A második rész sem enged a tempóból: a The Amity Affliction és az Atreyu modern ereje, a Roman Candle nyers intenzitása, a Terror könyörtelen sodrása, a Volcandra kozmikus feketesége mind azt jelzik, hogy ezekben a friss megjelenésekben van valami vibráló, még feltáratlan energia, amiért érdemes tovább ásni.
The Amity Affliction – House of Cards Az ausztrál zenekar albuma nyers és melodikus, amely a traumák feldolgozására fókuszál.
Atreyu – The End Is Not the End Új lemeze jelent meg az amerikai metalcore-os Atreyu-nak, amely egyszerre tér vissza a gyökereihez és lép túl a saját határain.
Roman Candle – Unadulterated Nyers, érzelmileg túlfűtött, feszült és őszinte hardcore lemez.
Terror – Still Suffer Új albuma jelent meg a kaliforniai zenekarnak. Kompromisszummentes, felesleges díszítésektől mentes és megbízható.
Volcandra – Beyond the Will of Mortals Melodikus blackened death metal: epikus, technikás és atmoszférikus.
Cnoc An Tursa – A Cry for the Slain A skót banda új albuma monumentális, érzelmileg mély és kulturálisan gazdag blackened/folk metal anyag.
The Order – Empires Erőteljes, klasszikus ízű, mégis modernül megfogalmazott heavy metal lemez, érett és összeszedett.
Mission in Black – Divinity of Lies Technikás, dallamilag erős thrash metal lemez, amely olyan, mint egy sötét tükör: nem kímél, és őszinte.
A héten valóságos megjelenési árhullám söpört végig a rock és metal világán. Mintha a műfaj minden szereplője egyszerre akarta volna emlékeztetni: a zene nem ismer pihenőt. A friss kiadványok között ott áll a Foo Fighters és az At The Gates két markáns albuma, amelyek külön utakon, mégis azonos erővel követelik a figyelmet. De nem maradnak árnyékban az Armed For Apocalypse, a Creye, a Degreed és a Devil’s Cut lemezei sem: mindegyik a maga módján jelzi, hogy ezen a héten a műfaj nem engedte meg a középszerűséget.
Foo Fighters – Your Favorite Toy A Foo Fighters új lemeze rövid, de annál energikusabb, amely a korai garázspunkos lendületet modern, személyes hangvétellel ötvözi.
At The Gates – The Ghost Of A Future Dead Érzelmileg súlyos, erőteljes melodikus death metal album, amely méltó búcsú Tomas Lindberg örökségéhez.
Armed For Apocalypse – The Earth Is Breathing Beneath Me Egy súlyos sludge/doom album az Államokból, amelyben a zenekar lassú riffjeit tágassággal és dühvel kapcsolja össze.
Creye – IV: Aftermath Modern, arénás erejű AOR lemez, amely a klasszikus skandináv dallamvilágot rockos energiával tölti meg.
Death Lens – What’s Left Now? Egy nyers, őszinte punk lemez, amely a személyes és társadalmi válságokat feszes, dallamos és őszinte dalokba sűríti.
Degreed – Curtain Call Modern skandináv hard rock zenekar Svédországból, korszerű és személyes hangzással.
Devil’s Cut – Roadkill Az amerikai country/metalcore zenekar első lemeze, amely olyan, mint egy rozsdás pickup, ami fék nélkül gurul a domboldalon.
Hokka – Via Miseria IV A finn zenekar új lemeze egy sötét, gótikus, melodikus anyag, következetes érzelmi ívvel.
A mai Fémkapszula a véletlen műve: teljesen random válogattam össze a zenekarok lemezeit, és őszintén szólva egyiket sem ismertem korábban. Szerencsém volt, mert mindhárom teljesen eltérő világot képvisel, mégis mind hordoz valami értéket.
A Monosphere a modern metal nyers energiáját hozza, a Reeking Aura a death metal brutalitását tolja az arcodba, az Anthea pedig egy többrétegű, szimfonikus power metal eleggyel keresi az utat a hallgatóhoz. Különböznek, mégis van bennük közös: mindhárom zenekar muzsikájában ott lapul egy csavar, egy váratlan fordulat, amivel képesek kizökkenteni a megszokásból, és felhívni magukra a figyelmet.
Monosphere – Amnesia
A Monosphere 2014-ben alakult Németországban, az Amnesia pedig a harmadik lemezük.
