A Fragment of Unbecoming számomra eddig ismeretlen zenekar volt – pedig egy 25 éve létező formációról beszélünk, akik olyan bandák előtt léptek már fel, mint az Amon Amarth, Arch Enemy, Hypocrisy, In Flames, Behemoth, vagy a Dark Tranquillity.
Ha ezt a listát nézzük, nagy biztonsággal belőhető a stílusuk: melodikus death metal, némileg a klasszikus death felé eltolva, black metalos fűszerezéssel.

A zenekar – mint említettem – 2000-ben alakult a németországi Laudenbachban. A Dawnbringer – Chapter VII / The Amber Emperor a hetedik nagylemezük.
A zenekar neve az Edge of Sanity Darkday című dalának szövegéből származik – tehát az alapok nem most lettek lerakva.

A lemez egy laza koncepció mentén halad, a halhatatlanság, az idő múlása és a pusztulás témáit járja körül.
A dalszövegekben visszatérő motívumok a mitológiai és filozófiai gondolatok, melyek az emberi lét törékenységét és az örökkévalóság utáni vágyat boncolgatják.

A zenekar szerint az új album sötét, de felemelő atmoszférával bír, az előzőekhez képest mélyebb és összetettebb dalokkal.

A lemezen közreműködők:

• Sam Anetzberger – ének
• Stefan Weimar – gitár
• Sacha Ehrich – gitár
• Tobias Bloch – dob
• Christopher Körtgen – basszusgitár

Ezen a lemezen – kérem szépen – nincsenek rossz dalok. Nem azt mondom, hogy minden szerzemény mestermű, de tölteléket nem találni.

Kiemelkedő dalok:

• Among the Shades – keleties dallamok, lüktetés, izgalmas felépítés
• To Everyone Eternally Wander – erős nyitás, jó dallamvezetés, szépen vegyül benne a melodikus death és a black metal

Következő sor:

• Dawnbringer – erőteljes nyitás
• Broken Breath of Time – dinamikus kezdés, gyors tempó, ritmusváltások, végig fenntartja a figyelmet
• Caught in the Endlessness – dallamosság és súly ügyes keveréke, némi komplexitással
• Devoured by Cold – szintén ezen a vonalon mozog, remek gitártémával
• Lakespectre – közel nyolc perces, epikus darab, több részből áll össze, gazdag hangszerelés

A fennmaradó dalok is a jó kategóriába sorolhatók – gyenge pontot nem igazán találtam.

A hangszeres játék és hangszerelés abszolút rendben van, különösen a gitárosok teljesítménye kiemelkedő. Mindez egy brutális, mégis tisztán szóló produkcióval párosul.

Egyértelmű, hogy a Fragment of Unbecoming-ban van spiritusz, ezt a Dawnbringer hibátlanul bizonyítja.
A zenekar célja az volt, hogy időtálló, érzelmileg mély albumot hozzanak létre, amely új nézőpontot nyithat a melodikus death metal világában.

Szerintem jó irányban haladnak, és egy ilyen lemez után nem kérdés, hogy érdemes lesz figyelni rájuk a jövőben is.

Amióta a YouTube-on lehet hivatalos koncertvideókat nézni, azóta nem nagyon hallgatok koncertlemezeket. Valahogy lejártnak éreztem őket – ha már lehet nézni is, miért csak hallgatnám? Ez sokáig így volt, pedig a zenetörténetben voltak (és vannak) igazán jó koncertalbumok. Lehetne sorolni, de szerintem mindenkinek megvan a maga kedvence ebben a műfajban is.

Aztán jött a Helloween tavaly év végén megjelent koncertalbuma, és teljesen megváltoztatta a véleményemet. Újra értelmet nyertek számomra ezek a kiadványok.

A NWOBHM-legenda Saxon tavalyi, a Hellfest fesztiválon rögzített, tizennégy dalos koncertfelvétele átfogja a zenekar fél évszázados pályafutását – vagy legalábbis annak legütősebb korszakát. Pontosabban: főként a '80-as évek sikeralbumainak legjobb dalait halljuk, kiegészítve két friss szerzeménnyel a 2024-es Hell, Fire and Damnation albumról.

