A napokban ünnepelte 30. születésnapját a svéd Lake of Tears második albuma, a Headstones, amely máig az egyik legfontosabb mérföldkő a gótikus doom metal történetében. Érdekesség, hogy erről az albumról először 1998-ban írtam, amikor még fiatal rajongóként éltem át a lemez hatását, majd most, 2025-ben, közel három évtizeddel később, zeneileg talán érettebben. Ebben az „Akkor és most” írásban mindkét nézőpontot szeretném megosztani, hogy látszódjon, milyen változások történtek a zenei ízlésemben, ugyanakkor mennyire időtlen maradt maga a Headstones.

Nem is tudom már, hogyan figyeltem fel a svéd Lake of Tearsre. Talán egy barát másolta át a kazettát, vagy csak véletlenül bukkantam rá valahol. De arra tisztán emlékszem, hogy amikor először meghallgattam a Headstones-t, leesett az állam. Akkor még nem tudtam pontosan, miért – csak éreztem, hogy ez valami más. Ma már tudom: mert a srácok olyan természetességgel ötvözték a metalt, a gótikus rockot és a saját, egyedi dallamaikat, ami még most is bámulatos.

A zenekar 1992-ben alakult, és kezdetben a death metalból nőtt ki – de már a második lemez, a Headstones mutatta meg, hogy többről van itt szó. Ekkor még teljes felállásban működtek:

• Daniel Brennare – ének, gitár
• Jonas Eriksson – gitár
• Mikael Larsson – basszusgitár
• Johan Oudhuis – dobok

A nyitó Foreign Road már az első pillanatban megfogott. Az a málházós, öblös riff rögtön megmozdított bennem valamit – akkor ösztönösen, ma már tudatosabban érzem, mennyire hatásos ez a megszólalás. A Raven Land középkori hangulata annak idején egy film betétdalának tűnt, ma viszont a zenében rejlő mélység és dráma érint meg. Valami különös sötétség és emelkedettség keveredik benne – a zene mindenható ereje.

A Dreamdemons akkoriban is sodort magával. Középtempós, súlyos, mégis dallamos – az a fajta dal, ami egyszerre mozdít meg testet és lelket. Ma, újrahallgatva már hallom, amit akkor még nem: a gitárjáték finomságait, a melódiák ívét, amiket anno csak ösztönösen élveztem.

Aztán jött a Sweetwater. Ez a dal akkor teljesen magával ragadott. Lassan indul, tartja a középtempót, de olyan különleges dallamokat rejt, amik szinte belém égtek. Lehetetlen nem érezni a hatását – nemcsak a fülre hat, hanem a lélek legmélyére is. Huszonévesen talán még nem tudtam megfogalmazni, de most már értem: ez a zene nem egyszerűen szól, hanem árad. Mint egy nagy, méltóságteljes folyó, ami magával visz.

A csúcspont számomra mindig a címadó Headstones maradt. Már elsőre is éreztem, hogy ez valami különleges – valami, amit nem lehet pusztán „rockzenének” nevezni. Ez a dal bizonyította számomra, hogy azok, akik ilyen zenét írnak és így adják elő, művészek, nem pedig egyszerű zenészek. És ezt ma is pontosan így gondolom.

A lemez vége felé a Twilight különös gitárpengetése és billentyűfutamok új színt hoznak,a Burns Fire Burn tempósabb, a lemez összképéhez képest kifejezetten haragosabb, zaklatottabb tétel, majd jön a Path of the Gods, ami méltó lezárása ennek a csodálatos albumnak.

A kritikusok szerint a Headstones a Lake Of Tears melankolikus doom-korszakának csúcspontja. A rajongók a banda legsötétebb, legmelankolikusabb albumaként tartják számon, amely klasszikussá vált a gothic doom rajongói között. Bár mainstream sikert nem aratott, az évek során kultikus státuszt vívott ki magának, és ma is hivatkozási pontként emlegetik.

A rajongói reakciók jól tükrözik, milyen mélyen hat a lemez:

• „Temetési menet, a lelked mélyére.”
• „Be kell lélegezni, mint a ködöt egy őszi hajnalon.”
• „A Headstones nem hozzád, hanem belőled szól.”
• „A Raven Land óta tudom, hogy a hollók nem madarak, hanem emlékek, amik nem hagynak békén.”

A Lake of Tears –  Headstones lemeze, ha nem is teljesen, de elszakadt a doom/death gyökerektől. Nemcsak zeneileg, hanem érzelmileg is mélyebb, személyesebb alkotás.
Ez a lemez új irányt mutatott a doom metalban: nem a brutalitás, hanem az érzelem, a hangulat és a líraiság került előtérbe.
Akkoriban a kazetta végén ültem, csendben, és újra visszatekertem az elejére. Most, közel harminc évvel később, ugyanezt teszem – csak épp már nem a kazettát, hanem az emlékeimet tekerem vissza. És a hatás… semmit sem veszített az erejéből.

