A svéd Avatar legutóbbi, Dance Devil Dance albumát nem hallottam, viszont az előtte megjelent, 2020-as Hunter Gatherer igen, és az nagyon is tetszett. Valahogy be tudott rántani ez a teátrális, cirkuszi modern metal. Így bár nem követtem tudatosan az új lemez érkezését, kifejezetten örültem, amikor megláttam a friss megjelenések között. A Don’t Go In The Forest már a zenekar tizedik albuma, és a következő felállás követte el:

Johan Alfredsson – dob
Jonas „Kungen” Jarlsby – gitár
Henrik Sandelin – basszusgitár
Tim Öhström – gitár
Johannes Eckerström – ének

Hogy mi volt a lemez koncepciója? Erről maga az énekes beszélt: a Don’t Go In The Forest célja nem csupán az önkifejezés, hanem a megosztás, az interakció és az érzelmi bevonódás. Egy sötét, teátrális utazás, ahol a zenekar a saját démonait engedte szabadjára. Aki bemegy ebbe a bizonyos erdőbe, az már nem ugyanazként jön ki. Ráadásul soha nem akarnának kétszer ugyanazt a dalt megírni.

Johannes azt is elmondta, hogy új vokális kihívásokat vállalt, fontos volt számára a határai feszegetése. Szerinte a Forest ott kezdődik, ahol a Dance Devil Dance véget ér: amikor már nem tudsz tovább táncolni, mert valami sötétebb hív.

Dalról dalra

A feszültséggel teli Tonight We Must Be Warriors indítja az erdei kalandot, és egy Avatar-album talán nem is kezdődhetne máshogyan. Hangulatos, kissé folkos felütés – remek nyitótétel.

A The Airwaves egy árnyalattal gyengébb darab: zaklatottabb, dögös és tempós, de hiányzik belőle az az extra váratlanság, amitől igazán karakteressé válna.

A power metalos Captain Goat súlyos és középtempós, csipetnyi folkkal fűszerezve. Ettől lesz szürreális, már-már hallucinációszerű – pont olyan hang, amit akkor hallasz, amikor már túl mélyen.

A címadó Don’t Go In The Forest viszont igazi Avatar-nóta: egy pszichodráma, sötét figyelmeztetés, amely a kiszámíthatóság határán táncol, mégis dallamos és izgalmas.

A Death And Glitz tökéletesen illik a rájuk jellemző színházi metalvonulatba: hullámzó, dinamikus, csak rá kell kapaszkodni.

Az Abduction Song a modernebb és az ironikus, jellegzetesen Avatar-féle színházi hangulat keveréke.

Ezután érkezik két csúcsdal:

• Howling at the Waves – érzelmileg mély, dallamokban gazdag, enyhén popos felütéssel, de teljesen Avatarosan. Ráébreszt, hogy már rég nem vagy jelen… vagy talán sosem voltál.
• Dead and Gone Back Again – feszült, mégis izgalmas szerzemény. Johannes remekül énekel benne, a végjáték pedig kabarészerű. Mintha egy elhagyott parton üvöltenénk a hullámoknak.

A két záródal közül számomra a Take This Heart and Burn It működik jobban: zúzós, tele az Avataros őrülettel, drámai és intim – egy valódi érzelmi máglya.

A Magic Lantern zárja az albumot: mélyre hangolt gitárok, visító riff – nekem viszont kissé idegenül hat.

Zenészi teljesítmény

A teljesítmény a tőlük megszokott színvonalat hozza. Johannes rendkívül sokszínűen énekel, mindent bevet, amit tud. Tim biztosítja a dalok gerincét, Jonas riffjei pedig karakteres atmoszférát teremtenek.
Johan dobolása dinamikus – bár néha kissé visszafogottnak érződik –, Henrik basszusjátéka pedig folyamatosan lüktet.

A koncepció élménnyé válik

A zenekar kiváló érzékkel csinált a lemezhez egy különleges, színház-élménnyel összekötött promóciót. A rajongók egy interaktív erdei túrán vehettek részt, ahol a dalokhoz kapcsolódó jeleneteket élhették át színészek és installációk segítségével. Tökéletes bizonyítéka annak, hogy az erdő itt nem csupán helyszín, hanem egy belső szembenézés.

