Eljött az év vége, de a megjelenések áradata mit sem lassul: Oroszországból, Japánból és a tengerentúlról is érkeznek még ütős újdonságok. Friss single-ök, koncertanyagok, split kiadványok és teljes albumok zárják az évet – Devastator, Aldious, Lipoma, Abysmal Grief és még sokan mások gondoskodnak róla, hogy ne maradjunk hallgatnivaló nélkül az ünnepek alatt sem.
Horizon Of The Mute – Nemesis (single) A dal a Making of Ores album előhírnöke. Olyan, mintha egy fagyott gépszív kezdene el dobogni.
Non Est Deus – Show Mercy (single) Egyszemélyes black metal projekt: rideg, mégis mélyen atmoszférikus.
Devastator – Iron Fist (single) Motörhead-feldolgozás fekete thrash köntösben, Los Angelesből.
Aldious – The Dominators: Last Standing 2025 (koncert) Kétlemezes, 92 perces koncertalbum a japán power metal csapattól.
Decomposition of Entrails – Mechanical Intrauterine Exhibition (single) Orosz brutál death metal, olyan nyers, mint egy kavicsokkal teli betonkeverő.
Abysmal Grief – Taetra Philosophia Az olasz okkult doom/black metal veteránok új albuma, mikor egy temető orgonája úgy döntött volna, hogy zenekart alapít.
Skywings – Bouquet (single) Ünnepi hangulatú, himnikus dal Japánból.
Nox Sinister – Faun (single) Középkori horrorral átitatott metal kollektíva Los Angelesből.
Három előadó, három érzelem – Ronnie Romero, Annisokay és Empire Drowns. Rideg és komor riffek, melankolikus dallamok, súlyos atmoszféra, amely mélyre húz. A hard rock energiája, a metalcore feszültsége és a doom/metál sötét világai egyesülnek ebben az utazásban. Három lemez, amely mindegyik hallgatásnál új réteget tár fel.
Ronnie Romero – Backbone
Ronnie Romero az utóbbi időben elég gyakran megfordult a lejátszómban: hol ebben a projektben, hol abban a zenekarban tűnt fel. Sőt, idén már egy koncertlemezzel is jelentkezett. Nem sokat tétlenkedik, az biztos. Egyébként én kifejezetten kedvelem a hangját.
A Backbone ezúttal a saját albuma, amely kimondottan szépen szól, a hangszerelése pedig végig magas színvonalú. Ronnie ezzel a lemezzel láthatóan önmagát próbálja építeni, a számos „bérmunka” mellett.
Maga az album egy vérbeli hard rock anyag, dögös alapokkal és nagyívű dallamokkal. A dalok közül mindenképp kiemelhető a címadó Backbone, amelynek erős az energiája, átgondolt, tudatosan felépített darab, afféle alapkő. Ugyanígy figyelemre méltó a Bring the Rock is, kiváló melódiáival – ez a lemez egyik igazi gyújtópontja.
A Hideaway (Run) egy kellemesebb szerzemény, érdekessége, hogy a gitárszólót az ex-Europe-tag Kee Marcello játssza. A korong legkeményebb tétele a Lonely World, míg az Eternally egyszerre hordozza magában a rock vad energiáját és a dallamok szépségét.
Ronnie most is kiválóan énekel, a zenésztársak pedig stabil hátteret biztosítanak. Jose Rubio gitáros klasszikus hard rockban gondolkodik, Francisco Gil Torres basszusgitáros játéka adja a lemez gerincét, Chris Allan dobossal együtt, aki határozottan, sallangmentesen játszik. Alex Bertoni billentyűs pedig fontos rétegekkel gazdagítja a dalokat.
A Backbone nem fogja megváltani a világot, de van benne tartás és karakter; összességében kifejezetten jó hallgatnivaló. Akik szeretik a 70-es, 80-as évek hard rockját modern hangzással párosítva, azoknak nyugodt szívvel ajánlható.
„A Backbone pont azt hozza vissza, amiért anno beleszerettem a műfajba. Nincs túlgondolva, csak egy őszinte rocklemez.”
Annisokay – Abyss//The Final Chapter
Annisokay egy német metalcore zenekar. A 2007-es megalakulásuk óta az Abyss//The Final Chapter a hetedik nagylemezük. A csapat zenéjére jellemző az atmoszférikus elektronikus elemek és az érzelmi kettősség markáns jelenléte, mindezt meggyőző minőségben prezentálva. A lemezen 15 dal kapott helyet, vagyis nem fukarkodtak a talpalávalóval.
