A Hooligans zenekarral való kapcsolatom egy érdekes történet. A kilencvenes évek elején egy vidéki klubban láttam őket először – konkrétan Kiss Endi dobost, Ördög Csipa énekest és Tóth Tibor gitárost. Akkor még nem „Hooligans” volt a nevük, és a helyiségben sem volt húsznál több ember, beleértve a zenekart, a közönséget és a büfést is. A koncert után, miközben pakolták a cuccaikat, kicsit beszélgettünk velük, sőt, még egy buszjegyre is adtak autogramot. Sok mindenre nem emlékszem, de arra igen, hogy búcsúzóul azt kívántam nekik, legyenek sikeresek. Valószínűleg nem emiatt, de azok lettek.

A következő években viszont a Hooligans nem került különösebben az érdeklődési körömbe, mígnem jó tíz éve meg nem ismerkedtem a mostani feleségemmel. Ő viszont nagyon szereti a zenekart, és az első közös koncertjeink egyike is az ő egyik vidéki fellépésük volt. Teltek-múltak az évek, és az utolsó két lemez keményebb hangvétele nagyon a kedvemre való volt, így tavaly májusban újra megnéztük őket – egy baromi jó koncerten. Gondoltam, karácsonyi ajándék gyanánt meglepem a kedvesemet a 30 éves jubileumi arénás Hooligans-koncerttel, de megelőzött: ő lepett meg engem. Nagyon örültem neki.

A koncert kezdése este 8-ra volt meghirdetve, de már fél nyolc körül emberes tömeg gyűlt össze a csarnokban, amely a kezdésre teltházzá varázsolódott. Pontban a meghirdetett időpontban egy erős intro után a Hooligans a színpadon termett, és fél 11-ig nyomták a bulit.

Természetesen tervben volt, hogy írok róla: hangzás, látvány, zenészi teljesítmény, setlist, miegymás. De igazából nem ez volt a lényeg. Persze írhatnám, hogy Tóth Tibi gitárja milyen állatul szólt, vagy, hogy Kiss Endi dobjai az elején kicsit keresték a kontaktot a fülemmel, de rohadtul nem ez volt a lényeg. Elvitt a zene.

Ahogy a bevezetőben említettem, nekem a szigorúbb hangzás jobban bejön, és az egész műsor – még a régi dalok is – bitang keményen szóltak. Igaz, hogy volt még egy gitáros és egy billentyűs a hangzás dúsítása érdekében. Ráadásul két és fél órán keresztül játszottak, üresjárat nélkül. Nem voltak hosszú percekig tartó konferálások, monológok vagy intrók. A műsor gördülékenyen haladt, nem tört meg.

Persze Csipa folyamatosan kommunikált a közönséggel, néha kicsit pimasz és jópofa volt, de egy pillanatig sem volt kétséges, hogy kézben tartja a koncertet. Profi, de mégis laza volt a fellépés: feszes, de spontán is. Csipa a két öreg harcostársat, Tibit és Endit néha heccelte, ami tökéletesen illett a műsorba. Emberközelivé tette a koncertet, miközben több mint tízezren voltunk a helyszínen. A zenekar maximumon pörgött, ismétlem: két és fél órán keresztül. Azt játszották el, amit akartak, és amit a közönség szeretett volna.

A látvány szemkápráztató volt: fények, lángcsóvák, görögtüzek és a LED-falon futó vizuális elemek – elsőrangú élmény nyújtottak. Mivel jubileumi koncert volt, vendégek is színpadra léptek: Gudics Máté, Diószegi Kiki, Mező Misi és Kiss Endi lánya, Kiss Bodza, mindannyian egy-egy közös dal erejéig.

Nem esett még szó Romanek Gergő basszusgitárosról és a két vokalistáról, Kottmayer Krisztináról és Vincze Fekete Veráról. Gergő játékát figyeltem: nemcsak jól mutatott a színpadon, hanem koncentráltan és sokat mozogva muzsikált. A másik gitáros, Dankó Zolika külön piros pontot érdemel a Five Finger Death Punch pólóért és a Jason Hook gitárért, valamint a billentyűs Gyöngyösi Gábor és a két vokalista hölgy is, akik végig tolták az egész bulit – jár a taps nekik is.

Az egész Hooligans-stáb teljesítménye lenyűgöző volt. Körülbelül 30 dalt adtak elő két és fél órán keresztül, ilyen intenzitással nem semmi teljesítmény. És mindezt szívvel-lélekkel tették. Az emlékeim között kutatva arra jutottam, hogy ez a harmincéves Hooligans-koncert volt a legjobb magyar Aréna-koncertélményem.

Úgyhogy legközelebb is veletek, ugyanitt. Mert vannak esték, amelyek nem múlnak el.

„A zene úgy áradt szét, mint a tavaszi áradás, amely nem kérdez, csak visz. És én hagytam, hogy magával sodorjon.”