A heti extrák is tartogatnak bőven érdekességeket: a President debütáló EP-jétől kezdve, a monumentális Septicflesh-koncerten át egészen a Vintersorg díszdobozos kiadásáig. Van tehát mit hallgatni a hét hátralevő részében is.
Fave Yourself – Fury (EP) A csapat második EP-je nem gyógyír, hanem inkább régi sebeket tép fel – nyers és fájdalmas utazás a sötétebb érzelmek világába.
President – King Of Terrors (EP) Az angol alternatív metal banda első EP-je egy modern, torokszorító szertartás, amelyben minden hang fájdalmat és feszültséget hordoz.
Septicflesh – Live At Acropolis II – Prometheus Unchained Másodjára is meghódította az Akropoliszt a görög brigád, szimfonikus kísérettel. Ez a koncert olyan, mintha az istenek haragja szólna a színpadról.
Vintersorg – Dialogue With The Stars (Díszdobozos kiadás) A 2009-es klasszikus új, díszdobozos változatban tér vissza, rengeteg extrával és különleges tartalommal.
Peelingflesh – PF Radio 2 (EP) Az oklahomai death metal alakulat friss anyaga olyan, mint egy pokoli rádióadás: nyers, zaklatott és sötét atmoszférát sugároz.
Avdagata – All Shall Become None (Single) A svéd black metal fiatal erőinek új dala olyan, mint maga a végítélet – komor és könyörtelen.
Vulture – Power Thrash A német thrasherek tízéves jubileumi szerzeménye igazi penge, amelyet a metal legkeményebb tűzében kovácsoltak.
A harmadik rész is tartogat ínyencségeket: a Risen Atlantis klasszikus európai power metaljával idézi meg a műfaj fénykorát, míg az izlandi The Vintage Caravan különleges, kísérletező hangzással varázsol. Az After Earth melodikus death metalja erőteljes és érzelmes, a Royal Sorrow progresszív metalja mélyebb zenei utazásra hív, végül pedig a magyar Frost új albuma hoz fagyos, mégis felemelő perceket.
Risen Atlantis – Power To The Past Frank Beck (Gamma Ray) és Alessandro Del Vecchio közös projektje klasszikus, európai power metal.
The Vintage Caravan – Portals Az izlandi trió szerint ez a legdinamikusabb és legkísérletezősebb lemezük – valódi pszichedelikus kalandozás.
Telesterion – Songs Of Orpheus A görög zenekar zenéje egy doom metal-beavatás, amely Orpheusz történetét viszi a sötétség mélyére.
After Earth – Dark Night Of The Soul A svéd melodikus death metal formáció második albuma szürke fényű emlékezés: mintha az idő lassan visszavonulna.
Royal Sorrow – Inner Deeps Progresszív metal Finnországból: egy belső utazás a lélek mélyebb rétegeihez.
Blizard – Light And Desolation John Gallo egyszemélyes projektje az okkultizmus, a belső széthullás és a kozmikus horror világát idézi meg.
Frost – Age Of Fading Doom A kazincbarcikai melodikus black metal zenekar új albuma nyers és lírai: mintha maga a tél zenélne.
A második felvonásban a német veterán Rage új albuma emelkedik ki, mellette a svéd metal-színház, a Curse Of Cain friss anyaga, a Lightchapter atmoszférikus death metalja, a szlovák Anthology, valamint az Ars Armandi nyújtanak kiváló hallgatnivalót.”
Curse Of Cain – Achtung A svéd apokaliptikus metal-színház második albumával jelentkezik, ismét erőteljes látomásokkal.
Rage – A New World Rising A német Rage 27. stúdióalbumával jelentkezik, közvetlenül a tavalyi kiadvány után.
Abraham – Idsungwüssa Az ötödik Abraham-lemez egy túlélési rítus, kíméletlen és rituális hangulatban.
Occulsed – Antegnosis Nyers, brutális death metal a tengerentúlról – tudatromboló zajrituálé.
Lightchapter – Where All Hope Begins A dán csapat sötét tónusokkal és felemelő dallamokkal épít hidat a melankólia és a remény között. Egy modern, atmoszférikus metalutazás, ahol minden hang súlyt és jelentést hordoz.
Starbynary – Romeo And Juliet Pt. 1 Olasz progresszív metal-színjáték, az ötödik lemez egy epikus kaland kezdete Shakespeare nyomán.