A zenekar stílusa a post metal atmoszférát progresszív, metalcore-os törésekkel és djent precizitással gyúrja össze. Zenéjük egyszerre modern, érzelmileg intenzív, kísérletező, sötét feszültséggel és technikai fegyelemmel átitatott.
A lemez érdekessége, hogy minden kiadói ajánlatot visszautasítottak, és saját maguk adták ki az anyagot, hogy megőrizzék a teljes művészi kontrollt.
A felállás a következő: Kevin ének, Rodney dob, Marlon basszusgitár, Lukas gitár.
Nézzük meg pár dalon keresztül, milyen is a Monosphere világa.
A Collapse számomra inkább deathcore, ipari hatásokkal. Alapvetően baljós hangulatú, de van benne egy elszállós, tiszta énekes rész, ami kicsit oldja az amúgy komor atmoszférát. A Nadir a lemez egyik legerősebb dala: fájdalmas felvezetés után őrült darálás indul, majd szépen visszakanyarodik a kiindulóponthoz. Az Idomorph esetében nincs klasszikus durvulás, inkább nyomasztó, lélekfacsaró hangulat uralja. A Dissolve egy közel tízperces tétel, enyhén progresszív felütéssel, ipari ütemekkel és remek gitártémákkal. A dal második fele atmoszferikus lebegéssel telik meg.
Nem ismertem korábban sem a zenekart, sem azt a közeget, amelyben mozognak, mégis az egész lemez – és külön-külön a dalok is – megtaláltak. A zenekar nem trendeket követ, hanem saját, friss és egyedi hangzásvilágot épít. Egy dinamikus, súlyos utazást kapunk, ahol a legkeményebb pillanatok a feszültség mélyéről törnek elő. Bátran ajánlom azoknak, akik szeretnek új zenei tereket felfedezni, de a műfaj rajongói is otthon fogják érezni magukat benne.
„Ez a lemez úgy tárja fel a belső sötétség rétegeit, mintha a felejtés maga próbálná megértetni velünk, hogy a rend és a káosz ugyanabból születik.”
Reeking Aura – On the Promise of the Moon
A Reeking Aura egy fiatal death metal formáció az Egyesült Államokból, New York környékéről. 2019-ben alakultak, az On the Promise of the Moon pedig a második lemezük.
A zenekar tagjai: Will Smith énekes, Terek Grannum és Rick Habeeb gitárosok, Hudson Barth dobos és TJ Coon basszusgitáros.
Amikor a zenekar stílusát próbáltam összerakni, ezt találtam róluk: a banda földszagú, rothadó atmoszféráját saját agricultural death metal identitásából meríti, amely a Long Island-i családi földek és a mezőgazdasági múlt képeit építi bele a dalaik világába. Ehhez én semmit nem tudok hozzátenni. Az viszont biztos, hogy a lemez egy öblös, súlyos, mélyről feltörő hörgéssel, itt-ott malacvisítással kísért anyag. Nálam ez egyszerűen extrém death metal, brutálisan jó dobsounddal. Azt viszont még én is észrevettem, hogy a dalok szerkezete tudatosan a stílushoz van igazítva.
Egy-két dalt azért kiemelnék, hogy legyen fogalmunk, miről is van szó. A Forlorn and Frozen Vapor tökéletesen hozza ezt az alulról bugyogó hangulatot, technikás death metal alapokon, néhol melodikus gitárdallamokkal. Egyszerűen bivalyerős. A Manure Little Maggot talán a legjobban mutatja meg, hogy a Reeking Aura több mint egy átlagos death metal banda: változatos, hömpölygő, nem ragad le egy sablonnál. A Cathedral Calculation pedig már a progresszív határokat súrolja, sötét, már-már szimfonikus betétekkel, de mindig visszatér a súlyos, gyilkos témákhoz.
Aki szereti a mélyből felkúszó, technikás, blackened és melodikus elemekkel megtűzdelt death metalt, az könnyen ráérez erre az anyagra. A lemez szélesebb spektrumon mozog, mint az átlag hasonló stílusú zenekarok munkái. A Reeking Aura úgy gyúrja össze ezeket a földszagú brutalitásrétegeket, hogy közben végig megtartja a zenekarra jellemző nyirkos, rothadó légkört.
„A hangzás sűrű, szinte tapintható közeg, amelyben minden részlet a maga nyugtalanító helyére kerül.”
Anthea – Beyond the Dawn
A los angeles-i Anthea harmadik lemeze a Beyond the Dawn. A zenekar igazi stíluskeverő, hiszen a power metal, a szimfonikus, progresszív, valamint enyhén blackened thrash elemeket egy teátrális, már-már filmzenei hangzásvilágba gyúrja össze.
