A német Front Row Warriors egy női énekessel felálló, a ’80-as éveket idéző dallamos hard rock/metal zenekar. 2019-ben alakultak Stuttgartban, a Running Out Of Time pedig már a második albumuk. Hatásaik között olyan nagy nevek sorakoznak, mint a Europe, a Bon Jovi vagy a Whitesnake. Nekem viszont sokszor a szintén női frontemberrel működő Battle Beast jutott eszembe a lemez hallgatása közben.

Felállás:

• Timo Michels – basszusgitár
• Jay G. – dob
• Stefan Binnig – gitár
• Richie Seibel – billentyű
• Elkie G. – ének

Elkie-t a német metal színtér egyik legkarakteresebb női hangjának tartják a hozzáértők. A zenekar szerint az album üzenete az, hogy soha ne halogassunk semmit az életben. Na, nézzük sikerült-e elérni ezt a célt?

A Turn The Tide-dal indul a buli: tempós, dallamos metal, remek nyitás. A Theory Of Mind egy kellemes, egyperces átvezető, amely szépen simul át a The Holy-ba. Ennél a dalnál különösen érezhető a Battle Beast hatása, bár szerkezetileg egy átlagos tétel, de hallgatni így is élvezetes. A Cast A Spell az elején egyenesen Arch Enemy-s hangulatot idéz, erőteljes, húzós és izgalmasabb, mint az előző szám.

A New Horizons viszont az album csúcspontja – itt is előjön a Noora Louhimo vezette finn alakulat szelleme. Elkie hangja néhol nagyon hasonlít Nooráéra, ami csak emeli a dal fényét. A címadó Running Out Of Time kiváló dallamaival rögtön megfogja a hallgatót, a Rise Against ütős alapokkal támad. A Don’t Think The Night riffje mintha a ’80-as évekből csöppent volna ide, és jó táptalajául szolgál egy igazán izgalmas tételnek.

Nem lehet nem észrevenni a zenekar dallamérzékenységét. A Seems Like Paradise lassabb, érzelmesebb darab, talán kissé giccsbe hajlik, de jó szerzemény, amelyben Elkie ismét remekel. A Heartbreaker sodró lendületű, bár kissé sablonos, az FRW című dalban pedig újra felbukkan a ’80-as évek atmoszférája – főleg a kezdő taktusokban. Ez már-már a zenekar védjegyének tekinthető, bár néha kissé paneles hatást kelt.

A zenészek teljesítményére nem lehet panasz, Elkie pedig egyértelműen a csapat fő erőssége.

Összegzés:
Aki kedveli a női frontos, a gyökereket sem feledő dallamos metalt, annak bátran ajánlható a Front Row Warriors – Running Out Of Time. Nem világmegváltó anyag, de tele van értékekkel, és bizonyítja, hogy a zenekar méltán lehet büszke második albumára.

A lényeg pedig az: ne fussunk ki az időből.

A második etapban a világ többi része került terítékre: Amerikától és Brazíliától Ausztrálián át Tunéziáig. Olyan nevek, mint Myrath, Deftones, Three Days Grace, Ashen és We Came As Romans, garantálják az izgalmas és sokszínű metal élményt.

Deftones – Private Music
A kaliforniai Deftones 10. albuma, a Private Music ismét mély és atmoszférikus hangzásvilággal kápráztatja el a hallgatót. A zenekar egyedi stílusát az érett dallamok és a kísérletező hangszínek teszik felejthetetlenné.

Dragonsclaw – Moving Target
Tizenkét év után tér vissza a Dragonsclaw, hogy új lemezével a klasszikus power metal varázsát ötvözze modern, kísérletező elemekkel. Karizmatikus ének, epikus riffek és lendületes dallamok várják a rajongókat.

Hundreds Of Au – Life In Parallel
Az amerikai csapat a hardcore határait feszegeti: egyszerre melodikus és kaotikus, így a hallgató egy intenzív, érzelmekkel teli zenei utazáson találja magát.

