A tavasz lassan már a kanyarban van, és bár feltehetően nem emiatt, a friss kiadványok is bontogatják szirmaikat. Sorozatunk első részében az érdekesebb megjelenések közül az alábbiak emelkednek ki: az Induction szimfonikus metalja, az ausztrál Jack Harlon And The Dead Crows doom metalja, a Karnivool progresszív rock zenéje, az old school death metalos Paganizer, valamint a Tailgunner klasszikus heavy metalja.
Big Big Train – Woodcut Az angol progresszív rock zenekar 16. lemeze jelent meg a héten. A társaság első konceptalbuma az élethez hasonlóan kavarog, sodor, és magával ragad.
Ensanguinate – Death Saturnalia Modern, disszonáns black metal Finnországból. Fegyelmezett, mégis kaotikus, mint egy sötét szoba: félelmetes, de közben ismerős, mintha már jártál volna ott.
Induction – Love Kills A német szimfonikus/power metal zenekar is új anyaggal jelentkezett. Harsány és erőteljes, az emberi hevület hajtja előre.
Jack Harlon And The Dead Crows – Inexorable Opposites Ausztrál doom metal. A zenekar különlegessége, hogy a súlyos riffeket filmszerű atmoszférával és westernes hangulatfestéssel ötvözi.
Karnivool – In Verses Tíz év hallgatás után tér vissza az ausztrál progresszív rock zenekar. Olyan, mint egy hosszú mondat, amelyben minden hang a maga súlyával húz a mélybe.
Paganizer – As Mankind Rots Svéd old school death metal. A lemez tökéletes példája annak, hogyan lehet a klasszikus svéd formulát frissen tartani.
Tailgunner – Midnight Blitz A klasszikus angol heavy metal hagyományaira építő zenekar új lemezének energiaszintje végig az egekben marad. Harsány, lendületes anyag, amely magabiztosan idézi meg a brit metal aranykorát.
A mostani fémkapszula hosszú úton érkezett hozzánk, hiszen Ázsából származik. Három távoli ország, három különböző stílus, három merőben eltérő karakter vár ránk.
Japánból a Hanabie. mutatja meg, milyen a Harajuku-core, Vietnámból a Revasseur melodikus death metalja bizonyítja, hogy arrafelé is virágzik a műfaj, míg végül a mongol Uuhai megmutatja, hogy a nagy testvér, The HU mellett is léteznek kiváló zenekarok.
Irány tehát Ázsia!
Hanabie. – Hot Topic EP
A Hanabie szekere alaposan beindult: a lányok folyamatosan koncerteznek, egyre többen kíváncsiak rájuk. Az ősz folyamán nálunk is fellépett a japán csajbanda, amely az elmúlt években már a nagyobb fesztiválokon is megfordult, mint például a Wacken Open Air, a Rock am Ring, a Resurrection Fest, a Dynamo Metal Fest, a PolandRock Festival vagy a Brutal Assault. Mindez nem meglepő, hiszen a Felkelő Nap Országából származó négy hölgy egyre jobb, magabiztosabb és rutinosabb.
A Hanabie. alapkoncepciója a japán kultúra játékos, színes és kaotikus világának exportálása. A Hot Topic EP pontosan ezt a célt szolgálja: olyan, mint egy vásári forgatag Tokió szívében. Minden harsány, lüktet, tele van derűs energiával, az ember egyszerűen jól érzi magát benne.
Nézzük meg, mindez hogyan nyilvánul meg ezen a kiadványon.
Az Iconic követi a zenekar bevált receptjét: Matsuri énekli a dallamokat, Yukina üvölt és mondja a szöveget. A dalban erős a J-pop jelenléte, elektronikus betétekkel megfűszerezve. Mondjuk ki: van ennél jobb daluk is.
A Spicy Queen már egyértelműen ütősebb, zúzósabb szerzemény. Rengeteg benne a szöveg, és a hangszerelése is jóval átgondoltabb, kerekebb lett.
Az About You abszolút jellemző a Hanabie.-ra. Összekutyulják a stílusokat, tényleg minden van benne. Nem mondom, hogy minden eleme tetszik, de kétségtelenül pimasz és provokatív.
A Girls Talk a legrégebbi szám az EP-n, és egyben a legerősebb is. Kiválóan megmutatkozik Matsuri dallamérzékenysége, a refrén eltalált és szemtelen. Ráadásul Yukina a szövegmondás mellett olyan hisztérikusan screamel, mint egy igazi, haragos koboldlány.
Az utolsó számot csak elvetemült rajongóknak ajánlom. Olyan, mint egy elektronikus japán gyerekdal valamelyik reggeli tévéműsorból.
