A német Godsnake zenekart a Heti Metal rovat készítése közben fedeztem fel magamnak — ezért is érdemes böngészni ezt a rovatot, hogy egy kis reklámot is csináljak neki. Pedig nem most kezdték: a hamburgi srácok 2013-ban alakultak, az Inhale The Noise pedig már a harmadik lemezük.

A Godsnake zenei DNS-e valahogy így néz ki: melodikus groove-alapok, riffközpontú gitárjáték, harmonikus részekkel megtűzdelve. Mindezt erőteljes dallamosság, modern atmoszféra, klasszikus hatások és telt, dögös hangzás fogja össze. Nekem végig ott motoszkált az Iced Earth a fejemben.

A lemezkészítés nem volt zökkenőmentes. A felvételek közben Pepe Pierezan gitáros kilépett a zenekarból, ami majdnem megakasztotta az egész folyamatot. A kritikus hiányt végül Jean Bormann, a Rage gitárosa hidalta át villámgyors beugrással — három dalban is szólózik: Digital Dumbass, Inhale The Noise és Rotten To The Core. A lemez után érkező Mark pedig végleg stabilizálta a zenekar új korszakát. Ez a váltás adta meg az anyag pengeéles fókuszát és azt a feszes, modern karaktert, amely a Godsnake hangzását mostanra teljesen új szintre emelte.

A zenekar kiemelte, hogy az Inhale The Noise azért lett ennyire fókuszált és harapós, mert mindent lehántottak róla, ami nem volt lényeges.

Egységes lemez, és tényleg nincs túlbonyolítva: húzós, dögös, groove-orientált dalok kiváló, dallamos refrénekkel. Ilyen például a Lost And Forgotten, amelynek verzéje gyakorlatilag letarol. Hasonló színvonalat képvisel a Place To Call Home is a maga tapadós refrénjével — egy fémbecsomagolt hazatérés, amely végig lüktet.

A Fear Is The Key már nyomasztóbb, melodikusan rideg, mint egy lassan szoruló satupad, amely addig présel, míg végül a saját félelmeid ritmusára kezdesz lélegezni. Az album végét záró The Price We Have To Pay pedig gyakorlatilag összefoglalja az egész lemez erejét: kiváló témákból felépített, feszes és emlékezetes dal.

A többi szerzeményre sem lehet panasz. Az Enemy Of Greatness gomolygó viharfelhőként zúdítja rád az érzelmi feszültséget, míg a Rotten To The Core szaggató, fenyegető és mocskos húzással támad. Egyedül a Digital Dumbass halványabb valamivel a többinél, bár a digitális világ felszínességére épített témája így is érdekes.

A zenészi teljesítmény végig erős. Stevo magára maradása nem okozott törést: játéka adja a lemez gerincét, lényegre törő, fegyelmezett és fókuszált. Torger hangja erőteljes, dacos, modern és stabil. The Walt basszusa együtt lélegzik a gitárokkal, Sidney dobolása pedig precíz és groove-központú.

Az album hangzása kiváló: telt, öblös és masszív, mintha minden hangsávot külön-külön acélba mártottak volna. Az Inhale The Noise lemezen nincs mellébeszélés vagy felesleges cicoma — a Godsnake egyszerűen azt a zenét játssza, ami belőlük fakad: ösztönből, erőből és fókuszból.

A végeredmény egy feszes, kemény, groove-os, mégis dallamos album, amely nem akar többet mutatni magáról annál, ami: egyszerűen megszólal, és önmagáért beszél.

„A riffekben ott zúg a modern kor zaklatott lüktetése, a dallamokban pedig mégis megmarad valami tiszta, emberi rezdülés.”

Az az igazság, hogy az EP-ket általában külön rovatba tesszük, - Fémkapszula- viszont a Soulharbour – Primal hallgatása közben csak gyűltek a jegyzetek, és végül már nem fért bele abba a keretbe. Így most kivételesen önálló írás lett belőle. Annyi baj legyen!

A történet 2017 körül, Budapesten indult, amikor Kulutácz Endre énekes és Mede György gitáros közös dalírásba kezdett — innen nőtte ki magát a zenekar. A mostani EP a második kiadványuk, az Odyssey után, amely már akkor is érzelmileg mély és meglepően kiforrott dalokat mutatott.