Innumerable Forms – Pain Effulgence
Doom/death metal az Egyesült Államokból, ahol a nyers, organikus gitárok, a mély hörgés és a lassú–középtempós váltások igazi atmoszférikus élményt teremtenek.

Jack The Joker – The Devil To Pay in the Backlands
A brazil zenekar modern metalba ülteti be kultúrájuk gazdag örökségét, így a hagyomány és az újítás találkozik egy sötét, epikus hangzásban.

Myrath – Reflections
A tunéziai Myrath zenéjét arab és közel-keleti dallamok, szimfónikus elemek és technikás hangszerelés jellemzik, epikus énekkel fűszerezve. Ez a zene egyszerre izgalmas és varázslatos utazás, ezt foglalja össze ez a best of album.

Signs Of The Swarm – To Rid Myself of Truth
Az amerikai modern metal színtér egyik feltörekvő csapata technikás, brutális és atmoszférikus elemekkel kíséri hallgatóját. Egy izgalmas, intenzív hallgatási élmény.

Three Days Grace – Alienation
A kanadai rock/metalos veteránok új albuma érzelmileg mélyebb zenét hoz, amely egyszerre könnyen befogadható és érzelmekkel teli.

We Came As Romans – All Is Beautiful… Because We’re Doomed
Ez a lemez a szépség és a pusztulás határán egyensúlyoz: egyszerre nyers és lírai.

Ashen – Leave The Flesh Behind
Az ausztrál Ashen súlyos doom/death metaljával emlékezetes, sötét hangulatot teremt.

Thought Chamber – Myst of Lyriad
Technikás metal egyedi sci-fi világból, ahol a virtuóz hangszerelés és a komplex szerkezetek minden pillanatban lekötik a hallgatót.

Az ember csak kapkodja a fejét, annyi friss megjelenés érkezett a héten. Ezúttal is földrajzi alapon bontottuk ketté a mezőnyt – kezdjük Európával! Nekünk leginkább a Blackbriar, a Feuerschwanz, a Burning Witches, a Crowne és a Rust N’ Rage új albuma nyerte el a tetszésünket.

Blackbriar – A Thousand Little Deaths
A holland formáció zenéje igazi filmbe illő hangulatot áraszt, tele sötét romantikával és drámai hangszereléssel.

Burning Witches – Inquisition
A svájci amazonok immár hatodik nagylemezükkel jelentkeztek. Erőteljes riffek, epikus dallamok és hamisítatlan klasszikus metal hatások jellemzik a korongot.

Crowne – Wonderland
A Europe, Art Nation és Dynazty tagjaiból álló svéd szupercsapat új lemeze a modern metal határainak feszegetésére vállalkozik, miközben megőrzi a dallamos, fülbemászó refréneket.

Feuerschwanz – Knightclub
Középkori hangszerek és lendületes power metal keveredik itt, mindezt jó adag humorral és szellemes szövegekkel fűszerezve.

Mob Rules – Rise of the Ruler
A német melodikus power metal veteránok már a 11. nagylemezüknél járnak. Klasszikus európai hangzásvilág, nagyívű, epikus témákkal.

Panzerchrist – Maleficium: Part II
A dán csapat apokaliptikus, sötét és okkult hangulatú nyolcadik albuma igazi mélységekbe rántja a hallgatót.

Reinforcer – Ice and Death
Második albumával tér vissza a német heavy metal brigád. Tiszta erő, pátosz és ragyogó dallamok jellemzik a lemezt.

Rust N’ Rage – Songs for Yesterday
Dögös riffek, ragadós refrének és szemtelen attitűd jellemzi a finn glammerek harmadik albumát. Igazi nosztalgikus, mégis friss hangzás.

White Mantis – Arrows at the Sun
Old school thrash Németországból – nyers, energikus és kompromisszummentes.