Ez a kiadvány tipikusan Hanabie. Provokatív, szellemes, szertelen, nem minden elemében szerethető, mégis összességében pozitív az összkép. Elsősorban azoknak ajánlanám, akik kellően hibbantak ehhez a zenei világhoz, és már megfertőződtek a japán lány metalbandák kissé bizarr, ám annál színesebb univerzumával.
„A Hot Topic egy színes, csattogó, lüktető szivárvány-hangzuhatag, amely vidáman borítja fel a rendet.”
Revasseur – Reaper’s Gale
Hogy mennyire sokszínű a metal műfaja, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még a nem éppen fémzenei nagyhatalomnak számító Vietnámban is művelik. Ráadásul nem is rosszul. Igaz, a Revasseur nem színtiszta vietnámi metalbanda, hiszen az énekest, Liamet Új-Zélandról, az egyik gitárost, Satoshit pedig Japánból „importálták” a zenekarba.
A csapat 2020-ban alakult, a Reaper’s Gale pedig a második nagylemezük. Stílusát tekintve melodikus death metal, amelyben a 90-es évek öröksége keveredik örvénylő atmoszférával. Emellett felbukkannak thrashes és black metalos tempók is, amelyeket Lovecraft ihlette témák tesznek egésszé.
Nézzünk meg pár dalt a szerintem jobbak közül.
A No, the Brethren feszes és lendületes, power metalos gitárdallamával valóságos ébresztőt fúj. A Hold Your Breath tempós, húzós tétel kiváló gitárjátékkal – mondjuk ez az egész lemezre igaz –, fenyegető hangulata szinte rám mászik.
A címadó Reaper’s Gale egy sokösszetevős, baljós szerzemény: fűrészes riffekkel, fokozatosan szétnyíló szerkezettel olyan, mint egy elszabaduló vihar. A Let the Sea Boil szintén erős tétel, többrétegű, dühös és nyomasztó, mint egy hatalmas fekete hullám.
A Reaper’s Gale egy sötét áramlat, amely úgy húz magával, mint egy örvény, ahol a rend és a káosz különös, baljós egyensúlyban lebeg. Nem eget verően nagy lemez, nem is reformálja meg a műfajt, viszont becsülettel meg van csinálva, és egyértelműen bizonyítja, hogy nem csak a világ nyugati felén lehet jó zenét játszani.
„A Reaper’s Gale méltóságteljesen emészti fel a gyanútlan hallgatót.”
Uuhai – Human Herds
A mongol The HU kitárta a sztyeppék szellemeinek kapuit, ahol átvágtathatnak a hasonszőrű követők. Jelen esetben az Uuhai zenekarról van szó. A csapat 2020-ban alakult, a Human Herds pedig az első nagylemezük.
A stílus természetesen folk metal, pontosabban: tradicionális torokének, lófejű mongol hegedű (morin khuur) és ősi ritmusok találkoznak modern, erőteljes metalos struktúrákkal. A hangsúly egyértelműen a metal felől közelít, mindezt spirituális tematikával átitatva.
Az Uuhai név jelentése: Hurrá!. Érdekesség, hogy a banda jelenleg a Nanowar of Steel vendégeként turnézik Európában.
A lemezről a következő dalok tetszettek leginkább.
A Human Herds dögös alapokra épülő mongol folk metal: atmoszférikus, erőteljes és harcias. Az Ancient Land ezzel szemben egy komoly, súlyos metal dal, amelyhez a torokének tökéletesen illeszkedik – mintha egy ősi birodalom kapuit tárná fel. A zenekar nevét viselő Uuhai tétel abszolút a metal irányából érkezik: felszabadító, lüktető, olyan érzés, mintha az egész törzs együtt üvöltene a széllel. A Dracula talán a legkevésbé mongol hangulatú darab, sötét és fenyegető, mint egy baljós vihar. Az egyik személyes kedvencem viszont a Khar Khulz, ahol a sztyeppék népének ősi szellemei szinte testközelből köszönnek vissza.
A Human Herds nem csupán egy folk metal album, hanem egy egységes hangzásvilágú, hagyományápoló metal lemez. Feszes, atmoszférikus koncepció, olyan, mintha egy egész ősi világ, elemi erővel rohanna végig rajtad.
„A Human Herds egy távoli, titokzatos birodalom hősi krónikáit idézi meg, ahol a bátorság és a hagyomány egyetlen lélekben egyesül.”
A progresszív metal nem mindig, de időről időre rám talál. Így történt ez mostani írásom tárgyával is: a 2003-ban alakult norvég Course of Fate harmadik albumával, a Behind the Eclipse-szel, melyek rétegei szépen simulnak egymásra. Ez a lemez gyakorlatilag nem a külvilágról szól, hanem arról a pillanatról, amikor az ember végre meghallja saját belső hangjait.