A csapat felállása:
Rudi Schwarzer – ének (scream)
Christoph Wieczorek – ének, gitár
Peter Leukhardt – basszusgitár
Nico Vaeen – dob
Korábban is említettem a produkció erősségét és kidolgozottságát: több kifejezetten jó dalt is találtam, ezek közül csak néhányat emelnék ki. A Human brutális riffjeivel és érzelmes énekével az album egyik legfontosabb pillére, amely azt a kérdést boncolgatja, mit jelent embernek maradni. Az Ultraviolet tele van erővel, ugyanakkor kellően dallamos is – a láthatatlan fájdalom dala.
A Calamity sodró lendületével és fülbemászó, már-már negédes melódiáival belülről indul, majd onnan tör ki. A Silent Anchor a belső terhek metaforája, míg a My Effigy kellően dühös, egyértelmű harc a démonainkkal. A Never Enough és a H.A.T.E. vérbeli metalcore tételek: lendületesek, súlyosak, feszült hangulatúak, mégis dallamosak.
A zenekarban komoly potenciál rejlik, amit következetesen ki is használnak. Az Abyss//The Final Chapter egyáltalán nem tucat metalcore lemez, ráadásul kiváló hangzással szólal meg.
Korábban is kedveltem az európai metalcore színteret, de ezzel az albummal ez az érzés csak tovább erősödött bennem. Erős, több összetevőből építkező, jó dalokból álló anyag az Abyss//The Final Chapter, amelynek ereje abban is rejlik, hogy minden szerzemény egy újabb réteget fejt le az emberi létezés terheiről.
„A dalokban van valami álomszerű folytonosság, mintha mindegyik egy másik élet emléke volna, amelyet az ember sosem él meg, mégis ismer.”
Empire Drowns – Endless Nights
Az Empire Drowns zenéje doom/melodikus death metal, gothic árnyalatokkal, amely olyan érzést kelt, mintha egy hideg skandináv éjszakán sétálnál, minden lépésed mélyen süpped a hóban. Mindezt melankolikus, komor atmoszféra öleli körbe. A koppenhágai csapat 2011 óta működik, az Endless Nights pedig a második nagylemezük.
Hatásaik között ott találjuk a Paradise Lost-ot, a My Dying Bride-ot, az Amorphis-t és a korai Katatonia-t.
Számomra a következő dalok a legkedvesebbek:
Choir of Fallen Angels – tagolt dalvezetés, súlyos gitárokkal. Ez a fajta nóta nem hívja fel magára azonnal a figyelmet, hanem lassan nyílik ki.
Stoneheart – lassan hömpölyög, a valóságba húz, a lemez gravitációs pontja.
The Great Flood – az áramlás eposza, kellő súllyal, billentyűs „mohaszőnyeggel”, az album egyik legkiemelkedőbb dala.
Endless Nights – a címadó, méltóságteljes darab; ha az éjszakának lenne szíve, így dobogna.
A zenekar tagjai:
Michael H. Andersen – ének: ő az album lelke, átvezeti a hallgatót.
Marco Angioni – basszusgitár: adja a pulzust.
Anders Ro Nielsen – billentyűk: biztosítja az atmoszférát.
Kim Jörgensen – dob: ritmikai súlyt ad.
Thomas Birk – gitár: kőbe vésett riffek mestere.
Az Endless Nights úgy simult hozzám, mint egy régi éjszaka emléke, amely időről időre visszatér. Érdekes utazás az album, hiszen maga a zene kevés melegséget hordoz, rideg és komor, de mégis jó elmerülni benne. A dalok átgondoltak, kidolgozottak, atmoszférikusak, és megfelelő súllyal bírnak. Nem egy délutáni leányzsúr háttérzenéje ez, hanem egy gondolkodtató, mélyre húzó zenei élmény.
„Az Endless Nights olyan, mint egy levél, amelyet a sötétség írt; a végére pedig rájövök, hogy a címzett én vagyok.”
Nem vagyok jártas sem a zenei marketingben, sem a zeneipar különféle hókuszpókuszaiban. Egyszerűen csak egy zenerajongó vagyok. És egy zenerajongó szemével nézve a Lord of the Lost – Opvs Noir Vol. 2 számomra nem adott túl sokat. Nem mondanám, hogy rossz dalok lennének rajta – ez egyszerűen nem igaz –, az viszont tény, hogy a lemez meglehetősen hullámzó színvonalú. Egyrészt.