Mikor baráti társaságban meg szoktuk vitatni az új megjelenéseket, abban mindig egyetértünk, hogy a Paradise Lost általában jó lemezekkel rukkol elő, bármelyik alkotói korszakáról is legyen szó. Az új, Ascension című albumról is hasonló vélemény alakult ki köztünk.

Mert milyen is az új lemez? Sötét, melankolikus, súlyos, a doom gyökereket idéző, mély hangzás jellemzi. Mint a reklámban a csokoládémester, gondosan összeválogatott, minőségi alapanyagokból készült: a végén még leöntve az Icon / Draconian Times korszak esszenciájával, hogy a végeredmény roppanós, a régi ízeket felvonultató, de mégis friss legyen. Tulajdonképpen ez a lemez egyfajta összegzésként is felfogható.

Ez már a tizenhetedik Paradise Lost-album, és öt év telt el az utolsó, Obsidian megjelenése óta. A felállás a megszokott:

• Nick Holmes – ének
• Gregor Mackintosh – gitár
• Aaron Aedy – gitár
• Steve Edmondson – basszusgitár
• Guido Zima Montanarini – dob

Utóbbinak ez volt az utolsó munkája a csapatban, helyét Jeff Singer veszi át, aki korábban már játszott a zenekarban. Nick elmondása szerint annak idején családi okok miatt távozott, de végig kapcsolatban maradtak, így most ott folytatták, ahol abbahagyták.

A nyitó Serpent on the Cross az album legjobb dalai közé tartozik. Jól felépített szerzemény, Holmes hörgése és Mackintosh harmóniái sötét mélységekbe húzzák a hallgatót, miközben megvan benne a tűz és az energia. Ez az első olyan pillanat, ahol erőteljesen visszaköszön az Icon / Draconian Times korszaka – tipikus, nyomasztó Paradise Lost-dal, ami nagyon is jól áll nekik.

A Salvation is hasonló irányt követ, ám ez inkább a banda doom/death gyökereiből táplálkozik – egyszerre emel fel és enged el. A Silence Like the Grave súlyos és kemény; Nick hangja itt dühödtebb, Mackintosh gitárját pedig vészjósló hangulat lengi körül. Ennél egy árnyalattal szürkébb, ám hangulatosabb a Lay a Wreath Upon the World, amely atmoszférájával teremt különleges világot

A Diluvium lassan indul, majd fokozatosan kibontakozik, remekül váltogatva a tempót és a hangulatot. Ezt követi a lemez három csúcsdala – bár több is akad: a Savage Days, a Sirens és a Deceivers. Az első fájdalommal teli, a második súlyosabb, dühösebb Holmes-előadással (a refrén kivételével), az egész dal él, lélegzik, lüktet. A harmadik ismét visszanyúl a korábbi lemezek világába: tempós, rideg, de precíz, komor dallamokkal és markáns struktúrával.

A The Precipie a legfontosabb alkotóeleme a nyomasztó szépség, Greg gitárjátéka és feszült hangulat jellemzi. És még mindig van ász a pakliban: a This Stark Town, amely szintén az Icon / Draconian Times korszakot idézi. Holmes hangja atmoszférát épít, mely egy katarzisban teljesedik ki. A záró A Life Unknown méltó befejezése a lemeznek – lebeg, sodor, és tökéletesen illeszkedik a koncepcióba.

Érdemes szót ejteni a borítóról is: egy 19. századi festményt, George Frederick Watts – A halál udvara című alkotását választották. Nemcsak a külcsín, hanem a belső megszólalás is rendben van – az album kifinomultan, tisztán szól.

A zenészi teljesítményt ilyen múlt mellett talán már felesleges részletezni, de mégis akad egy frappáns megjegyzés Holmes énekesi teljesítményéről:

„Nick Holmes akár egy telefonkönyvet is felolvashatna visszafelé, akkor is találni lehetne benne mélységet.”

Az Ascension egy kiváló album: tele van jó dalokkal, igényes hangszeres megoldásokkal, és azzal a tudással, rutinnal, valamint dalszerzői képességgel, ami a Paradise Lostot jellemzi. Mindezek ellenére maradt bennem némi kérdőjel – kissé zenei időutazásnak érzem, amely a banda tartalmas pályafutásának több korszakába enged betekintést.

Nick Holmes azonban megadja a választ erre a bizonyos kérdőjelre:

„Folyamatosan haladunk előre. Ha van bármilyen utalás az anyagon múltunkkal kapcsolatban, az még mindig jobb, mintha egy másik zenekar előtt emelnénk meg a kalapunkat.”

