Mostanában elég sok thrash metal csapatot sikerült meghallgatnom. Egyértelmű, hogy a műfaj átélt nehezebb időszakokat, ugyanakkor rengeteg fiatal zenekar tevékenykedik ma is ebben a közegben. Természetes folyamat, hogy maga a thrash is változott: modernizálódott, új elemeket emelt be, és ezzel a zenei világ jóval nyitottabbá vált.
Szerencsére a nagy öregek is aktívan jelen vannak a színtéren, és továbbra is erős lemezeket adnak ki – elég csak a tavalyi Testament vagy Sodom albumokra gondolni. Most pedig itt van az új Kreator-lemez. Fussunk is neki!
A Mille Petrozza – ének/gitár, Ventor – dob, Sami Yli-Sirniö – gitár, Frédéric Leclercq – basszusgitár alkotta csapatnak ez a 16. stúdióalbuma.
A dalgyűjtemény három kiváló szerzeménnyel indít. A Seven Serpents íves felépítésű, dallamos, tudatosan építkező tétel. A Satanic Anarchy direktebb és lendületesebb, kiváló refrénnel, itt nincs fék. A címadó Krushers of the World egy kiforrott, masszív, középtempós darab, gépies groove-okkal.
A Hiraes közreműködésével készült Tränenpalast olyan, mint egy acélból öntött könnycsepp, fojtott, nyomasztó atmoszférával felvértezve. A Barbarian fenyegető, pengeéles, izmos és energikus – a Kreator barbár üzemmódban. A Blood of Our Blood gyökerei a zenekar korábbi korszakaihoz nyúlnak vissza, sodró lendülettel és dallamos, mégis fenyegető refrénnel.
A Combatants gyakorlatilag egy heavy metal dal, remek refrénnel, lüktető, fegyelmezett energiával. A Psychotic Imperator szintén a régebbi időket idézi: erőteljes, többrétegű, hamisítatlan Kreator-nóta, tele feszültséggel és zaklatottsággal. A Deathscream esetében a düh és a sebesség dominál, egy gyors, pengeéles thrash-roham. Az album záródala inkább soft thrash/heavy metal irányba mozdul el, sőt akad benne olyan rész is, amelyről első hallásra nem mondtam volna meg, hogy ez a Kreator.
A zenészek elmondása szerint a mai világ zűrzavarában kapaszkodót és lendületet akarnak adni a hallgatóknak, hangsúlyozva, hogy a Kreator továbbra is előre halad, és minden albummal új energiákat kíván felszabadítani. Három szó, ami tökéletesen jellemzi a lemezt: erő, kitartás és düh.
Teljesen felesleges a zenészek teljesítményét külön méltatni – úgyis csak dicsérni lehetne.
A Kreator zenéje átalakult, és ezt az átalakulást sikeresen átmentette a 2020-as évekre. Ennek lenyomata a Krushers of the World, amelyben megmaradt a zenekarra jellemző harag és indulat, miközben a dallamok tökéletesen simulnak a zenei összképbe. Mondhatnánk, hogy ez egy lightosabb Kreator-album, de kizárólag a jó értelemben.
Hallgatás közben többször is a Machine Head ugrott be – ők is hasonló ívet járnak be. Lehet, hogy ez a jövőben tendenciává válik, de amíg ilyen minőségű albumok születnek, addig ez egyáltalán nem baj.
„Mire aKrushers of the Worldvégére értem, már nem én kapaszkodom a világba – a világ kapaszkodik belém, mert most már van miért.”
A tolnai Haatan zenekar tagjai kisebb megszakításokkal már a múlt évezred vége óta együtt muzsikálnak. A csapat Chalice of the Darkened Soul című albuma a harmadik nagylemezük. 2024-ben ráadásul kettő kiadványuk is megjelent: az egyik a Fragments of the Past, a másik pedig az Eternal Descent of the Decadent Goddess.
A banda zenei DNS-ét talán a következő meghatározás fedi le a legpontosabban: klasszikus metal alapú, doom színezetű heavy metal, amelyet a tagok zenei gyökerei tesznek igazán egyedivé. Ezek a gyökerek olyan zenekarokban keresendők, mint a Warlord, Yngwie Malmsteen, Running Wild, Metal Church, Black Sabbath, Vicious Rumors, illetve a korai Iron Maiden.
