Az Erdling zenekar 2014-ben alakult Németországban. A Mana a csapat hetedik nagylemeze, és több zenei rétegből tevődik össze. Mivel a társulat a Neue Deutsche Härte mozgalomhoz kötődik, nem meglepő, hogy zenéjük alapját a Rammstein-hatás adja. Az erre a fundamentumra épülő zenei világ azonban dark metal, ipari és modern metal elemekkel is gazdagodik – sőt, helyenként még death metal-os ízek is bekerülnek a rétegeket összetartó habarcsba.

Mára gyakorlatilag az NDH-stílus második hullámának markáns képviselőivé váltak. Az ő zenéjük talán kevesebb ipari ridegséget, de annál több sötétséget és atmoszférát tartalmaz.

A Mana Svédországban készült, producere pedig a zenekar énekese és fő zeneszerzője, Neil Freiwald volt. A lemez vonala független, személyes és mély.
A banda jelenlegi felállása:

• Neil Freiwald – ének, billentyűk
• Chris Schäfer – dobok
• Ole Enders – gitár (ő az új tag a csapatban)
• Rob Sem Vedrfölnir – basszusgitár

Természetesen, NDH-bandáról lévén szó, a szövegek német nyelven íródtak. Az énekes szerint ez az anyanyelvük, „ezt tudjuk a legjobban kezelni, és amúgy is, szép nyelv” – mondta.

A Mana tulajdonképpen egy zenei rituálé, amely az emberi lélekben rejlő ősi energiát idézi meg. Kemény riffek, atmoszférikus mélység, nordikus mitológiai témák jellemzik.

A nyitódalban például máris ott a Rammstein-árny a verzékben, miközben iszonyú súly és sűrített energia dolgozik benne. Az atmoszférikus refrén nem akar mindent megmutatni, de megszabja a lemez irányát.

Ennél is erősebb a Dominus Omnium, amelyben a „nagy testvér” figyelő tekintete végig ott lebeg. Súlyos, de kontrollált.
A Miasma már inkább az Erdling saját arculatát tükrözi: jó refrén, sötét, helyenként középkori folkos ízekkel.
A Steh den Sturm a megszokott zenekari sémákra épít: húzós, súlyos riffek, erős dallamok, és egy meglepően ízléses gitárszóló – egy intenzív érzelmi vihar.

A Los! Los! Los! komoly death metalos zúzással érkezik – menetelős, erőteljes, a refrénben markáns Rammstein-jelenléttel. Olyan, mint amikor a lelked belülről ordít, hogy „indulj!”.

Az Ohne Uns is hatásos, letisztultabb darab, helyenként modern metal-os beütésekkel.
A Hinter Dunklen Wolken pedig tovább bolondítja a képletet: finoman adagolt industrial elemekkel és modernebb hangzással.

Úgy érzem, hogy  az Erdling dalaiban több az érzelem és atmoszféra, mint a nagy példaképnél.
Nálam a lemez csúcspontja az Alles Dreht Sich, amely gyorsabb, mint a többi dal: zúzós, mégis dallamos. Ebben hallható a lemez egyetlen angol nyelvű részlete is, Hand of Juno közreműködésével.

A Zerspreng die Ketten lendületes, death metalos töltetű, feszülten menetelős refrénnel.
A címadó Mana pattogós, súlyos, ipari hangulatú, míg az albumzáró Sternenschimmer érzelmesebb, lassabb, de még így is benne van a dög. Egy útkeresés, ahol nem kell kimondani semmit – minden ott rezeg a hangokban.

Az album telten és súlyosan szól. A zenészi teljesítményre sem lehet panasz: Neil változatosan énekel, Ole karakteres játéka meghatározó, Rob basszusa lüktető, Chris pedig precízen adagolja az ütemet.

Mikor véget ért a lemez, azon gondolkodtam, kinek is lehetne ajánlani a Mana-t.
Aki szereti a német indusztriális metalt – természetesen benne a Rammstein-nel –, az nem fog csalódni. De tetszhet ez egy átlagos metalrajongónak is.

