Fémkapszula – Metal Zenei Fanoknak

Összetétel:

• Modern Epikus Erő – származási hely: Németország
• Fémes Dallamok Tánca – származási hely: Németország
• Düh, Súly, Energia – származási hely: Görögország

Kiknek ajánlott:

• Dallamos power metal rajongóknak
• Epikus, folkos melodikus death metal kedvelőinek
• Ütős, groove-os, koszos hangulatokat keresőknek

Elő a poharakat! Toljuk le a mai Fémkapszulát!

Induction – Love Kills?

Az európai power metal új hullámának egyik figyelemre méltó képviselője a 2014-ben alakult Induction. A banda érdekessége, hogy soraiban tudhatja Kai Hansen (Helloween, Gamma Ray) fiát, Tim Hansen-t, természetesen gitárosi poszton.

Az Induction zenei DNS-e a következőképpen fogalmazható meg: modern, epikus power metal, amely a technikai virtuozitást futurisztikus hangulatvilággal ötvözi. A zenekarra egyértelműen hatott a Helloween, a Battle Beast és a HammerFall munkássága.

A srácok egy interjúban elmondták, hogy minden kiadvánnyal dacolnak az elvárásokkal, és tudatosan fejlesztik, formálják a hangzásukat. Nézzük meg néhány, számunkra erősebbnek ítélt dalon keresztül, mennyire érhető tetten ez az ars poetica.

Az Empress például egy Accept- és HammerFall-hatású tétel: dinamikus, lendületes, erős refrénnel és feszes gitárjátékkal. A War of Hearts esetében hangsúlyos a svéd power metal vonal; kifejezetten dallamos, érzelmi csúcspontokra építkező szerzemény. A Dark Temptation a lemez sötétebb, csábítóbb oldalát mutatja. A Strangers to Love-ban vendégként szerepel Clémentine Delauney, a Visions of Atlantis énekesnője. Nem csak miatta, de a dal dögös alapokra épül, erősen Battle Beast-hatású, és könnyen beragad. A címadó Love Kills? a lemez egyik csúcspontja: energikus, sodró lendületű, tipikusan „jó metal dal”. Az I Am Evil szintén ebbe a vonalba illeszkedik, a Sabaton, Battle Beast és Amaranthe határmezsgyéjén mozog.

A zenészi teljesítményre nem lehet panasz. Gabriele Gozzi erős, karakteres, kifejezetten melódikus énekes. A két gitáros, Tim Hansen és Justus Sahlman egyszerre technikás, dallamérzékeny és modern szemléletű. A ritmusszekció – Dominik Gusch basszusgitáros és Markus Felber dobos – stabil alapot, masszív gerincet ad az albumnak.

A Love Kills? dallamos, fegyelmezett, erőteljes svéd hatásokat hordozó lemez. Precízen felépített zenei struktúrával dolgozik; minden hang a helyén van, mintha egy láthatatlan rend tartaná össze az egészet. Nehéz belekötni: bár nem minden dal telitalálat, kifejezetten sok köztük a kimagasló szerzemény. Kellemes meglepetés volt maga a lemez és a zenekar is.

„A Love Kills? ereje és modern metal feszültsége úgy áll össze, mint egy pontosan kimért, mégis érzelmileg túlfűtött vallomás.”

Equilibrium – Equinox

A bajor Equilibrium 2001-ben alakult, az Equinox pedig a hetedik stúdiólemezük. Hét év telt el az előző megjelenés óta, így időszerű volt az új anyag érkezése. A zenekar hangzását az epikus, filmzenei atmoszféra, a modern módon alkalmazott folkos dallamvilág és a melodikus death metal határozza meg. A vokális kettősség – a brutális és az euforikus megszólalás váltakozása – adja a banda egyedi karakterét és dinamikáját.

A lemezen közreműködő tagok: René Berthiaume (gitár), Tuval „Hati” Refaeli (dob), Fabian Getto (ének) és Skadi Rosehurst (billentyűk).

Ízelítő néhány dalból:

Awakening – Erőteljes, lebegő, folkos hangulat, markáns szintetizátordallamokkal.
Legends – Reményt sugárzó, már-már poposan fülbemászó refrénnel.
Gnosis – Nyomasztó hangulatú, misztikus utazás, sűrű atmoszférával.
Bloodwood – Gyors, lüktető, folkos energiákkal feltöltött tétel.
One Hundred Hands – Dallamos, energikus szerzemény, modern metal hatásokkal.
Nexus – Kemény alapokra épülő, többrétegű kompozíció, feszültséget fokozó, hűvös dallamvezetéssel.

Az Equinox érett és kiegyensúlyozott album, ahol a zenekar magabiztosan ötvözi az epikus, folkos melodikus death metalt a modern metal eszköztárával. Az összhatás feszes és tudatos, egyértelműen azt mutatja, hogy teljes kontroll alatt tartják zenei identitásukat.

„Az Equinox vad, lázas lobogása újra és újra fellázítja a bennünk élő, ősi, nyugtalan erőket.”