Anthology – Frozen Sun A szlovák zenekar harmadik lemeze új énekessel érkezik – ahol a múlt és a jövő dallamai egymásba olvadnak.
Ars Amandi – Rumbo Norte A rock castellano stílus meghatározó csapata immár hetedik lemezénél tart: egy igazi zenei iránytű.
Újabb hét telt el, és ismét bőséges a friss termés. Az első felvonásban izgalmas kiadványok között kalandozhatunk. Az Amorphis lemezei rendre minőségi utazást kínálnak, amit most a szintén finn Mors Principium Est dallamos death metalja kísér. Figyelemre méltó még a Vintersorg nagyszabású lezárása, valamint a Warcoe új, sötét doom-tétele is. Emellett találunk itt német metalcore-t, pszichedelikus black metalt és neoklasszikus progresszív metal kísérleteket is.
Amorphis – Borderland Az Amorphis immár 15. albumánál tart. A Határvidék nem csupán földrajzi, hanem lelki táj is – ismerős és mégis új világ.
Cosmic Reaper – Bleed The Wicked, Drown The Damned A Cosmic Reaper zenéje olyan, mintha egy pszichedelikus horrorfilmből lépett volna elő: lassan hömpölygő, fekete lyukszerű zenei örvény.
From Fall To Spring – Entry Wounds
Metalcore Németországból, egy érzelmi rakétavető.
Korypheus – Gilgamesh Az ukrán formáció konceptalbuma a mitikus hősöket értelmezi újra, progresszív metal és neoklasszikus elemek ötvözetében.
Mors Principium Est – Darkness Invisible A finn melodikus death metal mesterei kilencedik lemezükkel tértek vissza: egy halotti szimfónia, amit sötét tónusok és pengeéles riffek uralnak.
Sainthood Reps – Dull Lips A New York-i brigád 12 év után tért vissza. Új anyaguk egy grunge-alapú, érzelmi zajfüggöny.
Vintersorg – Vattenkrafternas Spel A Vintersorg ezzel a lemezzel zárja le 15 éves konceptuális ciklusát: az elemek körforgása teljessé vált.
Warcoe – Upon Tall Thrones Az olasz doom mesterei harmadik albumukkal térnek vissza: lassan hömpölygő, komor zenei utazás.
A napokban ünnepelte 30. születésnapját a Rammstein – Herzeleid albuma. Ebből az alkalomból vettük most górcső alá a lemezt.
A Rammstein 1993 végén alakult Berlinben. Az alapítók: Richard Kruspe gitáros, Oliver Riedel basszusgitáros és Christoph Schneider dobos. Hozzájuk csatlakozott Till Lindemann énekes, majd Paul Landers gitáros. Ezzel a felállással neveztek be a Metrobeat nevű zenei versenyre, ahová demókat kellett beküldeni. Akkoriban Templeprayers néven küldtek el egy négyszámos kazettát, amelyen szerepelt a „Weisses Fleisch” korai angol nyelvű változata (White Flesh) is. A versenyt végül megnyerték, a fődíj pedig egy hét stúdióidő volt egy profi hangstúdióban.
Ekkor merült fel, hogy Christian „Flake” Lorenz billentyűs is csatlakozzon a zenekarhoz. Volt azonban egy kikötése: beszáll, de csak akkor, ha német nyelven írják a dalaikat. Ez akkoriban nem volt könnyű döntés, hiszen szinte mindenki angolul énekelt, és a német korlátozhatta a nemzetközi esélyeiket. Richard Kruspe így emlékezett erre: „A német nyelv keménysége illett a zenéhez – angolul elveszett volna az erő.”
A zenekar eredetileg Ramstein Flugschau néven gondolkodott, végül azonban elírás következtében maradt a két „m”-mel írt Rammstein. (A név a ramsteini katonai repülőtéren 1988-ban történt tragikus légibemutatóra utal.)
A bemutatkozó Herzeleid dalainak nagy részét 1994-ben írták. Az albumot Svédországban, három hónap alatt vették fel. A producer a svéd Jacob Hellner volt, aki korábban a Clawfingerrel is dolgozott. A munka azonban nem ment zökkenőmentesen: Kruspe elégedetlen volt a keveréssel, ami vitákhoz vezetett. A munkát végül Ronald Prent fejezte be Hamburgban, gyakorlatilag megmentve a lemezt.
