Van, amikor az embernek kedve támad olyasmit hallgatni, ami talán nem áll hozzá igazán közel. A zenehallgatás sokszor hangulat kérdése is. Persze vannak olyan előadók, akiket bármikor, bárhol szívesen hallgat az ember, de előfordul az is, hogy valaki csak azért kelti fel az érdeklődésemet, mert pont jókor talál meg – pont olyan hangulatban.

Valahogy így vagyok a hardcore-ral is. Nem vagyok a műfaj elkötelezett rajongója, de néha szükség van arra a dühre, agresszióra és energiára, amit ez a stílus ad – segít levezetni a felgyülemlett feszültséget.

Az Age Of Apocalypse egy 2018-ban alakult amerikai hardcore zenekar, amely sajátos módon ötvözi zenéjében a heavy metal és a thrash metal elemeit is. Nem az a keményvonalas hardcore brigád – kicsit "lakossági", de jó értelemben. A csapat zenéje súlyos hangzású, néhol dallamos, néhol elszállós énekkel. Bevallom, elsőre idegen volt számomra Dylan Kaplowitz hangja, de aztán azon kaptam magam, hogy működik, amit csinál.

Hatásaik között megtalálható többek között a Life Of Agony és a Type O Negative is. Az In Oblivion a második nagylemezük.

A már említett énekes a lemez kapcsán megjegyezte, hogy zenéjük célja az igazságérzet és a belső küzdelmek megjelenítése. Minden dal friss szerzemény – egyik sem hevert eddig a fiók mélyén. Az In Oblivion sötétebb és személyesebb, mint elődje: több benne a melankólia és a düh, de kontrolláltabb formában, úgy, hogy a dalok egységes egészet alkossanak, ugyanakkor mindegyik saját atmoszférát kapjon.

A nyitó Mortal Coil egy átgondoltabb darab, ezzel szemben a Maximum Suffering tempósabb tétel, amelyben a metalcore is felüti a fejét. Jó dallamok és ötletek hallhatók a következő, Gilded Hearted című számban is. Az igazság az, hogy míg a nyitódal bőven négy perc feletti, az utolsó pedig közel négyperces, a többi dal elég rövid, többnyire két perc körül mozog. Persze tudom, hogy ebben a műfajban ez nem szokatlan, de akkor is. Na, folytassuk.

A címadó In Oblivion eleje ismerősnek tűnt – hallottam már valahol –, de ez a dal nekem valahogy nem jön be. Kicsit céltalannak érzem, ellentétben a remek refrénnel megtámogatott Equalizer-rel, ami szerintem az album legerősebb száma.

Van egy instrumentális szerzemény is, ami jól sikerült – ez a Apocalypse Intro. Az Impulse-ban ismét előbújik egy kis metalcore, sőt egy kevés punk/rock hatás is érezhető. De jó és működik.

A Snake Oil God-nál jött az érzés, hogy igen, az ilyen számok miatt szeretjük a hardcore-t: dühös, lendületes, és a gitárjáték is kifejezetten karakteres. A Symbol Of Mourning viszont megint nem lett a kedvencem – ellentétben a záró Over Mine-nal, ami érzelmes, kicsit hardcore, kicsit grunge hangulatú darab.

Akik elkövették az In Oblivion-t, a következők voltak:

• Dylan Kaplowitz – ének
• Terry Campbell – gitár
• Will Kramer – gitár
• Stephen Bennett – basszusgitár
• J. Rotella – dobok

Ahogy az elején is említettem: nem vagyok hardcore fanatikus, de nem bántam meg, hogy meghallgattam az Age Of Apocalypse – In Oblivion albumát. Egy tisztességes, becsületes lemez ez, néhány kifejezetten jól sikerült dallal – aki épp olyan hangulatban van, vagy éppen szereti ezt a fajta muzsikát, adhat neki esélyt.

Tavaly a Five Finger Death Punch vendégeként Budapesten is fellépő Malevolence a koncerten nyújtott teljesítményének köszönhetően került a látóterembe. Egy nyers, hangos, érzelmekkel és energiával teli produkció volt – nem mondom, hogy azonnal rohantam a merch-pulthoz a CD-jükért, de elraktároztam magamban, amit láttam, és felkerültek a felfedezésre váró zenekarok közé.

