A Heti Ráadás ezúttal is tartogat ínyencségeket: kiemelkedik a Megadeth új lemezelőzetes dala, az egykori Amon Amarth-tagok friss csapatának debütáló szerzeménye, valamint a Mudfield új EP-je – három külön világ, mégis egy irány.

Gore – If You Do Not Fear Me (EP)
Ez a négy tételes, melodikus metalcore-kiadvány olyan, mint egy érzelmi defibrillátor.

Wind Walkers – I Don’t Belong Here (EP)
Hat dal az amerikai zenekartól, amely olyan, mint egy suttogás a vihar közepén.

Sad Whisperings – Strategy of Tension (EP)
Sötét, melankolikus és súlyos death/doom a hollandoktól – ez az EP olyan, mint egy árnyakkal teli szoba, ahol minden hang visszhangzik a múltból.

Fimbul Winter – Mounds of Stones (Single)
Az ex–Amon Amarth-tagokat felvonultató zenekar debütáló szerzeménye olyan, mint egy bosszúhimnusz.

Megadeth – Tipping Point (Single)
A kultikus thrash metal-legenda, amely néhány napja Budapesten is színpadra lépett, új lemezének előfutáraként hozta ki ezt a lendületes, pengeéles dalt.

Suffering Hour – Impelling Rebirth (EP)
Az amerikai formáció öt tételes anyaga brutális és filozofikus death metal – mélyre visz, ahol a sötétség gondolatokká formálódik.

Siena Root – Made in KuBa (koncertalbum)
A svéd rockerek dupla koncertanyaga analóg technikával készült a jenai KuBa klubban – nyers, élő és lélekkel teli időutazás a klasszikus rock világába.

A hét közepéhez érkezve a lendület mit sem csillapodott. A Hooded Menace hömpölygő death/doom áradata, az Orbit Culture elementáris energiája, Rafael Weinroth-Browne különleges, csellóval szőtt zenéje és a Corruption déli hangulatú, poros stoner-groove világa egyaránt kiemelkedik a mezőnyből. És akkor még a veterán MSG-ről nem is beszéltünk. A tempó maradt, a hangulat viszont egyre mélyül.

Today Is the Day – Never Given In
Szélsőséges hangzás, pszichotikus atmoszféra és határfeszegető energiák – a zenekar ismét bebizonyítja, hogy a káosz is lehet művészet.

Rafael Weinroth-Browne – Life Blood
A kanadai csellista új lemeze különleges atmoszférát teremt: klasszikus zene és metal találkozása keleties dallamokkal, lenyűgöző eleganciával.

Valdur – Guilded Abyss
Az amerikai Valdur black metalja misztikus, pogány és kompromisszummentes. Zene, amely a mélységből szól.

Corruption – Tequila Songs and Desert Winds
A lengyel stoner/groove metal társaság déli hangulatú, poros riffjei a whiskey, a naplemente és a szabadság ízét hozzák.

Gorycz – Zasypia
A Gorycz zenéje álmot ír – olyat, amit csak akkor értesz meg, ha már nem akarsz felébredni.

Hooded Menace – Lachrymose Monuments of Obscuration
A 2007-ben alakult finn doom/death formáció új lemeze nyomasztó, lassan gomolygó sötétség – ahogy a pusztulás lassan testet ölt.

Michael Schenker Group – Don’t Sell Your Soul
A legendás gitáros ismét hangokból farag szobrokat – dallamai időtlenek, szólói maga a lélek nyelve.

Orbit Culture – Death Above Life
A svéd Orbit Culture új albuma úgy szól, mintha a világvége már megtörtént volna – és ők a romokon is tovább játszanának.

A második felvonás is tartogat bőven érdekességet: ott van Corey Marks countryba oltott rockzenéje – vagy ha úgy tetszik, rockba oltott countryja –, a germán metal ősatyja, Dirkschneider friss lemeze, a Stuck Nerve energikus, modern hangzása, valamint az Ofermod sötét és misztikus dalcsokra.
Merüljünk bele!