A jelenlegi felállást a két alapító mellett Székely Péter gitáros, Polyákovics István basszusgitáros és Bertók Zoltán dobos alkotja.

A zenekar stílusánál egy kicsit vakarásztam a fejem, de talán úgy írható le a legpontosabban, hogy a modern metalcore érzelmi mélységét, a groove metal súlyát és egy progresszív atmoszférát gyúrnak össze egy ösztönös, emberközeli hangzássá.

A Primal a négy őselem köré épül: tűz, víz, föld és levegő.

A lemez rövid intróval indít, majd a Wildfire rögtön megadja az alaphangot: száraz, súlyos és komor. Mégis, talán ez a legkevésbé erős pillanat — a további dalok ennél többet mutatnak.

A Waves már sokkal rétegzettebb: a hörgés, a feszült scream és a tiszta ének együtt dolgozik, a dal pedig lassan építkező hullámként húz be, majd hirtelen ránt mélyre.

A Nomad nyugtalan és masszív, tempós, progos, de közben dallamos is. A Tempest rideg hangulatát egy váratlanul oldó refrén töri meg, ami rövid időre kimozdítja a lemezt a mélyebb tónusból.

Az Elemental az EP egyik legjobban felépített darabja: az őserő dinamikáját idézi meg, miközben az atmoszférikus, lebegő részek folyamatosan fenntartják a figyelmet.

A megszólalás és a zenészi teljesítmény végig kifogástalan.

A Primal ösztönös, letisztult és elementáris modern metal anyag, amelyben minden hang valódi súlyt hordoz. Nem akar többnek látszani, mint ami — viszont amit csinál, azt meggyőzően és őszintén teszi.

A Soulharbour ezzel az EP-vel egyértelműen szintet lépett, és olyan hangot talált, amely nemcsak működik, hanem meg is marad.

„A Primal hömpölygő, lassú és könyörtelen örvény, amelyben minden hang egy újabb bizonyíték a világ széthullására.”

A mostani extra kiadványok jól mutatják, mennyire széles lett a metal paletta, a klasszikus hangzástól a modern megszólalásig. A Godsmack koncertlemeze egy erőteljes, slágerközpontú összegzés, míg Acid Reign friss dala feszes, klasszikus thrash energiákat hoz. Közben Kingcrown epikus, dallamos power metalja a hagyományokat emeli modern köntösbe. Röviden: ezek az extra megjelenések egyszerre idézik meg a műfaj múltját és jelenét.

Godsmack – Live At Mohegan Sun (koncert)
A Godsmack koncertlemeze egy erőteljes karrierösszegző anyag, amely az elmúlt három évtizedet idézi meg.

Acid Reign – Sorrowsworn (single)
Feszes, modern thrash metal roham, amelyben a zenekar a klasszikus brit energiát pengeélesen ötvözi.

Azaghal – Saatana Olen Miekkasi (single)
A zenekar hamarosan megjelenő nagylemezének előfutára ez a dal. Gyors és könyörtelen finn black metal, amely visszatér a korai korszak fagyos brutalitásához.

Kingcrown – Lost Horizon (single)
Egy epikus, lendületes power metal tétel, amely a klasszikus európai dallamosságot modern megszólalással ötvözi.

Greh – Summoning Aversion (single)
A Summoning Aversion egy sűrű blackened death/doom elegy, amely az önmarcangolásból épít sötétséget.

Fozzy – I Know Evil (single)
Az I Know Evil egy dinamikus, arénákra kalibrált hard rock tétel, amely a klasszikus rockzenét modern energiával tölti meg.

Northlane – Evian (single)
Az Evian egy eufórikus metalcore hullám, amelyben a Northlane a súlyt érzelmi tisztulással és futurisztikus elektronikával kapcsolja össze.

A második rész ugyan nagyobb nevek nélkül érkezik, mégis tele van felfedeznivalóval. A Spell, a Vansind, a Brüle és a Mother Iron Horse mind olyan zenéket hoznak, amelyek alatt az ember önkéntelenül is feljebb tekeri a hangerőt — mert ezekben tényleg van valami, ami megmozdít.

Spell – Wretched Heart
A kanadai zenekar ötödik albumával érkezett. Egy atmoszférikus, gótikus árnyalatokkal átitatott heavy metal lemez.