Mikor ezt a projektet elindítottam, az volt a koncepcióm, hogy csak olyan lemezekről írok, amelyek tetszenek – a negatív kritikákkal nem akartam foglalkozni. Aztán az élet gyorsan átírta a terveimet, mert hát, nem minden arany, ami fénylik. Egyrészt. Másrészt pedig a nagyobb nevek sem mindig tesznek le jó anyagot az asztalra.

És ha már kritika: nem vagyok kritikus. A zenét nem értem, hanem szeretem – és ezért veszem a bátorságot, hogy leírjam a gondolataimat egy-egy albumról. Aztán mindenki eldöntheti, hogy neki tetszik-e az adott dalcsokor vagy sem.

Hazai bandák ritkábban sodródnak elém, inkább csak véletlenül botlom beléjük. Így volt ez a debreceni Heartkiller esetében is. A cívisvárosi formáció most adta ki első nagylemezét, stílusát tekintve melodikus modern metal, erős metalcore beütéssel.

A zenekart az alábbi ötös alkotja:

• Nagy Gábor „Kenny” – ének
• Kis Sándor – gitár
• Szabó Lóránd – gitár
• Gulybán Márton – basszusgitár
• Csiszár Gábor – dob

A banda több mint tíz éve zajong az ország keleti felén, és az EP-k után most végre nagylemezzel is előálltak.

A lemez

Az első album egyben jó bemutatkozás is: működik, hallgatható, bár kissé még nyers – de ez az idő múlásával csiszolódni fog. Az Üdv a világomban átgondoltan felépített, íves dalcsokor, amelyben bőven ott van a potenciál – mind dalszerzésben, mind hangszeres játékban.

Nincs más hátra: kapjuk szét a lemezt!

Egy vészjósló intróval indul a történet, majd telibe csapnak abba a bizonyos lecsóba. A Lépni kell lendületes, jó alapú, tempós dal, de a refrén dallama engem nem teljesen talált meg. Az Életre ítélve már magasabb szintre lép a nívóskálán – itt a refrén nagyon is működik.

A következő, Haldokló belső, halott szív (Pengékkel ágyba hív) egyértelműen húzódal, remek középrésszel. A Félelmeiddel zeneileg talán az album legerősebb darabja – van benne kraftt. bár a refrén itt sem üt akkorát. Viszont a riffek marha jól zúznak!

A Szívnek nincs akadály igazi libabőr-tétel: okosan összerakott, húzós, tele lélekkel és üzenettel. A refrén hibátlan – itt minden él és lüktet.

A Most már elég (Élvezd) szövegvilága rögtön betalál. Érezni, hogy a banda nagy gondot fordított a dalok összekötő részeire is. A Miért érdemlem elején a gitárdallam nagyon erős, a refrén szintén működik, ráadásul a szöveg is figyelemre méltó. Egyébként az egész lemezen érződik, hogy a szövegek erősek, elgondolkodtatók, de nem szájbarágósak.

A címadó tétel az album legsúlyosabb darabja, mind zeneileg, mind mondanivalóban. Kissé nyomasztó hangulatú, de inkább jó értelemben.

Hatalmas pirospont a Heartkillernek az albumzáró Prognózis-feldolgozásért. A Hajsza közben eleve olyan dal, amiért ordít a feldolgozás – ugyanakkor olyan erős, hogy azon könnyű elcsúszni. A Heartkiller viszont nem rontott rajta: sőt, hozzáadott egy jó adag dögös keménységet.

A vendégszereplők (Vörös István és Arany Máté – Akela) telitalálatnak bizonyultak. A dal szövegileg is szépen illeszkedik a lemez egészébe. Tuti koncertfavorit lesz.

Zárszó

Okos epilógust most sem írok, mert a lényeg úgyis egyszerű:
A Heartkiller debütalbuma jó felütés. Van mit még csiszolni, de az Üdv a világomban egy erős bemutatkozás, tele jó dalokkal és tartalmas üzenetekkel.