Az ismerkedést az előző lemezükkel kezdtem volna, meg is tettem néhány lépést ez ügyben, aztán valahogy feledésbe merült a dolog – mígnem a heti megjelenések között újra szembejött a nevük. Adta magát a lehetőség, hogy meghallgassam az új albumukat.

Nos, a Malevolence 2010-ben alakult, és ez a mostani a negyedik nagylemezük.

A Where Only the Truth Is Spoken hallgatása közben arra jutottam, hogy egy valóban erős, egységes, érzelmekkel és kellő dögösséggel megáldott anyagról van szó. Őszintén szólva nem találtam gyenge pontot a lemezükön. A dalok egy hamisítatlan metalcore-album keretein belül mozognak, de mellőzik a túlhasznált kliséket. Dühös, energikus szerzemények ezek – ilyen például a Trenches vagy az In Spite, amelyben Randy Blythe (Lamb of God) vendégeskedik.

Vannak benne jó refrének (Salt the Wound, a dögös Heaven Shake), nem szokványos szerkezetű számok (Imperfect Picture, If It’s All the Same to You), tempóváltásokkal operáló darabok (Blood to the Leech, Counterfeit).

A hangszeres teljesítményre sem lehet panasz – a zenekart a következők alkotják:

• Wilkie Robinson – basszusgitár
• Charlie Thorpe – dob
• Josh Baines – gitár
• Konan Hall – gitár, tiszta ének
• Alex Taylor – ének

Alex egy interjúban elmondta: az egyik legnagyobb kihívás számukra mindig is az volt, hogy túlzottan kritikusan álltak saját magukhoz, hajlamosak voltak túlgondolni a dolgokat. Most viszont egyszerűen megírták és rögzítették a lemezt – kész. A szövegeket is közösen írták, így minden tag beletehette a saját világát, ezáltal sokkal személyesebb, őszintébb dalok születtek.

A zenekar egyébként saját kiadót is alapított MLVTD néven, és mivel régebben is a „csináld magad” szemlélet jellemezte őket, most ezzel más zenekarokat is tudnak segíteni. Közösségépítő erővel bír a működésük, ami a mai zenei közegben nem kis dolog.

Összességében: tetszett, amit hallottam. Sem a világot, sem a műfajt nem váltja meg a Where Only the Truth Is Spoken, de egy nyers, dühös, érzelmileg intenzív, erős és remek hangzású metalcore-lemezről beszélünk. Olyanról, amely mellőzi az amerikai, túlcsiszolt giccset, és helyette hiteles marad.

Tulajdonképpen a tavalyi koncert után igazolva láttam magam.

A Sodom új albuma, The Arsonist kapcsán első hallgatásra nem tudtam eldönteni, hogy az a bizonyos pohár félig üres, vagy inkább félig tele van. Mondom, az első hallgatás után. Második nekifutásra azonban elkezdett megtelni az a bizonyos pohár – legyen söröskorsó, ha már a német thrash metal mozgalom egyik alapbandájáról van szó.

Mert elkezdett nálam működni a korong. Főleg a lemez második fele. Kezdeném azzal, hogy a Sodom előző lemeze, a Genesis XIX nálam a zenekar egyik legjobb anyaga, amit a banda hosszú pályafutása alatt letett az asztalra. Az első pillanattól ütött, és azóta is többször előkerült. A mérce tehát – legalábbis az én szemszögemből – magasra lett helyezve.

A zenekar 1982-ben alakult, és fő hatásaik között a Motörhead-et és a Venom-ot említik. Idővel pedig a „teutón thrash nagyjaivá váltak, a Kreator és a Destruction mellett. A The Arsonist a 17. nagylemezük, amely a következő felállásban készült:

• Tom Angelripper – ének, basszusgitár
• Frank Blackfire – gitár
• Yorck Segatz – gitár
• Toni Merkel – dob

Tom a lemez kapcsán elmondta, hogy a dalokat közösen írták, és a felvételek döntő többsége analóg technikával készült. A cím pedig nem véletlenül The Arsonist: utal a világ jelenlegi állapotára, a háborúkra, a társadalmi káoszra – és átvitt értelemben az emberiség önpusztító hajlamára is. A borítót nem mesterséges intelligencia készítette, hanem a jól ismert Zbigniew M. Bielak, aki többek között a Paradise Lost, Mayhem és a Ghost számára is dolgozott már.

