Mikor ezt a projektet elindítottam, az volt a koncepcióm, hogy csak olyan lemezekről írok, amelyek tetszenek – a negatív kritikákkal nem akartam foglalkozni. Aztán az élet gyorsan átírta a terveimet, mert hát, nem minden arany, ami fénylik. Egyrészt. Másrészt pedig a nagyobb nevek sem mindig tesznek le jó anyagot az asztalra.

És ha már kritika: nem vagyok kritikus. A zenét nem értem, hanem szeretem – és ezért veszem a bátorságot, hogy leírjam a gondolataimat egy-egy albumról. Aztán mindenki eldöntheti, hogy neki tetszik-e az adott dalcsokor vagy sem.

Hazai bandák ritkábban sodródnak elém, inkább csak véletlenül botlom beléjük. Így volt ez a debreceni Heartkiller esetében is. A cívisvárosi formáció most adta ki első nagylemezét, stílusát tekintve melodikus modern metal, erős metalcore beütéssel.

A zenekart az alábbi ötös alkotja:

• Nagy Gábor „Kenny” – ének
• Kis Sándor – gitár
• Szabó Lóránd – gitár
• Gulybán Márton – basszusgitár
• Csiszár Gábor – dob

A banda több mint tíz éve zajong az ország keleti felén, és az EP-k után most végre nagylemezzel is előálltak.

A lemez

Az első album egyben jó bemutatkozás is: működik, hallgatható, bár kissé még nyers – de ez az idő múlásával csiszolódni fog. Az Üdv a világomban átgondoltan felépített, íves dalcsokor, amelyben bőven ott van a potenciál – mind dalszerzésben, mind hangszeres játékban.

Nincs más hátra: kapjuk szét a lemezt!

Egy vészjósló intróval indul a történet, majd telibe csapnak abba a bizonyos lecsóba. A Lépni kell lendületes, jó alapú, tempós dal, de a refrén dallama engem nem teljesen talált meg. Az Életre ítélve már magasabb szintre lép a nívóskálán – itt a refrén nagyon is működik.

A következő, Haldokló belső, halott szív (Pengékkel ágyba hív) egyértelműen húzódal, remek középrésszel. A Félelmeiddel zeneileg talán az album legerősebb darabja – van benne kraftt. bár a refrén itt sem üt akkorát. Viszont a riffek marha jól zúznak!

A Szívnek nincs akadály igazi libabőr-tétel: okosan összerakott, húzós, tele lélekkel és üzenettel. A refrén hibátlan – itt minden él és lüktet.

A Most már elég (Élvezd) szövegvilága rögtön betalál. Érezni, hogy a banda nagy gondot fordított a dalok összekötő részeire is. A Miért érdemlem elején a gitárdallam nagyon erős, a refrén szintén működik, ráadásul a szöveg is figyelemre méltó. Egyébként az egész lemezen érződik, hogy a szövegek erősek, elgondolkodtatók, de nem szájbarágósak.

A címadó tétel az album legsúlyosabb darabja, mind zeneileg, mind mondanivalóban. Kissé nyomasztó hangulatú, de inkább jó értelemben.

Hatalmas pirospont a Heartkillernek az albumzáró Prognózis-feldolgozásért. A Hajsza közben eleve olyan dal, amiért ordít a feldolgozás – ugyanakkor olyan erős, hogy azon könnyű elcsúszni. A Heartkiller viszont nem rontott rajta: sőt, hozzáadott egy jó adag dögös keménységet.

A vendégszereplők (Vörös István és Arany Máté – Akela) telitalálatnak bizonyultak. A dal szövegileg is szépen illeszkedik a lemez egészébe. Tuti koncertfavorit lesz.

Zárszó

Okos epilógust most sem írok, mert a lényeg úgyis egyszerű:
A Heartkiller debütalbuma jó felütés. Van mit még csiszolni, de az Üdv a világomban egy erős bemutatkozás, tele jó dalokkal és tartalmas üzenetekkel.

Az volt a cél, hogy a zene ne csak szórakoztasson, hanem gondolkodásra is ösztönözzön.

Sikerült! 

A napokban volt 35 éves a Black Sabbath – Tyr lemeze.

Kevés zenekar mondhatja el magáról, hogy ennyi kiváló énekes fordult meg a soraiban, mint a Black Sabbathban. Ozzy Osbourne, Ronnie James Dio, Ian Gillan, Glenn Hughes, Tony Martin – és akkor még nem beszéltünk azokról, akikkel végül nem készült album, vagy csak rövid ideig kerültek képbe: Dave Walker, Ray Gillen, Dave Donato, illetve a csapatot koncerten kisegítő Rob Halford. Illusztris társaság, és mindegyikük teljesen más stílust képviselt.
Tony Iomminak és Geezer Butlernek ehhez mérten mindig úgy kellett dalokat írniuk, hogy az aktuális énekes szervesen illeszkedjen a Sabbath világába.

