„Ha ez a világ tényleg újra ébred, a Rage az ébresztőóra, szundi nélkül”

Nem semmi tempót diktál a Rage zenekar. A veterán német bandának 2021 óta ez már a harmadik lemeze, és ha így folytatják, pár éven belül elérhetik a harmincadik stúdióalbumukat – ami még úgy is megsüvegelendő teljesítmény, hogy a banda közel negyvenéves múltra tekint vissza.

Peter „Peavy” Wagner énekes–basszusgitáros–zenekarvezető elmondása szerint az előző Afterlifelines után nem igazán terveztek újabb albumot – a dalok egyszerűen „csak jöttek”. Ez mindig is jellemző volt Peavy munkásságára: a Rage stílusa markánsan sosem változott meg, de mindig tudtak valami újat, frisset előhúzni a kalapból. Herr Wagner dalszerzői képessége vitathatatlan, most pedig Jean Bormann gitárossal kiegészülve ismét megállíthatatlanok. (Peavy elárulta: már új dalokon is dolgoznak.)

Persze ez a tempó nem mindig kifizetődő – hiszen könnyen a minőség rovására mehetne –, de erről most szó sincs. Sőt!

A német power metal együttes a saját stúdiójában rögzítette a lemezt. A fentebb említett zenészek mellett Vassilios „Lucky” Maniatopoulos dobos alkotja a triót. Egyértelmű modernizálás történt a zenekar hangzásában: több mai metalos elem, helyenként metalcore-os ízek is megjelennek, főleg a gitár- és dobsound terén. Ennek köszönhetően több súly és dög került a dalokba. Peavy hangja is kissé változott: ráspolyosabb, mélyebb tartományokban mozog, de amitől ez a lemez mégis hamisítatlan Rage marad, azok Peavy dallamai.

A Rage tehát még mindig tud újat mondani.

Peavy az albummal kapcsolatban elmondta, hogy a A New World Rising „egy tiszta, kemény anyag, tele a zenekarra jellemző védjegyekkel”. A banda jelenlegi felállása jól működik, pozitív a hangulat, a kreativitás pedig magától árad. Az előző lemez után nem akartak gyorsan új anyagot kiadni, de a dalok sorra jöttek, ráadásul egyszerűbb hangszerelésben gondolkodtak. Peavy hozzátette: a globális metal színtér jót tett a Rage-nek, ő pedig hálás, hogy egész életében azt csinálhatta, amit szeret – és meg is élhet belőle. Erről szól a Fire In Your Eyes című dal is.

A A New World Rising intrója reményt kelt és irányt szab. Az Innovation tempóváltásai, feszes ritmusai és fogós refrénje már az elején jelzik: ha az egész album ilyen lesz, akkor ismét egy kiváló Rage-lemez született.

Az Against The Machine a lemez egyik legjobb dala – kemény gitárhangzással, erős refrénnel és karakteres megszólalással. A modernizáció első jele a Freedom című számban bukkan fel: újszerű riffje dühös és inspiráló. Ugyanezt az energiát érezni a We’ll Find a Way esetében is – energikus, határozott, ütős.

A Cross the Line súlyosabb, feszültséggel teli tétel, amely a végén már-már doom-osan belassul, komótosan hömpölyög. A Next Generation egy tipikus Peavy-refrént vonultat fel: súlyos, dögös, keleti ízekkel fűszerezett szerzemény, amely a jövő nemzedék felelősségét és lehetőségeit boncolgatja.

A Fire In Your Eyes lassabb, érzelmesebb és személyesebb: egy dal a belső szenvedélyről, a közös útról és az önazonosságról.

A Leave Behind és a Paradigm Change ismét a modern idők szeleivel érkeznek – utóbbi különösen emlékezetes a hangulatváltásai és komplexitása miatt.

A Fear Out of Time már más jellegű darab: nyomasztóbb, szaggatott riffekkel, metalcore-os hangulattal, drámai, sötét dal a múló időről. Hasonlóan mély tónusú a Beyond the Shield of Misery is, talán még epikusabb kifejtéssel. A záró Straight to Hell ’25 pedig a 2001-es klasszikus újragondolt verziója – méltó lezárása a lemeznek.

Az A New World Rising egy újabb erős Rage-album: élő, lüktető, masszív anyag, amelyben minden dalból sugárzik az őszinteség és a lendület. Néha kiemelkedik egy-egy tétel, de mind illeszkedik az album ívébe. Nyers, energikus és – ami a legfontosabb – szívből jön.