Másrészt, a fentebb említett marketing ismeretek hiányában azt sem igazán értem, mi értelme volt néhány hónappal az első rész után kiadni az Opvs Noir trilógia következő fejezetét. Meghallgattam becsülettel – kétszer is –, és lehet, ha még többször tenném, további rétegeket fedeznék fel benne. De nem akarom. Pedig az első részről ezt írtam:
„Az Opvs Noir Vol. 1 nem okozott csalódást, a műfaji közegben abszolút hiteles, hallgatható album született. Vannak rajta olyan dalok, amelyekben erősen megmutatkozik a zenekar identitása, és ezt igyekeztek is kidomborítani. Tény, hogy a lemez komorabb hangulatú, ugyanakkor – talán a sok vendég miatt – színesebb is. A kíváncsiságom végül kielégült, olyannyira, hogy ezután figyelemmel fogom kísérni a Lord of the Lost munkásságát.”
Most már nem így gondolom. Számomra ez az album csalódás volt, bár az évek alatt megtanultam, hogy nagyjából ilyenkor mire lehet számítani.
Pedig a lemez kifejezetten jól indul a The Fall from Grace című dallal. Tipikus Lord of the Lost-szerzemény: nagyívű, végig fenntartja az érdeklődést, mint egy fekete kapu, amely lassan, méltósággal tárul ki. Az Infected Rain közreműködésével készült Would You Walk with Me Through Hell? feszült, hideg, szinte viszolyogtató, mégis a refrénben valamiféle világosság gyullad benne.
A One of Us Will Be Next a lemez tűpontos lenyomata: jó dal, erős dallamokkal, sötét, gótikus hangulattal, de ilyesmit már hallottunk tőlük korábban is.
A következő két tétel azonban egyértelmű színvonalcsökkenést hoz. A Walls of Eden ugyan rendelkezik egyfajta áramlással – mint a vér az ereinkben –, de hallgatás közben gyakran elkalandoztam. A következő vendég Käärijä, a vele közös Raveyard viszont egyértelmű mélypont: hatásvadász, és egyszerűen nem működik számomra.
Ezzel szemben a The Last Star sötét, mégis jól összerakott és érzelmes darab; egy halvány fény, amely vezet, majd lassan elhalványul.
A lemez második fele is hullámzó színvonalú. A What Have We Become zaklatott, vészjósló szerzemény, de nagyon távol áll tőlem. A Winter’s Dying Heart viszont megmutatja, miben erős igazán a Lord of the Lost: mélabús, sötét, mégis erőteljesen kitárulkozó, mint a jég, amely lassan olvad.
A Scarlet ugyan nem csúcspont, de legalább izgalmasabb, a Please Break the Silence pedig ismét egyértelmű erősség. A dalban a League of Distortion énekesnője, Anna Brunner duettezik Chris Harms-szal. A szám él és lüktet, tele van érzelemmel; a kettős vokál kifejezetten jót tesz neki, Anna hangja pedig még tovább erősíti az összhatást.
A Sharp Edges pedig lezárás: érzelmes búcsú, kilépés a sötétségből.
Összességében tartom azt, amit az elején írtam az Opvs Noir Vol. 2 kapcsán. Szép dolog egy trilógia, de ha a részek ennyire közel jelennek meg egymáshoz, a hatás óhatatlanul összemosódik. Az első rész még le sem ülepedett bennem, így ez a lemez nem tudott igazán megérinteni. Kár érte, mert lenne benne mélység – talán csak több idő kellett volna hozzá, zenehallgatóként ezt így nem könnyű befogadni. Összefolyik, egyszerűen nem ragad meg. És még hátravan egy harmadik fejezet is…
„Az Opvs Noir Vol. 2 úgy hullik rám, mint forró vas a vízbe: sistereg, füstöl, de nem marad meg a formája, mert túl korán érkezett az előző után. Jó volna külön szeretni, de bennem összefolyik, mint a tegnapi bánat a csenddel.”
A Fémkapszula most három remek magyar metal anyagot hoz el egyszerre. A The Southern Oracle – Hunt What You Fear egy modern groove/thrash metal lemez, amely elementáris energiával és jól összerakott dalokkal ragadja magával a hallgatót. A Barbears – Bearzerker Blues súlyos, koszos stoner/sludge groove, amelyben a vad „berserker” energia és a komor hangulat keveredik. A Neverfell – Broken Wings EP feszes, társadalomkritikus modern metalt hoz drámai vokálokkal és precíz hangszereléssel, amely a ritmusok alatt a saját életünkre is reflektál.
