Valahogy úgy, mint a mesében: három testvér útnak indul, otthon hagyva szeretteit. Vándorbotot ragadnak, hogy egy távoli országban próbáljanak szerencsét, és megtalálják a saját boldogságukat.
Így tett a három testvér, Kris, Lex és Dario Vlad is (eredeti nevükön Miconi). 2013-ban Olaszországból Németországba költöztek, bár zenekaruk már 2007 óta létezett. Eleinte feldolgozásokat játszottak, majd lassan elkezdték saját képükre formálni a zenét. Dark rock/metal stílusban, némi modern metal elemmel megfűszerezve adták át mondanivalójukat. Főbb hatásaik között a HIM, a The 69 Eyes és a Type O Negative szerepeltek. A Vlad In Tears nevet Kris Vlad énekes találta ki Francis Ford Coppola Dracula című filmje ihletésére, amikor a vásznon Vlad Drakula sírni kezdett.

A zenekar filozófiája szerint: ez nem pusztán zene, hanem maga a sötétség – amit kimondani nem lehet, csak megélni. Dalaik nem gyógyírt adnak, de nem is hazudnak. Kris elmondása szerint történeteik mind valós élettörténetekből fakadnak. A Hide Inside a banda tizedik albuma, melyben a Vlad testvérek mellett Punett gitáros és Francesco Cosma dobos is közreműködik.

Az első dal, a The Monster Inside rögtön megalapozza a hangulatot: komorabb világ, erős refrén, és szembenézés önmagunkkal. A Your Trace lüktető szerzemény, benne egy rapbetéttel, amit John Connor (Dog Eat Dog) jegyez – ez már kevésbé az én világom. A Living Nightmare azonban annál inkább: bár a dob kicsit töredezetté teszi, mégis egy sötét, modern, jó refrénű dal. A No One Cares összetettségével hívja fel magára a figyelmet: nyersebb, visszafogottabb, lopakodó szerzemény, amit a refrén nyit meg, sötét, érzéki vallomásként.

Feldolgozás is került a lemezre: Justin Bieber – Let Me Love You. A Vlad In Tears tolmácsolásában ez egy sötét tónusú, vészjósló, de teljesen hallgatható darabbá válik. Az Empty szépen építkező dal, a refrénig áramló dallamokkal, majd a közepén robban, a végén pedig ügyesen zár. Az I Want This Pain erős szerzemény, amelyben remekül ötvözik a dark hangulatot a modern metal részekkel, mindezt Kris Vlad hangjára építve. Így kell a metalcore-t sötét tónusban megszólaltatni.

Az album legkeményebb tétele a My Wake: folyamatosan zúzós alapok, melankolikus ének, amely a refrénben csúcsosodik ki. A dal azt a kérdést boncolgatja: mi marad a halál után? A No More Fear lassabb, érzelmesebb, néhol szinte lebegő – halad a maga útján, egyre távolodik, te pedig csak nézel utána. A Real kifejezetten eltalált dallamaival talán az album legerősebb pontja: mély, darkos, mégis metalcore-os.

A The Death Of Me olyan, mint egy érzelmi ár: hömpölyög és elsodor. A dark rock/metalcore kombó Tomorrow folyamatos mozgásban van, a „mi marad belőled a holnapnak?” kérdéskört boncolgatja. Az albumot a Hide zárja, amely az önmagunk elől való elbújást mutatja be túlélési lehetőségként. Érzelmes, egy szál gitárral kísérve.

A Vlad In Tears nem csupán egy zenekar, hanem egy egész világ, amit belélegzel. Olasz gyökereikből és berlini utcák hangulatából olyan zenei univerzumot teremtettek, ahol a fájdalom nem bűn, hanem nyelv. Ez a lemez emlékeztet arra, miért szerethető ez a sötét és őszinte világ. Technikailag feszes, érzelmileg nyers, és pontosan annyira mer bátor lenni, amennyire a hallgató képes szembenézni önmagával. Nem tökéletes – de éppen ettől emberi.

