A kedvelem a Rage zenekart, de őszintén szólva a Welcome To The Other Side-et így, egyben szerintem nem hallottam korábban. Jó, persze adja magát a kérdés: ha kedvelem őket, akkor miért maradt ki ez a lemez? Erre már nem emlékszem pontosan, de az egyik lehetséges magyarázat az lehet, hogy akkoriban az ilyen hosszú, konceptlemezekhez egyszerűen nem volt affinitásom. Most, a 25 éves jubileum kapcsán újrahallgatva viszont azt mondom: hiba volt.

Ez tehát egy konceptalbum. A hangzás sötétebb, modernebb, mint az előző lemezeken. A német Rage zenekarnak a Welcome To The Other Side a 14. (más források szerint a 15.) stúdióalbuma. Összesen 17 dal, több mint egyórás játékidővel.

2001 a zenei világban komoly átrendeződés időszaka volt. A metalos közeg figyelme akkoriban erősen a nu metal felé fordult, a mainstreamet olyan zenekarok uralták, mint a Slipknot, Linkin Park, System Of A Down, Korn, Limp Bizkit és a Papa Roach.

A klasszikus heavy/power metal nem volt annyira reflektorfényben, de stabil és hűséges rajongótáborral továbbra is rendelkezett. Európában viszont a power metal reneszánszát élte. A műfaj új lendületet kapott, köszönhetően többek között a Blind Guardian, a Gamma Ray, a HammerFall és a Rhapsody munkásságának.

A klasszikus bandák is túlélték a ’90-es éveket, és aktívak maradtak – lásd Iron Maiden, Judas Priest vagy Helloween. A progresszív metal egyre erősödött, ráadásul az európai metal egyik centruma Németország lett. Fesztiválok (Wacken Open Air), erős kiadók (Noise Records, Nuclear Blast), és számos aktív, karakteres zenekar: Running Wild, Grave Digger, Primal Fear, Sodom, Kreator.

A Rage ebben a közegben egy megbízható, folyamatosan fejlődő, kreatív formáció volt: keményebb, technikásabb irányba mentek el, miközben nem próbáltak trendeket követni. A Welcome To The Other Side egy sötét, konceptuális, technikás, mégis dallamos album, amely jól illeszkedett a korszak európai metalívébe.

Mivel konceptlemezről van szó, szerintem kár atomjaira bontani – pláne 17 dal esetében. A történet szerint a főhős a halál pillanatától kezdve egy belső, sötét utazáson keresztül próbálja megérteni önmagát és mindazt, amit maga mögött hagyott. Az átjutás során szembesül félelmeivel, bűneivel és a létezés határterületeivel, ahol a valóság és a tudat határai elmosódnak. A végén felvillan az újjászületés lehetősége: a felismerés, hogy a túloldal nem a vég, hanem egy új kezdet.

Persze a dalok külön-külön is megállják a helyüket. Aki nem albumokban gondolkodik, az biztos nem fog csalódni a Paint The Devil On The Wall - ban egy alulról építkező, amely kiváló refrénnel megtámogatott szerzemény. A Deep In The Night pedig remek, érzelmes, drámai és melodikus darab, igényesen összerakva és hangszerelve.

De igazán akkor működik, ha egyben hallgatjuk végig. Igen, időt kell rá szánni – de szerintem bőven megéri.

A kritikusok alapvetően pozitívan fogadták a lemezt. Kiemelték a trió felállás fő erejét, a hangszeres játék színvonalát, a sötétebb hangulatot és a modern hangzás felé tett lépéseket. Többen a Rage egyik legsötétebb és legösszetettebb albumának tartották. Negatívumként leginkább a játékidő hosszúságát emelték ki.

A rajongók lelkesek voltak: sokak szerint a Rage ekkorra végleg kinőtte a power metal skatulyát, és egy nehezen besorolható, saját világot teremtett.

És valóban: ez a három zenész kiválóan működött együtt. Peter „Peavy” Wagner énekes/basszusgitáros hangja drámai, sötétebb tónusú, ugyanakkor refrénjei továbbra is erőteljesek és emlékezetesek. Victor Smolski gitáros játékán érezhető a klasszikus zenei képzettség, mégis feszes, súlyos riffeket hoz. Mike Terrana technikásan, de végig dalcentrikusan dobol. Mondhatjuk úgy is: Peavy hozta a lelket, Smolski a zenei agyat, Terrana pedig az energiát.