Full House Brew Crew – Glasgow Grin

 A Full House Brew Crew egy görög groove metal/southern/hardcore/metalcore zenekar, amely 2009-ben alakult. A Glasgow Grin az ötödik stúdiólemezük, és már az első hallgatásnál érződik, mennyire ügyesen ötvözik ezeket a stílusokat – elsőre könnyen hihetnénk, hogy a nagyvízen túlról érkeztek.

A zenekar stílusjegyei a következőkben mutatkoznak meg:

• Groove metal: vastag, húzós hangzás
• Southern: „olajos”, füstös atmoszféra
• Hardcore: nyers düh és lendület
• Metalcore: feszes, pörgős tempók

Ez az egész keverék koszos, dögös, bikacsök attitűddel van összerakva, ami egyedi karaktert ad az albumnak.

Néhány figyelemre méltó dal:

Glasgow Grin – Súlyos, feszes, groove-os és metalcore-os alap, kocsmapadló hangulatot idéz.
No Gods, No Chains – Az énekes nyers, felszabadító üvöltése azonnal arcunkba vágja a mondanivalót.
Free Fall – Dühödt tétel, a közepétől átmegy súlyba, így más dimenzióba emeli a dalt, ellenállhatatlan energiát szabadítva.
Rain – Húzós és dallamos, könyörtelenül visz magával.

A zenekar tagjai:

• Vangelis Karzis (ex-Rotting Christ), ének/gitár, aki kontrollált agresszióval adja elő a vokálokat
• Spiros Dafalias, basszusgitár, stabil és húzós alap
• George Tzatzakis, gitár, az olajos tónusú, masszív riff fal megalkotója
• Chris Bormey, dob, aki végig erőteljesen tartja a tempót

A Glasgow Grin egy feszes, karakteres, groove-os lemez. A zenekar éretten és magabiztosan érti a koszos, mégis modern hangzást, és teljes erőből, megalkuvás nélkül szabadítja ránk azt az energiát, amiért érdemes hallgatni őket.

„A Glasgow Grin úgy dübörög, mintha a világ összes szorongása és dacossága egyszerre akarna a a felszínre törni”

A Hooligans zenekarral való kapcsolatom egy érdekes történet. A kilencvenes évek elején egy vidéki klubban láttam őket először – konkrétan Kiss Endi dobost, Ördög Csipa énekest és Tóth Tibor gitárost. Akkor még nem „Hooligans” volt a nevük, és a helyiségben sem volt húsznál több ember, beleértve a zenekart, a közönséget és a büfést is. A koncert után, miközben pakolták a cuccaikat, kicsit beszélgettünk velük, sőt, még egy buszjegyre is adtak autogramot. Sok mindenre nem emlékszem, de arra igen, hogy búcsúzóul azt kívántam nekik, legyenek sikeresek. Valószínűleg nem emiatt, de azok lettek.

A következő években viszont a Hooligans nem került különösebben az érdeklődési körömbe, mígnem jó tíz éve meg nem ismerkedtem a mostani feleségemmel. Ő viszont nagyon szereti a zenekart, és az első közös koncertjeink egyike is az ő egyik vidéki fellépésük volt. Teltek-múltak az évek, és az utolsó két lemez keményebb hangvétele nagyon a kedvemre való volt, így tavaly májusban újra megnéztük őket – egy baromi jó koncerten. Gondoltam, karácsonyi ajándék gyanánt meglepem a kedvesemet a 30 éves jubileumi arénás Hooligans-koncerttel, de megelőzött: ő lepett meg engem. Nagyon örültem neki.

A koncert kezdése este 8-ra volt meghirdetve, de már fél nyolc körül emberes tömeg gyűlt össze a csarnokban, amely a kezdésre teltházzá varázsolódott. Pontban a meghirdetett időpontban egy erős intro után a Hooligans a színpadon termett, és fél 11-ig nyomták a bulit.

Természetesen tervben volt, hogy írok róla: hangzás, látvány, zenészi teljesítmény, setlist, miegymás. De igazából nem ez volt a lényeg. Persze írhatnám, hogy Tóth Tibi gitárja milyen állatul szólt, vagy, hogy Kiss Endi dobjai az elején kicsit keresték a kontaktot a fülemmel, de rohadtul nem ez volt a lényeg. Elvitt a zene.

Ahogy a bevezetőben említettem, nekem a szigorúbb hangzás jobban bejön, és az egész műsor – még a régi dalok is – bitang keményen szóltak. Igaz, hogy volt még egy gitáros és egy billentyűs a hangzás dúsítása érdekében. Ráadásul két és fél órán keresztül játszottak, üresjárat nélkül. Nem voltak hosszú percekig tartó konferálások, monológok vagy intrók. A műsor gördülékenyen haladt, nem tört meg.

Persze Csipa folyamatosan kommunikált a közönséggel, néha kicsit pimasz és jópofa volt, de egy pillanatig sem volt kétséges, hogy kézben tartja a koncertet. Profi, de mégis laza volt a fellépés: feszes, de spontán is. Csipa a két öreg harcostársat, Tibit és Endit néha heccelte, ami tökéletesen illett a műsorba. Emberközelivé tette a koncertet, miközben több mint tízezren voltunk a helyszínen. A zenekar maximumon pörgött, ismétlem: két és fél órán keresztül. Azt játszották el, amit akartak, és amit a közönség szeretett volna.

