2019.06.11. Kedd

                                   Slayer

                                                   Anthrax

Budapest, Papp László Sportaréna

A nyolcvanas évek derekán, amikor a Szabad Európa madárcsicsergős műsorában meghallottuk az amerikai Slayer zenekart, nem gondoltam volna, hogy közel 35 év múlva a búcsúkoncertjükön fogom őket élőben látni.

Az utolsó turné Budapestet is érintette, a jegyeket ajándékba kaptam, úgyhogy el is mentünk a fővárosba. Zökkenőmentes út és bejutás után egyre izgatottabban vártam az est első fellépőjét, a szintén legendás New York-i Anthrax zenekart. Őket eddig még nem láttam fél évszázados földi pályafutásom alatt, de sejtettem, hogy intenzív lesz a show. Nem is csalódtam – zúztak ezerrel, ami csövön kifért. Egy órát játszottak, remekül szóltak, és elképesztően energikus bulit adtak.

Igyekeztek kommunikálni a közönséggel, a végén pedig eljátszották két kedvenc dalomat, az Antisocial-t és az Indians-t is. A fellépő zenészekről külön nem is érdemes sokat beszélni – olyan magas szinten tudnak játszani, hogy az már magáért beszél. Nagy élmény volt látni Frank Bello dinamizmusát, Scott Ian remek játékát és egyedi mozgását, illetve természetesen Charlie Benante eszméletlen dobolását is. Joey Belladonna nem a kedvenc énekesem, de még ő is rendben volt – bár a hangja már kissé fáradtnak tűnt.

Összességében alaposan megzúzták az időközben a közel teltházasra duzzadó nagyérdeműt, méltó módon előkészítve a terepet az est főszereplőjének.

Negyedórás átszerelés után csendült fel a Slayer intrója – lenyűgöző kezdés volt: megforduló keresztekkel, lángoló Slayer-logóval, majd függöny le, és már hasított is a Repentless riffje. Következett két óra tömény zúzás, üresjáratok nélkül, brutális hangerővel és energiával.

Tom Araya nagyon keveset kommunikált – de ez várható is volt. „Csak mentek sorban a dalok, keményen, megállás nélkül. Paul Bostaph precízen tartotta a tempót, Kerry King teljes mértékben hozta a karakterét – de nekem Gary Holt is tetszett.Ő amúgy is az egyik kedvenc gitárosom: jól néz ki a színpadon, kiválóan játszik, és hihetetlenül tud headbangelni. Élmény volt nézni!

Araya hangja duzzadt az erőtől – semmit nem kopott az évek alatt. Le a kalappal előtte, hogy két órát végig tudott üvölteni ilyen formában. A közönség is végig pörgött, ment a kétórás tömény túrás – nem semmi volt!

Játszottak rengeteg dalt, volt bőven pirotechnika, ami látványban is ütött. A hangzás tökéletes volt, hangos és tiszta, a fények pedig remekül megkomponáltak. Kedvenc dalaim is sorra kerültek: Mandatory Suicide, Reign in Blood, Angel of Death, South of Heaven, Hell Awaits – brutális élmény volt!

Úgy gondolom, ezt mindenkinek látnia kell egyszer, aki szereti ezt a műfajt. A végén Tom Araya hosszú percekig némán nézte a közönséget, bejárva a színpad minden szegletét, majd megköszönte a részvételt, és elintegetett.

Hát, én is köszönöm.
Életre szóló élmény volt!

GAAHLS WYRD – Braiding The Stories 

A volt Gorgoroth-énekes, Gaahl, 2015-ben alapított black metal zenekara, a Gaahls Wyrd, új albummal jelentkezett. A *Braiding The Stories* egy filmszerű, atmoszférikus anyag, amely új dimenziót nyit a műfajban.

 INGLORIOUS – V 

A klasszikus hard rock hatásokat ötvöző INGLORIOUS ötödik lemeze, V, a napokban látott napvilágot, és tovább erősíti a zenekar karakteres hangzását.

 KATATONIA – Nightmares As Extensions Of The Waking State 

A veterán svéd alakulat 13. lemeze, Nightmares As Extensions Of The Waking State, igényes, több összetevős muzsikát kínál, amely a metal határmezsgyéjén mozog.

  NASTYVILLE – Rebirth 

Az olasz hard rock csapat, a Nastyville, új albummal jelentkezett. A *Rebirth* egy lendületes, sokféle hatásból merítő anyag.  

 VOLBEAT – God Of Angels Trust 

A hét legnagyobb neve, a dán rockabilly metált játszó VOLBEAT, új albuma, *God Of Angels Trust*, visszanyúl a gyökerekhez.

