Fekete ég alatt mozdul a hegyek lélegzete, jégből faragott dallamok húzzák szét a csendet. A múlt árnyai menetelnek a hóba vájt ösvényeken, és a sötétben valami ősi erő lassan nevetni kezd.
Mivel a Vreid zenekarról lövésem sem volt, és valahogy el kell kezdeni az irományt, kerestem egy norvég verset. Abból kiragadtam ezt a pár sort, amely nagyjából illik a zenekar új lemezéhez. A bandát eddig nem ismertem, mégis úgy csapott arcon ez az album, mintha mindig is ott lapult volna a polcomon — csak arra várt, hogy végre meghalljam.
A 2004-ben alakult zenekarnak ez a tizedik lemeze. A Vreid melodikus black metalt játszik, black ’n’ rollos gerinccel és erős norvég tájhangulattal.
Az előző két lemez fogadtatásának is utánanéztem, hogy valamennyire képben legyek. A 2018-as Lifehunger kísérletezőbb és ezért megosztóbb anyag volt, ugyanakkor fordulópontnak is számít. A 2021-es Wild North West már erősebb és sokszínűbb irányt mutatott.
Egy interjúban a zenekar tagjai elmondták, hogy az új album egyfajta kreatív újjászületés, amely új energiákat és irányokat nyitott meg számukra. A norvég természet és a belső feszültségek egyszerre formálták a lemez dalait.
Őszintén szólva ilyen színes albumot ritkán hallani. Van itt folkos gitárdallammal átszőtt, a norvég erdők megtisztító magányát megidéző szerzemény, From These Woods. Aztán erőteljes, thrash alapú The Skies Turn Black, vagy a céltudatosabb, atmoszférikus A Second Death. Megjelenik a zenekar alapjait idéző, egyszerűbb black ’n’ roll tétel, a Build and Destroy. Ezután jön a folyamatosan építkező black metal vonal, Chaos címmel, majd a melankolikus és harcias Flammen.
Tudom, hogy ez így most kicsit felsorolás jellegű, de tényleg nehéz ezt a zenei kavalkádot egyszerűen összefoglalni. Ráadásul a legerősebb dalok a végére maradtak: a pattogós, black metalos, de Amon Amarth jellegű riffekkel támadó Smile of Hate, a letisztult, tágas hangszerelésű Echoes of Life, illetve a súlyos, földrengésszerű The Earth Rumbled.
Persze mindez a zenészi teljesítmény nélkül nem jött volna létre. Sture Dingsøyr énekes és gitáros szélesebb hangszínskálát használ, és stabil alapot ad a daloknak. Karle Hváll Kvåle basszusjátéka előtérben marad, nemcsak követi a témákat, hanem dallamrétegeket is hozzáad. Jørn Steingrim Holen dobjátéka természetes hangzású, mégis dinamikus, míg Stian Storm Baggateig a lemez atmoszférájának egyik kulcsépítője, Espen billentyűi pedig ezeknek a rétegeknek a megtartó pillérei.
A TheSkies Turn Black nem egyszerűen egy kiváló album, hanem egy hideg, sokszínű erődemonstráció. Minden dal más arcot mutat, és ez nem identitászavar, hanem tudatos rétegzés. Mintha a zenekar saját árnyékait és fényeit feszítené egymásnak. A Vreid ezzel a lemezzel egy új korszak küszöbére lépett, ahol a múlt sötét öröksége és a jelen nyers ereje végre közös ritmusra talál.
Ez a zene nem csak megszólal — felemel, és lassan elidőzik benned, mint egy halk, hosszú visszhang.
„A dalok úgy peregnek, mint a hideg fényű gyöngyök: mind más szín, mind más rezdülés, mégis ugyanaz a titok csillan bennük.”
A hazai underground most sem finomkodik. A friss magyar megjelenések között ott hömpölyög a személyes káosz, a nyers düh, az ipari zaj, a black metal sötétsége és a hardcore pusztító energiája.