A heti extrák is tartogatnak bőven érdekességeket: a President debütáló EP-jétől kezdve, a monumentális Septicflesh-koncerten át egészen a Vintersorg díszdobozos kiadásáig. Van tehát mit hallgatni a hét hátralevő részében is.

Fave Yourself – Fury (EP)
A csapat második EP-je nem gyógyír, hanem inkább régi sebeket tép fel – nyers és fájdalmas utazás a sötétebb érzelmek világába.

President – King Of Terrors (EP)
Az angol alternatív metal banda első EP-je egy modern, torokszorító szertartás, amelyben minden hang fájdalmat és feszültséget hordoz.

Septicflesh – Live At Acropolis II – Prometheus Unchained
Másodjára is meghódította az Akropoliszt a görög brigád,  szimfonikus kísérettel. Ez a koncert olyan, mintha az istenek haragja szólna a színpadról.

Vintersorg – Dialogue With The Stars (Díszdobozos kiadás)
A 2009-es klasszikus új, díszdobozos változatban tér vissza, rengeteg extrával és különleges tartalommal.

Peelingflesh – PF Radio 2 (EP)
Az oklahomai death metal alakulat friss anyaga olyan, mint egy pokoli rádióadás: nyers, zaklatott és sötét atmoszférát sugároz.

Avdagata – All Shall Become None (Single)
A svéd black metal fiatal erőinek új dala olyan, mint maga a végítélet – komor és könyörtelen.

Vulture – Power Thrash
A német thrasherek tízéves jubileumi szerzeménye igazi penge, amelyet a metal legkeményebb tűzében kovácsoltak.

A harmadik rész is tartogat ínyencségeket: a Risen Atlantis klasszikus európai power metaljával idézi meg a műfaj fénykorát, míg az izlandi The Vintage Caravan különleges, kísérletező hangzással varázsol. Az After Earth melodikus death metalja erőteljes és érzelmes, a Royal Sorrow progresszív metalja mélyebb zenei utazásra hív, végül pedig a magyar Frost új albuma hoz fagyos, mégis felemelő perceket.

Risen Atlantis – Power To The Past
Frank Beck (Gamma Ray) és Alessandro Del Vecchio közös projektje klasszikus, európai power metal.

The Vintage Caravan – Portals
Az izlandi trió szerint ez a legdinamikusabb és legkísérletezősebb lemezük – valódi pszichedelikus kalandozás.

Telesterion – Songs Of Orpheus
A görög zenekar zenéje egy doom metal-beavatás, amely Orpheusz történetét viszi a sötétség mélyére.

After Earth – Dark Night Of The Soul
A svéd melodikus death metal formáció második albuma szürke fényű emlékezés: mintha az idő lassan visszavonulna.

Royal Sorrow – Inner Deeps
Progresszív metal Finnországból: egy belső utazás a lélek mélyebb rétegeihez.

Blizard – Light And Desolation
John Gallo egyszemélyes projektje az okkultizmus, a belső széthullás és a kozmikus horror világát idézi meg.

Frost – Age Of Fading Doom
A kazincbarcikai melodikus black metal zenekar új albuma nyers és lírai: mintha maga a tél zenélne.

A második felvonásban a német veterán Rage új albuma emelkedik ki, mellette a svéd metal-színház, a Curse Of Cain friss anyaga, a Lightchapter atmoszférikus death metalja, a szlovák Anthology, valamint az Ars Armandi nyújtanak kiváló hallgatnivalót.”

Curse Of Cain – Achtung
A svéd apokaliptikus metal-színház második albumával jelentkezik, ismét erőteljes látomásokkal.

Rage – A New World Rising
A német Rage 27. stúdióalbumával jelentkezik, közvetlenül a tavalyi kiadvány után.

Abraham – Idsungwüssa
Az ötödik Abraham-lemez egy túlélési rítus, kíméletlen és rituális hangulatban.

Occulsed – Antegnosis
Nyers, brutális death metal a tengerentúlról – tudatromboló zajrituálé.

Lightchapter – Where All Hope Begins
A dán csapat sötét tónusokkal és felemelő dallamokkal épít hidat a melankólia és a remény között. Egy modern, atmoszférikus metalutazás, ahol minden hang súlyt és jelentést hordoz.