Tony Martin ebből a szempontból kiemelt szereplő: kétszer is frontember lett, először 1987–1991, majd 1993–1997 között. Öt album jelent meg a hangjával, ezek közé tartozik a zenekar 15. lemeze, a Tyr, amelyet egy teljesen új felállás rögzített:

• Tony Martin – ének
• Tony Iommi – gitár
• Geoff Nicholls – billentyűk
• Cozy Powell – dob
• Neil Murray – basszusgitár

(Az album eredeti munkacíme egyébként a Satanic Verses lett volna.)

A nyitódal, az Anno Mundi, komor súlyával és Tony Martin meggyőző énekével indítja a lemezt. Ezt követi a lendületes Law Maker, amely minden szempontból a Tyr egyik csúcspontja: erő, dallamok, és egy jellegzetes Iommi-szóló.

A Jerusalem már vegyes fogadtatást kapott: a kritikusok kommersznek tartották, és valóban, a refrén kissé elnagyoltnak hat. A The Sabbath Stones ezzel szemben az egyik leginkább klasszikus Sabbath-hangulatú szerzemény, ahol különösen érződik Cozy Powell erőteljes, sodró játéka.

A rövid, sötét hangulatú The Battle of Tyr átvezet a lassabb, mitikus atmoszférát teremtő Odin’s Court-hoz. Innen szinte észrevétlenül futunk át a tempósabb, erőteljesebb Valhalla-ba.

A Feels Good to Me elgondolkodtató, szövegében az önfeláldozásról szól – itt ismét brillíroznak a „Tony-k”. Az albumot záró Heaven in Black szintén megkapta a „kommersz” bélyeget, pedig hallgatva meg nem mondtam volna, hogy ezt valóban a Black Sabbath játssza.

A Tyr Angliában aranylemez lett, Németországban pedig mintegy 250 000 példányban fogyott. Az Egyesült Államokban viszont nem aratott sikert: a jegyeladások olyan gyengék voltak, hogy a turnét is le kellett mondani.

A kritikusok többsége lesújtó véleményt fogalmazott meg:

• szintetikus hangzás a Sabbathhoz képest,
• kommersz dalok,
• túl sok billentyű,
• hiányzik a Heaven and Hell dinamikája és a Born Again őrülete.

Akadtak azonban pozitív vélemények is:

• bár nem ér fel a klasszikusokhoz, egyedi és epikus hangulatot teremt,
• sokak szerint ez a legjobb album Tony Martinnal,
• a dalszövegek mitológiai témái és történetmesélése kiemelkedő,
• sőt volt, aki az Ozzy utáni korszak csúcsának nevezte.

A rajongói reakciók között találni szellemes megjegyzéseket is. Az egyik így fogalmazott:
– „Amikor meghallom, ahogy Tony Martin énekli a Ride to Valhalla-t, sisakot húzok, és a nappaliból indulok csatába.”
A másik viszont odaszúrt:
– „Több benne a billentyű, mint egy szintetizátorboltban.”

Személy szerint nekem kifejezetten tetszik a Tony Martin-korszak, és a Tyr sem egy gyenge lemez. De azt is érzem, hogy ez nem az a Black Sabbath. Geezer Butler találóan – és némi malíciával – így írt róla életrajzában:

„Tony Sabbathja.”

Nemrégiben kisebb lomtalanítást tartottunk a pincében, és akkor kerültek elő néhány, már elveszettnek hitt „kincseim”. Például néhány Iron Maiden-kitűző, amelyek rögtön visszahoztak egy csomó emléket a nyolcvanas évekből.

Öltözék

A farmer alapviselet volt, méghozzá többnyire szűkített fazonban. A nyolcvanas évek elején jelentek meg igazán a zenekaros pólók – eleinte csak a banda neve díszelgett rajtuk. Egy valamirevaló rockernek kötelező darab volt a farmerdzseki vagy a farmermellény, amelyet különböző kiegészítőkkel lehetett feldobni.

Ezek között ott voltak a kendők, zenekaros kitűzők és felvarrók, később pedig jöttek a szegecses övek, csuklószorítók és a láncok. Mivel kezdetben nem lehetett ilyesmit kapni, a „csináld magad”-mozgalom keretében sok „maszek” verzió született. A thrash bandák megjelenésével terjedt el a (legtöbbször mű) bőrdzseki, amelyre rákerült a felvarrókkal feldíszített farmermellény is.

A cipők között először a hazai gyártású Tisza kondicipő számított menőnek, majd jöttek a magas szárú Adidasok, természetesen beletűrt farmerszárral. Később a westerncsizmák és a bakancsok is divatba jöttek.