Ezúttal a modern metalos önboncolást végző Noway, a rideg és kísérletező zajvilágot építő Borg, az ökológiai dühöt hardcore támadássá formáló Escalate, a remény és kilátástalanság határán mozgó Still Cold, valamint a húsz év után visszatérő Assur kerül fókuszba.
Közben a Crippled Fox egy utolsó, villámgyors crossover robbanással köszön el, az Urachel a black metal klasszikusai előtt hajt fejet saját sötét hangzásvilágán keresztül, a győri Mortal Vomit pedig úgy darál végig mindenen, mintha nem maradhatna túlélő a romok között.
Crippled Fox – So Fast, So Good... So Long Villámgyors crossover támadás a budapesti zenekartól, amely egyben búcsú is. Rövid, pimasz, agresszív és kaotikus.
Noway – Arcok a görbe tükörben EP Modern metalos önboncolás, amelyben a zenekar a személyes káoszt riffekbe és groove-okba préseli.
Borg – The Boo Pt. II A budapesti kísérletező duó torz ipari zajmasszája és extrém metal keveréke rideg, mechanikus és nyomasztó világot épít.
Urachel – The Blacker the Better A The Blacker the Better egy nyers, őszinte és sötét black metal tisztelgés, amelyben az Urachel vendégzenészekkel idézi meg a klasszikusokat saját hangzásvilágán keresztül.
Escalate – The Cry of Nature EP A veszprémi banda 11 perces hardcore támadása, amelyben az Escalate az ökológiai düh teljes erejét csontrepesztő intenzitással vágja az arcunkba.
Still Cold – Hope Against Hope EP A Hope Against Hope úgy szól, mintha a remény utolsó szikrája próbálna áttörni a legsötétebb éjszakán.
Assur – Vörös fellegek felett Monumentális pagan black metal visszatérés, amelyben a banda húsz év csendjét töri meg.
Mortal Vomit – Extreme Human Deformity EP A győri brutal death metal/grindcore zenekar hörgő, bugyborékoló nyers rohama olyan, mint egy húsdarálóba esett betondarab.
A heti nagylemezek mellett most ismét jutott hely a rövidebb, de annál intenzívebb kiadványoknak is. A Heti Metal Ráadás új körében groove/thrash pusztítás, spirituális death metal mélység, jeges black metal és glam metalos őrület ütközik egymással.
Ezúttal az indiai Bloodkill, a sötét rituálékat építő Scarab, a finn black metal veterán Azaghal, valamint a mindig pimasz és provokatív Steel Panther kerül fókuszba, de mellettük több erős single és EP is megmutatja magát.
Modern agresszió, himnikus dallamok, okkult atmoszféra és nyers energia — rövidebb formában, maximális hatással.
Bloodkill – Systemic Disruption (EP) Az indiai zenekar EP-je egy modern groove/thrash metal roham, amely a társadalmi széthullást pengeéles riffekbe sűríti.
Scarab – Transmutation of Fate (EP) Egy alkimista death metal rituálé, amelyben a zenekar a brutalitást és a spirituális mélységet sötét szertartásba olvasztja.
Azaghal – Noitalasia (single) Jeges, okkult finn black metal: a kislemez a közelgő album sötét előfutára.
Steel Panther – The Mother’s Day Song (single) A dal egy glam metalba csomagolt pimasz és szemtelen tétel, amely egyszerre paródia és tisztelgés.
Dust Bolt – Fire in Your Eyes (single) Pengeéles, modern thrash metal Germániából.
Xandria – Shannon’s Home (single) Álomszerű, kelta szimfonikus hangulatú utazás életről, változásról és emberi történetekről.
Tungsten – Joker (single) Energikus, himnikus power metal robbanás modern dallamokkal és erős karakterrel.
Lifesick – Die With Me (single) A dán banda agresszív és őszinte kiáltványa, amely kíméletlenül néz szembe a halállal.
A heti merítés második felében ismét egymásnak feszülnek a metal különböző arcai: progresszív monumentalitás, hősies power metal, okkult black metal és mocskos glam/sleaze energia sodorja előre ezt a válogatást.