A felállás a következő: Diego Valdez – ének, billentyű Marcos Mejia és Juan Piña – gitár, utóbbi a scream vokálokért is felel Peter Vasquez – dob Gabby Hawk – basszusgitár
A háttérben egyértelműen Diego mozgatja a szálakat: ő volt a lemez producere, sőt a keverést és a maszterelést is ő végezte. Elmondása szerint a Beyond the Dawn érzelmileg mélyebb és drámaibb anyag lett.
A lemez legerősebb pillanatai közül érdemes kiemelni pár dalt.
A Phantom in the Masquerade egy lendületes power metal nyitány, amellyel azonnal belecsöppenünk az album teátrális világába. A Bygone Age (Chicxulub) erősen Nightwish-hatású, nagyzenekari hangzással dolgozik, miközben a blackened és a power metal elemeket is ügyesen keveri, egy komor, mégis grandiózus hangulatot teremtve. A Whispers of the Heart lassabb, érzelmesebb darab, amely jól illeszkedik a lemez ívébe. A Duality of Gaia lüktető, dallamos, filmzenei megoldásokkal operál, míg a Burning in the Third Degree erős szimfonikus jelenléttel és kifejezetten fogós dallamokkal emelkedik ki.
Nem titok, hogy szeretem a tradicionális heavy metalt a maga különböző válfajaival együtt, és ezen belül a power metalt is. Az Anthea Beyond the Dawn albuma azért működik jól, mert a különböző stílusok összeolvasztásával képes valami frissebbet nyújtani, miközben az eddigi legösszeszedettebb és legteátrálisabb arcát mutatja a zenekar. Tény, hogy vannak hullámzó pillanatai, de az elképzelés és a megvalósítás összességében kifejezetten meggyőző.
„A lemez úgy csúszik le, mint egy erős ital: először kicsit mar, aztán viszont megmagyarázhatatlanul jól esik.”
Úgy vagyok én a finn Korpiklaani zenekarral, hogy igazából azok a dalaik jönnek be leginkább, ahol finnül adják elő a mondanivalójukat, legyen szó természetről, kulturális örökségről vagy egy kiadós ivászattal egybekötött dáridóról. A 20 éves Tales Along This Road lemezen viszont vegyesen találunk angol és finn nyelvű dalokat. Kerestem a miértre a választ, és meg is találtam, de erről kicsit később.
2006 kifejezetten sokszínű év volt metal szempontból. Erős volt a progresszív vonal és a melodikus death metal, közben a metalcore és a modern metal is egyre jobban izmosodott. Ráadásul az év egyik nagy durranása az volt, hogy az amúgy szintén finn Lordi megnyerte az Eurovíziós Dalfesztivált.
A folk metal színtér is erősödött, és ebben az időszakban a Korpiklaani már egy feltörekvő, de jól látható név volt, komoly koncertjelenléttel és folyamatosan bővülő rajongótáborral.
A lemez egy táncos, szélvészgyors, hamisítatlan Korpiklaani dallal indul. A Happy Little Boozer – talán az angol nyelv miatt – hordoz némi kelta hangulatot is. Direkt, hatékony dal egy szerethető részeg figuráról, aki hősnek képzeli magát. A Vakirauta már finn nyelvű szerzemény, szintén tempós, viszont metalosabb éllel, még energikusabb, még szabadabb.
Nekem a Midsummer Night egy hajszálnyival gyengébb, lágyabb, mint az előzőek, egy nyári éjszaka mámorát meséli el. Viszont a Tuli Kokko a lemez egyik csúcspontja. A vastag gitárok miatt igazán dögös, a népi hangszerek remekül működnek, és az egész dal kap egy enyhén fenyegető hangulatot is.
Az instrumentális, táncolható Spring Dance egy árnyalattal halványabb a többinél, érdekes, közben nekem néha magyar népzenei motívumok is beugrottak. Az angol nyelvű Under the Sun viszont telitalálat. Energikus, dallamos és könnyed, miközben a középkorias hangulat ellenére a refrén kifejezetten modern és metalos.
Idő kérdése volt, mikor írnak magukról dalt, és ez itt meg is történik. A Korpiklaani című számban minden benne van, amiért szeretni lehet a bandát: folkos dallamok, mélyre hangolt gitárok és a zenekar teljes világképe. A Rise ismét egy finn nyelvű darab, zúzós, kissé keleties dallamokkal, igazi beindulós tétel.