Cory Marks – Sorry for Nothing, Vol. 2
Az amerikai country rocker, Cory Marks – aki pilótaként is a szabadság embere – dalaiban a sebesség és az érzelem tökéletes egyensúlyban repül egymás mellett.

Dirkschneider & The old Gang – Babylon
A germán metal ősatyja újra albummal tér vissza. Ő az, aki nem öregszik – csak egyre hangosabb lesz, hogy túlkiabálja a nosztalgiát.

Dissona – Receptor
A chicagói progresszív metal formáció negyedik albuma egy konceptuális utazás, ahol a zene és a filozófia egymásra talál.

Time’s Forgotten – Songs of Awakening
A Costa Rica-i társulat zászlajára a progresszív rock és metal elegyét tűzte – mély, érzelmes és technikás zenei ébredés.

Dolmen Gate – Echoes of Ancient Tales
A portugál heavy metal csapat epikus, fantasy- és római mitológiai ihletésű világa időutazás a hősök korába.

Sothoris – Domus Omnium Mortuorum
A lengyel black metal csapat harmadik albuma hideg, sötét és könyörtelen – a halottak házának zenei manifesztuma.

Struck A Nerve – Struck A Nerve
A friss brit banda bemutatkozása energikus, nyers és punkos – igazi adrenalinlöket az undergroundból.

Ofermod – Drakosophia
A svéd black-death metal zenekar új dalcsokra maga a rituálé: minden hang egy pecsét, minden dal egy kapu a mélybe.

1, 2, 3 – Támadás!
Ezek a szavak a ’80-as évek elején égtek belém, amikor a Beatrice-koncerteken harsantak fel újra és újra. Nem gondoltam volna, hogy negyven évvel később még egyszer előveszem őket – de most egyszerűen adja magát a helyzet.
Jobbnál jobb zenék támadják a gyanútlan, de az újdonságokra mindig éhes fémzene-hallgatót: az ember szinte ki sem meri dugni a fejét a fedezékből. Új albummal jelentkezett a Depresszió, a Bloodred Hourglass, a Sparzanza és az Agriculture is – csak hogy a legnagyobb rohamozókat említsem.

Depresszió – El kell mondani
A Depresszió új albuma azoknak szól, akik nem tudják kimondani, amit éreznek – de a zenekar kimondja helyettük.

Bloodred Hourglass – We Should Be Buried Like This
A finn melodikus death metal alakulat hetedik lemeze precíz és brutális, miközben megmutatja: a fájdalom is lehet gyönyörű.

Agriculture – The Spiritual Sound
Az Agriculture zenéje nem csupán feszegeti a black metal határait, hanem újraértelmezi azokat. Különleges, súlyos, kissé elvont, mégis mélyen spirituális élményt kínál.

Author & Punisher – Nocturnal Birding
Tristan Shone egyszemélyes ipari doom metal projektje ismét sötét, gépies és egyedi hangzással tér vissza — egy igazi fémbe öntött rémálom.

Fight for Within – Talk Is Cheap
New York-i metalcore, ami nem kérdez, csak üvölt. Ez az a hang, amikor a kimondatlan düh testet ölt.

Wode – Uncrossing the Keys
A manchesteri Wode black metalja kozmikus, apokaliptikus és okkult víziókkal ragad magával – olyab mint egy sötét rituálé.

Sparzanza – From Dust to Darkness
A svéd groove metal zenekar sötét, súlyos és dallamos világa a porból emelkedik a sötétségbe – sajátos, erőtől duzzadó hangzásvilág.

Sum of R – Spectral
A Sum of R zenéje olyan, mint egy hangjegyekből álló ördögűzés.

A napokban volt 35 éves a Sodom – Better Off Dead albuma. A sikeres Agent Orange színvonalát ugyan nem sikerült elérni, de ettől még ez egy hallgatható, változatos, karcos és energikus lemez.