A napokban lett 30 éves Ozzy Osbourne Ozzmosis albuma.

Az 1990-es évek elején Ozzyt már a visszavonulás gondolata foglalkoztatta. A No More Tears turnéját követően be is jelentette „nyugdíjazását”. De Ozzy nem lenne Ozzy Osbourne, ha nem csavarna egyet a történeten: 1995-ben – miután ugye „szögre akasztotta a mikrofont” – új albummal jelentkezett, Ozzmosis címmel.

Erről az énekes később azt mondta, elsőre jó ötletnek tűnt, hisz nem volt semmiféle kötelezettsége, de rájött, hogy nem jó zenekar nélkül. Így hát csatasorba állította régi harcostársát és barátját, Geezer Butlert, a Black Sabbath basszusgitárosát. Mellette Zakk Wylde gitáros, Deen Castronovo dobos és Rick Wakeman billentyűs dolgozott az albumon. A felvételek Párizsban és New Yorkban készültek.

(Csak egy kis érdekesség: Geezer Butler szerint az album producere, Michael Beinhorn, igazi rémálom volt. Állítólag hatalmi tébolyban szenvedett, és odáig fajult a helyzet, hogy Deen Castronovo menet közben akarta kirúgni.)

Az Ozzmosis Ozzy hetedik szólólemeze, és egyértelműen sötétebb, melankolikusabb, komorabb és személyesebb hangulatú, mint elődei.

Kritikák és fogadtatás

Kicsit rendhagyóan rögtön az album kritikáival kezdeném. A jó ítészek finoman szólva sem mindig azt hallják, amit a rajongók – a végén meglátjuk, mennyire egyezik a véleményünk.

A kritikusok vegyesen fogadták az Ozzmosist, sokak szerint megosztó volt a többi Ozzy-lemezhez képest.

Pozitívumok: modern hangzás, mélyebb témák, balladásabb hangvétel, erős nyitódal, változatosabb, mint elsőre tűnik. Ozzy jól alkalmazkodott a ’90-es évek zenei változásaihoz, és nem ragadt le a ’80-as évek stílusánál.

Negatívumok: a dalok nem elég erőteljesek, hiányzik az igazi Ozzy-szint. A No More Tears-hez képest sterilebb hangzású, kevés az emlékezetes riff, több a lassú tétel, és kevesebb a klasszikus Ozzys hangulat.

A rajongókat is megosztotta, alulértékelt lemeznek tartották az Ozzmosist. Sokan éppen a sötétebb hangulata és Zakk Wylde játéka miatt szeretik. Mások viszont túl soknak érzik a balladát, és hiányolják belőle a „Ozzy féle őrületet”. Mindezek ellenére szerezhető.

Nézzünk pár rajongói véleményt:

„Az Ozzmosis olyan, mint egy esős nap a ’90-es években – melankolikus, súlyos, de valahogy mégis felemel.”

„Ha az Ozzmosis egy ital lenne, akkor egy sötét, füstös whiskey képzeljünk el – amit lassan kortyolsz, miközben a saját démonjaiddal beszélgetsz.”

„Ozzy nyugdíjba ment, aztán visszajött, hogy eltemessen.”

Dalról dalra

A Perry Mason hátborzongató kezdése után Zakk Wylde öblös riffjei viszik a dalt. Pulzáló, vészjósló hangulat lengi körül, kiváló dallamokkal – nem véletlenül az album egyik csúcspontja, amely egy jammelésből született.

A folytatás, I Just Want You semmiben sem rosszabb: Ozzy másképp, de nagyon jó dallamokkal énekel, végig fenntartva a feszültséget. A lassan építkező, balladaszerű Ghost Behind My Eyes – ebben Ozzy igazán elemében van – Zakk öblös gitárjával és a ’70-es évek hangulatát megidézve az egyik legszebb pillanat.

A Thunder Underground sötétebb tónusú, már-már Black Sabbath-os doom-hangulatú darab, de kicsit sem unalmas: nyers és könyörtelen. A See You On The Other Side újabb klasszikus, ahol Ozzy megvillantja énektudását – gyönyörűen hangszerelt, személyes, belső párbeszédként is értelmezhető. A Tomorrow komor hangulatú, mégis dinamikus tétel, Zakk kitűnő szólójával, amely lassú, sötét történetté bontakozik ki.