 INTREPID – Juxtaposition 

Az észt death metal brigád, az Intrepid, második lemezével, Juxtaposition-nal jelentkezett.

 DARKENHÖLD – Le Fléau Du Rocher 

A Darkenhöld neve a középkori várak és legendák világát idézi, míg zenei stílusuk a black metal hagyományait követi.

HELLFOX – The Spectrum Of Human Gravity 

Az olasz melodikus death metal csapat, a Hellfox, nem akarja magát egyetlen műfajba sem besorolni. *The Spectrum Of Human Gravity* kísérletezős hangzásvilágot képvisel.

 SILIUS – Beneath The Flesh 

Mélyre hangolt gitárok, ütős groove-ok – a hét meglepetése Tirolból!

 REFUSAL – Venomous Human Concept

Lendületes death metal Helsinkiből!

Ezúttal földrajzi alapon bontottuk ketté a mezőnyt: az első részben a nem európai zenekarokra koncentrálunk.

KING PARROT – A Young Person’s Guide to Parrot
Negyedik nagylemezével jelentkezett az ausztrál grindcore-brigád, a King Parrot.

TURNSTILE – Never Enough
A hardcore/punk-rock vonalon mozgó baltimore-i Turnstile negyedik lemeze, a Never Enough.

AUSTERE – The Stillness of Disillusion
Az eredetileg egyszemélyes projektként induló, ma már duóként működő Austere új albummal tért vissza. A The Stillness of Disillusion című lemez hozza a zenekartól megszokott depresszív black metal hangulatot.

BEAR MACE – Slaves of the Wolf
Death metal Chicagóból, Bear Mace-módra.

OPHIOLATRY – Serpent’s Verdict
Harmadik albumával tért vissza az 1998-ban alakult brazil death metal zenekar, az Ophiolatry. A mindössze három lemez 27 év alatt nem tűnik soknak, de a magyarázat egyszerű: a zenekar többször is feloszlott, majd újra összeállt.

WOODHAWK – Love Finds a Way
A kanadai stoner trió új lemeze, a Love Finds a Way a hét egyik nem európai meglepetése.

ORTHODOX – A Door Left Open
Új albummal és súlyos gitárhangzással jelentkezett a modern metalban utazó nashville-i Orthodox.

Komoly mozgolódás van Taljánországban metalfronton, és ami még örvendetesebb ezzel a hullámmal kapcsolatban: több esetben ez bizony minőséggel is párosul.

Nos, a ferrarai zenekar nem csinál semmi különöset, nem találta fel újra a műfajt, sem a spanyolviaszt. A hatásaik világosak: Testament, Exodus, Anthrax, a korai Metallica, és Xentrix. Ezeket az elemeket érezni is a zenéjükön, de amit csinálnak, azt jól csinálják – és ez a lényeg.

A csapat nem ma kezdte a szakmát, hiszen 2008-ban alakultak, a Face the End pedig már a hatodik nagylemezük. A fentebb említett zenekarok alapján sejthető: thrash metalt játszanak.

A zenekar tagjai:

• Alessandro „Sanso” Sansone – gitár
• Luca „Ziro” Zironi – gitár
• Anthony „Vender” Dantone – dob
• Leonardo Molinari – basszusgitár
• Danny Schiavina – ének

Leonardo és Danny az „új fiúk” a csapatban. Az énekes kapcsán megjegyezhető, hogy nem a klasszikus thrash-torok, de jól összerakták a hangját a zenével – működik, aminek működnie kell.

A Game Over zenéjében van elképzelés, de a thrash metaltól túlságosan nem távolodnak el. Egy interjúban elmondták, hogy a ’80-as és ’90-es évek hangzását próbálják modern elemekkel ötvözni, miközben meg akarják tartani a műfaj agresszív, energikus karakterét. Nézzük, mennyire sikerült ez az itáliai srácoknak.

A The Final Hour gyakorlatilag egy intro, a tényleges kezdést a Lust for Blood hozza el. Itt az egyik fő hatás azonnal felszínre kerül: a dal Testament-jellegű, thrashes, kiabálós refrénnel, és érződik benne egy csipetnyi korai Metallica is. Jó dal.

A következő, Neck Breaking Dance, egyértelműen az Anthrax-ot juttatta eszembe. Aztán jön a Grip on Time, ami inkább Exodus, főleg a visítós szólója miatt. A Lost in Grace egy kicsit más világ, mint a többi – komplexebb darab, és itt külön kiemelném a hangszeres játékot: jól játszanak a srácok, szó se róla.

Ezután két, erősen Testament-ihlette szám következik: a Veil of Insanity – melynek közepe viszont kifejezetten Metallica-hangulatú – és a Getaway to Infinity.