Nézzük, mit sikerült kihozni ebből az illusztris társaságú zenei elegyből.
Az album a God Complex című dallal indul, amely lendületes, erőteljes, határozott dinamikai ívvel rendelkező szerzemény. A Black Sails on the Seas egy árnyalattal még erősebb: markáns ikergitáros jelenlét, jól eltalált gitárdallamok, komor hangulat, de ott van benne a kellő dög is.
A lemeznek több csúcsszerzeménye is akad. Ezek közé tartozik a Burn! Burn! Burn!, amelyben erősen érződik a Running Wild-hatás: lendületes, dallamos, a refrén kissé váratlan, mégis telitalálat, ráadásul jól időzített csúcspontokkal. Szintén említésre méltó a Law and Order (Sin City), ahol a korai Iron Maiden hatása érezhető: epikusabb hangvétel, tempóváltások és magas energiaszint jellemzi.
A Holy Grail sodró dinamikája az album egyik legkeményebb tételévé teszi. A címadó Chalice of the Darkened Soul baljós kezdés után végig megőrzi nyomasztó, drámai atmoszféráját. Az Alexander the Great is kellően kemény, jó dallamvezetéssel és hódító lendülettel.
Az album végére is marad puskapor: a Red Wood (Chernobyl) és a Marching in Hell egyaránt kiváló darabok. Előbbi tempóváltásos, galoppozós, organikusan lüktető szerzemény, míg utóbbi – szintén a korai Maiden szellemiségét idézve – dögös, erőteljes, pokoljáró energiával teli tétel, amely gyakorlatilag szétkapja a hangfalakat.
A zenészi teljesítményt vizsgálva egyértelmű a kép. Csibi János énekét erős karakter jellemzi, van arca és súlya a hangjának. Márkó Zoltán, aki az összes gitárt feljátszotta, kiemelkedő teljesítményt nyújt: rengeteg ötlettel dolgozik, és ezeket technikailag is magabiztosan hozza, játéka adja a lemez gerincét. Szomorú „Siska” Tibor dobos precízen és feszesen rakja a dalok alá a ritmust. A hangzás kifejezetten rendben van, nehéz lenne belekötni.
Ha a végén valami összegzést kellene adni, annyit írnék a Chalice of the Darkened Soul kapcsán, hogy egy tudatosan felépített, arányos és karakteres heavy metal album. A hangszeres teljesítmény erős és stabil, a dalszerkezetek átgondoltak. Olyan lemez ez, amely magabiztosan jelöli ki a zenekar saját útját – benne van az erő, a szenvedély és a megalkuvás nélküli hit.
„AChalice of the Darkened Soulúgy szól, mintha eléd rakná mindazt, amit eddig félretettél magadban, hogy végre szembe nézhess vele. A végén pedig rájössz: amit kerestél, mindig is ott volt benned – csak most végre meghallottad.”
A mostani magyar Fémkapszulában a Blank Point, a Wishdoom Falls és a Rebel zenekarok nemrégiben megjelent anyagait mutatjuk be. Az albumokat – a Rebel esetében EP-t – véletlenszerűen választottuk ki az előzetes dalok alapján.
Aztán, hogy milyen nagy rendező az élet, szembesültünk vele, hogy van némi összefüggés a három zenekar között. Az egyik Nagy Viktor gitáros, aki a Wishdoom Falls és a Blank Point tagja is, illetve a Blank Point énekesnője, Biczók Zsófia, aki vendégeskedik a Wishdoom Falls albumán. És hogy a Rebel is képben legyen: Nagy Viktor itt is játszott korábban.
Három zenekar, három külön világ – egy kapszulában.
Blank Point – XVIII: XXX
Az év utolsó napjaiban adta ki első nagylemezét a budapesti Blank Point zenekar. Saját meghatározásuk szerint zenéjük hard rock és heavy metal női énekkel, egyedi zenei világgal – és ez valóban a lehető legpontosabb leírása annak, amit ezen az albumon hallunk.
