Ma 20 éves az Amorphis korszakváltó albuma, az Eclipse.

A zenekar tavalyi Borderlands lemeze nekem nagyon tetszett, és amúgy is kedvelem az Amorphist, így kapóra jött az Eclipse jubileuma. Újra meghallgattam ezt a minden elemében kiváló albumot, és ismét lenyűgözött.

Az Eclipse az Amorphis egyik legfontosabb fordulópontja. Egyrészt ez volt az első album Tomi Joutsen énekessel, akinek érkezése új lendületet adott a csapatnak. Másrészt visszahozta a korai, folkosabb és melankolikusabb hangulatot, miközben ismét hallhatóvá vált a hörgés egy Amorphis lemezen.

A banda hetedik lemezének mondanivalója a Kalevala világából merít, középpontjában a Kullervo történet áll.

A zenekar a 2000-es évek közepére nehéz helyzetbe került. 2004-ben Pasi Koskinen énekes távozott, így nagy kérdőjelként lebegett a csapat jövője. Az Amorphis az ezredforduló elejére eltávolodott a kezdeti death/doom metal gyökerektől. Ráadásul az időszak közepére a göteborgi melodikus death metal és a modern metal rendkívül erőssé vált; a közönség szerette a dallamos, de kemény zenét. Közben berobbant a folk metal is, ami kedvezett az Amorphisnek, hiszen eredetileg a Kalevalából merítették mondanivalójukat. A finn metal ekkor már szélesebb közönséget is megfogott, lásd Nightwish, HIM, Children of Bodom, és az Amorphis is ebbe a körbe kapcsolódott. Mondhatni, jókor voltak, jó helyen.

És megcsinálták! Olyan albumot hoztak létre, amelynek minden dala kiváló. Az Eclipse nem csupán egy metallemez; egy hangulatvilág, egy belső utazás, egy újjászületés története.

A dalok rövid elemzése

• Two Moons – A lemez nyitódala folkos, a dallamos refrén kinyitja az új korszak kapuját.
• House of Sleep – Dögös, tempós, ugyanakkor dallamos; mintha a nyíló kapun besütött volna a fény.
• Leaves Scars – Lüktető, organikus, néha nyomasztó, de teljesen beszippantja a hallgatót.
• Born for Fire – Az Amorphis zenei gyökereit idézi, erőteljes és ősi hangulatú.
• Under Soil and Black Stone – Melankolikus, de a tempóváltások új karaktert adnak a dalnak; az egész magával ragadó hangulatú.
• Perkele (The God of Fire) – Erőteljes; Tomi Joutsen hörgése dominál, a tiszta refrén és a hangszerelés összefogja az egészet.
• The Smoke – Sodró lendületű, a szintetizátor útmutatást ad a dalnak, mely körbeölel és betölti a teret.
• Same Flesh – Áramló ritmusok, a refrén katartikus élményt nyújt.
• Brothers Moon – A dallamok lágyan úsznak egymásba, mint a holdfény a vízen.
• Empty Opening – Megnyitja az elmét, sűrű, drámai és feszültséggel teli.
• Stone Moon – Súlyos, gördülő, mint egy ősi szobor árnyéka.

A zenészek teljesítménye

• Tomi Joutsen énekes kimagasló teljesítményt nyújtott; karizmatikus előadása új identitást adott a zenekarnak.
• Esa Holopainen gitáros érzelmes, melodikus játékában folkos motívumok is megjelennek. Tomi Koivusaari szépen egészíti ki Esa játékát.
• A ritmus szekció, Nicklas Etelävuori basszusgitáros és Han Rechberger dobos, stabil alapokat biztosít.
• Santeri Kallio billentyűje gazdagon atmoszférikus, misztikus és folkos hangulatot kölcsönöz.

A kritikusi fogadtatás rendkívül erős volt; az albumot újjászületésként értékelték. Az Amorphis visszatért, és az Eclipse a zenekar egyik legjobb lemezévé vált.

A rajongók imádták; sokak véleménye szerint: „Végre újra Amorphis!”
Tomi Joutsen azonnal kedvenc lett, az album dalai pedig klasszikussá váltak az évek során. A fiatalabb generáció számára is az Eclipse jelentette az első találkozást a zenekarral: „Az Eclipse lett az első Amorphis lemezem, és azóta sem enged el.”

Egy 2026. január 30-i koncerten a lemezről a The Smoke és a House of Sleep csendültek fel.

Összegzés

Az Eclipse az Amorphis fegyelmezett, arányos, ihletett hangulatban született albuma. Minden dal emelkedő színvonalú ívet követ; nincs töltelék, és a zenekar Tomi Joutsennel magabiztosan találta vissza karakteres hangját.

„Az Eclipse olyan, mint egy ősi körjáték: a tűz, a víz, a föld és a levegő egymásba fonódik, a hangok táncolnak, a ritmusok keringenek, és a hallgató maga is része lesz ennek az elemi áramlásnak.”

 A mostani Fémkapszula ismét három teljesen eltérő zenei világ hatóanyagait pumpálja a véráramunkba. Dühös metalcore Texasból, old school death metal Svédországból és gótikus melankólia Finnországból. Három különböző karakter, egy kapszulában.

 Upon A Burning Body–  Blood Of The Bull

Egy újabb metalcore csapat, ezúttal Texasból. Rengeteg a zenekar a színtéren, de az Upon A Burning Body valamiben mégis kilóg a sorból a többi amerikai banda közül.