Már maga a setlist is odacsap – valóban sikerült a legjobb Saxon-dalokat kiválasztani. A legfontosabb viszont az, hogy ezek a negyvenéves nóták ma is kiválóan működnek. Nem nosztalgiából szólnak jól, hanem mert még mindig élnek.

Nem akarok minden számot felsorolni, de például az általam sohasem túlzottan kedvelt Motorcycle Man is úgy szólal meg, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Vannak persze olyan Saxon-szerzemények, amelyek első taktusaitól is libabőrös leszek – ilyen a Power and the Glory, amiben még mindig ott az energia. Főleg úgy, ahogy most előadják.

Az újabb Madame Guillotine tökéletesen illeszkedik a műsorba – mintha nem is választaná el negyven év a többi daltól. És ott van a Dallas 1 PM, amit bevallom, a ’80-as évek óta nem is hallottam, mégis azonnal elkapott. A The Eagle Has Landed, a Denim and Leather vagy a Wheels of Steel pedig úgyis be fognak találni. A lemezt záró három dal – 747 (Strangers in the Night), a Crusader (mekkora szám ez!) és Princess of the Night – már címük említésére is libabőr fut végig rajtam. Ezekkel egyszerűen nem lehet mellé nyúlni.

Persze még a mai technikai háttérrel is fennáll a veszély, hogy a felvétel nem adja vissza egy koncert valódi hangulatát, de itt erről szó sincs. Az album kiváló minőségű – minden hangszer arányosan, tisztán szól, hallani is, élvezni is lehet. És van is mit hallgatni: Biff Byford énekes remek formában van, a két gitáros – Doug Scarratt és az „új fiú”, Brian Tatler – nagyszerűen játszik. Tatler érkezésével ráadásul friss energiát kapott a banda. Nibbs Carter basszusjátéka ott röfög a háttérben, de nálam az igazi főnyeremény Nigel Glockler dobos.

Olyan érzéssel és technikai magabiztossággal játszik, hogy öröm hallgatni – ráadásul kiváló dobhangzással. És ne felejtsük el: Nigel 72, Biff pedig 74 éves!

Az énekes a koncert kapcsán elmondta, hogy „epikus élmény” volt számukra a fellépés, az album pedig azt az energiát hivatott megőrizni, amit ott átéltek – egy dinamikus, felejthetetlen este emlékműve.

A lemez vinyl, CD és digitális formátumban is elérhető.
Egy kritikai vélemény szerint az Eagles Over Hellfest „tökéletesen visszaadja a koncert hangulatát”, a Saxon pedig bombaformában van.

Én ezzel nem is vitatkoznék.

A második részben is színes a paletta, érdekes lehet a japán Sigh kísérletező zenéje, illetve a Byzantine groove metal-ja.

BYZANTINE– Harbringers
Az amerikai Byzantine már az ezredforduló óta aktív, és most a hetedik lemezével tért vissza. A Harbringers tovább viszi a tőlük megszokott ütős groove metal hangzást.

FAIRYLAND – The Story Remains

Szimfonikus power metal Franciaországból. A Fantasia néven indult zenekar ötödik lemeze a The Story Remains.

FALLUJAH – Xenotaph

A Fallujah egy technikás death metal zenekar San Francisco-ból.

HEXVESSEL – Nocturne

A fin Hexvessel új albuma a fény és a sötétség határterületét kutatja a pszichedelikus black metal látószögéből.

INSANIA – The Great Apocalypse

A svéd power metalos Insania viszont a világ pusztulásának témáját járja körül.

IRON MIND – Test Of The Iron Mind
Ez az ausztrál hardcore formáció nem kertel: tizenegy szám huszonkét percben. Nyers, dühös és energikus – az igazi, tömör hardcore élmény.