A Mana egy belsőre hangolt zenei szertartás. Kiszélesíti az NDH-hangzást, miközben erőteljesen támaszkodik a Rammstein által lefektetett alapokra.
A hatás jelen van, hallható, de nem uralkodik – inkább vezérfonal, amit az Erdling a saját atmoszférájával ellensúlyoz.

A Mana nem nyűgöz le azonnal, de beléd mászik – és ott is marad.

„Olyan, mint egy fekete gyertya, nem világít, de legalább illik a zenéhez”

Az extra kiadványok is tartogatnak meglepetéseket és nagy neveket. Slash koncertalbuma, a Death Angel új dala és a Mayhem lemezelőzetese mindenképpen ide tartozik. De itt van még az Alcatrazz válogatáslemeze, a Myrath duettje és a Norilsk próbatermi felvétele is.

Norilsk – Gigantes Mortui
Egy élőben rögzített próbatermi felvétel a kanadai doom/death triótól – nyers és méltóságteljes.

Alcatrazz – Prior Convictions (válogatás)
A legendás hard rock csapat kilenc újra felvett dala mellett két vadonatúj tételt is tartalmaz a kiadvány.

Slash – Live at the S.E.R.P.E.N.T. Festival (koncert)6
A tavalyi denveri koncert dupla CD-n és Blu-ray-en. Slash a blues gyökereihez tér vissza – nyers, szenvedélyes, improvizatív.

Kaunis Kuolematon – Maailman Ainut Ihminen (single)
A finn melodikus doom csapat újabb érzelmi mélységekbe merül. A dal a közelgő ötödik album előfutára.

Genus Ordinis Dei – East of Eden (single)
Ez a felvétel az olasz szimfonikus metal zenekar új albumának nyitódala.

Death Angel – Cult of the Used

A legendás zenekar új dala megmutatja, hogyan válunk eszközzé – és hogyan törhetünk ki belőle.

Evergrey – Oxygen (single)

A svéd zenekar érzelmileg súlyos tétele, mint amikor maga a túlélés hangja szólal meg.

Myrath – Until the End (single)
A tunéziai banda új kislemeze Elize Ryd (Amaranthe) vendégszereplésével jelent meg.

Mayhem – Weep for Nothing (single)
A norvég black metal alapvetés jövő évi albumának előfutára ez a dal, amely az emberi élet értelmét vizsgálja.

Agnostic Front – Echoes In Eternity

New York örökifjú hardcore mesterei visszatértek, 13. lemezük olyan, mint egy öklös a gyomorba.

Hell In The Club – Joker In The Pack

Hetedik albuma a melodikus metal csapatnak, amely egy új korszak kezdete, új énekesnő, új hangzás, régi lendülettel.

Bliss Of Flesh – Metempsychosis

A francia black metal zenekar új lemeze egy filozófiai testi-lelki pokoljárás.

Glorious Depravity – Death Never Sleeps

A new yorki death metal banda zenéje kompromisszummentes mészárlás.

The Mist – The Dark Side Of The Soul

Harminc év után tér vissza a brazil thrash banda A lemez dalai az emberi szervekhez kapcsolódnak.

Unwell – Allergoria
A detroiti punk/rock banda negyedik albuma egy szimbólumokból épülő érzelmi hullámvasút.

Waldgeflüster – Knochengesänge
Atmoszférikus black metal Germániából – az emberi lélek törékenységéről mesél.

Qrixkuor – The Womb of the World
A brit death metal duó második albuma egy négytételes kozmikus utazás.

A második részben két egyszemélyes projekt is az élvonalba került: Makó Dávid The Devil’s Trade-je és a floridai Faust sötét albuma. Melléjük sorakozik a My Darkest Hate beolvasztott gyűlölete, a Night Resident gótikus rockja, valamint egy posztumusz anyag az Astarte-től. És utánuk is jönnek még!

The Devils Trade – Nincs szennyezetlen szép

Makó Dávid egyszemélyes projektje, doom/folkba ágyazva, olyan, mint egy gyászszertartás, amit egy magányos vándor celebrál.

My Darkest Hate – Rust And Bones

Hatodik lemezével jelentkezett a német death metal társulat. Beolvasztott gyűlölet, lemezre préselve.