Vansind – Hævnan
A dán folk metal zenekar második albuma látott napvilágot a napokban. Erőteljes, epikus és érzelmileg súlyos anyag, amely a skandináv mítoszok sötét oldalát modern, harcos energiával kelti életre.

Brüle – Beltane
A francia zenekar sűrű, pszichedelikus doom lemeze, amelyben a lassúság és a feszültség kovácsolódik egységgé.

 Mother Iron Horse – Mother Iron Horse
Mocskos, okkult energiájú sludge/doom roham, amely a stoner riffeket punkos, sötét és rituális hangulattal gyúrja egységbe.

Mistwalker – The Obsidian Gospel
Az energikus, old school blackened death banda bemutatkozó albuma.

Creeping Flesh – God’s Acres Rife With Flesh Adorned
Svéd old school death metal: könyörtelen, háborús tematikájú lemez, amely a hagyományt modern brutalitással és doom-os súllyal ötvözi.

Malhkebre – B.A.M.N.
A francia zenekar második lemeze: rituális black metal, fojtogató és zárkózott atmoszférával.

Grond – The Temple
Az orosz zenekar új albuma egy Lovecraft-novella ihlette, lassan örvénylő, masszív zene, amelynek kifejezett célja, hogy lehúzza a hallgatót a sötét mélységekbe.

Heti Metal 52. 1. rész – Fémhangok ideje: hangerő maximumon, lemezajánló

A fémzenei világ komolyan vette a munka ünnepét: nem hagynak pihenni, ránk is zúdították a legfrissebb kiadványaikat. Új lemezzel tér vissza a black metal ikon Venom, izgalmas új anyaggal jelentkezik a Sevendust, és erősnek ígérkezik a Cage Fight, a Haste The Day, valamint az In Malice’s Wake friss albuma is. A hétvége így nem a pihenésről, hanem a hangerőről szól.

Sevendust – One
A 15. lemezénél jár már az atlantai modern metal zenekar. Az One érett és kiforrott anyag: a Sevendust a saját, három évtized alatt csiszolt hangzását tökéletesíti.

Venom – Into Oblivion
Nyolc év után jelentkezett új lemezzel a stílusalapító angol banda, amely egy erőteljes, modernizált hangzású, klasszikus Venom-albumot tett le az asztalra.

Ashen Horde – The Harvest
Sokrétegű, progresszív extrém metal album: a disszonancia, valamint a dallamos és technikás káosz egységgé kovácsolódik.

Cage Fight – Exuvia
A zenekar második albuma. Dühös, személyes és nyers anyag, mélyebb érzelmi rétegekkel.

Cognizance – In Light, No Sharper
Új lemezzel jelentkezett az angol technikás death metal banda. Feszes, intenzív és pengeéles.

Haste The Day – Dissenter
Amerikai metalcore: erőteljes, intenzív és érzelmileg telített.

In Malice’s Wake – The Profound Darkness
Az ausztrál death/thrash metal zenekar ötödik lemeze. Könyörtelen, technikás és hidegen fegyelmezett.

Lair Of The Minotaur – I Hail I
Félórás, könyörtelen extrém metal roham, amely a sludge mocsarát és a thrash sebességét gyúrja egységbe.

A Fémkapszula ezúttal három teljesen eltérő világot zár egy közös blokkba: Moodring, Toward The Throne és Existance. Három lemez, három irány, három eltérő feszültségforma — mégis ugyanabban a térben találkoznak: a metal mai, sokarcú és határokat feszegető jelenében.

A Moodring – Death Fetish belső feszültségből építkező, nu metal és shoegaze határán mozgó, nyers érzelmi lenyomat. A Toward The Throne – Midnight sűrű, sötét és atmoszférikus extrém metal utazás, ahol a melodikus death, a post metal és a black metal egyetlen nyomasztó ívvé olvad. Az Existance – Wildfire pedig klasszikus heavy metal újratöltve: fegyelmezett riffek, himnikus dallamok és modern lendület találkozása.

Három lemez, három külön világ — mégis ugyanaz a közös pont: hogyan szól ma a metal, ha egyszerre akar súlyos, őszinte és időtálló maradni.

Moodring – Death Fetish

A Moodring ipari nu metal alapokra építkező, alternatív és shoegaze elemeket vegyítő hibrid zenét játszó zenekar Orlandóból. Muzsikájukban a kilencvenes évek agressziója találkozik a modern, torzított melankóliával. A 2020-ban alakult banda második lemeze a Death Fetish, de már a debütáló Stargazer is kedvező fogadtatásban részesült. Bár még nem volt teljesen kiforrott, komoly potenciált villantott — és a friss album is erre épít.