Van ebben az albumban valami rendíthetetlen. Fegyelem, precizitás és folyamatos feszültség. A hangok egymásba fonódnak, a zene pedig – bár kívülről érkezik – valójában belül szólal meg. Egy komoly, fegyelmezett, mégis szenvedélyes anyag a Welcome To The Other Side, amely az emberi kitartás és gyengeség különös elegyét hordozza. Nem feltétlenül szórakoztatni akar, inkább emlékeztet.

„A Welcome To The Other Side olyan, mint amikor véletlenül kétszer annyi rumot teszel a teádba: először csak nézel, aztán már nem is érdekel, mi történik körülötted – csak élvezed.”

Egy újabb metalcore banda – viszont brit, és egyértelműen a jobbak közül való. Eddig nem ismertem őket, de mostantól figyelemmel fogom kísérni a zenekart, még úgy is, hogy korábban akadtak nehézségeik.

A Glamour of the Kill egy angol metalcore zenekar Yorkból. 2007-ben indult a történetük, 2015-ben feloszlottak, majd 2018–2019 között újra aktívvá váltak, tavaly pedig ismét összeálltak. Így született meg a Vengeance című lemezük.

A csapat azt a fajta brit metalcore-t játssza, amely nálam egyértelműen favorit: a műfajt határozottan a metal felől közelítik meg. Elsőre a walesi Bullet for My Valentine ugrott be róluk – nem véletlenül.

A nyitó First Breath of the Reaper egy atmoszférikus, feszültségkeltő bevezető. A tempós, energikus, dühödt, mégis dallamos The Forgotten már világosan megmutatja, mire számíthatunk a továbbiakban. A lendület a Grace of God alatt sem törik meg, ráadásul kapunk egy hideg, mégis hatásos refrént. A címadó Vengeance agresszív, dögös, feszültséggel teli dal – tiszta adrenalin.

Ezután következik a lemez két legerősebb tétele. Az egyik a Feed Them to the Pigs: iszonyatos húzása van, erősek a dallamai, brutálisan üt, gyakorlatilag letépi a fejed. A másik a Diseased, amely mélyre megy és keményen csap le, miközben végig melodikus és súlyos marad.

A Delirium egy építkező, érzelmes szerzemény, amely a végére kitárul – belső vihar, amely furcsa módon mégis felemel. A Rampage lendületes, sodró, dallamos tétel, elszabadult, nyers hangzással. Az Aeternum Immortalis nyugtalanító, ugyanakkor nagyívű és drámai. A Suffer szinte szétfeszül az energiától, sötétebb textúrával, mintha valaki a saját romjai fölött ülve üvöltene. A záró Broken Halo emelkedő dinamikája érzelmileg erős hullámot indít el – kemény, mégis törékeny lezárás.

A zenekar szerint a Vengeance a Glamour of the Kill újradefiniált újjászületése, amelyet a düh és a visszatérés ereje formált. Tudatosan lettek keményebbek és sötétebbek. Bizonyítani akarták, hogy helyük van a modern metal világában.

A zenekar tagjai

Davey Richmond – a banda érzelmi és technikai középpontja, markáns, karakteres frontember.
Sam Brookes és Mike Kingswood – a két gitáros a csapat melodikus magja; erősek a szólóik, és masszív, stabil alapot biztosítanak.
Ben Thompson – a dobos, aki az energia motorja a háttérben.

Összességében a Vengeance a bosszú fekete miséje. Benne vibrál minden elrontott ígéret és felgyülemlett indulat. Egy bitang erős album, jó hangzással; az egész egy jól működő, súlyos, dögös, mégis dallamos egység. Egységes – és egységesen erős.

„A Vengeance olyan, mintha egy összetört angyal próbálná újra összerakni a szárnyait.”

Az extra kiadványok heti ajánlója ismét arcunkba csap. A Primal Fear, az Arch Enemy, az At The Gates és az August Burns Red nem csupán zenekarok — mindegyik egy-egy erő, egy-egy minőség, amely a maga módján mutatja meg a világ sötét és világos pólusait. A héten sem fogunk unatkozni, mert ahol ilyen energiák mozognak, ott a létezés mélyebb rétegei is megnyílnak.

Primal Fear – One (single)
Tipikus Primal Fear dal: acélos riffek és hibátlan énekdallamok.

Worm Shepherds – Dawn of the Iconoclast (EP)
Brutális deathcore az amerikai Worm Shepherds-tól, mint egy sötét apokaliptikus filmzene.