A Sodom első albumai engem nem igazán hatottak meg, de az 1989-es Agent Orange-nál kezdtem őket megkedvelni. Az a lemez nemcsak nálam, hanem sokaknál nagyot szólt – a német thrasherek magasra tették vele azt a bizonyos lécet. A Better Off Dead-del viszont nem feltétlenül akarták megugrani ezt a szintet: inkább visszamentek harcolni a romok közé. Ez az album az Agent Orange által kitaposott ösvényen halad, de nem lépdel szorosan mögötte – inkább csak távolról követi, megáll, néha elkalandozik.

Változás is történt a csapatban: a gitáros Frank Blackfire a Kreator-ba távozott, helyére Michael Hoffmann érkezett az Assassin zenekarból. Mellette Tom Angelripper énekes/basszusgitáros és Chris Witchhunter dobos alkották a triót. Ez már a negyedik lemez a diszkográfiában.

Nézzük tehát magát a produktumot.

A An Eye for an Eye nyitja az albumot, egy sebes, nyers erőt sugárzó tétel. Szeretem az ilyen dalaikat: még ha nem is kiemelkedő darab, simán elfért volna az Agent Orange-on is. A Shellfire Defense már klasszikusabb Sodom: a korai időket idéző, szélvészgyors, robbanékony, Tom pedig köpködi magából a szavakat.

Az album egyik csúcspontja a The Saw Is the Law – menetelő riffek, brutális, könyörtelen sodrás, ami maga alá temet mindent. (Ez a dal egyébként még mindig szerepel a koncertprogramban.)

Szokatlan módon két feldolgozás is került a korongra. Az egyik az angol Tank – Turn Your Head Around című dala, amelynek Sodom-féle verziója sokkal letisztultabb, kevesebb rajta a „kosz”, és jól illeszkedik a lemez sodrásába.

A Capture the Flag egy hosszú, fokozatosan építkező bevezető után pörög fel, néhol a Slayer világát idézi, de összességében nem tartozik a kiemelkedő darabok közé.

A másik feldolgozás a Thin Lizzy – Cold Sweat, amely alapból is remek dal, így legfeljebb elrontani lehetett volna. A Sodom szerencsére nem teszi: tiszteletből, de kissé óvatosan nyúltak hozzá. (Érdekesség, hogy a kritikusok és a rajongók egy része feleslegesnek tartotta a feldolgozások jelenlétét.)

A Bloodtrails súlyos hangulata és elkiabált refrénje tipikusan Sodom, de egy tempóváltás után még több dinamika kerül bele. A dühödtebb Never Healing Wound után érkezik a címadó Better Off Dead, amelynek gyors tempója, kiabálós refrénje és ízes gitárszólója emeli ki, de összességében nem tartozik a zenekar legjobb dalai közé.

A Resurrection viszont annál inkább: lassabb, személyesebb hangvételű szerzemény, Tom elhunyt édesapjának ajánlva. Szuggesztív, és a Sodomtól szokatlanul dallamos refrénnel operál.

A Tarred and Feathered ismét egy tempós, húzós tétel, amelyben Tom dühödten darálja a szöveget. A záró Stalinorgel a címéhez méltóan erőt, energiát és sebességet sugároz – tipikus Sodom-darab. A dal ihletője a hírhedt orosz rakétavető volt, a végén hallható robbanásokkal a hatás kedvéért.

Az album kritikai fogadtatása vegyes volt. Sokak szerint hullámzó, az erős nyitás után visszaesik, és a feldolgozásokat is feleslegesnek tartották. Akadt, aki „alibi thrashnek” nevezte, különösen a Better Off Dead refrénje és a Resurrection „ritmikailag béna” megoldásai miatt.

De ebből is látszik: nem mindig kell komolyan venni a kritikusokat.

A rajongók viszont klasszikus Sodom-gyiloknak titulálták. A Resurrection személyes mélysége miatt sokak kedvencévé vált, bár voltak, akik a zeneiségét kifogásolták.

A hangzás teljesen működőképes, a hangszerelés és a hangszeres játék is rendben van. Nekem különösen Michael Hoffmann gitárjátéka tetszik.

Egy rajongó frappánsan így foglalta össze a lemezt:

„A Better Off Dead dalait hallgatva nem headbangelek – hanem fedezékbe bújok!”