A lemezen tíz saját dal mellett két feldolgozás is helyet kapott: Bonnie Tyler klasszikusa, az I'm Holding Out for a Hero, valamint a House of the Rising Sun. Spoiler nélkül kijelenthető, hogy a Blank Point-féle verziók nyersek, erőteljesek és alaposan felturbózottak. Maga az album egyébként meglepően érett, energikus és jól összerakott debütálás. Nézzünk néhány dalt a saját szerzemények közül, amelyek különösen emlékezetesek.
A Kút nyitótétel lendületes, pattogós, és már az első pillanatban megmutatja, mire lehet számítani. Az Elvarázsolt lélek pulzáló, erős dallamvezetéssel dolgozik, míg a Mi legyen veled játékosabb, pajkosabb hangvételű darab, kimagasló gitárjátékkal. A Lányok, lányok nehéz témát feszeget, amelyet a zene pontosan és érzékenyen támaszt alá. A Szörnyű napok komor, drámai és elgondolkodtató, kellő súllyal megszólalva. A Határ van feszes, lendületes és ironikus, egyfajta kapunyitó érzést ad.
Érdemes külön szót ejteni a zenészekről is, hiszen míves munkát adtak ki a kezükből. Biczók Zsófia éneke stabil, természetes és magabiztos. A gitárosok – Országh Tamás és Nagy Viktor – jelentik a riffek motorját és a zenekar gerincét, ők adják meg a dalok tartását. A ritmusszekció is erős: Herbst Norbert basszusgitáros megbízhatóan és ízlésesen építi az alapokat, míg Zábráczki Zsolt dobos stabil tempóval biztos hátteret ad a számoknak.
Ez a lemez olyan, mint egy különös mintázatú kő a folyó kavicsai között: nem hivalkodik, mégis azonnal észreveszed, és nem tudsz csak úgy elsétálni mellette.
Abszolút kiérlelt produkció, zeneileg is a helyén van: kemény, dögös, mégis természetes, organikus hangzással. A szövegek komolyabb rétegeket is érintenek, ugyanakkor jelen van bennük egy jó értelemben vett pimaszság is.
„Olyan ez a lemez, mint egy csendes esti tűz mellett elmondott igaz történet: tiszta, komoly, és sokáig ott marad az ember gondolatai között.”
Wishdoom Falls – Rise
Elöljáróban két dolog jutott eszembe a Wishdoom Falls – Rise lemeze kapcsán.
Az egyik, hogy az album egy átgondolt, jól felépített, jól megírt és profi módon előadott anyag, ami tulajdonképpen nemzetközi színvonalat képvisel. A másik, hogy a Wishdoom Falls-féle zenekarok simán megállnak a saját lábukon, csak a nagyobb nyilvánosság lehetőségét kéne megkapniuk.
A budapesti zenekar a Rise-szal a második lemezét adta ki. Megfogalmazásuk szerint stílusuk doom metal, szimfonikus betétekkel.
Az album egységes, de néhány dalt mindenképpen kiemelnék.
A címadó tétel, Rise, baljós atmoszférát teremt, miközben a kidolgozott dalszerkezet folyamatosan lüktet. A Stone On My Road sötétebb ívvel rendelkezik, míg a lemez egyik legjobb dala, a Without Rules – vendégelőadóként tartalmazza a Blank Pointos Biczók Zsófia közreműködését, egyfajta duettben Soós Katalin énekesnővel. A melankolikus, érzelmes vokális váltakozás teszi a dalt igazán felemelővé.
A Curse a másik csúcsdal: él, lélegzik, közben erős, dögös és végzetszerű zene kíséri. A System Failed lendületesebb tétel, ahol a váltakozó énektémák, hangulatok és ritmusok feszültségben tartják a hallgatót. A The Longest Winter ezzel szemben egy klasszikus doom/death dal, erős, áramló atmoszférával.