A látvány szemkápráztató volt: fények, lángcsóvák, görögtüzek és a LED-falon futó vizuális elemek – elsőrangú élmény nyújtottak. Mivel jubileumi koncert volt, vendégek is színpadra léptek: Gudics Máté, Diószegi Kiki, Mező Misi és Kiss Endi lánya, Kiss Bodza, mindannyian egy-egy közös dal erejéig.

Nem esett még szó Romanek Gergő basszusgitárosról és a két vokalistáról, Kottmayer Krisztináról és Vincze Fekete Veráról. Gergő játékát figyeltem: nemcsak jól mutatott a színpadon, hanem koncentráltan és sokat mozogva muzsikált. A másik gitáros, Dankó Zolika külön piros pontot érdemel a Five Finger Death Punch pólóért és a Jason Hook gitárért, valamint a billentyűs Gyöngyösi Gábor és a két vokalista hölgy is, akik végig tolták az egész bulit – jár a taps nekik is.

Az egész Hooligans-stáb teljesítménye lenyűgöző volt. Körülbelül 30 dalt adtak elő két és fél órán keresztül, ilyen intenzitással nem semmi teljesítmény. És mindezt szívvel-lélekkel tették. Az emlékeim között kutatva arra jutottam, hogy ez a harmincéves Hooligans-koncert volt a legjobb magyar Aréna-koncertélményem.

Úgyhogy legközelebb is veletek, ugyanitt. Mert vannak esték, amelyek nem múlnak el.

„A zene úgy áradt szét, mint a tavaszi áradás, amely nem kérdez, csak visz. És én hagytam, hogy magával sodorjon.”

30 éve jelent meg az In Flames Jester Race albuma, amely meghozta a zenekarnak az áttörést, és a melodikus death metal egyik alapkövévé vált.

A metal aranykora – vagy ha úgy tetszik, hőskora – egyértelműen a nyolcvanas évek voltak. Ekkor erősödött meg annyira a műfaj, és akkora tömegbázis alakult ki mögötte, hogy többé nem lehetett egy legyintéssel elintézni egy múló hóbortként. Ugyanakkor a kilencvenes évek is kifejezetten izgalmas korszaknak bizonyult. A thrash metalból kinőtt a death metal, ráadásul két markáns irányzatra bomlott: az amerikai (floridai) és az európai, azon belül is a svéd vonalra.

Az évtized közepére azonban mind a thrash, mind a death metal kezdett kifáradni. A glam metal gyakorlatilag eltűnt, a hard rock és a heavy metal is visszaszorult, nehéz időszakot élt. Eközben a black metal erősödött, a mainstream médiát viszont ekkorra már a grunge uralta.

Az In Flames ekkoriban még nem számított igazán nagy névnek, de az underground már felfigyelt rájuk, hiszen a göteborgi színtér egyre komolyabb erővé vált. A The Jester Race a zenekar második albuma volt, ugyanakkor az első Anders Fridén énekessel és Björn Gelotte dobossal. Mindketten a mai napig tagok, igaz, Björn már gitáron játszik.

Maga a lemez kiforrottabb, mint az elődje, a Lunar Strain. Melodikusabb, gazdagabb, és tele van olyan gitártémákkal, amelyek idővel egy egész irányzatot inspiráltak. Egy interjúban elmondták, hogy az album készítésekor erősen kísérleteztek; nem volt tudatos céljuk új stílust teremteni. A stúdiómunka ösztönös, spontán folyamat volt, sok improvizációval.Vizsgáljuk is meg közelebbről!

A Moonshield olyan, mintha egy akusztikus álomból ébrednél egy melodeath csatamező közepén. Váltakozó témák, enyhén középkorias hangulat. A The Jester’s Dance az a bizonyos gitárdallam és szólórész, ami miatt beleszerettem az In Flames zenéjébe. Ezzel indul, és végig is kíséri a dalt, majd természetesen becsatlakozik a súlyosabb, metalosabb rész. Így lesz belőle egy kétperces instrumentális tétel, amely egyszerre klasszikus és izgalmas.

Az Artifacts of the Black Rain dögös, a göteborgi dallamvilággal feldíszítve, mint egy viharfelhőkből aláhulló melódia. A Graveland lendületes, sötét tónusú, erőteljes szerzemény. A Lord Hypnos hasonlóan kemény, középen egy atmoszférikus kiállással, ahol a szám karaktere is átalakul, majd visszatér a zúzás – változatos, sűrűn rétegzett darab.

A Dead Eternity több összetevőből építkezik, feszült ritmusváltásokkal. Külön érdekesség, hogy az akkor még kevésbé ismert Oscar Dronjak, a HammerFall gitárosa is közreműködik benne.

A címadó The Jester Race egyszerűen brutálisan erős dal. Zúzós riffek, kiváló dallamok, a korai göteborgi melodeath esszenciája. A December Flower a lemez leggyorsabb tétele, bár itt is akadnak tempóváltások. A Wayfaerer egy instrumentális darab – esküszöm, az In Flames szintjén ez kifejezetten vidámabb, játékosabb, tiszta hangulatfestésű tétel.

