Three Days Grace
Badflower
Budapest, Papp László Aréna
Jó koncert volt!
Noha tudtam, hogy a kanadai Three Days Grace fellép a Budapest Arénában, a naptáramba nem írtam be. Nem is igazán ismerem őket, és az igazat megvallva az érdeklődési köröm peremére esnek. Aztán kedden kiderült, hogy pénteken mehetünk a koncertjükre. Így – ha kissé rohanósan is – eljutottunk Budapestre.
A rövid idő ellenére próbáltam valamennyire képbe kerülni a zenekar munkásságával, főleg az augusztusban megjelenő Alienation albumukra fókuszálva. A szakoldalak a stílusukat alternatív metalnak, post-grunge-nak, hard rocknak írják le. Én inkább úgy mondanám: dallamos, modern rockzene, ami az óceán túlpartján különösen népszerű. De a legfrappánsabb megfogalmazás talán a zenéjükre gyakran használt „panaszrock”.
A koncerten lehetett számítani rá, hogy keményebben szólnak majd. Pláne úgy, hogy a Three Days Grace-be visszatért az eredeti énekes, Adam Gontier, miközben maradt az időközben a helyére érkező Matt Walst is, így két énekessel nyomják tovább. Ezt a felállást a bulin maximálisan ki is használták. De ne rohanjunk ennyire előre.
Nem tudom, egy koncert szervezése hogyan működik, de akárki is találta ki a fél csarnokban elfordított színpadot, nagyon okosan tette. Így a fél Arénában a kanadai banda gyakorlatilag telt házat produkált, ami nagyjából 6000 főt jelentett.
Az előzenekar a Los Angeles-i Badflower volt, stílusuk némileg hasonló a főbandáéhoz. Nekem ők inkább a „nem az én világom” kategória. Ötven percet kaptak, jó hangot és fényt, és próbáltak is élni a lehetőséggel. Az ekkor még félházas közönség egyébiránt vevő volt rájuk. Az énekes/gitáros Josh Katz kissé pimasz, de karakteres hanggal bíró frontember, és vitte a hátán a produkciót – még egy kis body surfingre is futotta az erejéből. Mellette a basszusgitáros Alex Espiritu folyamatos mozgása is kifejezetten tetszett. Mondhatni, nézhető produkció volt. Ami viszont nálam problémát okozott, hogy az előadás nem volt kellően gördülékeny: a dalok között sok volt a molyolás, és lehet, hogy a dalválasztás sem volt szerencsés, így kissé döcögősnek tűnt az egész.
Azt nagyon szeretem, amikor az átszerelés végére kihunynak a fények, a közönség felüvölt, kezdődik az intro, és indul a show. És ez most pontosan így is történt.
Az valószínűleg az én hibám, hogy van, amikor pár számnak le kell mennie, hogy elkapjon a hangulat. De itt erről szó sem volt: már a nyitó Dominate első riffjénél megjött a feeling, és meg is maradt. Nem csak nálam: a közönség is az első pillanattól kezdve vette a lapot, és a lelkesedés mindkét fél részéről kitartott a koncert végéig.
A színpadképet nem bonyolították túl: az Alienation borítója díszítette a hátteret, a dobemelvény mellett két kivetítővel, amelyeken – számomra kevésbé érdekes – az adott dalhoz illeszkedő vizuális installációk futottak. A számok között többször feltűnt rajta a Three Days Grace felirat szavanként, amivel lehetett buzdítani a közönséget a zenekar hangos méltatására. Jó ötlet volt.
A fényeket sem tolták túl, de abszolút élvezhető volt a látvány, a hangzás pedig kiváló: tisztán, erőteljesen szólt minden.
A két énekes remekül megoldotta a vokális feladatokat: hol felváltva énekeltek – ahhoz igazodva, ki melyik korszakhoz kötődik –, hol egy dalon belül váltogatták egymást. Többször gitárt is ragadtak, amivel még dúsították a hangzást. A kifutóra is gyakran kimentek, amit a közönség körülölelt, így folyamatosan fenntartva a kapcsolatot a rajongókkal. Mindketten jól énekeltek, közvetlenek voltak, és maximálisan odatették magukat. Matt még a közönség közé is lement egy közös éneklés és néhány pacsi erejéig.
A zenekar többi tagjára sem lehetett egy rossz szavam sem: Brad Walst basszusgitár és Neil Sanderson dob, stabilan hozták az alapot, Barry Stock pedig szinte végig egyhelyben, féloldalas testtartással tolta a riffeket és témákat.
Mivel nem vagyok szakavatott a teljes diszkográfiájukban, csak néhány dalt emelnék ki a Dominate mellett, amelyek különösen megmaradtak: Break, Mayday, Apologies, Painkiller, Riot.
Az egész koncertnek egyetlen negatívuma volt: a vége. Kilencven percet játszottak, ami teljesen rendben van. Persze a rajongó olyan, hogy még reggelig is elhallgatná kedvencét, de a realitás azért más. Egy másfél órás koncert abszolút oké – viszont az utolsó dal után olyan hirtelen lett vége, hogy az már zavaró volt. Elköszöntek, bedobálták a relikviának szánt pengetőket, dobverőket, lementek, és már jöttek is a roadok bontani a színpadot. Nem csak én voltam vele így: rajtam kívül még hatezren vártunk volna egy rövid ráadást.
A ráadásdalok mindig adnak egy plusz löketet, ekkor hág a hangulat igazán a tetőfokára, hiszen mindenki tudja, hogy hamarosan vége – így a zenekar és a közönség is még utoljára belead apait-anyait. Itt ilyen nem volt. A közönség pár percig még reménykedve állt, aztán lassan elindult haza.
Ezt az egyet leszámítva viszont egy iszonyatosan hangulatos, érzelmekkel teli, profi koncertet láttunk: a Three Days Grace budapesti turnényitó fellépésén.