Őszintén szólva annak idején jó, ha egyszer hallottam az Ozzmosist, de most újra meghallgatva meglepett, mennyire a Denial lett a kedvencem: izgalmas, érzelmes, karakteres dal. A My Little Man Ozzy fiához, Louishez íródott – egy apa hangja, tele féltéssel, egyfajta tanács a fiúnak. A My Jekyll Doesn’t Hide vérbeli Ozzy–Wylde-féle metal: energikus, kontrollált, karcos és önironikus. Az Old L.A. Tonight zárja a lemezt – egy érzelmes, filmzeneszerű ballada, igazi szerelmi búcsú.

Valóban több a lassabb tétel, ahogy a kritikák is mondták, de ezek mind minőségi, jól megírt darabok.

Összegzés és utóélet

A zenészi teljesítmények kiválóak – ez egy ilyen felállásban nem is lehetett kérdés. Bár Ozzy nem volt teljesen elégedett az albummal, főleg a túl steril hangzás zavarta.

Az Ozzmosis a brit albumlistán 22., az amerikai Billboard 200-on pedig 4. helyen nyitott. 1995 végére platinalemez lett, 1999-re dupla platina, végül több mint 3 millió példány fogyott el belőle világszerte. A See You On The Other Side a legnépszerűbb dal, több mint 38 milliós megtekintéssel a mai napig. 2022-ben az albumot két bónuszdallal újra kiadták.

Végszó

Az Ozzmosis nem Ozzy legvadabb, legriffközpontúbb albuma. A ’90-es években, amikor a metal épp identitásválságban vergődött a grunge árnyékában, Ozzy nem próbált versenyezni – inkább belenézett a saját démonai által keltett tükörbe. Megmutatta, hogy Ozzy Osbourne nemcsak a sötétség hangja, hanem annak krónikása is. Balladák, melankólia, steril produkció – de mindez azt üzeni, hogy a heavy metal is tud gondolatteremtő lenni. Az Ozzmosis egy új korszak kezdetét jelentette: Ozzy bebizonyította, hogy ez a zene nemcsak dühből, hanem fájdalomból is születhet.
És ebben Ozzy mindig is mesteri volt.

Mit kap az ember, ha alapnak tekinti a göteborgi melodikus death metalt, hozzáad egy adag Amon Amarth-féle muzsikát, és kever bele valamennyit a modernebb metal világából – mondjuk Slipknot-módra? A svéd After Earth valami ilyesmit csinál, csak éppen nem Göteborgból, hanem az onnan mintegy 150 kilométerre fekvő Skövdéből származnak.
A 2017-ben alakult zenekarnak a Dark Night Of The Soul a második nagylemeze, és a hatásaik között valóban ott találjuk a göteborgi iskola színe-javát: valamint az  Amon Amarth, Slipknot, Children Of Bodom, Ensiferum és Lamb Of God is egyaránt formálták őket.

A jelenlegi felállás:
Anton Vehkaperä – dob
Markuss Rydstedt – ének
Olof Öman – basszusgitár
Ludwig Andersson – gitár
Jonathan Ahlin – gitár

A csapat a stílusát groove-os, melodikus death metalnak határozza meg, amelyet a göteborgi hagyományokból merít, de más műfaji hatásokkal is kever.

Markuss és Anton egy közösségi alkalmazáson ismerkedtek meg, és együtt alapították meg a zenekart. Hónapokig keresték a megfelelő nevet, míg végül megszületett az After Earth, amely bár posztapokaliptikus hangulatot idéz, mégis reményt sugároz.

Egy interjúban a zenekar úgy fogalmazott: a Dark Night Of The Soul egy folyamat, egy átalakulás – metafora mindarra a küzdelemre, amin keresztülmentek. Ez eddigi leghosszabb, legkeményebb, leggyorsabb és legagresszívebb anyaguk.

Nézzük, hogyan is sikerült ezeket a küzdelmeket hangjegyekbe önteni.

A kezdet, a Shilelight, egy pillanatnyi remény a sűrű árnyak között. Mivel ez csak egy intro, a The Lucent Sun indítja be igazán a melodikus metal gépezetet – remek, pulzáló riffekkel és Amon Amarth-os énekhanggal. Van súlya és elképzelése a dalnak.

Ezt követi három nóta, amelyek ugyan jók, de még nem a lemez csúcspontjai (nyugalom, lesznek olyanok is):
Skinwalker – gyorsabb, ritmusváltásokkal tűzdelt tétel.
A címadó Dark Night Of The Soul – In Flames-es riffekkel operál.
Destitution – dallamos, dinamikus, feszes szerzemény.