Az volt a cél, hogy a zene ne csak szórakoztasson, hanem gondolkodásra is ösztönözzön.

Sikerült! 

A napokban volt 35 éves a Black Sabbath – Tyr lemeze.

Kevés zenekar mondhatja el magáról, hogy ennyi kiváló énekes fordult meg a soraiban, mint a Black Sabbathban. Ozzy Osbourne, Ronnie James Dio, Ian Gillan, Glenn Hughes, Tony Martin – és akkor még nem beszéltünk azokról, akikkel végül nem készült album, vagy csak rövid ideig kerültek képbe: Dave Walker, Ray Gillen, Dave Donato, illetve a csapatot koncerten kisegítő Rob Halford. Illusztris társaság, és mindegyikük teljesen más stílust képviselt.
Tony Iomminak és Geezer Butlernek ehhez mérten mindig úgy kellett dalokat írniuk, hogy az aktuális énekes szervesen illeszkedjen a Sabbath világába.

Tony Martin ebből a szempontból kiemelt szereplő: kétszer is frontember lett, először 1987–1991, majd 1993–1997 között. Öt album jelent meg a hangjával, ezek közé tartozik a zenekar 15. lemeze, a Tyr, amelyet egy teljesen új felállás rögzített:

• Tony Martin – ének
• Tony Iommi – gitár
• Geoff Nicholls – billentyűk
• Cozy Powell – dob
• Neil Murray – basszusgitár

(Az album eredeti munkacíme egyébként a Satanic Verses lett volna.)

A nyitódal, az Anno Mundi, komor súlyával és Tony Martin meggyőző énekével indítja a lemezt. Ezt követi a lendületes Law Maker, amely minden szempontból a Tyr egyik csúcspontja: erő, dallamok, és egy jellegzetes Iommi-szóló.

A Jerusalem már vegyes fogadtatást kapott: a kritikusok kommersznek tartották, és valóban, a refrén kissé elnagyoltnak hat. A The Sabbath Stones ezzel szemben az egyik leginkább klasszikus Sabbath-hangulatú szerzemény, ahol különösen érződik Cozy Powell erőteljes, sodró játéka.

A rövid, sötét hangulatú The Battle of Tyr átvezet a lassabb, mitikus atmoszférát teremtő Odin’s Court-hoz. Innen szinte észrevétlenül futunk át a tempósabb, erőteljesebb Valhalla-ba.

A Feels Good to Me elgondolkodtató, szövegében az önfeláldozásról szól – itt ismét brillíroznak a „Tony-k”. Az albumot záró Heaven in Black szintén megkapta a „kommersz” bélyeget, pedig hallgatva meg nem mondtam volna, hogy ezt valóban a Black Sabbath játssza.

A Tyr Angliában aranylemez lett, Németországban pedig mintegy 250 000 példányban fogyott. Az Egyesült Államokban viszont nem aratott sikert: a jegyeladások olyan gyengék voltak, hogy a turnét is le kellett mondani.

A kritikusok többsége lesújtó véleményt fogalmazott meg:

• szintetikus hangzás a Sabbathhoz képest,
• kommersz dalok,
• túl sok billentyű,
• hiányzik a Heaven and Hell dinamikája és a Born Again őrülete.

Akadtak azonban pozitív vélemények is:

• bár nem ér fel a klasszikusokhoz, egyedi és epikus hangulatot teremt,
• sokak szerint ez a legjobb album Tony Martinnal,
• a dalszövegek mitológiai témái és történetmesélése kiemelkedő,
• sőt volt, aki az Ozzy utáni korszak csúcsának nevezte.