A Moodring felállása:
Hunter Young – ének, gitár
Sean Dolich – gitár
Kalan Blehm – basszusgitár
Lindy Harter – dob

A Death Fetish kapcsán fontos, hogy Hunter Young súlyos betegsége idején született, brutális őszinteséggel.

A Half Life lassan szivárgó méregként hat, ahol a súlyos, dögös részek jól keverednek a dallamos énekkel. A Cannibal hasonló irányt visz tovább, lüktető, fenyegető groove-okkal. A Masochist Machine kiváló dallamokkal és feszes zúzással dolgozik, szinte érzelmi présgép működik, az album egyik csúcspontja.

A Gunplay Suicidal 3Way ereje inkább a folyamatos feszültségben rejlik, míg az STFA egy belső fertőzésként hat: érzelmes, zaklatott és súlyos. A Sickf_ck sötét vágyakból építkező, hullámzó darab.

A zenekar kiválóan egyensúlyoz a zúzás és a dallam között. Tudják, hogyan kell ezt a kettőt egyetlen, feszesen működő daltestbe gyúrni. Az elektronikát okosan adagolják, az arányok rendben vannak.

Ugyanakkor ez még inkább egy erős, tisztességes teljesítmény, mint valódi áttörés. A falon innen vannak, de egyértelműen nekifutásra készen.

Ez az album nem koncepció, hanem túlélési dokumentum — minden dal egy pillanatkép arról, milyen, amikor a fájdalom diktálja a tempót.

„Ez a lemez egy diagnózis: a lélek és a test széthullásának pontos, hideg vizsgálata”

Toward The Throne – Midnight

A francia Toward The Throne 2012-ben alakult. A felállás: Unna – ének, basszusgitár, Julien Boguet – dob, valamint a két gitáros, Jérémy Binsiger és Fabrice Zuchovicz.

A zenekar zenei DNS-e a melodikus death metal dallamosságát, a post metal atmoszféráját és a black metal sötét intenzitását gyúrja egyetlen, sűrűn pulzáló hangzássá.

Az album kapcsán a zenekar elmondta, hogy egy tudatosan összefűzött érzelmi és konceptuális utazásról van szó. A megszólalás szándékosan sűrű, melankolikus és brutális.

Ez a címadó Midnight tételben is egyértelmű: a sötétség lüktető, fenyegető pulzusaként működik. A 7 Hate a nyomasztás szélsőségeit járja be, hullámzó, disszonáns és súlyos. A Poisonous Flower in the Desert több réteggel dolgozik, erőteljes riffekkel és folyamatosan változó hangulattal.

A Forge Ahead vészjósló, mégis áramló darab, jól felépített zenei megoldásokkal és masszív lendülettel.

A Midnight egy modern extrém metal lemez, amely nem trendeket követ, hanem belső kényszerből építkezik. Minden hang mögött ott van a szándék, a fegyelem és a súly. Több stílust olvasztanak össze, és ezt természetes erővel formálják egységes dalokká.

Ez a zene nem egyszerűen sötét — saját világa van, saját törvényeivel.

„Zenéjük olyan, mint egy éjjeli utazás a ködben: lassan bontakozik ki, de minden kanyarban ott a veszély szépsége”

Existance – Wildfire

A francia Existance 2008-ban alakult, a Wildfire pedig a negyedik lemezük. A csapat felállása: Julian Izard – ének, gitár, Antoine Poiret – gitár, Julien Robilliard – basszusgitár, Géry Carbonelle – dob.

Az Existance stílusa klasszikus, nyolcvanas évekbeli heavy metal, fegyelmezett riffekkel, himnikus dallamokkal és modern energiával feltöltve.

A zenekar egy interjúban elmondta, hogy a lemez készítésekor megtalálták azt a munkakörnyezetet, amelyben saját heavy metal identitásuk teljesen kikristályosodhatott — ennek az eredménye hallható az albumon.

Ez leginkább a címadó Wildfire dalban érhető tetten: erőteljes, energikus, dögös és előretörő tétel. Az Eternal Flame inkább a hagyományos vonalat viszi, erősen idézve a nyolcvanas évek hangulatát, miközben modern lendülettel szólal meg.