Először is nem most kezdték: a banda 2005 óta létezik, és a Blood Of The Bull már a hetedik nagylemezük. Másodszor, stílusuk szerves része a latinos, texasi identitás, ezért is kapunk spanyol hatású intrókat. A deathcore felől érkeztek, majd fokozatosan áteveztek a metalcore irányába, miközben groovosabb elemekkel is gazdagították a hangzásukat.

Nézzünk pár dalt, hogyan is jelennek meg a fentebb említett jellemzők.

A Hand Of God-ban ott lüktet a nyers energia, a Killshot pedig több rétegben építi fel a feszültséget. A Daywalker sem gyenge darab, de a dallamos refrén lehetett volna fogósabb, emlékezetesebb. A Dragged Through Glass nyomasztó, fojtott és izgalmas tétel, míg a Living In A Matrix talán az album legerősebb pillanata: feszült, már-már hipnotikus, és remek refrénnel dolgozik. A Curse Breaker agresszív, mintha egy dühödt üvöltéssel rázná le magáról az élet teljes súlyát, az An Insatiable Hunger pedig az egyik legütősebb és legkeményebb dal a lemezen.

A zenészi teljesítmény: Danny Leal énekes vokálja stabil, nem esik szét, végig kontrollált marad. Ruben Alvarez gitáros játékában sok a váltás és a dögös riff, dinamikusan mozgatja a dalokat. Thomas Alvarez basszusa erős jelenléttel alapoz, míg Tito Felix dobos tudatosan, jó érzékkel adagolja a súlyt és a tempót.

Az album színes, a metalcore szinte minden rétegét bejárja. Nem minden dal üt akkorát, mint kellene, de a többség rendesen odacsap. A stíluson belül egyértelműen az erősebb mezőnyt gyarapítja.

„A Blood Of The Bull nyers, izmos, csontig hatoló igazság. A bika vére tovább lüktet benne.”

 Paganizer – As Mankind Rots

A Paganizert a svéd death metal egyik ikonikus alakja, Rogga Johansson énekes/gitáros alapította még 1998-ban. A zenekar azóta a klasszikus death metal egyik legtermékenyebb képviselőjévé vált. Az As Mankind Rots már a 14. nagylemez a sorban. A Paganizer egyértelműen a svéd iskola – Dismember, Entombed, Grave – hagyományait követi, de továbbra is frissen és energikusan szólal meg.

Nézzünk pár szerzeményt az albumról.

A címadó As Mankind Rots igazi death metal keresztmetszet: minden benne van, amiért ezt a stílust szeretni lehet – fegyelmezett, markáns és célratörő.

Az Aftermath Bleeder egy vérbő darab, komoly sebességgel és súllyal, amelyet egy enyhe melodikus ív tesz még emlékezetesebbé. Olyan, mint egy sötét örvény, ami magába ránt.

A Testament To Madness a lemez csúcspontja. Több részből építkezik, tempóváltásokkal operál, és elképesztő energia feszül benne. Kíméletlen, mégis tudatosan felépített tétel – az a fajta dal, amely garantáltan letépi a fejedet.

A Vålnads Makt kissé kilóg a sorból. Egyrészt svéd nyelvű, másrészt Mathias Fiebig dobos felesége, Mia Fiebig fékeveszett, rikácsoló vokálja miatt death metal köntösbe bújtatott punkos őrület lett belőle. A hölgy egyébként nem először szerepel Rogga valamelyik projektjében. A többi tétel viszont megalkuvás nélküli, kompromisszummentes, hamisítatlan vérbő darab.

A zenészi teljesítmény stabil és meggyőző. Rogga Johansson magabiztosan, stílushűen és érthetően bömböli végig az albumot. A már említett Mathias Fiebig dobjátéka határozott, feszes és technikás. Marti Kläsen basszusa masszív alapot biztosít, míg Kjetil Lynghaug gitárja tömör, sallangmentes és célirányos.

Az As Mankind Rots karakteres, kiforrott és érett anyag, amelyen a Rogga Johansson vezette csapat felvonultatja a klasszikus svéd death metal teljes eszköztárát. A lemez bizonyítja, hogy a műfaj hagyományai akkor is képesek frissen és erőteljesen megszólalni, ha egy veterán zenekar a saját keretein belül maradva újít.

„Az As Mankind Rots könyörtelen erővel tárja fel a romlás arcát, és fegyelmezett rendben hömpölyög végig a lelkeden.”

 For My Pain – Buried Blue

A finn For My Pain még a múlt évezredben, 1999-ben alakult. 2005-ig működött aktívan a zenekar, és 2003-ban jelent meg bemutatkozó albumuk, a Fallen. Akkoriban a csapat tagja volt a Nightwish fő dalszerzője, Tuomas Holopainen is.

2023-ban jött el az újraegyesülés ideje – Holopainen nélkül –, amelyet új lemez is követett, a Buried Blue.

A For My Pain zenei DNS-e nagyjából így írható le: finn melankolikus, atmoszférikus gothic metal, némi power metalos beütéssel, erős Sentenced- és Nightwish-hatásokkal. Ez az a fajta zene, amelyhez kell egy bizonyos lelkiállapot. Nem akar sokkolni vagy látványosan villogni, viszont mélyre hatol: hideg, mégis nagyon is emberi.