Fäust – Crypts Of Eternity

A floridai egyszemélyes projekt második albuma sötét, melodikus, disszonáns.

Night Resident – Total Obscurity

Görög, gótikus rock trió, egy melankolikus utazás az éjszaka peremén.

Astarte – Black Demonium

A zenekar énekesnője, Tristesse halála után tizenegy évvel, archív felvételekkel készült posztumusz album.

Ophidian Memory – Seraphim
Egyszemélyes death metal projekt negyedik albuma – érzelmileg túlfűtött narratíva.

Dünedain – Érase
A spanyol power metal zenekar nyolcadik albuma. A zenekar szerint érzelmes, lendületes és tele himnikus energiával – mindezt spanyolul.

Flames – Frequency of Illusion
Görög thrash metal – dühös, gyors, old school energiával.

Van az LGT-nek az a dala, amiben azt éneklik: „Csak az jöjjön, aki bírja.”
És valóban, nem könnyű tartani ezt az iramot, mert ezen a héten is özönlenek az új albumok. Ebből sikerült kiválasztani azt a huszonötöt, amelyek az előzetesek alapján a legérdekesebbnek ígérkeztek.
Nézzük is, mi mindent rejt ez az etap: többek közt brutális death metal Argentínából, floridai thrash-debüt, kaliforniai hardcore, skandináv death metal, illetve lengyel intellektuális vérontás. Avernal, Cold Steel, Drain, Omnium Gatherum, Centinex, Insidus. És ez még csak a kezdet.

Avernal – Ekpyrosis
Argentin death metal banda tizenegyedik albuma – brutális, sötét és mélyen gondolkodtató.

Cold Steel – Thrash metal debütálás Floridából.
Bombasztikus riffek, tempóváltások – mintha a Slayer és a Madball egy garázsban jammelne.

Drain – …Is Your Friend
A kaliforniai hardcore-trió új albuma olyan, mint egy izzadt circle pit.

Omnium Gatherum – May the Bridges We Burn Light the Way
A finn melodikus death metal mestereinek tizedik albuma: egy filozófiai kiáltvány.

Centinex – With Guts and Glory
Az 1990-ben alakult svéd death metal bandának ez a tizenkettedik albuma – egy 29 perces daráló.

Insidus – Vulgus Illustrata
A lengyel death metal-erőmű harmadik lemeze olyan, mint egy intellektuális vérontás.

Bogwife – From Ashes
A Bogwife egy doom/stoner zenekar Dániából. Mintha egy mocsári boszorkány mesélné el a világvégét.

Caskets – The Only Heaven You’ll Know
A brit melodikus metalcore banda harmadik albuma a napokban látott napvilágot – fájdalmas, őszinte és dallamos.

Pupil Slicer – Freshwork
A Pupil Slicer zenéje olyan, mint egy társadalmi boncolás.

A finn Warmen megint az a kategória, akiket akár már ismerhettem is volna, hiszen 2000-ben gründolták a projektet. Az espooi társulat eleinte Janne Wirman – a Children Of Bodom billentyűse – szólóvállalkozásaként működött. A korai lemezek neoklasszikus, technikás metalra épültek, vendégénekesekkel és virtuóz hangszeres szólókkal. A csapat fokozatosan fejlődött igazi zenekarrá, a zene pedig egyre súlyosabbá vált.

A 2023-ban kiadott Here For None album azonban csavart egyet a történeten, hiszen ekkortól vált állandó énekessé a szintén finn Ensiferumban is tevékenykedő énekes/gitáros, Petri Lindroos. Tulajdonképpen ő a kapcsolódási pont köztem és a zenekar között, mivel egy vele készült interjúban olvastam először a Warmenről.

A zenekar hatásai között ott van a Children Of Bodom öröksége, a finn power metal (például a Stratovarius), a filmzenék atmoszférája, illetve a modern melodikus death metal.

A 2025-ös Band Of Brothers már a banda hetedik anyaga, és mostanra kissé eltávolodtak az eredeti iránytól. Talán a „neoklasszikus dallamokkal fűszerezett power/death metal” lenne a legtalálóbb meghatározás. A billentyűs részeket Janne újragondolta: az eddig inkább szólisztikus témák helyett most atmoszférát teremt a hangszerével – bár a szólókról azért nem mondott le teljesen.

