Az angol Fury munkássága eddig fehér folt volt számomra a világ fémzenei térképén, pedig az Interceptor már az ötödik lemeze a 2010-ben alakult csapatnak. Hatásaik között megemlítik az Iron Maiden-t és a Metallica-t, és valóban: zenéjük a klasszikus metal alapokra épül, modern hatásokkal és nem kevés dallammal megtámogatva. Én emellett érzek benne egy jó adagnyi ’80-as évekbeli amerikai metal hangulatot is.

A Fury ezért is más, mint egy átlagos metalbanda – nemcsak a zenei sokszínűsége miatt, hanem a két énekesi felállása okán is. Ezen az albumon debütál ugyanis Nyah Ifill énekesnő, ezzel megduplázva a zenekaron belül a nők arányát, hiszen itt játszik még az a Becky Baldwin basszusgitáros, aki a Mercyful Fate újkori verziójának is tagja. Mellettük Julian Jenkins énekes/gitáros, Tom Fenn dobos, valamint Tom Atkinson gitáros alkotja a Fury jelenlegi felállását.

Természetesen Nyah bekerülése a csapatba magával hozta a repertoár bővülését az ének terén, illetve a koncerteken is megoszthatja a feladatokat a két vokalista között. Julian elmondása szerint ezen az albumon azt próbálták meg, hogyan lehet különböző stílusokat kombinálni úgy, hogy az eredményen ez egyértelműen érződjön. Nézzük, mennyire sikerült.

A címadó Interceptor nyitja a bulit – erősen érezni benne a ’80-as éveket, és rögtön kijelöli az album irányvonalát: a múlt és a jelen találkozását. Ennél egy árnyalattal jobb dal a What’s It Gonna Be, ahol Nyah bebizonyítja, hogy érdemes volt csatlakoznia a zenekarhoz. Nincs feltalálva semmi új, viszont egy dallamos, dögös nóta, amely rögtön megfogja a hallgatót.

Erre még rátesz egy lapáttal az On The Town – húzós, pörgős, remek melódiákkal. Kell ennél több? Nálam ez a lemez csúcspontja. A Don’t Lie To Me ott folytatja, ahol az előző abbahagyta: kicsit lassabb, klasszikusabb metal dal, amely egy belső harcot jelenít meg a hazugságokkal szemben.

Más síkon mozog az In Pursuit of Destiny, amely a verzék szaggatott tempójával és nagyívű dallamaival ambiciózusan ötvözi a múltat és a jelent. A klasszikusabb vonalat erősíti a Can’t Resist (Gimme What I Need) – okosan meghangszerelt, érzelmi függőséget boncolgató tétel. A Walk Away egy country ihletésű szerzemény, személyes, érzelmes dal az elengedésről.

A két következő szám viszont kissé szürkébb: a Look at Us Now lendületes, de sablonosabb, míg a DTR a dallamokkal próbál közelebb férkőzni a hallgatóhoz, de kevésbé hatásos. Az Indistilled zárja az albumot – érzelmes, a belső békét megcélzó, jól hangszerelt darab, amely a végére finálészerűen kiteljesedik.

Az Interceptor a dán Mighty Music gondozásában jelent meg – ez az első lemezük egy nemzetközi kiadónál. A produkció hangzása profibb, és a zenekar ezzel globálisan is versenyképesebb lett.

A Fury ezzel az albummal megmutatta, hogy a brit heavy metal új hulláma igenis él, virul, és ilyen erős lemezeket tud letenni az asztalra, mint az Interceptor.

Mi a titka a skandináv metal sikereinek, a rengeteg – sok esetben stílusteremtő – zenekar minőségi zenéjének? A svédeknél ezt ugye az ABBA-ra vezetik vissza, a norvégoknál a szép, fagyos tájakra. És a finnek? Ott is akad bőven szépség. Talán a mentalitásuk? A finnek bátrak. Erre jó példa az 1939-es téli háború, amikor a finn katonák hősiesen küzdöttek a technikai és katonai túlerőben lévő oroszok ellen a Kareliai-szorosban, egyik jelmondatuk pedig ez volt:
„Itt ugyan a szomszéd nem jön át.”

