A héten is tömegével jönnek a kiadványok. Helyhiány miatt nem mindet tudjuk ajánlani, de így is sikerült három napra való új rock és metal lemezt kiválasztani, amelyek az előzetesek alapján a legérdekesebbnek és legizgalmasabbnak tűnnek.
Az első részben a Banisher, a Blackwater Holylight, a Course Of Fate és az Invictus tetszett a legjobban, de mellettük még van pár kiadvány:
Lone Wanderer – Exequiale Egyszemélyes, mélyen atmoszférikus, funeral doom metal. Olyan, mint a köd egy elhagyott temető felett.
Invictus – Nocturnal Visions Japán old-school death metal. Könyörtelen, sötét és brutálisan precíz.
Indica Blues – Universal Heat Death A zenekar harmadik albuma. Olyan, mintha az univerzum magyarázná el, miért fáradt bele az állandó mozgásba.
Hällas – Panorama A svéd zenekar a ’70-es évek progresszív rock örökségét ötvözi modern hangzásvilággal.
Eximperitus – Meritoriousness Of Equanimity A fehérorosz, okkult technikás death metal banda harmadik lemeze. Mély, filozofikus és kegyetlen.
Course Of Fate – Behind The Eclipse A norvég zenekar mostani albuma sötét, érzelmileg gazdag, kifinomult progresszív metal lemez.
Blackwater Holylight – Not Here, Not Gone Új albuma jelent meg a portlandi doom metal csapatnak. Érzelmileg súlyos és pszichedelikus.
Banisher – Metamorphosis Ötödik lemezével jelentkezett a lengyel, technikás death metal csapat. Érett, kifinomult és brutálisan agresszív kiadvány.
Az aktuális Fémkapszulában három, egymástól merőben eltérő összetevő segíti a gyógyulást. A fémpatikában a fémpatikus elárulta, hogy a Blood Red Throne a heti felgyülemlett feszültséget megalkuvás nélküli death metallal gyomlálja ki az emberből. A Soulbound pop metalja megtáncoltat, míg a Thermality sűrű, göteborgi atmoszférát pumpál az ereinkbe.
Blood Red Throne – Siltskin
A Blood Red Throne 1998 óta működő veterán norvég death metal zenekar. A Siltskin a 12. nagylemezük, amelyben a floridai halálfém nyersessége tökéletesen találkozik a norvég vonallal. Eltökélt, pengeéles brutalitás jellemzi az albumot.
A dalok természetesen ebben a sötét, intenzív stílusban fogantak, mint például a Scarping Out the Cartilage, amely a több rétegű, kompromisszumok nélküli, fenyegető, sebészi pontosságú riffek mintapéldája. A Beneath the Means a föld alól feltörő dühvel robban be, míg a gőzgép erejű, könyörtelenül riffelő Necrolysis nem hagy időt levegőért kapkodni. A Vestigial Remnants súlyos, tömör darab, amely előre haladva letarol mindent, ami az útjába kerül, az On These Bones pedig az energiától fűtött brutális hullám, amely lassan maga alá temet.
A zenészek kiemelkedően erősen teljesítenek.
Sindre Wathne Johnsen énekes agresszív megszólalása meghatározza a lemez karakterét.
Freddy Bolso dobos sziklaszilárdan tartja össze az albumot – olyan, mint egy ipari prés.
A gitárosok, DOD és Ivan “Meathook” Gujic, pengeéles darabolással, kiváló szólókkal és dallamos részekkel gazdagítják a hangzást.
Stian Gundersen basszusa pedig úgy dohog, mint egy földalatti generátor.
Ez az album nem finomkodik; odateszi a súlyt és a nyers erőt. Masszív, ugyanakkor kellő változatossággal bír: szinte minden dalban felbukkan egy-egy dallamosabb gitárrész, amely jótékonyan töri meg a brutalitást. Itt nincs mellébeszélés – ez egy kemény, becsületes munka!
„Egy sötét, brutális fémízű álom, amelyből az ember nem ébred fel, csak visszasétál a valóságba, kissé megrogyott lélekkel”
Soulbound – sYn
Az igazság az, hogy a Soulbound – sYn lemezével kissé mellé lőttem. Történt ugyanis, hogy az album egyik előzetes dala kifejezetten tetszett, így vettem a fáradságot, és végighallgattam az egész dalcsokrot. Viszont hamar szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy ez a zenei világ nem igazán az enyém. Ennek ellenére, ha már így alakult, egy kicsit elmélyedtem a zenéjükben.
A német zenekar stílusa modern, alternatív, dallamcentrikus pop metal – már ha van ilyen –, erős elektronikus jelenléttel, és helyenként jól felismerhető metalcore hatásokkal. A srácoknak a sYn az ötödik nagylemezük.
Természetesen nem minden dal talált utat hozzám, de akad néhány, amely kifejezetten működik. Ilyen például az ultradallamos címadó tétel, vagy a Synfluencer, ahol egyértelműen érződik a korábban említett metalcore-hatás. A No Kings for Me melankolikus, komor dallamvilágot bont ki, a Chaos & Amen pedig hangulati ingadozásaival válik érdekessé. A Sacred Skin már egy határozottabb, húzósabb modern metal szerzemény, még gitárszólót is kapunk benne.