A záró Dead God in Me egy hagyományosabb, keményebb In Flames-szerzemény, váltakozó struktúrával. Tökéletes lezárás: egy robbanás, amely sokáig visszhangzik az emberben.

A lemezt ütőképes csapat rögzítette, még ha ez a felállás később nem is maradt együtt. Anders Fridén nyersebben énekel, mint a későbbi években, de erős érzelmi töltettel. A két gitáros, Jesper Strömblad és Glenn Ljungström kifinomult, melodikus harmóniarendszerrel dolgozik, miközben feszesen és stabilan tartják a dalokat. Johan Larsson basszusa masszív alapot ad, Björn Gelotte dobolása pedig dinamikus, pontos és energikus.

A kritikusok egyöntetűen úgy látták, hogy The Jester Race nem csupán az In Flames karrierjének egyik csúcspontja, hanem egy műfajformáló death metal album. Ha akadt is negatív vélemény, az inkább technikai jellegű volt – a hangzás vagy Fridén éneke kapcsán.

A rajongók fogadtatása egyértelmű: The Jester Race nem csupán egy sikeres album, hanem generációs alapmű. Több, a stílussal foglalkozó platformon az 1996-os év második legjobb lemezének választották. A YouTube-on a Moonshield több mint 1,3 millió, míg a The Jester Race több mint 1 millió megtekintésnél jár.

A The Jester Race tehát valódi mérföldkő: olyan lemez, amikor a műfaj hirtelen magára ismert. A dallamok fegyelmezett rendje, a gitárok harmonikus összjátéka új irányt mutatott, és azóta is biztos pontként áll mindazok előtt, akik a göteborgi iskola stílusát követik.

„A The Jester Race olyan, mint a téli szélben pendülő húr: kemény, tiszta, és valami különös szépséggel van tele.”

A magyar színtér is mozgásba lendült az év eleji hónapokban. Az underground zenekarok úgy döntöttek, hogy már a 2026-os év első heteiben megmutatják, min dolgoztak. A műfajok széles skálán mozognak: grindcore (Paediatrician, Retorsion), melodeath (Skog), blackened death (Urachel), és ehhez társul a Meteora és a Nís új anyaga. Érdemes végignézni rajtuk, mert mindegyik másféle tapasztalatot kínál.
Szemelgessünk hát belőlük!

Paediatrician – Tales From The Hospital
Ez már a zenekar hetedik albuma: gyors, brutális, technikailag feszes grindcore. Olyan könyörtelen, mintha altatás nélkül operálnának.

Skog – Sinister Dream
A budapesti melodikus death metal csapat első lemezével jelentkezett. Energikus, kifejezetten erős debütálás.

Urachel – The Final Ceremony
Márkó Zoltán egyszemélyes projektje az Urachel. Sűrű, rituális atmoszférájú, extrém blackened death metal anyag, okkult hangképekkel.

Meteora – Darkest Light
Grandiózus, sokszínű, érzelmileg intenzív szimfonikus metal album. A dallamok finoman csorognak végig a csend repedésein, mint a fény, amely nem találja a kiutat.

Gormoth – Departure
Tóth Ádám egyszemélyes projektje atmoszférikus, kozmikus hangulatú black metal utazás, lassan építkező ambient és hipnotikus témákkal.

Nís – Emberöltő EP
Érzelmileg mély progresszív rock/metal EP a budapesti zenekartól. A dallamok úgy lebegnek, mintha a gravitáció csak egy rosszul sikerült tréfa lenne.

Pozvakowsky – Rapid EP
A Rapid egy nyers, élő érzetű, lebegős utazás, amelyben a zenekar a hangzásbeli szabadságot emeli művészi szintre.

Retorsion – Rosszabb, mint a halál
Intenzív, kíméletlen grindcore-támadás, amelyben a magyar underground legvadabb energiái sűrűsödnek tömény brutalitásba.

Babona – Az átkozott
Rózsa Tamás egyszemélyes formációja sötét, pszichedelikus, súlyos doom/stoner stílusú zenét játszik, hömpölygő riffekkel és hipnotikus atmoszférával. A hangzás lebeg, vibrál, mintha maga a tér próbálná megérteni a létezését.

Megint jó extra kiadványok jöttek a héten: Powerwolf koncertlemez, The Hellacopters válogatás, Malevolence ballada, de jó a többi dal is, a Miss May I-tól a Nothgardig.

The Hellacopters – Cream Of The Crap! Vol. 3 (Válogatás)
A legendás Cream Of The Crap! sorozat harmadik része látott napvilágot a napokban, amely ismét a zenekar nem albumos dalait gyűjti össze.

Powerwolf – Wildlive – Live At Olympiahalle (koncert)
A német Powerwolf koncertlemeze monumentális energiával telített anyag, amely tökéletesen megmutatja, miért számít a zenekar a power metal egyik legnagyobb kortárs alakjának.

Malevolence – Silhouette (single)
A sheffieldi srácok érzelmes tétele kilép a zenekar keményebb metalcore-világából, és egy visszafogottabb, dallamosabb arcát mutatja meg.