(A Dark Night of the Soul kifejezés egyébként egy ősi spirituális fogalom, amelyet Keresztes Szent János használt a 16. században, és a „lélek legsötétebb éjszakáját” jelöli.)

Innentől kezdve az album színvonala látványosan emelkedik.
A King From Within tonnányi súlyú riffekkel nehezedik a hallgatóra – igazi erődemonstráció.
A Throe sebessége felvillantja a death metal gyökereket; itt már egyértelműen megjelennek a modern metal hatások, egy adrenalinnal teli roham formájában.
A következő Serfitude igazi melodeath szám, drámai, sötét, epikus. Azt látni, hogy a zenekar a stílusok között ügyesen ugrál.

Az utolsó szakaszban viszont már a csúcspontok következnek.
A The Queen Who Wept a dög és a dallam találkozása, méltóságteljes riffekkel.
A ’Till Daylight Dies fájdalmas és elementáris erejű, érzelmes gitárszólóval, ahol a hangszerek együtt építik fel a hangképet.
A From The Ashes zárja a lemezt – ez a leghosszabb tétel, amely egy hosszú bevezető után robban be, sebes tempóval, változatos ritmusokkal. Epikus, komplex, méltó epilógusa az albumnak.

Az album hangzása kiváló: telt, súlyos, dögös. A zenészi teljesítmény is kiemelkedő – különösen a két gitáros, akik a riffek terén nagyon erősek, illetve az egész lemezt átbömbölő Markuss Rydstedt, aki olykor az Amon Amarth frontemberére, Johan Heggre emlékeztet.

Nem akarom tovább magasztalni az After Earth – Dark Night Of The Soul albumát.
Helyette álljon itt néhány rajongói vélemény, amelyek hűen tükrözik a lemez erejét:

„Egy lemez, ami nemcsak megszólít, hanem beléd mar.”
„A Dark Night Of The Soul sötétebb, mélyebb – ahol a fájdalom dallammá válik.”
„Az After Earth új albuma olyan, mint egy sötét erdő, amelyben minden dal egy titkos ösvény.”

A Ráadás ezúttal is tartogat izgalmas zenéket. A Carach Angren új horror-sztorija, a budapesti Meteora friss EP-je, és az Unto Others gótikus hangulatú új anyaga mind megérnek egy hallgatást – de rajtuk kívül is bőven akad felfedeznivaló a héten.

Carach Angren – The Cult of Kariba (EP)

Öt tételes, okkult történetmesélésbe csomagolt horror black metal. A holland zenekar ismét egy hátborzongató sztorit tár elénk.

Meteora – Broken Mind (EP)

A budapesti szimfonikus metal zenekar trilógiájának második darabja – monumentális, dallamos és drámai folytatás.

Unto Others – I Believe in Halloween II (EP)

A portlandi gothic metal csapat új EP-je a sötétség és nosztalgia tökéletes elegye.

Death Reich – Stockholm Syndrome (EP)

A svéd death metal gépezet új kiadványa parancsként csap le – súlyos, rideg, mégis magával ragadó.

Kaunis Kuolematon – Merta (Single)

A melodikus doom metal vonal egyik legizgalmasabb zenekara egy belső tengert idéz meg, ahol a fájdalom hullámai sodornak.

Mvrmvr – Red Hill III: The Calling (Single)

A madridi black metal formáció tizenegy perces tétele sötét, spirituális és történelmi utazás – egy rituálé, ahol az emlékek újraélednek.

Spaced – No Escape (EP)

Az amerikai hardcore/punk banda öt dühös, mégis fogós tétellel tér vissza – energiával és lázadással tele.

Wild Beyond – Black Sites in Lower Chambers (EP)

A zenekar második kiadványa: egy öt dalos, sötét és nyers EP, amely a klasszikus black metal szellemiségét idézi meg.

A harmadik részben egy legenda tér vissza: a svájci Coroner újra színre lép. Emellett izgalmas anyaggal jelentkezett a Sintage, az Argesk, az Infinity Dream és a finn Kaksonen is – mindegyik másképp, de erősen formálja a metal sokszínű arcát.

Coroner – Dissonance Theory
A svájci technikás thrash mesterei 32 év után újra megszólalnak. A Coroner nem nosztalgiázik – inkább megmutatja, mit jelent ma ez a név.