A gitárriffek és különféle szólók adják a lemez gerincét, és mivel a zenekar minden tagja aktívan részt vett a dalszerzésben, a végeredmény egy keményebb, összetettebb anyag lett. (A cím is a zenekari összetartozást jelképezi.)

A Warmen felállása:

• Janne Wirman – billentyűs
• Antti Wirman – gitáros
• Jyri Helko – basszusgitáros
• Seppo Tarvainen – dobos
• Petri Lindroos – énekes/gitáros

Kétszeri hallgatás után abszolút elégedetten álltam fel a Band Of Brothers végén.

A címadó tétel rögtön kijelöli a lemez tónusát. Noha nem ez a legerősebb darab, de energikus, filmzenésen epikus, a szintetizátorhangok jól illeszkednek a dalba, különleges atmoszférát kölcsönözve neki. Ugyanezt a hatást adja a kissé középkori hangulatú One More Year, amely felvezeti a korong legjobb szerzeményét, a Nine Lives-t – ez a dal tele van feszültséggel és lendülettel.

A When Doves Cry Blood egy döngölős menetelés a romokon át, míg az Out For Blood erős, húzós, kissé rideg darab, amely jól illeszkedik az album vonalába. A Kingdom Of Rust súlyos, a dob–basszus kettős pedig különösen erős a verzékben. A lemez közepére már világossá válik, hogy ez egy nagyon egységes anyag, mind hangulatban, mind minőségben.

A March Or Die törtebb ritmusaival egyfajta zenei ultimátum, ahol nincs helye a kompromisszumnak. A srácok egy interjúban említették a svéd melodikus metalt, és ez itt valóban érződik: az Arch Enemy világa köszön vissza. Az Untouched egy gyors, dinamikus szerzemény váltott gitár–szinti szólóval.

A Coup De Grace talán egy kicsit halványabb a többihez képest, de a géppuskaszerű riffek és a finom dallamok így is működnek. A Dethroned-ben ismét kiemelkednek a billentyűk, van benne némi jazzes lüktetés, a záró tétel pedig középtempós, döngetős és menetelős – egy érzelmileg telített, jó zenei megoldásokkal megtűzdelt lezárás.

A Band Of Brothers egy tudatos, stílusokon átívelő újradefiniálás: megtartja a zenekar technikás múltját, miközben érzelmileg és hangzásban is mélyebb rétegeket tár fel. Jól ötvözi a finn metal hagyományait a melodikus death metallal, így nemcsak a múlt előtt tiszteleg, hanem utat mutat a jövő felé is.

Szép munka!

„Ha a Band Of Brothers meghallgatod, nem kérdés ki mellé állsz a csatában”

35 éve jelent meg a Scorpions – Crazy World lemeze, azzal a bizonyos fütyülős számmal

A fémzenei piac pörgése megállíthatatlan. Sorra jönnek az új albumok, nehéz – sőt, néha lehetetlen – lépést tartani ezzel a dömpinggel. Heti rendszerességgel zúdulnak ránk a friss megjelenések, köztük nem egy egészen kiváló.

De néha jó egy kicsit lelassulni. Elővenni egy régebbi korongot, újra meghallgatni, nosztalgiázni, elmerülni az emlékekben – vagy épp ismét felfedezni. A német Scorpions régebbi lemezeit – főleg a jubileum kapcsán – megint elővettem, és gyakorlatilag mindegyikben találok valami újat. Persze a régi kedvenceket újra átélni külön öröm. Ez egy izgalmas utazás.

A Crazy World a zenekar 11. stúdióalbuma. Ezen a lemezen producer-váltás történt: az 1975 óta velük dolgozó Dieter Dierks – aki nagyban hozzájárult a klasszikus Scorpions hangzáshoz – helyére Keith Olsen került.