A harcias, ikergitáros Against the World szintén kiemelkedik, míg a Love Affair a hőskort idéző, keményvonalas darab. Az Angel of Darkness ezzel szemben epikusabb, power metalosabb irányt képvisel, több réteggel dolgozik, és az album egyik csúcspontja.

A Wildfire hangzása erőteljes, dögös és dallamos, egy modern, feszes heavy metal megszólalás. A játék végig magabiztos és precíz, a hangszerelés egységes, így a lemez egyetlen lendületes ívként halad előre.

Nem találnak fel semmi újat, de amit csinálnak, az hiteles, természetes és izzadságszag nélkül működik — pontosan azon a szinten, ahol a tradicionális heavy metalnak ma lennie kell.

A Wildfire azt bizonyítja, hogy a klasszikus metal nem múltidézés, hanem élő erő, ha ilyen fegyelemmel és ilyen tűzzel játsszák.

„Ez a lemez olyan, mint egy fényesre dörzsölt fémgolyó: egyszerű, tiszta, csillog, és közben játékos erő lüktet benne”

Nem mennék bele túlzottan a csajmetalos Nervosa előéletébe. 2010-ben alakultak Brazíliában, és a Slave Machine a hatodik lemezük.

Mára azonban csak Prika Amaral maradt az alapító gárdából, a felállás pedig annyira átalakult, hogy a zenekar többi tagja már Európából érkezett. Manapság ez zenei szempontból szinte teljesen lényegtelen, hiszen ma már alig számít, ki melyik országból jön.

A Nervosa stílusa a brazil thrash ösztönös lendületét ötvözi a modern death metal precizitásával — zenéjük egyszerre harap és üt. Mindez ráadásul ridegebb, technikásabb és könyörtelenebb formában jelenik meg.

Az előző Jailbreak album fogadtatása meglehetősen pozitív volt, sokan egy meggyőző visszatérésként tekintenek rá, amely megágyazott a mostani Slave Machine lemeznek.

Az új anyagról a zenekar úgy nyilatkozott, hogy egyfajta korszaknyitásként tekintenek rá, ahol a nemzetközi felállás kreatív dinamikája végre összeért. A hangzás érettebb, technikásabb és élőbb lett.

Nézzük, hogyan valósul ez meg a gyakorlatban.

Erősen indul a lemez a több rétegű, intenzív, melodikus, mégis vészjósló refrénű Impending Doom és a címadó Slave Machine párosával, ahol a fokozódó tempó agresszív feszültséggel kéz a kézben halad.

A következő dalok kissé visszafogottabbak. A Ghost Notes dinamikus és komor hangulatú, a Beast of Burden pedig sodró, súlyos és egyenes vonalú.

Az album egyik csúcspontja a You Are Not Hero — és szerencsére nem az egyetlen. Iszonyú erő van benne, tele energiával és sötét atmoszférával. A Hate szintén magas energiaszinten pörög, és egyértelműen érezhető benne a Testament és a Slayer hatása.

A tömény és feszes The New Empire egy hajszálnyival visszafogottabb, a 30 Seconds pedig dallamosabb irányt képvisel. Innen viszont újra emelkedik a szint: a Crawling for Your Pride az album egyik legerősebb tétele, feszültséggel teli intenzitás, míg a Learn or Repeat groove-jai megállíthatatlanul húznak előre.

A The Call tágabb szerkezetű, zaklatott, fokozatosan építkező darab, a záró Speak in Fire pedig súlyos riffek zuhatagával tesz pontot a lemez végére.

Az album brutálisan szól, a zenészek pedig kifejezetten erős teljesítményt nyújtanak. Prika Amaral énekes-gitáros stabilan hozza a formáját, sőt talán most még kontrolláltabb is. Helena Kotina oldalán feszesen, pengeélesen és szigorúan gitároznak, ráadásul Helena európai stílusa egy újfajta ízt is hozzáad a zenéhez.

A basszus kérdése érdekes: a zenekarnak a turnékon két basszusgitárosa is van, Emmelie Herwegh és Hel Pyre, azonban a Slave Machine basszussávjait végül Helena Kotina játszotta fel, mivel a két hivatalos basszusgitáros nem tudott részt venni a stúdiómunkában.

Nem esett még szó Michaela Naydenova dobosról sem, aki agresszív és modern dobolásával masszívan tartja össze az egészet.