Grailknights – Forever
Power metal Németországból – a Forever olyan, mint egy felturbózott lovagi torna: hősies, lendületes és vérbeli metal.

Sintage – Unbound Triumph
A német banda klasszikus heavy metalja riffekbe csomagolt lázadás a sors ellen – himnikus és harcias.

Tribal Gaze – Inveighing Brilliance
A texasi death metal horda második albuma brutális, mégis precíz: az old school kegyetlenség és a modern lendület találkozása.

Argesk – Moonlight Pyromancy
Epikus, szimfonikus és tűzben fürdő black metal látomás – Argesk ezúttal a lángok közé hív.

Void of Sleep – The Abyss into Which We All Have to Stare
Doom metal Olaszországból – egy belső, pszichedelikus és progresszív törésekkel teli utazás a mélybe.

Infinity Dream – Silver Lining
A portlandi zenekar zenéje olyan, mint egy visszhang, amit a múlt küld vissza a jelenbe – melankolikus és felemelő egyszerre.

Kaksonen – Valo–Olento
A finn thrash zenekar új lemeze a fény és sötétség kettősségét járja körül – gyors, feszes és hideg, mint az északi szél.

A második részben a Battle Beast, a Graveripper, az An Abstract Illusion és az Erdling nyújtott olyan friss, izgalmas anyagot, ami biztosan felkelti az érdeklődést. Ugyanakkor a többi zenekar újdonságai sem maradnak el – mindenki odatette magát, így a heti metalfelhozatal igazán változatos és lendületes.

Battle Beast – Steelbound
A Steelbound a Battle Beast hetedik albuma, amely a heavy/power metal elemeit grandiózus, szimfonikus rétegekkel ötvözi. 

Graveripper – From Welkin to Tundra
A Graveripper zenéje olyan, mintha a Motörhead egy jeges gleccseren száguldana alá – fagyos, mégis elementáris erejű.

An Abstract Illusion – The Sleeping City
Közel egyórás, monumentális technikás death metal utazás – rétegei között egyszerre van jelen álom, erő és melankólia.

Erdling – Mana
Az NDH-színtér sötétebb oldaláról érkező Erdling új lemeze spirituális, indusztriális és energikus.

Wolvennest – Procession
Pszichedelikus, okkult doom rituálé – a belga kollektíva eddigi legambiciózusabb és legmisztikusabb alkotása.

Internal Bleeding – Settle All Scores
Hét év telt el az utolsó lemezük óta, de a New York-i death metal banda most minden számlát kiegyenlít – brutális és összeszedett anyag.

Human Fortress – Stronghold
A német power metal csapat zenéje olyan, mint egy ostrom: minden riff egy újabb roham a sötétség falai ellen.

Perishing – Malicious Acropolis Unveiled
Az costa ricai banda debütáló lemeze sötét, rothadó atmoszférájú utazás a death metal mélységeibe.

Őveket bekapcsolni, mert attól a tempótól, amit a metal zenekarok ezen a héten diktálnak, garantáltan az ülésbe süppedünk. Új lemezzel jelentkezett a Sabaton, tizenhárom év után visszatért a Biohazard, és a kisebb bandák is odatették magukat: a Wretched deathcore-hurrikánja, valamint a Death Has Spoken súlyos death/doom metalja is komoly hallgatnivalót ígér.

Sabaton – Legends
A Sabaton ismét új lemezzel tért vissza. A Legends olyan, mint egy csatakiáltás, amit a történelem suttog vissza.

Biohazard – Divided We Fall
Tizenhárom év hallgatás után visszatért a New York-i hardcore legenda. Nyers, dühös és kíméletlenül őszinte.

Wretched – Decay
Tizenegy év után újra hallat magáról az amerikai deathcore-zenekar – a Decay súlyos, agresszív és kompromisszummentes visszatérés.

Death Has Spoken – Elegy
A lengyel zenekar harmadik lemeze súlyos doom/death metal, amely az elmúlás és a halál témáját kutatja.

Flitcraft – Transmission Echo
Az ausztrál banda harmadik albuma technikás és érzelmes időutazás.

Wings of Steel – Winds of Time
A klasszikus heavy metal hagyományait ápoló zenekar új albuma epikus és old school hangulatú – időutazás a múlt dicsőségébe.

Tombs – Feral Farkness

Hatodik albumával jelentkezett a new yorki black metal csapat, amely nyomasztóan sötét utazás.