Az angol Fury munkássága eddig fehér folt volt számomra a világ fémzenei térképén, pedig az Interceptor már az ötödik lemeze a 2010-ben alakult csapatnak. Hatásaik között megemlítik az Iron Maiden-t és a Metallica-t, és valóban: zenéjük a klasszikus metal alapokra épül, modern hatásokkal és nem kevés dallammal megtámogatva. Én emellett érzek benne egy jó adagnyi ’80-as évekbeli amerikai metal hangulatot is.

A Fury ezért is más, mint egy átlagos metalbanda – nemcsak a zenei sokszínűsége miatt, hanem a két énekesi felállása okán is. Ezen az albumon debütál ugyanis Nyah Ifill énekesnő, ezzel megduplázva a zenekaron belül a nők arányát, hiszen itt játszik még az a Becky Baldwin basszusgitáros, aki a Mercyful Fate újkori verziójának is tagja. Mellettük Julian Jenkins énekes/gitáros, Tom Fenn dobos, valamint Tom Atkinson gitáros alkotja a Fury jelenlegi felállását.

Természetesen Nyah bekerülése a csapatba magával hozta a repertoár bővülését az ének terén, illetve a koncerteken is megoszthatja a feladatokat a két vokalista között. Julian elmondása szerint ezen az albumon azt próbálták meg, hogyan lehet különböző stílusokat kombinálni úgy, hogy az eredményen ez egyértelműen érződjön. Nézzük, mennyire sikerült.

A címadó Interceptor nyitja a bulit – erősen érezni benne a ’80-as éveket, és rögtön kijelöli az album irányvonalát: a múlt és a jelen találkozását. Ennél egy árnyalattal jobb dal a What’s It Gonna Be, ahol Nyah bebizonyítja, hogy érdemes volt csatlakoznia a zenekarhoz. Nincs feltalálva semmi új, viszont egy dallamos, dögös nóta, amely rögtön megfogja a hallgatót.

Erre még rátesz egy lapáttal az On The Town – húzós, pörgős, remek melódiákkal. Kell ennél több? Nálam ez a lemez csúcspontja. A Don’t Lie To Me ott folytatja, ahol az előző abbahagyta: kicsit lassabb, klasszikusabb metal dal, amely egy belső harcot jelenít meg a hazugságokkal szemben.

Más síkon mozog az In Pursuit of Destiny, amely a verzék szaggatott tempójával és nagyívű dallamaival ambiciózusan ötvözi a múltat és a jelent. A klasszikusabb vonalat erősíti a Can’t Resist (Gimme What I Need) – okosan meghangszerelt, érzelmi függőséget boncolgató tétel. A Walk Away egy country ihletésű szerzemény, személyes, érzelmes dal az elengedésről.

A két következő szám viszont kissé szürkébb: a Look at Us Now lendületes, de sablonosabb, míg a DTR a dallamokkal próbál közelebb férkőzni a hallgatóhoz, de kevésbé hatásos. Az Indistilled zárja az albumot – érzelmes, a belső békét megcélzó, jól hangszerelt darab, amely a végére finálészerűen kiteljesedik.

Az Interceptor a dán Mighty Music gondozásában jelent meg – ez az első lemezük egy nemzetközi kiadónál. A produkció hangzása profibb, és a zenekar ezzel globálisan is versenyképesebb lett.

A Fury ezzel az albummal megmutatta, hogy a brit heavy metal új hulláma igenis él, virul, és ilyen erős lemezeket tud letenni az asztalra, mint az Interceptor.

Mi a titka a skandináv metal sikereinek, a rengeteg – sok esetben stílusteremtő – zenekar minőségi zenéjének? A svédeknél ezt ugye az ABBA-ra vezetik vissza, a norvégoknál a szép, fagyos tájakra. És a finnek? Ott is akad bőven szépség. Talán a mentalitásuk? A finnek bátrak. Erre jó példa az 1939-es téli háború, amikor a finn katonák hősiesen küzdöttek a technikai és katonai túlerőben lévő oroszok ellen a Kareliai-szorosban, egyik jelmondatuk pedig ez volt:
„Itt ugyan a szomszéd nem jön át.”

Vagy talán a kitartásuk, belső erejük, szívósságuk, a természetközeliségük, és az, hogy a problémáikat maguk próbálják megoldani, nem várva másra? Ki tudja. Egy biztos: a messzi északról sorra érkeznek a jobbnál jobb zenék.

A Before The Dawn története 1999-ben kezdődött, eredetileg Tuomas Saukkonen egyszemélyes projektjeként. Innen nőtte ki magát egy melodikus death metal zenekarrá. Az első korszakban, 2013-ig hét lemezt adtak ki, majd hosszabb szünet következett. 2021-től azonban újra életre keltek – a Cold Flare Eternal már a második albumuk az újjáalakulás óta, összességében pedig a kilencedik a sorban.