Ezúttal a technikás és érzelmileg is grandiózus Teramaze, a pengeéles dallamokkal támadó Torian, a sötét rituálékat idéző Yoth Iria, valamint a neonfényes káoszt szabadjára eresztő Crashdïet kerül fókuszba, de mellettük több erős megjelenés is helyet kapott a mostani körben.
Van itt hideg melankólia, himnikus erő, klasszikus thrash lendület és modern progresszív feszesség is — a lényeg azonban most is ugyanaz: olyan zenék, amelyek nem háttérzajnak készültek.
Teramaze – The Silent Architects Az ausztrál progresszív metal csapat tizedik lemezével jelentkezett: egy monumentális építmény, amelyben minden dal egy újabb szint a zenekar érzelmi és technikai felhőkarcolójában.
Torian – The Lost Legion Rising Pengeéles, hősies power metal Németországból, amely az erőt és a dallamosságot tökéletes arányban kovácsolja össze.
Yoth Iria – Gone with the Devil Lassan izzó, okkult black metal lemez, amely a görög iskola teljes súlyát és méltóságát idézi meg.
Crashdïet – Art of Chaos A svéd banda új lemeze egy vad, neonfényben izzó dalcsokor, amely a korai évek mocskos energiáit robbantja újra életre.
Rexoria – Fallen Dimension A zenekar új albuma himnikus, modern power metal erődemonstráció.
Sacriversum – Before the Birth of Time A lengyel zenekar hatodik lemeze sötét, atmoszférikus és okkult hangulatú gótikus rituálé.
Old Moon – Home to Nowhere A Home to Nowhere olyan, mint bolyongás egy esőáztatta, szürke északi erdőben: fájdalmat, veszteséget és belső széthullást hordoz.
Fateful Finality – Desolation Tizenkét pengeéles dal a német bandától, amely a klasszikus német thrash agresszióját friss, dinamikus energiával turbózza fel.
Black Orchid Empire – Lore Az angol banda új albuma feszes, technikás progresszív metal erődemonstráció, egy precízen felépített gépezet.
A metal világában nincs megállás: hétről hétre új lemezek, friss hangzások és visszatérő nagy nevek zúdulnak ránk. A Heti Metal első részében ismét olyan albumok kerültek elő, amelyek között ott lapul a sötét melodráma, a nyers black metal, a melankolikus doom és a modern metalcore feszültsége is.
Ezúttal a Black Veil Brides, a legendás Darkthrone, a melankólia mestereinek számító Draconian, valamint a punkos energiákat sodró The Flatliners kerülnek fókuszba, de mellettük több erős megjelenés is helyet kapott a mostani válogatásban.
Sötét hangulatok, hideg riffek, őszinte indulatok és súlyos dallamok — induljon a heti merítés.
Black Veil Brides – Vindicated A zenekar új lemeze sötét, feszült és modern, ahol a melodráma és az agresszió találkozik, mint egy dühből kovácsolt ítélet.
Darkthrone – Pre-Historic Metal A norvég underground egyik alapköve hosszú utat járt be. Az új album nyers, őszinte black metal esszencia.
Draconian – In Somnolent Ruin Az In Somnolent Ruin olyan, mint egy álmatlan, hideg éjszaka: lassú, súlyos és melankolikus.
The Flatliners – Cold World A zenekar új lemeze a nyers energiát és a dallamos merengést tökéletes egyensúlyba hozza.
Frozen Soul – No Place of Warmth Masszív, modern death metal Texasból. A zenekar harmadik albuma olyan, mint egy hideg pince levegője.
Haggard Cat – The Pain That Orbits Life Az angol zenekar harmadik albuma személyes, nyers és mélyre ásó.
The Narrator – Phosphor A német banda második lemeze feszült, modern metalcore, amelyben a riffek és refrének a túlélés és az önfeladás vékony határvonalát karcolják.