A Kirki megint a legjobbak közé tartozik. Egy elszabadult, gyors dal, olyan, mint amikor a rénszarvasszán turbófokozatba kapcsol. A refrénnél lelassul, és hirtelen mindenki vodkával a kezében énekel, még a rénszarvasok is. A Hide Your Riches pedig méltó lezárás, egy dal a valódi értékekről, amelyben minden fontos elem benne van, ami az egész lemezt jellemzi.
Egy interjúban elmondták, hogy dalaik alapvetően természetközeli életmódjukból és a finn hagyományokból táplálkoznak, ezért ilyen földszagú a hangzás. A bulizós vonallal pedig a közvetlenséget akarták átadni.
A Tales Along This Road összességében jó kritikákat kapott. A szakma szerint erősebb és kiforrottabb lett, mint a korábbi anyagok. A folk hangszerek nagyobb hangsúlyt kaptak, miközben megmaradt a metalos részek intenzitása. Persze akadtak negatív vélemények is: egyesek szerint túl biztonsági játék, sok a mulatós elem, és a vokál sem mindig elég erős.
A rajongók viszont szeretik, mert bár nem váltja meg a világot, egyszerűen baromi jó hallgatni.
És akkor vissza az elején említett nyelvi kérdéshez. Ennél a lemeznél a Korpiklaani még kereste az irányt, hogy milyen nyelven szólaljanak meg. Az angol szövegeket Jonne Järvelä írta, míg a finn dalok szövegei Virha Holtiton, egy finn folkzenész nevéhez köthetők, a Midsummer Night-ot pedig Jarkko Aaltonen jegyzi.
Ezt is megbeszéltük. Mi van még? Ja, a zenészi teljesítmény.
Jonne Järvelä énekes a zenekar fő dalszerzője és hangulatfelelőse, hangja nyers, rekedtes és ösztönös. Cane gitárja stabilan, vastagon tartja a metal alapokat. Jarkko Aaltonen basszusa masszív és jól hallható, Matti Johansson dobos pedig lendületesen és pontosan viszi a tempót. Juha Kauppinen és Hittavainen felelnek a folkos, játékos dallamokért.
A lemezről a koncerteken a Happy Little Boozer és a Tuli Kokko a mai napig előkerül.
A Tales Along This Road azért működik ennyire jól, mert a zenekar feszesen, magabiztosan rakja össze a folk és metal elemeket. Már az első témáknál érezni, ahogy beszippant a Korpiklaani-féle életérzés, ami végigvisz az egész lemezen.
„Ez az a lemez, amit ha csak háttérnek indítok el, végül mindig azon kapom magam, hogy vigyorogva dúdolom, és teljes hangerőn élem meg az egészet.”
Az Escape My Shadows zenekarral a véletlen hozott össze, ugyanis a tévében láttam őket egy zenei műsorban. Az X generációhoz tartozom, ergo még nézek tévét. Tetszett, amit csináltak, megnéztem pár dalukat, aztán eltettem őket a fiókba, látható helyre, hogy ha jön friss anyag, majd jobban beleásom magam a munkásságukba. És itt is az új lemez, amit már érdemben ki lehet elemezni.
Elöljáróban annyit: X generáció ide vagy oda, nekem bizony bejönnek ezek a modern metal zenekarok, a hazai bandákra pedig igyekszem külön figyelmet fordítani. Nem mindig és nem minden az ízlésem szerint való, amit csinálnak, de félretettem az előítéleteket, és próbálok kizárólag az adott zenére koncentrálni.
Na szóval, Escape My Shadows, Fázisok.
A Fázisok a zenekar második albuma. Ha meg kellene fogalmazni a zenekar zenei DNS-ét, akkor valahogy így hangzana: egy modern metal hibrid, amelyben jelen van a metal, a rock és az elektronika, mindez popos érzelmi töltettel árnyalva. A zenekar identitását a személyes témák, a vívódások, valamint a dalcentrikus megközelítés és az egészséges kísérletezés határozza meg.
Nézzük, hogyan működik ez a gyakorlatban.
A Mielőtt felemel remek példája ennek a hibrid szerkezetnek: hullámzó, van benne lendület, modern dallamokkal építkezik. Egy fokkal még jobban tetszik, és véleményem szerint az album legerősebb dalai közé tartozik a Szétszórva, a Tiszta lappal és a Mióta. A Szétszórvában ott az energia, a refrén pedig annyira eltalált, hogy gyakorlatilag be is árazza a dal minőségét. A szöveg is erős, de erre még visszatérek. Nem voltam még Escape My Shadows koncerten, de ennél a dalnál garantáltan beindul a közönség.