Vagy talán a kitartásuk, belső erejük, szívósságuk, a természetközeliségük, és az, hogy a problémáikat maguk próbálják megoldani, nem várva másra? Ki tudja. Egy biztos: a messzi északról sorra érkeznek a jobbnál jobb zenék.

A Before The Dawn története 1999-ben kezdődött, eredetileg Tuomas Saukkonen egyszemélyes projektjeként. Innen nőtte ki magát egy melodikus death metal zenekarrá. Az első korszakban, 2013-ig hét lemezt adtak ki, majd hosszabb szünet következett. 2021-től azonban újra életre keltek – a Cold Flare Eternal már a második albumuk az újjáalakulás óta, összességében pedig a kilencedik a sorban.

Tuomas így fogalmazott a banda jelenéről:

„A zenekarnak jó karmája van, mély, pozitív töltéssel bír, és a dolgok újra jó úton haladnak. Nincs értelme lassítani, ezért is született meg az új album. A jó dolgok még több jót szülnek. Ez a mostani időszak a Before The Dawn legszilárdabb korszaka. Az album olyan, mint egy gyűjtemény: minden hatás, ami a karrierünk során ért bennünket, fellelhető rajta.”

A zenekar felállása:

• Paavo Laapotti – ének
• Pyry Hanski – basszusgitár
• Juho Räihä – gitár
• Tuomas Saukkonen – dobok

Nézzük, mennyire érezhető a finn mentalitás a Cold Flare Eternal lemezen.

Az album keretes szerkezetű: az „Initium” vezeti fel, és az Ad Infinitium zárja. Az atmoszférikus nyitány remekül előkészíti a zenei mondanivaló sötétebb tónusát. A „Fatal Design” a hörgő és tiszta énekhang kettősségére épít; van benne reménykeltő dinamika. Ennél egy fokkal erősebb az „As Above, So Below – húzósabb riffek, súlyosabb hangzás, mégis megtartja az előző dal hangulatát. Itt is érezni a belső és külső világ tükröződését.

A Mercury Blood erősen darkos hangulatú, főleg a szintetizátorok miatt, de összességében kissé átlagos. A lüktető, melankolikus Stellar Effect, illetve a göteborgi vonal stílusát idéző Flame Eternal dallamos refrénjeikkel minőségi erősödést hoznak. Utóbbi egyértelműen az album egyik csúcspontja: death metalos attitűd találkozik benne melodeath-es dallamvilággal. A dal sebes tempójú, energikus, a többszöri megtörések pedig még nagyobb hatást keltenek, masszív, falat építő hangzást eredményezve.

A Destination alulról építkezik, de a lassabb dallamok némileg elvesznek a dinamikából; a végén viszont komoly bedurvulás érkezik. A Shock Wave szintén a lemez erősebb darabjai közé tartozik – itt sincs tiszta ének, ami egyáltalán nem baj: energiával teli, robbanásszerűen dinamikus tételről van szó. A már említett Ad Infinitium nyomasztó, mély hangulatú zárásként szépen bezárja a kört.

Összességében a Cold Flare Eternal egy súlyos, atmoszférikus anyag, amely ötvözi a finn melankóliát, zúzós riffeket és néhol epikus dallamokat. Sokszínű, karakteres lemez, amely a banda megújult lendületét továbbviszi – amit az előző Stormbringer album már előrevetített.

„Olyan ez az album, mint egy szauna a pokol kapujában”

A heti extra kiadványok bomba erősek: Black Label Society, As I Lay Dying, Arch Enemy és Sirenia – csupa jól csengő név, csupa súlyos dallam. Egy adag fémes adrenalin a hét derekán!

Heavy//Hitter – Coming To Terms (EP)
A floridai deathcore csapat zenéje brutális, mégis tudatos: itt a düh nem lezárás, hanem kiindulópont.