Dystopia – De Ultieme Roeping (single)
Sűrű, intellektuális, brutális, technikás felvétel, amelyben szétesik a körülöttünk lévő valóság.

Alkhemia – Prekonition (single)
Francia black metal, sötét és intenzív, mint az elfelejtett félelem.

At The Gates – The Fever Mask (single)
A dal a közelgő lemezt vezeti fel; a klip emléket állít a tavaly elhunyt Tomas Lindberg-nek.

Final Strike – Beowulf (single)
Lendületes, klasszikus power metal himnusz a svéd Final Strike-tól, mely megfürdet a hősi legendákban.

August Burns Red – Behemoth (single)
A zenekar új korszakának nyitódala: sötét és érzelmileg brutális.

Arch Enemy – To the Last Breath (single)
Az új énekesnőt rögtön a mélyvízbe dobták, és egy ütős dallal megmutatták, mire lehet számítani a jövőben.

A harmadik rész sem lassít, mert a zene világa nem enged megállást. A Shadowspawn groove-os death metalja mélyről tör fel, mint egy sötét, nehéz gondolat, amely nem hagyja nyugodni az embert. A Stam1na feszes, progresszív zenéje olyan, mint egy pontosan húzott vonal, amely mégis remeg a feszültségtől. A Secret Rule dallamos, modern metalja pedig finoman, mégis határozottan simul a lélekhez, mintha egy hideg fény törne át a felhők között.

Shadowspawn – Cadaver Dogs
A Cadaver Dogs egy húzós, groove-orientált death metal lemez, amelyet organikusan, utómunka nélkül rögzítettek.

Daidalos – Dante
Szimfonikus black metal Németországból. A túlvilág is lehet rendszer, ha szépen hangszerelik.

Flowerleaf – Dreamerie
Orosz atmoszférikus dark/folk utazás, lebegő, álomszerű dallamokkal.

Stam1na – Apnea
Az 1996-ban alakult finn Stam1na progresszív metalban utazik: feszes, technikás, szokatlan ritmikai megoldásokkal.

Imago Imperii – Century
Az olasz zenekar új lemeze egy történetmesélő metaleposz.

Secret Rule – X
Tizedik lemeze az olasz, dallamos modern metal bandának. A X sokszínű album, amely magabiztosan ötvözi az elektronikus és groove-os elemeket.

Zintnieks – Ilgas per Vasaras Rītiem
Lett folk metal zenekar melódikus dallamokkal, ahol minden hang egy halványan izzó sóvárgás.

Incandescence – Hors Temps
Kanadai black metal lemez, érzelmileg pusztító és technikailag kifinomult – mint egy emlék, amit jobb lenne elfelejteni.

A második részben az extrém zenék új anyagai úgy törnek elő, mint a gondolatok egy hideg, álmatlan hajnalon. A black metal sötét ösvényén ott jár a Mortis Mutilati, a The Magus, a Nazghor és a Bloodred, mindegyik a maga komor, mélyre húzó árnyékával. A melodikus death/thrash felől a Sylosis érkezik, pengeéles hangokkal, és velük együtt az Aeon Gods, az Atlas és az Evig Natt is megszólal, mintha a világ pereméről küldenének jeleket. 

Sylosis – The New Flesh
Az angol banda hetedik lemeze egy modern, lázadó, acélfényű ima, ahol minden hang egy újabb, sötétben lobbanó szikra.

Mortis Mutilati – Death Worshippers
Egy depresszív, őszinte, csupasz black metal lemez minimalista hangszereléssel.

Aeon Gods – Teborn to Light
Modern szimfonikus extrém metal grandiózus hangzással és brutális riffekkel, amelyek tökéletesen építik fel a lemez apokaliptikus világát.

Atlas – Sunder
Finn metalcore: mély és érett, súlyos riffek egyensúlyoznak az érzelmi intenzitással, olyan, mikor minden logikus rendbe szerveződik.

The Magus – Daemonosophia
A görög okkult black metal zenekar második lemeze, egy fekete oltár lázadó imája.

Nazghor – A World Ablaze
Modern, melodikus black metal Svédországból. Energikus és tempós, olyan, amikor hirtelen lángra kap az ég.

Bloodred – Colours of Pain
A német black metal zenekar negyedik albuma. Atmoszférikus tempók, hangulatváltások, mintha egy sötét, extrém metal festmény elevenedne meg.

