Mikor ezt a projektet elindítottuk, az volt a tervem és a célom, hogy azoknak, zenekaroknak lemezeiről írjak, amik olyan zenét játszanak, amiket szeretek, olyan zenekarokról, amiket szeretek, olyan műfajokról, amiket szeretek. Szóval terv az volt, hogy inkább csak azokat albumokat mutatnám be, amik nekem tetszenek, szerintem értéket képviselnek. ( A nagyobb bandák ez alól kivételek). Amik nem tetszenek, nem hozzám szólnak, esetlegesen nekem idegenebb műfajban mozognak, azokat elengedem, legfőképpen azért, mert annyi jó zene van, nem jut idő az esetlegesen gyengébb produkciók feltérképezésére.

A zenei érdeklődésem elég széles spektrumon mozog, úgy, hogy szerencsére van miből válogatni. Azonban néha belenézek a napba. Mint például a német Caliban új lemezével. Az albumról egy dalt hallottam előzetesként, ez pedig az Echoes volt, ami nagyon tetszett. Azt viszont nem tudtam, hogy ez a legjobb dal a lemezen, (a kettő közül) ami a korongon található. No de haladjunk sorjábanban.

A németországi Essenből származó Caliban nem ma kezdte az ipart, hisz 1997-ben alakultak. A Back From Hell pedig már a tizenharmadik lemezük a sorban. Egy nyilatkozatban azt mondták, hogy zenéjük metalcore, ott vannak a gyökereik, minden erre épül rá. Persze ők is ötvöznek más műfajokat, de ez a természetes fejlődési folyamat. Erre utal a nevük is, amelyet a Vihar című film egyik szereplőjétől kölcsönöztek, aki egy vad teremtmény, nyers, brutális és megszelídíthetetlen és elég jól jellemzi a zenéjüket. És valóban. Intenzív zenét nyomnak, nem túl hosszú, velős dalok, jók a zenei alapok, azokkal van a legkevesebb probléma.

Az első hallgatás után azonban voltak bennem kételyek, nem mondom, hogy nem tetszett, de azt éreztem, kell még legalább egy meghallgatás. És, igen a következő próba már megmutatta, az album hiányosságait. Dühödt dalok, jó gitártémák, de sajnos több helyen sablon panelek (Guilt Trip), muszáj refrének (I Was A Happy Kid Once), céltalanság (Back From Hell, Dear Suffering), olyan dallamok, amiket mintha már hallottam volna (Alte Seele), vagy egyszerűen csak semmilyen szerzemény (Overdrive, Till Death Do Us Part). De azért a második hallgatás arra is rávilágított, hogy semmi sem fekete vagy fehér, hisz találtam azért értéket is, aminek jó a ritmusa (Insomnia, ez talán a legjobb dal az albumon), ahol végre van egy jobb refrén (Glass Cage), vagy ahol esetlegesen történik is valami izgalmasabb dolog (Solace In Suffer, vagy a már említett Echoes).

A lemezt a következő társaság rögzítette: Andreas Dörner ének, Mark Görtz gitár (ők ketten alapító tagok is), Ian Duncan ének/basszus (ő meg az új fiú a bandában), Patrick Grün dob, Denis Schmidt gitár.

A lemez öblösen, de kissé élettelenül szól, egy kicsit még molyolhattak volna keveréssel is, kicsit nyers és piszkos, igaz halottam már ennél sokkal rosszabbul megszólaló korongot is.

Mark Görtz nyilatkozta az album kapcsán, hogy a dalok mögött álló üzenetet az elégedetlenség szította. Meg kell hallgatni és el lehet dönteni, ez mennyire jött át. Nálam a Caliban nem veszett el, a következőre is kapnak majd lehetőséget, reméljük az majd jobban sikerül.

Legalább a lemezborító jó.