A világ folyton változik. Természetesen jelen van az állandóság is, de a változás folyamatos jelenléte az életünkben tagadhatatlan. Engem sem kerülnek el ezek a változások.
Tény, hogy korábban pszichedelikus black metalt biztosan nem hallgattam – egyszerűen azért, mert nem éreztem ezt a fajta zenét magaménak.

Aztán belebotlottam a norvég In The Woods… zenekar egyik dalába, ami igencsak felkeltette a kíváncsiságomat. A pszichedelikus black/progresszív metal/rock zenét játszó formációt 1992-ben alapította Christian Botteri (gitár), Christopher Botteri (basszusgitár) és Anders Kobro (dob).

A zenéjük abszolút megéri, hogy az ember kicsit mélyebben elmerüljön benne.
Nyilván a műfaji sajátosságok miatt ez nem éppen könnyed, vasárnap délutáni hallgatnivaló – de rengeteg szép dallam, remek zenei megoldás és nem utolsósorban különleges atmoszféra jellemzi.

Olvastam róluk egy frappáns meghatározást:
"Az In The Woods… egy rejtélyes skandináv black metal zenekar, amely kalandos zenéjével feszegeti a műfaj határait."

A jelenlegi felállás a következő: Nils Drivdal billentyűs hangszerek, basszusgitár, Bernt Fjellestadt ének, Bernt Sørensen gitár, Kåre André Sletteberg gitár, és az egyetlen alapítótag, Anders Kobro dob. (A Botteri fivérek 2016-ban kiléptek.)

Az biztos, hogy a norvég srácok nem háromperces dalokban gondolkodnak – a legrövidebb szerzemény is több mint öt és fél perces.
De megtehetik, mert van érzékük a dallamokhoz és a zenei építkezéshez.
A dalaikban keveredik a progresszív, black metalos és tradicionális heavy metal hangulat, északi, melankolikus dallamokkal átszőve.
Ehhez társul az a sajátos komor atmoszféra, amely végig árad a zenéjükből.

Egyszer azt mondták a dalírásról:
"A lényege, hogy a dinamikát alkalmazva olyan hangulatot teremtsünk, amely pontosan odavezeti az érzelmeket, ahol azoknak helyük van."

Nézzük, hogyan is mutatkozik meg mindez a dalaikban.

Kezdeném azzal, hogy ehhez az egész hangulatvilághoz kellett egy olyan énekes, akinek a hangja képes megvalósítani ezeket az elképzeléseket.
Nos, Bernt Fjellestadt pontosan ilyen énekes.

Ez már rögtön az első dalban, a The Things You Shouldn’t Know-ban kiderül: szép, visszatérő dallamokat hallunk, többségében tiszta énekkel (ami a lemezen amúgy is jellemző).
Már itt érezhető a különleges atmoszféra, amit ígértek.
A ritmusok váltogatása pedig folyamatosan életben tartja a dalok energiáját.

Ezután jön két csúcsdal: Az A Misrepresentation of I. már a nyitó gitárharmóniákkal megfogja a hallgatót – kicsit folkos hangulatú, tele jó ötletekkel és emlékezetes énekdallamokkal. A The Crimson Crown vészjóslóan indul, majd szépen, szinte hömpölyögve áramlik végig.

A Jiss and The Lie hullámzása és Bernt Fjellestadt mélyebb éneke kissé más ízt ad a lemeznek – ez a dal nekem már kevésbé tetszett, mint az előzőek.

Ezután következik az album legerősebb pillanata: a Let Me Sing.
Ez a dal a hangulatával olyan érzelmeket szabadít fel, amelyeket nehéz szavakkal visszaadni – egyszerűen magával ragad a dallamok szárnyán.

A Come Ye Sinners talán a leginkább metalos darab, ha a tradicionális heavy metal alapvonalait nézzük.
Végül a záró The Wandering Deity teszi fel a koronát a lemezre: erős dal, nagyszerű dallamokkal, jó énekkel és a zenekarra jellemző nehéz atmoszférával.

A lemez hangzása kiváló – különösen a dobok megszólalása tetszett.
A zenészek mind magas szinten teljesítenek, közülük is kiemelkedik a már említett Bernt Fjellestadt, aki igazán különleges hangulatot teremt a hangjával.

Az album címe Otra, amely egy norvég folyó neve – és valóban, ez a zene úgy áramlik, mint egy folyó:
be a fülbe, az elmébe, a szívbe, majd végül a lélek mélyére.