Starbynary – Romeo And Juliet Pt. 1
Olasz progresszív metal-színjáték, az ötödik lemez egy epikus kaland kezdete Shakespeare nyomán.

Anthology – Frozen Sun
A szlovák zenekar harmadik lemeze új énekessel érkezik – ahol a múlt és a jövő dallamai egymásba olvadnak.

Ars Amandi – Rumbo Norte
A rock castellano stílus meghatározó csapata immár hetedik lemezénél tart: egy igazi zenei iránytű.

Újabb hét telt el, és ismét bőséges a friss termés. Az első felvonásban izgalmas kiadványok között kalandozhatunk. Az Amorphis lemezei rendre minőségi utazást kínálnak, amit most a szintén finn Mors Principium Est dallamos death metalja kísér. Figyelemre méltó még a Vintersorg nagyszabású lezárása, valamint a Warcoe új, sötét doom-tétele is. Emellett találunk itt német metalcore-t, pszichedelikus black metalt és neoklasszikus progresszív metal kísérleteket is.

Amorphis – Borderland
Az Amorphis immár 15. albumánál tart. A Határvidék nem csupán földrajzi, hanem lelki táj is – ismerős és mégis új világ.

Cosmic Reaper – Bleed The Wicked, Drown The Damned
A Cosmic Reaper zenéje olyan, mintha egy pszichedelikus horrorfilmből lépett volna elő: lassan hömpölygő, fekete lyukszerű zenei örvény.

From Fall To Spring – Entry Wounds

Metalcore Németországból, egy érzelmi rakétavető.

Korypheus – Gilgamesh
Az ukrán formáció konceptalbuma a mitikus hősöket értelmezi újra, progresszív metal és neoklasszikus elemek ötvözetében.

Mors Principium Est – Darkness Invisible
A finn melodikus death metal mesterei kilencedik lemezükkel tértek vissza: egy halotti szimfónia, amit sötét tónusok és pengeéles riffek uralnak.

Sainthood Reps – Dull Lips
A New York-i brigád 12 év után tért vissza. Új anyaguk egy grunge-alapú, érzelmi zajfüggöny.

Vintersorg – Vattenkrafternas Spel
A Vintersorg ezzel a lemezzel zárja le 15 éves konceptuális ciklusát: az elemek körforgása teljessé vált.

Warcoe – Upon Tall Thrones
Az olasz doom mesterei harmadik albumukkal térnek vissza: lassan hömpölygő, komor zenei utazás.

A napokban ünnepelte 30. születésnapját a Rammstein – Herzeleid albuma. Ebből az alkalomból vettük most górcső alá a lemezt.

A Rammstein 1993 végén alakult Berlinben. Az alapítók: Richard Kruspe gitáros, Oliver Riedel basszusgitáros és Christoph Schneider dobos. Hozzájuk csatlakozott Till Lindemann énekes, majd Paul Landers gitáros. Ezzel a felállással neveztek be a Metrobeat nevű zenei versenyre, ahová demókat kellett beküldeni. Akkoriban Templeprayers néven küldtek el egy négyszámos kazettát, amelyen szerepelt a „Weisses Fleisch” korai angol nyelvű változata (White Flesh) is. A versenyt végül megnyerték, a fődíj pedig egy hét stúdióidő volt egy profi hangstúdióban.

Ekkor merült fel, hogy Christian „Flake” Lorenz billentyűs is csatlakozzon a zenekarhoz. Volt azonban egy kikötése: beszáll, de csak akkor, ha német nyelven írják a dalaikat. Ez akkoriban nem volt könnyű döntés, hiszen szinte mindenki angolul énekelt, és a német korlátozhatta a nemzetközi esélyeiket. Richard Kruspe így emlékezett erre: „A német nyelv keménysége illett a zenéhez – angolul elveszett volna az erő.”

A zenekar eredetileg Ramstein Flugschau néven gondolkodott, végül azonban elírás következtében maradt a két „m”-mel írt Rammstein. (A név a ramsteini katonai repülőtéren 1988-ban történt tragikus légibemutatóra utal.)