Evig Natt – Vaketimen
A norvég gothic/dark metal banda új lemeze, melynek zenéje a női–férfi énekpárra épül, fájdalmasan tiszta és hideg hangulatot teremtve.

A tél ezen a héten még egyszer, megmutatta fagyos körmeit, mintha azt mondaná: „na, tessék, még itt vagyok”. A metal bandák pedig — mert miért is ne — oroszlánkarmokat villantanak.

Az első rész lemezei között ott a sokféleség. A Clawfinger, Michael Monroe és az Exhumed a rutint hozzák, a Suplecs és a New Found Glory az energiát, amely nem kérdez, az Abstracted pedig a technika szinte matematikai pontosságát. A Eye Of Melian és a Lead Injector különleges atmoszférája pedig olyan, mint egy jó lábjegyzet: kiegészít, elmélyít, és néha többet mond, mint a főszöveg.

Abstracted – Hiraeth
Technikailag kifinomult, progresszív, death metalos elemekkel operáló brazil zenekar új albuma a Hiraeth. Gyakorlatilag hét dal is elég ahhoz, hogy az ember megértse: a káosz néha rendezettebb, mint gondolnánk.

Clawfinger – Before We All Die
Közel 20 év után jelenik meg a Clawfinger új lemez, amely groove-os, társadalomkritikus, éles és provokatív.

Exhumed – Red Asphalt
A Red Asphalt könyörtelen death metal-támadás, amelyben a veterán Exhumed vérgőzös, klasszikus hangzását modern sebességgel és precizitással turbózza fel.

Eye of Melian – Forest of Forgetting
A Forest of Forgetting egy nemzetközi projekt albuma: szépen hangszerelt, filmzenei ihletésű fantasy-hangulat, modern megszólalással.

Lead Injector – Witching Attack
A német Lead Injector debütáló albuma lendületes, okkult hangulatú, modernizált heavy metal.

Suplecs – Hymns Under a Blood Red Sky
Az amerikai trió albuma nem akar trendi lenni, viszont őszinte és masszív.

Michael Monroe – Outerstellar
A legendás finn glam metal zenekar, a Hanoi Rocks énekesének szólólemeze úgy hozza vissza a klasszikus Michael Monroe-energiát, hogy közben érettebb és tudatosabb megszólalást kínál.

New Found Glory – Listen Up
Az amerikai New Found Glory lemeze úgy pattan be a fülbe, mint egy rosszkor elsütött pisztoly: hirtelen, hangosan és vigyorgón.

Fémkapszula – Metal Zenei Fanoknak

Összetétel:

• Modern Epikus Erő – származási hely: Németország
• Fémes Dallamok Tánca – származási hely: Németország
• Düh, Súly, Energia – származási hely: Görögország

Kiknek ajánlott:

• Dallamos power metal rajongóknak
• Epikus, folkos melodikus death metal kedvelőinek
• Ütős, groove-os, koszos hangulatokat keresőknek

Elő a poharakat! Toljuk le a mai Fémkapszulát!

Induction – Love Kills?

Az európai power metal új hullámának egyik figyelemre méltó képviselője a 2014-ben alakult Induction. A banda érdekessége, hogy soraiban tudhatja Kai Hansen (Helloween, Gamma Ray) fiát, Tim Hansen-t, természetesen gitárosi poszton.

Az Induction zenei DNS-e a következőképpen fogalmazható meg: modern, epikus power metal, amely a technikai virtuozitást futurisztikus hangulatvilággal ötvözi. A zenekarra egyértelműen hatott a Helloween, a Battle Beast és a HammerFall munkássága.

A srácok egy interjúban elmondták, hogy minden kiadvánnyal dacolnak az elvárásokkal, és tudatosan fejlesztik, formálják a hangzásukat. Nézzük meg néhány, számunkra erősebbnek ítélt dalon keresztül, mennyire érhető tetten ez az ars poetica.

Az Empress például egy Accept- és HammerFall-hatású tétel: dinamikus, lendületes, erős refrénnel és feszes gitárjátékkal. A War of Hearts esetében hangsúlyos a svéd power metal vonal; kifejezetten dallamos, érzelmi csúcspontokra építkező szerzemény. A Dark Temptation a lemez sötétebb, csábítóbb oldalát mutatja. A Strangers to Love-ban vendégként szerepel Clémentine Delauney, a Visions of Atlantis énekesnője. Nem csak miatta, de a dal dögös alapokra épül, erősen Battle Beast-hatású, és könnyen beragad. A címadó Love Kills? a lemez egyik csúcspontja: energikus, sodró lendületű, tipikusan „jó metal dal”. Az I Am Evil szintén ebbe a vonalba illeszkedik, a Sabaton, Battle Beast és Amaranthe határmezsgyéjén mozog.