Összegzés

A Don’t Go In The Forest az Avatar egyik legmélyebb és legteátrálisabb alkotása, amely nem egyszerűen zenei élmény. A lemezt sűrű atmoszféraépítés hatja át, mintha egy belső színpadon játszódna. Provokatív, szembesítő és intenzív.
Egy biztos: aki belép ebbe az erdőbe, nem ugyanazzal a lélekkel jön ki.

„A Forest nem szórakoztatni akar. Leül melléd, belenéz a szemedbe, és megkérdezi: készen állsz szembenézni önmagaddal?”

Az új Sabaton-lemez, a Legends szakít az eddigi háborús tematikával: ezúttal legendákról énekelnek, vagyis a világtörténelem különböző korszakaiból származó legendás alakokat és eseményeket állítanak reflektorfénybe.
(Többek között: templomos lovagok, Dzsingisz kán, Julius Caesar, Augustus, Jeanne d’Arc, Vlad Țepeș.)

És hogy miért ez a váltás? Joakim Brodén énekes elmondta, hogy már nem akartak háborús témákhoz nyúlni, hiszen az utóbbi két albumuk az első világháborút járta körül. Hozzátette azonban, hogy „azt az ajtót nem zártuk be teljesen”.

Fussuk is át a Legends készítőinek névsorát, mert történt egy változás a felállásban:

• Joakim Brodén – ének
• Chris Rörland – gitár
• Pär Sundström – basszusgitár
• Hannes Van Dahl – dob
• és a csapat új, de régi tagja: Thobbe Englund – gitár

Thobbe egyébként már korábban is a zenekar tagja volt. Joakim mesélte, hogy amikor felvetette neki a visszatérés lehetőségét, Thobbe egy hét gondolkodási időt kért – aztán tizenöt perc múlva visszahívta, hogy vállalja.

A lemez producere Jonas Kjellgren, aki többek között a Hypocrisy-vel is dolgozott. Az ő keze alatt a hangzás modernebbé és vastagabbá vált.

A Templars rögtön megmutatja, hogy nagy meglepetések nem várnak ránk: minden elem jelen van, ami jellemzi a Sabaton zenéjét – ez a dal afféle beavatás, amely fokozatosan építkezik.

A Hordes of Khan első taktusainál már tudni lehet, mire számíthatunk. Lehetne ugyan a dalszerkezetek sablonosságán és az önismétlésen kötekedni, de maga a szám dallamos, lendületes és működik.

A Tiger Among Dragons komorabb szerzemény, Iron Maidenes jegyekkel és emelkedő hangulati ívvel. Ezt követi a Crossing the Rubicon, amely kissé halványabb, viszont a I, Emperor a lemez egyik csúcspontja: katonás tempójú, szinte látni magunk előtt a a menetelő seregeket. Igaz, ez sem a legeredetibb darab, de működőképes és hatásos.

Az ezt követő Impaler egy sötétebb, emelkedettebb hangulatú tétel, amelyet egy gyors, tipikus Sabaton-dal vezet fel. A feszült, himnikus Lightning at the Gates indítja a lemez záró etapját, amely meglehetősen erősre sikerült.

A The Duelist lassabb, de dallamokkal gazdagon megtámogatott dal – itt egyébként a Nothing More zenekar is vendégszerepel. A The Cycle of Songs  visszautal néhány korábbi témára, míg a záró Till Seger svéd nyelven íródott harci ének, amely nem lezárás, hanem hazatérés.
„Olyan, mint amikor a viking ősöm visszajött, megölelt, és a refrén alatt együtt sírtunk.”

A zenészi teljesítményre nem lehet panasz, külön kiemelném, hogy Joakim néhol mélyebben, mesélő hangnemben énekel, ami új színt hoz az anyagba.

Tulajdonképpen nem csalódtam a Sabatonban. Igaz, meglepetést sem okoztak, és a klasszikus, „nagy” sláger ezúttal hiányzik, de az egész album egy masszív, egységes tömbként áll össze.

Úgy tűnik, hogy a Legends fordulópont lehet a zenekar karrierjében: az új tematika révén szélesebb közönségréteget is megszólíthatnak. Úgy tágítják a horizontjukat, hogy közben nem veszítik el a karakterüket.