A zenekar hatásai között a Dream Theater, a Queensrÿche és a Pink Floyd is megtalálható. Zenéjük monumentális, atmoszférikus, feszesen szerkesztett progresszív metal. A Course of Fate következetesen felépített alkotói ívet rajzol.
A Memories komor, atmoszférikus intró, mely után a címadó dal, a Behind the Eclipse következik. Többrétegű szerzemény, amelyet áthat a fájdalom; hangulatvilága ingadozó, a levegő fokozatosan sűrűsödik benne. A Sky Is Falling szigorúbb, középtempós tétel, de szépen kibontott, valódi érzelmi detonáció. A So It Goes esetében erőteljesen érezhető az egyik fő hatás, a Dream Theater jelenléte: erős, mélabús atmoszféra, visszafogott érzelmi fókusz jellemzi.
Az album talán legerősebb darabja az Acolyte. Metalos alapokra épül, természetesen áramlik, sejtelmesség lengi körül, a refrén pedig kifejezetten felszabadító. Ennél a tételnél nyílik meg igazán a lemez. A Hiding from the Light viszont eltér a többitől: megjelenik benne a hörgés is, sötétebb tónusú, fokozatosan építkező dinamika jellemzi – olyan, mint egy belső búvóhely.
A Don’t Close Your Eyes ismét szomorkás, érzelmektől túlcsorduló, lassan és fokozatosan kitáguló kompozíció. A zárótétel, a Neverwhere egy többrétegű fináléval búcsúztatja az albumot; olyan, mintha a lemez végén egy másik világ kapuja nyílna ki.
Az albumon közreműködő zenészeket igényes, kifinomult hangszeres játék jellemzi. Eivind Gunnesen énekes tisztán, stabilan és következetesen teljesít – ő az album vezető fénye. A két gitáros, Kenneth Henriksen és Fredrik Jacobsen karakteres játéka hol simogat, hol odacsap. A ritmusszekció – Per-Morten Bergseth dobos és Torstein Guttormsen basszusgitáros – meghatározza a dalok sodrását, stabil és erős alapokat biztosítva.
A Behind the Eclipse melankolikus, fájdalommal sűrűn átszőtt rétegek összessége. Egységes, letisztult, magabiztos és magas színvonalú muzsika. Minden zenész pontosan tudja, mikor kell hátrébb lépnie a lemez egésze érdekében, és azt is, mikor jön el az előrelépés ideje. A Behind the Eclipse az a lemez, amelyben akkor is benne maradsz, amikor már nem hallgatod.
„A Behind the Eclipse olyan, mint egy séta, ahol hirtelen megérzed, hogy valami fontos hiányzik az életedből. A zene minden hanggal közelebb húz ahhoz, amit eddig nem tudtál kimondani.”
A Fémkapszula – Magyar Fémörökség rovatában ezúttal ismét három zenekar legendás albumát mutatjuk be. Egyet a hetvenes, egyet a nyolcvanas és egyet a kilencvenes évekből. Sorban az első magyar hard rock lemez, a Skorpió – Rohanás albuma, a Dinamit – A híd, amely finoman szólva is megosztó fogadtatásban részesült, valamint a Sing Sing bemutatkozó korongja.
Három évtized, három lemez, három különböző stílus. Külön érdekesség, hogy akad olyan zenész – nem is egy –, aki két különböző albumon is szerepelt: Szűcs Antal Gábor és Papp Gyula neve is két lemeznél bukkan fel. Jöjjön tehát a klasszikus magyar hatóanyagok közül három megkerülhetetlen darab.
Skorpió – Rohanás
Nem sok személyes kapcsolódásom van a Skorpió zenekarhoz, éppen ezért tűnt izgalmas feladatnak meghallgatni az első, Rohanás című albumukat.
Annyi azért mégis akad az együtteshez fűződően, hogy egyszer láttam őket – egyszer pedig majdnem. Először a Saxon előtt léptek fel a BS-ben, valamikor a nyolcvanas évek közepén, és amúgy kifejezetten jók voltak. A második alkalom egy vidéki művelődési házas koncert lett volna, amit végül csak kívülről hallgattunk, mert nem volt pénzünk belépőre.
A zenekar 1974-ben megjelent albuma volt a csapat debütálása. A szakma ezt tartja az első magyar hard rock lemeznek. A Skorpió legsikeresebb albuma lett: több mint 100 000 eladott példánnyal be is aranyozódott. .
Tulajdonképpen – noha valóban hard rock lemezről van szó – még erősen érződik benne a beatkorszak hatása, és a zenészek komoly hangszeres tudása, valamint komponálási készsége miatt a progresszív rock elemei is szervesen jelen vannak.