A rajongói reakciók között találni szellemes megjegyzéseket is. Az egyik így fogalmazott:
– „Amikor meghallom, ahogy Tony Martin énekli a Ride to Valhalla-t, sisakot húzok, és a nappaliból indulok csatába.”
A másik viszont odaszúrt:
– „Több benne a billentyű, mint egy szintetizátorboltban.”

Személy szerint nekem kifejezetten tetszik a Tony Martin-korszak, és a Tyr sem egy gyenge lemez. De azt is érzem, hogy ez nem az a Black Sabbath. Geezer Butler találóan – és némi malíciával – így írt róla életrajzában:

„Tony Sabbathja.”

Nemrégiben kisebb lomtalanítást tartottunk a pincében, és akkor kerültek elő néhány, már elveszettnek hitt „kincseim”. Például néhány Iron Maiden-kitűző, amelyek rögtön visszahoztak egy csomó emléket a nyolcvanas évekből.

Öltözék

A farmer alapviselet volt, méghozzá többnyire szűkített fazonban. A nyolcvanas évek elején jelentek meg igazán a zenekaros pólók – eleinte csak a banda neve díszelgett rajtuk. Egy valamirevaló rockernek kötelező darab volt a farmerdzseki vagy a farmermellény, amelyet különböző kiegészítőkkel lehetett feldobni.

Ezek között ott voltak a kendők, zenekaros kitűzők és felvarrók, később pedig jöttek a szegecses övek, csuklószorítók és a láncok. Mivel kezdetben nem lehetett ilyesmit kapni, a „csináld magad”-mozgalom keretében sok „maszek” verzió született. A thrash bandák megjelenésével terjedt el a (legtöbbször mű) bőrdzseki, amelyre rákerült a felvarrókkal feldíszített farmermellény is.

A cipők között először a hazai gyártású Tisza kondicipő számított menőnek, majd jöttek a magas szárú Adidasok, természetesen beletűrt farmerszárral. Később a westerncsizmák és a bakancsok is divatba jöttek.

A trafikokban árultak zenekaros fotókat is – ezek gyakran keveredtek az akkori akciófilmes hősök képeivel. Így fordulhatott elő, hogy Lemmy és Ozzy jól megfértek Winnetouval és Old Shatterhanddel. Én például sokáig a személyim („fleknim”) műanyag tokjában őriztem egy Bruce Dickinson-képet.

Hanghordozók

Jómagam már a bakelit világába születtem bele, amihez természetesen kellett egy lemezjátszó. A lemezek akkoriban drágábbnak számítottak, ezért nagyon kellett rájuk vigyázni. A lemezek borítói azonban külön művészi alkotások voltak – elég csak az Iron Maiden apró utalásokkal telepakolt borítóira gondolni. Emellett a borítón megtalálhatóak voltak a zenekari infók, és sokszor a dalszövegek is – amiket persze addig jobbára csak hallás után lehetett megtanulni.

Aztán elérkezett a kazetta-korszak, ami forradalmasította a zenehallgatást. A kazetta kisebb volt, kevésbé sérülékeny – bár ha becsípte a magnó, jöhetett a ceruzás visszatekerés. A legelterjedtebbek a 60 és 90 perces üres kazetták voltak, amelyekre bárki felvehette kedvenceit. Emellett léteztek a gyári, műsoros kazetták is – ezek közül néhánynak a borítója már szinte mini szövegkönyvként funkcionált.

Lejátszáshoz nekem egy MK-26-os hordozható monómagnóm volt. Később jöttek a kétkazettás magnók, hifi tornyok vagy deckek, két 90 wattos Videoton hangfallal – na, ezek már tényleg szóltak rendesen! Innentől kezdődött a kazettamásolás aranykora: ha valaki vett pár kazit egy újonnan nyílt boltban, pillanatok alatt megsokszorozódott a gyűjtemény.