The Quill – Master of Skies A svéd zenekar új lemeze a régi iskola erejét hozza vissza modern tűzzel.
Social Distortion – Born to Kill A kaliforniai csapat nyolcadik albuma koszos, kemény és őszinte.
Ebben a Fémkapszulában ismét három külön világ találkozik, három különféle megközelítése ugyanannak az alapvetésnek: hogyan szól ma a súlyos zene, és mennyi erő maradt még a klasszikus formákban.
A svéd Vomitory továbbra is kompromisszummentes death metal gépezetként darálja végig a maga brutális, nyers világát, ahol minden riff a széthullás szélén egyensúlyoz. A kanadai Threat Signal ezzel szemben modern metalcore-ral dolgozik, gépiesen feszes ritmusokkal és sötét, érzelmi feszültségekkel, még ha nem is minden pillanatban találja el ugyanazt az erőt. A kaliforniai Nukem pedig a Bay Area thrash hagyományait hozza vissza modern megszólalással, vendégszólókkal és klasszikus, nyers energiával, ami egyszerre ismerős és friss.
Három zenekar, három eltérő megközelítés, mégis közös bennük a lényeg: a súly, a feszültség és az a fajta zenei őszinteség, ami miatt ezek a műfajok még mindig élnek és működnek.
Vomitory – In Death Throes
A műfaj kedvelőinek a svéd Vomitory zenekart aligha kell bemutatni. A banda 1989-ben alakult, az In Death Throes pedig már a tizedik lemezük, bár a csapat idővonala korántsem volt egyenes. 2013-ban feloszlottak, majd 2017-ben reaktiválták magukat, igaz, akkor még nem készítettek új anyagot. Erre egészen 2023-ig kellett várni, amikor megjelent az erős visszatérésnek számító All Heads Are Gonna Roll.
A Vomitory zenéje hamisítatlan svéd death metal: zúzós lendület, nyersen és puszta dühvel.
A zenekar jelenlegi felállása: Erik Rundqvist ének/basszusgitár, Tobias Gustafsson dobok, Urban Gustafsson és Christian Fredriksson gitárok.
Egy interjúban elmondták, hogy a lemez célja egy még brutálisabb és intenzívebb, kompromisszummentes svéd death metal album elkészítése volt.
A bandában megvan a hajlandóság arra, hogy a folyamatos darálást megtörjék, és ezt szinte minden dalba belecsempészik. A szerzemények nyersek, a tempók pedig mennek, mint a meszes. Ha kell, visszafogják a sebességet, súlyt adnak a riffeknek, majd újra belehúznak. Ez tökéletesen hallható az Erased In Red és a Forever Scorned dalaiban.
Néhol thrash és black metalos elemek is felbukkannak, sőt az In Death Throes még dallamosabb pillanatokat is villant. A dalok azonban továbbra is elsősorban az erőről szólnak, ahogy azt az Oblivion Protocol, a For Gore And Country vagy a melodikusabb részekkel megtűzdelt Wrath Unbound is bizonyítja.
Az album hangzása kifejezetten erős: öblös, tiszta, és minden hangszer jól hallható.
Mivel vérbeli death metalról beszélünk, nem kérdés, hogy aki nincs otthon a műfajban, annak ez a lemez valószínűleg keveset fog mondani. A stílus kedvelőinek viszont az In Death Throes garantáltan erős, adrenalindús perceket szerez. Energikus, lendületes anyag, és még ha fel is bukkannak a műfaj klasszikus sablonjai, a Vomitory olyan erővel és hitelességgel játssza őket, hogy minden hang a helyére kattan.
Az In Death Throes kiváló hangzású, brutális minőségű lemez — a svéd death metal egyik legmagabiztosabb idei állásfoglalása.
„Dacos, vasízű zsoltár ez, amelyben a halál fekete lángja újra és újra fellobban.”
Threat Signal – Revelations
A kanadai Threat Signal 2004 óta működik, a Revelations pedig már az ötödik lemezük. Az előző album óta eltelt kilenc év után igazán aktuális volt egy új anyag.