A trafikokban árultak zenekaros fotókat is – ezek gyakran keveredtek az akkori akciófilmes hősök képeivel. Így fordulhatott elő, hogy Lemmy és Ozzy jól megfértek Winnetouval és Old Shatterhanddel. Én például sokáig a személyim („fleknim”) műanyag tokjában őriztem egy Bruce Dickinson-képet.

Hanghordozók

Jómagam már a bakelit világába születtem bele, amihez természetesen kellett egy lemezjátszó. A lemezek akkoriban drágábbnak számítottak, ezért nagyon kellett rájuk vigyázni. A lemezek borítói azonban külön művészi alkotások voltak – elég csak az Iron Maiden apró utalásokkal telepakolt borítóira gondolni. Emellett a borítón megtalálhatóak voltak a zenekari infók, és sokszor a dalszövegek is – amiket persze addig jobbára csak hallás után lehetett megtanulni.

Aztán elérkezett a kazetta-korszak, ami forradalmasította a zenehallgatást. A kazetta kisebb volt, kevésbé sérülékeny – bár ha becsípte a magnó, jöhetett a ceruzás visszatekerés. A legelterjedtebbek a 60 és 90 perces üres kazetták voltak, amelyekre bárki felvehette kedvenceit. Emellett léteztek a gyári, műsoros kazetták is – ezek közül néhánynak a borítója már szinte mini szövegkönyvként funkcionált.

Lejátszáshoz nekem egy MK-26-os hordozható monómagnóm volt. Később jöttek a kétkazettás magnók, hifi tornyok vagy deckek, két 90 wattos Videoton hangfallal – na, ezek már tényleg szóltak rendesen! Innentől kezdődött a kazettamásolás aranykora: ha valaki vett pár kazit egy újonnan nyílt boltban, pillanatok alatt megsokszorozódott a gyűjtemény.

A korszak végére elterjedt a walkman is. Hatalmas élmény volt az utcán menetelni kedvenc zenekarunk egyik pörgősebb dalának ritmusára – persze a kazetták mellett mindig vinni kellett tartalék elemet is. Ha az elemek merülni kezdtek, a zene nem állt le, csak egyre lassabb tempóban szólt – ami elég komikus, de bosszantó tudott lenni.

Információk

Akkoriban információhoz jutni szinte lehetetlen volt. Internet nem létezett, így jobbára szájhagyomány útján szereztük a híreket kedvenceinkről, vagy a Szabad Európa „madárcsicsergős” műsoraiból. A hazai kiadású lemezeken csak minimális adatok szerepeltek, de a külföldről becsempészett zenei képeslapok már rengeteg érdekességet tartalmaztak. Ezeket szótár segítségével böngésztük, így lassan betekintést nyertünk a nemzetközi színtérbe.

Poszterek

Egy rocker szobájának falát akkoriban poszterek borították. Először csak külföldi szaklapokból lehetett beszerezni őket, később már hazai újságokban is megjelentek. A szülők persze nem mindig örültek a falat beterítő poszterrengetegnek, de egy idő után kénytelenek voltak szemet hunyni felette.

Valahogy így nézett ki a nyolcvanas évek rockermindennapja – öltözködésben, zenehallgatásban és a rajongás külsőségeiben. Természetesen ez csak egy kis keresztmetszet a korszakból, de remélem, sikerült visszaadnom valamit abból az izgalmas hangulatból, ami akkoriban körüllengte a metal világát.

Őszintén szólva, én a Babymetal-t már az előző albumnál elengedtem – legalábbis zeneileg. Ugyanakkor továbbra is imádom ezt a három – immár felnőtt és szemrevaló – hölgyet. Könnyű szeretni őket, hiszen a lányok marketingje kifogástalan: a közösségi médiában és minden más platformon folyamatosan jelen vannak, ráadásul állandóan turnéznak. Az utóbbi években alig volt olyan nagyobb metal fesztivál, ahol ne léptek volna színpadra. Ehhez jön még, hogy szinte mindenki kollaborál velük: boldog-boldogtalan készít velük közös dalt. Olyannyira, hogy a Metal Forth nagyrészt ilyen együttműködésekből áll.

Zenei téren viszont már lemondtam róluk. Számomra az első három album az etalon, ahol remekül vegyítették a J-popot, az elektronikus zenét és a metalt – inkább a metalcore-t –, ráadásul ott volt a „cuki kislányos” bájuk is. A legutóbbi, The Other One már erősebben poposra sikerült, mint szerettem volna. Az új lemeznél azt gondoltam, hogy a banda most legalább próbál egyensúlyozni a két stílus között. Aztán a végére alaposan meglepődtem.