Egy interjúban a tagok elmondták, hogy a lemezt nem egyszerű újraegyesülésként élik meg a hosszú szünet után, inkább egyfajta második esélyként. Jó volt újra együtt dolgozni; bár az elején még volt bennük némi bizonytalanság, hamar visszatért a régi kémia.

Nézzük, ez mennyire érződik a dalokon.

A Hungry For Desire egyszerre hordoz gothic hangulatot és enyhe poweres lendületet. Szomorúan szép, és valóban mélyre megy.

A Wounds Are Weeping című dalban vendégszerepel Troy Donockley a Nightwishből, és a pikulázása ad egy enyhén középkorias, Nightwish-hangulatú atmoszférát a tételnek.

A WitchBitch Elite inkább a Sentenced örökségét hordozza magán. A Time Will Our Words mélabús, visszafogott darab, jól eltalált dallamokkal. A Tether-ben vendégként hallható Riin Rinkinen; a dal keményebb alapokat kever lágy, érzelmes dallamokkal, különleges hangulatot teremtve. Az Isle Of Solitude az album egyik legfogósabb, legdögösebb tétele, míg a Born Out Sun sötét, nyomasztó, mégis kifejezetten szép szerzemény.

Juha Kylmänen énekes a finoman építkező dallamívek mestere. Marco Sneck billentyűs felel a sötét textúrákért és az atmoszférikus rétegekért. Altti Veteläinen basszusgitáros stabil érzelmi alapot ad a daloknak. A két gitáros, Lauri Tuohimaa és Olli-Pekka Törrö nemcsak dögös, ízléses témákkal járul hozzá az összképhez, hanem az atmoszféra finom árnyalásában is fontos szerepet játszik. Ari-Matti Pohjola dobos pedig letisztult, fegyelmezett alapokat biztosít.

A lemez hangzása kifejezetten szép, a hangszerelés átgondolt, és a borító is vizuálisan erős, igényes munka.

A Buried Blue összességében letisztult, atmoszférikus gothic metal album, amelyen a zenekar hozza a rá jellemző melankolikus dallamvilágot. Színes, mégis egységes anyag, amely pontosan ott és úgy érint meg, ahol kell.

„A Buried Blue olyan, mint egy sűrű, hideg levegőjű táj: minden hangja komoran, mégis őszintén szól az emberi lélek bajairól. A For My Pain  nem cifráz, csak kimondja a maga igazát – és ettől lesz súlya minden dallamnak.”

Tailgunner – Midnight Blitz

Mostanában sokat olvastam a Tailgunner zenekarról. Többen a brit heavy metal új hullámának képviselőjeként emlegetik őket, ezért úgy döntöttem, én is meghallgatom a friss albumukat, a Midnight Blitz-et.

A csapat 2020-ban alakult, és 2023-ban adta ki debütáló korongját, a Guns for Hire-t. A zenekar producere egyébként nem más, mint K.K. Downing.

A Tailgunner zenéje a NWOBHM gyökereiből táplálkozik, de erőteljesen jelen van az európai power metal hatása is – Helloween, HammerFall, illetve az Udo Dirkschneider-féle vonal. Tulajdonképpen a klasszikus brit heavy metal gyors és dallamos újraértelmezése ez: epikus, energikus és himnikus egyszerre.

Egy interjúban a srácok arra a kérdésre, miért erősebb a power metal hatás ezen a lemezen, mint az előzőn, azt válaszolták, hogy a műfaj mindig is inspirálta őket. Ugyanakkor ahhoz, hogy ilyen dalokat tudjanak írni, idő kellett – érniük kellett hozzá.

A lemez a címadó Midnight Blitz-zel indít: tempós, lendületes, modern heavy metal erőteljes power metal beütéssel. A Tears of Rain szintén energikus, kiváló dallamokkal, egy fokkal talán még erősebb is az előzőnél. A Follow Me in Death borús és gyors, a Dead Until Dark pedig húzós és kifejezetten fogós.

A Barren Lands and Seas of Red főként a verzéiben idézi az Iron Maiden világát, egyébként szélvésztempójú, lehengerlő darab – tudnak ezek a srácok zenélni. A War in Heaven, Adam Wakeman vendégszereplésével, szépen hangszerelt, érzelmes tétel. A következő két szerzemény is energikus: az egyik a Blood Sacrifice, a másik a Night Raids, amelyet nagyívű dallamok is megtámogatnak. Az Eye of the Storm maga az érzelem, lendület és dallam egysége – kell ennél több? A végére pedig egy valódi csúcspont jutott, az Eulogy.

A muzsikusok teljesítménye is figyelemre méltó. Craig Cairns éneke magabiztosan uralja a teret. A két gitáros, Zach Salvini és Rhea Thompson, mint két villám, egymást erősítve játszanak. Thomas Hewson basszusa precíz és sodró erejű, Eddie Mariotti pedig feszes, lüktető dobolással tartja egyben az egészet.

A Midnight Blitz magabiztos, érett hangzású lemez. Egyszerre harsány, dallamos és energikus. Minden hangja játékos, mégis komoly. A dalok mögött ott lüktet valami zajos bizonyosság, amely – mint egy gyorsan száguldó gondolat – keresi a saját igazát.