Összességében elmondható, hogy a Better Off Dead egy precíz, őszinte, sokszínű album. Nem mindenki értékelte, és valóban megosztotta a hallgatóságot, de én inkább rajongói szemmel tekintek rá: nem csalódtam benne, élveztem, és jól szórakoztam a hallgatása közben.

A héten 30 éves lett az Iron Maiden – The X Factor albuma, amely az új énekessel, Blaze Bayley-vel a zenekar egy egészen más arcát mutatta meg.

Emlékszem, annak idején hallottam a Wolfsbane – Down Fall The Good Guys albumát. Őszintén szólva a zene nem ragadott meg, viszont az énekes hangja tetszett. Az úriembert Blaze Bayley-nek hívták, és amikor kiderült, hogy ő veszi át az Iron Maiden frontemberi posztját Bruce Dickinson helyett, azt gondoltam, jó választás lehet. Természetesen Bruce távozását nem fogadtam örömmel, ugyanúgy sokként ért, mint a többi rajongót. De nem volt mit tenni, az élet ment tovább, és akkor úgy véltem, Blaze akár működhet is. Közben a zenekar a tizedik albumára készült. De hogyan is került Blaze Bayley az Iron Maidenbe?

Az 1990-es No Prayer on the Road Tour előzenekara a Wolfsbane volt, és Steve Harrisnek tetszett Bayley hangja. Amikor kiderült, hogy Bruce távozik, a basszusgitáros mindenképpen ki akarta próbálni Blaze-t, úgy gondolta, ő lehet a megfelelő az énekesi posztra. A zenekarban nem mindenki osztotta ezt a véleményt, úgy érezték, a hangja nem illik a Maidenhez. Harris ennek ellenére meghallgatásra hívta, de Blaze elsőre nemet mondott. Ezért tovább folyt a keresés: körülbelül 1500 kazettát hallgattak végig a jelentkezőktől, végül 12 maradt. Steve később elmondta, ez volt a legnehezebb feladat, amit valaha is végeztek. Találtak is egy skót énekest, Doogie White-ot, vele felvételeket is rögzítettek. Időközben Blaze meggondolta magát, elment meghallgatásra, vele is készítettek demókat, majd a zenekar újra összeült, hogy döntsenek. Végül Bayley-re esett a választás, ami még őt magát is meglepte.

A Maiden tehát egy olyan frontembert választott, akiről már a kezdetektől tudták, hogy bizonyos klasszikus dalaik előadásában gondjai lesznek. (A próbákon például komoly nehézséget okozott neki a The Trooper és a Hallowed Be Thy Name.) Ugyanakkor Blaze lelkesedése új energiát vitt a zenekarba, amire nagy szükség volt. Másrészt semmiképpen sem akartak még egy Paul Di’Anno-t vagy egy Bruce Dickinson-klónt. Steve elmondta, hogy olyan énekest kerestek, akinek saját hangja van. Bayley orgánuma a dalok többségéhez passzolt – nyilván akadt pár, amelyhez kevésbé –, de ezzel más énekes is így lett volna.

1994 elején kezdődött el a tényleges munka. Több dal készült, végül 14 maradt, és ezekből válogatták ki azt a 11-et, amely felkerült a lemezre. Miután Adrian Smith és Bruce távozott, az Iron Maiden sorsa teljes mértékben Steve Harris kezébe került. Megvolt minden lehetősége, hogy pontosan olyan albumot készítsen, amilyet elképzelt.

Steve úgy nyilatkozott, hogy a The X Factor különleges lemez, amelyre az új énekes miatt óriási nyomás nehezedett. Az album sötét, személyes problémákkal küzdő szerzemények gyűjteménye lett, és ez a dalszövegekben is megjelent.