MALVADA – Malvada

A brazil Malvada egy kizárólag nőkből álló metalzenekar. Dallamos, heavy metal – női előadásban.

SIGH – I Saw the World's End – Hangman's Hymn MMXXV 

A japán Sigh egyedi, kísérletező zenéje ezúttal a norvég black metal hatásait vegyíti avantgárd megoldásokkal. Ez az album valóban egy furcsa és izgalmas zenei utazás.

A héten is aktívak voltak a zenekarok, a legnagyobb név a veterán Saxon, akik koncertalbummal jelentkeztek, de jónak tűnik a Sun After Dark és a The Risen Dread új anyaga is.

GOYA – In the Rawn of November
Negyedik lemezével jelentkezett az amerikai stoner/doom trió.

SUN AFTER DARK – Tatkraft

A csak stúdióprojektként funkcionáló német Sun After Dark első lemeze meglepően izgalmas blackened /gothic zenét tartalmaz.

DARK MATTER SECRET – New Matter

A második lemezével jelentkezett az instrumentális progresszív metalos orosz zenekar. Az előző lemezüket a kritikusok a műfaj egyik kiemelkedő darabjának tartják. Az új anyag sem akar lemaradni elődjétől.

THE RISEN DREAD – Death from Above

Lendületes metalcore a Zöld Szigetről – az ír srácok második albuma a Death from Above.

BRYAN ECKERMANN – The Fall of Heaven

Egyszemélyes melodikus black/death metal Texasból.
A The Fall of Heaven egy húsz évvel ezelőtti koncepció újragondolása.

OUTERGODS – Dethroned & Devoured

Több stílust ötvöző, technikás, határfeszegető black/death metal az angliai Nottinghamből.

SAXON – Eagles Over Hellfest

Az ötvenéves NWOBHM-legenda élő albummal jelentkezett: a tavalyi Hellfest-en rögzített koncertfelvétel igazi csemege lehet a rajongóknak.

GENUS ORDINIS DEI – Eternal Live

Élő anyaggal rukkolt elő az olasz szimfonikus death metal zenekar, a Genus Ordinis Dei.

BUCKCHERRY – Roar like Thunder

Megjelent a kaliforniai dallamos hard rock/metal csapat, a Buckcherry tizenegyedik nagylemeze, Roar like Thunder címmel.

Őszintén szólva, kicsit fenntartásokkal kezelem a dallamos power metal zenekarok új lemezeit. Néha túl sok bennük a popos elem – értem én, hogy manapság szinte bármit lehet vegyíteni bármivel, de talán mégis ráférne a műfajra némi határvonalhúzás. Emellett az egyenhangzás, a nagyon hasonló dallamvezetés sem segít: sajnos sokszor már az első pár szám után összemosódik a történet. Az is tény, hogy rengeteg zenekar mozog ebben a stílusban – és emiatt nem könnyű kiemelkedni. Mindezek ellenére: érdemes keresgélni, mert időnként bele lehet futni valami egészen kellemesbe.

A svéd Art Nation is ebben a szcénában utazik – dallamos power metal, néhol szimfonikus elemekkel kiegészítve. A 2014-ben, Göteborgban alakult zenekarnak a The Ascendance már az ötödik albuma. A csapat a dallamos rock/metal zenekarokat gondozó Frontiers Records istállójához tartozik, ami önmagában is árulkodó. A kiadó energikusnak és himnikusnak jellemezte a lemezt – és az is beszédes, hogy az Art Nation már olyan zenekarok előtt is felléphetett, mint a Sabaton, a Nightwish vagy a Europe.

A helyzet az, hogy a zenekar nem újítja meg a műfajt. Sőt, talán túlzás nélkül állítható, hogy a The Ascendance nem egy különösebben kiemelkedő album – még slágergyanús számot sem nagyon találni rajta. Ennek ellenére valahogy mégis működik. A zenéjükből néha kihallani a honfitárs Amaranthe vagy a Dynazty hatását, de nem vészes mértékben.