A zenészi teljesítményre nem lehet panasz. Gabriele Gozzi erős, karakteres, kifejezetten melódikus énekes. A két gitáros, Tim Hansen és Justus Sahlman egyszerre technikás, dallamérzékeny és modern szemléletű. A ritmusszekció – Dominik Gusch basszusgitáros és Markus Felber dobos – stabil alapot, masszív gerincet ad az albumnak.

A Love Kills? dallamos, fegyelmezett, erőteljes svéd hatásokat hordozó lemez. Precízen felépített zenei struktúrával dolgozik; minden hang a helyén van, mintha egy láthatatlan rend tartaná össze az egészet. Nehéz belekötni: bár nem minden dal telitalálat, kifejezetten sok köztük a kimagasló szerzemény. Kellemes meglepetés volt maga a lemez és a zenekar is.

„A Love Kills? ereje és modern metal feszültsége úgy áll össze, mint egy pontosan kimért, mégis érzelmileg túlfűtött vallomás.”

Equilibrium – Equinox

A bajor Equilibrium 2001-ben alakult, az Equinox pedig a hetedik stúdiólemezük. Hét év telt el az előző megjelenés óta, így időszerű volt az új anyag érkezése. A zenekar hangzását az epikus, filmzenei atmoszféra, a modern módon alkalmazott folkos dallamvilág és a melodikus death metal határozza meg. A vokális kettősség – a brutális és az euforikus megszólalás váltakozása – adja a banda egyedi karakterét és dinamikáját.

A lemezen közreműködő tagok: René Berthiaume (gitár), Tuval „Hati” Refaeli (dob), Fabian Getto (ének) és Skadi Rosehurst (billentyűk).

Ízelítő néhány dalból:

Awakening – Erőteljes, lebegő, folkos hangulat, markáns szintetizátordallamokkal.
Legends – Reményt sugárzó, már-már poposan fülbemászó refrénnel.
Gnosis – Nyomasztó hangulatú, misztikus utazás, sűrű atmoszférával.
Bloodwood – Gyors, lüktető, folkos energiákkal feltöltött tétel.
One Hundred Hands – Dallamos, energikus szerzemény, modern metal hatásokkal.
Nexus – Kemény alapokra épülő, többrétegű kompozíció, feszültséget fokozó, hűvös dallamvezetéssel.

Az Equinox érett és kiegyensúlyozott album, ahol a zenekar magabiztosan ötvözi az epikus, folkos melodikus death metalt a modern metal eszköztárával. Az összhatás feszes és tudatos, egyértelműen azt mutatja, hogy teljes kontroll alatt tartják zenei identitásukat.

„Az Equinox vad, lázas lobogása újra és újra fellázítja a bennünk élő, ősi, nyugtalan erőket.”

Full House Brew Crew – Glasgow Grin

 A Full House Brew Crew egy görög groove metal/southern/hardcore/metalcore zenekar, amely 2009-ben alakult. A Glasgow Grin az ötödik stúdiólemezük, és már az első hallgatásnál érződik, mennyire ügyesen ötvözik ezeket a stílusokat – elsőre könnyen hihetnénk, hogy a nagyvízen túlról érkeztek.

A zenekar stílusjegyei a következőkben mutatkoznak meg:

• Groove metal: vastag, húzós hangzás
• Southern: „olajos”, füstös atmoszféra
• Hardcore: nyers düh és lendület
• Metalcore: feszes, pörgős tempók

Ez az egész keverék koszos, dögös, bikacsök attitűddel van összerakva, ami egyedi karaktert ad az albumnak.

Néhány figyelemre méltó dal:

Glasgow Grin – Súlyos, feszes, groove-os és metalcore-os alap, kocsmapadló hangulatot idéz.
No Gods, No Chains – Az énekes nyers, felszabadító üvöltése azonnal arcunkba vágja a mondanivalót.
Free Fall – Dühödt tétel, a közepétől átmegy súlyba, így más dimenzióba emeli a dalt, ellenállhatatlan energiát szabadítva.
Rain – Húzós és dallamos, könyörtelenül visz magával.