Nálam az album a hatodik szám, a Scavenger környékén indul be igazán. Ez az egyik legjobb dal a lemezen – én eleve szeretem ezeket a középtempós darabokat, szerintem ezekben a Sodom nagyon erős.

Ugyanez a szint a súlyos, dögös Taphephobia is. Ide sorolnám még a Sane Insanity-t is – ez a szám a tempóra, húzásra, dühre épül, és működik is.

Egyébként már a fentebb említett Genesis XIX esetében is észrevettem, hogy több dal indításában ott van a Slayer-hatás. A Twilight Void, a Trigger Discipline és a Gun Without Groom is hozza ezt az amerikai thrash-hangulatot. De vannak pillanatok, amikor nem csinálnak semmi különöset – csak Sodom-ot játszanak, ilyen például a Battle of the Harvest Moon vagy az Obliteration of the Soul.

A zenekar írt egy-egy dalt két elhunyt zenész emlékére is. Az egyik a korábbi dobosuk, Chris Witchhunter tiszteletére született, a másik, A.W.T.F., pedig Algy Ward, a brit Tank frontemberének állít emléket. Mindkettő szép gesztus, tiszteletre méltó húzás.

Összességében arra jutottam, hogy több hallgatás után még többet ki lehet hozni ebből az albumból. Egy tipikus Sodom-anyag, minden olyan jellemzővel, amiért ezt a thrash-őskövületet szeretni lehet. Őszinte, nyers, kompromisszummentes.

Negyven éve jelnet meg a Saxon – Innocence Is No Excuse lemeze.

A zenekar hetedik lemeze egyértelműen az amerikai közönséget célozta meg. A hangzást a tengerentúli ízléshez igazították, ráadásul új lemezcéghez (EMI) szerződtek, és új producerrel, Simon Hanharttal dolgoztak – akinek ez volt az első komolyabb munkája, és talán nem is a legszerencsésebb választás volt.

Néha azért nehéz ezekről a régi lemezekről írni, mert egyrészt tudjuk, milyen lett az utóéletük, másrészt azt is látjuk: nem ezek az adott zenekar legjobb művei. Sőt ha egyértelműen kihallatszik egy népszerűbb hullám meglovaglása utáni vágy, vagy a kereskedelmi szempontok elsődlegessége, még visszatetszőbb lehet a történet.

Igen ám, de van itt egy nagyon is emberi faktor. Az emlékek. Azok az emlékek, amiket az adott zene ébreszt fel évtizedek óta szunnyadó álmukból. A fiatalság és a hozzá tartozó érzések, érzelmek.

1985-ben a Saxon komoly céllal indult el Amerika meghódítására. A menedzsmenttel együtt úgy döntöttek, hogy az Innocence Is No Excuse hangzását az amerikai piacra szabják: több dallam, hangsúlyosabb billentyűk, összességében egy rádióbarátabb, „amerikaias” heavy metal született.

Az albumon közreműködtek:

• Biff Byford – ének
• Graham Oliver – gitár
• Paul Quinn – gitár
• Steve Dawson – basszusgitár
• Nigel Glockler – dob

Steve Dawson később így nyilatkozott a lemezről:
„Rendkívül büszke vagyok az albumra, de lehetett volna sokkal keményebb. A hangzást fel kellett hígítani az amerikai piac kedvéért.”

És valóban – már a nyitódal is ezt tükrözi. Nem rossz, de érződik rajta a sablonosság. A Call of the Wild már jobban működik: lendületes, jó riffekkel, még ha nem is túl eredeti. A Back on the Streets volt az egyik kislemez, de sem akkor, sem most nem hatott rám igazán.