Az évek során a Sabaton megmaradt metalzenekarnak, de közben történelemmesélő gépezetté vált, amely újra és újra bebizonyítja, hogy a hősiesség nem múlt idő.

„A legenda nem az, ami megtörtént, hanem amit nem felejtünk el.”

Az Erdling zenekar 2014-ben alakult Németországban. A Mana a csapat hetedik nagylemeze, és több zenei rétegből tevődik össze. Mivel a társulat a Neue Deutsche Härte mozgalomhoz kötődik, nem meglepő, hogy zenéjük alapját a Rammstein-hatás adja. Az erre a fundamentumra épülő zenei világ azonban dark metal, ipari és modern metal elemekkel is gazdagodik – sőt, helyenként még death metal-os ízek is bekerülnek a rétegeket összetartó habarcsba.

Mára gyakorlatilag az NDH-stílus második hullámának markáns képviselőivé váltak. Az ő zenéjük talán kevesebb ipari ridegséget, de annál több sötétséget és atmoszférát tartalmaz.

A Mana Svédországban készült, producere pedig a zenekar énekese és fő zeneszerzője, Neil Freiwald volt. A lemez vonala független, személyes és mély.
A banda jelenlegi felállása:

• Neil Freiwald – ének, billentyűk
• Chris Schäfer – dobok
• Ole Enders – gitár (ő az új tag a csapatban)
• Rob Sem Vedrfölnir – basszusgitár

Természetesen, NDH-bandáról lévén szó, a szövegek német nyelven íródtak. Az énekes szerint ez az anyanyelvük, „ezt tudjuk a legjobban kezelni, és amúgy is, szép nyelv” – mondta.

A Mana tulajdonképpen egy zenei rituálé, amely az emberi lélekben rejlő ősi energiát idézi meg. Kemény riffek, atmoszférikus mélység, nordikus mitológiai témák jellemzik.

A nyitódalban például máris ott a Rammstein-árny a verzékben, miközben iszonyú súly és sűrített energia dolgozik benne. Az atmoszférikus refrén nem akar mindent megmutatni, de megszabja a lemez irányát.

Ennél is erősebb a Dominus Omnium, amelyben a „nagy testvér” figyelő tekintete végig ott lebeg. Súlyos, de kontrollált.
A Miasma már inkább az Erdling saját arculatát tükrözi: jó refrén, sötét, helyenként középkori folkos ízekkel.
A Steh den Sturm a megszokott zenekari sémákra épít: húzós, súlyos riffek, erős dallamok, és egy meglepően ízléses gitárszóló – egy intenzív érzelmi vihar.

A Los! Los! Los! komoly death metalos zúzással érkezik – menetelős, erőteljes, a refrénben markáns Rammstein-jelenléttel. Olyan, mint amikor a lelked belülről ordít, hogy „indulj!”.

Az Ohne Uns is hatásos, letisztultabb darab, helyenként modern metal-os beütésekkel.
A Hinter Dunklen Wolken pedig tovább bolondítja a képletet: finoman adagolt industrial elemekkel és modernebb hangzással.

Úgy érzem, hogy  az Erdling dalaiban több az érzelem és atmoszféra, mint a nagy példaképnél.
Nálam a lemez csúcspontja az Alles Dreht Sich, amely gyorsabb, mint a többi dal: zúzós, mégis dallamos. Ebben hallható a lemez egyetlen angol nyelvű részlete is, Hand of Juno közreműködésével.

A Zerspreng die Ketten lendületes, death metalos töltetű, feszülten menetelős refrénnel.
A címadó Mana pattogós, súlyos, ipari hangulatú, míg az albumzáró Sternenschimmer érzelmesebb, lassabb, de még így is benne van a dög. Egy útkeresés, ahol nem kell kimondani semmit – minden ott rezeg a hangokban.

Az album telten és súlyosan szól. A zenészi teljesítményre sem lehet panasz: Neil változatosan énekel, Ole karakteres játéka meghatározó, Rob basszusa lüktető, Chris pedig precízen adagolja az ütemet.

Mikor véget ért a lemez, azon gondolkodtam, kinek is lehetne ajánlani a Mana-t.
Aki szereti a német indusztriális metalt – természetesen benne a Rammstein-nel –, az nem fog csalódni. De tetszhet ez egy átlagos metalrajongónak is.