A Tiszta lappal esetében érezni az átgondoltságot. Jelen van benne a már említett popos hangulat, sőt egy leheletnyi alternatív íz is, de a dallamvilág nagyon rendben van. A Minta egyfajta panaszrock dal, amely a refrénnél úgy nyílik ki, mint a virágok hada egy tavaszi mezőn.
A Vaksötét komorabb, mélyről építkező darab. A Járatlan, amelyben Stefán Tamás vendégszerepel az AWS-ből, lassabban bontakozik ki, de a végére komoly érzelmi feszültséget szabadít fel, ami kifejezetten jól áll a dalnak. A Tükörkép inkább befelé forduló, válaszkereső, mintsem indulatos. Az Ígérem, utolsó dinamikus, ívet rajzol, és gyakorlatilag az album érzelmi lezárását adja.
A lemez megszólalása rendben van, a szövegek értelmesek, a rímek jól működnek, ami mindenképpen dicséretes. Monori Dominik énekhangját kifejezetten kedvelem, ügyesen mozog a különböző stílusok között, és ő adja az anyag érzelmi súlyát. A két gitáros, Szottfried Attila és Lamos Balázs dalcentrikusan játszanak, magabiztosan mozognak a műfajok között. Pusztai Krisztián basszusa stabil alapot ad, míg Krekó Zoltán dobos az a hajtóerő, amely előre viszi a dalokat.
A Fázisok egyik legnagyobb erőssége, hogy a dallamvezetés és az énekdallamok mennyire kidolgozottak. A refrének harmonikusak, dallamosak, fülbemászóak, könnyen beülnek az ember fejébe. Az album annak ellenére egységes, hogy komoly érzelmi és dinamikai kilengésekkel dolgozik.
Persze, bevallom, szőrös tökű metalosként, pláne X generációsként, néha ki kellett lépnem a komfortzónámból. De megérte.
És ezek után biztosan nem teszem vissza a fiókba a zenekart.
„A Fázisok azt a belső rendet kutatja, amelyet csak akkor talál meg az ember, amikor végre szembenéz önmagával.”
Ez a friss kör rövid formátumokban is bőven hozza az erős pillanatokat, a klasszikus energiáktól a modern, letisztult agresszióig. Külön figyelmet érdemel Sakis Tolis válogatása amely, atmoszférikus, felemelő világával egy másik dimenzióba viszi a hallgatót, míg a Thundermother nyers koncertenergiája tökéletesen visszaadja a zenekar élő erejét. Az Acid Reign old school lendülete modern megszólalással párosul, a Thrown pedig a legdirektebb, lecsupaszított dühöt hozza, precízen adagolt modern hangzással. A Zornheym pedig egy szimfonikus extrém metal irányba nyit, erős atmoszférával.
Sakis Tolis – Echoes from the Void (válogatás) Egy hét tételes válogatás a Rotting Christ frontemberétől, emelkedett, atmoszférikus hangulattal.
Thundermother – Live’n’Alive A svéd csajrock zenekar nyers, energikus koncertalbuma, amely tökéletesen visszaadja a Thundermother élő erejét.
Acid Reign – Fantastic Passion (single) Lendületes, klasszikus energiákat idéző dal, amely az old school agressziót modern, feszes megszólalással ötvözi.
Thrown – Split (single) Egy lecsupaszított, pulzáló, dühös modern metal tétel, amely a belső feszültségeket precíz hangzással robbantja ki.
Zornheym – Somewhere Far Beyond (single) A svéd banda új dala egy szimfonikus extrém metal szerzemény, amely erőteljesen vetíti előre a következő album hangulatát.
Primordial Black – Ruines Suspendues (single) Sűrű, extrém metal kompozíció, amely rituális atmoszférát és a blackened death metal brutalitását ötvözi.
Frozen Soul – Deathweaver (single) A texasi death metal csapat új dala súlyos, lánctalpas riffekkel és könyörtelen intenzitással darál.
Wage War – It Calls Me by Name (EP) Rövid, de annál intenzívebb anyag a floridai metalcore csapattól.
Catalysis – Serpentine (EP) A skót zenekar új EP-je egy feszes, agresszív és modern groove metal anyag, amely maga köré teker, majd teljes erőből szorít.