Evoken – Mendacium
Az Evoken új lemeze monumentális utazás a vallás és a halál sötét rétegeiben, mindezt baljós doom metalba csomagolva.

A napokban ünnepelte 30. születésnapját a svéd Lake of Tears második albuma, a Headstones, amely máig az egyik legfontosabb mérföldkő a gótikus doom metal történetében. Érdekesség, hogy erről az albumról először 1998-ban írtam, amikor még fiatal rajongóként éltem át a lemez hatását, majd most, 2025-ben, közel három évtizeddel később, zeneileg talán érettebben. Ebben az „Akkor és most” írásban mindkét nézőpontot szeretném megosztani, hogy látszódjon, milyen változások történtek a zenei ízlésemben, ugyanakkor mennyire időtlen maradt maga a Headstones.

Nem is tudom már, hogyan figyeltem fel a svéd Lake of Tearsre. Talán egy barát másolta át a kazettát, vagy csak véletlenül bukkantam rá valahol. De arra tisztán emlékszem, hogy amikor először meghallgattam a Headstones-t, leesett az állam. Akkor még nem tudtam pontosan, miért – csak éreztem, hogy ez valami más. Ma már tudom: mert a srácok olyan természetességgel ötvözték a metalt, a gótikus rockot és a saját, egyedi dallamaikat, ami még most is bámulatos.

A zenekar 1992-ben alakult, és kezdetben a death metalból nőtt ki – de már a második lemez, a Headstones mutatta meg, hogy többről van itt szó. Ekkor még teljes felállásban működtek:

• Daniel Brennare – ének, gitár
• Jonas Eriksson – gitár
• Mikael Larsson – basszusgitár
• Johan Oudhuis – dobok

A nyitó Foreign Road már az első pillanatban megfogott. Az a málházós, öblös riff rögtön megmozdított bennem valamit – akkor ösztönösen, ma már tudatosabban érzem, mennyire hatásos ez a megszólalás. A Raven Land középkori hangulata annak idején egy film betétdalának tűnt, ma viszont a zenében rejlő mélység és dráma érint meg. Valami különös sötétség és emelkedettség keveredik benne – a zene mindenható ereje.

A Dreamdemons akkoriban is sodort magával. Középtempós, súlyos, mégis dallamos – az a fajta dal, ami egyszerre mozdít meg testet és lelket. Ma, újrahallgatva már hallom, amit akkor még nem: a gitárjáték finomságait, a melódiák ívét, amiket anno csak ösztönösen élveztem.

Aztán jött a Sweetwater. Ez a dal akkor teljesen magával ragadott. Lassan indul, tartja a középtempót, de olyan különleges dallamokat rejt, amik szinte belém égtek. Lehetetlen nem érezni a hatását – nemcsak a fülre hat, hanem a lélek legmélyére is. Huszonévesen talán még nem tudtam megfogalmazni, de most már értem: ez a zene nem egyszerűen szól, hanem árad. Mint egy nagy, méltóságteljes folyó, ami magával visz.

A csúcspont számomra mindig a címadó Headstones maradt. Már elsőre is éreztem, hogy ez valami különleges – valami, amit nem lehet pusztán „rockzenének” nevezni. Ez a dal bizonyította számomra, hogy azok, akik ilyen zenét írnak és így adják elő, művészek, nem pedig egyszerű zenészek. És ezt ma is pontosan így gondolom.

A lemez vége felé a Twilight különös gitárpengetése és billentyűfutamok új színt hoznak,a Burns Fire Burn tempósabb, a lemez összképéhez képest kifejezetten haragosabb, zaklatottabb tétel, majd jön a Path of the Gods, ami méltó lezárása ennek a csodálatos albumnak.

A kritikusok szerint a Headstones a Lake Of Tears melankolikus doom-korszakának csúcspontja. A rajongók a banda legsötétebb, legmelankolikusabb albumaként tartják számon, amely klasszikussá vált a gothic doom rajongói között. Bár mainstream sikert nem aratott, az évek során kultikus státuszt vívott ki magának, és ma is hivatkozási pontként emlegetik.

A rajongói reakciók jól tükrözik, milyen mélyen hat a lemez:

• „Temetési menet, a lelked mélyére.”
• „Be kell lélegezni, mint a ködöt egy őszi hajnalon.”
• „A Headstones nem hozzád, hanem belőled szól.”
• „A Raven Land óta tudom, hogy a hollók nem madarak, hanem emlékek, amik nem hagynak békén.”