Nem tudom, mennyire szerencsés egy több mint 11 perces számmal indítani, de Harrisék így gondolták. A Sign of the Cross jól vezeti fel az anyagot, már abból a szempontból, hogy megmutatja, mire számíthatunk: komor, hömpölygő, dallamos és nyers, változó hangulatú, de rendkívül hosszú. A Lord of the Flies viszont egyértelműen kiemelkedő tétel, szerintem a lemez legjobbja. Itt látszik, hogy nem felejtettek el jó dalokat írni. Mivel ezt a számot később is játszották koncerteken, nem tudtam elvonatkoztatni attól a gondolattól, hogy Bruce jobban énekelte, mint Blaze.

A következő dal, a Man on the Edge, tempós, nyers és energikus, a mentális szétesésről szól, nem éppen tipikus Maiden. A Fortunes of War viszont visszahoz valamit a zenekar epikus világából: remek zenei megoldások, tempóváltások, galoppozó ütemek. Blaze igyekszik, de idegenül mozog ebben a közegben. A Look for the Truth keményebb megszólalása és belső monológ-szerű hangulata szokatlan, az óó-zós részek azonban nekem nagyon nem működnek.

Az Aftermath erősebb szerzemény, összetett felépítéssel, ívvel és hangulattal – itt Bayley teljesen a magáévá tudta tenni a dalt. Hasonlóképpen a Judgement of Heaven és a The Edge of Darkness is jól áll neki: előbbi energikus, erős gitártémákkal megtámogatott tétel, utóbbi zaklatottabb, külön érdekessége, hogy vissza-visszatér benne egy, a Hallowed Be Thy Name-ben található, kísértetiesen hasonlító dallam.

Közéjük ékelődik a Blood on the World’s Hands, amely nagyon szokatlan az Iron Maidentől. Az elején Steve basszusfutamai már-már jazzes hangulatot idéznek, de a szám végül egy színtelen, szagtalan darab, amely még a középszerű Maiden-nóták szintjét sem éri el. A 2 A.M. sem tipikus Vasszűz-dal, rengagyó témákkal – például a középrész gitárdallama –, de összességében hallgatható. A lezárásként érkező The Unbeliever viszont nagyon furcsa: olyan, mintha egy próbatermi kísérletezés lenne, amelybe beleszőttek néhány Maiden-panelt – mindezt több mint nyolc percen át.

Steve Harris akkoriban így fogalmazott:
„A Blaze-zel készült albumokat idővel, sokkal jobban fogják értékelni.”

Nos, ezt nem mindenki látta így. A The X Factor kritikái igazi hullámvasutat jelentettek. Egyesek dicsérték, mondván Bayley hangja illik a depresszív hangulatú, tematikailag erős dalokhoz. Mások negatívumként említették a túl hosszú játékidőt, a feszesség hiányát, a kevés igazán jó dallamot, amely helyett inkább az atmoszférára épít a lemez.

A rajongók közül sokan képtelenek voltak elfogadni Blaze hangját, számukra a váltás túl radikálisnak tűnt. A dalok komorsága idegenül hatott, sokan hiányolták a korábbi albumok himnikus lendületét.

Összességében a The X Factor egy kreatív töréspont az Iron Maiden karrierjében: sötétebb, visszafogottabb anyag. Blaze Bayley hangja új irányba vitte a csapatot, de a közönség jelentős része erre nem volt felkészülve. Technikailag korrekt, hangulatilag mély album, de hiányzik belőle az epikus sodrás. Messze nem hibátlan, de fontos mérföldkő, mert megmutatja, hogy egy világsztár zenekar sem félhet belenézni a saját árnyékába. A The X Factor tükröt tart – amely befelé néz.

Valahogy úgy, mint a mesében: három testvér útnak indul, otthon hagyva szeretteit. Vándorbotot ragadnak, hogy egy távoli országban próbáljanak szerencsét, és megtalálják a saját boldogságukat.
Így tett a három testvér, Kris, Lex és Dario Vlad is (eredeti nevükön Miconi). 2013-ban Olaszországból Németországba költöztek, bár zenekaruk már 2007 óta létezett. Eleinte feldolgozásokat játszottak, majd lassan elkezdték saját képükre formálni a zenét. Dark rock/metal stílusban, némi modern metal elemmel megfűszerezve adták át mondanivalójukat. Főbb hatásaik között a HIM, a The 69 Eyes és a Type O Negative szerepeltek. A Vlad In Tears nevet Kris Vlad énekes találta ki Francis Ford Coppola Dracula című filmje ihletésére, amikor a vásznon Vlad Drakula sírni kezdett.