Elértünk a hét közepére, s a megjelenések áradata csepoet sem lassul. Új lemezek érkeznek: olasz progresszív metal, hideg és tágas atmoszférák, egy visszatérés majdnem két évtizednyi csönd után, lebegő fekete tónusok és könyörtelen erő. A Vanderlust, az A Very Old Ghost Behind The Farm, az Adgar, a Sabiendas és az Ordh mind olyan anyaggal jelentkeznek, amely határozott jelenlétet követel magának ezen a héten.
Vanderlust – The Human Farm Második lemezét adta ki az olasz progresszív metal csapat. Az album sci-fi koncepcióját érett hangszerelés és erős dallamvezetés teszi igazán élővé.
A Very Old Ghost Behind the Farm – Canes Gothi Hideg, kísérteties, mélyen atmoszférikus anyag, mint egy elhagyott ház, ahol a falak történeteket suttognak.
Adgar – Máscaras y Demonios 18 év után tér vissza a spanyol power metal zenekar egy erőteljes, klasszikus, mégis modern megszólalású albummal.
Sabiendas – Puppeteer of Doom A Sabiendas új lemeze egy könyörtelen tempójú, pengeéles riffekkel támadó death metal album.
Ordh – Blind in Abyssal Realm Sűrű, lebegős, hipnotikus black metal lemez, amely a kozmikus üresség érzetét finoman építkező hangképekkel ragadja meg.
The Fals – Where Cold Steel Gleams A német zenekar új lemeze egy nyers, harcos, epikus black metal album, amely a ’90-es évek hideg hangzását ötvözi a fantasy világával.
Warside – Cognitive Extinction Második lemezével jelentkezett a francia death metal alakulat: technikás, sötét és nyomasztó anyag.
Boisson Divine – Eretatge Negyedik lemezével jelentkezett a francia folk/power metal banda: kulturálisan gazdag, erőteljes hangzással átszőtt album.
Vargrav – Dimension: Daemonium A finn, kétfős szimfonikus black metal projekt új albuma: jéghideg, kozmikus és drámai hangulatú anyag.
A második etapban a Necrogoblikon hozza a maga pimasz élét, a Skindred megint odacsap, a Rise Of Kronos pedig hideg, súlyos erővel húz le. Mellettük a Reeking Aura, az Anthea és a Victorious is stabilan hozzák azt a szintet, amitől ez a blokk igazán megáll a lábán, és nem engedi el a figyelmet.
Skindred – You Got This Kilencedik lemezéhez érkezett a Skindred, amely egy energikus, feszes, ünnepi hangulatú ragga-metal album.
Necrogoblikon – The Boiling Sea A Los Angeles-i banda új lemeze egy színes, szemtelenül fogós album, amely a zenekar groteszk humorát feszes hangszereléssel és erős dallamvezetéssel mutatja be.
The Last Seconds Of Life – The Dead Ones Az amerikai deathcore banda új albuma egy extrémre hangolt, súlyos anyag, amely feszes szerkezetet párosít sötét atmoszférával.
Reeking Aura – On the Promise of the Moon A zene úgy terít be, mint a nedves avar: könyörtelen rothadás hideg, nyirkos környezetben.
Victorious – World War Dinosaur A német zenekar új albuma egy harsány, precízen megírt power metal kavalkád, amelyben a Victorious védjegyei mind jelen vannak.
Rise Of Kronos – Slaves of Time A Kronos-mítoszra épülő, sötét tónusú modern death metal lemez, amely a svédes hidegséget masszív groove-okkal ötvözi.
Anthea – Beyond the Dawn A saját meghatározásuk szerint „LA symphonic metal”-t játszó los angelesi banda új lemeze melodikus riffeket és nagyívű kórusokat gyúr össze modern hangzással.
Thunderor – Bleed for It A Thunderor „musicaljének” hivatalos, filmszerű albuma, dallamos, modern megszólalással és filmes atmoszférával.
A heti ajánló rögtön nagyot nyit: visszatért a Crimson Glory, és mellé a Hardline is hozza a maga klasszikus rock/metal erejét. De nem marad háttérben a sötétebb és modernebb vonal sem — a Crippled Black Phoenix, a From Ashes To New és a Godsnake friss anyagai is komoly erődemonstrációnak ígérkeznek.
Hardline – Shout Nyolcadik lemezével jelentkezett a Hardline, egy lendületes, nagyívű, klasszikus hard rock/heavy metal albummal.