Az album eredetileg Rammstein néven jelent volna meg, de végül a Herzeleid címet kapta. Zeneileg programozott ütemekkel, gépies metal-elemekkel, ismétlődő, hipnotikus és acélos hangzással, valamint teátrális énekkel találkozhatunk. A szövegek nyersek, erőteljesek, és az ösztönös, tiszta érzelmeket célozzák.
A borító is vitákat kavart, több országban nem engedték kiadni az eredeti változatot. Az „Herzeleid” (magyarul: Szívfájdalom) cím mögött pedig valódi érzelmi háttér állt: a zenekar több tagja is párkapcsolati gondokkal küzdött ekkoriban.
A nyitó „Wollt Ihr Das Bett In Flammen Sehen” brutális ipari riffje és szuggesztív éneke rögtön megadja az alaphangulatot. „Der Meister” súlyos, lüktető ritmusával és nyomasztó refrénjével egyfajta sötét himnusz. A már említett „Weisses Fleisch” menetelő riffjeihez monotonnak ható, érzelemmentes előadás társul. Kiemelkedő szerzemény az „Asche zu Asche” is, elektronikus szintihatásokkal – egyszerű, mégis elementáris, az ipari metal esszenciája.
A „Seemann” lírai darab, Rammstein-módra brutális csomagolásban. A cím magányt, elvágyódást, elszakadást szimbolizál. A „Du Riechst So Gut” azonnal slágerré vált, súlyos riffekkel, szintiszőnyegen haladva, Lindemann karizmatikus énekével.
A „Das Alte Leid” fokozatosan építkező, hipnotikus darab, míg a „Heirate Mich” sötét, drámai kezdése után súlyos riffekkel és klasszikus gitárszólóval színezett. A címadó „Herzeleid” középtempós, szaggatott riffekkel és nyomasztó refrénnel egy fájdalmas vallomás a szerelem megsebző erejéről. A „Laichzeit” menetelős ipari ritmusaival, lüktető dobjaival és agresszív énekével a csúcsdalok közé tartozik. A záró „Rammstein” – az elsőként megírt szám – sötét, nyomasztó és szimbolikus alapvetés.
A Herzeleid fogadtatása vegyes volt: a kritikusokat megosztotta az új és szokatlan NDH (Neue Deutsche Härte) mozgalom hangzásvilága. Egyesek zseniálisnak tartották a sötét, precíz atmoszférája miatt, mások viszont túl monotonnak és ridegnek érezték. A közönség azonban hamar felfedezte benne az erőt, és a koncertek intenzitása gyorsan kultstátuszba emelte a Rammsteint.
Az album főleg német nyelvterületen aratott sikert: Németországban a második, Svájcban a negyedik, Ausztriában pedig a 14. helyig jutott a listákon. Otthon ráadásul 500 000 példány fölötti eladással platinalemez lett.A koncertek műsorán a közelmúltig rendszeresen szerepelt az „Asche zu Asche”, a „Du Riechst So Gut” és a „Rammstein”.
Egy rajongói vélemény frappánsan foglalta össze az album esszenciáját: „A Herzeleid az a lemez, amit ha reggel elindítasz, a kávé megijed és visszafőzi magát.”
Összegzésként: a Herzeleid nem csupán egy debütáló lemez volt, hanem egy esztétikai állásfoglalás. A Rammstein már itt kijelölte saját koordinátarendszerét. A borító, a német nyelvű dalszövegek, a gépi ritmusok és a sötét témák mind azt üzenték: nem kompromisszumot keresnek, hanem feszültséget teremtenek. Csak hallgatni kell – és érezni, hogy ez neked szól.
„Az AC/DC a Ballbreakerrel újra feltalálta a kereket – csak még rozsdásabban és hangosabban.” Ez a frappáns rajongói vélemény hűen mutatja, milyen lemez is a Ballbreaker: az AC/DC pályájának egyik fordulópontja, amely visszahozza a zenekar klasszikus, blues-alapú hard rock stílusát egy tudatosan lecsupaszított, organikus hangzásvilágba.
Felállás:
Brian Johnson – ének
Angus Young – gitár
Malcolm Young – gitár
Cliff Williams – basszusgitár
Phil Rudd – dob
Rudd 11 év után tért vissza a zenekarba. A Ballbreaker összes dalát a Young testvérek írták, a borítót pedig a Marvel képregényalkotói tervezték.