A Mana egy belsőre hangolt zenei szertartás. Kiszélesíti az NDH-hangzást, miközben erőteljesen támaszkodik a Rammstein által lefektetett alapokra.
A hatás jelen van, hallható, de nem uralkodik – inkább vezérfonal, amit az Erdling a saját atmoszférájával ellensúlyoz.

A Mana nem nyűgöz le azonnal, de beléd mászik – és ott is marad.

„Olyan, mint egy fekete gyertya, nem világít, de legalább illik a zenéhez”

Az extra kiadványok is tartogatnak meglepetéseket és nagy neveket. Slash koncertalbuma, a Death Angel új dala és a Mayhem lemezelőzetese mindenképpen ide tartozik. De itt van még az Alcatrazz válogatáslemeze, a Myrath duettje és a Norilsk próbatermi felvétele is.

Norilsk – Gigantes Mortui
Egy élőben rögzített próbatermi felvétel a kanadai doom/death triótól – nyers és méltóságteljes.

Alcatrazz – Prior Convictions (válogatás)
A legendás hard rock csapat kilenc újra felvett dala mellett két vadonatúj tételt is tartalmaz a kiadvány.

Slash – Live at the S.E.R.P.E.N.T. Festival (koncert)6
A tavalyi denveri koncert dupla CD-n és Blu-ray-en. Slash a blues gyökereihez tér vissza – nyers, szenvedélyes, improvizatív.

Kaunis Kuolematon – Maailman Ainut Ihminen (single)
A finn melodikus doom csapat újabb érzelmi mélységekbe merül. A dal a közelgő ötödik album előfutára.

Genus Ordinis Dei – East of Eden (single)
Ez a felvétel az olasz szimfonikus metal zenekar új albumának nyitódala.

Death Angel – Cult of the Used

A legendás zenekar új dala megmutatja, hogyan válunk eszközzé – és hogyan törhetünk ki belőle.

Evergrey – Oxygen (single)

A svéd zenekar érzelmileg súlyos tétele, mint amikor maga a túlélés hangja szólal meg.

Myrath – Until the End (single)
A tunéziai banda új kislemeze Elize Ryd (Amaranthe) vendégszereplésével jelent meg.

Mayhem – Weep for Nothing (single)
A norvég black metal alapvetés jövő évi albumának előfutára ez a dal, amely az emberi élet értelmét vizsgálja.

Agnostic Front – Echoes In Eternity

New York örökifjú hardcore mesterei visszatértek, 13. lemezük olyan, mint egy öklös a gyomorba.

Hell In The Club – Joker In The Pack

Hetedik albuma a melodikus metal csapatnak, amely egy új korszak kezdete, új énekesnő, új hangzás, régi lendülettel.

Bliss Of Flesh – Metempsychosis

A francia black metal zenekar új lemeze egy filozófiai testi-lelki pokoljárás.

Glorious Depravity – Death Never Sleeps

A new yorki death metal banda zenéje kompromisszummentes mészárlás.

The Mist – The Dark Side Of The Soul

Harminc év után tér vissza a brazil thrash banda A lemez dalai az emberi szervekhez kapcsolódnak.

Unwell – Allergoria
A detroiti punk/rock banda negyedik albuma egy szimbólumokból épülő érzelmi hullámvasút.

Waldgeflüster – Knochengesänge
Atmoszférikus black metal Germániából – az emberi lélek törékenységéről mesél.

Qrixkuor – The Womb of the World
A brit death metal duó második albuma egy négytételes kozmikus utazás.

A második részben két egyszemélyes projekt is az élvonalba került: Makó Dávid The Devil’s Trade-je és a floridai Faust sötét albuma. Melléjük sorakozik a My Darkest Hate beolvasztott gyűlölete, a Night Resident gótikus rockja, valamint egy posztumusz anyag az Astarte-től. És utánuk is jönnek még!

The Devils Trade – Nincs szennyezetlen szép

Makó Dávid egyszemélyes projektje, doom/folkba ágyazva, olyan, mint egy gyászszertartás, amit egy magányos vándor celebrál.

My Darkest Hate – Rust And Bones

Hatodik lemezével jelentkezett a német death metal társulat. Beolvasztott gyűlölet, lemezre préselve.