„A Midnight Blitz ritmusokból és vad energiákból szőtt örvény, amelyben a hangok úgy pattannak egymásnak, mint fénygömbök egy táncoló térben. A lemez minden pillanata lüktet, mintha a zene maga is élőlény lenne, amely újra és újra átrendezi saját formáit”

A heti extra kiadványok most is elkényeztetnek. A Mayhem ritka felvételek gyűjteményével jelentkezett, a Vision of Atlantis filmzeneszerű köntösbe bújtatta az Armadát, de remek dallal rukkolt elő két svéd banda is, a Tungsten és a Sister Sin. És akkor még nem beszéltünk két veterán visszatérőről, a Heathenről és a Cyclone-ról. Van tehát mit hallgatni a hét derekán is.

Demonic Resurrection – Apocalyptic Dawn (EP)
Az indiai blackened death metal zenekar új EP-je sötét, epikus, melodikus és kifejezetten extrém.

Cyclone – Know Thyself (EP)
Nyers, energikus, őszinte speed/thrash támadás, amely megmutatja, milyen volt az európai underground a ’80-as években.

Ancient Days – Blackened Candle (single)
Sűrű, rituálisan mély, atmoszférikus zene, amelyben a misztikus hangulat játssza a főszerepet.

Vision of Atlantis – Armada – An Orchestral Voyage
Az osztrák zenekar teljesen újraértelmezte az Armada dalait: szimfonikus, filmszerű és grandiózus megszólalást kaptak.

Mayhem – Liturgy of Death (válogatás)
A norvég black metal legenda kiadványa több korszakból származó élő és ritka felvételeket gyűjt egybe.

Tungsten – Bite My Tongue (single)
Egy ütős dal a svéd zenekartól. Olyan, mint amikor hirtelen szélvihar támad: erős, vad és szétfeszíti az energia.

Sister Sin – Suicide Hill (single)
A szintén svéd banda energikus szerzeménye, amelyben Liv Jagrell énekesnő ösztönös karizmája játssza a főszerepet.

Heathen – Never a God (single)
A Bay Area-i veterán új dala friss, erőteljes és méltó a zenekar nevéhez.

A Heti Metal harmadik részére is maradtak figyelemfelkeltő friss kiadványok. Ilyen a Post Luctum hideg black metal lemeze, a Bitterness melodeath/thrash keverék albuma, a Heir Corpse One posztapokaliptikus korongja, illetve a Wicked Smile klasszikus metal dalgyűjteménye. Hegyezzük a fülünket, nyissuk meg az elménket, a hangerőt pedig tekerjük fel.

Post Luctum – Timor Lucis
A lemez atmoszférája mély és fagyos: a black metal textúrák és az ambient rétegek szervesen simulnak egymáshoz.

Bitterness – Hallowed Be the Game
A svéd melodikus death/thrash metal zenekar új lemeze rideg hangzású, mint egy elfojtott vallomás.

Heir Corpse One – Destination: Domination
Egy posztapokaliptikus világot bemutató lemez az Egyesült Államokból.

Buried – Imagined Deformation
Holland brutális death metal. A lemez technikás, húzós anyag, ahol a sebesség, a precizitás és a sötét atmoszféra találkozik.

Monovoth – To Live in the Breath Worship
Egy rituális black metal utazás, ahol a misztikus hangok tökéletesen simulnak egymáshoz.

Wicked Smile – When Night Falls
Az ausztrál heavy metal zenekar második lemeze nyári viharként csap le: vad és erőteljes.

Bronze Hall – Embers of the Dawn
Amerikai, epikus, klasszikus metal. Tele fordulatokkal, hősiességgel és titkokkal.

A heti második etapban a Wolverine, a görög groove metalos Full House Brew Crew, az atmoszférikus black metalban tevékenykedő Mors Vernum, valamint a veterán industrialos KMFDM viszik a prímet.

Epinikion – The Force Of Nature
Szimfonikus, filmszerű produkció, amelyben minden hang a maga súlyával ránt magával.

Wolverine – Anomalies
Érett dalszerkezetek, sötét atmoszféra, ahol a múlt és a jelen lassan összefolyik.

Full House Brew Crew – Glasgow Grin
A görög groove metal banda legújabb lemeze feszes, ütős és masszív. Félelmetes, de valamiért mégsem lehet kilépni belőle.

Mors Vernum – Mors Vernum
Atmoszférikus black metal az Egyesült Államokból. Nyers, hangos és katartikus.

KMFDM – Enemy
A veterán német industrial rock/metal banda új lemeze a napokban jelent meg. Feszes, zajos, gépi ritmusokkal.

Night Of The Vampire – The Enchanting Winds Of The Dreamweaving Masquerade

Okkult, gothic rock, lebegő és hipnotikus, lassan építkező hangulatban.

In Aeternum – Of Death And Fire
A svéd blackened death metal banda új lemeze tiszta, nyers, agresszív, kompromisszummentes és sátáni hangulatú.

A tavasz lassan már a kanyarban van, és bár feltehetően nem emiatt, a friss kiadványok is bontogatják szirmaikat. Sorozatunk első részében az érdekesebb megjelenések közül az alábbiak emelkednek ki: az Induction szimfonikus metalja, az ausztrál Jack Harlon And The Dead Crows doom metalja, a Karnivool progresszív rock zenéje, az old school death metalos Paganizer, valamint a Tailgunner klasszikus heavy metalja.