Nézzünk néhány dalt, amelyek a legjobban tetszettek. A címadó Rohanás vészjóslóan induló, tempóvezérelt hard rock tétel. A Fantázia instrumentális darab, George Gershwin Rhapsody in Blue (Kék rapszódia) című művére épülő, izgalmas nagyvárosi álomkép. Több szólórész, zaj és effekt színesíti. A Másképp dobogna is lüktet: a basszusgitár már az elején brutálisan megszólal, egy szívdobbanásból felépített vallomásként.
A lemez csúcspontja számomra az Így szólt hozzám a dédapám. Gyerekkoromban sokat játszotta a rádió, akkor is szerettem, és most is libabőrös lettem tőle. Countrys hangulatú rockdal, elképesztően slágeres, mégsem bugyuta; van mondanivalója, drámai végszóval. Szűcs Antal Gábor énekli, és azt érzed, hogy a dédapád nem tanít, nem magyaráz, hanem egyszerűen csak besétál a dalba – és ott is marad.
A Minden nap megtörténhet velem dallamvezetése erős, van benne galoppozós, progresszív betét, billentyűszóló, mindez kemény alappal megtámogatva, a végén pedig egy hangszeres orgiába csap át. A Szevasz haver inkább beat-hatású, főleg a refrén miatt; gyakorlatilag egy baráti vállveregetés zenében elmondva.
A muzsikusok nagyon tudnak. Frenreisz Károly énekes–basszusgitáros a lemez gránitszilárdságú alapja, hangja pontosan illeszkedik a zenéhez. Szűcs Antal Gábor gitárjátéka változatos: a progresszív ívek mellett a szólókban szabadabb, kíséretben viszont fegyelmezett. Papp Gyula kezeiben ott van a jazz és a progresszív rock világa, mindez tágas harmóniákkal megszólaltatva. Fekete Gábor dobos pedig szikáran és feszesen üt.
A Rohanás egy nyugtalan, lendületes, impulzív, mégis fegyelmezett hard rock lemez, amelyben még ott él a beatkorszak szellemisége is. Minden hangszer, minden hang precízen, kimért energiával húz egy irányba. Úgy érzed, kaptál tőle valamit, ami mögött ott van az, amit mindannyian ismerünk: a saját életünk ritmusa.
„A ritmusok úgy játszanak, keringenek, mintha a világ – úgy érzezné – kedvet kapott önmagához.”
Dinamit – A híd
A Dinamit második albuma, A híd, 1981-ben jelent meg. Én ekkor még gyerek voltam, biztosan nem hallottam. A fémzenékre való ébredésem ennél pár évvel későbbre tehető, nagyjából a kamaszkorom elejére. Na, akkor már biztosan találkoztam ezzel az albummal, és számomra nagyon sokat jelentett.
A Dinamittal kapcsolatban a politikai hátszél és a rajongói ellenszenv már akkoriban is köztudott volt. Engem azonban ezek a dolgok egyáltalán nem érdekeltek. Csak a zene számított. A zenekarnak ez volt a második lemeze, és már ekkor is jó nevű muzsikusokból állt, akik később szép karriert futottak be.
A Dinamit egyik érdekessége a hatfős felállás volt: a kétgitáros akkoriban nem számított megszokottnak egy hard rock zenekarnál. Ennek ellenére sem a kritikusok, sem a közönség nem fogadta jól a lemezt, sokan egy erőltetett kliségyűjteménynek tartották. Nem sokkal később a zenekar bejelentette a feloszlását.
Szerintem viszont tele van jó dalokkal. Ilyen például a Tanulj meg sírni, amely jól építkezik, hullámzó szerkezetű tétel, vagy a Dzsungelharc, ami az album legkeményebb szerzeménye. Vikidál agresszíven, dühösen énekel, az egész dal harap, és ráront az emberre.
A Csontváz játékosabb, könnyedebb szám, kissé tanítós jellegű, jó ütemérzékkel. A Néma kőszobor lendületes, erős dallamokkal dolgozik, a Tépd el az időt pedig talán az album csúcspontja. Érzelmileg nagyon erős dal, Vikidál itt is kiválóan énekel – ezt akkor is szerettem, és most is.
Korábban már említettem, milyen erős zenészgárda alkotta a zenekart. Vikidál Gyula erőteljes énekhangja szó szerint kettéhasítja a levegőt, Papp Gyula billentyűjátéka átgondolt, jól eltalált hangszínekkel szólal meg. A két gitáros, Szűcs Antal Gábor és Lugosy László játéka feszes és arányos, szépen kiegészítik egymást. A Németh testvérek közül Alajos basszusgitáron biztos alapot ad a daloknak, Gábor dobjai pedig stabil tempóval tartják össze a lemez ritmusát.