A korszak végére elterjedt a walkman is. Hatalmas élmény volt az utcán menetelni kedvenc zenekarunk egyik pörgősebb dalának ritmusára – persze a kazetták mellett mindig vinni kellett tartalék elemet is. Ha az elemek merülni kezdtek, a zene nem állt le, csak egyre lassabb tempóban szólt – ami elég komikus, de bosszantó tudott lenni.

Információk

Akkoriban információhoz jutni szinte lehetetlen volt. Internet nem létezett, így jobbára szájhagyomány útján szereztük a híreket kedvenceinkről, vagy a Szabad Európa „madárcsicsergős” műsoraiból. A hazai kiadású lemezeken csak minimális adatok szerepeltek, de a külföldről becsempészett zenei képeslapok már rengeteg érdekességet tartalmaztak. Ezeket szótár segítségével böngésztük, így lassan betekintést nyertünk a nemzetközi színtérbe.

Poszterek

Egy rocker szobájának falát akkoriban poszterek borították. Először csak külföldi szaklapokból lehetett beszerezni őket, később már hazai újságokban is megjelentek. A szülők persze nem mindig örültek a falat beterítő poszterrengetegnek, de egy idő után kénytelenek voltak szemet hunyni felette.

Valahogy így nézett ki a nyolcvanas évek rockermindennapja – öltözködésben, zenehallgatásban és a rajongás külsőségeiben. Természetesen ez csak egy kis keresztmetszet a korszakból, de remélem, sikerült visszaadnom valamit abból az izgalmas hangulatból, ami akkoriban körüllengte a metal világát.

Őszintén szólva, én a Babymetal-t már az előző albumnál elengedtem – legalábbis zeneileg. Ugyanakkor továbbra is imádom ezt a három – immár felnőtt és szemrevaló – hölgyet. Könnyű szeretni őket, hiszen a lányok marketingje kifogástalan: a közösségi médiában és minden más platformon folyamatosan jelen vannak, ráadásul állandóan turnéznak. Az utóbbi években alig volt olyan nagyobb metal fesztivál, ahol ne léptek volna színpadra. Ehhez jön még, hogy szinte mindenki kollaborál velük: boldog-boldogtalan készít velük közös dalt. Olyannyira, hogy a Metal Forth nagyrészt ilyen együttműködésekből áll.

Zenei téren viszont már lemondtam róluk. Számomra az első három album az etalon, ahol remekül vegyítették a J-popot, az elektronikus zenét és a metalt – inkább a metalcore-t –, ráadásul ott volt a „cuki kislányos” bájuk is. A legutóbbi, The Other One már erősebben poposra sikerült, mint szerettem volna. Az új lemeznél azt gondoltam, hogy a banda most legalább próbál egyensúlyozni a két stílus között. Aztán a végére alaposan meglepődtem.

A metal nem attól lesz metal, hogy popdalokra torzított gitárt és dobot pakolunk. A nyitó, számomra korábban ismeretlen Poppy-val közös szerzemény pont ezen a határmezsgyén mozog. Az Electric Callboy-jal közös nóta igazi pörgés, de itt inkább a német srácok viszik a prímet, a lányok csak asszisztálnak – bár koncerten ez egyértelmű közönségkedvenc.

A Song 3, amelyet a Slaughter to Prevail-lel hoztak össze, a lemez legkeményebb darabja. Japánul, angolul és oroszul számolnak benne háromig (legalábbis többnyire), a refrén pedig visszautal a korai korszakra – és ez több mint dicséretes. Itt még nem is sejtettem, hogy ez csak a kezdet.

A középső rész sajnos mélypont. A Bloodywood-dal közös Kon!Kon! kissé izzadságszagú (itt is három nyelven énekelnek), a KxWxAxIxI-szerű dalt meg mintha már hallottuk volna korábban. A Polyphia-val felvett Sunset Kiss ugyan próbál visszautalni a régi vonalra, de maga a dal egyszerűen nem elég erős.