A zenekar tagjai:

• Vangelis Karzis (ex-Rotting Christ), ének/gitár, aki kontrollált agresszióval adja elő a vokálokat
• Spiros Dafalias, basszusgitár, stabil és húzós alap
• George Tzatzakis, gitár, az olajos tónusú, masszív riff fal megalkotója
• Chris Bormey, dob, aki végig erőteljesen tartja a tempót

A Glasgow Grin egy feszes, karakteres, groove-os lemez. A zenekar éretten és magabiztosan érti a koszos, mégis modern hangzást, és teljes erőből, megalkuvás nélkül szabadítja ránk azt az energiát, amiért érdemes hallgatni őket.

„A Glasgow Grin úgy dübörög, mintha a világ összes szorongása és dacossága egyszerre akarna a a felszínre törni”

A Hooligans zenekarral való kapcsolatom egy érdekes történet. A kilencvenes évek elején egy vidéki klubban láttam őket először – konkrétan Kiss Endi dobost, Ördög Csipa énekest és Tóth Tibor gitárost. Akkor még nem „Hooligans” volt a nevük, és a helyiségben sem volt húsznál több ember, beleértve a zenekart, a közönséget és a büfést is. A koncert után, miközben pakolták a cuccaikat, kicsit beszélgettünk velük, sőt, még egy buszjegyre is adtak autogramot. Sok mindenre nem emlékszem, de arra igen, hogy búcsúzóul azt kívántam nekik, legyenek sikeresek. Valószínűleg nem emiatt, de azok lettek.

A következő években viszont a Hooligans nem került különösebben az érdeklődési körömbe, mígnem jó tíz éve meg nem ismerkedtem a mostani feleségemmel. Ő viszont nagyon szereti a zenekart, és az első közös koncertjeink egyike is az ő egyik vidéki fellépésük volt. Teltek-múltak az évek, és az utolsó két lemez keményebb hangvétele nagyon a kedvemre való volt, így tavaly májusban újra megnéztük őket – egy baromi jó koncerten. Gondoltam, karácsonyi ajándék gyanánt meglepem a kedvesemet a 30 éves jubileumi arénás Hooligans-koncerttel, de megelőzött: ő lepett meg engem. Nagyon örültem neki.

A koncert kezdése este 8-ra volt meghirdetve, de már fél nyolc körül emberes tömeg gyűlt össze a csarnokban, amely a kezdésre teltházzá varázsolódott. Pontban a meghirdetett időpontban egy erős intro után a Hooligans a színpadon termett, és fél 11-ig nyomták a bulit.

Természetesen tervben volt, hogy írok róla: hangzás, látvány, zenészi teljesítmény, setlist, miegymás. De igazából nem ez volt a lényeg. Persze írhatnám, hogy Tóth Tibi gitárja milyen állatul szólt, vagy, hogy Kiss Endi dobjai az elején kicsit keresték a kontaktot a fülemmel, de rohadtul nem ez volt a lényeg. Elvitt a zene.

Ahogy a bevezetőben említettem, nekem a szigorúbb hangzás jobban bejön, és az egész műsor – még a régi dalok is – bitang keményen szóltak. Igaz, hogy volt még egy gitáros és egy billentyűs a hangzás dúsítása érdekében. Ráadásul két és fél órán keresztül játszottak, üresjárat nélkül. Nem voltak hosszú percekig tartó konferálások, monológok vagy intrók. A műsor gördülékenyen haladt, nem tört meg.

Persze Csipa folyamatosan kommunikált a közönséggel, néha kicsit pimasz és jópofa volt, de egy pillanatig sem volt kétséges, hogy kézben tartja a koncertet. Profi, de mégis laza volt a fellépés: feszes, de spontán is. Csipa a két öreg harcostársat, Tibit és Endit néha heccelte, ami tökéletesen illett a műsorba. Emberközelivé tette a koncertet, miközben több mint tízezren voltunk a helyszínen. A zenekar maximumon pörgött, ismétlem: két és fél órán keresztül. Azt játszották el, amit akartak, és amit a közönség szeretett volna.

A látvány szemkápráztató volt: fények, lángcsóvák, görögtüzek és a LED-falon futó vizuális elemek – elsőrangú élmény nyújtottak. Mivel jubileumi koncert volt, vendégek is színpadra léptek: Gudics Máté, Diószegi Kiki, Mező Misi és Kiss Endi lánya, Kiss Bodza, mindannyian egy-egy közös dal erejéig.