Omnivide – Arise (EP)
Progresszív death metal Kanadából – egy sötét, réteges zenei labirintus, ahol a csend is beszél, és minden fordulóban újabb mélységek várnak.

Pyreworks – Leaky Blood (EP)
Az amerikai thrash/death metal brigád vad és nyers hangzása groteszk humorral keveredik – mintha a pokolban is lenne önirónia.

Sirenia – Nightside Den (Single)
A szimfonikus-gótikus metal egyik legkarakteresebb bandája új kislemezzel tér vissza – egy sötét tükör, amelyben magadra ismersz.

Black Label Society – Broken And Blind (EP)
Zakk Wylde csapata már az új korszakra hangol: a Broken And Blind a 2026 elején érkező nagylemez előhírnöke.

As I Lay Dying – Echoes (Single)
Tim Lambesis újraszervezett formációja ismét a lelki viharok mélyére merül. Az Echoes a küzdelem, a megbocsátás és az újrakezdés fájdalmát zengi.

Gideon – Wrong One (Single)
Az amerikai banda groove-os energiái ezúttal a személyes határok felállításáról szólnak – harapós, ösztönös és dühösen őszinte.

Arch Enemy – Blood Dynasty (Deluxe Edition)
A deluxe kiadás a 2025-ös európai Blood Dynasty Tour rajtjával egy időben érkezik, három exkluzív bónuszdallal megspékelve.

A második részben többek között, két markánsan eltérő, mégis egyaránt lehengerlő világ vár. John 5 ismét bebizonyítja, miért nevezik gitárzseninek: új instrumentális albuma hangulatban, technikában és érzelemben is bővelkedik. A másik oldalon az All Hell szabadítja el a poklot egy nyers, dühös blackened thrash anyag. Két külön univerzum, egy közös nevező: a kompromisszummentes intenzitás.

Frayle – Heretics and Lullabies
A különleges atmoszférájú doom metal formáció új lemezzel tért vissza – elvarázsol, hipnotizál, és lassan felemészt.

John 5 – Ghost
A Mötley Crüe gitárosaként is ismert John William Lowery szólóban is nagyot villant: hangulatilag kísérteties, mégis virtuóz instrumentális kaland.

Nils Patrick Johansson – War and Peace
A markáns hangú power metal énekes harmadik albuma, melyben Dio szelleme és a klasszikus heavy metal hőskora köszön vissza.

Sanguisugabogg – Hideous Aftermath
A columbusi death metal horda újra támad – nyomasztó és torz, mintha egy vérrel telt medencében egy pióca zúzna.

All Hell – Sunsetter
Ötödik lemezén a blackened thrash banda mintha egy vámpír kezébe adta volna a világvége forgatókönyvét.

Terzij de Horde – Our Breath Is Not Ours Alone
A holland filozofikus black metal kollektíva a végidők belső monológját írja meg, döbbenetes intenzitással.

Angrrsth – Złudnia
A lengyel underground egyik legígéretesebb alakja dühös, sötét és filozofikus lemezzel tér vissza.

Katakomba – The Second Death
A svájci zenekar második albuma technikás, brutális és  sötét – olyan, mintha egy démon próbálna kitörni a saját fejéből.

A heti újdonságok között ezúttal az extrémebb bandák dominálnak. Hiába közeleg a tél, hiába válik egyre zordabbá az idő, a zenekarok kreativitása mit sem lankad – vagy talán épp az őszi sötétségből merít ihletet. Nincs más dolgunk, mint elmerülni a friss megjelenésekben: az első részben a Testament, a Dead Heat és a Heads for the Dead új lemezei adják az alaphangot.

Dead Heat – Process of Elimination
Harmadik albumával tért vissza a kaliforniai thrash brigád. Fogcsikorgató riffhullám, amit semmi sem állíthat meg.

Blindfolded and Led to the Woods – The Hardest Part About Being God Is That No One Believes in You
Új-zélandi death metal csapat, amely mer kísérletezni: nyugtalanító, technikailag kifinomult és intellektuálisan is kihívó az új lemez.