Az album legjobb dala számomra a Crimson Waves. Dallamos, modernebb, lassabb, epikusabb és jól felépített. Kilóg egy kicsit a többi közül, de pozitív értelemben. Nekem kicsit Five Finger Death Punch és Metallica keverék – és ez most dicséret.

A lendületes Weaving Fate zárja az albumot – ez sem lóg ki, szépen illeszkedik a többi szerzemény mellé.

A Face the End dalszövegeit horrorfilmek és társadalmi témák inspirálták. A srácok egy interjúban kiemelték, hogy a dalírás náluk természetes folyamat – így tudott kialakulni a saját hangzásuk.

A Game Over olyan bandák előtt léphetett fel eddig, mint a Testament és az Exodus. Jó társaság – mint ahogy jó a Face the End is.

Csak így tovább.

A közelmúltban volt 30 éves a Rage Black in Mind albuma, és ez jó alkalom volt arra, hogy újra elővegyem, és véleményt alkossak róla.

A német Rage zenekar nem ma kezdte a szakmát – 1984-es megalakulásuk óta több mint húsz lemezt adtak ki. Én nagyon kedvelem őket: a dallamvilágukat, a jellegzetes dalfelépítéseiket, és úgy általában a zenéjüket. Véleményem szerint a zenekar pályafutása nem ívelt olyan meredeken felfelé, mint amennyire akár lehetett volna. Stabilan ott vannak a német metalbandák élmezőnyének farvizén, de előrébb sosem sikerült igazán lépniük.

A miértekre hosszasan lehetne keresni a választ. Talán az is közrejátszott, hogy a felállásuk gyakran változott – rengetegen megfordultak Peavy Wagner, a zenekarvezető, énekes és basszusgitáros oldalán. Igaz, akadtak olyanok is, akik hosszabb időt is lehúztak a bandában. Persze ne feledjük: a zenekar jövőre lesz 40 éves, ami önmagában is tiszteletre méltó.

A másik dolog, hogy az általuk játszott euro/power metal az elmúlt négy évtizedben meglehetősen hányattatott sorsú műfaj volt. Bár szerintem sorra készítették a jó lemezeket, valamiért mégsem jött össze az áttörő siker. Pedig Peavy dalírói képessége, egyedi stílusa, illetve azoknak a zenészeknek a tehetsége okán, akik megfordultak vagy jelenleg is játszanak a Rage-ben, akár több babér is teremhetett volna számukra.

Itt van példának okáért a kilencedik nagylemezük, a Black in Mind, ami szerintem egy kiváló album. Az albumon szereplő 13 dal talán egy kicsit soknak tűnhet, de gyakorlatilag majdnem minden szám jó – vagy még annál is jobb. Talán csak a kissé furcsa ritmusú, ám lendületes „Spider’s Web” nem nyerte el maradéktalanul a tetszésem.

Viszont a lemez utolsó tétele, a líraibb hangvételű, érzelmileg mélyreható mondanivalóval felvértezett, libabőrös All This Time nagyon betalált nálam. A másik csúcsszerzemény számomra a Shadow Out of Time, amely tipikus Rage-dallammal támadja a hallójáratokat, ráadásul egy olyan libabőrös refrénnel, amit egyszerűen nem tudok nem imádni.

Van azonban még egy abszolút tuti szám a Black in Mind-on, ez pedig a The Crawling Chaos. Jó a tempó, a refrén tipikusan „Rage-es” – ezekhez Peavy nagyon ért –, és megvan benne a kellő kraft is.

Mint már említettem, a többi dal is tetszik. Például a tíz perc feletti, komplexebb szerzemény, az In a Nameless Time, amely gyakorlatilag egy ritmikai hullámvasút, sötétebb, vészjósló hangulattal, mégis van benne spiritusz. De említhetném még a Rage-védjegyeket erősen magán hordozó Forever-t, az Until I Die-t, vagy a szigorúbb, dühösebb My Rage-et is.

Az album jól szól, és a közreműködő zenészek is nagyszerűen teszik a dolgukat.
A Black in Mind felállása a következő volt:
Peavy Wagner – ének, basszusgitár
Sven Fischer – gitár
Spiros Efthimiadis – gitár
Chris Efthimiadis – dob

A Black in Mind a maga szintjén pozitív fogadtatásban részesült.
Egy 2025. május 2-i koncerten a lemezről a címadó Black in Mind hangzott el.

Ahogy az elején is említettem: szeretem ezt a bandát, elfogult is vagyok velük. A Black in Mind-ot időről időre előveszem, meghallgatom – és valahogy nekem mindig tetszik.