Big Big Train – Woodcut
Az angol progresszív rock zenekar 16. lemeze jelent meg a héten. A társaság első konceptalbuma az élethez hasonlóan kavarog, sodor, és magával ragad.

Ensanguinate – Death Saturnalia
Modern, disszonáns black metal Finnországból. Fegyelmezett, mégis kaotikus, mint egy sötét szoba: félelmetes, de közben ismerős, mintha már jártál volna ott.

Induction – Love Kills
A német szimfonikus/power metal zenekar is új anyaggal jelentkezett. Harsány és erőteljes, az emberi hevület hajtja előre. 

Jack Harlon And The Dead Crows – Inexorable Opposites
Ausztrál doom metal. A zenekar különlegessége, hogy a súlyos riffeket filmszerű atmoszférával és westernes hangulatfestéssel ötvözi.

Karnivool – In Verses
Tíz év hallgatás után tér vissza az ausztrál progresszív rock zenekar. Olyan, mint egy hosszú mondat, amelyben minden hang a maga súlyával húz a mélybe.

Paganizer – As Mankind Rots
Svéd old school death metal. A lemez tökéletes példája annak, hogyan lehet a klasszikus svéd formulát frissen tartani.

Tailgunner – Midnight Blitz
A klasszikus angol heavy metal hagyományaira építő zenekar új lemezének energiaszintje végig az egekben marad. Harsány, lendületes anyag, amely magabiztosan idézi meg a brit metal aranykorát.

A mostani fémkapszula hosszú úton érkezett hozzánk, hiszen Ázsából származik. Három távoli ország, három különböző stílus, három merőben eltérő karakter vár ránk.

Japánból a Hanabie. mutatja meg, milyen a Harajuku-core, Vietnámból a Revasseur melodikus death metalja bizonyítja, hogy arrafelé is virágzik a műfaj, míg végül a mongol Uuhai megmutatja, hogy a nagy testvér, The HU mellett is léteznek kiváló zenekarok.

Irány tehát Ázsia!

Hanabie. – Hot Topic EP

A Hanabie szekere alaposan beindult: a lányok folyamatosan koncerteznek, egyre többen kíváncsiak rájuk. Az ősz folyamán nálunk is fellépett a japán csajbanda, amely az elmúlt években már a nagyobb fesztiválokon is megfordult, mint például a Wacken Open Air, a Rock am Ring, a Resurrection Fest, a Dynamo Metal Fest, a PolandRock Festival vagy a Brutal Assault.
Mindez nem meglepő, hiszen a Felkelő Nap Országából származó négy hölgy egyre jobb, magabiztosabb és rutinosabb.

A Hanabie. alapkoncepciója a japán kultúra játékos, színes és kaotikus világának exportálása.
A Hot Topic EP pontosan ezt a célt szolgálja: olyan, mint egy vásári forgatag Tokió szívében. Minden harsány, lüktet, tele van derűs energiával, az ember egyszerűen jól érzi magát benne.

Nézzük meg, mindez hogyan nyilvánul meg ezen a kiadványon.

Az Iconic követi a zenekar bevált receptjét: Matsuri énekli a dallamokat, Yukina üvölt és mondja a szöveget. A dalban erős a J-pop jelenléte, elektronikus betétekkel megfűszerezve. Mondjuk ki: van ennél jobb daluk is.

A Spicy Queen már egyértelműen ütősebb, zúzósabb szerzemény. Rengeteg benne a szöveg, és a hangszerelése is jóval átgondoltabb, kerekebb lett.

Az About You abszolút jellemző a Hanabie.-ra. Összekutyulják a stílusokat, tényleg minden van benne. Nem mondom, hogy minden eleme tetszik, de kétségtelenül pimasz és provokatív.

A Girls Talk a legrégebbi szám az EP-n, és egyben a legerősebb is. Kiválóan megmutatkozik Matsuri dallamérzékenysége, a refrén eltalált és szemtelen. Ráadásul Yukina a szövegmondás mellett olyan hisztérikusan screamel, mint egy igazi, haragos koboldlány.

Az utolsó számot csak elvetemült rajongóknak ajánlom. Olyan, mint egy elektronikus japán gyerekdal valamelyik reggeli tévéműsorból.

Ez a kiadvány tipikusan Hanabie. Provokatív, szellemes, szertelen, nem minden elemében szerethető, mégis összességében pozitív az összkép. Elsősorban azoknak ajánlanám, akik kellően hibbantak ehhez a zenei világhoz, és már megfertőződtek a japán lány metalbandák kissé bizarr, ám annál színesebb univerzumával.

„A Hot Topic egy színes, csattogó, lüktető szivárvány-hangzuhatag, amely vidáman borítja fel a rendet.”

Revasseur – Reaper’s Gale

Hogy mennyire sokszínű a metal műfaja, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még a nem éppen fémzenei nagyhatalomnak számító Vietnámban is művelik. Ráadásul nem is rosszul. Igaz, a Revasseur nem színtiszta vietnámi metalbanda, hiszen az énekest, Liamet Új-Zélandról, az egyik gitárost, Satoshit pedig Japánból „importálták” a zenekarba.

A csapat 2020-ban alakult, a Reaper’s Gale pedig a második nagylemezük. Stílusát tekintve melodikus death metal, amelyben a 90-es évek öröksége keveredik örvénylő atmoszférával. Emellett felbukkannak thrashes és black metalos tempók is, amelyeket Lovecraft ihlette témák tesznek egésszé.