Crimson Glory – Chasing the Hydra 26 év után tért vissza a legendás floridai csapat, új énekessel és új gitárossal. A zenekar visszatér progos gyökereihez, modern hangzással.
Godsnake – Inhale the Noise Új lemezzel érkezett a melodikus groove/thrash metal zenekar. Feszes riffek, fogós refrének – kemény és agresszív anyag.
.gif From God – Dissimulation Brutális, sűrű és intenzív konceptlemez, amely a test és a tudat elválását, valamint a szorongást dolgozza fel.
From Ashes To New – Reflections Ötödik lemeze jelent meg a napokban a tengerentúli modern metal bandának. Tudatosabb, sötétebb és energikusabb anyag.
Doodswens – Doodswens Nyers, rideg black metal lemez, amely a minimalizmus erejével teremt fojtó, mély atmoszférát.
Abrams – Loon Az amerikai heavy/stoner zenekar új albuma: feszes, zajos, dallamos és harapós.
Crippled Black Phoenix – Sceaduheim Az angol zenekar fojtott, érzelmileg kimerítő albuma – őszinte és mély.
Három lemez, három teljesen eltérő metalvilág az Iron Savior, ERRA és Graufar jóvoltából. Feldolgozások, progresszív metalcore és sötét extrém metal ível egyetlen Fémkapszulában, megmutatva, mennyire sokszínű tud lenni a műfaj. Mindhárom album más irányból közelít, de közös bennük az igényesség és a saját hang keresése. Múltidézés, érzelmi mélység és pusztító erő egy helyen.
Iron Savior-Awesome Anthems of Galaxy
A német heavy metalos Iron Savior 18. albuma egy kizárólag feldolgozásokat tartalmazó kiadvány. Ez persze nem példa nélküli a zenetörténelemben. A zenekar a 70-es és 80-as évek popdalaihoz nyúlt, és igyekezett azokat a saját képére formálni.
A történetnek azonban van előzménye. A 2002-es Condition Red bónuszdala egy Seal-feldolgozás volt, a Crazy. A felvétel sikeres lett, sőt egy HBO-sorozatban is felbukkant. A rajongók is pozitívan fogadták, így részben az ő ösztönzésükre született meg ez a teljes egészében feldolgozásokból álló album.
Az Iron Savior 1996-ban alakult Hamburgban. Gyökerei a brit heavy metalból táplálkoznak, de erősen jelen van benne a germán power metal vonal is. A zenekarra a precíz játék, a sci-fi témák, valamint a feszes, dallamos zene a jellemző.
Egy interjúban elmondták, hogy a lemez célja az őszinte tisztelgés volt, miközben azt is szerették volna megmutatni, hogy az Iron Savior gyakorlatilag bármilyen műfajt képes fémes köntösbe öltöztetni.
Ez részben sikerült is. A dalok ugyanis több csoportra oszthatók. Vannak olyan szerzemények, amelyek eredetileg is erősek voltak, és a metalos átdolgozás még tovább emeli őket. Ilyen például a When the Rain Begins to Fall, a Maniac, vagy a Take On Me az A-ha-tól. Ide sorolható még a She's Like the Wind, a (I Just) Died in Your Arms, valamint a kissé már elcsépelt Forever Young is. Jól működik a Since You Been Gone feldolgozása is. A lemez egyik csúcspontja pedig egyértelműen a záró Catch Me I'm Falling, amely alaposan fel lett turbózva.
A többi dal viszont vagy csak minimálisan lett jobb, vagy eleve menthetetlen alapanyagból indult. És itt jön a lemez legnagyobb problémája: a mennyiség. Összesen 17 dal szerepel rajta. Ha ebből lefaragnánk a kevésbé működő darabokat, és maradna egy feszes, körülbelül tízszámos anyag, egészen más lenne az összkép.
A zenekar tagjai:
Piet Sielck – ének, gitár
Patrick Opitz – basszusgitár
Patrick Klose – dob
Joachim Küstner – gitár
Összességében tehát bármennyire is nemes cél vezette a zenekart, ide nagyon is illik a mondás: a kevesebb néha több. A hangszeres teljesítmény, a hangzás és a hangszerelés színvonala ugyanis kifogástalan, sőt kifejezetten magas. Csak éppen túl sok az anyag.
„Ezek a régi dallamok úgy villannak meg a metal páncélján, mint egy elfeledett emlék, amely hirtelen új fényben ragyog.”