A dömping fogalma: amikor valamiből feltűnő túltermelés van, és tömegesen áll rendelkezésre. Ez több területre is igaz lehet – például a power metal műfajra. Rengeteg hasonló zenekar létezik, így nyugodtan kijelenthetjük, hogy „dömping” van belőlük. Ez azonban nem feltétlenül baj, hiszen a nagy számok törvénye itt is érvényesülhet. Persze nem minden arany, ami fénylik

A Trick Or Treat egy olasz dallamos power metal banda Modenából, akik olyan zenekarok hatásait viselik magukon, mint a Sonata Arctica, a Stratovarius, és a Helloween. (Érdekesség, hogy karrierjüket Helloween-feldolgozásokat játszó tribute zenekarként kezdték.) Én személy szerint a svéd Dynazty-t is kihallom a zenéjükből. A Ghosted, a 2002-ben alakult együttes hetedik albuma, amely kísérteties és misztikus témákat dolgoz fel, miközben zenéjük továbbra is dallamos és energikus marad.

A lemezt készítő felállás:

- Allesandro Conti – ének

- Guido Benedetti – gitár

- Luca Venturelli – gitár

- Leone Villani Conti – basszusgitár

- Luca Setti – dob

Az album kapcsán Alessandro elmondta, hogy az énekdallamok és hangszerelés dinamikusabbá vált, miközben a szövegek személyesebbek lettek, több érzelmi mélységet hordoznak.

Nézzük dalról dalra – Mireis gondolt a talján dalnok?

Az album egy Intro után a Craven Road című számmal indul, amely egy Helloween/Hammerfall-hatásokat hordozó pattogós power metal dal. Vendégzenészek is feltűnnek a korongon: az egyikük Adrienne Cowan a Seven Spires-ból, aki a Bloodmoon-ban vállalt szerepet.

Ezek sem rossz dalok, de a címadó Ghosted már egy szinttel magasabbra helyezi a mércét. Egy izgalmas szerzemény, amely remekül építkezik a power metal alapokból, és az epikus dallamok mellett kis szimfonikus elemet is tartalmaz.

Ezt a vonalat viszi tovább a Dance With The Dancing Clown is, amely már-már musicales hangulatot áraszt, de egyértelműen van egy sajátos atmoszférája.

A következő két szám, a Polybius és az Evil Dead Never Sleeps szintén jól sikerült—utóbbi egy kicsit szigorúbb riffekkel indít. Másik vendégzenész Chris Bowes (Alestorm), a Return To Monkey Island című tételben működik közre, ami jól hozza a kalózmetal jegyeket, de nem feltétlenül kiugró darab. Hasonlóan a Make A Difference-hez, amelyben viszont az elején említett Dynazty-hatások érhetők tetten.

Az album a végén megint erős dalok vannak: a The 13th, amely komplexebb, kreatív zenei megoldásokkal tűzdelt darab, valamint a lemez leghosszabb felvétele, a közel nyolc perces Bitter Dreams, amely változatos szerkezettel bír, és a refrénje is kiemelkedően jól sikerült.

Összegzés

A zenészi teljesítményre nem lehet panasz, mindenki teszi a dolgát, és Alessandro Conti is karakteresen, erőteljesen énekel. Amit még feltétlenül ki kell emelni, hogy a Trick Or Treat számára kiemelten fontos a közönséggel való kapcsolattartás, amely mindig is erősségük volt. Ez mindenképpen dicséretes, ahogy maga a Ghosted is –egy egységes és élvezetes hallgatnivaló, amely méltó helyet foglal el az olasz power metal színtéren.

A napokban volt 30 éves a Gamma Ray, Land Of The Free albuma.

Unalmas lehet már, de valóban nem volt egyszerű helyzetben a rock- és metalzenekarok egy része a ’90-es évek bizonyos időszakaiban. Az is igaz, hogy a ’80-as évek őrülete után – ha nem is volt egyértelműen várható, de sejthető – nem maradhatott minden úgy, ahogy addig. Nem is maradt. Számos ebben az időszakban készült album merült feledésbe, nem is beszélve magukról a zenekarokról. Még a nagyobb nevek is megsínylették ezt a korszakot, pedig a zenészek tudása és dalszerzői képessége nem múlt el, csak a társadalmi és zenei közeg nem kedvezett a műfajnak.