Tuomas így fogalmazott a banda jelenéről:

„A zenekarnak jó karmája van, mély, pozitív töltéssel bír, és a dolgok újra jó úton haladnak. Nincs értelme lassítani, ezért is született meg az új album. A jó dolgok még több jót szülnek. Ez a mostani időszak a Before The Dawn legszilárdabb korszaka. Az album olyan, mint egy gyűjtemény: minden hatás, ami a karrierünk során ért bennünket, fellelhető rajta.”

A zenekar felállása:

• Paavo Laapotti – ének
• Pyry Hanski – basszusgitár
• Juho Räihä – gitár
• Tuomas Saukkonen – dobok

Nézzük, mennyire érezhető a finn mentalitás a Cold Flare Eternal lemezen.

Az album keretes szerkezetű: az „Initium” vezeti fel, és az Ad Infinitium zárja. Az atmoszférikus nyitány remekül előkészíti a zenei mondanivaló sötétebb tónusát. A „Fatal Design” a hörgő és tiszta énekhang kettősségére épít; van benne reménykeltő dinamika. Ennél egy fokkal erősebb az „As Above, So Below – húzósabb riffek, súlyosabb hangzás, mégis megtartja az előző dal hangulatát. Itt is érezni a belső és külső világ tükröződését.

A Mercury Blood erősen darkos hangulatú, főleg a szintetizátorok miatt, de összességében kissé átlagos. A lüktető, melankolikus Stellar Effect, illetve a göteborgi vonal stílusát idéző Flame Eternal dallamos refrénjeikkel minőségi erősödést hoznak. Utóbbi egyértelműen az album egyik csúcspontja: death metalos attitűd találkozik benne melodeath-es dallamvilággal. A dal sebes tempójú, energikus, a többszöri megtörések pedig még nagyobb hatást keltenek, masszív, falat építő hangzást eredményezve.

A Destination alulról építkezik, de a lassabb dallamok némileg elvesznek a dinamikából; a végén viszont komoly bedurvulás érkezik. A Shock Wave szintén a lemez erősebb darabjai közé tartozik – itt sincs tiszta ének, ami egyáltalán nem baj: energiával teli, robbanásszerűen dinamikus tételről van szó. A már említett Ad Infinitium nyomasztó, mély hangulatú zárásként szépen bezárja a kört.

Összességében a Cold Flare Eternal egy súlyos, atmoszférikus anyag, amely ötvözi a finn melankóliát, zúzós riffeket és néhol epikus dallamokat. Sokszínű, karakteres lemez, amely a banda megújult lendületét továbbviszi – amit az előző Stormbringer album már előrevetített.

„Olyan ez az album, mint egy szauna a pokol kapujában”

A heti extra kiadványok bomba erősek: Black Label Society, As I Lay Dying, Arch Enemy és Sirenia – csupa jól csengő név, csupa súlyos dallam. Egy adag fémes adrenalin a hét derekán!

Heavy//Hitter – Coming To Terms (EP)
A floridai deathcore csapat zenéje brutális, mégis tudatos: itt a düh nem lezárás, hanem kiindulópont.

Omnivide – Arise (EP)
Progresszív death metal Kanadából – egy sötét, réteges zenei labirintus, ahol a csend is beszél, és minden fordulóban újabb mélységek várnak.

Pyreworks – Leaky Blood (EP)
Az amerikai thrash/death metal brigád vad és nyers hangzása groteszk humorral keveredik – mintha a pokolban is lenne önirónia.

Sirenia – Nightside Den (Single)
A szimfonikus-gótikus metal egyik legkarakteresebb bandája új kislemezzel tér vissza – egy sötét tükör, amelyben magadra ismersz.

Black Label Society – Broken And Blind (EP)
Zakk Wylde csapata már az új korszakra hangol: a Broken And Blind a 2026 elején érkező nagylemez előhírnöke.

As I Lay Dying – Echoes (Single)
Tim Lambesis újraszervezett formációja ismét a lelki viharok mélyére merül. Az Echoes a küzdelem, a megbocsátás és az újrakezdés fájdalmát zengi.

Gideon – Wrong One (Single)
Az amerikai banda groove-os energiái ezúttal a személyes határok felállításáról szólnak – harapós, ösztönös és dühösen őszinte.

Arch Enemy – Blood Dynasty (Deluxe Edition)
A deluxe kiadás a 2025-ös európai Blood Dynasty Tour rajtjával egy időben érkezik, három exkluzív bónuszdallal megspékelve.