Mint már utaltam rá, tizenéves korom közepén ez a lemez rengeteget jelentett nekem, elsősorban érzelmileg, de zeneileg is, függetlenül attól, mit mondtak róla az ítészek. Most, újrahallgatva, ismét előtörtek azok az emlékek, amelyek akkor keletkeztek. Nyugodtan kijelenthetem tehát, hogy az akkor kezdődő kapcsolatom ezzel a lemezzel a mai napig tart.
„A híd nem csupán egy album, hanem egy átjáró: egy hely, ahol az ember megáll, és meghallja a saját múltjának zúgó visszhangját.”
Sing-Sing – Életfogytig Rock and Roll
A Sing-Sing zenekar 1988-ban jött létre a Magazin és a Triton zenekarok romjain. Stílusuk gitárcentrikus hard rock, amely erősen merít a glam- és heavy metal világából. Hatásaik között megtaláljuk többek között a Mötley Crüe, a Skid Row, a Ratt és a Pink Cream 69 zenéjét.
Az Életfogytig Rock and Roll egy vérbeli, bulizós, csajozós, nem túl mélyre ásó szövegvilágú album. A dalok nagyjából azonos színvonalon mozognak, de akad köztük néhány emlékezetes tétel is. Ilyen a Nehéz lehet hősnek lenni, amely azon két dal egyike, amelyet még a Magazin-időkből örököltek meg. Már akkor is tetszett, és most is működik. A refrén egyértelműen slágergyanús, a tempó kiváló, és bár valóban nehéz lehet hősnek lenni, mindannyian szeretnénk azzá válni.
Az Összetört szívvel egy érzelmesebb darab – bevallom, erre korábbról alig emlékeztem. A címadó Életfogytig Rock and Roll lendületes, dinamikus szerzemény, nem mentes a kliséktől, de egy katartikus, mindenki üvölt végjátékkal zárul.
A Sírni csak a győzteseknek szabad a másik Magazinos örökség, amely számomra kifejezetten a szabadság érzését hordozza. Az Ez vagyok én egyfajta hitvallás: a zenekar itt gyakorlatilag szemtől szemben mondja el, kik is ők valójában. Az Elvis Presley-feldolgozás, a Jailhouse Rock, egy igazán dögös, energikus nótává lett formálva.
Mivel ez az első album, nem minden tökéletes. A hangzás például helyenként olyan, mintha egy csőből szólna. Abaházi Csaba hangja fiatalos és nyers, ugyanakkor határozott; érezhető, hogy az évek során még sokat fog fejlődni. A két gitáros, Abaházi Zoltán és Csarnoki Antal, feszes, széles hangképeket hoz létre, míg Hangyássy László basszusa stabilan húz együtt Boros Csaba dobjaival.
Összességében az Életfogytig Rock and Roll minden dala egy vallomás arról, hogy az ember néha csak a zenében találja meg önmagát. Bár még kiforratlan és nyers, bőven van benne potenciál, és határozott alapot teremt a továbblépéshez.
"Ez a lemez olyan, mint egy egyéjszakás kaland: hangos, lendületes, és a végén mindenki elégedetten megy haza."
A heti extra kiadványok is odavágtak. A Therion koncertlemeze viszi a prímet, de itt van a Clawfinger, a Papa Roach, a nemrégiben nálunk is járt Hanabie, valamint a Motionless In White új hangzóanyaga is. És akkor még nem beszéltünk a Sevendust és az Atreyu friss dalairól. A ráadásanyagok odavágnak – majd vissza is!
Therion – Con Orquestra (koncert) Monumentális, nagyzenekari Therion-eposz, amelyben a zenekar három évtizedes örökségét egy grandiózus koncerten testesíti meg.
The Crown of Yamhad – What Ghosts Reveal (EP) Atmoszférikus, drámai és mélyen érzelmes gothic/folk metal anyag.
Clawfinger – Going Down (single) A dal a közelgő Before We All Die album előfutára.
Sevendust – Is This Real You? (single) A következő Sevendust-lemez egyik dala az Is This Real You?, egy intenzív, feszes, groove-os szerzemény.
Endonomos – Winter Day (EP) Atmoszférikus death/doom metal EP az osztrák zenekartól.
Atreyu – Ego Death (single) Súlyos, groove-os, érzelmileg intenzív modern metalcore dal, amelyben a banda rád borít egy komplett identitásválságot.
Hanabie – Hot Topic (EP) Hiperaktív, színes és energikus J-metal anyag a japán lányoktól. Szertelen, játékos, és nem ismer mértéket.
Papa Roach – Wake Up Calling (single) Érzelmileg mozgalmas, dallamos modern rock dal a Papa Roach-tól.