A Devil Rides Out korrekt, jó a verze, de sok újdonságot nem tartogat. A Rock ’n’ Roll Gypsy jól illik a rádióbarát koncepcióba, de számomra az album csúcspontja a Broken Heroes. Ebben is érződik az új irány, de mégis benne van a Saxon szellemisége. Az ilyen dalokban mindig is erősek voltak.

A Gonna Shout a Mötley Crüe repertoárjába is belefért volna, de a középrészben visszaköszön egy kis Saxon-hagyomány. Az Everybody Up újra fellobbantja a lángot, még mielőtt az album lendülete teljesen kihunyna – számomra ez a leginkább „Saxonos” szerzemény a lemezen.

A Raise Some Hell még tartalmaz némi eredeti ízt, de a Give It Everything You’ve Got már inkább a „futottak még” kategória.

Az album fogadtatása vegyes volt, de összességében inkább pozitív.
Egyes kritikusok szerint a Denim and Leather után ez volt a legjobb lemezük, mások klisésnek, ötlettelennek, túl „Def Leppard-osnak” tartották – és valóban: sokan úgy érezték, hogy a Pyromania sikerének farvizén akartak evezni.

A rajongók sem voltak egységesek. Egyesek szerették a dallamosabb irányt, mások viszont csalódottan vették tudomásul a NWOBHM-vonal elhagyását. Az Innocence Is No Excuse az amerikai Billboard 200-as listán a 133. helyig jutott – ami meglehetősen mérsékelt eredmény.
A Broken Heroes lett a legnépszerűbb dal, de mára az album egyik tétele sem szerepel a koncertprogramban.

És hogy mit gondolok én?

Nekem az Innocence Is No Excuse emlékeket idéz. Nem a zenekar legjobb munkája, de érzelmi lenyomatként működik. Néha ez is elég. Sőt – néha csak ez számít igazán.

A második részben az Egyesült Államok zenekarai mutatják be aktuális albumaikat – a teljesség igénye nélkül. Ezen a héten a Deadguy keltette fel leginkább a figyelmünket.

Blood Volture – Die Close
Nehezen besorolható, kísérletező zene Jordan Olds projektjeként, aki közel egy évtizede Gwarsenio Hallként, illetve a Two Minutes to Late Night – a világ egyetlen heavy metal talkshow-ja – házigazdájaként ismert.

Botch – 061524 (Live)
Egy újabb koncertalbum, ezúttal az amerikai hardcore/grindcore színtérről.

Deadguy – Kill Fee
Súlyos, masszív hangzás New Jersey-ből. A Deadguy zenéjében bőven van erő és energia.

Mugshot – All the Devils Are Here
Mélyre hangolt, dühös, nyers és agresszív hardcore/metalcore San Jose-ból.

Inhuman Condition – Mind Trap
Sodró lendületű death metal a floridai formációtól, melynek tagjai korábban olyan zenekarokban játszottak, mint az Obituary, a Death vagy a Deicide.

Fer De Lance – Fires on the Mountainside
A 2020-ban alakult chicagói együttes epikus, himnikus heavy/doom metalt képvisel. A Fires on the Mountainside a második nagylemezük.

Shadows of Intent – Imperium Delirium
A stúdióprojektként induló connecticuti banda új lemezén is hozza az ellentmondást nem tűrő deathcore hangzást.

A héten ismét népes mezőny verődött össze, megint két részre osztottuk a zenekarokat. Az első részben az európai bandák lemezeit ajánljuk. A héten a legérdekesebbnek az előzetesek alapján a Sodom, a Heaven Shall Burn és Nicklas Sonne lemezét tartottuk, de a többiek között is lehet szemezgetni

 CRYSTAL VIPER – The Live Quest

A csajfrontos, lengyel Crystal Viper koncertlemezzel jelentkezett.

HEAVEN SHALL BURN – Heimat

A melodikus death metal és a metalcore határán egyensúlyozó, német Heaven Shall Burn Heimat című albuma izgalmas muzsikát rejt a stílus kedvelőinek.