A zenekar felállása: Jon Howard ének, Travis Montgomery és Oswin Wong gitárok, Joey Muha dobok, valamint Ryan Miller basszusgitár.
A Threat Signal stílusa gépiesen precíz metalcore: modern riffek, melodikus refrének, sötét társadalmi és pszichológiai témák, valamint kettős vokál jellemzi. A zenekar láthatóan törekszik a fogós dallamokra is — igaz, ez nem minden esetben sikerül egyformán erősen.
A lemezen erre is találni példát. A zaklatott Exiled The Demons esetében például jól működik a dallam és a súly egyensúlya. Az album legerősebb tétele viszont egyértelműen az NME, amelyben a masszív riffek mellé erőteljes elektronikus háttér társul.
Az érzelmi vonal szintén hangsúlyos a zenekar dalaiban. A Hell To Pay szenvedélyesen építkező ívével működik jól, míg a Live For You líraibb dallamokkal és szaggatottabb dinamikával emelkedik ki.
De hogy ne csak dicsérjem a lemezt: akadnak kevésbé erős pillanatok is. A Fire At Will refrénje például kissé erőltetettnek hat.
Érdekesség, hogy az egész album Jon Howard saját otthoni stúdiójában készült.
Ez az a fajta metalcore, amit tényleg könnyű szeretni: megvan benne a metal nyers ereje, a düh és a folyamatos feszültség, miközben végig gitárcentrikus marad. A riffek súlyosak, helyenként szaggatottak, a dallamok pedig szépen simulnak rájuk, így az egész anyag egységes képet mutat.
Nem minden dal üt ugyanakkorát, de a kilencéves csend után a Revelations egy erős, összeszedett és meggyőző visszatérő lemez.
„A dalok finom, mégis kegyetlen fényben csillannak meg, mintha a fájdalomnak is volna saját eleganciája.”
Nukem – The Grave Remains
A kaliforniai Nukem zenekar 2012-ben alakult, a The Grave Remains pedig a második albumuk — igaz, az első lemezük már tíz évvel ezelőtt jelent meg.
A zenekar felállása: Steve Brogden ének/gitár, Don Lauder basszusgitár, Norm Leggio dobok és Xander Gambini gitár.
A srácok egy interjúban elég markánsan fogalmazták meg az általuk játszott zene lényegét: old school Bay Area thrash metal modernebb, erősebb és teltebb hangzással. A céljuk pedig egyértelműen az volt, hogy ezzel a lemezzel magasabbra tegyék a lécet.
Az album érdekessége, hogy több ismert vendégzenész is szólózik rajta: Gary Holt és Lee Altus az Exodusból, Rob Cavestany a Death Angelből, valamint Russ Tippins a Satanből.
A The Grave Remains jó hangzású, gyors és agresszív lemez. Az old school gyökerek annyira mélyen beágyazódtak a zenekar zenéjébe, hogy lehetetlen nem észrevenni őket. Az Into The Kill Zone például erősen Slayer- és Exodus-hatású, míg a Random Acts Of Violence lendületes, klasszikus thrash roham. Az Empress Of Evil pedig olyan, mintha a Slayer és a Testament fogott volna kezet egy sötét sikátorban.
Tulajdonképpen minden benne van, amiért a Bay Area thrasht szeretni lehet. A lemezen helyet kapott egy instrumentális szerzemény is, a Pro Mortuis, amely vérbeli thrash témázás: melodikus, lendületes, kiváló gitárjátékkal, ének nélkül is remekül működik.
Semmi különös nem történik — a Nukem egyszerűen játssza a jóféle Bay Area thrasht modern megszólalással és kellő erővel. Az album kiválóan szól, a zenészek pedig, főleg gitárfronton, kifejezetten erős teljesítményt nyújtanak.
Nincsenek hatalmas meglepetések, de üresjáratok sem: a The Grave Remains hiteles, élvezetes és sallangmentes thrash metal lemez.