A végére viszont belehúztak. A Spiritbox-szal közösen készült My Queen remek párosítás, visszaköszön a régi koncepció. Az Algorism az előző szám kistestvére, ahol végre ismét hallani azt, ami igazán Babymetal-sajátosság. A Tom Morello közreműködésével született Metali!! pedig az album egyik csúcspontja. Ez már korábban is pörgött, és érdekes módon eleinte nem tetszett, de mára abszolút belopta magát a szívembe – élőben pedig hatalmasat üt. A záró White Flame pedig egy tipikus J-pop szám power metal köntösben, amely meglepően jól működik: a szamurájok és a lovagok közösen mennek a csatába.

A lányok egy interjúban elmondták, hogy ezzel a lemezzel új korszakot akarnak nyitni, túllépve a műfaji határokon. Szerintem eddig is ezt tették. Az viszont igaz, hogy a Metal Forth valóban színesebb, sokszínűbb, és az angol szövegek révén egyértelműen a globális közönség felé nyitnak. Közben azért a japán identitás megőrzésére is hangsúlyt fektetnek – még ha nem is minden dalban.

Összességében kellemesen csalódtam. Bevallom, arra készültem, hogy nem fogja elnyerni a tetszésemet, de a Metal Forth végül meg tudott lepni. Egy valami biztos: a Babymetal üde színfolt a metal palettáján, én pedig így is, úgy is imádom őket.

 Heti Metal-ajánló – 2. rész

A második részben is akadnak igazán ütős kiadványok. Kiemelnénk a svéd death metal alapvetést, az Unleashed új albumát, az Ellefson–Soto közös projektjét, valamint a dán Baest friss anyagát.

Unleashed – Fire Upon Your Lands
A svéd death metal legenda 15. lemezéhez érkezett, és most sem tagadja meg magát.

Ellefson – Soto – Unbreakable
David Ellefson (ex-Megadeth) és Jeff Scott Soto (ex-Yngwie Malmsteen, Sons of Apollo) közös projektje külön világokat köt össze egy izgalmas anyagon.

Castrator – Coronation of The Grotesque
A kizárólag csajokból álló brigád nyers, brutális és agresszív death metalt tol kompromisszumok nélkül.

Baest – Colossar
A dán death metalosok negyedik lemeze tovább erősíti a hírnevüket a színtéren.

Lotan – Yetzer Haka
Második albumával tér vissza a melodikus black metal formáció, akik zenéjükben társadalmi elnyomás ellen lázadnak a düh erejével.

Incite – Savage New Times
Az amerikai groove/thrash metal csapat élén Max Cavalera nevelt fia áll, a hagyomány tehát folytatódik.

Good Teal – Good Teal
Nyers hangzású amerikai hardcore, erős érzelmi feszültséggel.

King Yosef – Spire Of Fear
Kísérletező projekt, amely ipari alapokat és több műfajt vegyít.

Még javában pörög a nyár és dübörög a fesztiválszezon, de a keményebb zenét játszó bandák a stúdióban sem pihennek. A héten több friss lemez is érkezett: ott van a Tuomas Holopainen nevével fémjelzett Auri különleges világa, a Fell Omen szándékosan retró hangzású anyaga, valamint három kedvencünk – a Hammer King epikus heavy/power metalja, a Warmen melodikus death/power lendülete és a német gothic rockerek, a Mono Inc sötét dallamai.

Hammer King – Make Metal Royal Again
A 2015-ben alakult német heavy/power metal csapat nem egyszerűen egy zenekar – saját mitikus univerzumot épít.

Warmen – Band Of Brothers
A Children Of Bodom billentyűse, Janne Wirman alapította bandája melodikus death/power metalban hoz új lendületet.

Auri – III. – Candles & Beginnings
A Nightwish zenészei, Tuomas Holopainen és Troy Donockley, Johanna Kurkelával közös, misztikus zenei utazásra invitálnak.

Black Water Rising – The Edge
Súlyos gitárhangzás, társadalomkritikus szövegek – az amerikai banda továbbra is a kemény rock alapjaira épít.