Nem esett még szó Romanek Gergő basszusgitárosról és a két vokalistáról, Kottmayer Krisztináról és Vincze Fekete Veráról. Gergő játékát figyeltem: nemcsak jól mutatott a színpadon, hanem koncentráltan és sokat mozogva muzsikált. A másik gitáros, Dankó Zolika külön piros pontot érdemel a Five Finger Death Punch pólóért és a Jason Hook gitárért, valamint a billentyűs Gyöngyösi Gábor és a két vokalista hölgy is, akik végig tolták az egész bulit – jár a taps nekik is.

Az egész Hooligans-stáb teljesítménye lenyűgöző volt. Körülbelül 30 dalt adtak elő két és fél órán keresztül, ilyen intenzitással nem semmi teljesítmény. És mindezt szívvel-lélekkel tették. Az emlékeim között kutatva arra jutottam, hogy ez a harmincéves Hooligans-koncert volt a legjobb magyar Aréna-koncertélményem.

Úgyhogy legközelebb is veletek, ugyanitt. Mert vannak esték, amelyek nem múlnak el.

„A zene úgy áradt szét, mint a tavaszi áradás, amely nem kérdez, csak visz. És én hagytam, hogy magával sodorjon.”

30 éve jelent meg az In Flames Jester Race albuma, amely meghozta a zenekarnak az áttörést, és a melodikus death metal egyik alapkövévé vált.

A metal aranykora – vagy ha úgy tetszik, hőskora – egyértelműen a nyolcvanas évek voltak. Ekkor erősödött meg annyira a műfaj, és akkora tömegbázis alakult ki mögötte, hogy többé nem lehetett egy legyintéssel elintézni egy múló hóbortként. Ugyanakkor a kilencvenes évek is kifejezetten izgalmas korszaknak bizonyult. A thrash metalból kinőtt a death metal, ráadásul két markáns irányzatra bomlott: az amerikai (floridai) és az európai, azon belül is a svéd vonalra.

Az évtized közepére azonban mind a thrash, mind a death metal kezdett kifáradni. A glam metal gyakorlatilag eltűnt, a hard rock és a heavy metal is visszaszorult, nehéz időszakot élt. Eközben a black metal erősödött, a mainstream médiát viszont ekkorra már a grunge uralta.

Az In Flames ekkoriban még nem számított igazán nagy névnek, de az underground már felfigyelt rájuk, hiszen a göteborgi színtér egyre komolyabb erővé vált. A The Jester Race a zenekar második albuma volt, ugyanakkor az első Anders Fridén énekessel és Björn Gelotte dobossal. Mindketten a mai napig tagok, igaz, Björn már gitáron játszik.

Maga a lemez kiforrottabb, mint az elődje, a Lunar Strain. Melodikusabb, gazdagabb, és tele van olyan gitártémákkal, amelyek idővel egy egész irányzatot inspiráltak. Egy interjúban elmondták, hogy az album készítésekor erősen kísérleteztek; nem volt tudatos céljuk új stílust teremteni. A stúdiómunka ösztönös, spontán folyamat volt, sok improvizációval.Vizsgáljuk is meg közelebbről!

A Moonshield olyan, mintha egy akusztikus álomból ébrednél egy melodeath csatamező közepén. Váltakozó témák, enyhén középkorias hangulat. A The Jester’s Dance az a bizonyos gitárdallam és szólórész, ami miatt beleszerettem az In Flames zenéjébe. Ezzel indul, és végig is kíséri a dalt, majd természetesen becsatlakozik a súlyosabb, metalosabb rész. Így lesz belőle egy kétperces instrumentális tétel, amely egyszerre klasszikus és izgalmas.

Az Artifacts of the Black Rain dögös, a göteborgi dallamvilággal feldíszítve, mint egy viharfelhőkből aláhulló melódia. A Graveland lendületes, sötét tónusú, erőteljes szerzemény. A Lord Hypnos hasonlóan kemény, középen egy atmoszférikus kiállással, ahol a szám karaktere is átalakul, majd visszatér a zúzás – változatos, sűrűn rétegzett darab.

A Dead Eternity több összetevőből építkezik, feszült ritmusváltásokkal. Külön érdekesség, hogy az akkor még kevésbé ismert Oscar Dronjak, a HammerFall gitárosa is közreműködik benne.