A Lake of Tears –  Headstones lemeze, ha nem is teljesen, de elszakadt a doom/death gyökerektől. Nemcsak zeneileg, hanem érzelmileg is mélyebb, személyesebb alkotás.
Ez a lemez új irányt mutatott a doom metalban: nem a brutalitás, hanem az érzelem, a hangulat és a líraiság került előtérbe.
Akkoriban a kazetta végén ültem, csendben, és újra visszatekertem az elejére. Most, közel harminc évvel később, ugyanezt teszem – csak épp már nem a kazettát, hanem az emlékeimet tekerem vissza. És a hatás… semmit sem veszített az erejéből.

Mikor baráti társaságban meg szoktuk vitatni az új megjelenéseket, abban mindig egyetértünk, hogy a Paradise Lost általában jó lemezekkel rukkol elő, bármelyik alkotói korszakáról is legyen szó. Az új, Ascension című albumról is hasonló vélemény alakult ki köztünk.

Mert milyen is az új lemez? Sötét, melankolikus, súlyos, a doom gyökereket idéző, mély hangzás jellemzi. Mint a reklámban a csokoládémester, gondosan összeválogatott, minőségi alapanyagokból készült: a végén még leöntve az Icon / Draconian Times korszak esszenciájával, hogy a végeredmény roppanós, a régi ízeket felvonultató, de mégis friss legyen. Tulajdonképpen ez a lemez egyfajta összegzésként is felfogható.

Ez már a tizenhetedik Paradise Lost-album, és öt év telt el az utolsó, Obsidian megjelenése óta. A felállás a megszokott:

• Nick Holmes – ének
• Gregor Mackintosh – gitár
• Aaron Aedy – gitár
• Steve Edmondson – basszusgitár
• Guido Zima Montanarini – dob

Utóbbinak ez volt az utolsó munkája a csapatban, helyét Jeff Singer veszi át, aki korábban már játszott a zenekarban. Nick elmondása szerint annak idején családi okok miatt távozott, de végig kapcsolatban maradtak, így most ott folytatták, ahol abbahagyták.

A nyitó Serpent on the Cross az album legjobb dalai közé tartozik. Jól felépített szerzemény, Holmes hörgése és Mackintosh harmóniái sötét mélységekbe húzzák a hallgatót, miközben megvan benne a tűz és az energia. Ez az első olyan pillanat, ahol erőteljesen visszaköszön az Icon / Draconian Times korszaka – tipikus, nyomasztó Paradise Lost-dal, ami nagyon is jól áll nekik.

A Salvation is hasonló irányt követ, ám ez inkább a banda doom/death gyökereiből táplálkozik – egyszerre emel fel és enged el. A Silence Like the Grave súlyos és kemény; Nick hangja itt dühödtebb, Mackintosh gitárját pedig vészjósló hangulat lengi körül. Ennél egy árnyalattal szürkébb, ám hangulatosabb a Lay a Wreath Upon the World, amely atmoszférájával teremt különleges világot

A Diluvium lassan indul, majd fokozatosan kibontakozik, remekül váltogatva a tempót és a hangulatot. Ezt követi a lemez három csúcsdala – bár több is akad: a Savage Days, a Sirens és a Deceivers. Az első fájdalommal teli, a második súlyosabb, dühösebb Holmes-előadással (a refrén kivételével), az egész dal él, lélegzik, lüktet. A harmadik ismét visszanyúl a korábbi lemezek világába: tempós, rideg, de precíz, komor dallamokkal és markáns struktúrával.

A The Precipie a legfontosabb alkotóeleme a nyomasztó szépség, Greg gitárjátéka és feszült hangulat jellemzi. És még mindig van ász a pakliban: a This Stark Town, amely szintén az Icon / Draconian Times korszakot idézi. Holmes hangja atmoszférát épít, mely egy katarzisban teljesedik ki. A záró A Life Unknown méltó befejezése a lemeznek – lebeg, sodor, és tökéletesen illeszkedik a koncepcióba.

Érdemes szót ejteni a borítóról is: egy 19. századi festményt, George Frederick Watts – A halál udvara című alkotását választották. Nemcsak a külcsín, hanem a belső megszólalás is rendben van – az album kifinomultan, tisztán szól.