Miss May I – Die On The Vine (single)
Erőteljes, melodikus tétel az ohiói csapattól, amely a technikás riffeket önreflektív lírával kapcsolja össze.

Eidola – Purity Ladder (single)
Az amerikai Eidola új dala finoman csillog, akár egy gondolat, amely még nem tudja, hogy fájni fog.

Xorsist – An Elegy Unfolds (single)
Az underground körökben egyre népszerűbb svéd death metal banda új dala tökéletesen előrevetíti a hamarosan megjelenő Aberrations album atmoszféráját.

Guilt Trip – God Forgives (EP)
A manchesteri Guilt Trip minden dühét egyetlen, tömör csomagban robbantja a hallgatóra.

Nothgard – Blindfolded (single)
Drámaian és epikusan felépített melodikus death metal tétel a német bandától.

As The Sun Falls – As Night Demons (single)
A finn As The Sun Falls megmutatja, hogy néha az éjszaka sokkal őszintébb, mint a nappal.

A második részben színes a paletta. Van itt, kérem, atmoszférikus black metal – Ashbringer, technikás death metal – Overtoun, fantasy metal – Greyhawk, crossover thrash – Leatherhead, valamint német pogányok, egyszemélyes atmoszférikus black metal és spanyol power. Mi ez, ha nem változatosság?

Ashbringer – Subglacial
Az amerikai zenekar új lemeze természetfeletti, atmoszférikus black metal, hideg és ősi hangulatokkal.

Overtoun – Death Drive Anthropology
Technikás, brutális death/thrash lemez, egyszerre filozófiai és pusztító.

Greyhawk – Warrior Of Greyhawk
Klasszikus, fantasy témájú US power metal modern energiákkal.

Leatherhead – Violent Horror Smokie
Amerikai crossover, agresszív és szórakoztató horror/thrash lemez.

Wolfchant – Echoes of a Once Time – Part I
A német zenekar erőteljes, dallamos pogány metal lemeze, mintha a múlt ősi hősei szólnának hozzánk.

Frozen Ocean – Ask Drömmer
Egyszemélyes atmoszférikus black metal, lebegő textúrákkal, a tudatalatti és az álomvilág határán mozog.

Unchosen Ones – Divine Power Flowing
A spanyol zenekar második nagylemeze, lendületes, dallamközpontú power metal klasszikus és modern hatásokkal.

Wazzara – Arbor
Eredetileg Barbara Brawand szólóprojektjeként indult. Az új lemez egy mélyen építkező post metal utazás, ahol a lebegő dallamok és sötét textúrák organikusan fonódnak össze.

The Day of the Beast – Nightspawn Descendants
A virginiai blackened thrash metal csapat új lemeze. A thrash intenzitása keveredik a sötét, fenyegető rétegekkel.

Ezen a héten is érkeztek figyelemre méltó új albumok. Ugyan nagy név nincs köztük, de érdekes, izgalmas muzsikából annál több akad a heti termésben. A Space of Variations, a Temple Balls, a Kaine és az Eye Of Purgatory keltette fel elsőre az érdeklődésünket, de rajtuk kívül is találni még erős megjelenéseket. Nosza, csapjunk is bele!

Austen Starr – I Am The Enemy
Austen Starr modern metal előadó az Egyesült Államokból. Lemeze feszes, energikus és érzelmileg intenzív.

Defaced – Icon
Death metal Svájcból. Vad dühvel izzik, mintha a világ pereméről üvöltene vissza.

Hoaxed – Death Knocks
Lassan építkező, atmoszférikus dark rock, amelyben a melankólia és a misztikum tökéletesen összeér.

Slaughterday – Dread Emperor
Egy könyörtelen, rothadó old school death metal lemez a kétszemélyes német zenekartól.

Space of Variations – Poisoned Art
Új lemezzel jelentkezett az ukrán modern metal csapat. Mintha egy űrhajó landolt volna a nappaliban – és még üvöltene is.

Temple Balls – Temple Balls
A finn heavy rock zenekar lemeze fiatalos lendülettel és modern erővel szólal meg.

Kaine – Extinctions
A brit heavy metal hagyományaira épülő konceptlemez.

Eye Of Purgatory – Darkbone
A Darkbone a svéd death metal egyik legtermékenyebb alakjának, Rogga Johanssonnak az egyszemélyes projektje, amely a klasszikus svéd hangzást modern, epikus elemekkel ötvözi.

Ma 20 éves az Amorphis korszakváltó albuma, az Eclipse.

A zenekar tavalyi Borderlands lemeze nekem nagyon tetszett, és amúgy is kedvelem az Amorphist, így kapóra jött az Eclipse jubileuma. Újra meghallgattam ezt a minden elemében kiváló albumot, és ismét lenyűgözött.

Az Eclipse az Amorphis egyik legfontosabb fordulópontja. Egyrészt ez volt az első album Tomi Joutsen énekessel, akinek érkezése új lendületet adott a csapatnak. Másrészt visszahozta a korai, folkosabb és melankolikusabb hangulatot, miközben ismét hallhatóvá vált a hörgés egy Amorphis lemezen.

A banda hetedik lemezének mondanivalója a Kalevala világából merít, középpontjában a Kullervo történet áll.