A bemutatkozó Herzeleid dalainak nagy részét 1994-ben írták. Az albumot Svédországban, három hónap alatt vették fel. A producer a svéd Jacob Hellner volt, aki korábban a Clawfingerrel is dolgozott. A munka azonban nem ment zökkenőmentesen: Kruspe elégedetlen volt a keveréssel, ami vitákhoz vezetett. A munkát végül Ronald Prent fejezte be Hamburgban, gyakorlatilag megmentve a lemezt.

Az album eredetileg Rammstein néven jelent volna meg, de végül a Herzeleid címet kapta. Zeneileg programozott ütemekkel, gépies metal-elemekkel, ismétlődő, hipnotikus és acélos hangzással, valamint teátrális énekkel találkozhatunk. A szövegek nyersek, erőteljesek, és az ösztönös, tiszta érzelmeket célozzák.

A borító is vitákat kavart, több országban nem engedték kiadni az eredeti változatot. Az „Herzeleid” (magyarul: Szívfájdalom) cím mögött pedig valódi érzelmi háttér állt: a zenekar több tagja is párkapcsolati gondokkal küzdött ekkoriban.

A nyitó „Wollt Ihr Das Bett In Flammen Sehen” brutális ipari riffje és szuggesztív éneke rögtön megadja az alaphangulatot. „Der Meister” súlyos, lüktető ritmusával és nyomasztó refrénjével egyfajta sötét himnusz. A már említett „Weisses Fleisch” menetelő riffjeihez monotonnak ható, érzelemmentes előadás társul. Kiemelkedő szerzemény az „Asche zu Asche” is, elektronikus szintihatásokkal – egyszerű, mégis elementáris, az ipari metal esszenciája.

A „Seemann” lírai darab, Rammstein-módra brutális csomagolásban. A cím magányt, elvágyódást, elszakadást szimbolizál. A „Du Riechst So Gut” azonnal slágerré vált, súlyos riffekkel, szintiszőnyegen haladva, Lindemann karizmatikus énekével.

A „Das Alte Leid” fokozatosan építkező, hipnotikus darab, míg a „Heirate Mich” sötét, drámai kezdése után súlyos riffekkel és klasszikus gitárszólóval színezett. A címadó „Herzeleid” középtempós, szaggatott riffekkel és nyomasztó refrénnel egy fájdalmas vallomás a szerelem megsebző erejéről. A „Laichzeit” menetelős ipari ritmusaival, lüktető dobjaival és agresszív énekével a csúcsdalok közé tartozik. A záró „Rammstein” – az elsőként megírt szám – sötét, nyomasztó és szimbolikus alapvetés.

A Herzeleid fogadtatása vegyes volt: a kritikusokat megosztotta az új és szokatlan NDH (Neue Deutsche Härte) mozgalom hangzásvilága. Egyesek zseniálisnak tartották a sötét, precíz atmoszférája miatt, mások viszont túl monotonnak és ridegnek érezték. A közönség azonban hamar felfedezte benne az erőt, és a koncertek intenzitása gyorsan kultstátuszba emelte a Rammsteint.

Az album főleg német nyelvterületen aratott sikert: Németországban a második, Svájcban a negyedik, Ausztriában pedig a 14. helyig jutott a listákon. Otthon ráadásul 500 000 példány fölötti eladással platinalemez lett.A koncertek műsorán a közelmúltig rendszeresen szerepelt az „Asche zu Asche”, a „Du Riechst So Gut” és a „Rammstein”.

Egy rajongói vélemény frappánsan foglalta össze az album esszenciáját:
„A Herzeleid az a lemez, amit ha reggel elindítasz, a kávé megijed és visszafőzi magát.”

Összegzésként: a Herzeleid nem csupán egy debütáló lemez volt, hanem egy esztétikai állásfoglalás. A Rammstein már itt kijelölte saját koordinátarendszerét. A borító, a német nyelvű dalszövegek, a gépi ritmusok és a sötét témák mind azt üzenték: nem kompromisszumot keresnek, hanem feszültséget teremtenek. Csak hallgatni kell – és érezni, hogy ez neked szól.

Minap lett 30 éves az AC/DC Ballbreaker albuma.