A becsületes végig hallgatás közben azért akadt néhány kellemes meglepetés. Például a Thunderball kifejezetten jól sikerült dal – több egyéniség van benne, és valamelyest ki is emelkedik a dallamos power metal mezőny átlagából.

Ezt a vonalat viszi tovább a Halo is: van benne lendület, a refrén kissé popos, de cserébe kapunk egy egész pofás gitárszólót.

Természetesen egy ilyen album nem maradhat lírai tétel nélkül – itt a kötelező balladát Julia címmel kapjuk meg és nem olyan vészes.

Kellemesebb pillanatok közé tartozik még a kicsit középkori hangulatú, valamivel súlyosabb Runaway, az albumnyitó, lüktető Set Me Free, illetve a A New Beginning, amely kifejezetten jól manipulálja a hallójáratokat a fogós dallamaival.

A probléma inkább az, hogy a The Ascendance második felére fokozatosan lankadt a figyelemem. A dalok egyre kevésbé maradnak meg, és a lemez végére már kicsit el is vesztettem az érdeklődésemet.

A lemezt a következő zenészek készítették:

• Alexander Strandell – ének
• Cristoffer Borg – gitár
• Richard Svard – basszusgitár
• Alexander Lindgren – dob

Közülük a jó hangi adottságokkal rendelkező Alexander, illetve a több emlékezetes szólót jegyző Cristoffer teljesítménye emelkedik ki.

Az énekes úgy nyilatkozott az albummal kapcsolatban, hogy ez a zenekar eddigi fejlődésének csúcspontja, egy dallamos, érzelemmel teli utazás. És végül is: valóban az. Csak hát… nem egy kontinenseket átívelő interkontinentális kaland. Inkább egy szerényebb, kisebb kiruccanás.

A műfaj kedvelői azért nyugodtan tehetnek egy utat velük – de nagy bőröndöt nem kell vinni hozzá.

Nemrég lett 25 éves a svéd Hypocrisy Into the Abyss című albuma.

Az az igazság, hogy Peter Tägtgren – énekes, gitáros, dalszerző, főállású zseni – zenekarai és projektjei közül én először a Pain-t ismertem meg. Megjegyzem, ezt a formációt személy szerint kifejezetten kedvelem. Csak ezután kezdtem el felfedezni a Hypocrisy világát – és milyen jól tettem, mert ez a zenekara is abszolút betalált nálam.

A svéd csapat 1990-ben alakult, az Into the Abyss pedig a hetedik nagylemezük. Egy brutális hangzású, dühös, energikus, ugyanakkor hangulatos albumról van szó. Egyfajta fordulópontot is jelentett: a korábbi atmoszferikusabb megközelítés helyett itt már egy nyersebb, agresszívebb, kísérletezőbb death metal hallható. Peter társai ezen az anyagon Mikael Hedlund basszusgitáros és a magyar származású Lars Szöke dobos voltak.

Az Into the Abyss nagyon odacsap. Tele van ütős dalokkal. Ilyen például Blinded a, amely egy punkos tempójú, szaggatott riffekkel teli, energikus tétel. A Resurrected lassabb, elszállósabb, mégis tipikus Tägtgren-darab. Nagy kedvencem még a Fire in the Sky, ami sötét, baljós hangulatával és karakteres dallamvezetésével szintén Peter keze munkáját dicséri.

Érdekes kérdés az Unfold the Sorrow helyzete. Nem érzem annyira kiugróan erős szerzeménynek, mégis határozottan jól működik – sőt, az ilyen hangulatú dalaikat általában jobban kedvelem. Az albumzáró Deathrow ( No Regrets) viszont már egyértelmű csúcspont számomra: borultabb, melankolikusabb hangulat, mégis erős dallamokkal és valami különös plusz feszültséggel – igazi remekmű.

A többi dal sem töltelék, de a fent említettek nálam emelkedtek ki igazán.