Extortionist – Stare into the Seething Wounds
Haraggal és társadalomkritikával teli deathcore anyag, amely könyörtelenül szembesít a valósággal.

Greyhaven – Keep It Quiet
Negyedik lemezén a tengerentúli banda érzelmi nyersességgel mozog a hardcore, metalcore és alternatív rock határvidékén.

Testament – Para Bellum
A veterán thrash legenda újra figyelmeztet: a technológia nem megváltás, csupán a szakadék felé lök.

Warrant – The Speed of Metal
Negyven év, három album – de a német heavy metal veteránok most turbó fokozatra kapcsoltak: ez a lemez egy sebességgel hajtott időgép.

Stonebirds – Perpetual Wasteland
A francia zenekar új lemeze súlyos, lassan fortyogó atmoszférát teremt – a belső feszültségek zenei lenyomata.

Heads for the Dead – Never Ending Night of Terror
A nemzetközi death metal projekt negyedik albuma olyan, mintha egy horrorfilmet vetítenének a koponyád belsejére.

Amikor értesültem az Edda – A kör című musicalről, eldöntöttem, hogy mindenképpen látni szeretném. Nem vagyok „feketeöves” Edda-s, de a dalaikban ott van az az erő, érzelem, szenvedély, düh, harag, fájdalom és lázadás, amelyekből simán össze lehet hozni egy jó kis történetet. (Emlékezzünk csak a korai idők Ballagás című filmjére!)

Végül a Győri Nemzeti Színházban sikerült elcsípnem a produkciót, ahol iszonyatos teltház volt – még a lépcsőjegyek is elkeltek. Két nap alatt ez már a harmadik előadás volt! Érdekes volt megfigyelni a közönség összetételét: minden korosztály képviseltette magát. A színházba járó nézők mellett feltűntek a keményvonalas Edda-rajongók is – előttünk egy félsornyi Edda fanatikus végigénekelte az előadást. A produkció átmenetet képezett a musical és a rockkoncert között: a közönséget többször bevonták az éneklésbe, sőt az elején még azt is bemondták, hogy ne némítsuk le a telefonunkat, hanem nyugodtan készítsünk képeket, videókat, és vigyük az előadás jó hírét a világba.

A díszlet nem volt túlbonyolítva, de erős vizuális hatásokkal dolgozott – háttérvetítésekkel, kivetítőkkel. Ez azonban csak a keret volt, mert az est valódi főszereplői az Edda-dalok voltak. Maga a történet nem ásott le filozófiai mélységekbe: a felnőtté válásról és az ezzel járó döntésekről szólt. Egy szegény utcazenész beleszeret egy befolyásos politikus lányába, de a társadalmi különbségek miatt szakítás lesz a vége. Ezután találkozik egy motoros banda vezérének húgával, akivel egymásba szeretnek. Hősünk zenekart alapít, ami idővel sikeres lesz, az énekesből sztár válik, majd jönnek a bonyodalmak, konfliktusok, de végül – ahogy az lenni szokott – minden jóra fordul.

A motorosok egyébként tényleg színpadon voltak, hatalmas gépeikkel, és egyértelműen emelték az előadás látványát és hangulatát.

Az Edda-dalok gyakorlatilag önmagukat kínálták a cselekményhez – mindegyik egy külön történet. Magamban nem tudtam eldönteni, hogy a dalokra húzták-e rá a sztorit, vagy ezek a számok egymás mellé téve is elmesélnek egy teljes történetet. Valószínűleg mindkettő igaz.

Bevallom, nekem kellett egy kis idő, mire igazán megérkezett az érzés: nagyjából a harmadik dalnál vettem észre, hogy élvezem, amit látok és hallok. Ennyi idő kellett, hogy egymásra találjunk, de onnantól engem is elkapott – ahogy mindenkit a nézőtéren –, felemelt és magával ragadott.