A második részben többek között, két markánsan eltérő, mégis egyaránt lehengerlő világ vár. John 5 ismét bebizonyítja, miért nevezik gitárzseninek: új instrumentális albuma hangulatban, technikában és érzelemben is bővelkedik. A másik oldalon az All Hell szabadítja el a poklot egy nyers, dühös blackened thrash anyag. Két külön univerzum, egy közös nevező: a kompromisszummentes intenzitás.

Frayle – Heretics and Lullabies
A különleges atmoszférájú doom metal formáció új lemezzel tért vissza – elvarázsol, hipnotizál, és lassan felemészt.

John 5 – Ghost
A Mötley Crüe gitárosaként is ismert John William Lowery szólóban is nagyot villant: hangulatilag kísérteties, mégis virtuóz instrumentális kaland.

Nils Patrick Johansson – War and Peace
A markáns hangú power metal énekes harmadik albuma, melyben Dio szelleme és a klasszikus heavy metal hőskora köszön vissza.

Sanguisugabogg – Hideous Aftermath
A columbusi death metal horda újra támad – nyomasztó és torz, mintha egy vérrel telt medencében egy pióca zúzna.

All Hell – Sunsetter
Ötödik lemezén a blackened thrash banda mintha egy vámpír kezébe adta volna a világvége forgatókönyvét.

Terzij de Horde – Our Breath Is Not Ours Alone
A holland filozofikus black metal kollektíva a végidők belső monológját írja meg, döbbenetes intenzitással.

Angrrsth – Złudnia
A lengyel underground egyik legígéretesebb alakja dühös, sötét és filozofikus lemezzel tér vissza.

Katakomba – The Second Death
A svájci zenekar második albuma technikás, brutális és  sötét – olyan, mintha egy démon próbálna kitörni a saját fejéből.

A heti újdonságok között ezúttal az extrémebb bandák dominálnak. Hiába közeleg a tél, hiába válik egyre zordabbá az idő, a zenekarok kreativitása mit sem lankad – vagy talán épp az őszi sötétségből merít ihletet. Nincs más dolgunk, mint elmerülni a friss megjelenésekben: az első részben a Testament, a Dead Heat és a Heads for the Dead új lemezei adják az alaphangot.

Dead Heat – Process of Elimination
Harmadik albumával tért vissza a kaliforniai thrash brigád. Fogcsikorgató riffhullám, amit semmi sem állíthat meg.

Blindfolded and Led to the Woods – The Hardest Part About Being God Is That No One Believes in You
Új-zélandi death metal csapat, amely mer kísérletezni: nyugtalanító, technikailag kifinomult és intellektuálisan is kihívó az új lemez.

Extortionist – Stare into the Seething Wounds
Haraggal és társadalomkritikával teli deathcore anyag, amely könyörtelenül szembesít a valósággal.

Greyhaven – Keep It Quiet
Negyedik lemezén a tengerentúli banda érzelmi nyersességgel mozog a hardcore, metalcore és alternatív rock határvidékén.

Testament – Para Bellum
A veterán thrash legenda újra figyelmeztet: a technológia nem megváltás, csupán a szakadék felé lök.

Warrant – The Speed of Metal
Negyven év, három album – de a német heavy metal veteránok most turbó fokozatra kapcsoltak: ez a lemez egy sebességgel hajtott időgép.

Stonebirds – Perpetual Wasteland
A francia zenekar új lemeze súlyos, lassan fortyogó atmoszférát teremt – a belső feszültségek zenei lenyomata.

Heads for the Dead – Never Ending Night of Terror
A nemzetközi death metal projekt negyedik albuma olyan, mintha egy horrorfilmet vetítenének a koponyád belsejére.

Amikor értesültem az Edda – A kör című musicalről, eldöntöttem, hogy mindenképpen látni szeretném. Nem vagyok „feketeöves” Edda-s, de a dalaikban ott van az az erő, érzelem, szenvedély, düh, harag, fájdalom és lázadás, amelyekből simán össze lehet hozni egy jó kis történetet. (Emlékezzünk csak a korai idők Ballagás című filmjére!)

Végül a Győri Nemzeti Színházban sikerült elcsípnem a produkciót, ahol iszonyatos teltház volt – még a lépcsőjegyek is elkeltek. Két nap alatt ez már a harmadik előadás volt! Érdekes volt megfigyelni a közönség összetételét: minden korosztály képviseltette magát. A színházba járó nézők mellett feltűntek a keményvonalas Edda-rajongók is – előttünk egy félsornyi Edda fanatikus végigénekelte az előadást. A produkció átmenetet képezett a musical és a rockkoncert között: a közönséget többször bevonták az éneklésbe, sőt az elején még azt is bemondták, hogy ne némítsuk le a telefonunkat, hanem nyugodtan készítsünk képeket, videókat, és vigyük az előadás jó hírét a világba.