Őszintén szólva, nem számítottam rá, hogy az Into the Abyss ennyire jó anyag lesz. Ennek ellenére a kritikák annak idején nem emelték különösebben piedesztálra a lemezt. Finoman szólva is vegyes fogadtatásban részesült. Voltak, akik dicsérték a nyersebb, brutálisabb hangzást, amely egyfajta visszatérést jelentett a banda korai, old-school death metal gyökereihez.

Más vélemények szerint viszont az album nem hozott sok újdonságot; néhány dal kevésbé volt emlékezetes, kreatív vagy változatos. Volt, aki a gitárhangzást túl durvának, a basszust túl egyszerűnek, az egyes részeket pedig unalmasnak találta. Akadt olyan kritikus is, aki úgy vélte, hogy az anyag sietve készült el, és nem fektettek elég energiát a dalok kidolgozásába.

Lars Szöke erről azt mondta, hogy azért tértek vissza a brutálisabb death metalhoz, mert úgy érezték, az előző lemezek túlságosan „lágyak” lettek. Az albumot mindössze öt hét alatt vették fel, a számokat pedig javarészt spontán, a stúdióban írták meg és rögzítették.

Mint fentebb már írtam, nekem tetszik az Into The Abyss, biztos a felsorolt dolgok is jelen vannak a lemezen, de ezt simán figyelmen kívül tudom tartani, én élveztem a lemez hallgatását.

Amikor ezt a projektet elindítottam – hosszú vajúdás után – az volt a célom, hogy át tudjam adni azokat az emlékeket és nem kevés izgatottságot, amit akkor éreztem, amikor több mint harminc éve izgatottan vettem kézbe kedvenc rock/metal zenei magazinom legfrissebb számát.

A legjobban mindig a lemezismertetők és a koncertbeszámolók érdekeltek. Évtizedeken át ezekből válogattam össze magamnak az aktuális, számomra izgalmas lemezeket. Szóval ezt az érzést szerettem volna visszahozni, és ha már vannak gondolataim az albumokról, úgy éreztem, érdemes megosztani őket másokkal is.

Mindezt úgy teszem, hogy semmilyen zenei végzettséggel nem rendelkezem, viszont több mint 40 éve rajongok ezért a műfajért, és abszolút a rajongó szemszögéből közelítem meg az egyes zenekarok munkáit. Ezért nem is kritikáknak nevezem az írásaimat, inkább afféle lemezismertetőknek.

Fontos szempont volt az induláskor, hogy – ahogyan anno velem is történt – felhívjam a figyelmet az általam érdekesnek tartott zenekarokra és lemezeikre. Ugyanakkor ki kellett alakítanom magamnak egy többlépcsős szűrőrendszert, hiszen annyi zene jelenik meg, hogy képtelenség mindet alaposan végigböngészni – így csak a jobb, vagy ismertebb bandák albumaira koncentrálok.

Itt jön képbe a mostani írás tárgya: a dán Volbeat zenekar.

Körülbelül tíz éve ismertem meg őket, és azonnal megfogott a zenéjük. Az, ahogyan a kemény metal alapokat kiválóan ötvözik az ’50-es, ’60-as évek rockabilly és rock and roll hangulatával, számomra nagyon működik. Mindig nagy izgalommal várom – és vártam – az új lemezeiket, amelyek döntő többsége elnyerte a tetszésemet.

A Volbeat 2001-ben alakult Koppenhágában, és a kilencedik albumuk: The God of Angels Trust.
A lemezen a következő felállás hallható:

• Michael Poulsen – ének, gitár
• Kasper Boye Larsen – basszusgitár
• Jon Larsen – dob
• Flemming C. Lund – gitár

Michael Poulsen az album kapcsán úgy nyilatkozott, hogy ez egyfajta újrakezdés számukra. Visszatértek a korai Volbeat-hangzáshoz, amit modernebb, erőteljesebb megszólalással ötvöztek. Azt mondta, van benne rockabilly és doom is – szerinte olyan, mintha Elvis Presley találkozna a Black Sabbath-tal egy temetésen. Minden dal mögött külön történet húzódik, és Poulsen szerint nem is céljuk, hogy a lemez mindenkinek tetszen – ők őszinte anyagot akartak készíteni, és az őszinteség bizony néha fájdalmas.