Motionless In White – Afraid Of The Dark (single) Az Afraid Of The Dark egy erőteljes, érzelmileg fűtött modern metalcore tétel.
A dán Møl, a spanyol Rave In Fire, a lengyel Shine, a londoni Urne, a svéd Vandor, a német Sagenbringer és a brazil Valvera új lemezei garantáltan izgalmas hallgatnivalót kínálnak a melodikus death-től a power és heavy metalig.
Møl – Dreamcrush A dán zenekar új lemeze érzelmileg intenzív: hideg, sűrű, mégis édes ígéret.
Rave In Fire – Square One Klasszikus heavy metal Spanyolországból. A zenekar második albuma dallamosan hozza a NWOBHM minden erényét.
Shine – Wrathcult A lengyel zenekar erőteljes, epikus blackened death metal debütáló lemeze.
Urne – Setting Fire to the Sky A londoni zenekar új albummal jelentkezett, amely egy monumentális metal eposz.
Tarlung – Axis Mundi A Tarlung lassú, hömpölygő riffeket ötvöz apokaliptikus hangulattal és modern súllyal.
Vandor — The Ember Eye Part II: The Portal of Fruth Modern skandináv power metal eposz. A svéd banda harmadik albuma epikus dallamvezérelt történetmesélést kínál.
Sagenbringer – Zwischen Den Welten A német banda második lemeze nemrég jelent meg, folk/pogány történetmeséléssel.
Valvera – Unleashed Fury A brazil zenekar friss lemeze a thrash és heavy metal egészséges keveréke.
A második részben többek között az Obscurity, a Teutonic Slaughter, a Fili Bibiano’sFortress és a Roth új lemezei érkeznek. A stílusok széles skálája vonul fel: a melodikus death metaltól a klasszikus heavy metalon és a thrashen át egészen az indusztriális hatásokig.
Obscurity — Ascheregen A német melodikus death metal csapat már a tizedik lemezénél jár. A germán tematikát feszes, modern hangzással ötvözik.
Gavran – The One Who Propels Az eredetileg duóként induló, mára négyfősre bővült zenekar új albummal rukkolt elő. Melankólia és monumentalitás tökéletes egyensúlyban.
Teutonic Slaughter – Cheap Food Old school teuton thrash. A zenekar harmadik lemeze a nyolcvanas évek szellemiségét hordozza.
Fili Bibiano’s Fortress – Death Is Your Master Klasszikus heavy metal Kaliforniából: a nyolcvanas évek által ihletett, himnikus, mégis friss hangzású lemez.
Gorrch – Stillamentum Szorongató, disszonáns, nyugtalanító black metal Olaszországból. Olyan zene ez, amely megmutatja, hogy néha tényleg nincs hova menekülni.
Roth – Alles Endet Újabb Neue Deutsche Härte zenekar. A banda második lemeze érzelmileg intenzív: személyes tragédiákat és társadalmi feszültségeket sűrít drámai kompozíciókba.
Old Sorcery – The Outsider Amikor a fekete mágia elmagyarázza, miért nem férhetünk hozzá a sötét titkaihoz.
Strabbing – Eon of Obscenity A texasi zenekar második albuma: egy könyörtelen, technikailag kifinomult brutal death metal anyag.
A héten is tömegével jönnek a kiadványok. Helyhiány miatt nem mindet tudjuk ajánlani, de így is sikerült három napra való új rock és metal lemezt kiválasztani, amelyek az előzetesek alapján a legérdekesebbnek és legizgalmasabbnak tűnnek.
Az első részben a Banisher, a Blackwater Holylight, a Course Of Fate és az Invictus tetszett a legjobban, de mellettük még van pár kiadvány:
Lone Wanderer – Exequiale Egyszemélyes, mélyen atmoszférikus, funeral doom metal. Olyan, mint a köd egy elhagyott temető felett.
Invictus – Nocturnal Visions Japán old-school death metal. Könyörtelen, sötét és brutálisan precíz.
Indica Blues – Universal Heat Death A zenekar harmadik albuma. Olyan, mintha az univerzum magyarázná el, miért fáradt bele az állandó mozgásba.
Hällas – Panorama A svéd zenekar a ’70-es évek progresszív rock örökségét ötvözi modern hangzásvilággal.
Eximperitus – Meritoriousness Of Equanimity A fehérorosz, okkult technikás death metal banda harmadik lemeze. Mély, filozofikus és kegyetlen.
Course Of Fate – Behind The Eclipse A norvég zenekar mostani albuma sötét, érzelmileg gazdag, kifinomult progresszív metal lemez.
Blackwater Holylight – Not Here, Not Gone Új albuma jelent meg a portlandi doom metal csapatnak. Érzelmileg súlyos és pszichedelikus.