Érdemes szót ejteni a zenészi teljesítményről is. A már említett Soós Katalin énekesnő a durva és a tiszta ének közötti érzelmi intenzitás mestere. Nagy Viktor gitár/sampler játéka a masszív riffek és az atmoszférikus rétegek kettősségére épül, a gitározásban Korpusz Ádám is besegít. Marosi Tibor basszusgitárja súlyos, földközeli hangokkal támasztja alá a zenét, míg Vágó Tamás dobos a feszes, erőteljes tempók megalkotója.
A Rise azt a pillanatot ragadja meg, amely mögött ott van a munka, a súly, a tehetség és az akarat. A Wishdoom Falls átlépett egy küszöböt, ahonnan csak előre vezet az út.
„A Rise egy fény, olyan, amely a sötét éjben lobban. Az árnyakat nem űzi el, de megmutatja, valójában hol van a helyünk.”
Rebel – Keselyűk birodalma "EP"
A budapesti Rebel zenekar Szaládi Károly szólóprojektjeként indult több mint tíz évvel ezelőtt. A zene, amit játszanak, markáns, riffközpontú klasszikus heavy metal, többek között hősies, mitikus tematikákkal.
A lemez nagyon jól szól: természetes és erőteljes. Nézzük azt a négy dalt, amelyek ezt az EP-t alkotják.
A Villámok ura egy bevezető tétel: feszes tempójú, energikus és egyenes gerincű szerzemény. A Fekete angyal véleményem szerint jobb nóta: tempós, magában hordozza a klasszikus magyar metal örökségét, refrénje pedig melodikus ívet rajzol. A Fattyú Káin és Ábel történetét meséli el. Jól felépített szerzemény, amelyben a zene szépen idomul a történethez – harapós, büszke önigazolás. Az Álmok útján egy dögös útmutatás, amely több jó ötletből, építkező dinamikával alkot kerek egészet.
A zenészek? Szaládi Károly énekesként erőteljesen, stabilan és a stílushoz illően énekli végig az albumot. A gitárosok – hárman is vannak – Jurinka Péter, Benke Gábor és Cselenyák Balázs többrétegű riffekkel, harmonizáló dallamvezetéssel és falat építő, masszív hangzással dolgoznak. Maros Richárd basszusgitáros adja a stabilitást és a lüktetést, Hajnal Tibor dobos pedig kiválóan – húzósan, menetelősen – dobol.
Olyan ez az EP, mint egy acélműhely: szikrázik, izzik, és mire észbe kapsz, már ott állsz a színpad előtt. A Keselyűk birodalma egy feszes, jól összerakott, egységes anyag, amelyben minden hangszer a helyén van, az énekkel együtt pedig biztos, felismerhető hangképet teremt.
„A Keselyűk birodalmaolyan, mint amikor valaki csak egy kis zenét akar hallgatni, aztán azon kapja magát, hogy a refrént együtt énekli a zenekarral.”
A hét extra kiadványai is színesek: többek közt a The Cult előzményzenekarának számító Death Cult koncertanyaga, az olasz melodikus death metalos Arcanum Sanctum EP-je, a The Funeral Portrait koncertfelvétele, valamint Charlotte Wessels új dala keltheti fel az érdeklődést.
Death Cult – Paradise Live(koncert) Egy 16 számos koncertfelvétel, amelyet 2023-ban rögzítettek. A zenekar a The Cult előzményének tekinthető.
A második rész is tartogat jó zenéket. Közülük is kiemelkedik a Soen, a Valiant Sentinel, a Viserion, a Genus Ordinis Dei és a Blade and Bath legújabb anyaga.
Soen – Reliance Hetedik lemezével érkezett a svéd Soen. Letisztult, fegyelmezett és súlyos anyag.
Valiant Sentinel – Neveralm A görög banda második albuma került piacra. Feszes US metal, olyan, mintha a saját kételyeinket kovácsolnánk karddá.
Viserion – Fire and Blood New York-i atmoszférikus black metal. A csapat új lemeze egy konceptalbum: kemény és száraz megszólalású.
Genus Ordinis Dei – The Land East of Eden Olasz szimfonikus death metal. Filmszerű történetmesélés és teátrális megközelítés jellemzi.
Blade and Bath–Brutal Fantasies Ukrán egyszemélyes depresszív black metal. Modern, érzelmileg intenzív, feszes és meglepően erős anyag.