The Southern Oracle – Hunt What Your Fear
A Southern Oracle zenekar 2009-ben alakult, és mára a modern magyar underground egyik meghatározó tényezőjévé vált. A mostani a hatodik lemezük. Stílusukat általában deathcore-ként határozzák meg, de az évek során egyre inkább tágították a határokat, és a metalcore irányába is elmozdultak. Számomra a Hunt What You Fear inkább egy modern groove/thrash metal lemez, de nincs sok értelme belemenni stílusfogócskába — nem ez a lényeg, hanem maga a produktum. És az baromi jó.
A Southern Oracle amúgyis egy kitartó, karakteres, erős jelenlétű banda. A zenekar tagjai:
Budai Béla – dob
Bódocsi Imre – gitár
Kókai Barnabás – ének
Tóth Péter – basszusgitár
Mint említettem, sikerült egy energikus, ütős, egységes anyagot összerakniuk, amelyen egyetlen töltelékdal sincs. Tényleg csak szimpátia kérdése, kinek mi tetszik.
Nekem például a következő nóták jönnek be igazán:
Dehumanizer egy hideg hangulatú, lendületes, energiától feszülő tétel.
Fireraiser pedig dögös, groove-os nóta — tökéletes headbang-re.
A lemez hangzásával és a hangszeres játékkal nincs semmi gond — teljesen rendben van.
A Hunt What You Fear felkavarja a félelmek porát, és közben úgy éreztem, a múlt árnyai óvatosan visszasétálnak mellém. Megmutatják, amitől féltünk — és azt is, amitől már nem félünk többé.
Mit jelent ez zenében elmondva? Kiváló riffek, jól összerakott, átgondolt dalok, az ének kellően agresszív, dühödt csordavokállal megtámogatva, mindez elementáris hangszeres energiával prezentálva.
Kiváló munka!
„A Hunt What You Fear arra emlékeztet, hogy a félelmeink nem előttünk állnak, hanem bennünk vannak. Ha elég bátrak vagyunk, rájövünk, hogy önmagunkra vadászunk”
Barbears – Bearzerker Blues
A Barbears egy szegedi illetőségű zenekar, amely 2007-ben alakult. A Bearzerker Blues a második nagylemezük, ám a debütáló album megjelenése óta tíz év telt el. A zenekar tagjai: Szabó Béla dob, Lukács László gitár, Szatmári János basszusgitár és Molnár Zoltán ének, aki ezen a korongon mutatkozik be először frontemberként.
A Barbears stílusát leginkább a stoner, sludge és groove metal elegyeként lehetne meghatározni. A Bearzerker Blues egy súlyos, sötét, koszos, és remek jó lemez. A zenekarnak vannak ötletei és markáns zenei megoldásai, ráadásul el is tudják játszani azt, amit kitalálnak. Ez a dalcsokor így összességében magas színvonalú produkció. Ja, és a borító is telitalálat.
A dalok közül számomra a súlyos és zaklatott Gloom Bastards az egyik legerősebb pillanat, míg a lemez csúcspontja a támadóbb, harapósabb, füstösebb O Burning Witch. A címadó Bearzerker Blues is kiemelkedik, amelyben benne van a vad, őrjöngő „berserker” energia; hallgatása közben az jutott eszembe, hogy a világ nem feltétlenül egy jó hely. A Rambling Ghost Boulevard pedig egy mocskos, atmoszférikus, kísértetjárta tétel, amely mélyen belemászik az ember bőre alá.
Az album megszólalása kifejezetten erős: minden hangszer jól hallható, a gitárjáték pedig végig nagyon ott van.
A Bearzerker Blues úgy nehezedik rám, mint maga a világ — lassan és komoran. Hallgatás közben azt éreztem, hogy ez a súly nem bántani akar, csak emlékeztet arra, hogy a teher, amit cipelek, kizárólag az enyém. Ha egyszer leteszem, én is könnyebbé válok, mint egy lábnyom a kihalt úton. Jó album.
„ A Bearzerker Blues minden riffje mögött ott a felismerés, hogy a sötét nem kívülről jön, hanem belülről és mi visszük magunkkal, mint az árnyékunkat”
Neverfell – Broken Wings
A budapesti Neverfell zenekar 2021-ben alakult, és 2022 óta működik ezen a néven. Zenéjük társadalomkritikus modern metal, hatásaik között megtalálható a Bring Me The Horizon, valamint hazai csapatok közül az AWS és a Down For Whatever. A Broken Wings a csapat második EP-je, és kiemelkedő színvonalon mozog. Nézzük is meg a három tételt, amely rajta szerepel.