A csapat tagjai:
Klaus Meine – ének
Rudolf Schenker – gitár
Matthias Jabs – gitár
Francis Buchholz – basszusgitár
Herman Rarebell – dob

A lemez a „fütyülős számról” vált világhírűvé: a Wind of Change elképesztő sikereket ért el. Klaus Meine elmondása szerint a dal ötlete egy Moszkva folyón tett hajókázás közben született, amikor látta, ahogy a kulturális és politikai korlátok leomlanak. Ekkor jött a dallam, amit elkezdett fütyülni – ebből született a Scorpions egyik legnagyobb klasszikusa.

Természetesen nem csak ez a dal emeli a lemezt. A nyitó Tease Me Please Me egy hibrid nóta: alapjaiban tipikus Scorpions, de főleg a refrén amerikaiasabb, ugyanakkor megvan benne a kellő dög is. Hasonlóan erős a Don’t Believe Her, talán még fogósabb refrénnel. A To Be with You in Heaven nekem olyan, mintha egy gyorsabb dalt lassítottak volna le – kicsit sziruposabb az előzőeknél, de működik.

Na és akkor a „fütyülős szám”. Annak idején a rádiók és a tévék szinte szénné játszották, sokan meg is unták, pedig a Wind of Change egy baromi érzelmes, erős dal – a Scorpions egyik csúcspontja. Ez az album szíve és lelke.

Ügyes tempóváltás jön a Restless Nights-szal: a verze visszanyúl a korai korszakhoz, a refrén pedig szépen kiteljesedik. A Lust or Love könnyed, tipikus Scorpions-darab. A Kicks After Six viszont nagyon amerikai hangzású, kicsit bulis, kicsit töltelékszagú – nekem kevésbé működik. Nem úgy a Hit Between the Eyes, ami tempós, dögös és dallamos. A Money and Fame a rocksztárságról szól, lassabb és hangulatában eltér a többi daltól.

A címadó Crazy World elbújik a slágerek árnyékában – komorabb, de kissé sablonos. A végére viszont kapunk még egy klasszikus Scorpions-balladát, Sand Me An Angel képében, amely igazi léleknyugtató.

Rudolf Schenker egy interjúban elmondta, hogy míg Amerikában inkább a rockslágerek voltak népszerűek, addig Európában a balladák hódítottak. Ezt az is alátámasztja, hogy a Crazy World hatalmas sikert aratott a német nyelvterületen: kétszeres platina Németországban, háromszoros platina Svájcban, platina Ausztriában, de még Franciaországban is. Ez lett a zenekar legkelendőbb albuma, világszerte több mint kétmillió eladott példánnyal.

A kritikusok erőteljes hangzást, fogós slágereket és Meine kiemelkedő énekét méltatták, valamint azt, hogy Keith Olsen új színt vitt a produkcióba. Ugyanakkor sokan kifogásolták, hogy a lemez kommerszebb irányba mozdult el: kevesebb benne a korai évek nyers ereje, és túl rádióbarát lett.

A rajongók viszont imádták, különösen a balladák miatt. Számukra a Wind of Change a kelet-európai rendszerváltás érzelmi kísérőzenéje lett – ezért is szerették ennyire.

A YouTube-on a Send Me an Angel már 442 milliós, a Wind of Change pedig elképesztő 1,1 milliárdos megtekintésnél jár. A koncerteken a két ballada mellett a  mai napig hallható a Tease Me Please Me is, ami jól mutatja, mennyire időtálló ez a korszak.

A Crazy World igazi mérföldkő a Scorpions pályafutásában. A Wind of Change sikere új közönséget hozott, a turné pedig teltházas arénákban zajlott világszerte, megerősítve a zenekar státuszát a globális színtéren. Ezt a sikert később már nem tudták megismételni – de talán nem is kellett.

Mert a Crazy World több mint egy sikeres album: a történelem egy pillanatának zenei  lenyomata. A Wind of Change, a producer-váltás és a gitárcentrikus hangzás együtt egy kreatív csúcspontot jelölnek. Egy korszak végét, amely egyszerre volt kereskedelmileg diadalmas, zeneileg karakteres és történelmileg releváns. Egy emberi album, a hard rock egyik utolsó diadala, mielőtt megérkeztek a kilencvenes évek „változásának szelei”.