A zenészi teljesítményt ilyen múlt mellett talán már felesleges részletezni, de mégis akad egy frappáns megjegyzés Holmes énekesi teljesítményéről:

„Nick Holmes akár egy telefonkönyvet is felolvashatna visszafelé, akkor is találni lehetne benne mélységet.”

Az Ascension egy kiváló album: tele van jó dalokkal, igényes hangszeres megoldásokkal, és azzal a tudással, rutinnal, valamint dalszerzői képességgel, ami a Paradise Lostot jellemzi. Mindezek ellenére maradt bennem némi kérdőjel – kissé zenei időutazásnak érzem, amely a banda tartalmas pályafutásának több korszakába enged betekintést.

Nick Holmes azonban megadja a választ erre a bizonyos kérdőjelre:

„Folyamatosan haladunk előre. Ha van bármilyen utalás az anyagon múltunkkal kapcsolatban, az még mindig jobb, mintha egy másik zenekar előtt emelnénk meg a kalapunkat.”

Az angol Fury munkássága eddig fehér folt volt számomra a világ fémzenei térképén, pedig az Interceptor már az ötödik lemeze a 2010-ben alakult csapatnak. Hatásaik között megemlítik az Iron Maiden-t és a Metallica-t, és valóban: zenéjük a klasszikus metal alapokra épül, modern hatásokkal és nem kevés dallammal megtámogatva. Én emellett érzek benne egy jó adagnyi ’80-as évekbeli amerikai metal hangulatot is.

A Fury ezért is más, mint egy átlagos metalbanda – nemcsak a zenei sokszínűsége miatt, hanem a két énekesi felállása okán is. Ezen az albumon debütál ugyanis Nyah Ifill énekesnő, ezzel megduplázva a zenekaron belül a nők arányát, hiszen itt játszik még az a Becky Baldwin basszusgitáros, aki a Mercyful Fate újkori verziójának is tagja. Mellettük Julian Jenkins énekes/gitáros, Tom Fenn dobos, valamint Tom Atkinson gitáros alkotja a Fury jelenlegi felállását.

Természetesen Nyah bekerülése a csapatba magával hozta a repertoár bővülését az ének terén, illetve a koncerteken is megoszthatja a feladatokat a két vokalista között. Julian elmondása szerint ezen az albumon azt próbálták meg, hogyan lehet különböző stílusokat kombinálni úgy, hogy az eredményen ez egyértelműen érződjön. Nézzük, mennyire sikerült.

A címadó Interceptor nyitja a bulit – erősen érezni benne a ’80-as éveket, és rögtön kijelöli az album irányvonalát: a múlt és a jelen találkozását. Ennél egy árnyalattal jobb dal a What’s It Gonna Be, ahol Nyah bebizonyítja, hogy érdemes volt csatlakoznia a zenekarhoz. Nincs feltalálva semmi új, viszont egy dallamos, dögös nóta, amely rögtön megfogja a hallgatót.

Erre még rátesz egy lapáttal az On The Town – húzós, pörgős, remek melódiákkal. Kell ennél több? Nálam ez a lemez csúcspontja. A Don’t Lie To Me ott folytatja, ahol az előző abbahagyta: kicsit lassabb, klasszikusabb metal dal, amely egy belső harcot jelenít meg a hazugságokkal szemben.

Más síkon mozog az In Pursuit of Destiny, amely a verzék szaggatott tempójával és nagyívű dallamaival ambiciózusan ötvözi a múltat és a jelent. A klasszikusabb vonalat erősíti a Can’t Resist (Gimme What I Need) – okosan meghangszerelt, érzelmi függőséget boncolgató tétel. A Walk Away egy country ihletésű szerzemény, személyes, érzelmes dal az elengedésről.

A két következő szám viszont kissé szürkébb: a Look at Us Now lendületes, de sablonosabb, míg a DTR a dallamokkal próbál közelebb férkőzni a hallgatóhoz, de kevésbé hatásos. Az Indistilled zárja az albumot – érzelmes, a belső békét megcélzó, jól hangszerelt darab, amely a végére finálészerűen kiteljesedik.

Az Interceptor a dán Mighty Music gondozásában jelent meg – ez az első lemezük egy nemzetközi kiadónál. A produkció hangzása profibb, és a zenekar ezzel globálisan is versenyképesebb lett.

A Fury ezzel az albummal megmutatta, hogy a brit heavy metal új hulláma igenis él, virul, és ilyen erős lemezeket tud letenni az asztalra, mint az Interceptor.