A „Rainbow Ocean” jellemzője a dallamok és a súlyosabb verzék közti hullámzás; tempós és friss. A „Karma Issues” ezzel szemben egy pattogós, feszültséggel teli szerzemény, ahol a zenekar átgondolt hangszereléssel dolgozik, még jobban, mint az előző nótánál. A záró, címadó „Broken Wings” drámai, váltakozó hangulatú dal, izgalmas elektronikus elemekkel kiegészítve.
Egy pár szót megérdemelnek közreműködő zenészek is:
Mikula Tamás éneke a csapat legfőbb identitáshordozója, a maga különleges hangfekvésével.
A gitárosok, Berencsi Zsolt és László Norbert, feszesen és precízen, már-már gépiesen játszanak.
Várszegi Martina basszusa beton alapot biztosít, míg Bénik Marcell dobolása tökéletes összhangban van a zenekarral, stabil ütemet teremtve.
Összegezve, a Broken Wings úgy szól, mintha egy vasak közé szorult szív próbálná kimondani mindazt, amit elhallgatunk. A ritmusok alatt gyakorlatilag ott van a saját életünk. Tudatos, fegyelmezett, és épp ebben a kontrollált dinamikaépítésben rejlik a zenekar ereje. Karakteres vokális ívek, feszes, modern metalra épülő, erőteljes hangképekbe kovácsolva. Ha a Neverfell tovább tud fejlődni, a magyar modern metal egyik meghatározó erőssége lehet.
„A Neverfell zenéje közben még a telefonom értesítései is tisztelettudóan elnémulnak.”
Az extra kiadványok heti második részéből kiemelkedik az Amorphis filmbetétdala, a Within Temptation, a Feuerschwanz újdonsága, valamint a Metal De Facto friss kiadványa.
Amorphis – Crowned In Crimson A dal a Son of Revenge – The Story of Kalevala című finn történelmi fantasy film főcímdala. Érdekessége, hogy a zenekar énekese, Tomi Joutsen, a lányával, Iida Joutsennel adja elő.
Within Temptation – Ice Queen (akusztikus) Ez a szerzemény egy intimebb, személyesebb oldalát mutatja meg a nótának.
Feuerschwanz – Lords Of Fyre (single) A Lords of the Lost-tal közös dal koncertverziója – olyan, mintha dallamok és kardok táncolnának egymással a csatatéren.
Metal De Facto – Across The Milky Way (single) A közelgő album előzetese ez a dal. Emelkedő riffek, monumentális ének, széles hangzás.
Sound Storm – Over The Distance Olyan ez a dal, mintha a gondolataid hirtelen szárnyra kapnának, és átrepülnének a saját határaid felett.
Arched Fire – So Far (single) A finn metal banda egy ritkábban látott oldalát mutatja meg.
Disfiguring The Goddess – Dip Down (single) Egyszemélyes projekt: brutális, digitálisan torzított, mélyre hangolt támadás.
Eard – Quiescence /yule/ (single) Olasz atmoszférikus black metal. Mintha maga a tél írt volna altatózenét.
Death Denied – Murky Waters (single) Súlyos riffek és ütemek kombinációja erőteljes dallamokkal.
Az első rész extra megjelenések között is vannak figyelemre méltó kiadványok. A Megadeth újabb dalt csepegtetett a búcsúlemezéről, a Five Finger Death Punch gitárosa is jelentkezett egy tétellel, de érdemes figyelmet fordítani többek között a Gladenfold, az Oathbringer és a Daeria dalaira is.
Megadeth – Let There Be Shred (single) A közelgő búcsúlemez harmadik előzetese.
Andy James – Dystopian Rain (single) A Five Finger Death Punch gitárosának instrumentális, modern, futurisztikus, sötét hangulatú gitármonológja.
Lead Injector – Evil Executioner (single) A német black metal zenekar februárban megjelenő első nagylemezének előzetese.
Gladenfold – Mercy (single) A közelgő Soulbound nagylemezről származó dal. Nem pusztán zene, hanem tükör, a fény és árnyék táncával.
Oathbringer – Vendetta (single) A szerb power metal banda dala olyan, mint mikor a határvidéken a kardot az ajtó mellé támasztanák.
Daeria – Furia (single) A felvétel a spanyol modern metalos csapat szenvedélyes, erőteljes kinyilatkoztatása.