A címadó The Jester Race egyszerűen brutálisan erős dal. Zúzós riffek, kiváló dallamok, a korai göteborgi melodeath esszenciája. A December Flower a lemez leggyorsabb tétele, bár itt is akadnak tempóváltások. A Wayfaerer egy instrumentális darab – esküszöm, az In Flames szintjén ez kifejezetten vidámabb, játékosabb, tiszta hangulatfestésű tétel.

A záró Dead God in Me egy hagyományosabb, keményebb In Flames-szerzemény, váltakozó struktúrával. Tökéletes lezárás: egy robbanás, amely sokáig visszhangzik az emberben.

A lemezt ütőképes csapat rögzítette, még ha ez a felállás később nem is maradt együtt. Anders Fridén nyersebben énekel, mint a későbbi években, de erős érzelmi töltettel. A két gitáros, Jesper Strömblad és Glenn Ljungström kifinomult, melodikus harmóniarendszerrel dolgozik, miközben feszesen és stabilan tartják a dalokat. Johan Larsson basszusa masszív alapot ad, Björn Gelotte dobolása pedig dinamikus, pontos és energikus.

A kritikusok egyöntetűen úgy látták, hogy The Jester Race nem csupán az In Flames karrierjének egyik csúcspontja, hanem egy műfajformáló death metal album. Ha akadt is negatív vélemény, az inkább technikai jellegű volt – a hangzás vagy Fridén éneke kapcsán.

A rajongók fogadtatása egyértelmű: The Jester Race nem csupán egy sikeres album, hanem generációs alapmű. Több, a stílussal foglalkozó platformon az 1996-os év második legjobb lemezének választották. A YouTube-on a Moonshield több mint 1,3 millió, míg a The Jester Race több mint 1 millió megtekintésnél jár.

A The Jester Race tehát valódi mérföldkő: olyan lemez, amikor a műfaj hirtelen magára ismert. A dallamok fegyelmezett rendje, a gitárok harmonikus összjátéka új irányt mutatott, és azóta is biztos pontként áll mindazok előtt, akik a göteborgi iskola stílusát követik.

„A The Jester Race olyan, mint a téli szélben pendülő húr: kemény, tiszta, és valami különös szépséggel van tele.”

A magyar színtér is mozgásba lendült az év eleji hónapokban. Az underground zenekarok úgy döntöttek, hogy már a 2026-os év első heteiben megmutatják, min dolgoztak. A műfajok széles skálán mozognak: grindcore (Paediatrician, Retorsion), melodeath (Skog), blackened death (Urachel), és ehhez társul a Meteora és a Nís új anyaga. Érdemes végignézni rajtuk, mert mindegyik másféle tapasztalatot kínál.
Szemelgessünk hát belőlük!

Paediatrician – Tales From The Hospital
Ez már a zenekar hetedik albuma: gyors, brutális, technikailag feszes grindcore. Olyan könyörtelen, mintha altatás nélkül operálnának.

Skog – Sinister Dream
A budapesti melodikus death metal csapat első lemezével jelentkezett. Energikus, kifejezetten erős debütálás.

Urachel – The Final Ceremony
Márkó Zoltán egyszemélyes projektje az Urachel. Sűrű, rituális atmoszférájú, extrém blackened death metal anyag, okkult hangképekkel.

Meteora – Darkest Light
Grandiózus, sokszínű, érzelmileg intenzív szimfonikus metal album. A dallamok finoman csorognak végig a csend repedésein, mint a fény, amely nem találja a kiutat.

Gormoth – Departure
Tóth Ádám egyszemélyes projektje atmoszférikus, kozmikus hangulatú black metal utazás, lassan építkező ambient és hipnotikus témákkal.

Nís – Emberöltő EP
Érzelmileg mély progresszív rock/metal EP a budapesti zenekartól. A dallamok úgy lebegnek, mintha a gravitáció csak egy rosszul sikerült tréfa lenne.

Pozvakowsky – Rapid EP
A Rapid egy nyers, élő érzetű, lebegős utazás, amelyben a zenekar a hangzásbeli szabadságot emeli művészi szintre.

Retorsion – Rosszabb, mint a halál
Intenzív, kíméletlen grindcore-támadás, amelyben a magyar underground legvadabb energiái sűrűsödnek tömény brutalitásba.

Babona – Az átkozott
Rózsa Tamás egyszemélyes formációja sötét, pszichedelikus, súlyos doom/stoner stílusú zenét játszik, hömpölygő riffekkel és hipnotikus atmoszférával. A hangzás lebeg, vibrál, mintha maga a tér próbálná megérteni a létezését.