A díszlet nem volt túlbonyolítva, de erős vizuális hatásokkal dolgozott – háttérvetítésekkel, kivetítőkkel. Ez azonban csak a keret volt, mert az est valódi főszereplői az Edda-dalok voltak. Maga a történet nem ásott le filozófiai mélységekbe: a felnőtté válásról és az ezzel járó döntésekről szólt. Egy szegény utcazenész beleszeret egy befolyásos politikus lányába, de a társadalmi különbségek miatt szakítás lesz a vége. Ezután találkozik egy motoros banda vezérének húgával, akivel egymásba szeretnek. Hősünk zenekart alapít, ami idővel sikeres lesz, az énekesből sztár válik, majd jönnek a bonyodalmak, konfliktusok, de végül – ahogy az lenni szokott – minden jóra fordul.

A motorosok egyébként tényleg színpadon voltak, hatalmas gépeikkel, és egyértelműen emelték az előadás látványát és hangulatát.

Az Edda-dalok gyakorlatilag önmagukat kínálták a cselekményhez – mindegyik egy külön történet. Magamban nem tudtam eldönteni, hogy a dalokra húzták-e rá a sztorit, vagy ezek a számok egymás mellé téve is elmesélnek egy teljes történetet. Valószínűleg mindkettő igaz.

Bevallom, nekem kellett egy kis idő, mire igazán megérkezett az érzés: nagyjából a harmadik dalnál vettem észre, hogy élvezem, amit látok és hallok. Ennyi idő kellett, hogy egymásra találjunk, de onnantól engem is elkapott – ahogy mindenkit a nézőtéren –, felemelt és magával ragadott.

A főszereplőt alakító Nagy Szilárd beleadott apait-anyait – amúgy is remek orgánuma van. Pataky Attila fia, Gergő is helytállt, de külön ki kell emelnem a női szereplőket: Réthy Zsazsa (aki Nagy Szilárd felesége a valóságban is), Fedor Kyra és Henczy Emma minden tekintetben kiválót nyújtottak. Ha kellett, érzelmesek voltak, ha kellett, vadak, ha kellett, dögösek – és nem mellesleg kiválóan énekelték azokat az Edda-szerzeményeket, amelyek nekünk eredetileg férfihangon vésődtek be.

Az est embere nálam mégis Kovács Áron volt. Szerepe szerint a szerelmes lány bátyját alakította, aki húgát minden helyzetben védelmezi. Színészi teljesítménye, hangja és megjelenése is kiemelkedő volt. Természetesen mindenki büszke lehet a munkájára – a színészektől a táncosokig.

A musicalnek több csúcspontja is akadt: Szélvihar, Mi vagyunk a rock, Éjjel érkezem, Szellemvilág, A kör, Utolsó érintés, Nincs visszaút – csak hogy néhányat említsek. Az utolsó tíz percben már mindenki talpon állva énekelt és tapsolt, a színészek pedig többszöri ráadás után búcsúztak el a közönségtől.

Az elején említettem, hogy a közreműködők arra kértek bennünket, hogy vigyük el a produkció jó hírét. És valóban: ezt a darabot érdemes továbbvinni, megmutatni mindenkinek, hogy az Edda-nóták és a musical műfaja nem is állnak olyan távol egymástól. A rockzenére fanyalgók is megláthatják, mennyi erő, szépség és érzelem rejlik ebben a világban.

Ha esetleg a színészi játék nem is volt mindig tökéletesen kifinomult, a szereplők szívüket-lelküket beletették – pontosan azt, amiről az Edda-dalok is szólnak.

A héten 25 éves lett a HammerFall – Renegade című albuma. A svéd csapat ezzel a lemezzel szintet lépett – minden értelemben.

A tavalyi, Powerwolf vendégeként végigvitt turnén láttam őket az MVM Dome-ban. Vártam ezt a találkozást: egyrészt, mert valahogy eddig elkerültük egymást, másrészt, mert becsülöm bennük az állhatatosságot, a hajlíthatatlanságot, a törhetetlenséget. Hogy végig kitartottak az elveik mellett. Nem mondom, hogy minden lemezük, minden daluk betalált nálam, de akadnak olyan pillanataik, amikor talpra ugrottam és léggitárt ragadtam.

Az 1993-ban, a svédországi Göteborgban alakult power metal zenekar harmadik albuma volt a Renegade, amely meghozta az áttörést. Hogy pontosan miért, nehéz megmondani – talán csak azért, mert ezúttal különösen jó dalokat írtak. Mindenesetre ők maguk is érezték, hogy változtatni kell. Merész lépésként kiléptek a komfortzónájukból, és ez egyértelműen jót tett a lemeznek: szakítottak a göteborgi Fredman Stúdióval, és Nashville-be vitték a felvételeket. A produceri munkát Michael Wagener vállalta, aki jó  név a szakmában.