A producer Rick Rubin volt – utólag azonban hibás döntésnek bizonyult. A felvételek a New York-i Power Station stúdióban indultak, tíz héten keresztül próbálkoztak, ötvenórányi anyagot rögzítettek, de a tökéletes dobhangzást nem találták meg. A munkát végül Los Angelesben, az Ocean Way stúdióban fejezték be, de a menetrend csúszott, Rubin pedig a Red Hot Chili Peppers iránti kötelezettségei miatt háttérbe vonult. Ez Anguséknak nem tetszett.
Brian Johnson így emlékezett: „Rick olyan volt, mint egy szellem – néha véleményt mondott, de napokig be se jött a stúdióba. Lassította a munkát, analizált, miközben mi ösztönből dolgoztunk.” Rubin amolyan Frankenstein-hangzást akart: a gitársoundot a Back in Black-ről, a dobokat a Highway to Hell-ről, az éneket pedig a Led Zeppelintől kölcsönözve képzelte el – ami feszültséget szült a felek között. Végül Mike Fraser hangmérnök fejezte be a lemezt.
Dalról dalra:
Az első szám, a Hard as a Rock azonnal megadja az alaphangulatot: középtempós, blues-alapú, minimalista AC/DC-dal, tipikus refrénnel. Egy életfilozófia a hajlíthatatlanságról – semmi különös, mégis működik.
A Cover You in Oil még erőteljesebben nyúl vissza a blues-gyökerekhez, gördülékenyen hömpölyög, szépen nyílik ki a refrénben.
Az album egyik csúcspontja a The Furor: dallamosabb, erősen bluesos tétel, Angus gitárja remek harmóniákat hoz.
Két lassabb, sötétebb darab követi: a Boogie Man olyan, mintha egy füstös amerikai kocsmában szólna, lüktetése még lassúsága ellenére is megvan
; a The Honey Roll pedig izzó, ragacsos vágyat áraszt.
A másik nagy csúcspont a Burnin’ Alive: tagoltabb gitárjáték, a refrén alá csempészett harmónia új dimenzióba helyezi a dalt.
A Hail Caesar klasszikus AC/DC-s gúnyrajz a hatalomról.
A Love Bomb igazi zenei detonáció.
A Caught with Your Pants Down nyers, ösztönös, egyszerű, mégis hatásos.
A Whiskey on the Rocks ismét blues-alapú szám, Angus remek játéka húzza.
A végére maradt a címadó Ballbreaker: egyszerű riff, lassabb, menetelős tempó – de van benne erő.
Összkép: Az album végül jól szól: nyers és karcos. A Ballbreaker megosztó lett – sok rajongó imádta organikus, letisztult hangzását, Brian Johnson hangja tiszta, de rekedtesebb. Mások szerint egyhangú és olykor tinédzseres szövegekkel dolgozik.
Az ausztrál listák élére került, az amerikai Billboard 200-on a 4. helyig jutott. A lemez legismertebb dala, a Hard as a Rock, mára 35 millió megtekintésnél jár. Angus Young szerint a Ballbreaker visszatérés volt a Powerage és a Let There Be Rock korszak nyersebb, bluesosabb világához. A gitáros a lemezen hallható játékáról így fogalmazott: „Nem érdekel, mennyire bonyolult technikailag egy riff – ha megmozdítja a segged, akkor jó.”
Végeredmény: A Ballbreaker az AC/DC egyik legnyersebb, legorganikusabb albuma. Tudatosan egyszerű, célratörő, mentes minden túlfinomkodástól. Nincsenek rajta igazi gigaslágerek, radikális újításokat sem hoz – mégis a zenekar a saját nyelvén szólal meg.
Kíváncsisággal és vegyes izgalommal szoktam várni a heti–havi megjelenéseket. Jó érzés böngészni az ismerős vagy éppen teljesen ismeretlen nevek között, új kiadványokat kutatva. Természetesen a nagyobb, ismertebb zenekarok mindig kiemelt figyelmet kapnak, de én szeretek rábukkanni azokra a bandákra is, amelyeket eddig még nem fedeztem fel. Szerencsére gyakran akadnak olyan albumok, amelyekre érdemes időt és figyelmet szentelni. Így akadtam rá a Celestial Wizard – Regenesis lemezére is.
A zenekar 2018 óta aktív, a coloradoi Denverben. Ez már a harmadik albumuk, amelyben a heavy, power, death és black metal elemei keverednek, sci-fi–fantasy tematikával. A banda az egyik legizgalmasabb társulat a színtéren: melodikus, mégis agresszív, epikus riffek, death/black metalos vokál és power metalos dallamvilág jellemzi. Hatásaik között olyan neveket találunk, mint az Arch Enemy vagy a Metallica.