„Az AC/DC a Ballbreakerrel újra feltalálta a kereket – csak még rozsdásabban és hangosabban.”
Ez a frappáns rajongói vélemény hűen mutatja, milyen lemez is a Ballbreaker: az AC/DC pályájának egyik fordulópontja, amely visszahozza a zenekar klasszikus, blues-alapú hard rock stílusát egy tudatosan lecsupaszított, organikus hangzásvilágba.

Felállás:

• Brian Johnson – ének
• Angus Young – gitár
• Malcolm Young – gitár
• Cliff Williams – basszusgitár
• Phil Rudd – dob

Rudd 11 év után tért vissza a zenekarba. A Ballbreaker összes dalát a Young testvérek írták, a borítót pedig a Marvel képregényalkotói tervezték.

A producer Rick Rubin volt – utólag azonban hibás döntésnek bizonyult. A felvételek a New York-i Power Station stúdióban indultak, tíz héten keresztül próbálkoztak, ötvenórányi anyagot rögzítettek, de a tökéletes dobhangzást nem találták meg. A munkát végül Los Angelesben, az Ocean Way stúdióban fejezték be, de a menetrend csúszott, Rubin pedig a Red Hot Chili Peppers iránti kötelezettségei miatt háttérbe vonult. Ez Anguséknak nem tetszett.

Brian Johnson így emlékezett: „Rick olyan volt, mint egy szellem – néha véleményt mondott, de napokig be se jött a stúdióba. Lassította a munkát, analizált, miközben mi ösztönből dolgoztunk.” Rubin amolyan Frankenstein-hangzást akart: a gitársoundot a Back in Black-ről, a dobokat a Highway to Hell-ről, az éneket pedig a Led Zeppelintől kölcsönözve képzelte el – ami feszültséget szült a felek között. Végül Mike Fraser hangmérnök fejezte be a lemezt.

Dalról dalra:

• Az első szám, a Hard as a Rock azonnal megadja az alaphangulatot: középtempós, blues-alapú, minimalista AC/DC-dal, tipikus refrénnel. Egy életfilozófia a hajlíthatatlanságról – semmi különös, mégis működik.
• A Cover You in Oil még erőteljesebben nyúl vissza a blues-gyökerekhez, gördülékenyen hömpölyög, szépen nyílik ki a refrénben.
• Az album egyik csúcspontja a The Furor: dallamosabb, erősen bluesos tétel, Angus gitárja remek harmóniákat hoz.
• Két lassabb, sötétebb darab követi: a Boogie Man olyan, mintha egy füstös amerikai kocsmában szólna, lüktetése még lassúsága ellenére is megvan
• ; a The Honey Roll pedig izzó, ragacsos vágyat áraszt.
• A másik nagy csúcspont a Burnin’ Alive: tagoltabb gitárjáték, a refrén alá csempészett harmónia új dimenzióba helyezi a dalt.
• A Hail Caesar klasszikus AC/DC-s gúnyrajz a hatalomról.
• A Love Bomb igazi zenei detonáció.
• A Caught with Your Pants Down nyers, ösztönös, egyszerű, mégis hatásos.
• A Whiskey on the Rocks ismét blues-alapú szám, Angus remek játéka húzza.
• A végére maradt a címadó Ballbreaker: egyszerű riff, lassabb, menetelős tempó – de van benne erő.

Összkép:
Az album végül jól szól: nyers és karcos. A Ballbreaker megosztó lett – sok rajongó imádta organikus, letisztult hangzását, Brian Johnson hangja tiszta, de rekedtesebb. Mások szerint egyhangú és olykor tinédzseres szövegekkel dolgozik.

Az ausztrál listák élére került, az amerikai Billboard 200-on a 4. helyig jutott. A lemez legismertebb dala, a Hard as a Rock, mára 35 millió megtekintésnél jár. Angus Young szerint a Ballbreaker visszatérés volt a Powerage és a Let There Be Rock korszak nyersebb, bluesosabb világához. A gitáros a lemezen hallható játékáról így fogalmazott:
„Nem érdekel, mennyire bonyolult technikailag egy riff – ha megmozdítja a segged, akkor jó.”