Fäust – Crypts Of Eternity

A floridai egyszemélyes projekt második albuma sötét, melodikus, disszonáns.

Night Resident – Total Obscurity

Görög, gótikus rock trió, egy melankolikus utazás az éjszaka peremén.

Astarte – Black Demonium

A zenekar énekesnője, Tristesse halála után tizenegy évvel, archív felvételekkel készült posztumusz album.

Ophidian Memory – Seraphim
Egyszemélyes death metal projekt negyedik albuma – érzelmileg túlfűtött narratíva.

Dünedain – Érase
A spanyol power metal zenekar nyolcadik albuma. A zenekar szerint érzelmes, lendületes és tele himnikus energiával – mindezt spanyolul.

Flames – Frequency of Illusion
Görög thrash metal – dühös, gyors, old school energiával.

Van az LGT-nek az a dala, amiben azt éneklik: „Csak az jöjjön, aki bírja.”
És valóban, nem könnyű tartani ezt az iramot, mert ezen a héten is özönlenek az új albumok. Ebből sikerült kiválasztani azt a huszonötöt, amelyek az előzetesek alapján a legérdekesebbnek ígérkeztek.
Nézzük is, mi mindent rejt ez az etap: többek közt brutális death metal Argentínából, floridai thrash-debüt, kaliforniai hardcore, skandináv death metal, illetve lengyel intellektuális vérontás. Avernal, Cold Steel, Drain, Omnium Gatherum, Centinex, Insidus. És ez még csak a kezdet.

Avernal – Ekpyrosis
Argentin death metal banda tizenegyedik albuma – brutális, sötét és mélyen gondolkodtató.

Cold Steel – Thrash metal debütálás Floridából.
Bombasztikus riffek, tempóváltások – mintha a Slayer és a Madball egy garázsban jammelne.

Drain – …Is Your Friend
A kaliforniai hardcore-trió új albuma olyan, mint egy izzadt circle pit.

Omnium Gatherum – May the Bridges We Burn Light the Way
A finn melodikus death metal mestereinek tizedik albuma: egy filozófiai kiáltvány.

Centinex – With Guts and Glory
Az 1990-ben alakult svéd death metal bandának ez a tizenkettedik albuma – egy 29 perces daráló.

Insidus – Vulgus Illustrata
A lengyel death metal-erőmű harmadik lemeze olyan, mint egy intellektuális vérontás.

Bogwife – From Ashes
A Bogwife egy doom/stoner zenekar Dániából. Mintha egy mocsári boszorkány mesélné el a világvégét.

Caskets – The Only Heaven You’ll Know
A brit melodikus metalcore banda harmadik albuma a napokban látott napvilágot – fájdalmas, őszinte és dallamos.

Pupil Slicer – Freshwork
A Pupil Slicer zenéje olyan, mint egy társadalmi boncolás.

A finn Warmen megint az a kategória, akiket akár már ismerhettem is volna, hiszen 2000-ben gründolták a projektet. Az espooi társulat eleinte Janne Wirman – a Children Of Bodom billentyűse – szólóvállalkozásaként működött. A korai lemezek neoklasszikus, technikás metalra épültek, vendégénekesekkel és virtuóz hangszeres szólókkal. A csapat fokozatosan fejlődött igazi zenekarrá, a zene pedig egyre súlyosabbá vált.

A 2023-ban kiadott Here For None album azonban csavart egyet a történeten, hiszen ekkortól vált állandó énekessé a szintén finn Ensiferumban is tevékenykedő énekes/gitáros, Petri Lindroos. Tulajdonképpen ő a kapcsolódási pont köztem és a zenekar között, mivel egy vele készült interjúban olvastam először a Warmenről.

A zenekar hatásai között ott van a Children Of Bodom öröksége, a finn power metal (például a Stratovarius), a filmzenék atmoszférája, illetve a modern melodikus death metal.

A 2025-ös Band Of Brothers már a banda hetedik anyaga, és mostanra kissé eltávolodtak az eredeti iránytól. Talán a „neoklasszikus dallamokkal fűszerezett power/death metal” lenne a legtalálóbb meghatározás. A billentyűs részeket Janne újragondolta: az eddig inkább szólisztikus témák helyett most atmoszférát teremt a hangszerével – bár a szólókról azért nem mondott le teljesen.