Nézzünk meg pár dalt a szerintem jobbak közül.

A No, the Brethren feszes és lendületes, power metalos gitárdallamával valóságos ébresztőt fúj. A Hold Your Breath tempós, húzós tétel kiváló gitárjátékkal – mondjuk ez az egész lemezre igaz –, fenyegető hangulata szinte rám mászik.

A címadó Reaper’s Gale egy sokösszetevős, baljós szerzemény: fűrészes riffekkel, fokozatosan szétnyíló szerkezettel olyan, mint egy elszabaduló vihar. A Let the Sea Boil szintén erős tétel, többrétegű, dühös és nyomasztó, mint egy hatalmas fekete hullám.

A Reaper’s Gale egy sötét áramlat, amely úgy húz magával, mint egy örvény, ahol a rend és a káosz különös, baljós egyensúlyban lebeg. Nem eget verően nagy lemez, nem is reformálja meg a műfajt, viszont becsülettel meg van csinálva, és egyértelműen bizonyítja, hogy nem csak a világ nyugati felén lehet jó zenét játszani.

„A Reaper’s Gale méltóságteljesen emészti fel a gyanútlan hallgatót.”

Uuhai – Human Herds

A mongol The HU kitárta a sztyeppék szellemeinek kapuit, ahol átvágtathatnak a hasonszőrű követők. Jelen esetben az Uuhai zenekarról van szó. A csapat 2020-ban alakult, a Human Herds pedig az első nagylemezük.

A stílus természetesen folk metal, pontosabban: tradicionális torokének, lófejű mongol hegedű (morin khuur) és ősi ritmusok találkoznak modern, erőteljes metalos struktúrákkal. A hangsúly egyértelműen a metal felől közelít, mindezt spirituális tematikával átitatva.

Az Uuhai név jelentése: Hurrá!. Érdekesség, hogy a banda jelenleg a Nanowar of Steel vendégeként turnézik Európában.

A lemezről a következő dalok tetszettek leginkább.

A Human Herds dögös alapokra épülő mongol folk metal: atmoszférikus, erőteljes és harcias. Az Ancient Land ezzel szemben egy komoly, súlyos metal dal, amelyhez a torokének tökéletesen illeszkedik – mintha egy ősi birodalom kapuit tárná fel.
A zenekar nevét viselő Uuhai tétel abszolút a metal irányából érkezik: felszabadító, lüktető, olyan érzés, mintha az egész törzs együtt üvöltene a széllel. A Dracula talán a legkevésbé mongol hangulatú darab, sötét és fenyegető, mint egy baljós vihar. Az egyik személyes kedvencem viszont a Khar Khulz, ahol a sztyeppék népének ősi szellemei szinte testközelből köszönnek vissza.

A Human Herds nem csupán egy folk metal album, hanem egy egységes hangzásvilágú, hagyományápoló metal lemez. Feszes, atmoszférikus koncepció, olyan, mintha egy egész ősi világ, elemi erővel rohanna végig rajtad.

„A Human Herds egy távoli, titokzatos birodalom hősi krónikáit idézi meg, ahol a bátorság és a hagyomány egyetlen lélekben egyesül.”

A progresszív metal nem mindig, de időről időre rám talál. Így történt ez mostani írásom tárgyával is: a 2003-ban alakult norvég Course of Fate harmadik albumával, a Behind the Eclipse-szel, melyek rétegei szépen simulnak egymásra. Ez a lemez gyakorlatilag nem a külvilágról szól, hanem arról a pillanatról, amikor az ember végre meghallja saját belső hangjait.

A zenekar hatásai között a Dream Theater, a Queensrÿche és a Pink Floyd is megtalálható. Zenéjük monumentális, atmoszférikus, feszesen szerkesztett progresszív metal. A Course of Fate következetesen felépített alkotói ívet rajzol.

A Memories komor, atmoszférikus intró, mely után a címadó dal, a Behind the Eclipse következik. Többrétegű szerzemény, amelyet áthat a fájdalom; hangulatvilága ingadozó, a levegő fokozatosan sűrűsödik benne. A Sky Is Falling szigorúbb, középtempós tétel, de szépen kibontott, valódi érzelmi detonáció. A So It Goes esetében erőteljesen érezhető az egyik fő hatás, a Dream Theater jelenléte: erős, mélabús atmoszféra, visszafogott érzelmi fókusz jellemzi.

Az album talán legerősebb darabja az Acolyte. Metalos alapokra épül, természetesen áramlik, sejtelmesség lengi körül, a refrén pedig kifejezetten felszabadító. Ennél a tételnél nyílik meg igazán a lemez. A Hiding from the Light viszont eltér a többitől: megjelenik benne a hörgés is, sötétebb tónusú, fokozatosan építkező dinamika jellemzi – olyan, mint egy belső búvóhely.

A Don’t Close Your Eyes ismét szomorkás, érzelmektől túlcsorduló, lassan és fokozatosan kitáguló kompozíció. A zárótétel, a Neverwhere egy többrétegű fináléval búcsúztatja az albumot; olyan, mintha a lemez végén egy másik világ kapuja nyílna ki.