„Vasból kovácsolt, dacos zsoltár ez, amelyben a modern kor dühe és a régi thrash szent lángja egyszerre lobban fel.”
Most írhatnám, hogy az új Atreyu-lemez a zenekar legérettebb, legnyersebb munkája, és alapozhatnám ezt arra, hogy kívülről fújom a közel három évtizedes pályafutásukat. Csakhogy ez nem lenne igaz. Én most találkoztam velük először. Így viszont teljes nyugalommal mondhatom: ez egy baromi jó lemez. De haladjunk csak szépen sorjában.
Először is a szolgálati közlemények. Az Atreyu egy kaliforniai zenekar, amely 1998-ban alakult. Stílusukat tekintve metalcore-alapú zenét játszanak erősen popérzékeny, rádióbarát refrénekkel. Egyszerre dühös, zúzós és dallamos csapat, amely folyamatosan a mainstream és a metal határán egyensúlyoz.
Kicsit utánanéztem az előző időszak lemezeinek is, és a szaksajtó szerint az elmúlt évek anyagai meglehetősen ingadozó színvonalat hoztak: volt köztük túlságosan csiszolt, gyengébbre sikerült album is, de úgy tűnik, a zenekar mostanra újra megtalálta a saját hangját.
Az Atreyu tagjai szerint a The End Is Not The End azért lett ilyen erős, mert végig gondoltak, mi működik igazán a zenekarban, és ezt próbálták a lehető legtisztábban megmutatni.
Mivel az elején már elszóltam magam, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ezen a lemezen gyakorlatilag csak jó vagy még jobb dalok vannak.
Az Atreyu-ra jellemző a harapós tempók, erősen melódikus refrénnel, amely hol popos, hol nagyívű, hol csak makacsul tapadós, már a címadó, The End Is Not The End dalban tetten érhető. Az All For You jó példa arra, amikor a zenekar közelít a poposabb megoldások felé, mégis megmarad erős metaldalnak.
A lemez egyik legerősebb pillanata szerintem a Glass Eater: súlyos, arcba vágó tétel, amelynek refrénje váratlanul oldja a feszültséget, majd a dal a végére újra teljes erővel robban be. A nagyívű dallamosságra pedig ott az In The Dark, amely jól mutatja, milyen természetesen mozog a zenekar a keményebb és érzelmesebb részek között.
A záró Break The Cycle pedig gyakorlatilag összefoglalja az egész album lényegét: düh és dallam dolgozik benne egymásnak feszülve, mégis tökéletes egyensúlyban.
Meg kell említeni még a Max Cavalera (ex Sepultura, Soulfly) közreműködésével előadott, erősen Sepultura hatású Children of Light-ot is mint érdekességet.
A zenészi teljesítmény végig stabil és magabiztos. Brandon Saller telt, jellegzetes hangja vezeti a lemezt, Dan Jacobs és Travis Miguel groove-os, feszes riffjei adják a gerincét, Marc McKnight screamjei pedig valódi harapást visznek a zenébe. Kyle Rosa dobolása végig energikus és pontos, folyamatos mozgásban tartja az albumot.
A szaksajtó egy része szerint a The End Is Not The End legnagyobb hibája, hogy nem akar megújulni, és néhány dala kevésbé emlékezetes. Engem ez egyáltalán nem zavar.
Az album hangzása kiváló, a dalok pedig tudatosan és okosan épülnek fel: mindig hozzátesznek valami pluszt, amivel tovább emelik a feszültséget. A popos dallamokat úgy illesztik a súlyos részek közé, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga — és ezt szinte hibátlanul csinálják.
A lemez színes, néha egyik vagy másik irányba billen, de éppen ettől marad élő és izgalmas. Az Atreyu 2026-ban egy olyan gépezet, ahol a dallam és a düh pontosan kimért arányban dolgozik együtt.
„Van ebben az anyagban valami méltóságos rend: a zenekar tudja, mit akar mondani, és kimondja — tisztán, erővel, megalkuvás nélkül.”