KING WITCH – III

Ismét egy hölgyénekessel felálló zenekar, ezúttal Skóciai Edinburgh-ból. A csapat heavy doom-ban utazik, nem is akármilyen minőségben.

LORD BELIAL – Unholy Trinity

A svéd veterán Lord Belial klasszikus black metalt ad elő dallamosabb megközelítéssel – egyáltalán nem rosszul.

NICKLAS SONNE – Electric Dream

A dán Defecto énekesének második szólólemeze lendületes, dallamos metalt kínál – érdemes próbálkozni vele.

SODOM – The Arsonist

A német thrash-legenda nem tér le a kitaposott ösvényről – egy hamisítatlan Sodom-album egy hamisítatlan zenekartól.

CREEPING FEAR – Realm of the Impaled

Old school, technikás death metal Franciaországból.

KING POTENAZ – Arcane Desert Rituals, Vol. 1

Az olasz doom/stoner zenekar négy dalból álló második lemeze látott napvilágot az elmúlt napokban.

PUTRIDITY – Morbid Ataraxia

Ötödik albuma jelent meg a milánói klasszikus death metal/grindcore brigádnak.

SPIDER KITTEN – The Truth Is Caustic to Love

A walesi stoner/doom banda sötét, melankolikus, kísérletező, atmoszférikus zenéje nem egy megszokott muzsika.

A nyugat-virginiai Byzantine neve eddig valahogy elkerült, pedig a 2000-ben alakult zenekar már hetedik stúdióalbumánál tart – és a Harbingers alapján bátran kijelenthető: komoly mulasztás volt nem foglalkozni velük korábban.

A Byzantine zenéje nehezen beskatulyázható, hiszen mesterien ötvözi a thrash, groove, progresszív és klasszikus heavy metal elemeit. Az eredmény egy igényesen felépített, súlyos, mégis érzelmekkel és ötletgazdagsággal teli lemez, amelyben az energiát nem áldozták fel a technikás megközelítés oltárán. Nem véletlen, hogy a szakmai közeg gyakran a Testament vagy a Megadeth neveit említi velük egy lapon.

A zenekar karrierje nem volt zökkenőmentes: 2010-ben feloszlottak, majd 2016-ban tértek vissza. A Harbingers az alábbi felállásban készült:

• Chris “OJ” Ojeda – ének
• Brian Henderson – gitár
• Tony Rohrbough – gitár
• Matt Bowles – dob
• Ryan Postlethwait – basszusgitár

Már az első hallgatásra is meggyőző volt az anyag, de igazán a második kör után kezdett kibontakozni a zenekar mondanivalója és zenei világa.

A Consequentia egy atmoszférikus, instrumentális felvezető, amely szervesen áramlik át a A Place We Cannot Go című tételbe. Ez sötétebb tónusú, mégis érzelemgazdag, kifejező énektémákkal és masszív zenei alapokkal operál, miközben progresszív vonásokat is felmutat. A Floating Chrysanthemum már jóval thrash-orientáltabb, lendületes dal, markáns refrénnel és továbbra is érzékelhető progos hangulattal.

A The Clockmakers’ Intention és a Riddance a groove metal világába kalauzol: ritmusváltások, súlyos riffek és erőteljes dinamika jellemzi őket. Különösen a Riddance emelkedik ki a tempójával és a kiváló gitárszólóval.

Az album csúcspontját számomra egyértelműen a címadó Harbinger jelenti – húzós, fogós, zeneileg gazdagon kidolgozott szerzemény.

Ezt követi a kissé újra progresszívebb, töredezettebb szerkezetű The Unobtainable Sleep, valamint a Kobayashi Maru, amely markáns, érzelmes énektémáival és súlyos megszólalásával hagy mély nyomot. A zárótétel, Irene egy komplexebb, rétegzettebb darab, méltó lezárása a lemeznek.

A hangzás kimagasló, a hangszeres teljesítmény pedig professzionális. Érdekesség, hogy a zenekar tagjai civil életükben teljesen más területen dolgoznak: van köztük csapos, fürdőszoba-felújító vállalkozó, fitneszoktató és futár is. Egy interjúban elmondták: számukra az a legfontosabb, hogy olyan zenét játsszanak, amit élveznek – és ez az alkotásokban is tükröződik. A különböző zenei hatásokat tudatosan építik be, és bátran kísérleteznek a metal műfajain belül.