A Murte hangulatos bevezetőjével indul az utazás, amely szépen átvezet a következő Pale Horse dalba, megtartva a gitárdallamot. Váltakozó black-es és tiszta ének, hangulatos, ütős szerzemény, amelynek refrénjében mintha a House of the Rising Sun akkordjai is visszaköszönnének. A Fangbearer gitárjátéka odaver – a szóló is lüktető és izgalmas, mindenféle izzadtságszag nélkül. A She Is the Blade esetében egy kis Arch Enemy-hatás érezhető, maga a dal pedig a jól bevált sémát követi, remek gitárszólóval megtámogatva.
A Shores of Eternity hegedű/gitár kettőssel indít, majd berobban a szerzemény, dallamos, black-es refrénnel és kiváló gitárharmóniákkal a fokozatos építkezés jegyében – egyértelműen az album egyik csúcspontja.
Két lendületesebb tétel következik: a zúzós Into the Abyss, illetve a tiszta éneket mellőző Ride with Fire, amelynek ízes szólója szépen belesimul a dal egészébe. A Wicked Master az előzőhöz hasonló vonalat viszi tovább, míg az Emerald Eyes himnikus, epikus refrénjével szintén a lemez legjobb pillanatai közé tartozik. Az utolsó, címadó Regenesis lendületes, monumentális darab, amelyet szétfeszít az erő.
A lemezen közreműködő zenészek:
Soren Bray – basszusgitár
Tim Gillman – dob
Nick Daggers – ének, gitár
Will Perkins – gitár
Amethyst Noir – ének
Külön ki kell emelni a gitárjátékot, amely egészen magas színvonalú, minden téren.
A zenekar tagjai a kreatív folyamatokról úgy nyilatkoztak, hogy számukra a szövegírás egyfajta „világépítés” – mintha regényt írnának, csak zenei formában. A karakterek, helyszínek és események mögött mindig személyes élmények és gondolatok húzódnak meg. A céljuk, hogy a hallgató ne csak zeneileg, hanem mentálisan és vizuálisan is belemerüljön ebbe a világba. Ehhez segítik hozzá a grandiózus gitárok, a szintetizátorok és a death metalos vokál. A munkafolyamat náluk a riffekkel indul, majd a hangszerelés következik. A dalokon közösen dolgoznak, és akkor érzik igazán működőnek, ha azok „élnek”, és a közönség bele tud merülni.
Egy rajongó így fogalmazta meg a véleményét: „A Regenesis az a lemez, amit akkor hallgatsz, amikor rájössz, hogy a világvége nem jön el, de azért páncélt öltve elindulsz, hátha mégis.”
A Regenesis a Celestial Wizard egy érett, összeszedett és technikailag kiforrott alkotása, amely tematikailag is mélyebb rétegeket érint. Egy igazi utazás a sötétségből a fénybe.
Ezen a héten három markáns megjelenés borzolja a metal színteret: Kittie újraértelmezi a legendás Spit EP-t, Wolfheart fagyos szimfóniával bővíti a Draconian Darkness világát, míg Black Soul Horde egy sötét hősnőt állít a közelgő album élére.
American Television – You Are Not Alone (EP) Ez a hatszámos anyag a punk/rock közösségépítő erejét idézi meg. Olyan, mint egy Molotov-koktél, amelyet reménnyel töltöttek meg.
Bad Wolves – Die About It (Deluxe Edition) A 2023-as album kibővített kiadása új dalokkal és ritka felvételekkel. Egy valódi érzelmi túlélőcsomag azoknak, akik erőt merítenének a zenéből.
Descendents – Milo Goes to College (Újrakiadás) Az 1982-es kultikus debüt új kiadásban tér vissza. A hardcore/punk nyers agresszióját ötvözi a fogós dallamokkal – a tinédzserdüh és a felnőtté válás közötti törékeny szakadék hangja.
Kamelot – Ascension 1995–1998 (Újrakiadás) Az első három lemez újramaszterelt változata sejteti, hogy a zenekar már ekkor is egy titkos térképet követett – melyet csak ők látnak.
Kittie – Spit XXV (EP) Négy tétel, amelyek a 2000-es klasszikus új értelmezései. Élő bizonyíték arra, hogyan lehet a puszta dühöt átalakítani művészetté.