Mindezek ellenére – vagy éppen emiatt – születtek kiváló albumok, mint például a Gamma Ray, Land of the Free lemeze. Ez már a csapat negyedik albuma volt, viszont az első Ralph Scheepers énekes nélkül. A korong konceptalbumnak számít, a jó és a gonosz harcát meséli el, és az összes dalt Kai Hansen, a banda énekese és gitárosa írta. A lemezt az alábbi felállásban vették fel:

- Kai Hansen– ének, gitár

- Dirk Schlachter– gitár

- Jan Rubach– basszusgitár

- Thomas Nack – dob

Két vendégénekes is emelte a színvonalat: Hansi Kürsch (Blind Guardian) a Farewell-ben, míg Michael Kiske (Helloween) a Time to Break Free-ben hallható. Kai énekesi szerepvállalásával egy új korszak kezdődött a Gamma Ray történetében. Az album tökéletesen ötvözi a sebességet, a dallamokat és az epikus hangulatot, mindezt erőteljes riffekkel.

A dalgyűjtemény több hosszabb tételt is tartalmaz, például a Rebellion in Dreamland-et, amely a leghosszabb dal a Land of the Free-n. Epikus hangvételű, tempóváltásokkal tűzdelt szám, amely ütős kezdés, de kell hozzá a megfelelő hangulat. Nem úgy, mint a Man on a Mission, amely a korai Helloweent idézi, közepén egy kis Queen-es közjátékkal – köztudott, hogy Kai Hansen nagy Queen-rajongó. Az albumnak több csúcspontja van, az egyik ezek közül az All Of The Damned. A korai Helloween hatások, hol kevésbé, hol jobban mindig jelen voltak a Gamma Ray zenéjében, de eddigre már azért egyértelműen beszélhetünk egy Gamma Ray stílusról. Ez ebben a szerzeményben csúcsosodik ki leginkább a lemezen.

Érdekes, hogy a God of Deliverance-ben és a Salvation’s Calling-ban egy kis Hammerfall-hatást érzek, míg a lassabb Farewell ismét Queen-es hangulatot idéz. Az album második fele szintén erős dalokat vonultat fel, köztük a címadó Land of the Free-t, amely talán a legjobb szerzemény a lemezen. De remek a közepén  szinte leálló The Saviour, az Abyss of the Void, valamint a Time to Break Free is, amelyben Michael Kiske énekel – nem is akárhogyan. Kiske hangja tökéletesen illeszkedik a dalhoz.

A záró Afterlife pedig Ingo Schwichtenberg, az egykori Helloween-dobos állít emléket; ő néhány hónappal a Land of the Free megjelenése előtt hunyt el. Maga a dal filozofikus témát boncolgat: az élet, a halál és a túlvilági létezés kérdéseit feszegeti.

A lemez fogadtatása kifejezetten pozitív volt: a német Rock Hard magazin a hónap albumának választotta, a kritikusok pedig méltatták. Többen úgy vélik, hogy minden idők legjobb power metal albumai között a helye. Érdekesség, hogy 2003-ban újra kiadták, és hogy ugyanaz a fej látható a borítón, mint a Helloween Walls of Jericho lemezén. Az utóbbi Gamma Ray-koncertek műsorán a Land of the Free és a Rebellion in Dreamland is szerepelt.

Az lemezzel kapcsolatos vélemények között sokan legjobb Gamma Ray-lemezeként emlegetik. Én nem fogalmaznék ennyire határozottan, de azzal egyetértek, hogy a Land of the Free a Gamma Ray egyik legjobb albuma.

                                           Iron Maiden

                                                    Halestorm

2025.05.28., Budapest, Papp László Aréna

Ha majd nagypapa leszek, és az unokáknak mesélnem kell azokról az élményekről, amiket az évek folyamán átéltem – mit mondhatnék az Iron Maiden 2025-ös budapesti fellépéséről? Hogy tudom átadni nekik azt, amit a koncert közben láttam és éreztem?

Számomra ez a fellépés különösen emocionális volt. Minimum két okból: egyrészt fiatalságom nagy kedvence az Iron Maiden, másrészt 1984-ben láttam őket először – azaz 41 éve.

Volt bennem némi nosztalgia a '84-es koncert kapcsán, és már a városban is feltűnt, hogy több Maiden-pólós fanatikus sétálgat – kilépve a Puskás Stadion metrómegállójából ez csak fokozódott. Az egy négyzetméterre jutó Iron Maiden-ruházat itt biztosan a legmagasabb volt az egész világon.

A bejutás meglepően egyszerű volt, a hatalmas tömeg ellenére. A közönség pedig csak jött és jött. Vegyes összetételű volt: minden korosztály képviseltette magát. Sok külföldi beszéd is hallatszott – mellettünk például egy háromtagú francia család végig énekelte az egész műsort.