A metal nem attól lesz metal, hogy popdalokra torzított gitárt és dobot pakolunk. A nyitó, számomra korábban ismeretlen Poppy-val közös szerzemény pont ezen a határmezsgyén mozog. Az Electric Callboy-jal közös nóta igazi pörgés, de itt inkább a német srácok viszik a prímet, a lányok csak asszisztálnak – bár koncerten ez egyértelmű közönségkedvenc.

A Song 3, amelyet a Slaughter to Prevail-lel hoztak össze, a lemez legkeményebb darabja. Japánul, angolul és oroszul számolnak benne háromig (legalábbis többnyire), a refrén pedig visszautal a korai korszakra – és ez több mint dicséretes. Itt még nem is sejtettem, hogy ez csak a kezdet.

A középső rész sajnos mélypont. A Bloodywood-dal közös Kon!Kon! kissé izzadságszagú (itt is három nyelven énekelnek), a KxWxAxIxI-szerű dalt meg mintha már hallottuk volna korábban. A Polyphia-val felvett Sunset Kiss ugyan próbál visszautalni a régi vonalra, de maga a dal egyszerűen nem elég erős.

A végére viszont belehúztak. A Spiritbox-szal közösen készült My Queen remek párosítás, visszaköszön a régi koncepció. Az Algorism az előző szám kistestvére, ahol végre ismét hallani azt, ami igazán Babymetal-sajátosság. A Tom Morello közreműködésével született Metali!! pedig az album egyik csúcspontja. Ez már korábban is pörgött, és érdekes módon eleinte nem tetszett, de mára abszolút belopta magát a szívembe – élőben pedig hatalmasat üt. A záró White Flame pedig egy tipikus J-pop szám power metal köntösben, amely meglepően jól működik: a szamurájok és a lovagok közösen mennek a csatába.

A lányok egy interjúban elmondták, hogy ezzel a lemezzel új korszakot akarnak nyitni, túllépve a műfaji határokon. Szerintem eddig is ezt tették. Az viszont igaz, hogy a Metal Forth valóban színesebb, sokszínűbb, és az angol szövegek révén egyértelműen a globális közönség felé nyitnak. Közben azért a japán identitás megőrzésére is hangsúlyt fektetnek – még ha nem is minden dalban.

Összességében kellemesen csalódtam. Bevallom, arra készültem, hogy nem fogja elnyerni a tetszésemet, de a Metal Forth végül meg tudott lepni. Egy valami biztos: a Babymetal üde színfolt a metal palettáján, én pedig így is, úgy is imádom őket.

 Heti Metal-ajánló – 2. rész

A második részben is akadnak igazán ütős kiadványok. Kiemelnénk a svéd death metal alapvetést, az Unleashed új albumát, az Ellefson–Soto közös projektjét, valamint a dán Baest friss anyagát.

Unleashed – Fire Upon Your Lands
A svéd death metal legenda 15. lemezéhez érkezett, és most sem tagadja meg magát.

Ellefson – Soto – Unbreakable
David Ellefson (ex-Megadeth) és Jeff Scott Soto (ex-Yngwie Malmsteen, Sons of Apollo) közös projektje külön világokat köt össze egy izgalmas anyagon.

Castrator – Coronation of The Grotesque
A kizárólag csajokból álló brigád nyers, brutális és agresszív death metalt tol kompromisszumok nélkül.

Baest – Colossar
A dán death metalosok negyedik lemeze tovább erősíti a hírnevüket a színtéren.

Lotan – Yetzer Haka
Második albumával tér vissza a melodikus black metal formáció, akik zenéjükben társadalmi elnyomás ellen lázadnak a düh erejével.

Incite – Savage New Times
Az amerikai groove/thrash metal csapat élén Max Cavalera nevelt fia áll, a hagyomány tehát folytatódik.

Good Teal – Good Teal
Nyers hangzású amerikai hardcore, erős érzelmi feszültséggel.

King Yosef – Spire Of Fear
Kísérletező projekt, amely ipari alapokat és több műfajt vegyít.

Még javában pörög a nyár és dübörög a fesztiválszezon, de a keményebb zenét játszó bandák a stúdióban sem pihennek. A héten több friss lemez is érkezett: ott van a Tuomas Holopainen nevével fémjelzett Auri különleges világa, a Fell Omen szándékosan retró hangzású anyaga, valamint három kedvencünk – a Hammer King epikus heavy/power metalja, a Warmen melodikus death/power lendülete és a német gothic rockerek, a Mono Inc sötét dallamai.

Hammer King – Make Metal Royal Again
A 2015-ben alakult német heavy/power metal csapat nem egyszerűen egy zenekar – saját mitikus univerzumot épít.