A gitárriffek és különféle szólók adják a lemez gerincét, és mivel a zenekar minden tagja aktívan részt vett a dalszerzésben, a végeredmény egy keményebb, összetettebb anyag lett. (A cím is a zenekari összetartozást jelképezi.)

A Warmen felállása:

• Janne Wirman – billentyűs
• Antti Wirman – gitáros
• Jyri Helko – basszusgitáros
• Seppo Tarvainen – dobos
• Petri Lindroos – énekes/gitáros

Kétszeri hallgatás után abszolút elégedetten álltam fel a Band Of Brothers végén.

A címadó tétel rögtön kijelöli a lemez tónusát. Noha nem ez a legerősebb darab, de energikus, filmzenésen epikus, a szintetizátorhangok jól illeszkednek a dalba, különleges atmoszférát kölcsönözve neki. Ugyanezt a hatást adja a kissé középkori hangulatú One More Year, amely felvezeti a korong legjobb szerzeményét, a Nine Lives-t – ez a dal tele van feszültséggel és lendülettel.

A When Doves Cry Blood egy döngölős menetelés a romokon át, míg az Out For Blood erős, húzós, kissé rideg darab, amely jól illeszkedik az album vonalába. A Kingdom Of Rust súlyos, a dob–basszus kettős pedig különösen erős a verzékben. A lemez közepére már világossá válik, hogy ez egy nagyon egységes anyag, mind hangulatban, mind minőségben.

A March Or Die törtebb ritmusaival egyfajta zenei ultimátum, ahol nincs helye a kompromisszumnak. A srácok egy interjúban említették a svéd melodikus metalt, és ez itt valóban érződik: az Arch Enemy világa köszön vissza. Az Untouched egy gyors, dinamikus szerzemény váltott gitár–szinti szólóval.

A Coup De Grace talán egy kicsit halványabb a többihez képest, de a géppuskaszerű riffek és a finom dallamok így is működnek. A Dethroned-ben ismét kiemelkednek a billentyűk, van benne némi jazzes lüktetés, a záró tétel pedig középtempós, döngetős és menetelős – egy érzelmileg telített, jó zenei megoldásokkal megtűzdelt lezárás.

A Band Of Brothers egy tudatos, stílusokon átívelő újradefiniálás: megtartja a zenekar technikás múltját, miközben érzelmileg és hangzásban is mélyebb rétegeket tár fel. Jól ötvözi a finn metal hagyományait a melodikus death metallal, így nemcsak a múlt előtt tiszteleg, hanem utat mutat a jövő felé is.

Szép munka!

„Ha a Band Of Brothers meghallgatod, nem kérdés ki mellé állsz a csatában”

35 éve jelent meg a Scorpions – Crazy World lemeze, azzal a bizonyos fütyülős számmal

A fémzenei piac pörgése megállíthatatlan. Sorra jönnek az új albumok, nehéz – sőt, néha lehetetlen – lépést tartani ezzel a dömpinggel. Heti rendszerességgel zúdulnak ránk a friss megjelenések, köztük nem egy egészen kiváló.

De néha jó egy kicsit lelassulni. Elővenni egy régebbi korongot, újra meghallgatni, nosztalgiázni, elmerülni az emlékekben – vagy épp ismét felfedezni. A német Scorpions régebbi lemezeit – főleg a jubileum kapcsán – megint elővettem, és gyakorlatilag mindegyikben találok valami újat. Persze a régi kedvenceket újra átélni külön öröm. Ez egy izgalmas utazás.

A Crazy World a zenekar 11. stúdióalbuma. Ezen a lemezen producer-váltás történt: az 1975 óta velük dolgozó Dieter Dierks – aki nagyban hozzájárult a klasszikus Scorpions hangzáshoz – helyére Keith Olsen került.

A csapat tagjai:
Klaus Meine – ének
Rudolf Schenker – gitár
Matthias Jabs – gitár
Francis Buchholz – basszusgitár
Herman Rarebell – dob

A lemez a „fütyülős számról” vált világhírűvé: a Wind of Change elképesztő sikereket ért el. Klaus Meine elmondása szerint a dal ötlete egy Moszkva folyón tett hajókázás közben született, amikor látta, ahogy a kulturális és politikai korlátok leomlanak. Ekkor jött a dallam, amit elkezdett fütyülni – ebből született a Scorpions egyik legnagyobb klasszikusa.