A Halestorm volt hivatott bemelegíteni a közönséget. Amit lehetett, megtettek: fényből és hangból is kaptak rendesen. Bevallom, eddig engem túlzottan nem győztek meg, így annyira nem is ismerem őket – pár számot leszámítva, amit már hallottam. Tulajdonképpen nem voltak rosszak. Lzzy egy jelenség, ő és a tesója, Arejay Hale dobos, vitték a prímet – utóbbi még egy kis dobszólóra is szakított és energiát. Sőt, humora is volt: miután bedobta a normál dobverőit a közönség közé, előkapott két óriási méretűt, és azzal püfölte tovább a bőröket.

Szünet, átszerelés, szokásos ügyletek elintézése – majd némi várakozás után, pontosan a meghirdetett időpontban felcsendült az UFO-tól a Doctor, Doctor, az Iron Maiden koncertek ikonikus bevezetője. Már ekkor érezni lehetett, hogy ez nem lesz egy szokványos koncert – sem a zenekar, sem a közönség részéről.

A show egy, a ledfalon – erre még visszatérek – kivetített kisfilmmel indult, mely animációk végig kísérték az egész koncertet. London nem éppen legbizalomgerjesztőbb utcáin „jártunk”, tele Maiden-utalásokkal és az Ides of March zenéjével.

A Murders in the Rue Morgue-gal indult a koncert – mit indult, berobbant a színpadra az új felállású Iron Maiden. Most (illetve tegnap) mutatkozott be a Steve Harris, British Lion zenekarából átigazolt dobos, Simon Dawson. Ebben a blokkban még a Wrathchild és a Killers is elhangzott, és abszolút sikerült visszaadniuk ezeknek a korai daloknak a nyersességét. A Phantom of the Opera is ide tartozott, bár a dal jellege miatt kicsit külön világ.

Amikor felcsendült The Number of the Beast bevezetője, borzongással és izgalommal töltött el. Ez a dal számomra hihetetlen élmény élőben. A The Clairvoyant-ot nagyon szeretem, azt is jó volt hallani – de ami utána jött, az minden várakozást felülmúlt. A Powerslave, a piramisos díszlettel, hibátlan volt. A 2 Minutes to Midnight-tal meg egyszerűen nem lehet hibázni.

Viszont a Rime of the Ancient Mariner – amelyhez a ledfalon egy, a dalhoz tökéletesen illő kisfilm társult, fantasztikus látványvilággal – egészen elképesztő élményt nyújtott. Csak döbbenten tudtam nézni. Igy eljátszani egy közel 14 perces dalt! Hihetelen!

A Run to the Hills, Seventh Son of a Seventh Son, The Trooper hármasával sem lehet mellélőni – főleg, hogy utóbbi alatt Bruce nemcsak a Union Jacket, hanem a magyar lobogót is meglengette.

Aztán újabb csúcspont következett – bár az egész koncert csúcspontok sorozata volt. A Hallowed Be Thy Name megint az a szájtátós nóta volt – hihetetlen, komolyan. Háttérvetítéssel, koreográfiával, amiben Bruce játszotta a főszerepet. És hogy játszotta! Te jó ég!

A szokásos záródal, az Iron Maiden hozta a formáját. Mindenki várta Eddy feltűnését – aki ezúttal a ledfalon jelent meg, acsarkodva, egészen realisztikus külsővel. Itt térnék vissza az elején említett ledfalra, amit gyakorlatilag a Maiden-nek találtak ki, az amúgy is komoly látványvilágot alkalmazó társaság ezzel a technikával szabadjára engedheti a fantáziáját, akárki is ötleteli nekik ki ezeket a teátrális dolgokat, odavert rendesen

A ráadás szett is erősre sikeredett: az Aces High-jal indult, a következő Fear of the Dark pedig egészen varázslatos volt. Ez az a dal, amit ha visszafelé játszanak, akkor is teljes az őrület – így normál játékmódban ez hatványozottan igaz volt. Az egész csarnok megőrült. Mindenki együtt énekelt Bruce-al, amerre csak elnéztem, a daltól átszellemült arccal éneklő, vagy éppen ugráló vagy bármi mást csináló embereket láttam

A Wasted Years pedig már csak hab volt a tortán, futurisztikus, fantasztikus látványvilággal.

De nemcsak a szemnek, a fülnek is élmény volt a koncert. Az utóbbi 30 évben annyi jó gitáros koptatta a világ színpadjait, hogy a Dave Murray–Adrian Smith gitárpáros kicsit háttérbe szorult – most viszont megmutatták, hogy nem felejtettek el gitározni.

Janick Gers ugrabugrálása és gitármutatványai talán kevésbé illenek a Maidenhez, de már hozzánőtt a zenekarhoz – ráadásul ellensúlyozza a Murray/Smith duó visszafogottabb színpadi jelenlétét. Steve Harris ugyanúgy játszik, énekel, rohangál a színpadon, mint mindig – pedig ne feledjük, vastagon 60 pluszos emberekről beszélünk, sőt, némelyikük (pont ő) már a 70-et is karistolja.