A nyitódal, „Devils Are Awake” már rögtön jelzi a visszanyúlást a korai lemezek világához. A középrész súlyos, komor, míg a refrén – bár működik – kicsit „mintha már hallottam volna” érzést kelt. A „By Monster Are Awake” folytatja ezt a vonalat, ezúttal egy erősebb refrénnel, bár itt is előjön a déjà vu. A dal középrésze viszont meglepően hasonlít a Sodom – Agent Orange egyik részletéhez. Hm, erre nem számítottam.

Az „Acid Rain” már könnyedebb hangvételű az előzőekhez képest, kevesebb súly benne, de ismerős motívumok itt is felbukkannak. A „Demonic Depression” az első olyan dal a lemezen, amelyre elégedetten csettintettem – tipikus Volbeat-hangzás, a zenekarra jellemző, erőteljes dallamvilággal.

A In the Barn of the Goat Giving Birth to Satan’s Spawn in a Dying World of Doom egy sötét, horrorisztikus történetet mesél el. Az eleje rockabillys, de aztán besúlyosodik. Nekem ez a dal annyira nem jött be. Viszont ezután rögtön jön egy erősebb szám, a Time Will Heal, amelynek pozitív hangulata, különösen a verzéknél, kimondottan tetszik – nálam ez a lemez egyik legjobbja.

A következő két dal, a Better Be Fuelled Than Tamed és a dögös At the End of the Sirens, szintén jól sikerültek, utóbbiban Michael egy szokatlan énekstílust használ, ami érdekes színt ad az egésznek.

Az utolsó két dal közül az „Enlighten the Disorder (By a Monster’s Hand – Part 2.)” egy lendületes, tipikus Volbeat-darab, amely ugyan nem kiemelkedő, de abszolút élvezhető. Az előtte lévő Lonely Fields viszont egy középtempós szerzemény, benne egy olyan libabőrös refrénnel, ami nagyon is illik a zenekar karakteréhez.

Őszintén szólva, vegyes érzéseim vannak ezzel az albummal kapcsolatban.
Egyrészt örülök, hogy visszanyúltak a gyökereikhez, és összességében nem rossz dalokat írtak – sőt, néhány újabb Volbeat-slágert is sikerült összehozniuk. Másrészt viszont engem zavarnak az önismétlések, amelyek főleg a refréneknél érződnek.

Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy izgatottan fogom várni a következő Volbeat-albumot, mint eddig. Aztán majd meglátjuk.

Nemrég ünnepelte 45. születésnapját az Accept I’m a Rebel című albuma. Ez volt a zenekar második lemeze, és finoman szólva is útkereső időszakot tükröz. Fontos állomás volt a banda életében, de végül nem hozta meg az áttörést – a zenekar még kereste saját zenei identitását, amit a kereskedelmibb hangzás is tükröz. Sőt, a későbbi albumokon megszokott, ikonikus Accept-felirat sem szerepelt még a borítón.

A dalokon erősen érződik az AC/DC hatása, néhol a Kiss és a Judas Priest is felbukkan inspirációként. Ugyanakkor már ekkor is felsejlik az a hangzásvilág, amely később az Accept védjegyévé vált.

Az album készítésekor a zenekar felállása a következő volt:

• Udo Dirkschneider – ének
• Wolf Hoffmann – gitár
• Jörg Fischer – gitár
• Peter Baltes – basszusgitár
• Stefan Kaufmann – dob

A lemez egyébként a címadó dallal indít, ami talán a legerősebb az egész anyagon. Az I’m a Rebel-t Alex Young írta, aki az AC/DC-s Young testvérek bátyja. Eredetileg nem is tervezték felvenni, de a kiadó „javaslatára” mégis bekerült. Egy vérbeli AC/DC-ihletésű szerzemény – mi más is lenne –, de ettől függetlenül húzós, jól énekelhető nóta.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az Accept ne tudott volna saját jogon is jó dalokat írni – sőt! A China Lady például egyértelműen saját szerzemény, és kiváló gitárjátéka adja meg az alaphangulatot. Igaz, ez még nem az a tipikus, később klasszikussá váló Accept-féle gitárhangzás, és Udo sem annyira reszelősen énekel, mint amit megszoktunk tőle.