Warmen – Band Of Brothers
A Children Of Bodom billentyűse, Janne Wirman alapította bandája melodikus death/power metalban hoz új lendületet.

Auri – III. – Candles & Beginnings
A Nightwish zenészei, Tuomas Holopainen és Troy Donockley, Johanna Kurkelával közös, misztikus zenei utazásra invitálnak.

Black Water Rising – The Edge
Súlyos gitárhangzás, társadalomkritikus szövegek – az amerikai banda továbbra is a kemény rock alapjaira épít.

Chevelle – Bright As Blasphemy
A Loeffler-testvérek 1995 óta zenélnek együtt, új lemezük több stílus határterületén mozog.

Fell Omen – Caelid Dog Summer
Olyan, mintha a ’80-as években rögzítették volna – szándékosan tiltakozásként a steril, túlprodukált hangzások ellen.

Mono INC – Darkness
Német gothic rock Hamburgból, sötét hangulatokkal és melodikus ívekkel.

Rise Against – Ricochet
A 1999-ben alakult punk/rock/metal csapat tizedik lemeze, amely tovább viszi a lendületes, társadalomkritikus örökséget.

Azt nem tudom, hogy a globalizáció előtti világban eljutott volna-e hozzám a chilei mapuche nemzetségből származó Mawiza zenekar Ül (Éneklés) című albuma – annál is inkább, mivel a banda nemrégiben hazánkban is fellépett.

Ha dél-amerikai groove metalról beszélünk, erős őslakos gyökerekkel, akkor a Sepultura neve ugorhat be elsőként. Érdekes módon nekem viszont inkább a finn Korpiklaani jutott eszembe. Nem zeneileg – hiszen hangzásban kevés közük van egymáshoz, leszámítva némi vokális hasonlóságot – hanem inkább a koncepció miatt. A Mawiza zenéje ugyanis mélyen átitatott a mapuche kultúra szellemiségével, hagyományaival és történelmével, nemcsak hangzásában, hanem filozófiájában is. Ha mégis kellene zeneileg és nem csak zenei (maori hagyományok) párhuzamot vonni, akkor az új-zélandi Alien Weaponry ugrik be.

A chilei srácok harmadik albuma az Ül. A zenekar eredetileg Nunca Seremos Dichosos néven alakult 2014-ben, majd 2021 óta működnek Mawiza néven.

A zenekar tagjai:

• Awka – ének, gitár
• Txalkan – dobok
• Karü – gitár
• Zewü – basszusgitár

A társulat – gyökereit őrizve – mapuzungu nyelven adja elő mondanivalóját, amelynek fő üzenete: a természet tisztelete, a biodiverzitás megőrzése és az ősi spirituális egyensúly visszaállítása. A zenekar szerint a nyelvük nem puszta nosztalgia, hanem az ellenállás szimbóluma és a jövő kulcsa.

Játszottak már olyan nevek előtt, mint a Gojira, a Mastodon vagy a Mercyful Fate.

Az Ül dalai súlyosak, helyenként nyomasztóak, és a groove metal mellett a metalcore hatása is érződik. Ehhez társulnak az ősi népzenei elemek, motívumok. Van, ahol ezek a gyökerek erősebben kiemelkednek – például a Lhan Antü vagy a Kalli Lhayay esetében. Nekem személyes kedvenceim közé tartoznak a Ngulutu, a Nawelkünuwnge, a Mamül Reke és a Wenu Weychan – már a számcímek is magával ragadóak.

A dalokban a természet hangjai mellett megjelenik Fabiola Hidalgo is, aki négy számban spirituális hangjával tovább erősíti a rituális jelleget. Az album záródalában, a Ti Inan Paw – Pawkan-ban pedig Joe Duplantier a Gojira énekes-gitárosa is vendégszerepel.

A lemez vastagon, öblösen szól, és a zenei teljesítmény – főleg a gitárosoké – kifejezetten kiemelkedő.

Ahogy a zenészek egy interjúban fogalmaztak: a lemez minden egyes dala rituális pillanat, amely a természethez, az ősi szellemekhez és a közösségi ellenálláshoz kapcsolódik. Az Ül nem csupán egy album, hanem egy kiáltás a múltból, amelyet az ősök súgtak, a nyelv és őseik gyökerei miatt, különleges is. A „éneklés” egy jó lemez.

A napokban 40 éves lett Dio zenekar Sacred Heart albuma.
Ronnie James Dio az 1980-as évek első felében sikert sikerre halmozott. A Black Sabbath énekeseként két kiváló lemezen is szerepelt – Heaven and Hell és Mob Rules – majd a zenekarból való távozása után szólókarrierbe kezdett. A Holy Diver és a The Last in Line után érkezett harmadik saját albuma, a Sacred Heart.