A lemez felállása:
Joacim Cans – ének
Oscar Dronjak – gitár
Stefan Elmgren – gitár
Magnus Rosén – basszusgitár
Anders Johansson – dob

Dalról dalra

A Templars of Steel vészjósló nyitásából bontakozik ki, középtempós, himnikus darab, középkori hangulatú, csatába hívó refrénnel.
A Keep the Flame Burning gyorsabb, vérbeli heavy metal: tempó, dallam, gitárszóló, közönségénekeltető refrén – minden a helyén van.
A Renegade, a címadó tétel, a lemez legjobb dala: jól megkomponált heavy metal panelekből építkezik, mégis egésszé áll össze. Erő, lendület, dallam – ez a HammerFall esszenciája.

Ehhez képest a Living in Victory kissé átlagosabb nóta, bár a középrész kifejezetten jól sikerült.
A lemez legnépszerűbb száma az Always Will Be, egy lírai, érzelmes darab, Joacim Cans remek énekteljesítményével. Népszerűsége vitathatatlan, mégis – nálam valami hiányzik belőle.
A The Way of the Warrior harcosabb tematikájú, lendületes, szerethető dal, jó ritmusokkal és harmóniákkal.
A Destined for Glory duzzad az erőtől – vérbeli HammerFall-szerzemény, emelkedett és epikus.
A The Champion tartja a színvonalat: pontosan azt adja, amit a zenekartól vár az ember – klasszikus, felemelő heavy metal.
A Raise the Hammer instrumentális tétel, sodró lendületű, és nem is hiányzik belőle az ének.
A záró A Legend Reborn pedig újra a csúcsra emeli az albumot – menetelős, harcos, erőteljes zárás.

A zenekar egy interjúban megemlítette, hogy a Renegade nemcsak nekik jelentett új korszakot, hanem a metal világában is mérföldkő volt.

A kritikusok azonban megosztottak voltak: sokan erős, szerethető anyagnak tartották, kiemelve Wagener munkáját, ami egyértelmű előrelépés volt a hangzásban. Mások szerint viszont a lemez elvesztette a korai albumok lendületét, és túl sok a középtempós, biztonsági játékot játszó dal. Akadt, aki úgy vélte, hogy a HammerFall a Legacy of Kings után „kreatív kényelmi zónába vonult”.

A rajongók viszont máig tökéleteshez közelinek tartják a Renegade-et – még ha a szövegek néhol egyszerűek is. Sokaknak ez volt az első HammerFall-lemezük, így különleges helyet foglal el a szívükben.

Rajongói visszhangokból

„A Renegade dalai olyanok, mint acélba öntött himnuszok, amelyeket a szél fúj át a svéd felföldeken.”
„A Renegade az a lemez, amitől úgy érzed, te vagy a kiválasztott – még akkor is, ha közben az esőben a buszra vársz.”

Érdekes módon Amerikában nem tudták igazán megvetni a lábukat, de Európában siker lett az album. Svédországban a slágerlista élén debütált, több mint 30 000 eladott példánnyal aranylemez lett. A bevezetőben említett budapesti koncerten Renegade-et játszottak el a lemezről. A legsikeresebb szerzemény pedig az Always Will Be, amely a népszerű videómegosztón 8,3 millió megtekintésnek tart.

Összegzés

Leszögezhetjük, hogy a Renegade a HammerFall pályájának fordulópontja. Néha lehet kissé klisés vagy kiszámítható, de az albumon minden hangon érződik a szív és az elhivatottság.
A tudatosan leegyszerűsített, himnikus irányváltás nem újraértelmezte, hanem megerősítette a zenekar identitását.

Nemrégiben volt húsz éves a Bullet For My Valentine – The Poison albuma, amely a nemzetközi rockszíntér első vonalába repítette a zenekart.

A walesi Bullet For My Valentine nálam azt a fajta európai metalcore-t képviseli, ami a legközelebb áll a szívemhez. Van benne valami a szirupos amerikai csapatokból, egy kevés az ausztrál vonalból is, de ott érződik a brit metal erős gyökérzete. Ebből az elegyből született meg az a muzsika, amely izgalmassá és rokonszenvessé teszi őket számomra. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy nem a debütáló The Poison albummal ismertem meg a bandát – ez jóval később következett.

A zenekar jókor volt jó helyen. A 2000-es évek közepén a nu metal kifutóban volt, a metalcore viszont éppen szárnyalni kezdett. A srácok mindent egy lapra tettek fel: otthagyták a munkájukat, hogy teljesen a zenére koncentrálhassanak. Ez a lemez volt az ugrás a bizonytalanságból a „nagy ligába”.
A tagok – Matthew Tuck (ének/gitár), Michael Thomas (dob), Michael Paget (gitár) és Jason James (basszusgitár) – korábban olyan munkákat végeztek, mint farmerhajtogatás a Levi’s-nél, lemezbolti eladó vagy mozigépész.