Mint ahogy a No Time To Lose-ban és a The King-ben sem, mégpedig azért mert ott nem ő énekel, hanem Peter Baltes basszusgitáros, még pedig nem is rosszul. A hatások kapcsán már szó esett az AC/DC-ről: az egyébként szintén jó Save Us is ezt a vonalat viszi, bár itt a hangzás néha kicsit elmozdul más irányba, amitől izgalmasabbá válik.

A Kiss-hatás a Thunder and Lightning-ban még visszafogottan van jelen, de az I Wanna Be No Hero  című számban már sokkal markánsabban érezhető. Ez a nóta lüktet, van benne dinamika – szintén a jobb tételek közé tartozik.

A záró Do It már egyértelműen előfutára a későbbi Accept-hangzásnak, némi korai Judas Priest-es beütéssel.

A lemez hangzása meglehetősen steril, amolyan ’80-as évek eleji stílusban, ami sokat elmond a korabeli stúdiótechnikai lehetőségekről és a kiadói elvárásokról is.

Az I’m a Rebel fogadtatása enyhén szólva sem volt egységes. A kritikusok kiemelték, hogy bár a lemez már tartalmazza a későbbi sikeres korszak előfutárait, még erősen érződik rajta a ’70-es évek szellemisége. Ugyanakkor jól beazonosíthatók azok az elemek is, amelyek később a zenekar stílusát meghatározták.

A rajongók megosztottak voltak: egy részük érdekes zenei kísérletként tekint az albumra, mások szerint a zenekar ekkor még nem volt igazán inspirált, illetve túl nagy teret engedtek a kiadói befolyásnak.

Az albumról a címadó I’m a Rebel mind a mai napig előkerül az Accept koncertjein.

Összefoglalva: az I’m a Rebel sem zeneileg, sem kereskedelmileg nem volt áttörő siker, de a zenekar fejlődésének szempontjából fontos mérföldkőnek számít. És ahogy tudjuk, az igazán nagy dolgok csak ezután következtek.

 2019.06.11. Kedd

                                   Slayer

                                                   Anthrax

Budapest, Papp László Sportaréna

A nyolcvanas évek derekán, amikor a Szabad Európa madárcsicsergős műsorában meghallottuk az amerikai Slayer zenekart, nem gondoltam volna, hogy közel 35 év múlva a búcsúkoncertjükön fogom őket élőben látni.

Az utolsó turné Budapestet is érintette, a jegyeket ajándékba kaptam, úgyhogy el is mentünk a fővárosba. Zökkenőmentes út és bejutás után egyre izgatottabban vártam az est első fellépőjét, a szintén legendás New York-i Anthrax zenekart. Őket eddig még nem láttam fél évszázados földi pályafutásom alatt, de sejtettem, hogy intenzív lesz a show. Nem is csalódtam – zúztak ezerrel, ami csövön kifért. Egy órát játszottak, remekül szóltak, és elképesztően energikus bulit adtak.

Igyekeztek kommunikálni a közönséggel, a végén pedig eljátszották két kedvenc dalomat, az Antisocial-t és az Indians-t is. A fellépő zenészekről külön nem is érdemes sokat beszélni – olyan magas szinten tudnak játszani, hogy az már magáért beszél. Nagy élmény volt látni Frank Bello dinamizmusát, Scott Ian remek játékát és egyedi mozgását, illetve természetesen Charlie Benante eszméletlen dobolását is. Joey Belladonna nem a kedvenc énekesem, de még ő is rendben volt – bár a hangja már kissé fáradtnak tűnt.