Banisher – Metamorphosis Ötödik lemezével jelentkezett a lengyel, technikás death metal csapat. Érett, kifinomult és brutálisan agresszív kiadvány.
Az aktuális Fémkapszulában három, egymástól merőben eltérő összetevő segíti a gyógyulást. A fémpatikában a fémpatikus elárulta, hogy a Blood Red Throne a heti felgyülemlett feszültséget megalkuvás nélküli death metallal gyomlálja ki az emberből. A Soulbound pop metalja megtáncoltat, míg a Thermality sűrű, göteborgi atmoszférát pumpál az ereinkbe.
Blood Red Throne – Siltskin
A Blood Red Throne 1998 óta működő veterán norvég death metal zenekar. A Siltskin a 12. nagylemezük, amelyben a floridai halálfém nyersessége tökéletesen találkozik a norvég vonallal. Eltökélt, pengeéles brutalitás jellemzi az albumot.
A dalok természetesen ebben a sötét, intenzív stílusban fogantak, mint például a Scarping Out the Cartilage, amely a több rétegű, kompromisszumok nélküli, fenyegető, sebészi pontosságú riffek mintapéldája. A Beneath the Means a föld alól feltörő dühvel robban be, míg a gőzgép erejű, könyörtelenül riffelő Necrolysis nem hagy időt levegőért kapkodni. A Vestigial Remnants súlyos, tömör darab, amely előre haladva letarol mindent, ami az útjába kerül, az On These Bones pedig az energiától fűtött brutális hullám, amely lassan maga alá temet.
A zenészek kiemelkedően erősen teljesítenek.
Sindre Wathne Johnsen énekes agresszív megszólalása meghatározza a lemez karakterét.
Freddy Bolso dobos sziklaszilárdan tartja össze az albumot – olyan, mint egy ipari prés.
A gitárosok, DOD és Ivan “Meathook” Gujic, pengeéles darabolással, kiváló szólókkal és dallamos részekkel gazdagítják a hangzást.
Stian Gundersen basszusa pedig úgy dohog, mint egy földalatti generátor.
Ez az album nem finomkodik; odateszi a súlyt és a nyers erőt. Masszív, ugyanakkor kellő változatossággal bír: szinte minden dalban felbukkan egy-egy dallamosabb gitárrész, amely jótékonyan töri meg a brutalitást. Itt nincs mellébeszélés – ez egy kemény, becsületes munka!
„Egy sötét, brutális fémízű álom, amelyből az ember nem ébred fel, csak visszasétál a valóságba, kissé megrogyott lélekkel”
Soulbound – sYn
Az igazság az, hogy a Soulbound – sYn lemezével kissé mellé lőttem. Történt ugyanis, hogy az album egyik előzetes dala kifejezetten tetszett, így vettem a fáradságot, és végighallgattam az egész dalcsokrot. Viszont hamar szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy ez a zenei világ nem igazán az enyém. Ennek ellenére, ha már így alakult, egy kicsit elmélyedtem a zenéjükben.
A német zenekar stílusa modern, alternatív, dallamcentrikus pop metal – már ha van ilyen –, erős elektronikus jelenléttel, és helyenként jól felismerhető metalcore hatásokkal. A srácoknak a sYn az ötödik nagylemezük.
Természetesen nem minden dal talált utat hozzám, de akad néhány, amely kifejezetten működik. Ilyen például az ultradallamos címadó tétel, vagy a Synfluencer, ahol egyértelműen érződik a korábban említett metalcore-hatás. A No Kings for Me melankolikus, komor dallamvilágot bont ki, a Chaos & Amen pedig hangulati ingadozásaival válik érdekessé. A Sacred Skin már egy határozottabb, húzósabb modern metal szerzemény, még gitárszólót is kapunk benne.
Így tehát tettem egy kisebb kirándulást a Soulbound zenei univerzumába. Ez a világ sötét tónusú, futurisztikus alter–elektronikus metal rituálé, egy modern, táncolható és atmoszférikus zene, amit hallgatni kell, és egy kicsit eltévedni benne.
„A modernség nem kopogtat – egyszerűen beköltözik.”
Thermality – Concept 42
A svéd Thermality 2020-ban alakult, a Concept 42 pedig már a harmadik nagylemezük. A zenekar erősen kötődik a göteborgi iskolához, így a stílus egyértelműen melodikus death metal.
A csapat története még középiskolai éveikre nyúlik vissza: zenei tanulmányaik során ismerkedtek meg, gyorsan kiderült a közös ízlés, innen pedig már adta magát a zenekar megalapítása. A recept tehát adott, nézzük a dalokat.