Az új dobos, Simon Dawson az elején talán kissé feszültnek tűnt, de végig koncentráltan és stabilan játszott. Bruce pedig Bruce. Levezényelte a show-t, futott, lótott, hozta a szokásos show-elemeket – és nem mellesleg remekül énekelt.

Egy csoda volt ez a koncert. A zenekar a maximumot hozta ki magából – és a közönségből is. Ezt a show-t egyszerűen nem lehetett nem szeretni. Egyszerre volt grandiózus látványvilágú, feszesen, de a Maidenhez képest talán nyersebben, keményebben előadott, a színházat és a heavy metal koncertet patikamérleg pontossággal ötvöző Nagybetűs Élmény.

Olyasmit éltünk át, amiért érdemes koncertre járni: zene, látvány, hangulat – és ma este volt még valami plusz is. Olyan érzelmi töltet, amit nehéz szavakba önteni. Egyszerre érintett meg, kavart fel, okozott örömet és boldogságot.

Lesz mit mesélnem az unokáknak.

Szokták mondani a rockerekről, és úgy általában a keményebb zenék kedvelőiről, hogy szűklátókörűek. De miért is? Talán mert mások vagyunk. Mi nem csak egy „hú, de jó ez a szám” szintjén hallgatunk zenét, hanem egész albumokban gondolkodunk. Nem háttérzenének tesszük be a kedvenceinket – mi odafigyelünk a részletekre, a finomságokra. Nekünk számít, hogyan szól egy lemez, mit csinál a dobos, milyenek a riffek és a gitárszólók. Mi összegyűjtünk minden infót a kedvenc zenekarainkról. Mi koncertekre járunk, nem playback-es haknikra.

Ha a „szűklátókörűség” azt jelenti, hogy kizárólag metalt vagy rockot hallgatunk, akkor hát legyen – az vagyok. Mert, hogy egy klasszikust idézzek: „Azt mondod, hogy ez csak egy zene
Én azt mondom egy életforma” Mi ezt a zenét szeretjük – sőt, az ördögvilla is összeköt bennünket. És igazából időm sincs másra, annyi jó zene van! Itt van például mostani írásom tárgya, a Statement zenekar.

A koppenhágai srácok heavy/power metalt tolnak, méghozzá egész meggyőzően. Nekem eddig teljesen ismeretlenek voltak, most hallottam őket először, pedig a 2011-ben alakult banda Sinister Thing című lemeze már az ötödik stúdióalbumuk. Inspirációik között olyan nevek szerepelnek, mint a Scorpions, az Accept, a Metallica, a Volbeat, a Disturbed vagy a Five Finger Death Punch.

A Statement tagjai:

• Jannick Brochdorf – ének
• Niels Alex Larsen – gitár. Ő maga úgy fogalmazott: „rockból és metalból vagyok összegyúrva”, és ezt akarja átadni a dalokon keresztül – egy darabot önmagából.
• Martin Poulsen – basszusgitár
• Lars Ulrik Le Fevre – gitár (ő egyébként Los Angeles-ben tanult zenét)
• Daniel Nielsen – dob

A zenekar egy hétre teljesen elvonult a külvilágtól, hogy maximálisan a dalszerzésre koncentrálhasson. Ez az intenzív és kreatív folyamat segített nekik abban, hogy egy erőteljes, érzelmileg mély album szülessen. A srácok szerint a lemez koncepciója az emberi érzelmek mélységeit és belső küzdelmeit járja körül. A dalok szerkezete és dallamai az érzelmi intenzitásra építenek, ötvözve a klasszikus heavy metal riffeket modern metal elemekkel.

Rögtön az első, címadó Sinister Thing alatt érezhető ez – a dalban megmarad a dög, mégis szép, érzelmes dallamokkal társul. Ennek ellentéte a pattogós Set My Angel Free, amelyben kétféle énekhang keveredik, egy jó kis zúzással megtámogatva.

A No More Words-ről a jegyzeteimbe annyit írtam hallgatás közben: HEADBANG! – tessék ezt tenni.A refrén pedig abszolút fülbemászó. 

Hasonló vonalon mozog az Empty Eyes is, csak egy fokkal szigorúbb hangvételben.A Slowly Kill My Dreams már Panterás riffekkel kavarja meg a hallójáratokat, de a refrén dallamvilága szépen kisimítja a feszültséget.