„A Wind Of Change után azt hittem eljön a világbéke, ehelyett jött a grunge. Köszi világ”

Nem szeretek negatív ismertetőket írni. Egyrészt azt vettem a fejembe, hogy csak azokról az albumokról írok, amik nekem is tetszenek, hátha ezzel másoknak is kedvet csinálok hozzájuk. Szerencsére rengeteg jó lemez van, így nincs is idő a gyengébbekkel bíbelődni.
Most viszont szakítanom kell az elveimmel. A finn Battle Beast új lemezét ugyanis vártam – mégpedig azért, mert bár nem tartozom a legelkötelezettebb híveik közé, a 2019-es No More Hollywood Endings albumuk nagyon is beszippantott. Pont olyan dalok voltak rajta, amiket ebben a dallamos, színes, a nyolcvanas évek hard rock-hangulatával megtámogatott power metalban szeretni lehet.
Nem fogok zsákbamacskát árulni: csalódott vagyok.

A 2005-ben Helsinkiben alakult zenekarnak a Steelbound immár a hetedik stúdiólemeze.
A csapat tagjai:

• Pyry Vikki – dob
• Juuso Soinio – gitár
• Eero Sipilä – basszusgitár
• Janne Björkroth – billentyű
• Noora Louhimo – ének
• Joona Björkroth – gitár

Az énekesnő Noora Louhimo az albummal kapcsolatban elmondta, hogy „a dac és az öröm mennydörgő emlékművét” hozták létre.
A zenekar erőssége, hogy Janne, Eero és Joona közösen írják a dalokat, ami izgalmasan tartja a dolgokat, és egyben segíti a folyamatos fejlődést.
Eero szerint folyamatosan kísérleteznek, hogyan lehet összehozni a klasszikus heavy metalt, a 80-as évek hard rockját, a filmes-szintetizátoros alapokat, a szimfonikus betéteket és a pop elemeket.
A Steelbound tehát ki akar lépni a hagyományos power metalból, és olyan zenét kínálni, amely boldoggá teszi az embereket – ha csak rövid időre is.

Bevallom, most puskáztam. Nem szoktam semmit elolvasni az adott zenekar albumáról, hogy ne legyen hatással rám, de kíváncsi voltam: csak én hallom így ezt a lemezt?
Nos, nem. Többen is hasonlóan érezték. Valaki például azt írta, hogy ez a „cukormázas stílus már nem igazán harap, mintha az Eurovíziós Dalfesztiválra készülnének” – ami őszintén szólva nem hangzik dicséretnek.

Akkor viszont most én jövök.

A „The Burning Within” még egy lendületes, szenvedélyes szám, Noora odateszi magát, van benne egy jó refrén – nem lehet rá panasz.
A „Here We Are” tulajdonképpen ugyanez a vonal: nem rosszabb az előzőnél, igaz, nem is jobb.
A címadó „Steelbound” kétségtelenül a lemez csúcspontja – nagyívű refrén, Noora katartikus éneke kissé elfeledteti az amúgy számottevő pop-hatásokat.
A varietés „Twilight Cabaret”-nél viszont már kezdtem kényelmetlenül érezni magam – ráadásul a refrén mintha már egyszer elhangzott volna. Tény, hogy más, mint a többi, csak éppen nem a jó értelemben.
A „Last Goodbye”-nál azonban felvirult a tekintetem – na, az ilyen dalok miatt lehet szeretni a Battle Beastet. Lendületes, sodró, Noora démoni énekével érzelmi csúcspont. Itt még reméltem, hogy jóra fordulnak a dolgok – de nem így történt.

A „Blood of Heroes” legalább power metal, nem is rossz, de nagyon sablonos, és mintha már százszor hallottam volna.
A következő „Angel of Midnight” sem hagyott mély nyomot.
A „Riders of the Storm” refrénje olyan, mintha egy folkosabb Nightwish-dal lenne, viszont borzasztóan bántóak a gépi ütemek.
A záró „Watch the Skyfall” sem rossz szerzemény, de eddigre már elvesztettem a zenekarba vetett hitemet.