A főszereplőt alakító Nagy Szilárd beleadott apait-anyait – amúgy is remek orgánuma van. Pataky Attila fia, Gergő is helytállt, de külön ki kell emelnem a női szereplőket: Réthy Zsazsa (aki Nagy Szilárd felesége a valóságban is), Fedor Kyra és Henczy Emma minden tekintetben kiválót nyújtottak. Ha kellett, érzelmesek voltak, ha kellett, vadak, ha kellett, dögösek – és nem mellesleg kiválóan énekelték azokat az Edda-szerzeményeket, amelyek nekünk eredetileg férfihangon vésődtek be.

Az est embere nálam mégis Kovács Áron volt. Szerepe szerint a szerelmes lány bátyját alakította, aki húgát minden helyzetben védelmezi. Színészi teljesítménye, hangja és megjelenése is kiemelkedő volt. Természetesen mindenki büszke lehet a munkájára – a színészektől a táncosokig.

A musicalnek több csúcspontja is akadt: Szélvihar, Mi vagyunk a rock, Éjjel érkezem, Szellemvilág, A kör, Utolsó érintés, Nincs visszaút – csak hogy néhányat említsek. Az utolsó tíz percben már mindenki talpon állva énekelt és tapsolt, a színészek pedig többszöri ráadás után búcsúztak el a közönségtől.

Az elején említettem, hogy a közreműködők arra kértek bennünket, hogy vigyük el a produkció jó hírét. És valóban: ezt a darabot érdemes továbbvinni, megmutatni mindenkinek, hogy az Edda-nóták és a musical műfaja nem is állnak olyan távol egymástól. A rockzenére fanyalgók is megláthatják, mennyi erő, szépség és érzelem rejlik ebben a világban.

Ha esetleg a színészi játék nem is volt mindig tökéletesen kifinomult, a szereplők szívüket-lelküket beletették – pontosan azt, amiről az Edda-dalok is szólnak.

A héten 25 éves lett a HammerFall – Renegade című albuma. A svéd csapat ezzel a lemezzel szintet lépett – minden értelemben.

A tavalyi, Powerwolf vendégeként végigvitt turnén láttam őket az MVM Dome-ban. Vártam ezt a találkozást: egyrészt, mert valahogy eddig elkerültük egymást, másrészt, mert becsülöm bennük az állhatatosságot, a hajlíthatatlanságot, a törhetetlenséget. Hogy végig kitartottak az elveik mellett. Nem mondom, hogy minden lemezük, minden daluk betalált nálam, de akadnak olyan pillanataik, amikor talpra ugrottam és léggitárt ragadtam.

Az 1993-ban, a svédországi Göteborgban alakult power metal zenekar harmadik albuma volt a Renegade, amely meghozta az áttörést. Hogy pontosan miért, nehéz megmondani – talán csak azért, mert ezúttal különösen jó dalokat írtak. Mindenesetre ők maguk is érezték, hogy változtatni kell. Merész lépésként kiléptek a komfortzónájukból, és ez egyértelműen jót tett a lemeznek: szakítottak a göteborgi Fredman Stúdióval, és Nashville-be vitték a felvételeket. A produceri munkát Michael Wagener vállalta, aki jó  név a szakmában.

A lemez felállása:
Joacim Cans – ének
Oscar Dronjak – gitár
Stefan Elmgren – gitár
Magnus Rosén – basszusgitár
Anders Johansson – dob

Dalról dalra

A Templars of Steel vészjósló nyitásából bontakozik ki, középtempós, himnikus darab, középkori hangulatú, csatába hívó refrénnel.
A Keep the Flame Burning gyorsabb, vérbeli heavy metal: tempó, dallam, gitárszóló, közönségénekeltető refrén – minden a helyén van.
A Renegade, a címadó tétel, a lemez legjobb dala: jól megkomponált heavy metal panelekből építkezik, mégis egésszé áll össze. Erő, lendület, dallam – ez a HammerFall esszenciája.