Igen ám, de a zenei sikerek ellenére a társulat nem volt könnyű helyzetben: a zenekaron belüli financiális viták rányomták a bélyegüket az alkotói munkára, a banda pedig a szétesés jeleit mutatta.

Ronnie James Dio az egyik nagy kedvencem. Akkoriban is sokat hallgattam a Sacred Heart-ot, kedveltem is, így most, amikor a 40 éves jubileum kapcsán újra elővettem, ismét átélhettem azt a fantasztikus korszakot. Az emberben persze mindig ott a kis félsz: vajon ugyanazt fogom-e hallani, ugyanúgy tetszeni fog-e, mint akkoriban? Tárgyilagosnak kellene maradni… de ez vagy sikerül, vagy nem. Az esetek többségében nem – mert a dalok által keltett érzések és emlékek egyszerűen magukkal ragadnak.

A Sacred Heart tehát a harmadik Dio-lemez. Alig negyven perces játékidejével nem tartozik a hosszabb albumok közé. A felállás ekkor a következő volt:

• Ronnie James Dio – ének
• Vivian Campbell – gitár
• Jimmy Bain – basszusgitár
• Claude Schnell – billentyűk
• Vinnie Appice – dobok

A lemez a King of Rock and Roll élő verziójával indul, ami nem éppen megszokott kezdés. Őszintén szólva – sem régen, sem most – nem tudott lázba hozni ez a dal; Dio-szinten inkább egy átlagos tétel. Nem úgy a címadó „Sacred Heart”: egy középtempós remekmű, amelyben a gitárszóló kiválóan beleillik. Vibráló, erőteljes szám, pedig nem is gyors szerzemény. Ronnie minden sor végén kitartja a hangját, kristálytisztán énekel.

Az „Another Lie” nem túl bonyolult riffje után, amikor belép az a libabőrös verzedallam, mindig elvarázsol. Viszont a refrén kissé elnagyoltnak hat. Ezután két dal következik – „Rock ’N’ Roll Children” és „Hungry for Heaven” –, amelyek pontosan beleillenek a korszak rádióbarát rock/metal világába. Mégis, mindkettő jó szerzemény. Utóbbiban Ronnie belépője tipikus „Dio-pillanat”: libabőr, a gitárszóló szépen belesimul a dalba, de a slágeres refrén némileg elveszi az élét.

A következő két szám közül a „Like the Beat of a Heart” szintén tipikus Dio-s indítással bír, komor és középtempós, bár a refrén itt sem igazán erős. A „Just Another Day” viszont az album másik csúcspontja: dögös, húzós, minden a helyén van benne. Hidegrázós élmény.

Az utolsó két tétel közül a „Fallen Angels” esetében inkább csak a verzék tetszenek, míg a „Shoot Shoot” erősen rádióbarát hangulatú.

Annak ellenére, hogy a stúdióban uralkodó hangulat nem volt éppen vidámnak mondható, a zenészek nagyszerűen teljesítettek – különösen Vivian Campbell és Vinnie Appice.

A lemez Amerikában aranylemez lett, a Billboard 200 listáján pedig a 29. helyig jutott.
A kritikusok szerint a korong élvezhető, de kissé egyenetlen: nem tudta megismételni a zenekar korábbi mesterműveit. Azonban kiemelték, hogy Dio továbbra is kiváló énekes és dalszerző, Vivian Campbell gitárjátéka kiemelkedő, a billentyűk pedig jobban integrálódtak a hangzásba.

Persze negatív vélemények is születtek: többek szerint a Sacred Heart túlprodukált lett, a vokál és a billentyűk elnyomják a többi hangszert, valamint sok a töltelékszám (Another Lie, Just Another Day, Fallen Angels, Shoot Shoot). Zeneileg és tematikailag is ingadozónak tartották.

A rajongókat szintén megosztotta az album.
Pozitív vélemények:

• „A legjobb Dio-album.”
• „A Rock ’N’ Roll Children megmutatja Dio tehetségét és személyesebb oldalát, jobban, mint korábban.”
• Többen alulértékelt mesterműnek tartották, tele gondolatokkal és remek dallamokkal.
• Egy rajongó még úgy is fogalmazott: „A Sacred Heart-ban több képi világot éltem át, mint az egész Gyűrűk Ura filmben.”

Negatív vélemények:

• Túl mainstream, főleg a Hungry for Heaven és a Rock ’N’ Roll Children.
• A Shoot Shoot és az Another Lie szimpla töltelékszámnak hatott.

A Sacred Heart tehát nem érte el az első két album kultikus státuszát, de fontos része Dio életművének.