Összességében nagyot csalódtam. Igaz, az előző albumot nem hallottam, de nekem nem ez a Battle Beast él az emlékezetemben.
A Steelbound túlcsiszolt, sablonos és sokszor bántóan popos. A szintetizátor-dominancia és a kiszámítható dalszerkezetek egy olyan lemezt eredményeztek, amelyből vajmi kevés igazi Battle Beast-féle power metal maradt.

Szinte végig bíztam benne, hogy történik majd valami, ami emlékeztet a zenekar általam kedvelt oldalára – de ez nem történt meg.

„A lemez olyan, mint egy bepúderezett, rózsaszínű plüsskalapács.”

A Heti extrák is erősre sikeredtek. A Moonspell koncertlemeze, a Trivium ütős dala, a Samael újra sötét és monumentális, a Swedish Erotica a dallamok kedvelőit hozhatja lázba, a Night In Gales pedig ünnepel — és még nincs vége a sornak. Öveket bekapcsolni!

Moonspell – Opus Diabolicum (EP)
Egy különleges, élő albummal jelentkezett a Moonspell: a 2024-es MEO Arena-koncertet örökíti meg, ahol a zenekar a 45 tagú Lisszaboni Szimfonikus Zenekarral lépett színpadra.

Trivium – Struck Dead (EP)
Erős dallal jelentkezett az orlandói Trivium — gyors, dühös, technikás és mégis dallamos.

Night In Gales – Sylphlike (jubileumi újrakiadás, EP)
A német zenekar 30 éves jubileumára újra kiadta debütáló EP-jét.

Swedish Erotica – Little Dancer (Single)
35 év után tért vissza ezzel a kislemezzel a svéd melodikus hard rock csapat — nosztalgikus, mégis friss energiákkal.

Chimaira – Creepers Vol. I. (válogatás)
Az amerikai groove/metalcore zenekar válogatáslemeze ritkaságokat, „B-oldalas” dalokat, remixeket és feldolgozásokat tartalmaz, a 2011–2014 közötti korszakból.

Currents – All That Follows (EP)
A Currents ezzel az öttételes EP-vel zár le egy korszakot.

Samael – Black Matter (Single)
Nyolc év után adott életjelet magáról a Samael. Ez a dal egy sötét, kozmikus utazás.

Distant – Desolation (Single)
Egy nyers, kompromisszummentesen agresszív tétel, amely arra figyelmeztet, hogy a világ haldoklik.

A harmadik rész is bőven tartogat izgalmas és különleges kiadványokat. Francia szimfonikus death, chicagói ipari metal, kanadai és kaliforniai deathcore, német horrorpunk, neoklasszikus metal, valamint igazi kuriózumként izraeli black metal várja a hallgatót.
Ezúttal az Aephanemer monumentális dallamai, a Black Cross Hotel ipari súlya, a Despised Iron és a Spite deathcore-támadása, a The Other horrorpunkos világa és az Arallu sivatagi feketesége rajzolnak ki egy kontinenseken átívelő, sötét zenei utazást.

Aephanemer – Utopie,
A francia szimfonikus death metal kvartett negyedik lemezével jelentkezett.

Black Cross Hotel – Songs About Switches
A chicagói industrial metal zenekar első albuma sötét, szintetikus és groove-okkal teletűzdelt.

Despised Iron – Shadow Work
Kanadai deathcore, brutális és technikás, amely egyszerre tiszteleg a gyökerek előtt és feszegeti a műfaj határait.

The Other – Alienated
Tizenharmadik albumával tért vissza a német horror punk banda. Az Alienated úgy menetel, mint egy zombihorda a punkklub felé.

Redshark – Sudden Impact
Energikus retro hangzás, modern lendülettel – ez jellemzi a Redshark második lemezét.

Dwelling Below – Wearisome Guardians
A floridai doom/death trió második albuma disszonáns, filozofikus és rituális.

Burned in Effigy – Tyrannus Aeturnum
A chicagói neoklasszikus metal banda második lemeze technikás és agresszív anyag.

Spite – New World Killer
A kaliforniai deathcore brigád ötödik lemeze brutális és dühös, a modern világ pusztulásáról mesél.

Arallu – Dmoon
Ritkán hallani izraeli black/death metal zenekart – főleg ilyen jót. A kilencedik lemez a közel-keleti sötét mitológiát idézi meg.