A Somber Funeral – Like An Autumn Leaf (single) Atmoszférikus black metal sötét dallamokkal és kettős vokálréteggel.
Nazghor – Cursed And Unblessed (single) A közelgő album nyitódala. A hangokban az egész lelked megdermed.
Skywings – Teshuvah (single) A japán zenekar dala dallamos, mégis mély, mintha a belső éned énekelne benned.
Pár nap múlva karácsony, a nagyobb, ismertebb bandák már megérdemelt pihenőjüket töltik. Azonban vannak, akik makacsul kitartanak, és még itt, az év végén ránk zúdítják a hangjegyekbe mártott gondolataikat. Az előzetesek alapján jónak tűnik a Dead Sun, a Lychgate, az I Hate My Band és a Scheitan lemeze is.
Dead Sun – This Life Is a Grave A svéd melodikus death metal duó új lemeze olyan, mint egy fekete szél, amelyben a falak mögött egy újabb árnyék vár.
Lychgate – Precipice Az avantgárd black metal zenekar negyedik lemeze látott napvilágot a napokban. Egy összeomló világ templomi liturgiája.
I Hate My Band – Pinefield A német banda második albumával jelentkezett. Egy őszinte, sallangmentes heavy metal lemez.
Scheitan – When for a Tormented Soul Ez a korong olyan, mint egy fekete rózsa: gyönyörű, törékeny, és minden szirom fájdalmat hordoz.
Melancholie – What Remains When Hope Has Failed A holland Melancholie lemeze azt kérdezi: mi marad a lélekből, amikor a tél nemcsak egy évszak, hanem egy állapot.
Bloedmaan – Vampyric War in Blood A belga melodikus black metal zenekar második lemeze érkezett meg a napokban. Olyan, mintha a vérhold alatt írták volna.
M.I.S. – Storm Pattern Thrash metal Svájcból. A banda első korongja jelent meg a héten. Mint egy elektromos égbolt, feszültséggel teli.
Gormoth – Winterfall A Winterfall a Gormoth egyik újabb, instrumentális, téli hangulatú ambient black metal anyaga.
Gotsu-Totsu-Kotsu – Immortality A japán „szamuráj metal” banda hetedik lemeze lendületes, mint egy holdfényben megvillanó katana.
Állj meg egy pillanatra a karácsonyi előkészületek előtt. Vedd be a mostani Fémkapszulát, lazulj el – de ne számíts hosszú pihenésre, mert ezek a lemezek pillanatok alatt felpörgetnek. A Borginator neonfényes apokalipszise cafatokra szaggatja a elmédet, a Jelusick apolitikus utazása a lélek utcáin pedig még rátesz egy lapáttal. Ha mindez nem lenne elég, az Anthology végleg megfagyasztja a napkorongot.
Bonginator – Retrodeath
A Bonginator egy bostoni zenekar, amely 2021-es megalakulása óta villámgyorsan felépítette saját, felismerhető világát. Az idei Retrodeath a második nagylemezük, és egy olyan, több stílusból összegyúrt, brutálisan ütős elegyet hoz, amely egyszerre tiszteleg a múlt előtt és rúgja be az ajtót a jelenben.
A zenéjükben death metal, thrash metal, hardcore, elektronikus zene és groove metal keveredik – mindez olyan erővel, mintha egy több tíz tonnás kamion robogna felénk, hogy aztán egyszerűen felkenjen a falra. A hangzás élő, húzós, lüktető; az egész lemez annyira sodor, hogy az ember nyaka akaratlanul is headbangelni kezd.
A csapat felállása: Erik Thorstenn – ének/gitár, Ben Cummings – gitár, Jack “Ingoff” Shanahan – basszusgitár, Joseph McNamara – dob.
A zenekar hónapokig merült el a ’80-as évek akció- és horrorfilmjeiben, valamint a régi videójátékok világában, és ez erősen átüt a lemezen. Rengeteg az elektronikus közjáték, atmoszférateremtő átvezetés – sőt, akadnak olyan tételek is, amelyek szinte teljes egészében ezekre épülnek.
A legerősebb dalok közé tartozik az All We Really Are Is Livestock, amelyben minden fentebb említett összetevő tökéletesen összeér. Ugyanez igaz a Belushi Speed Ball-lal közös Pizza Time-ra is, amely egy igazi energiabomba. A The Fog pedig izgalmas, súlyos és húzós tétel, amely tovább mélyíti a lemez atmoszféráját.