Az albumon közreműködő zenészeket igényes, kifinomult hangszeres játék jellemzi.
Eivind Gunnesen énekes tisztán, stabilan és következetesen teljesít – ő az album vezető fénye. A két gitáros, Kenneth Henriksen és Fredrik Jacobsen karakteres játéka hol simogat, hol odacsap. A ritmusszekció – Per-Morten Bergseth dobos és Torstein Guttormsen basszusgitáros – meghatározza a dalok sodrását, stabil és erős alapokat biztosítva.

A Behind the Eclipse melankolikus, fájdalommal sűrűn átszőtt rétegek összessége. Egységes, letisztult, magabiztos és magas színvonalú muzsika. Minden zenész pontosan tudja, mikor kell hátrébb lépnie a lemez egésze érdekében, és azt is, mikor jön el az előrelépés ideje. A Behind the Eclipse az a lemez, amelyben akkor is benne maradsz, amikor már nem hallgatod.

„A Behind the Eclipse olyan, mint egy séta, ahol hirtelen megérzed, hogy valami fontos hiányzik az életedből. A zene minden hanggal közelebb húz ahhoz, amit eddig nem tudtál kimondani.”

A Fémkapszula – Magyar Fémörökség rovatában ezúttal ismét három zenekar legendás albumát mutatjuk be. Egyet a hetvenes, egyet a nyolcvanas és egyet a kilencvenes évekből. Sorban az első magyar hard rock lemez, a Skorpió – Rohanás albuma, a Dinamit – A híd, amely finoman szólva is megosztó fogadtatásban részesült, valamint a Sing Sing bemutatkozó korongja.

Három évtized, három lemez, három különböző stílus. Külön érdekesség, hogy akad olyan zenész – nem is egy –, aki két különböző albumon is szerepelt: Szűcs Antal Gábor és Papp Gyula neve is két lemeznél bukkan fel. Jöjjön tehát a klasszikus magyar hatóanyagok közül három megkerülhetetlen darab.

Skorpió – Rohanás

Nem sok személyes kapcsolódásom van a Skorpió zenekarhoz, éppen ezért tűnt izgalmas feladatnak meghallgatni az első, Rohanás című albumukat.

Annyi azért mégis akad az együtteshez fűződően, hogy egyszer láttam őket – egyszer pedig majdnem. Először a Saxon előtt léptek fel a BS-ben, valamikor a nyolcvanas évek közepén, és amúgy kifejezetten jók voltak. A második alkalom egy vidéki művelődési házas koncert lett volna, amit végül csak kívülről hallgattunk, mert nem volt pénzünk belépőre.

A zenekar 1974-ben megjelent albuma volt a csapat debütálása. A szakma ezt tartja az első magyar hard rock lemeznek. A Skorpió legsikeresebb albuma lett: több mint 100 000 eladott példánnyal be is aranyozódott. .

Tulajdonképpen – noha valóban hard rock lemezről van szó – még erősen érződik benne a beatkorszak hatása, és a zenészek komoly hangszeres tudása, valamint komponálási készsége miatt a progresszív rock elemei is szervesen jelen vannak.

Nézzünk néhány dalt, amelyek a legjobban tetszettek. A címadó Rohanás vészjóslóan induló, tempóvezérelt hard rock tétel. A Fantázia instrumentális darab, George Gershwin Rhapsody in Blue (Kék rapszódia) című művére épülő, izgalmas nagyvárosi álomkép. Több szólórész, zaj és effekt színesíti. A Másképp dobogna is lüktet: a basszusgitár már az elején brutálisan megszólal, egy szívdobbanásból felépített vallomásként.

A lemez csúcspontja számomra az Így szólt hozzám a dédapám. Gyerekkoromban sokat játszotta a rádió, akkor is szerettem, és most is libabőrös lettem tőle. Countrys hangulatú rockdal, elképesztően slágeres, mégsem bugyuta; van mondanivalója, drámai végszóval. Szűcs Antal Gábor énekli, és azt érzed, hogy a dédapád nem tanít, nem magyaráz, hanem egyszerűen csak besétál a dalba – és ott is marad.

A Minden nap megtörténhet velem dallamvezetése erős, van benne galoppozós, progresszív betét, billentyűszóló, mindez kemény alappal megtámogatva, a végén pedig egy hangszeres orgiába csap át. A Szevasz haver inkább beat-hatású, főleg a refrén miatt; gyakorlatilag egy baráti vállveregetés zenében elmondva.

A muzsikusok nagyon tudnak. Frenreisz Károly énekes–basszusgitáros a lemez gránitszilárdságú alapja, hangja pontosan illeszkedik a zenéhez. Szűcs Antal Gábor gitárjátéka változatos: a progresszív ívek mellett a szólókban szabadabb, kíséretben viszont fegyelmezett. Papp Gyula kezeiben ott van a jazz és a progresszív rock világa, mindez tágas harmóniákkal megszólaltatva. Fekete Gábor dobos pedig szikáran és feszesen üt.

A Rohanás egy nyugtalan, lendületes, impulzív, mégis fegyelmezett hard rock lemez, amelyben még ott él a beatkorszak szellemisége is. Minden hangszer, minden hang precízen, kimért energiával húz egy irányba. Úgy érzed, kaptál tőle valamit, ami mögött ott van az, amit mindannyian ismerünk: a saját életünk ritmusa.

„A ritmusok úgy játszanak, keringenek, mintha a világ – úgy érzezné – kedvet kapott önmagához.”