Természetesen nem csak ez a dal emeli a lemezt. A nyitó Tease Me Please Me egy hibrid nóta: alapjaiban tipikus Scorpions, de főleg a refrén amerikaiasabb, ugyanakkor megvan benne a kellő dög is. Hasonlóan erős a Don’t Believe Her, talán még fogósabb refrénnel. A To Be with You in Heaven nekem olyan, mintha egy gyorsabb dalt lassítottak volna le – kicsit sziruposabb az előzőeknél, de működik.

Na és akkor a „fütyülős szám”. Annak idején a rádiók és a tévék szinte szénné játszották, sokan meg is unták, pedig a Wind of Change egy baromi érzelmes, erős dal – a Scorpions egyik csúcspontja. Ez az album szíve és lelke.

Ügyes tempóváltás jön a Restless Nights-szal: a verze visszanyúl a korai korszakhoz, a refrén pedig szépen kiteljesedik. A Lust or Love könnyed, tipikus Scorpions-darab. A Kicks After Six viszont nagyon amerikai hangzású, kicsit bulis, kicsit töltelékszagú – nekem kevésbé működik. Nem úgy a Hit Between the Eyes, ami tempós, dögös és dallamos. A Money and Fame a rocksztárságról szól, lassabb és hangulatában eltér a többi daltól.

A címadó Crazy World elbújik a slágerek árnyékában – komorabb, de kissé sablonos. A végére viszont kapunk még egy klasszikus Scorpions-balladát, Sand Me An Angel képében, amely igazi léleknyugtató.

Rudolf Schenker egy interjúban elmondta, hogy míg Amerikában inkább a rockslágerek voltak népszerűek, addig Európában a balladák hódítottak. Ezt az is alátámasztja, hogy a Crazy World hatalmas sikert aratott a német nyelvterületen: kétszeres platina Németországban, háromszoros platina Svájcban, platina Ausztriában, de még Franciaországban is. Ez lett a zenekar legkelendőbb albuma, világszerte több mint kétmillió eladott példánnyal.

A kritikusok erőteljes hangzást, fogós slágereket és Meine kiemelkedő énekét méltatták, valamint azt, hogy Keith Olsen új színt vitt a produkcióba. Ugyanakkor sokan kifogásolták, hogy a lemez kommerszebb irányba mozdult el: kevesebb benne a korai évek nyers ereje, és túl rádióbarát lett.

A rajongók viszont imádták, különösen a balladák miatt. Számukra a Wind of Change a kelet-európai rendszerváltás érzelmi kísérőzenéje lett – ezért is szerették ennyire.

A YouTube-on a Send Me an Angel már 442 milliós, a Wind of Change pedig elképesztő 1,1 milliárdos megtekintésnél jár. A koncerteken a két ballada mellett a  mai napig hallható a Tease Me Please Me is, ami jól mutatja, mennyire időtálló ez a korszak.

A Crazy World igazi mérföldkő a Scorpions pályafutásában. A Wind of Change sikere új közönséget hozott, a turné pedig teltházas arénákban zajlott világszerte, megerősítve a zenekar státuszát a globális színtéren. Ezt a sikert később már nem tudták megismételni – de talán nem is kellett.

Mert a Crazy World több mint egy sikeres album: a történelem egy pillanatának zenei  lenyomata. A Wind of Change, a producer-váltás és a gitárcentrikus hangzás együtt egy kreatív csúcspontot jelölnek. Egy korszak végét, amely egyszerre volt kereskedelmileg diadalmas, zeneileg karakteres és történelmileg releváns. Egy emberi album, a hard rock egyik utolsó diadala, mielőtt megérkeztek a kilencvenes évek „változásának szelei”.