Összességében alaposan megzúzták az időközben a közel teltházasra duzzadó nagyérdeműt, méltó módon előkészítve a terepet az est főszereplőjének.

Negyedórás átszerelés után csendült fel a Slayer intrója – lenyűgöző kezdés volt: megforduló keresztekkel, lángoló Slayer-logóval, majd függöny le, és már hasított is a Repentless riffje. Következett két óra tömény zúzás, üresjáratok nélkül, brutális hangerővel és energiával.

Tom Araya nagyon keveset kommunikált – de ez várható is volt. „Csak mentek sorban a dalok, keményen, megállás nélkül. Paul Bostaph precízen tartotta a tempót, Kerry King teljes mértékben hozta a karakterét – de nekem Gary Holt is tetszett.Ő amúgy is az egyik kedvenc gitárosom: jól néz ki a színpadon, kiválóan játszik, és hihetetlenül tud headbangelni. Élmény volt nézni!

Araya hangja duzzadt az erőtől – semmit nem kopott az évek alatt. Le a kalappal előtte, hogy két órát végig tudott üvölteni ilyen formában. A közönség is végig pörgött, ment a kétórás tömény túrás – nem semmi volt!

Játszottak rengeteg dalt, volt bőven pirotechnika, ami látványban is ütött. A hangzás tökéletes volt, hangos és tiszta, a fények pedig remekül megkomponáltak. Kedvenc dalaim is sorra kerültek: Mandatory Suicide, Reign in Blood, Angel of Death, South of Heaven, Hell Awaits – brutális élmény volt!

Úgy gondolom, ezt mindenkinek látnia kell egyszer, aki szereti ezt a műfajt. A végén Tom Araya hosszú percekig némán nézte a közönséget, bejárva a színpad minden szegletét, majd megköszönte a részvételt, és elintegetett.

Hát, én is köszönöm.
Életre szóló élmény volt!

GAAHLS WYRD – Braiding The Stories 

A volt Gorgoroth-énekes, Gaahl, 2015-ben alapított black metal zenekara, a Gaahls Wyrd, új albummal jelentkezett. A *Braiding The Stories* egy filmszerű, atmoszférikus anyag, amely új dimenziót nyit a műfajban.

 INGLORIOUS – V 

A klasszikus hard rock hatásokat ötvöző INGLORIOUS ötödik lemeze, V, a napokban látott napvilágot, és tovább erősíti a zenekar karakteres hangzását.

 KATATONIA – Nightmares As Extensions Of The Waking State 

A veterán svéd alakulat 13. lemeze, Nightmares As Extensions Of The Waking State, igényes, több összetevős muzsikát kínál, amely a metal határmezsgyéjén mozog.

  NASTYVILLE – Rebirth 

Az olasz hard rock csapat, a Nastyville, új albummal jelentkezett. A *Rebirth* egy lendületes, sokféle hatásból merítő anyag.  

 VOLBEAT – God Of Angels Trust 

A hét legnagyobb neve, a dán rockabilly metált játszó VOLBEAT, új albuma, *God Of Angels Trust*, visszanyúl a gyökerekhez.

 INTREPID – Juxtaposition 

Az észt death metal brigád, az Intrepid, második lemezével, Juxtaposition-nal jelentkezett.

 DARKENHÖLD – Le Fléau Du Rocher 

A Darkenhöld neve a középkori várak és legendák világát idézi, míg zenei stílusuk a black metal hagyományait követi.

HELLFOX – The Spectrum Of Human Gravity 

Az olasz melodikus death metal csapat, a Hellfox, nem akarja magát egyetlen műfajba sem besorolni. *The Spectrum Of Human Gravity* kísérletezős hangzásvilágot képvisel.

 SILIUS – Beneath The Flesh 

Mélyre hangolt gitárok, ütős groove-ok – a hét meglepetése Tirolból!

 REFUSAL – Venomous Human Concept

Lendületes death metal Helsinkiből!