Dinamit – A híd

A Dinamit második albuma, A híd, 1981-ben jelent meg. Én ekkor még gyerek voltam, biztosan nem hallottam. A fémzenékre való ébredésem ennél pár évvel későbbre tehető, nagyjából a kamaszkorom elejére. Na, akkor már biztosan találkoztam ezzel az albummal, és számomra nagyon sokat jelentett.

A Dinamittal kapcsolatban a politikai hátszél és a rajongói ellenszenv már akkoriban is köztudott volt. Engem azonban ezek a dolgok egyáltalán nem érdekeltek. Csak a zene számított. A zenekarnak ez volt a második lemeze, és már ekkor is jó nevű muzsikusokból állt, akik később szép karriert futottak be.

A Dinamit egyik érdekessége a hatfős felállás volt: a kétgitáros akkoriban nem számított megszokottnak egy hard rock zenekarnál. Ennek ellenére sem a kritikusok, sem a közönség nem fogadta jól a lemezt, sokan egy erőltetett kliségyűjteménynek tartották. Nem sokkal később a zenekar bejelentette a feloszlását.

Szerintem viszont tele van jó dalokkal. Ilyen például a Tanulj meg sírni, amely jól építkezik, hullámzó szerkezetű tétel, vagy a Dzsungelharc, ami az album legkeményebb szerzeménye. Vikidál agresszíven, dühösen énekel, az egész dal harap, és ráront az emberre.

A Csontváz játékosabb, könnyedebb szám, kissé tanítós jellegű, jó ütemérzékkel. A Néma kőszobor lendületes, erős dallamokkal dolgozik, a Tépd el az időt pedig talán az album csúcspontja. Érzelmileg nagyon erős dal, Vikidál itt is kiválóan énekel – ezt akkor is szerettem, és most is.

Korábban már említettem, milyen erős zenészgárda alkotta a zenekart. Vikidál Gyula erőteljes énekhangja szó szerint kettéhasítja a levegőt, Papp Gyula billentyűjátéka átgondolt, jól eltalált hangszínekkel szólal meg. A két gitáros, Szűcs Antal Gábor és Lugosy László játéka feszes és arányos, szépen kiegészítik egymást. A Németh testvérek közül Alajos basszusgitáron biztos alapot ad a daloknak, Gábor dobjai pedig stabil tempóval tartják össze a lemez ritmusát.

Mint már utaltam rá, tizenéves korom közepén ez a lemez rengeteget jelentett nekem, elsősorban érzelmileg, de zeneileg is, függetlenül attól, mit mondtak róla az ítészek. Most, újrahallgatva, ismét előtörtek azok az emlékek, amelyek akkor keletkeztek. Nyugodtan kijelenthetem tehát, hogy az akkor kezdődő kapcsolatom ezzel a lemezzel a mai napig tart.

„A híd nem csupán egy album, hanem egy átjáró: egy hely, ahol az ember megáll, és meghallja a saját múltjának zúgó visszhangját.”

Sing-Sing – Életfogytig Rock and Roll

A Sing-Sing zenekar 1988-ban jött létre a Magazin és a Triton zenekarok romjain. Stílusuk gitárcentrikus hard rock, amely erősen merít a glam- és heavy metal világából. Hatásaik között megtaláljuk többek között a Mötley Crüe, a Skid Row, a Ratt és a Pink Cream 69 zenéjét.

Az Életfogytig Rock and Roll egy vérbeli, bulizós, csajozós, nem túl mélyre ásó szövegvilágú album. A dalok nagyjából azonos színvonalon mozognak, de akad köztük néhány emlékezetes tétel is. Ilyen a Nehéz lehet hősnek lenni, amely azon két dal egyike, amelyet még a Magazin-időkből örököltek meg. Már akkor is tetszett, és most is működik. A refrén egyértelműen slágergyanús, a tempó kiváló, és bár valóban nehéz lehet hősnek lenni, mindannyian szeretnénk azzá válni.

Az Összetört szívvel egy érzelmesebb darab – bevallom, erre korábbról alig emlékeztem. A címadó Életfogytig Rock and Roll lendületes, dinamikus szerzemény, nem mentes a kliséktől, de egy katartikus, mindenki üvölt végjátékkal zárul.

A Sírni csak a győzteseknek szabad a másik Magazinos örökség, amely számomra kifejezetten a szabadság érzését hordozza. Az Ez vagyok én egyfajta hitvallás: a zenekar itt gyakorlatilag szemtől szemben mondja el, kik is ők valójában. Az Elvis Presley-feldolgozás, a Jailhouse Rock, egy igazán dögös, energikus nótává lett formálva.

Mivel ez az első album, nem minden tökéletes. A hangzás például helyenként olyan, mintha egy csőből szólna. Abaházi Csaba hangja fiatalos és nyers, ugyanakkor határozott; érezhető, hogy az évek során még sokat fog fejlődni. A két gitáros, Abaházi Zoltán és Csarnoki Antal, feszes, széles hangképeket hoz létre, míg Hangyássy László basszusa stabilan húz együtt Boros Csaba dobjaival.

Összességében az Életfogytig Rock and Roll minden dala egy vallomás arról, hogy az ember néha csak a zenében találja meg önmagát. Bár még kiforratlan és nyers, bőven van benne potenciál, és határozott alapot teremt a továbblépéshez.

"Ez a lemez olyan, mint egy egyéjszakás kaland: hangos, lendületes, és a végén mindenki elégedetten megy haza."