A Harbingers egy érett, mégis frissnek ható, lendületes anyag, amely bőven megérdemli a figyelmet – nemcsak a Byzantine rajongóitól, hanem minden nyitott fülű metalhallgatótól is.

A közelmúltban volt 40 éves a Warlock – Hellbound című lemeze. Ez adta az apropót, hogy újrahallgassam.

A Warlock az a zenekar, amely annak idején valamiért nem tartozott az érdeklődési körömbe – és igazából nem tudom megmondani, miért. Pedig már csak az is különlegessé tette őket, hogy Doro Pesch személyében női énekesük volt, ami akkoriban egyáltalán nem volt megszokott jelenség a heavy metal világában.

A probléma az volt, hogy mire elkezdett volna komolyabban érdekelni a zenéjük, már fel is oszlottak. A zenekart 1982-ben alapították a németországi Düsseldorfban, és 1989-ben szűntek meg. Ez idő alatt elég nagy volt a mozgás a tagságban: hét év alatt tizenegy zenész fordult meg a csapatban.

A Hellbound a második lemezük volt, a következő felállásban készült:

• Doro Pesch – ének
• Rudy Graf – gitár
• Peter Szigeti – gitár
• Frank Ritter – basszusgitár
• Michael Eurich – dob

A lemez hangzása abszolút nyolcvanas évekbeli – mi más lenne? Kicsit steril, főleg a dob az, sőt az embernek néha olyan érzése van, mintha az ének külön dimenzióban lenne keverve. Ennek ellenére működik a lemez – főképp Doro karakteres, erőteljes és érzelemgazdag hangja miatt.

A nyitó Hellbound dalt annak idején, egy válogatáskazettán hallottam először. Lendületes tétel, mesterséges közönséghanggal, ami akkoriban nem volt szokatlan.
Ezután két izgalommentesebb dal következik: All Night és Earthshaker Rock. Itt azt jegyeztem fel magamnak, hogy az elszántság és az igyekezet megvolt, a végeredmény viszont átlagos heavy metal dalokat eredményezett. Ugyanez elmondható a Down and Out-ról is.

Mielőtt azonban végleg eltemetném a lemezt: vannak itt  jó dalok is.
A Wrathchild már izgalmasabb darab, van benne egy kis plusz. A Hellbound legjobb dala számomra az Out of Control, amit jó dallamokkal és refrénnel áldott meg a zenekar – lendületes, jól összerakott tétel.

És érdekes módon a lemez utolsó három szerzeménye is kifejezetten jól sikerült:

• A Time to Die egy feszesebb dal, jó gitárszólóval,
• a Shout It Out-ban Doro remek dallamokat hoz, a szám a végére szépen meg is nyílik,
• a Catch My Heart pedig egy lírai tétel, ami szépen illeszkedik ebbe a zenei környezetbe – semmi kivetnivalóm nincs benne.

A Hellbound fogadtatása vegyes volt, de inkább pozitív.
A kritikusok elismerték, hogy a zenekar ezzel a lemezzel szintet lépett, különösen a hangzás és a megszólalás terén. A német lemezeladási listán, a 53. helyig jutott.
A rajongók szerették – és az évek múlásával egyre nagyobb megbecsülést kapott a lemez.

A zenekar 1989-ben oszlott fel – igazából ekkorra már csak Doro maradt az eredeti felállásból. A Warlock nevet azonban jogi okokból nem használhatta tovább, így szólókarrierbe kezdett, a saját neve alatt.
Koncertjein viszont a Hellbound, Earthshaker Rock és Catch My Heart dalokat ma is játssza.

Egyébként a lemezt 2011-ben újra kiadták.
Doro egy interjúban elmondta, hogy a mai napig szívesen játssza a Hellbound dalait élőben, mert szerinte „még mindig bennük van a tűz és a szenvedély”.
Azt is hozzátette: ez volt az első olyan lemez, amin igazán úgy érezte, hogy megtalálta a saját hangját, és a zenekar is összeért. Akkoriban még nem is sejtették, mennyire meghatározó lesz ez az anyag a karrierjükben.