A zenekar a 2000-es évek közepére nehéz helyzetbe került. 2004-ben Pasi Koskinen énekes távozott, így nagy kérdőjelként lebegett a csapat jövője. Az Amorphis az ezredforduló elejére eltávolodott a kezdeti death/doom metal gyökerektől. Ráadásul az időszak közepére a göteborgi melodikus death metal és a modern metal rendkívül erőssé vált; a közönség szerette a dallamos, de kemény zenét. Közben berobbant a folk metal is, ami kedvezett az Amorphisnek, hiszen eredetileg a Kalevalából merítették mondanivalójukat. A finn metal ekkor már szélesebb közönséget is megfogott, lásd Nightwish, HIM, Children of Bodom, és az Amorphis is ebbe a körbe kapcsolódott. Mondhatni, jókor voltak, jó helyen.

És megcsinálták! Olyan albumot hoztak létre, amelynek minden dala kiváló. Az Eclipse nem csupán egy metallemez; egy hangulatvilág, egy belső utazás, egy újjászületés története.

A dalok rövid elemzése

• Two Moons – A lemez nyitódala folkos, a dallamos refrén kinyitja az új korszak kapuját.
• House of Sleep – Dögös, tempós, ugyanakkor dallamos; mintha a nyíló kapun besütött volna a fény.
• Leaves Scars – Lüktető, organikus, néha nyomasztó, de teljesen beszippantja a hallgatót.
• Born for Fire – Az Amorphis zenei gyökereit idézi, erőteljes és ősi hangulatú.
• Under Soil and Black Stone – Melankolikus, de a tempóváltások új karaktert adnak a dalnak; az egész magával ragadó hangulatú.
• Perkele (The God of Fire) – Erőteljes; Tomi Joutsen hörgése dominál, a tiszta refrén és a hangszerelés összefogja az egészet.
• The Smoke – Sodró lendületű, a szintetizátor útmutatást ad a dalnak, mely körbeölel és betölti a teret.
• Same Flesh – Áramló ritmusok, a refrén katartikus élményt nyújt.
• Brothers Moon – A dallamok lágyan úsznak egymásba, mint a holdfény a vízen.
• Empty Opening – Megnyitja az elmét, sűrű, drámai és feszültséggel teli.
• Stone Moon – Súlyos, gördülő, mint egy ősi szobor árnyéka.

A zenészek teljesítménye

• Tomi Joutsen énekes kimagasló teljesítményt nyújtott; karizmatikus előadása új identitást adott a zenekarnak.
• Esa Holopainen gitáros érzelmes, melodikus játékában folkos motívumok is megjelennek. Tomi Koivusaari szépen egészíti ki Esa játékát.
• A ritmus szekció, Nicklas Etelävuori basszusgitáros és Han Rechberger dobos, stabil alapokat biztosít.
• Santeri Kallio billentyűje gazdagon atmoszférikus, misztikus és folkos hangulatot kölcsönöz.

A kritikusi fogadtatás rendkívül erős volt; az albumot újjászületésként értékelték. Az Amorphis visszatért, és az Eclipse a zenekar egyik legjobb lemezévé vált.

A rajongók imádták; sokak véleménye szerint: „Végre újra Amorphis!”
Tomi Joutsen azonnal kedvenc lett, az album dalai pedig klasszikussá váltak az évek során. A fiatalabb generáció számára is az Eclipse jelentette az első találkozást a zenekarral: „Az Eclipse lett az első Amorphis lemezem, és azóta sem enged el.”

Egy 2026. január 30-i koncerten a lemezről a The Smoke és a House of Sleep csendültek fel.

Összegzés

Az Eclipse az Amorphis fegyelmezett, arányos, ihletett hangulatban született albuma. Minden dal emelkedő színvonalú ívet követ; nincs töltelék, és a zenekar Tomi Joutsennel magabiztosan találta vissza karakteres hangját.

„Az Eclipse olyan, mint egy ősi körjáték: a tűz, a víz, a föld és a levegő egymásba fonódik, a hangok táncolnak, a ritmusok keringenek, és a hallgató maga is része lesz ennek az elemi áramlásnak.”

 A mostani Fémkapszula ismét három teljesen eltérő zenei világ hatóanyagait pumpálja a véráramunkba. Dühös metalcore Texasból, old school death metal Svédországból és gótikus melankólia Finnországból. Három különböző karakter, egy kapszulában.

 Upon A Burning Body–  Blood Of The Bull

Egy újabb metalcore csapat, ezúttal Texasból. Rengeteg a zenekar a színtéren, de az Upon A Burning Body valamiben mégis kilóg a sorból a többi amerikai banda közül.

Először is nem most kezdték: a banda 2005 óta létezik, és a Blood Of The Bull már a hetedik nagylemezük. Másodszor, stílusuk szerves része a latinos, texasi identitás, ezért is kapunk spanyol hatású intrókat. A deathcore felől érkeztek, majd fokozatosan áteveztek a metalcore irányába, miközben groovosabb elemekkel is gazdagították a hangzásukat.

Nézzünk pár dalt, hogyan is jelennek meg a fentebb említett jellemzők.