Ronnie James Dio-nak volt egy híres mondása:
„A zenét azért kaptuk, hogy kiszínezzük a világunkat.”
Ő ezt meg is tette: egész életét a világ színezésének szentelte, és egy sokszínű képet alkotott. A Sacred Heart is ebben a szellemben készült – talán egy kicsivel kevesebb élénk színnel, de mindenképpen hatalmas szívvel.

A Parkway Drive „20 Year Anniversary Tour” november 8-án Budapestre érkezik: az MVM Dome színpadán láthatja a nagyérdemű őket. A vendégek – a Thy Art Is Murder és a The Amity Affliction – szintén a kenguruk földjéről érkeznek, így egy este alatt három, világszinten is jegyzett ausztrál metalgépezet zúzza majd a fővárost. Ez a különleges alkalom remek ürügy arra, hogy mélyebbre ássunk, és kiderítsük: mi az, ami a kontinensnyi ország fémszíntérét a világ élvonalába repítette.

Ausztrália a legkisebb földrész, ugyanakkor a világ hatodik legnagyobb országa. Mindössze 27 millió lakosa van, mégis az 54. legnépesebb államként olyan zenei hatást gyakorolt a világra, amire sok nagyobb nemzet is irigykedhet. Fővárosa Canberra, legnagyobb városai Melbourne és Sydney, ikonikus állatai pedig – kenguru, koala, kacsacsőrű emlős, dingó, emu, vombat, tasmán ördög – legalább annyira híresek, mint zenei exportja.

A legismertebb ausztrál rock/metal zászlóvivők között ott találjuk az AC/DC-t, a Parkway Drive-ot, az Airbourne-t, a Pendulum-ot, a Polaris-t, a Deströyer 666-et, a Be’lakor-t, az Alchemist-et, a The Amity Affliction-t, a Northlane-t, a Thy Art Is Murder-t, a Make Them Suffer-t, a Mortal Sin-t, a Mortification-t és a The Berzerker-t. De mi a titkuk?

1. Az ausztrál „Pub Rock” öröksége
   Ha ausztrál metal, az AC/DC kihagyhatatlan. A banda nemcsak hazájában, de világszerte alapjaiban rázta meg a rockszínteret. Korai sikereiket az úgynevezett „Pub Rock” mozgalom táplálta: a helyi klubokban edződött zenekarok már a kezdetektől tudták, hogyan kell élőben igazán odacsapni.
   Winston McCall (Parkway Drive): „Kezdetben az volt a cél, hogy zenét írjunk a haveroknak, és lehessen rá mosholni.”
2. Összetartás
   Ausztráliában a zenekarok nem riválisok, hanem szövetségesek. Rendszeresen turnéznak együtt, közös fesztiválokon lépnek fel, és közösen építik a hírnevüket. Sokuk állandó vendég a nagy európai metal fesztiválokon – Wacken, Download, Hellfest –, amelyek ugródeszkaként szolgálnak a nemzetközi áttöréshez. A klubszíntér és kisebb helyszínek hálózata is segít a bandáknak, hogy már korán megtanulják, hogyan kell élőben nagyot ütni.

3. Stílusbeli egyediség
   Az ausztrál zenekarok nem másolják a világtrendeket – inkább hozzáadják a saját ízüket. A „Down Under” életérzés, a nyers, mégis szenvedélyes megszólalás és a helyi kulturális elemek különleges ízt adnak a zenéjüknek. A színtér sokszínű: a deathcore-tól a progresszív metalon át a thrashig minden stílusban akad kiemelkedő banda.
   Az ausztrál metal egyszerre kulturális tükör és érzelmi kifejezőeszköz, amely az identitást, a történelmi traumákat és a társadalmi kérdéseket is megszólaltatja.
4. Ausztrál mentalitás
   A turnézás kőkemény, de az ausztrál mottó egyszerű: „Csináld, amíg bírod.” A zenészek és a közönség egyaránt kemény és kitartó.
   Joel O’Keeffe (Airbourne): „Nem vagyunk rocksztárok, csak egy csapat srác, akik imádnak zenélni.”
   Winston McCall (Parkway Drive): „A zenénk az ausztrál életérzésből táplálkozik – egyszerűség, közvetlenség, őszinteség.”

5. Tudatos marketing
   A legtöbb sikeres ausztrál banda mögött profi menedzsment és kiadó áll. Tudatosan pozicionálják őket a nemzetközi színtérre – főleg Észak-Amerikába –, miközben erős online jelenlétükkel folyamatosan a rajongók szeme előtt maradnak.
6. A földrajzi távolság hatása
   A világ többi részétől való elszigeteltség óriási hajtóerő. Az ausztrál bandák tudják: ha ki akarnak tűnni, minden koncerten és minden lemezen a maximumot kell nyújtaniuk.
   Winston McCall (Parkway Drive): „Ahogy haladunk előre, egyre személyesebb témákat dolgozunk fel, például a veszteségek feldolgozását. A színtér nagyobb, mint valaha, és végre megkapja a megérdemelt figyelmet.”
7. Rajongói bázis
   Az ausztrál közönség lelkes, kitartó, őszinte, és lojalitásban verhetetlen. Hazai támogatással, egy banda sokkal könnyebben építhet nemzetközi karriert.
   Angus Young (AC/DC): „Az ausztrál közönség mindig egyenes volt. Ha nem tetszett neki valami, azonnal jelezte – ez pedig sokat segített a fejlődésben.”