Anti-Sapien–At the Mercy of the Merciless Blackened death metal a tengerentúlról. Az emberi kiszolgáltatottság könyörtelen zúzdája.
Handful of Hate –Soulless Abominations Az olasz black metal banda kilencedik lemezét jelentette meg, amely azt bizonyítja, hogy a könyörtelenségnek is van ritmusa.
Gluecifer –Same Drug, New High Mocskos punk rock Norvégiából. Érdekesség, hogy az előző lemezük 20 éve jelent meg.
Ezen a héten már egy nagy hal is akadt a Heti Metal kivetett hálójában. Új albummal jelentkezett a Kreator. De nem elhanyagolható a Carrion Vael, az Edenbridge, a Marianas Rest, az Ov Sulfur és a Soulbound sem. Erős évkezdet elé nézünk tehát – és maradjon is így egész évben.
Kreator – Krushers Of The World Új nagylemezzel jelentkezett a német thrash metal legenda, a Kreator is. Zúg, lüktet, és ránk nehezedik.
Carrion Vael – Slay Utterly Technikás, melodikus death metal az Államokból. Minden dal egy-egy sorozatgyilkos történetét dolgozza fel.
Edenbridge – Set The Dark On Fire Drámai rockopera a szomszédos Ausztriából. Mintha a zenekar a fejébe vette volna, hogy a sötétet is rendbe rakja.
Marianas Rest – The Bereaved Ötödik lemezét adta ki a napokban a finn melodikus doom/death metal csapat. Lassan hömpölygő, melankolikus konceptalbum, amely a gyász különböző stádiumait járja körül.
Ov Sulfur – Endless A Las Vegas-i zenekar új lemezének témája az örökkévalóság. A hangok úgy gomolyognak, mint a sivatagi éjben a hajnali pára.
Architectural Genocide – Malignant Cognition Brutal death metal Texasból. Tömör, pusztító és fegyelmezett. Mintha a józan észt kirúgták volna a próbateremből.
Dvm Spiro – MMXXVI-Grave Olasz funeral death metal. Grandiózus, lassan építkező, súlyos. Úgy vonszolja magát előre, mintha a saját sírját tolna maga előtt.
Soulbound – Syn Sűrű, agresszív, mégis dallamos indusztriális metal anyag a német zenekartól.
Total Annihilation – Mountains Of Madness Old school death metal Svájcból. Az album a banda 20. évfordulójára jelent meg.
A mai Fémkapszula hatóanyagai három különböző országból érkeznek. Az egyik összetevő a görög Acid Death progresszív death metalja, a másik a francia DarkTribe progos elemekkel átszőtt power metalja, míg a Varang Nord a lettországi erdők mélyéről hozza el az ősi hangulatú muzsikát, death metal alapokra építve. Három ország, három markánsan eltérő zenei világ.
Acid Death – Evolution
Az Evolution a veterán görög Acid Death hatodik albuma. A zenekar még 1989-ben alakult Athénban, igaz, volt egy tízéves inaktív időszakuk is.
A banda a death / thrash / progresszív metal elegyét játssza, kimagasló színvonalon. Nem csoda tehát, hogy hatásaik között ott szerepel a Death, az Atheist és a Cynic.
Az Evolution egy koncepcióalbum, amely az emberi fejlődés történetét járja végig. Az egységes műből kiemelkedik a Coded Dominion, egy több összetevős szerzemény, komoly gitárjátékkal és hideg, rejtett feszültséggel. A Flesh Dancing in the Fire sodró lendületű tétel, furcsa vokális megoldásokkal, míg a Gateway to Knowledge egy komplex, technikás, sötét és baljós dal. ÉItt két vendég is felbukkan: Kelly Shaefer (Atheist) és James Murphy (Death, Obituary).
A Shadows of Our Despair jól eltalált, szomorkás refrénnel rendelkező, ugyanakkor lüktető nóta. A lemez szerintem legjobb darabja viszont a (Walkin') the Path to Certainty, amelyben szintén több alkotóelem olvad össze – gyakorlatilag egy zenei katarzis.