A Retrodeath egy olyan album, amely ugrál a stílusok között, mégis képes őket egységes masszává gyúrni. Teljesen véletlenül akadtam rájuk, de egyáltalán nem bántam meg: a lemez iszonyatos energiákat szabadít fel. Remek album.
„A Retrodeath nem egy egyszerű album, hanem egy neonfényes apokalipszis.”
Jelusick – Apolitical Ecstasy
Az előző Jelusick-album, a Follow the Blind Man nekem nagyon bejött.Az akkoriban még erősen a nyolcvanas években gyökerező rock/metal világából táplálkozó zenéjük mostanra kissé megváltozott. Nem tudom, ki vagy mi bosszantotta fel Dino Jelusicket, de a mostani Apolitical Ecstasy lényegesen szigorúbb anyag lett. A gitárhangzás súlyosabb, a dalok komorabbak.
Ilyen például a nyitó Jaws of Life: erőteljes, súlyos, agresszív és dühös. A Hangman-ben is ott a dög, szépen összerakott tétel. A Seasons viszont más világ – talán a lemez legjobb dala: érzelmes, nagyívű, megindító. Tetszik még a How Many Times, amely egy feszültséggel teli, izgalmas tétel, vagy például a Torn, ami kitűnő refrénjével és remek dallamaival véteti észre magát.
A zenészi teljesítmény kiváló, a hangszerelés szintúgy, ahogy a megszólalás is. Dino Jelusick remekül énekel, jól játszik az amúgy is elementáris erejű hangjával, sőt, meglepően agresszív is tud lenni. Meg kell említeni Dino társait is: Iván Keller – gitár, Luka Brodaric – basszusgitár, Mario Lepoglavec – dobos.
Teljesen rendben van tehát ez a Jelusick-lemez. Akinek eddig bejött a zenekar, az mindenképpen hallgassa meg; aki pedig eddig nem ismerte őket, az nyugodtan tegyen vele egy próbát.
„Az Apolitical Ecstasy olyan, mint egy jól nevelt villámcsapás: pontosan tudja, hova kell lecsapnia.”
Anthology – Frozen Sun
A zsolnai Anthology harmadik nagylemeze a Frozen Sun. A zenekar tagjai: Peter Oleva – dob, Marián „Majo” Gonda – gitár, Miro Grman – basszusgitár / hörgés, Martin Lofaj – gitár, valamint a Görögországból „importált” énekesnő, Lilian Anerousi. A vokalista elmondása szerint egy fesztiválon találkoztak, ahol a szlovák srácok felfigyeltek rá, és 2021 óta a banda tagja.
A csapat 2009-ben alakult, zenéjük pedig szimfonikus power/death metal, hörgéssel is megtámogatva. Komoly billentyűszőnyegek, nagyívű, epikus dallamok és egy remek adottságú énekesnő jellemzik a hangzásukat.
A Frozen Sun egyértelműen új korszak kezdete: új hang, új dinamika, modernebb és melodikusabb megközelítés. Erős dallamvezetés, többrétegű vokálok, elszántság és őszinteség jellemzi az anyagot – giccsnek nyoma sincs.
A dalok? Kiválóak.
Ilyen például a The Struggle, amely nagyívűen felépített, sodró lendületű, rétegzett nóta. A címadó Frozen Sun változatos hangulatú, erős dallamokkal operáló tétel. Az Escape from the Past az egyik legmetalosabb darab: megvan benne a kellő keménység és energia. A Sinner in Paradise fenyegető atmoszférát áraszt, ellenpontként azonban kellemesen dallamos refrénnel dolgozik. Érdemes kiemelni a By My Savior című dalt is, amely feszes, lendületes és harmonikus, miközben ott bujkál benne némi keserűség. Külön említést érdemel a lemez zárása: a Renegade (Piano Version), amely igazi libabőrös élmény.
A Frozen Sun kinyit benned valamit, és egyértelműen a jobb szimfonikus metal lemezek között a helye. A hangszerelés kiváló, az énekesnő erős torokkal rendelkezik, megvan benne a dög, az él pedig határozottan metalos.
Aki szereti a stílust, vágjon bele – érdemes meghallgatni!
„A lemez úgy hatott rám, mint amikor az ember télen kinyitja az ablakot, hogy friss levegőt engedjen be — aztán rájön, hogy a friss levegő már rég benn van, csak ő nem vette észre”
Amikor a kedvenc zenekaraim közül valamelyik új lemezzel rukkol elő, bennem mindig ott van a kétely: jó lesz-e, tetszeni fog-e? Persze izgatottan várom, sőt, támasztok is elvárásokat velük szemben. „Ugyanakkor mivel elfogult vagyok, nem könnyű megtartani az egyensúlyt az objektivitás és a szubjektivitás között.”