A zenekar filozófiája szerint: ez nem pusztán zene, hanem maga a sötétség – amit kimondani nem lehet, csak megélni. Dalaik nem gyógyírt adnak, de nem is hazudnak. Kris elmondása szerint történeteik mind valós élettörténetekből fakadnak. A Hide Inside a banda tizedik albuma, melyben a Vlad testvérek mellett Punett gitáros és Francesco Cosma dobos is közreműködik.

Az első dal, a The Monster Inside rögtön megalapozza a hangulatot: komorabb világ, erős refrén, és szembenézés önmagunkkal. A Your Trace lüktető szerzemény, benne egy rapbetéttel, amit John Connor (Dog Eat Dog) jegyez – ez már kevésbé az én világom. A Living Nightmare azonban annál inkább: bár a dob kicsit töredezetté teszi, mégis egy sötét, modern, jó refrénű dal. A No One Cares összetettségével hívja fel magára a figyelmet: nyersebb, visszafogottabb, lopakodó szerzemény, amit a refrén nyit meg, sötét, érzéki vallomásként.

Feldolgozás is került a lemezre: Justin Bieber – Let Me Love You. A Vlad In Tears tolmácsolásában ez egy sötét tónusú, vészjósló, de teljesen hallgatható darabbá válik. Az Empty szépen építkező dal, a refrénig áramló dallamokkal, majd a közepén robban, a végén pedig ügyesen zár. Az I Want This Pain erős szerzemény, amelyben remekül ötvözik a dark hangulatot a modern metal részekkel, mindezt Kris Vlad hangjára építve. Így kell a metalcore-t sötét tónusban megszólaltatni.

Az album legkeményebb tétele a My Wake: folyamatosan zúzós alapok, melankolikus ének, amely a refrénben csúcsosodik ki. A dal azt a kérdést boncolgatja: mi marad a halál után? A No More Fear lassabb, érzelmesebb, néhol szinte lebegő – halad a maga útján, egyre távolodik, te pedig csak nézel utána. A Real kifejezetten eltalált dallamaival talán az album legerősebb pontja: mély, darkos, mégis metalcore-os.

A The Death Of Me olyan, mint egy érzelmi ár: hömpölyög és elsodor. A dark rock/metalcore kombó Tomorrow folyamatos mozgásban van, a „mi marad belőled a holnapnak?” kérdéskört boncolgatja. Az albumot a Hide zárja, amely az önmagunk elől való elbújást mutatja be túlélési lehetőségként. Érzelmes, egy szál gitárral kísérve.

A Vlad In Tears nem csupán egy zenekar, hanem egy egész világ, amit belélegzel. Olasz gyökereikből és berlini utcák hangulatából olyan zenei univerzumot teremtettek, ahol a fájdalom nem bűn, hanem nyelv. Ez a lemez emlékeztet arra, miért szerethető ez a sötét és őszinte világ. Technikailag feszes, érzelmileg nyers, és pontosan annyira mer bátor lenni, amennyire a hallgató képes szembenézni önmagával. Nem tökéletes – de éppen ettől emberi.

A heti extrák is tartogatnak bőven érdekességeket: a President debütáló EP-jétől kezdve, a monumentális Septicflesh-koncerten át egészen a Vintersorg díszdobozos kiadásáig. Van tehát mit hallgatni a hét hátralevő részében is.

Fave Yourself – Fury (EP)
A csapat második EP-je nem gyógyír, hanem inkább régi sebeket tép fel – nyers és fájdalmas utazás a sötétebb érzelmek világába.

President – King Of Terrors (EP)
Az angol alternatív metal banda első EP-je egy modern, torokszorító szertartás, amelyben minden hang fájdalmat és feszültséget hordoz.