A Slave Machine egyszerre a Nervosa legfegyelmezettebb és technikailag legösszetettebb anyaga, ugyanakkor egy olyan lemez is, amely végig szaggat, mintha a zenekar most kapcsolt volna végleg támadó üzemmódba. A hangzás hideg, precíz és könyörtelen, mégis van benne egy nyers energia, amitől az egész album élőbbnek, erősebbnek és veszélyesebbnek hat, mint bármi, amit eddig készítettek.

„A Slave Machine úgy sodor magával, mint egy belső ítélet: az ember érzi, hogy valami végérvényesen eldőlt benne, mire az utolsó hang elhallgat”

A norvég Green Carnation zenekart eddig nem ismertem, így a mostani lemezükkel kapcsolódom be a munkásságukba, amely immár hét albumot számlál, köztük ezt az újat, ami egy háromrészes koncepció második fejezete.

2025-ben indították el a Dark Poem trilógiát, amely nem egy lineáris történet, hanem egy előre megírt, érzelmileg sötét és mély koncepció. Három különálló, mégis hangulatában szorosan összetartozó albumról van szó, amelyek ugyanannak a melankolikus világképnek három eltérő arcát mutatják meg.

A zenekar 1990-ben alakult, pályafutásuk során többször is feloszlottak, majd 2014 óta működnek folyamatosan. A Green Carnation több stílusváltáson ment keresztül, az utóbbi korszakuk viszont egy melankolikus, sötét hangulatú zenei világ, amely a doom, a gothic és a progresszív metal határait finoman elmosva építkezik, érzelmileg mély rétegekkel.

A trilógiáról a zenekar elmondta, hogy az első rész kifelé tekintő és energikus, a második – ez a mostani – személyesebb hangvételű, míg a harmadik egy összegző lezárás lesz, amely a személyes traumák feldolgozására fókuszál.

A több mint kilencperces Sanguis nyitja ezt a különleges utazást, egy erőteljes, elszállós dallamokkal teli tétel formájában. Összetett rétegeit a Hammond orgona hangjai tovább gazdagítják, a dal vége pedig még sötétebb tónust kap. A Loneliness Untold, Loneliness Unfold egy visszafogottabb, szinte minimalista hangszerelésű szerzemény, de ebben a szépségben is ott húzódik egy adag nyomasztó hangulat.

A Sweet to the Point of Bitter már tökéletesen megmutatja, mire képes a zenekar. A finom dallamok és a keményebb alapok folyamatos feszültségben állnak egymással, a refrén pedig kifejezetten erős. Az I Am Time egy szárnyaló darab, amelynél nincs más dolgod, mint hagyni, hogy vigyen magával. Itt is jelen van a csapatra jellemző kettősség: lágy melódiák és a progresszív metal súlya. A komplex rétegek folyamatosan fenntartják a feszültséget, szinte olyan, mintha maga az idő szólna hozzád.

A The Fire in Ice ezzel szemben egy igazi fogd meg, ereszd meg szerzemény. A lebegős részeket kemény gitárok és súlyos váltások törik meg, mindezt átgondolt, progos felépítéssel. Olyan jelzők jutnak róla eszembe, mint sodró, összetett, dinamikus, rideg, mégis szenvedélyes. Jó? Az. A Lunar Tale egy álomszerű lebegés, ahol a lassú tempó és a finom dallamok kozmikus atmoszférát teremtenek.

A lemez hangszerelése és megszólalása kiemelkedő, a zenészi teljesítmény pedig magas szintű. Kjetil Nordhus énekes a zenekar egyik legnagyobb erőssége, tiszta éneke érzelmileg pontos, és minden stílusban hiteles. A két gitáros, Terje Vik Schei és Bjørn Harstad nem villogtat, inkább lassan építkező, súlyos riffekkel dolgoznak. Stein Roger Sordal basszusgitáros kulcsszerepet tölt be, hiszen ő a fő dalszerző is. Endre Kirkesola billentyűjátéka adja a ködös, melankolikus légkört, míg Jonathan A. Perez dobos nem zsúfolja tele a dalokat, hanem stabilan, feszesen tartja a tempót.