A Stula Rock előző, Örökifjú albuma nálam nagyot ment; tulajdonképpen ott kötöttem barátságot a zenekarral, és úgy zártam le magamban azt a lemezt, hogy: „Stula-ék megmutatták, hogyan kell 2020-ban hard rockot játszani, zeneileg és szövegileg egyaránt.”
A mostani, Őrláng viszont egy kicsivel szigorúbb, kicsivel metalosabb; tulajdonképpen a hard rock és a heavy metal határmezsgyéjén lavírozik. Ugyanakkor változatos és színes. Személyi változások is történtek a zenekarban: érkezett Jakus Kristóf basszusgitáros, Zsigmond Albert billentyűs és Bánfalvi Csaba gitáros. Akárhogy is nézem, a fél csapat kicserélődött.
Nézzük, mire volt képes az új felállású társaság:
A lemez a Hülyék háza című dallal indul, ami egy vérbeli modern hard rock szám, húz, mint az öszvér. Egy ironikus, provokatív társadalomkritika, amely beránt az album világába. Két kiváló dallal folytatódik: az Karomra szárnyat, amely a dalgyűjtemény egyik zászlóshajója, kiváló refrénjével, és az Őrláng, amely a szabadság érzését árasztja. Stula az elején szó szerint beleüvölt az arcunkba embertelen hangjával.
A Szívdobbanás keleties dallamaival a lemez színesítő eleme, valóban az album szívdobbanása. A Hess vészmadár lendületes, a korong legmetalosabb dala, és nagyszerű ötlet volt a szövegbe beletenni az emberi tulajdonságokban megjelenő állatokat. A Legyél büszke rá személyes, érzelmes és libabőrös. Akinek van gyereke, tudja, miről szól, akinek még nincs, majd megtudja.
A „Morális szex” az egyik legnagyobb kedvencem az albumról. Stuláék igazán értenek az ilyen típusú dalokhoz. Zeneileg jól felépített, tuti telitalálat egy olyan problémáról, amely mindenkit érinthet: ironikusan mutatja be, hogyan próbáljuk szabályok közé szorítani a vágyat.
A Mindig a cél felé szövege külön kiemelendő: itt is érezhető az előrelépés a zenekar szövegvilágában, ami az egész albumon megfigyelhető.
A Bemindenezve poénos, játékos szám, koncerteken favorit lehet. Az Égben végigmérnek viszont komolyabb mondanivalóval bír, és remekül illeszkedik egymáshoz a zene és szöveg. Az Analóg generáció eleje swinges lüktetésű, egy nemzedék hitvallása, tisztelgés a kézzelfogható világ és a klasszikus értékek előtt – ebből is koncertkedvenc válhat. A Kényszerfelszállás ismét komolyabb téma, a veszteségről szól, nehéz könnyek nélkül végighallgatni. A klipjét érdemes megnézni, Stula pedig hatalmasat énekel benne.
A záró A szép nő akusztikus verziója olyan, mintha egy házibulin mindenki együtt énekelné – libabőr garantált. Megjegyzem, annyira jó dal, hogy akár albánul visszafelé énekelve is működne.
Az album hangzása remek. Stula kimagaslót nyújt, éneke erőteljes, acélos, ha kell, búgó hangon énekel, szépen végigvezeti a lemezt. Velősy Flóra (ő is énekelt az előző lemezen) remekül egészíti ki Stula hangját, mintegy ellenpontként. Bánfalvi Csaba gitárjátéka lendületes és modern, a szólókban kapott segítséget Csintalan Márk, Kosztin László és Vigyinszki Máté triótól. Zsigmond Albert billentyűje nem tolakodik, hanem szőnyeget terít a dalok alá, a ritmus szekció (dob/basszus) pedig fiatalos energiával húzza a számokat.
A Stula Rock az Őrláng albummal szintet lépett, és a zenekar abszolút megérett arra, hogy még szélesebb közönséghez jusson el. Remélem, ez a közeljövőben meg is valósul. Nekem pedig tovább mélyült a szimpátiám a zenekarral kapcsolatban.
„Mikor megmutattam pár számot a feleségemnek az Őrlángról – aki nem éppen rock/metal fan – ő annyit kérdezett: Lesz koncertjük a közelben?”