A Friction húzós, energikus, azonnal berántó nyitány, míg a Brainstorm érzelmileg túlfűtött, tiszta adrenalinlöket. A címadó Concept 42 összetett, több részből építkező tétel, rétegzett gitárjátékkal, dallam és hörgés jó arányú egyensúlyával. A Breaking Point és a The Hollow egyaránt erősen hordozza a göteborgi örökséget, utóbbi kifejezetten befelé forduló hangulatú. A Lost Inside lüktető és erőteljes, míg a Tomorrow dinamikusan kiteljesedő lezárás.
A felállás stabil és karakteres: Ludwig Sommer énekében ott a sztori, hörgése felráz, tiszta témái pedig nem engednek. Ture Skarjstad Stal basszusgitáron tartja a talajt a produkció alatt, Hampus Sätterlund dobolása feszesen vezeti a dalokat. A gitárosok, Noel Höflund Johnsson és Walter Hamilton építik fel a lemez világát.
Ahogy hallgattam a Concept 42-t, azon vettem észre magam, hogy minden hangja belém is írt valamit. Jó hangzású, ötletekben gazdag album, amelyben a Thermality nemcsak érti, hanem éli is a műfajt, és közben finoman tágítja a saját határait. Érdemes időt szánni rá.
„A Concept 42 olyan, mintha a tegnap egy pillanatra visszanézett volna a holnap tükréből.”
Ez az írás egy kicsit rendhagyó lesz: nem az a szorosan vett lemezismertető, amit általában írni szoktam, inkább csak néhány gondolat, ami eszembe jutott a lemezzel kapcsolatban.
Az új – és egyben utolsó – Megadeth-albumról két gondolat keringett a fejemben. Az egyik az, hogy igen, így kell befejezni egy hosszú és sikeres karriert. A másik pedig az, hogy micsoda kár, hogy akik ilyen lemezt képesek még kiadni, azoknál ez lesz az utolsó a Megadeth név alatt.
Ahogy már írtam, most nem szeretnék „szakmai” ismertetőt írni. Abból úgyis bőven lesz az elkövetkezendő időszakban, ezt a nemes feladatot meghagyom a nálam hozzáértőbbeknek. Már csak azért is, mert nem vagyok elvakult Megadeth-rajongó: nem fújom kívülről az összes albumukat, bár kétségtelen, hogy jó néhányat hallottam. Nekem például a személyes kedvencem a Youthanasia.
A zenekart kétszer is volt alkalmam élőben látni, igaz, a két koncert között nagyjából harminc év telt el. Mindkét alkalommal egy feszes, profi, a zenének élő és azt szenvedéllyel szerető csapatot láttam a színpadon, pedig közel sem ugyanaz a felállás játszott. Egyvalaki azonban állandó volt: Dave Mustaine. Szép lenne most előhúzni egy személyes emléket vele kapcsolatban, de ilyen sajnos nincs. Köztudott róla, hogy nem könnyű eset, ugyanakkor zenészként egészen kiváló. És a munkatársai is azok voltak – a Megadethben ez mindig is alapkövetelménynek számított.
Azért néhány „szolgálati közleményt” érdemes elmondani az utolsó, a zenekarról elnevezett Megadeth albumról.
Ez a lemez a banda 17. stúdióalbuma. A közreműködő zenészek Dave Mustaine mellett: James LoMenzo basszusgitáros, Dirk Verbeuren dobos és Teemu Mäntysaari gitáros. Mind a négy muzsikus kiemelkedő teljesítményt nyújt az egyébként tisztán, erőteljesen és arányosan megszólaló albumon.
A korongon tíz saját dal, valamint a Ride the Lightning feldolgozása kapott helyet – amelynek Dave Mustaine társszerzője volt még a Metallica korai időszakában. A számok mindegyike erős szerzemény. Már két meghallgatás után is nehéz volt kiválasztani azt a néhány dalt, amely a leginkább betalált.
Számomra különösen működik az I Don’t Care lendülete, sodró, feszes dinamikája és oda-vissza váltakozó szólói. A Hey God? hideglelős, klasszikus Megadeth-hangulatot áraszt. Az Another Bad Day letisztult és higgadt, míg a Puppets Parade egyfajta torz, groteszk bábszínházként hat. Erős még az I Am War keserűsége, valamint az utolsó Megadeth-búcsúdalként értelmezhető The Last Note is
.
Most illene valami nagy bölcsességet írni összegzésként, de igazából csak azt tudom megismételni, amit már az elején is leírtam: kár, hogy nem lesz több Megadeth-album, ugyanakkor így kell lezárni egy zenekari pályafutást.
„A Megadeth-nek nem kell sem bizonyítani, sem búcsúzni. Az utolsó lemez olyan, mint a zenéjük: feszes, precíz, pontos. Mint egy mondat, amit nem írnak tovább”