A zenekar tud zenélni, nem is akárhogyan. Savvas Betinis énekes/basszusgitáros reszelős hangja adja meg az érzelmi fókuszt, Dennis Kostopoulos és John Anagnostou gitárosok mértani precizitással és magas színvonalon pengetnek, ráadásul Dennis felel a dallamos énekért is. Kostas Alexis pedig feszesen és határozottan hozza a dalok alá a ritmust.
Megvannak a zenekarban az ötletek, és a dallamokkal sem állnak hadilábon. A hangzás nyers és harapós. Az Evolution pontosan azt adja, amit várni lehet tőle: erőt, lendületet és minőséget. Kifogástalan teljesítmény.
„Az Evolution olyan, mint egy régi történet, amelyet rég hallottam, mégis újra és újra végig akarom hallgatni.”
Darktribe – Forgotten Reveries
Mára a power metal gyakorlatilag az egész világot meghódította. Zenekarból nincs hiány, francia power metal bandával viszont eddig személy szerint nem igazán találkoztam. Most ez is megtörtént.
A Darktribe egy nizzai zenekar, 2009-ben alakultak, a Forgotten Reveries pedig a negyedik nagylemezük. Zenéjükben a power metal lendülete találkozik a modern progresszív metal világával: letisztult építkezések, erős dallamok és filmes hangulatú betétek jellemzik az anyagot.
Erre több jó példa is akad. Ilyen az I Walk Alone, nagy ívű dallamaival. A The Fallen World sebesebb tempójú, remek dalépítési struktúrával. Az Eden (The Eclipse) alulról indít, pulzáló alapokra épít, és kiválóan eltalált, melodikus refrénnel dolgozik – szerintem ez az album legerősebb dala. Vagy mégsem?
Ott van ugyanis a From Start to Dust is, amely szintén kiemelkedő tétel: dögös, lélegző, szépen felépített érzelmi ívvel és megjegyezhető dallamokkal. Emellett érdemes kiemelni a Son of Illusion című dalt is, amely dinamikus, drámai és határozottan epikus.
Akik ezt a lemezt „elkövették”:
Anthony Agnello – ének, hangja jól illeszkedik a zenéhez, tiszta, melankolikus karakterrel. Bruno Carpani – basszusgitár, nélküle bizony könnyen összedőlne a ház. Loïc Manuello – gitár, kimagasló teljesítményt nyújt, játéka olyan, mint egy gondosan megépített katedrális. Guillaume Morero – dob, feszesen és magabiztosan kalapálja a ritmusokat.
A Forgotten Reveries egy fegyelmezett, melodikus progresszív/power metal album. Letisztult témák, építkező gitárdallamok és érzelmileg átgondolt hangzásvilág jellemzi. Nem állítom, hogy ne lenne helyenként kiszámítható, de amit vállal, azt profin és magas színvonalon hozza.
„A Forgotten Reveries után az ember úgy marad csendben, mint aki tudja: az élet nem lett könnyebb, csak ő lett egy árnyalattal jobb ember.”
Varang Nord – Mygla
A lett metal színtér ritkán kerül reflektorfénybe, pedig a Varang Nord bizonyítja, hogy Lettországban is születnek nemzetközileg komolyan vehető zenekarok. A csapat 2014-ben alakult, és a Mygla a negyedik albuma. Az áttörést a bandának a 2019-ben megnyert Wacken Metal Battle hozta meg.
Zenéjükben keveredik a viking és északi pogány mitológia, az ősök világának hangulata és a latgaliai népi hangszerekkel előadott folk, mindez death metal alapokra építve. A zenekar a latgaliai nyelvjárást használja – ez egy erősen archaikus, Lettország keleti részén beszélt nyelv – amit a dalaikban énekelnek.
Nézzünk meg néhány tételt, amelyek különösen tetszettek:
Mygla – A címadó szám erős, atmoszferikus hangulatot áraszt, akár egy ködbe burkolózó ragadozó.
Trokais Plägurs – Gazdag folk elemekkel átszőtt, sodró lendületű pogány tombolás.
Moldu Dius – Lassabb, középtempós, rituális, ősi erő vibrálása.