Chevelle – Bright As Blasphemy
A Loeffler-testvérek 1995 óta zenélnek együtt, új lemezük több stílus határterületén mozog.

Fell Omen – Caelid Dog Summer
Olyan, mintha a ’80-as években rögzítették volna – szándékosan tiltakozásként a steril, túlprodukált hangzások ellen.

Mono INC – Darkness
Német gothic rock Hamburgból, sötét hangulatokkal és melodikus ívekkel.

Rise Against – Ricochet
A 1999-ben alakult punk/rock/metal csapat tizedik lemeze, amely tovább viszi a lendületes, társadalomkritikus örökséget.

Azt nem tudom, hogy a globalizáció előtti világban eljutott volna-e hozzám a chilei mapuche nemzetségből származó Mawiza zenekar Ül (Éneklés) című albuma – annál is inkább, mivel a banda nemrégiben hazánkban is fellépett.

Ha dél-amerikai groove metalról beszélünk, erős őslakos gyökerekkel, akkor a Sepultura neve ugorhat be elsőként. Érdekes módon nekem viszont inkább a finn Korpiklaani jutott eszembe. Nem zeneileg – hiszen hangzásban kevés közük van egymáshoz, leszámítva némi vokális hasonlóságot – hanem inkább a koncepció miatt. A Mawiza zenéje ugyanis mélyen átitatott a mapuche kultúra szellemiségével, hagyományaival és történelmével, nemcsak hangzásában, hanem filozófiájában is. Ha mégis kellene zeneileg és nem csak zenei (maori hagyományok) párhuzamot vonni, akkor az új-zélandi Alien Weaponry ugrik be.

A chilei srácok harmadik albuma az Ül. A zenekar eredetileg Nunca Seremos Dichosos néven alakult 2014-ben, majd 2021 óta működnek Mawiza néven.

A zenekar tagjai:

• Awka – ének, gitár
• Txalkan – dobok
• Karü – gitár
• Zewü – basszusgitár

A társulat – gyökereit őrizve – mapuzungu nyelven adja elő mondanivalóját, amelynek fő üzenete: a természet tisztelete, a biodiverzitás megőrzése és az ősi spirituális egyensúly visszaállítása. A zenekar szerint a nyelvük nem puszta nosztalgia, hanem az ellenállás szimbóluma és a jövő kulcsa.

Játszottak már olyan nevek előtt, mint a Gojira, a Mastodon vagy a Mercyful Fate.

Az Ül dalai súlyosak, helyenként nyomasztóak, és a groove metal mellett a metalcore hatása is érződik. Ehhez társulnak az ősi népzenei elemek, motívumok. Van, ahol ezek a gyökerek erősebben kiemelkednek – például a Lhan Antü vagy a Kalli Lhayay esetében. Nekem személyes kedvenceim közé tartoznak a Ngulutu, a Nawelkünuwnge, a Mamül Reke és a Wenu Weychan – már a számcímek is magával ragadóak.

A dalokban a természet hangjai mellett megjelenik Fabiola Hidalgo is, aki négy számban spirituális hangjával tovább erősíti a rituális jelleget. Az album záródalában, a Ti Inan Paw – Pawkan-ban pedig Joe Duplantier a Gojira énekes-gitárosa is vendégszerepel.

A lemez vastagon, öblösen szól, és a zenei teljesítmény – főleg a gitárosoké – kifejezetten kiemelkedő.

Ahogy a zenészek egy interjúban fogalmaztak: a lemez minden egyes dala rituális pillanat, amely a természethez, az ősi szellemekhez és a közösségi ellenálláshoz kapcsolódik. Az Ül nem csupán egy album, hanem egy kiáltás a múltból, amelyet az ősök súgtak, a nyelv és őseik gyökerei miatt, különleges is. A „éneklés” egy jó lemez.