Fentebb már írtam a dalokról részletesebben, és nem is mondanék semmi rosszat a Hellbound kapcsán.
A tény viszont az, hogy sem a Warlock zenekar, sem ez a lemez nem forgatta fel a zenei világot.
De az is tény, hogy Doro karriert tudott építeni – és ehhez biztosan szükség volt erre a lemezre is.

A múlt heti Budapest Parkban tartott Avenged Sevenfold koncert árnyékában kissé feledésbe merült, hogy nemrég volt a zenekar City of Evil albumának 20. évfordulója – annak a lemeznek, amely meghozta számukra az áttörést.

Kedvelem az Avenged Sevenfold zenekart, mégis nehezen tudtam őket igazán megfejteni. Azt például, hogy mi az, amitől ez az egész működik. Mert stílus szerint besorolni őket szinte lehetetlen. Időnként hallani is, hogy nem mindig saját kútfőből merítenek, de ha ezt elengedjük, akkor kifejezetten izgalmas, a megszokottól eltérő felépítésű dalokat kapunk. Természetesen ezt csak magas szintű hangszeres tudással lehet előadni – erre még visszatérek.

Az Avenged Sevenfold 1999-ben alakult Kaliforniában. A City of Evil a zenekar harmadik albuma - és nemcsak szerintem - stílusát tekintve nehezen kategorizálható. Ez a lemez hozta meg számukra az igazi áttörést. A kiadás idején az alábbi felállásban játszottak:

• M. Shadows – ének
• Synyster Gates – gitár
• Zacky Vengeance – gitár
• Johnny Christ – basszusgitár
• The Rev – dobok

Johnny Christ számára ez volt az első közös lemez a zenekarral.

A dalok nem könnyű hallgatnivalók – többrétegűek, komplexek, mégis átgondoltnak hatnak. Nekem személy szerint nincs „sláger” a lemezen, de szinte minden tétel jó, vagy még annál is erősebb.

A City of Evil erősen nyit: a Beast and the Harlot és a Burn It Down kettőssel. Az előbbi egy markáns, a zenekarra jellemző dallamvilágot felvonultató dal, míg az utóbbi tempóváltásaival izgalmas, dinamikus szerzemény. A Bat Country egy lüktető darab, amely kiválóan ötvözi a kicsit elszállós részeket és a kevésbé metalos, ám fülbemászó refréneket – épp ettől működik igazán. A Trashed and Scattered is sokszínű, messze nem a sablonos keretek között mozog, remekül vegyíti a különféle műfaji elemeket.

A Seize the Day egy érzelmes ballada az élet múlandóságáról, a pillanatok értékéről. A Sidewinder is hozza az érzelmi töltetet, a végén pedig egy különleges, spanyol gitáros betéttel zár. Ha még nem veszítettük volna el végleg a stílusok szövevényes útvesztőjében a fonalat, jön a Strength of the World: egy hangulatos bevezető után kiváló gitártémák, „sakálvokálos” refrén, ügyesen váltogatott nyugodtabb és zúzósabb szakaszok jellemzik.

Az elején azt mondtam, nincs igazi „sláger” a lemezen – de tévedtem. A záró M.I.A. (Missing In Action) valójában az. Egy háborúellenes dal a katonák szemszögéből, tele érzelemmel, szép dallamokkal, fantasztikus refrénnel, kimunkált hangszereléssel – minden részletében átgondolt és meggyőző.

A lemez hangzása kifogástalan, és ha már korábban szóba hoztam a hangszeres tudást:
M. Shadows  kissé rekedtes, de karakteres hangján kiválóan játszik az énektémákkal. Az újonc Johnny Christ játéka jól hallható és stabil alapot ad. A két gitáros, Synyster Gates és Zacky Vengeance teljesítményére tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni – akár riffekről, akár szólókról van szó. Nálam azonban a dobos, The Rev viszi a prímet. Nemcsak a dobhangzás üt nagyot, de maga a játék is elképesztő színvonalú. Sajnos James Owen Sullivan, azaz The Rev, tragikusan fiatalon, mindössze 28 évesen hunyt el.