A zenekar még 1998-ban, Jeff Killed John néven alakult, és kezdetben feldolgozásokat játszottak. Hogy milyen jól tették, hogy mertek bátrak lenni, azt az első lemezük sikere bizonyította: azonnal meghozta az áttörést. Olyannyira, hogy megnyitotta az utat az utánuk jövő brit metalcore bandák előtt, mint például a Bring Me The Horizon vagy az Architects.

Nincs mit tenni – bontsuk elemeire, mennyire mérgező anyag is a The Poison.

A korong az Apocalyptica közreműködésével készült Intro című tétellel indul, ami gyönyörű bevezetés. A Her Voice Resides már egy érdekes keverék: a zene metal, az ének metalcore és punk hatásokkal fűszerezett – nyers és dühös. De a buli csak ezután kezdődik igazán.

A jól felépített 4 Words (To Choke Upon) egy kiváló szerzemény, amely folyamatosan fenntartja a figyelmet, és gyakorlatilag megágyaz a generációs himnusznak számító Tears Don’t Fall-nak. A dal lassan építkezik, de amikor elér hozzád, felszabadít. Dallamosabb, kissé amerikai ízű metalcore, amely a közepétől bedurvul, a végére pedig teljesen kiteljesedik.

A Suffocating Under Words of Sorrow (What Can I Do) szintén remek, tempós tétel: súlyos, mégis dallamos. A Hit the Floor tartja a magas színvonalat – érzelmes dallamok, dögös gitárok, haragos, gyors, kompromisszummentes.
Az All These Things I Hate (Revolve Around Me) ehhez képest talán kissé sziruposabb szerzemény (nem véletlenül lett rádiós sláger), de a zenekar egyik legfogósabb dala.

A következő három nóta is a csúcspontok közé tartozik: a Room 409 súlyos riffjeivel, sötét hangulatával és dühével; a címadó The Poison lüktető energiájával; valamint a 10 Years Today, amely egyenesebb felépítésével, remek dallamaival és személyes hangvételével emelkedik ki.

A Cries in Vain is erős darab, hozza a zenekarra jellemző dallamvilágot és több hangulati elemet is megmutat (ez volt az egyik legelső Bullet-dal). A Spit You Out érdekessége, hogy közepén koncertbetétet rejtettek el, míg a The End méltó lezárás: fokozatosan építkezik, tempót és izgalmat hoz a végére.

A kritikusok kiemelték a sötét, romantikus szövegvilágot, a dallamos, de mégis brutális hangzást, valamint azt, hogy a lemez hidat képezett a metalcore és a mainstream rock között. Meghatározta a 2000-es évek metalcore irányát. Bár a zenekar követte a műfaj sajátosságait, tökéletesen időzített. Erős dalok, technikai profizmus, érzelmi mélység – mindez kiegészült a mainstream crossover potenciállal.

Természetesen akadtak ellenvélemények is: a kritikusok egy része sablonosnak tartotta a stílust, néhol összefolyónak a dalszerkezeteket, és hosszúnak az albumot.

A rajongók szerint viszont nem túlkísérletező, de teljesíti a műfaji elvárásokat. Emlékezetes riffeket és dallamokat hoz, különösen az akkori metalcore színtéren. Az ellenzők szerint viszont túldramatizált és tinédzseres – a megosztottság tehát érthető.

A hűségesek így foglalták össze érzéseiket a The Poison kapcsán:

• „Olyan, mint egy szakítás után írt napló.”
• „Egy szerelmes levél, amit a haragkezelő tréningen írtak.”
• „Ez az album segített feldolgozni a tinédzserkori traumáimat – most pedig segít feldolgozni, hogy milyen is voltam tinédzserként.”

A dalgyűjtemény húzódala, a Tears Don’t Fall, mára több mint 276 millió megtekintésnél jár.

A Bullet For My Valentine – The Poison lemeze egy generációs hangulatkép, egy érzelmi túlreagálás és egyben mérföldkő. Elindította a zenekar karrierjét, felrakta őket a metalcore térképére. Turnéztak az Iron Maiden-nel és a Guns N’ Roses-szal is. Az album meghatározta a 2000-es évek közepének brit metalcore hangzását: melodikus, érzelmes, mégis agresszív.

A The Poison a zenekar identitásának alapköve – minden, ami utána jött, ebből nőtt ki.
A Bullet For My Valentine ezzel a lemezzel kilépett a próbateremből és belépett a kollektív emlékezetbe.