Shrooms – Metalosabb élű szám, különös hangulatú folk/metal/alter kombó; ezt valószínűleg a vendégzenész, Alex Under erősen alter jellegű énekstílusa teszi egyedivé.
Tymsa It – Hideg, rideg és intenzív, tele fojtott, rituális feszültséggel.
A zenekar tagjai:
Maksim Popovs (Wolf) – énekes/gitáros: érdes, hörgős, pogány frontember.
Jelena Kalniša (Alyona) – vokál/harmonika: egy női, erdei szellemhang.
Nikita Kobcevs – ütős hangszerek: az ősritmusokért felel.
Megállapíthatjuk tehát, hogy a lett erdők mélyéről is képes előtörni olyan muzsika, amelyre az ember kénytelen elismerően biccenteni. Az északi zenék kedvelőinek erősen ajánlott hallgatnivaló.
„A lett rengeteg muzsikájától még a legjámborabb ember is szeretne kicsit hőssé válni.”
A napokban volt 25 éves a Primal Fear harmadik albuma, a Nuclear Fire.
A Nuclear Fire pontosan abban az időszakban jelent meg, amely kifejezetten kedvezett a power metalnak, hiszen a stílus egyértelműen felfutóban volt. A heavy metal reneszánsza zajlott, a műfaj újra menő lett, ráadásul a német színtér ekkoriban különösen dominánsnak számított.
A Primal Fear zenekart Matt Sinner basszusgitáros (ex-Sinner) és Ralf Scheepers énekes alapította 1997-ben, miután eldőlt, hogy a dalnok nem veszi át Rob Halford megüresedett helyét a Judas Priestben.
A zenekar stílusa power/heavy metal, fő hatásaik között pedig egyértelműen ott van a Judas Priest, valamint a klasszikus német metal vonal. A banda később úgy nyilatkozott, hogy ekkor találták meg igazán a saját ritmusukat: egységes együttesként kezdtek működni.
A dalokat végighallgatva valóban jól elkülöníthetők azok a szerzemények, amelyek a Primal Fear saját arcát mutatják, illetve azok, amelyeken erősebben érződik a Judas Priest-hatás. Ez utóbbit akár tisztelgésként is felfoghatjuk az alábbi dalok esetében:
Angel in Black – szinte szétveti az erő, sötét és irányt mutató tétel; Back from Hell – szélvészgyors, energiával túlfűtött darab; Fight the Fire – a szikra, amely nem fél lángra lobbanni; Eye of an Eagle – fókuszált riffvezetésű, klasszikus metal dal; Fire of the Horizon – feszült, vágtató musztáng, bár egy árnyalattal gyengébb a többi tételnél.
A saját karaktert határozottabban felmutató dalok a következők: Kiss of Death – az album egyik legjobb szerzeménye; Now or Never – szintén csúcsdal, menetelős, kiváló refrénnel; Bleed for Me (Be Primal Fear) – lírai tétel Primal Fear-módra. Nekem kissé nehezen érkezett meg, de végül megtalált, főként a fokozatos építkezésének köszönhetően. A címadó Nuclear Fire duális gitártémáival inkább a német vonalat idézi, gyakorlatilag egy kontrollált energiakitörés. Az album következő kiemelkedő pillanata a Red Rain, amely magával ragad és nem ereszt, mindezt elementáris erővel. A záró Living for Metal pedig egy életforma melletti fogadalom.
Ralf Scheepers – énekes, a lemez gerince, aki stabilan egyben tartja a produkciót. Matt Sinner – basszusgitáros, egyben a lemez producere is, a pulzáló alapokért felel. Henny Wolter és Stefan Leibing – gitárosok, harapós, precíz, nem öncélú, mégis karakteres játék. Klaus Sperling – dobos, céltudatosan és kérlelhetetlenül püföli a bőröket.
A kritikusok összképe erősen pozitív volt az albummal kapcsolatban. Kiemelték, hogy gyakorlatilag egy energiabomba, a német power/heavy metal egyik stabil pillére, érett anyag, és hogy Ralf Scheepers kiemelkedő énekteljesítményt nyújt. A zenekar végleg a saját lábára állt.