A német Godsnake zenekart a Heti Metal rovat készítése közben fedeztem fel magamnak — ezért is érdemes böngészni ezt a rovatot, hogy egy kis reklámot is csináljak neki. Pedig nem most kezdték: a hamburgi srácok 2013-ban alakultak, az Inhale The Noise pedig már a harmadik lemezük.
A Godsnake zenei DNS-e valahogy így néz ki: melodikus groove-alapok, riffközpontú gitárjáték, harmonikus részekkel megtűzdelve. Mindezt erőteljes dallamosság, modern atmoszféra, klasszikus hatások és telt, dögös hangzás fogja össze. Nekem végig ott motoszkált az Iced Earth a fejemben.
A lemezkészítés nem volt zökkenőmentes. A felvételek közben Pepe Pierezan gitáros kilépett a zenekarból, ami majdnem megakasztotta az egész folyamatot. A kritikus hiányt végül Jean Bormann, a Rage gitárosa hidalta át villámgyors beugrással — három dalban is szólózik: Digital Dumbass, Inhale The Noise és Rotten To The Core. A lemez után érkező Mark pedig végleg stabilizálta a zenekar új korszakát. Ez a váltás adta meg az anyag pengeéles fókuszát és azt a feszes, modern karaktert, amely a Godsnake hangzását mostanra teljesen új szintre emelte.
A zenekar kiemelte, hogy az Inhale The Noise azért lett ennyire fókuszált és harapós, mert mindent lehántottak róla, ami nem volt lényeges.
Egységes lemez, és tényleg nincs túlbonyolítva: húzós, dögös, groove-orientált dalok kiváló, dallamos refrénekkel. Ilyen például a Lost And Forgotten, amelynek verzéje gyakorlatilag letarol. Hasonló színvonalat képvisel a Place To Call Home is a maga tapadós refrénjével — egy fémbecsomagolt hazatérés, amely végig lüktet.
A Fear Is The Key már nyomasztóbb, melodikusan rideg, mint egy lassan szoruló satupad, amely addig présel, míg végül a saját félelmeid ritmusára kezdesz lélegezni. Az album végét záró The Price We Have To Pay pedig gyakorlatilag összefoglalja az egész lemez erejét: kiváló témákból felépített, feszes és emlékezetes dal.
A többi szerzeményre sem lehet panasz. Az Enemy Of Greatness gomolygó viharfelhőként zúdítja rád az érzelmi feszültséget, míg a Rotten To The Core szaggató, fenyegető és mocskos húzással támad. Egyedül a Digital Dumbass halványabb valamivel a többinél, bár a digitális világ felszínességére épített témája így is érdekes.
A zenészi teljesítmény végig erős. Stevo magára maradása nem okozott törést: játéka adja a lemez gerincét, lényegre törő, fegyelmezett és fókuszált. Torger hangja erőteljes, dacos, modern és stabil. The Walt basszusa együtt lélegzik a gitárokkal, Sidney dobolása pedig precíz és groove-központú.
Az album hangzása kiváló: telt, öblös és masszív, mintha minden hangsávot külön-külön acélba mártottak volna. Az Inhale The Noise lemezen nincs mellébeszélés vagy felesleges cicoma — a Godsnake egyszerűen azt a zenét játssza, ami belőlük fakad: ösztönből, erőből és fókuszból.
A végeredmény egy feszes, kemény, groove-os, mégis dallamos album, amely nem akar többet mutatni magáról annál, ami: egyszerűen megszólal, és önmagáért beszél.
„A riffekben ott zúg a modern kor zaklatott lüktetése, a dallamokban pedig mégis megmarad valami tiszta, emberi rezdülés.”
Az az igazság, hogy az EP-ket általában külön rovatba tesszük, - Fémkapszula- viszont a Soulharbour – Primal hallgatása közben csak gyűltek a jegyzetek, és végül már nem fért bele abba a keretbe. Így most kivételesen önálló írás lett belőle. Annyi baj legyen!