Végeredmény:
A Ballbreaker az AC/DC egyik legnyersebb, legorganikusabb albuma. Tudatosan egyszerű, célratörő, mentes minden túlfinomkodástól. Nincsenek rajta igazi gigaslágerek, radikális újításokat sem hoz – mégis a zenekar a saját nyelvén szólal meg.

Kíváncsisággal és vegyes izgalommal szoktam várni a heti–havi megjelenéseket. Jó érzés böngészni az ismerős vagy éppen teljesen ismeretlen nevek között, új kiadványokat kutatva. Természetesen a nagyobb, ismertebb zenekarok mindig kiemelt figyelmet kapnak, de én szeretek rábukkanni azokra a bandákra is, amelyeket eddig még nem fedeztem fel. Szerencsére gyakran akadnak olyan albumok, amelyekre érdemes időt és figyelmet szentelni. Így akadtam rá a Celestial Wizard – Regenesis lemezére is.

A zenekar 2018 óta aktív, a coloradoi Denverben. Ez már a harmadik albumuk, amelyben a heavy, power, death és black metal elemei keverednek, sci-fi–fantasy tematikával. A banda az egyik legizgalmasabb társulat a színtéren: melodikus, mégis agresszív, epikus riffek, death/black metalos vokál és power metalos dallamvilág jellemzi. Hatásaik között olyan neveket találunk, mint az Arch Enemy vagy a Metallica.

A Murte hangulatos bevezetőjével indul az utazás, amely szépen átvezet a következő Pale Horse dalba, megtartva a gitárdallamot. Váltakozó black-es és tiszta ének, hangulatos, ütős szerzemény, amelynek refrénjében mintha a House of the Rising Sun akkordjai is visszaköszönnének. A Fangbearer gitárjátéka odaver – a szóló is lüktető és izgalmas, mindenféle izzadtságszag nélkül. A She Is the Blade esetében egy kis Arch Enemy-hatás érezhető, maga a dal pedig a jól bevált sémát követi, remek gitárszólóval megtámogatva.

A Shores of Eternity hegedű/gitár kettőssel indít, majd berobban a szerzemény, dallamos, black-es refrénnel és kiváló gitárharmóniákkal a fokozatos építkezés jegyében – egyértelműen az album egyik csúcspontja.

Két lendületesebb tétel következik: a zúzós Into the Abyss, illetve a tiszta éneket mellőző Ride with Fire, amelynek ízes szólója szépen belesimul a dal egészébe. A Wicked Master az előzőhöz hasonló vonalat viszi tovább, míg az Emerald Eyes himnikus, epikus refrénjével szintén a lemez legjobb pillanatai közé tartozik. Az utolsó, címadó Regenesis lendületes, monumentális darab, amelyet szétfeszít az erő.

A lemezen közreműködő zenészek:

• Soren Bray – basszusgitár
• Tim Gillman – dob
• Nick Daggers – ének, gitár
• Will Perkins – gitár
• Amethyst Noir – ének

Külön ki kell emelni a gitárjátékot, amely egészen magas színvonalú, minden téren.

A zenekar tagjai a kreatív folyamatokról úgy nyilatkoztak, hogy számukra a szövegírás egyfajta „világépítés” – mintha regényt írnának, csak zenei formában. A karakterek, helyszínek és események mögött mindig személyes élmények és gondolatok húzódnak meg. A céljuk, hogy a hallgató ne csak zeneileg, hanem mentálisan és vizuálisan is belemerüljön ebbe a világba. Ehhez segítik hozzá a grandiózus gitárok, a szintetizátorok és a death metalos vokál. A munkafolyamat náluk a riffekkel indul, majd a hangszerelés következik. A dalokon közösen dolgoznak, és akkor érzik igazán működőnek, ha azok „élnek”, és a közönség bele tud merülni.

Egy rajongó így fogalmazta meg a véleményét:
„A Regenesis az a lemez, amit akkor hallgatsz, amikor rájössz, hogy a világvége nem jön el, de azért páncélt öltve elindulsz, hátha mégis.”