A Hand Of God-ban ott lüktet a nyers energia, a Killshot pedig több rétegben építi fel a feszültséget. A Daywalker sem gyenge darab, de a dallamos refrén lehetett volna fogósabb, emlékezetesebb. A Dragged Through Glass nyomasztó, fojtott és izgalmas tétel, míg a Living In A Matrix talán az album legerősebb pillanata: feszült, már-már hipnotikus, és remek refrénnel dolgozik. A Curse Breaker agresszív, mintha egy dühödt üvöltéssel rázná le magáról az élet teljes súlyát, az An Insatiable Hunger pedig az egyik legütősebb és legkeményebb dal a lemezen.

A zenészi teljesítmény: Danny Leal énekes vokálja stabil, nem esik szét, végig kontrollált marad. Ruben Alvarez gitáros játékában sok a váltás és a dögös riff, dinamikusan mozgatja a dalokat. Thomas Alvarez basszusa erős jelenléttel alapoz, míg Tito Felix dobos tudatosan, jó érzékkel adagolja a súlyt és a tempót.

Az album színes, a metalcore szinte minden rétegét bejárja. Nem minden dal üt akkorát, mint kellene, de a többség rendesen odacsap. A stíluson belül egyértelműen az erősebb mezőnyt gyarapítja.

„A Blood Of The Bull nyers, izmos, csontig hatoló igazság. A bika vére tovább lüktet benne.”

 Paganizer – As Mankind Rots

A Paganizert a svéd death metal egyik ikonikus alakja, Rogga Johansson énekes/gitáros alapította még 1998-ban. A zenekar azóta a klasszikus death metal egyik legtermékenyebb képviselőjévé vált. Az As Mankind Rots már a 14. nagylemez a sorban. A Paganizer egyértelműen a svéd iskola – Dismember, Entombed, Grave – hagyományait követi, de továbbra is frissen és energikusan szólal meg.

Nézzünk pár szerzeményt az albumról.

A címadó As Mankind Rots igazi death metal keresztmetszet: minden benne van, amiért ezt a stílust szeretni lehet – fegyelmezett, markáns és célratörő.

Az Aftermath Bleeder egy vérbő darab, komoly sebességgel és súllyal, amelyet egy enyhe melodikus ív tesz még emlékezetesebbé. Olyan, mint egy sötét örvény, ami magába ránt.

A Testament To Madness a lemez csúcspontja. Több részből építkezik, tempóváltásokkal operál, és elképesztő energia feszül benne. Kíméletlen, mégis tudatosan felépített tétel – az a fajta dal, amely garantáltan letépi a fejedet.

A Vålnads Makt kissé kilóg a sorból. Egyrészt svéd nyelvű, másrészt Mathias Fiebig dobos felesége, Mia Fiebig fékeveszett, rikácsoló vokálja miatt death metal köntösbe bújtatott punkos őrület lett belőle. A hölgy egyébként nem először szerepel Rogga valamelyik projektjében. A többi tétel viszont megalkuvás nélküli, kompromisszummentes, hamisítatlan vérbő darab.

A zenészi teljesítmény stabil és meggyőző. Rogga Johansson magabiztosan, stílushűen és érthetően bömböli végig az albumot. A már említett Mathias Fiebig dobjátéka határozott, feszes és technikás. Marti Kläsen basszusa masszív alapot biztosít, míg Kjetil Lynghaug gitárja tömör, sallangmentes és célirányos.

Az As Mankind Rots karakteres, kiforrott és érett anyag, amelyen a Rogga Johansson vezette csapat felvonultatja a klasszikus svéd death metal teljes eszköztárát. A lemez bizonyítja, hogy a műfaj hagyományai akkor is képesek frissen és erőteljesen megszólalni, ha egy veterán zenekar a saját keretein belül maradva újít.

„Az As Mankind Rots könyörtelen erővel tárja fel a romlás arcát, és fegyelmezett rendben hömpölyög végig a lelkeden.”

 For My Pain – Buried Blue

A finn For My Pain még a múlt évezredben, 1999-ben alakult. 2005-ig működött aktívan a zenekar, és 2003-ban jelent meg bemutatkozó albumuk, a Fallen. Akkoriban a csapat tagja volt a Nightwish fő dalszerzője, Tuomas Holopainen is.

2023-ban jött el az újraegyesülés ideje – Holopainen nélkül –, amelyet új lemez is követett, a Buried Blue.

A For My Pain zenei DNS-e nagyjából így írható le: finn melankolikus, atmoszférikus gothic metal, némi power metalos beütéssel, erős Sentenced- és Nightwish-hatásokkal. Ez az a fajta zene, amelyhez kell egy bizonyos lelkiállapot. Nem akar sokkolni vagy látványosan villogni, viszont mélyre hatol: hideg, mégis nagyon is emberi.

Egy interjúban a tagok elmondták, hogy a lemezt nem egyszerű újraegyesülésként élik meg a hosszú szünet után, inkább egyfajta második esélyként. Jó volt újra együtt dolgozni; bár az elején még volt bennük némi bizonytalanság, hamar visszatért a régi kémia.

Nézzük, ez mennyire érződik a dalokon.