„A Wind Of Change után azt hittem eljön a világbéke, ehelyett jött a grunge. Köszi világ”

Nem szeretek negatív ismertetőket írni. Egyrészt azt vettem a fejembe, hogy csak azokról az albumokról írok, amik nekem is tetszenek, hátha ezzel másoknak is kedvet csinálok hozzájuk. Szerencsére rengeteg jó lemez van, így nincs is idő a gyengébbekkel bíbelődni.
Most viszont szakítanom kell az elveimmel. A finn Battle Beast új lemezét ugyanis vártam – mégpedig azért, mert bár nem tartozom a legelkötelezettebb híveik közé, a 2019-es No More Hollywood Endings albumuk nagyon is beszippantott. Pont olyan dalok voltak rajta, amiket ebben a dallamos, színes, a nyolcvanas évek hard rock-hangulatával megtámogatott power metalban szeretni lehet.
Nem fogok zsákbamacskát árulni: csalódott vagyok.

A 2005-ben Helsinkiben alakult zenekarnak a Steelbound immár a hetedik stúdiólemeze.
A csapat tagjai:

• Pyry Vikki – dob
• Juuso Soinio – gitár
• Eero Sipilä – basszusgitár
• Janne Björkroth – billentyű
• Noora Louhimo – ének
• Joona Björkroth – gitár

Az énekesnő Noora Louhimo az albummal kapcsolatban elmondta, hogy „a dac és az öröm mennydörgő emlékművét” hozták létre.
A zenekar erőssége, hogy Janne, Eero és Joona közösen írják a dalokat, ami izgalmasan tartja a dolgokat, és egyben segíti a folyamatos fejlődést.
Eero szerint folyamatosan kísérleteznek, hogyan lehet összehozni a klasszikus heavy metalt, a 80-as évek hard rockját, a filmes-szintetizátoros alapokat, a szimfonikus betéteket és a pop elemeket.
A Steelbound tehát ki akar lépni a hagyományos power metalból, és olyan zenét kínálni, amely boldoggá teszi az embereket – ha csak rövid időre is.

Bevallom, most puskáztam. Nem szoktam semmit elolvasni az adott zenekar albumáról, hogy ne legyen hatással rám, de kíváncsi voltam: csak én hallom így ezt a lemezt?
Nos, nem. Többen is hasonlóan érezték. Valaki például azt írta, hogy ez a „cukormázas stílus már nem igazán harap, mintha az Eurovíziós Dalfesztiválra készülnének” – ami őszintén szólva nem hangzik dicséretnek.

Akkor viszont most én jövök.

A „The Burning Within” még egy lendületes, szenvedélyes szám, Noora odateszi magát, van benne egy jó refrén – nem lehet rá panasz.
A „Here We Are” tulajdonképpen ugyanez a vonal: nem rosszabb az előzőnél, igaz, nem is jobb.
A címadó „Steelbound” kétségtelenül a lemez csúcspontja – nagyívű refrén, Noora katartikus éneke kissé elfeledteti az amúgy számottevő pop-hatásokat.
A varietés „Twilight Cabaret”-nél viszont már kezdtem kényelmetlenül érezni magam – ráadásul a refrén mintha már egyszer elhangzott volna. Tény, hogy más, mint a többi, csak éppen nem a jó értelemben.
A „Last Goodbye”-nál azonban felvirult a tekintetem – na, az ilyen dalok miatt lehet szeretni a Battle Beastet. Lendületes, sodró, Noora démoni énekével érzelmi csúcspont. Itt még reméltem, hogy jóra fordulnak a dolgok – de nem így történt.

A „Blood of Heroes” legalább power metal, nem is rossz, de nagyon sablonos, és mintha már százszor hallottam volna.
A következő „Angel of Midnight” sem hagyott mély nyomot.
A „Riders of the Storm” refrénje olyan, mintha egy folkosabb Nightwish-dal lenne, viszont borzasztóan bántóak a gépi ütemek.
A záró „Watch the Skyfall” sem rossz szerzemény, de eddigre már elvesztettem a zenekarba vetett hitemet.

Összességében nagyot csalódtam. Igaz, az előző albumot nem hallottam, de nekem nem ez a Battle Beast él az emlékezetemben.
A Steelbound túlcsiszolt, sablonos és sokszor bántóan popos. A szintetizátor-dominancia és a kiszámítható dalszerkezetek egy olyan lemezt eredményeztek, amelyből vajmi kevés igazi Battle Beast-féle power metal maradt.

Szinte végig bíztam benne, hogy történik majd valami, ami emlékeztet a zenekar általam kedvelt oldalára – de ez nem történt meg.

„A lemez olyan, mint egy bepúderezett, rózsaszínű plüsskalapács.”