Ehhez képest a Living in Victory kissé átlagosabb nóta, bár a középrész kifejezetten jól sikerült.
A lemez legnépszerűbb száma az Always Will Be, egy lírai, érzelmes darab, Joacim Cans remek énekteljesítményével. Népszerűsége vitathatatlan, mégis – nálam valami hiányzik belőle.
A The Way of the Warrior harcosabb tematikájú, lendületes, szerethető dal, jó ritmusokkal és harmóniákkal.
A Destined for Glory duzzad az erőtől – vérbeli HammerFall-szerzemény, emelkedett és epikus.
A The Champion tartja a színvonalat: pontosan azt adja, amit a zenekartól vár az ember – klasszikus, felemelő heavy metal.
A Raise the Hammer instrumentális tétel, sodró lendületű, és nem is hiányzik belőle az ének.
A záró A Legend Reborn pedig újra a csúcsra emeli az albumot – menetelős, harcos, erőteljes zárás.

A zenekar egy interjúban megemlítette, hogy a Renegade nemcsak nekik jelentett új korszakot, hanem a metal világában is mérföldkő volt.

A kritikusok azonban megosztottak voltak: sokan erős, szerethető anyagnak tartották, kiemelve Wagener munkáját, ami egyértelmű előrelépés volt a hangzásban. Mások szerint viszont a lemez elvesztette a korai albumok lendületét, és túl sok a középtempós, biztonsági játékot játszó dal. Akadt, aki úgy vélte, hogy a HammerFall a Legacy of Kings után „kreatív kényelmi zónába vonult”.

A rajongók viszont máig tökéleteshez közelinek tartják a Renegade-et – még ha a szövegek néhol egyszerűek is. Sokaknak ez volt az első HammerFall-lemezük, így különleges helyet foglal el a szívükben.

Rajongói visszhangokból

„A Renegade dalai olyanok, mint acélba öntött himnuszok, amelyeket a szél fúj át a svéd felföldeken.”
„A Renegade az a lemez, amitől úgy érzed, te vagy a kiválasztott – még akkor is, ha közben az esőben a buszra vársz.”

Érdekes módon Amerikában nem tudták igazán megvetni a lábukat, de Európában siker lett az album. Svédországban a slágerlista élén debütált, több mint 30 000 eladott példánnyal aranylemez lett. A bevezetőben említett budapesti koncerten Renegade-et játszottak el a lemezről. A legsikeresebb szerzemény pedig az Always Will Be, amely a népszerű videómegosztón 8,3 millió megtekintésnek tart.

Összegzés

Leszögezhetjük, hogy a Renegade a HammerFall pályájának fordulópontja. Néha lehet kissé klisés vagy kiszámítható, de az albumon minden hangon érződik a szív és az elhivatottság.
A tudatosan leegyszerűsített, himnikus irányváltás nem újraértelmezte, hanem megerősítette a zenekar identitását.

Nemrégiben volt húsz éves a Bullet For My Valentine – The Poison albuma, amely a nemzetközi rockszíntér első vonalába repítette a zenekart.

A walesi Bullet For My Valentine nálam azt a fajta európai metalcore-t képviseli, ami a legközelebb áll a szívemhez. Van benne valami a szirupos amerikai csapatokból, egy kevés az ausztrál vonalból is, de ott érződik a brit metal erős gyökérzete. Ebből az elegyből született meg az a muzsika, amely izgalmassá és rokonszenvessé teszi őket számomra. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy nem a debütáló The Poison albummal ismertem meg a bandát – ez jóval később következett.

A zenekar jókor volt jó helyen. A 2000-es évek közepén a nu metal kifutóban volt, a metalcore viszont éppen szárnyalni kezdett. A srácok mindent egy lapra tettek fel: otthagyták a munkájukat, hogy teljesen a zenére koncentrálhassanak. Ez a lemez volt az ugrás a bizonytalanságból a „nagy ligába”.
A tagok – Matthew Tuck (ének/gitár), Michael Thomas (dob), Michael Paget (gitár) és Jason James (basszusgitár) – korábban olyan munkákat végeztek, mint farmerhajtogatás a Levi’s-nél, lemezbolti eladó vagy mozigépész.