A City of Evil az USA-ban platinalemez lett, Kanadában és az Egyesült Királyságban arany. Összesen mintegy 2,5 millió példányban kelt el világszerte, és éppen hogy felfért a Rolling Stone magazin „100 legjobb metalalbum” listájára is.

A múlt heti budapesti koncerten az albumról a Bat Country is felcsendült.

Összességében a City of Evil az a lemez, amely elhozta a sikert az Avenged Sevenfold számára, és megalapozta a helyüket a modern rock- és metalzene élvonalában.

A chilei Ronnie Romero ma már a dallamos hard rock/metal színtér megkerülhetetlen szereplője. Nemcsak kiváló hangi adottságai miatt, hanem azért is, mert annyi projektben és zenekarban megfordult, hogy a műfaj szerelmesei előbb-utóbb biztosan belebotlanak. A teljesség igénye nélkül: Lords of Black, The Ferrymen, Sunstorm, Elegant Weapons, és énekelt a Michael Schenker Groupban, a Vandenbergben, valamint Ritchie Blackmore Rainbow-jában is.

Ha már említettem, hogy kiváló orgánummal bír Ronnie barátunk, akkor érdemes megjegyezni: a hangszíne kifejezetten emlékeztet David Coverdale-re és Ronnie James Dio-ra is – nem véletlen, hogy a Rainbow-ban is helyet kapott. Az, hogy gond nélkül hozza a két ikonikus énekes témáit, már önmagában elismerésre méltó, de fontos hozzátenni, hogy megvan a saját karaktere is. A hangjában ott van a technika, az érzelem, és talán épp ez az, ami miatt ennyire keresett énekessé vált az utóbbi években.

Most pedig egy koncertlemezzel jelentkezett, amelyet a 2024-as cartagenai Rock Imperium Festivalon rögzítettek. A műsor gerincét a saját szólóalbuma, a Too Many Lies, Too Many Masters dalai alkotják (igen, ilyen is van neki!), kiegészülve két The Ferrymen-dallal, valamint egy Dio-klasszikussal, a Rainbow in the Dark-kal.

Őszintén szólva, nekem nem a saját dalai tetszettek a legjobban.
A Ferrymen-daloknak egész más a karakterük: súlyosabbak, energikusabbak. A The Last Ship például kifejezetten jó darab, erőteljes, „dögös”, a dallamos refrén pedig remekül működik.
Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy a Dio-feldolgozás kiemelkedik a teljes műsorból – ez az a pont, ahol Ronnie igazán megmutatja, mennyire hitelesen tudja hozni Dio világát.

De igazságtalan lennék, ha nem emelnék ki a saját dalai közül is néhányat.
A kissé morcosabb Vengeance, a lendületes, tempós Not Just a Nightmare, vagy a Whitesnake-es hangulatú I’ve Been Losing You – ami szerintem az egyik legdögösebb dal az egész anyagon – mind jól sikerültek.
Sőt, tulajdonképpen a többi számmal sincs különösebb gond – az anyag egységes, feszes, és a koncertváltozatok jól működnek.

A lemez megszólalása rendben van, kiegyensúlyozott, jól hallható minden hangszer. Érdemes megemlíteni a fellépésen szereplő zenészeket is:

• José Rubio – gitár
• Francisco Gil – basszusgitár
• Andy C – dob
• Alberto Rionda – billentyűk

A kiadvány a Frontiers Music gondozásában jelent meg, többféle formátumban: CD, DVD, vinyl és digitális verziók is elérhetők.

Ronnie a lemez kapcsán elmondta, hogy régóta szeretett volna egy élő albumot, mert meg akarta mutatni, mennyire élvezi a zenélést – és azt is, hogy milyen fantasztikus zenészekkel dolgozik együtt.
Szerintem ez sikerült is neki: ez a kiadvány összegzése mindannak, amit Ronnie Romero képvisel – szenvedélyes előadás, mély érzelmi töltet, erős hang