Az album összességében sötétebb, súlyosabb hangzást hoz, ugyanakkor a zenekar meg tudta őrizni jellegzetesen dallamos stílusát – ékes példája ennek a My Last Goodbye vagy az albumzáró A Right Kind of Love. Egyszerűen van érzékük a kemény alapok és a fogós dallamok összehangolásához.

Érdemes végighallgatni a teljes lemezt, mert nagyon egységes. A zenészek azt is elmondták, hogy céljuk egy zeneileg és érzelmileg is gazdag élményt nyújtani, új dimenziókat felfedezve a zenekar hangzásvilágában. A csapat ráadásul már most is új dalokon dolgozik, hogy még több rajongót érjenek el világszerte.

Nos, ezért éri meg maradni a műfajon belül – még ha emiatt néha szűklátókörűnek is neveznek –, és tovább kutakodni, mert ilyen kellemes meglepetések érhetik az embert, mint a Statement Sinister Thing című albuma.

Emlékszem, hogy a ’90-es évek közepén teljesen elkapott a gothic metal. Akkoriban olyan zenekarok lemezeit hallgattam, mint a Tiamat, Paradise Lost, Type O’ Negative, Lake of Tears, Anathema, My Dying Bride, Moonspell, és természetesen a Crematory. Volt akkoriban valami a levegőben, valami megfoghatatlan, amitől ezek a zenék termékeny talajra leltek.

Hogy pontosan miért tetszett ennyire ez a melankolikus, kissé depresszív, komor hangulatú, súlyos zene, arra már nem igazán emlékszem. De ahogy minden nagyobb zenei hullám, ez is lecsengett. Az erősebb zenekarok viszont talpon tudtak maradni – köztük a mannheimi Crematory is. A zenekar 1991-ben alakult, és a Destination már a 17. albumuk, ami jól mutatja, milyen termékenyek.

A mostani lemez tulajdonképpen a ’90-es évek gothic metaljának modernizált változata. Vészjósló hangzás, mélyre hangolt gitárok, gothic, melodic death, sőt helyenként indusztriális elemek is felbukkannak – mindezt bátran kiegészítik szintetizátorral is, ami színesíti a hangképet.

A zenekar felállása:

• Markus Jüllich – dob
• Felix Stass – ének
• Katrin Jüllich – billentyűs hangszerek (Markus felesége)
• Rolf Munkes – gitár
• Oliver Revilo – basszusgitár

Nos, a Destination egyáltalán nem rossz lemez. De tény, hogy kell hozzá egy bizonyos hangulat. Maga a műfaj sem épp egy vidám tánczene – szóval nem mindig van kedve az embernek ilyesmit hallgatni. De most nekem pont ilyen kedvem van, úgyhogy hajrá.

A lemezen stílushoz illő, sőt jó dalok találhatók. Ha tovább megyek, vannak bizony kiemelkedő tételek is. Ilyen például a My Own Private God, amely lendületes, jó a gitáralap, van benne súlyosság, ugyanakkor komor atmoszféra jellemzi.

Az After Isolation is ebbe a minőségbe tartozik – van sodrása, váltogatja a lassabb és pörgősebb részeket, jó hallgatni. Az Ashes of Despair-nél megállnék egy gondolatra: húzós, erőteljes, szépen felépített dal, tele érzelemmel.

Tetszik még az albumzáró Das Letzte Ticket is – ez egy igazi gótikus Crematory-dal, tempós, ráadásul német nyelvű. És ha már itt tartunk: kifejezetten szeretem a német nyelvű számaikat. Van egy másik is a lemezen, a Welt Aus Glas. A német nyelvet gyakorlatilag ugyanúgy használják, mint az énekhangokat – a dal hangulatához illesztik. Órákat kísérleteznek stúdióban, mire megtalálják az ideális megoldást.

Érdekesség, hogy van a lemezen egy Type O’ Negative-feldolgozás is: My Girlfriend’s Girlfriend. A zenekar ezzel a dallal a néhai énekes, Peter Steele előtt tiszteleg. Nem rossz, nem rossz – de őszintén szólva, nem is több ennél.

Felix és Katrin egy nyilatkozatban elmondták, hogy vissza akartak térni a ’90-es évek gothic metaljának örökségéhez – elektronikus elemekkel és súlyos death metállal kiegészítve. A dalok témái mélyebb érzelmeket és személyes tapasztalatokat tükröznek, és céljuk az volt, hogy zeneileg még epikusabb, még energikusabb hangzást érjenek el.

A lemezt egy új korszak kezdetének tekintik.

Markus Jüllichtől egyszer megkérdezték, ha a Crematory zenéje étel lenne, melyik lenne az? Azt mondta: pizza, mert a feltétek különbözőek, mégis finom az egész.

Na, akkor én most vágok is egy szeletet belőle.
Jó étvágyat!