A zenekar még 1998-ban, Jeff Killed John néven alakult, és kezdetben feldolgozásokat játszottak. Hogy milyen jól tették, hogy mertek bátrak lenni, azt az első lemezük sikere bizonyította: azonnal meghozta az áttörést. Olyannyira, hogy megnyitotta az utat az utánuk jövő brit metalcore bandák előtt, mint például a Bring Me The Horizon vagy az Architects.

Nincs mit tenni – bontsuk elemeire, mennyire mérgező anyag is a The Poison.

A korong az Apocalyptica közreműködésével készült Intro című tétellel indul, ami gyönyörű bevezetés. A Her Voice Resides már egy érdekes keverék: a zene metal, az ének metalcore és punk hatásokkal fűszerezett – nyers és dühös. De a buli csak ezután kezdődik igazán.

A jól felépített 4 Words (To Choke Upon) egy kiváló szerzemény, amely folyamatosan fenntartja a figyelmet, és gyakorlatilag megágyaz a generációs himnusznak számító Tears Don’t Fall-nak. A dal lassan építkezik, de amikor elér hozzád, felszabadít. Dallamosabb, kissé amerikai ízű metalcore, amely a közepétől bedurvul, a végére pedig teljesen kiteljesedik.

A Suffocating Under Words of Sorrow (What Can I Do) szintén remek, tempós tétel: súlyos, mégis dallamos. A Hit the Floor tartja a magas színvonalat – érzelmes dallamok, dögös gitárok, haragos, gyors, kompromisszummentes.
Az All These Things I Hate (Revolve Around Me) ehhez képest talán kissé sziruposabb szerzemény (nem véletlenül lett rádiós sláger), de a zenekar egyik legfogósabb dala.

A következő három nóta is a csúcspontok közé tartozik: a Room 409 súlyos riffjeivel, sötét hangulatával és dühével; a címadó The Poison lüktető energiájával; valamint a 10 Years Today, amely egyenesebb felépítésével, remek dallamaival és személyes hangvételével emelkedik ki.

A Cries in Vain is erős darab, hozza a zenekarra jellemző dallamvilágot és több hangulati elemet is megmutat (ez volt az egyik legelső Bullet-dal). A Spit You Out érdekessége, hogy közepén koncertbetétet rejtettek el, míg a The End méltó lezárás: fokozatosan építkezik, tempót és izgalmat hoz a végére.

A kritikusok kiemelték a sötét, romantikus szövegvilágot, a dallamos, de mégis brutális hangzást, valamint azt, hogy a lemez hidat képezett a metalcore és a mainstream rock között. Meghatározta a 2000-es évek metalcore irányát. Bár a zenekar követte a műfaj sajátosságait, tökéletesen időzített. Erős dalok, technikai profizmus, érzelmi mélység – mindez kiegészült a mainstream crossover potenciállal.

Természetesen akadtak ellenvélemények is: a kritikusok egy része sablonosnak tartotta a stílust, néhol összefolyónak a dalszerkezeteket, és hosszúnak az albumot.

A rajongók szerint viszont nem túlkísérletező, de teljesíti a műfaji elvárásokat. Emlékezetes riffeket és dallamokat hoz, különösen az akkori metalcore színtéren. Az ellenzők szerint viszont túldramatizált és tinédzseres – a megosztottság tehát érthető.

A hűségesek így foglalták össze érzéseiket a The Poison kapcsán:

• „Olyan, mint egy szakítás után írt napló.”
• „Egy szerelmes levél, amit a haragkezelő tréningen írtak.”
• „Ez az album segített feldolgozni a tinédzserkori traumáimat – most pedig segít feldolgozni, hogy milyen is voltam tinédzserként.”

A dalgyűjtemény húzódala, a Tears Don’t Fall, mára több mint 276 millió megtekintésnél jár.

A Bullet For My Valentine – The Poison lemeze egy generációs hangulatkép, egy érzelmi túlreagálás és egyben mérföldkő. Elindította a zenekar karrierjét, felrakta őket a metalcore térképére. Turnéztak az Iron Maiden-nel és a Guns N’ Roses-szal is. Az album meghatározta a 2000-es évek közepének brit metalcore hangzását: melodikus, érzelmes, mégis agresszív.