A Regenesis a Celestial Wizard egy érett, összeszedett és technikailag kiforrott alkotása, amely tematikailag is mélyebb rétegeket érint. Egy igazi utazás a sötétségből a fénybe.

Ezen a héten három markáns megjelenés borzolja a metal színteret: Kittie újraértelmezi a legendás Spit EP-t, Wolfheart fagyos szimfóniával bővíti a Draconian Darkness világát, míg Black Soul Horde egy sötét hősnőt állít a közelgő album élére.

American Television – You Are Not Alone (EP)
Ez a hatszámos anyag a punk/rock közösségépítő erejét idézi meg. Olyan, mint egy Molotov-koktél, amelyet reménnyel töltöttek meg.

Bad Wolves – Die About It (Deluxe Edition)
A 2023-as album kibővített kiadása új dalokkal és ritka felvételekkel. Egy valódi érzelmi túlélőcsomag azoknak, akik erőt merítenének a zenéből.

Descendents – Milo Goes to College (Újrakiadás)
Az 1982-es kultikus debüt új kiadásban tér vissza. A hardcore/punk nyers agresszióját ötvözi a fogós dallamokkal – a tinédzserdüh és a felnőtté válás közötti törékeny szakadék hangja.

Kamelot – Ascension 1995–1998 (Újrakiadás)
Az első három lemez újramaszterelt változata sejteti, hogy a zenekar már ekkor is egy titkos térképet követett – melyet csak ők látnak.

Kittie – Spit XXV (EP)
Négy tétel, amelyek a 2000-es klasszikus új értelmezései. Élő bizonyíték arra, hogyan lehet a puszta dühöt átalakítani művészetté.

Wolfheart – Draconian Darkness II (EP)
Két vadonatúj dal és három újragondolt szerzemény alkotja ezt az utórezgést. Minden hang olyan, mint egy repedés, amelyen át kiszökik a múlt fagyos dühe.

Undead – This Side of the Grave (EP)
Négy dal a klasszikus death metal jegyében. Mintha szerelmeslevelet írtak volna a bomlásnak.

Black Soul Horde – Lady of Shadows (Single)
A görög epikus metal csapat harmadik előfutára a közelgő albumhoz. Nem hoz fényt a világba – de legalább stílusosan borít mindent árnyékba.

Ez a hét igazán széles spektrumon mozog: a kanadai The Dreadnoughts új lemeze, a chicagói Novembers Doom súlyos, szimfonikus rétegekkel gazdagított utazása. A klasszikus heavy metal szerelmeseinek pedig itt a Jelusick energiával és nagyívű dallamokkal. És mindez még csak a jéghegy csúcsa a heti kínálatból.

The Dreadnoughts – Polka Pit
A kanadai zenekar a punkot ötvözi különböző európai folk hatásokkal. Olyan, mint egy népzenei moshpit.

Heretoir – Solastalgia
A német black metal csapat az atmoszférikus, lírai oldalát mutatja meg, mintha valaki a világvége után utoljára megpengetné még a remény húrjait.

Novembers Doom – Major Arcana
Váltakozó tiszta és hörgős ének, lassú doom riffek, szimfonikus rétegek – a chicagói zenekar súlyos és atmoszférikus zenei utazást kínál.

Species – Changelings
A lengyel trió a power és a thrash metal határait feszegeti. Ez a lemez rád néz – és lassan átalakít, mintha soha nem is lettél volna ugyanaz.

Jelusick – Apocaliptical Ecstasy
A Dino Jelusick vezette klasszikus heavy metal csapat is friss albummal jelentkezett – tele energiával és nagyívű dallamokkal.

Castle Rat – The Bestiary
Teátrális heavy/doom New Yorkból. A dalok mintha bestiális lényeket idéznének meg a hangfalakból.

Vígljós – Tome II: Ignis Sacer
Második lemezével tért vissza a svájci dallamos, atmoszférikus black metal projekt, még mélyebbre merülve a tűz szakrális misztikumában.

Werewolves – The Ugliest Of All
Az ausztrál death metal trió kompromisszummentesen gyors és technikás. Olyan, mint egy vigyorgó pofon.