ERRA – Silence Outlives the Earth
Van egyfajta vonzalmam a metalcore-hoz, mostanában többet hallgatom, mint korábban. Még akkor is, ha nem mindig talál el teljesen, de szeretek elbíbelődni a stílusban mozgó zenekarokkal.
Az ERRA egy amerikai progresszív metalcore banda, 2007-ben alakultak, és a Silence Outlives the Earth a hetedik albumuk. A csapatot a következő zenészek alkotják:
J.T. Cavey – ének, a keményebb vokálokért felel
Jesse Cash – gitár, tiszta ének
Alex Ballew – dob
Conor Hesse – basszusgitár
Clint Tustin – gitár
A felállásból is látszik, hogy az ERRA erősen épít a kettős vokális dinamikára. Zenéjükben az atmoszférikus, alternatív hatások keverednek a technikás metalcore-ral, mindezt egy érzelmes, helyenként kifejezetten melankolikus hangulatba ágyazva.
Nézzünk néhány dalt a lemezről.
A Stelliform már az elején megmutatja a zenekar erősségeit: lüktető dinamika, sodró lendület és egy érzelmes, fogós refrén. A Gore of Being egy többrétegű tétel, amely a veszteség feldolgozását járja körül, míg a Cicada Sirens egyszerre dögös és borongós darab. A Spiral of Liminal Infinity lebegősebb textúráival lassan, szinte észrevétlenül húz be.
Az utolsó három dal egy tudatosan felépített végjáték-trilógia. Közülük a The Many Names of God és az In the Gut of the World az album legsúlyosabb pillanatai. Előbbi egy dühös, feszes zúzás, utóbbi pedig egy masszív, elszabadult energiákkal teli szerzemény.
Az ERRA dalaiban ott bujkál egyfajta keserédes melankólia. A tördeltebb riffek adják a progresszív élt, és egyértelműen érződik, hogy a számok nem csak egymás mellé dobált ötletek, hanem átgondolt, tudatosan felépített kompozíciók. A lemez dinamikája ugyan hullámzó, de ez inkább erény, mint hiba. Kell hozzá egy bizonyos hangulat, mert egyáltalán nem könnyed vagy felszínes anyag.
Valahol a panaszos hangulatú alternatív metal és a technikás metalcore határán mozog a Silence Outlives the Earth, és az erre fogékony hallgatóknak kifejezetten erős élményt adhat.
„A zene rétegei könyörtelenül tárják fel önmagukat, mintha minden hang mögött egy újabb, mélyebb seb húzódna.”
Graufar – Via Necropolis
Az osztrák Graufar egy friss formáció a szomszédból. 2020-ban alakultak, és a Via Necropolis a második nagylemezük. Már a Scordalus című debütanyag is pozitív fogadtatásban részesült, de az új albummal sikerült még egy szinttel feljebb lépniük.
A Graufar zenei DNS-e nagyjából így írható le: black metalos alapok, death metalos brutalitás, thrashes lendület, sötét atmoszféra és enyhén koszos hangzás. A zenekar tagjai:
Gernot Graf – ének, gitár
Thomas Buchmeier – basszusgitár
René Hinum – dob
Michael Herbes – gitár
A banda ügyesen egyensúlyoz a black és death metal határán, miközben folyamatosan becsempészi a thrash energiáit is. Ezek a hatások jól tetten érhetők például a Blizzard and Blaze és a Charon című dalokban. Előbbi sötét, pusztító erejével és lüktető, hullámzó szerkezetével ragad magával, utóbbi pedig technikai megoldásaival emelkedik ki.
A címadó Via Necropolis egy lassabb, rothadó hangulatú, fortyogó pokolfolyam, amely komótosan, de kérlelhetetlenül hömpölyög előre. A Buried in Flames szintén remek példája annak, milyen jól tudják összeolvasztani a black és death metalt: a két stílus szinte mértani pontossággal illeszkedik egymáshoz, miközben a thrash lendület sem hiányzik belőle. Erős darab, ahogy gyakorlatilag az összes tétel az.
A Via Necropolis több rétegű dalokból építkezik, ahol a különböző stílusok szerves egységet alkotnak. A hangszeres teljesítmény kimagasló, tele ötletes megoldásokkal és jól átgondolt részletekkel. Érett, kiforrott produkció, amelyben a sodrás, az erő és a súly mellett ott van a nem sablonos dalszerkezetek izgalma is.
Kifejezetten erős album.
„A Via Necropolis zenei rétegei könyörtelenül tárják fel önmagukat, mintha minden hang mögött egy újabb, mélyebb seb húzódna.”