A The Poison a zenekar identitásának alapköve – minden, ami utána jött, ebből nőtt ki.
A Bullet For My Valentine ezzel a lemezzel kilépett a próbateremből és belépett a kollektív emlékezetbe.

A Heti Ráadás ezúttal is tartogat ínyencségeket: kiemelkedik a Megadeth új lemezelőzetes dala, az egykori Amon Amarth-tagok friss csapatának debütáló szerzeménye, valamint a Mudfield új EP-je – három külön világ, mégis egy irány.

Gore – If You Do Not Fear Me (EP)
Ez a négy tételes, melodikus metalcore-kiadvány olyan, mint egy érzelmi defibrillátor.

Wind Walkers – I Don’t Belong Here (EP)
Hat dal az amerikai zenekartól, amely olyan, mint egy suttogás a vihar közepén.

Sad Whisperings – Strategy of Tension (EP)
Sötét, melankolikus és súlyos death/doom a hollandoktól – ez az EP olyan, mint egy árnyakkal teli szoba, ahol minden hang visszhangzik a múltból.

Fimbul Winter – Mounds of Stones (Single)
Az ex–Amon Amarth-tagokat felvonultató zenekar debütáló szerzeménye olyan, mint egy bosszúhimnusz.

Megadeth – Tipping Point (Single)
A kultikus thrash metal-legenda, amely néhány napja Budapesten is színpadra lépett, új lemezének előfutáraként hozta ki ezt a lendületes, pengeéles dalt.

Suffering Hour – Impelling Rebirth (EP)
Az amerikai formáció öt tételes anyaga brutális és filozofikus death metal – mélyre visz, ahol a sötétség gondolatokká formálódik.

Siena Root – Made in KuBa (koncertalbum)
A svéd rockerek dupla koncertanyaga analóg technikával készült a jenai KuBa klubban – nyers, élő és lélekkel teli időutazás a klasszikus rock világába.

A hét közepéhez érkezve a lendület mit sem csillapodott. A Hooded Menace hömpölygő death/doom áradata, az Orbit Culture elementáris energiája, Rafael Weinroth-Browne különleges, csellóval szőtt zenéje és a Corruption déli hangulatú, poros stoner-groove világa egyaránt kiemelkedik a mezőnyből. És akkor még a veterán MSG-ről nem is beszéltünk. A tempó maradt, a hangulat viszont egyre mélyül.

Today Is the Day – Never Given In
Szélsőséges hangzás, pszichotikus atmoszféra és határfeszegető energiák – a zenekar ismét bebizonyítja, hogy a káosz is lehet művészet.

Rafael Weinroth-Browne – Life Blood
A kanadai csellista új lemeze különleges atmoszférát teremt: klasszikus zene és metal találkozása keleties dallamokkal, lenyűgöző eleganciával.

Valdur – Guilded Abyss
Az amerikai Valdur black metalja misztikus, pogány és kompromisszummentes. Zene, amely a mélységből szól.

Corruption – Tequila Songs and Desert Winds
A lengyel stoner/groove metal társaság déli hangulatú, poros riffjei a whiskey, a naplemente és a szabadság ízét hozzák.

Gorycz – Zasypia
A Gorycz zenéje álmot ír – olyat, amit csak akkor értesz meg, ha már nem akarsz felébredni.

Hooded Menace – Lachrymose Monuments of Obscuration
A 2007-ben alakult finn doom/death formáció új lemeze nyomasztó, lassan gomolygó sötétség – ahogy a pusztulás lassan testet ölt.

Michael Schenker Group – Don’t Sell Your Soul
A legendás gitáros ismét hangokból farag szobrokat – dallamai időtlenek, szólói maga a lélek nyelve.

Orbit Culture – Death Above Life
A svéd Orbit Culture új albuma úgy szól, mintha a világvége már megtörtént volna – és ők a romokon is tovább játszanának.