Negatívumként a túl erős Judas Priest-hatást, néhány dal sablonosságát, a balladák gyengébb vonalát, a túl steril hangzást említették, illetve azt, hogy az album bár maximalista, nem újító.
A rajongók szerint a lemez tele van energiával, acélkemény és himnikus. Érdekes módon – hiszen a rajongók és a kritikusok véleménye ritkán esik egybe – ugyanazokat a negatívumokat látták, mint az ítészek.
Tavaly a lemezről egyedüliként a Nuclear Fire még mindig szerepelt a koncertprogramban, a legnézettebb dal viszont a Now or Never volt.
A Nuclear Fire olyan, mint amikor valaki udvariasan bekopog, majd berúgja az ajtót. Pontosan ismeri a műfaj kereteit, és magabiztosan teljesíti is azokat. Nem újít, de amit vállal, azt hibátlan magabiztossággal viszi végig.
„A dalokban ott a vas, a por és a munka, valamint valami különös fény. A végére azt érzed, hogy a fény benned is világít”
A német Beyond The Black az évek során az európai szimfonikus metal színtér egyik meghatározó szereplőjévé vált, és ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Új lemezzel jelentkeztek, és mivel kifejezetten kedvelem a csajfrontos, dallamos metalt, érdeklődéssel vetettem bele magam a Break The Silence hallgatásába.
A mannheimi zenekar hatodik nagylemeze a modern szimfonikus metal és a dallamos rock/metal határán mozog, erőteljes érzelmi tematikával. Nézzük meg mindezt a gyakorlatban.
A nyitó Rising Sun rögtön utat mutat: dallamos, hatásos, jó kezdőlöket. Ezután három kiváló dal következik. A címadó Break The Silence egyértelműen az album húzódala, felvonultatja a stílus minden fontos elemét. Manapság főleg a német metal bandák készítenek közös produkciókat a csúcsformában lévő Lord of the Lost zenekarral, és a Beyond The Black sem kivétel ez alól. A The Art of Being Alone zaklatott, hideg érintésű szerzemény, míg a Let There Be Rain egy apró kuriózumot is tartogat: a refrénbe épített bolgár dalocska meglepően jól simul bele a dallamokkal megáldott nótába.
A következő Ravens az album egyik érzelmi csúcspontja, melankolikusabb hangvétellel. A The Flood ezzel szemben a legszigorúbb tétel, bár a gépi effektekkel megpakolt refrén kissé túlzásnak hat. A Can You Hear Me pozitív kisugárzása mögött azonban jól érezhetők a feszültségek is.
Az album vége ismét három erős csúcspontot tartogat. A félig angol, félig francia La Vie Est Un Cinema esetében kifejezetten jól működik a kétnyelvű szöveg, sikerült pontos összhangba hozni a zenével. Nem szokványos megoldás, de egyértelműen működik. A Hologram szintén erős darab, itt a nagyívű dallamok és a lendület dominálnak, míg a záró Weltschmerz mélyen érzelmes, súlyos lezárást ad a lemeznek.
A zenészek? A zenekar középpontjában Jennifer Haben áll, akinek tiszta, karakteres hangja mintha erre a zenére született volna. Kai Tschierschky feszes, rockalapú dobolása stabil hátteret ad, a két gitáros közül Tobi Lodes a melodikusabb vonalat képviseli, míg Chris Hermsdörfer a metalosabb megközelítést hozza – kettősük szépen egészíti ki egymást.
A Break The Silence dalai megérintenek: egyszerűen, kérlelhetetlenül, mégis gyengéden. Az ember ilyenkor óhatatlanul magába néz, és a világ zajában is marad benne egy makacs ritmus, amely – akár akarja, akár nem – a szívéhez igazítja a lépteit.
Nem mondom, hogy ne éreztem volna néha kissé idegennek a Beyond The Black világát, de a lemez végül beszippantott, megszólított.
„Jennifer Haben hangja úgy simít végig az emberen, mint egy frissen vasalt ing, amit úgyis összegyűr a nap. De legalább egy pillanatig elegánsnak érzi magát tőle.”