A történet 2017 körül, Budapesten indult, amikor Kulutácz Endre énekes és Mede György gitáros közös dalírásba kezdett — innen nőtte ki magát a zenekar. A mostani EP a második kiadványuk, az Odyssey után, amely már akkor is érzelmileg mély és meglepően kiforrott dalokat mutatott.
A jelenlegi felállást a két alapító mellett Székely Péter gitáros, Polyákovics István basszusgitáros és Bertók Zoltán dobos alkotja.
A zenekar stílusánál egy kicsit vakarásztam a fejem, de talán úgy írható le a legpontosabban, hogy a modern metalcore érzelmi mélységét, a groove metal súlyát és egy progresszív atmoszférát gyúrnak össze egy ösztönös, emberközeli hangzássá.
A Primal a négy őselem köré épül: tűz, víz, föld és levegő.
A lemez rövid intróval indít, majd a Wildfire rögtön megadja az alaphangot: száraz, súlyos és komor. Mégis, talán ez a legkevésbé erős pillanat — a további dalok ennél többet mutatnak.
A Waves már sokkal rétegzettebb: a hörgés, a feszült scream és a tiszta ének együtt dolgozik, a dal pedig lassan építkező hullámként húz be, majd hirtelen ránt mélyre.
A Nomad nyugtalan és masszív, tempós, progos, de közben dallamos is. A Tempest rideg hangulatát egy váratlanul oldó refrén töri meg, ami rövid időre kimozdítja a lemezt a mélyebb tónusból.
Az Elemental az EP egyik legjobban felépített darabja: az őserő dinamikáját idézi meg, miközben az atmoszférikus, lebegő részek folyamatosan fenntartják a figyelmet.
A megszólalás és a zenészi teljesítmény végig kifogástalan.
A Primal ösztönös, letisztult és elementáris modern metal anyag, amelyben minden hang valódi súlyt hordoz. Nem akar többnek látszani, mint ami — viszont amit csinál, azt meggyőzően és őszintén teszi.
A Soulharbour ezzel az EP-vel egyértelműen szintet lépett, és olyan hangot talált, amely nemcsak működik, hanem meg is marad.
„A Primal hömpölygő, lassú és könyörtelen örvény, amelyben minden hang egy újabb bizonyíték a világ széthullására.”
A mostani extra kiadványok jól mutatják, mennyire széles lett a metal paletta, a klasszikus hangzástól a modern megszólalásig. A Godsmack koncertlemeze egy erőteljes, slágerközpontú összegzés, míg AcidReign friss dala feszes, klasszikus thrash energiákat hoz. Közben Kingcrown epikus, dallamos power metalja a hagyományokat emeli modern köntösbe. Röviden: ezek az extra megjelenések egyszerre idézik meg a műfaj múltját és jelenét.
Godsmack – Live At Mohegan Sun (koncert) A Godsmack koncertlemeze egy erőteljes karrierösszegző anyag, amely az elmúlt három évtizedet idézi meg.
Acid Reign – Sorrowsworn (single) Feszes, modern thrash metal roham, amelyben a zenekar a klasszikus brit energiát pengeélesen ötvözi.
Azaghal – Saatana Olen Miekkasi (single) A zenekar hamarosan megjelenő nagylemezének előfutára ez a dal. Gyors és könyörtelen finn black metal, amely visszatér a korai korszak fagyos brutalitásához.
Kingcrown – Lost Horizon (single) Egy epikus, lendületes power metal tétel, amely a klasszikus európai dallamosságot modern megszólalással ötvözi.
Greh – Summoning Aversion (single) A Summoning Aversion egy sűrű blackened death/doom elegy, amely az önmarcangolásból épít sötétséget.
Fozzy – I Know Evil (single) Az I Know Evil egy dinamikus, arénákra kalibrált hard rock tétel, amely a klasszikus rockzenét modern energiával tölti meg.
Northlane – Evian (single) Az Evian egy eufórikus metalcore hullám, amelyben a Northlane a súlyt érzelmi tisztulással és futurisztikus elektronikával kapcsolja össze.