Még csak április van, de már most legalább egy tucat prémium minőségű lemezt hallottam, és a Green Carnation – A Dark Poem Part II: Sanguis gondolkodás nélkül ebbe a kategóriába tartozik. Érzelmileg súlyos, zeneileg kifogástalan munka. A hangszerelés tudatosan visszafogott, a dinamikai ívek precízen felépítettek, és minden dalban érezhető az a kompozíciós fegyelem, amely a zenekar korábbi korszakaiból táplálkozik.

A Sanguis azt bizonyítja, hogy a zenekar képes egyszerre megújulni és hű maradni saját, sötét atmoszférájú zenei identitásához, miközben olyan érzelmi mélységeket tár fel, amelyek még a progresszív metal világában is ritkák.

„Ez az album olyan, mint egy lassan kavargó, szomorú álom, amelyben a szépség és a veszteség ugyanazzal a mozdulattal ér el”

Erős hét ez a extra kiadványokban is : a Korn négy év után végre újra odacsapott, a Sepultura pedig egyenesen a búcsú EP-jével húzta be a féket. A Heathen is bedobott egy friss dalt, és a többiek sem galacsinnal gurigáznak — mindenki odateszi magát, mintha most kezdődne csak igazán az év.”

Korn – Reward the Scars (single)
Négy év után az első kiadványa az amerikai zenekarnak. Atmoszférikus és érzelmileg túlfűtött dal.

Heathen – Twist of Faith (single)
A veterán thrash banda dala egy erőteljes, modern hangzású szerzemény, tiszta, fegyelmezett és kérlelhetetlen erővel.

Sepultura – The Cloud of Unknowing (EP)
A Sepultura búcsú EP-je egy sötét, méltóságteljes anyag, amely négy évtized energiáit sűríti egy tömör csomagba.

Omnivortex – Throne of Absolute Chaos (EP)
Technikás és disszonáns death metal EP a finn zenekartól, amely a csapat kaotikus arcát mutatja meg.

Walg – Nevel (single)
A holland melodikus black metal zenekar dala hipnotikus, atmoszférikus, természetközeli és modern.

Vomit Forth – In the Name of Father (EP)
Brutálisan őszinte extrém death metal EP az amerikai zenekartól.

Concerto Moon – Between and Death (koncert)
A japán zenekar a 2016-os Between and Death albumot játssza el teljes egészében ezen a koncertfelvételen.

Extinction A.D. – Truth or Consequences (single)
Egy nyers, agresszív crossover támadás, amelyben a zenekar a Long Island-i hardcore energiáit sűríti egy dalba.

Beyond Creation – Reverence (single)
A Reverence egy kifinomult, atmoszférikus death metal kompozíció.

A hét közepe most is tartogat új és izgalmas albumokat: John Corabi, a Six Feet Under és az Elegant Weapons külön világokból érkeznek, mégis mind erős energiákat hoznak. És a többi friss megjelenés sem marad háttérben – a Necrotted, a Whirlwind és a Dyecrest is olyan anyagokkal jelentkeznek, amelyekre érdemes ránézni.

John Corabi – New Day
Egy érzelmes, organikus és időtlen rockalbum, amelyben ott van a ’70-es évek amerikai rockjának hangulata, modern köntösben.

Six Feet Under – Killing for Revenge
15. lemezével jelentkezett a floridai death metal legenda. Death- és groove-orientált anyag, ahol a súly, a tempó és a klasszikus hangulat találkozik.

Elegant Weapons – Evolution
Erőteljes, modern hangzású heavy metal album, amely a klasszikus metal örökségét feszes riffekkel és kifinomult dallamvezetéssel emeli új szintre.

Necrotted – We Are the Gods That Tear Ourselves Apart
Blackened death metal Németországból. Kíméletlenül intenzív, modern, érett és összetett.

Whirlwind – 1640
A spanyol heavy metal zenekar debütáló albuma, amely lendületes, feszes és epikus.

Xorsist – Aberrations
Svéd death metal: könyörtelenül sötét, precízen kidolgozott, megújult hangzásvilággal.

Dyecrest – Defying Gravity
A finn melodikus power metal banda ötödik albuma, amely erősen dallamközpontú, friss atmoszférával és kifinomult hangszereléssel érkezik.

Anubis – Anthropomorphicide
Az Anthropomorphicide egy energikus, sokszínű és modern power/thrash metal lemez, amelyen az Anubis a dallamosságot és a technikás agressziót tudatosan, érett módon egyensúlyozza.