Septicflesh – Live At Acropolis II – Prometheus Unchained
Másodjára is meghódította az Akropoliszt a görög brigád,  szimfonikus kísérettel. Ez a koncert olyan, mintha az istenek haragja szólna a színpadról.

Vintersorg – Dialogue With The Stars (Díszdobozos kiadás)
A 2009-es klasszikus új, díszdobozos változatban tér vissza, rengeteg extrával és különleges tartalommal.

Peelingflesh – PF Radio 2 (EP)
Az oklahomai death metal alakulat friss anyaga olyan, mint egy pokoli rádióadás: nyers, zaklatott és sötét atmoszférát sugároz.

Avdagata – All Shall Become None (Single)
A svéd black metal fiatal erőinek új dala olyan, mint maga a végítélet – komor és könyörtelen.

Vulture – Power Thrash
A német thrasherek tízéves jubileumi szerzeménye igazi penge, amelyet a metal legkeményebb tűzében kovácsoltak.

A harmadik rész is tartogat ínyencségeket: a Risen Atlantis klasszikus európai power metaljával idézi meg a műfaj fénykorát, míg az izlandi The Vintage Caravan különleges, kísérletező hangzással varázsol. Az After Earth melodikus death metalja erőteljes és érzelmes, a Royal Sorrow progresszív metalja mélyebb zenei utazásra hív, végül pedig a magyar Frost új albuma hoz fagyos, mégis felemelő perceket.

Risen Atlantis – Power To The Past
Frank Beck (Gamma Ray) és Alessandro Del Vecchio közös projektje klasszikus, európai power metal.

The Vintage Caravan – Portals
Az izlandi trió szerint ez a legdinamikusabb és legkísérletezősebb lemezük – valódi pszichedelikus kalandozás.

Telesterion – Songs Of Orpheus
A görög zenekar zenéje egy doom metal-beavatás, amely Orpheusz történetét viszi a sötétség mélyére.

After Earth – Dark Night Of The Soul
A svéd melodikus death metal formáció második albuma szürke fényű emlékezés: mintha az idő lassan visszavonulna.

Royal Sorrow – Inner Deeps
Progresszív metal Finnországból: egy belső utazás a lélek mélyebb rétegeihez.

Blizard – Light And Desolation
John Gallo egyszemélyes projektje az okkultizmus, a belső széthullás és a kozmikus horror világát idézi meg.

Frost – Age Of Fading Doom
A kazincbarcikai melodikus black metal zenekar új albuma nyers és lírai: mintha maga a tél zenélne.

A második felvonásban a német veterán Rage új albuma emelkedik ki, mellette a svéd metal-színház, a Curse Of Cain friss anyaga, a Lightchapter atmoszférikus death metalja, a szlovák Anthology, valamint az Ars Armandi nyújtanak kiváló hallgatnivalót.”

Curse Of Cain – Achtung
A svéd apokaliptikus metal-színház második albumával jelentkezik, ismét erőteljes látomásokkal.

Rage – A New World Rising
A német Rage 27. stúdióalbumával jelentkezik, közvetlenül a tavalyi kiadvány után.

Abraham – Idsungwüssa
Az ötödik Abraham-lemez egy túlélési rítus, kíméletlen és rituális hangulatban.

Occulsed – Antegnosis
Nyers, brutális death metal a tengerentúlról – tudatromboló zajrituálé.

Lightchapter – Where All Hope Begins
A dán csapat sötét tónusokkal és felemelő dallamokkal épít hidat a melankólia és a remény között. Egy modern, atmoszférikus metalutazás, ahol minden hang súlyt és jelentést hordoz.

Starbynary – Romeo And Juliet Pt. 1
Olasz progresszív metal-színjáték, az ötödik lemez egy epikus kaland kezdete Shakespeare nyomán.

Anthology – Frozen Sun
A szlovák zenekar harmadik lemeze új énekessel érkezik – ahol a múlt és a jövő dallamai egymásba olvadnak.

Ars Amandi – Rumbo Norte
A rock castellano stílus meghatározó csapata immár hetedik lemezénél tart: egy igazi zenei iránytű.