A Hungry For Desire egyszerre hordoz gothic hangulatot és enyhe poweres lendületet. Szomorúan szép, és valóban mélyre megy.

A Wounds Are Weeping című dalban vendégszerepel Troy Donockley a Nightwishből, és a pikulázása ad egy enyhén középkorias, Nightwish-hangulatú atmoszférát a tételnek.

A WitchBitch Elite inkább a Sentenced örökségét hordozza magán. A Time Will Our Words mélabús, visszafogott darab, jól eltalált dallamokkal. A Tether-ben vendégként hallható Riin Rinkinen; a dal keményebb alapokat kever lágy, érzelmes dallamokkal, különleges hangulatot teremtve. Az Isle Of Solitude az album egyik legfogósabb, legdögösebb tétele, míg a Born Out Sun sötét, nyomasztó, mégis kifejezetten szép szerzemény.

Juha Kylmänen énekes a finoman építkező dallamívek mestere. Marco Sneck billentyűs felel a sötét textúrákért és az atmoszférikus rétegekért. Altti Veteläinen basszusgitáros stabil érzelmi alapot ad a daloknak. A két gitáros, Lauri Tuohimaa és Olli-Pekka Törrö nemcsak dögös, ízléses témákkal járul hozzá az összképhez, hanem az atmoszféra finom árnyalásában is fontos szerepet játszik. Ari-Matti Pohjola dobos pedig letisztult, fegyelmezett alapokat biztosít.

A lemez hangzása kifejezetten szép, a hangszerelés átgondolt, és a borító is vizuálisan erős, igényes munka.

A Buried Blue összességében letisztult, atmoszférikus gothic metal album, amelyen a zenekar hozza a rá jellemző melankolikus dallamvilágot. Színes, mégis egységes anyag, amely pontosan ott és úgy érint meg, ahol kell.

„A Buried Blue olyan, mint egy sűrű, hideg levegőjű táj: minden hangja komoran, mégis őszintén szól az emberi lélek bajairól. A For My Pain  nem cifráz, csak kimondja a maga igazát – és ettől lesz súlya minden dallamnak.”

Tailgunner – Midnight Blitz

Mostanában sokat olvastam a Tailgunner zenekarról. Többen a brit heavy metal új hullámának képviselőjeként emlegetik őket, ezért úgy döntöttem, én is meghallgatom a friss albumukat, a Midnight Blitz-et.

A csapat 2020-ban alakult, és 2023-ban adta ki debütáló korongját, a Guns for Hire-t. A zenekar producere egyébként nem más, mint K.K. Downing.

A Tailgunner zenéje a NWOBHM gyökereiből táplálkozik, de erőteljesen jelen van az európai power metal hatása is – Helloween, HammerFall, illetve az Udo Dirkschneider-féle vonal. Tulajdonképpen a klasszikus brit heavy metal gyors és dallamos újraértelmezése ez: epikus, energikus és himnikus egyszerre.

Egy interjúban a srácok arra a kérdésre, miért erősebb a power metal hatás ezen a lemezen, mint az előzőn, azt válaszolták, hogy a műfaj mindig is inspirálta őket. Ugyanakkor ahhoz, hogy ilyen dalokat tudjanak írni, idő kellett – érniük kellett hozzá.

A lemez a címadó Midnight Blitz-zel indít: tempós, lendületes, modern heavy metal erőteljes power metal beütéssel. A Tears of Rain szintén energikus, kiváló dallamokkal, egy fokkal talán még erősebb is az előzőnél. A Follow Me in Death borús és gyors, a Dead Until Dark pedig húzós és kifejezetten fogós.

A Barren Lands and Seas of Red főként a verzéiben idézi az Iron Maiden világát, egyébként szélvésztempójú, lehengerlő darab – tudnak ezek a srácok zenélni. A War in Heaven, Adam Wakeman vendégszereplésével, szépen hangszerelt, érzelmes tétel. A következő két szerzemény is energikus: az egyik a Blood Sacrifice, a másik a Night Raids, amelyet nagyívű dallamok is megtámogatnak. Az Eye of the Storm maga az érzelem, lendület és dallam egysége – kell ennél több? A végére pedig egy valódi csúcspont jutott, az Eulogy.

A muzsikusok teljesítménye is figyelemre méltó. Craig Cairns éneke magabiztosan uralja a teret. A két gitáros, Zach Salvini és Rhea Thompson, mint két villám, egymást erősítve játszanak. Thomas Hewson basszusa precíz és sodró erejű, Eddie Mariotti pedig feszes, lüktető dobolással tartja egyben az egészet.

A Midnight Blitz magabiztos, érett hangzású lemez. Egyszerre harsány, dallamos és energikus. Minden hangja játékos, mégis komoly. A dalok mögött ott lüktet valami zajos bizonyosság, amely – mint egy gyorsan száguldó gondolat – keresi a saját igazát.

„A Midnight Blitz ritmusokból és vad energiákból szőtt örvény, amelyben a hangok úgy pattannak egymásnak, mint fénygömbök egy táncoló térben. A lemez minden pillanata lüktet, mintha a zene maga is élőlény lenne, amely újra és újra átrendezi saját formáit”