Hogy sikerült-e megfejteni az ausztrál metal titkát? Talán nem teljesen – de egy biztos: aki november 8-án ott lesz az MVM Dome-ban, első kézből kap ízelítőt belőle. Három kiváló banda, egy közös hazából, egyetlen, brutális erejű estén.
Jó szórakozást!

Az a fajta dark/gothic rock/metal, amit a német Lord Of The Lost játszik, nem tartozik a közvetlen érdeklődési körömbe – de nem mondanám, hogy teljesen közömbös lennék a stílus iránt. Néha bizony elkap egy-egy zenekar aktuális, vagy éppen régebbi munkája. A hamburgi srácokkal végül úgy hozott össze a sors, hogy 2022-ben, az Iron Maiden budapesti fellépésén ők voltak az egyik vendégzenekar. Jómagam nem voltam ott a rendezvényen, de olvastam, hogy nem mindenki volt maradéktalanul elégedett az előzenekarokkal. Ez keltette fel a kíváncsiságomat a banda iránt – hiába, a negatív reklám is reklám.

Ez az album – amely egy tervezett trilógia első része – egy komor, melankolikus és nem éppen pozitív hangulatú dalgyűjtemény. Persze, egy dark/gothic bandától ez nem meglepő.

Számomra a csúcspont a klipes “I Will Die In It” – pont az, amit ettől a zenekartól várok: sötét dallamok, érzelem és monumentalitás. Szintén nagy kedvenc a Feuerschwanz-zal közös “Lord Of Fyre”, ami ugyan inkább Feuerschwanz, mint Lord Of The Lost, de ez egyáltalán nem baj. Ebbe a kategóriába tartozik a “The Things We Do For Love” is – darkosan lírai, érzelmileg intenzív, a szerelemért hozott áldozatokat és a vele járó fájdalmat boncolgató szerzemény. Felépítésben és zeneiségben, ebben a közegben a legerősebb a Lord Of The Lost.

Van viszont két dal, ami nekem nagyon nem működött. Az egyik a “My Sanctuary”, amelynek hallgatása közben végig vártam, hogy történjen valami – hiába. A másik, a német dark acappella társulattal, a Stimmgewalt-al közös “Moonstruck”, ami inkább különleges, mint jó.

A középmezőny viszont erős: a Sharon den Adel (Within Temptation) közreműködésével készült “Light Can Only Shine In The Darkness”-el; a Deathstars-szal közös, kissé Rammstein-ihletésű “Damage”-el; a kínai származású amerikai csellistával Tina Gou-val (aki dolgozott már a Beyond The Black-kel és a Sabaton-nal is) felvett “Ghosts”-al; valamint a keserédes “Dreams Never Alone”-al, amely méltó zárása az albumnak. Kicsivel talán gyengébb a Tales Of Time-mal közös “The Sadness In Everything”, illetve a lemeznyitó, baljós hangulatú “Bazaar Bizarre”.

A zenekar felállása:

• Chris Harms – ének
• Klaas Helmecke – basszusgitár
• Pi Stoffers – gitár
• Gerrit Heinemann – billentyűk
• Niklas Kahl – dob

Az elején említettem, hogy ez egy trilógia első része. A zenekar elmondása szerint eredetileg nem ez volt a terv, de annyi erős dal született az alkotói folyamat során, hogy így próbálják mindet a nagyérdemű elé tárni. Ha ez valóban így lesz, mi, hallgatók csak nyerhetünk vele.

A lemez ugyan nem konceptalbum, de van egy központi tematikája: egy sötét világban játszódó belső utazásról szól. A szövegek személyesebbek, intimebbek, őszintébbek a korábbiaknál.

Összegzés:
Az Opvs Noir Vol. 1. nem okozott csalódást. A műfaj keretein belül abszolút hiteles, jól hallgatható album született, amelyen a zenekar erősségeit igyekeztek kidomborítani. Bár a hangulat végig komor, a sok vendégzenésznek köszönhetően a lemez mégis színesebb lett.
A kíváncsiságom végül teljesen kielégült – olyannyira, hogy ezután figyelemmel fogom kísérni a Lord Of The Lost munkásságát.