Wolfheart – Draconian Darkness II (EP) Két vadonatúj dal és három újragondolt szerzemény alkotja ezt az utórezgést. Minden hang olyan, mint egy repedés, amelyen át kiszökik a múlt fagyos dühe.
Undead – This Side of the Grave (EP) Négy dal a klasszikus death metal jegyében. Mintha szerelmeslevelet írtak volna a bomlásnak.
Black Soul Horde – Lady of Shadows (Single) A görög epikus metal csapat harmadik előfutára a közelgő albumhoz. Nem hoz fényt a világba – de legalább stílusosan borít mindent árnyékba.
Ez a hét igazán széles spektrumon mozog: a kanadai The Dreadnoughts új lemeze, a chicagói Novembers Doom súlyos, szimfonikus rétegekkel gazdagított utazása. A klasszikus heavy metal szerelmeseinek pedig itt a Jelusick energiával és nagyívű dallamokkal. És mindez még csak a jéghegy csúcsa a heti kínálatból.
The Dreadnoughts – Polka Pit A kanadai zenekar a punkot ötvözi különböző európai folk hatásokkal. Olyan, mint egy népzenei moshpit.
Heretoir – Solastalgia A német black metal csapat az atmoszférikus, lírai oldalát mutatja meg, mintha valaki a világvége után utoljára megpengetné még a remény húrjait.
Novembers Doom – Major Arcana Váltakozó tiszta és hörgős ének, lassú doom riffek, szimfonikus rétegek – a chicagói zenekar súlyos és atmoszférikus zenei utazást kínál.
Species – Changelings A lengyel trió a power és a thrash metal határait feszegeti. Ez a lemez rád néz – és lassan átalakít, mintha soha nem is lettél volna ugyanaz.
Jelusick – Apocaliptical Ecstasy A Dino Jelusick vezette klasszikus heavy metal csapat is friss albummal jelentkezett – tele energiával és nagyívű dallamokkal.
Castle Rat – The Bestiary Teátrális heavy/doom New Yorkból. A dalok mintha bestiális lényeket idéznének meg a hangfalakból.
Vígljós – Tome II: Ignis Sacer Második lemezével tért vissza a svájci dallamos, atmoszférikus black metal projekt, még mélyebbre merülve a tűz szakrális misztikumában.
Werewolves – The Ugliest Of All Az ausztrál death metal trió kompromisszummentesen gyors és technikás. Olyan, mint egy vigyorgó pofon.
A héten a súly és a düh dominál: a német Ravager visszahozza, az old school thrash legvadabb energiáit. A svéd Vittra új albuma, 33 percnyi, riffközpontú death/thrash pusztítás. A sötétebb oldalt képviseli a Tithe. És persze mindezek mellett bőven akad még pszichedelikus sludge, klasszikus heavy és punkos düh is a heti merítésben.
Dusted Angel – This Side Of The Dirt Kaliforniai stoner/doom metal, mintha egy démoni motoros banda tartana temetést a sivatagban – a koporsóban pedig maga a józan ész feküdne.
Motion City Soundtrack – The Same Old Wasted Wonderful World Új albummal tért vissza a sokszínű stílusokat keverő minneapolisi zenekar. Olyan, mint egy konfettieső közepén kimondott félmondat: „Nem tudom, mi ez, de legalább szép.”
Tithe – Communion In Anguish Sötét, pszichedelikus extrém metal death/doom alapokkal. Minden riff egy újabb ostya a szenvedés oltárán.
Deaf Club – We Demand A Permanent State Of Happiness Szarkasztikus kaliforniai hardcore/punk. Olyan, mint egy dühös tüntető, aki a mosoly mögött Molotov-koktélt rejteget.
Withered Land – Hall Of The Dead Egyszemélyes fehérorosz szimfonikus black metal, folk és viking hatásokkal – egy halotti csarnokon át vezető epikus utazás.
Firmament – For Centuries Alive Klasszikus heavy metal utazás a ’70–’80-as évek világába. A lemez úgy szól, mint egy hangtalan tanú, aki túlélte az időt, és most riffekben mesél.
Ravager – From Us With Hate Dühös német old school thrash. Az új albumon feldolgozták az Exodus klasszikusát, a Bonded By Blood-ot is.
Vittra – Intense Indifference A svéd Vittra új albuma egy 33 perces, riffközpontú death/thrash robbanás, ami lendületből tarol végig.