Így tehát tettem egy kisebb kirándulást a Soulbound zenei univerzumába. Ez a világ sötét tónusú, futurisztikus alter–elektronikus metal rituálé, egy modern, táncolható és atmoszférikus zene, amit hallgatni kell, és egy kicsit eltévedni benne.
„A modernség nem kopogtat – egyszerűen beköltözik.”
Thermality – Concept 42
A svéd Thermality 2020-ban alakult, a Concept 42 pedig már a harmadik nagylemezük. A zenekar erősen kötődik a göteborgi iskolához, így a stílus egyértelműen melodikus death metal.
A csapat története még középiskolai éveikre nyúlik vissza: zenei tanulmányaik során ismerkedtek meg, gyorsan kiderült a közös ízlés, innen pedig már adta magát a zenekar megalapítása. A recept tehát adott, nézzük a dalokat.
A Friction húzós, energikus, azonnal berántó nyitány, míg a Brainstorm érzelmileg túlfűtött, tiszta adrenalinlöket. A címadó Concept 42 összetett, több részből építkező tétel, rétegzett gitárjátékkal, dallam és hörgés jó arányú egyensúlyával. A Breaking Point és a The Hollow egyaránt erősen hordozza a göteborgi örökséget, utóbbi kifejezetten befelé forduló hangulatú. A Lost Inside lüktető és erőteljes, míg a Tomorrow dinamikusan kiteljesedő lezárás.
A felállás stabil és karakteres: Ludwig Sommer énekében ott a sztori, hörgése felráz, tiszta témái pedig nem engednek. Ture Skarjstad Stal basszusgitáron tartja a talajt a produkció alatt, Hampus Sätterlund dobolása feszesen vezeti a dalokat. A gitárosok, Noel Höflund Johnsson és Walter Hamilton építik fel a lemez világát.
Ahogy hallgattam a Concept 42-t, azon vettem észre magam, hogy minden hangja belém is írt valamit. Jó hangzású, ötletekben gazdag album, amelyben a Thermality nemcsak érti, hanem éli is a műfajt, és közben finoman tágítja a saját határait. Érdemes időt szánni rá.
„A Concept 42 olyan, mintha a tegnap egy pillanatra visszanézett volna a holnap tükréből.”
Ez az írás egy kicsit rendhagyó lesz: nem az a szorosan vett lemezismertető, amit általában írni szoktam, inkább csak néhány gondolat, ami eszembe jutott a lemezzel kapcsolatban.
Az új – és egyben utolsó – Megadeth-albumról két gondolat keringett a fejemben. Az egyik az, hogy igen, így kell befejezni egy hosszú és sikeres karriert. A másik pedig az, hogy micsoda kár, hogy akik ilyen lemezt képesek még kiadni, azoknál ez lesz az utolsó a Megadeth név alatt.
Ahogy már írtam, most nem szeretnék „szakmai” ismertetőt írni. Abból úgyis bőven lesz az elkövetkezendő időszakban, ezt a nemes feladatot meghagyom a nálam hozzáértőbbeknek. Már csak azért is, mert nem vagyok elvakult Megadeth-rajongó: nem fújom kívülről az összes albumukat, bár kétségtelen, hogy jó néhányat hallottam. Nekem például a személyes kedvencem a Youthanasia.
A zenekart kétszer is volt alkalmam élőben látni, igaz, a két koncert között nagyjából harminc év telt el. Mindkét alkalommal egy feszes, profi, a zenének élő és azt szenvedéllyel szerető csapatot láttam a színpadon, pedig közel sem ugyanaz a felállás játszott. Egyvalaki azonban állandó volt: Dave Mustaine. Szép lenne most előhúzni egy személyes emléket vele kapcsolatban, de ilyen sajnos nincs. Köztudott róla, hogy nem könnyű eset, ugyanakkor zenészként egészen kiváló. És a munkatársai is azok voltak – a Megadethben ez mindig is alapkövetelménynek számított.
Azért néhány „szolgálati közleményt” érdemes elmondani az utolsó, a zenekarról elnevezett Megadeth albumról.
Ez a lemez a banda 17. stúdióalbuma. A közreműködő zenészek Dave Mustaine mellett: James LoMenzo basszusgitáros, Dirk Verbeuren dobos és Teemu Mäntysaari gitáros. Mind a négy muzsikus kiemelkedő teljesítményt nyújt az egyébként tisztán, erőteljesen és arányosan megszólaló albumon.
A korongon tíz saját dal, valamint a Ride the Lightning feldolgozása kapott helyet – amelynek Dave Mustaine társszerzője volt még a Metallica korai időszakában. A számok mindegyike erős szerzemény. Már két meghallgatás után is nehéz volt kiválasztani azt a néhány dalt, amely a leginkább betalált.
Számomra különösen működik az I Don’t Care lendülete, sodró, feszes dinamikája és oda-vissza váltakozó szólói. A Hey God? hideglelős, klasszikus Megadeth-hangulatot áraszt. Az Another Bad Day letisztult és higgadt, míg a Puppets Parade egyfajta torz, groteszk bábszínházként hat. Erős még az I Am War keserűsége, valamint az utolsó Megadeth-búcsúdalként értelmezhető The Last Note is
.
Most illene valami nagy bölcsességet írni összegzésként, de igazából csak azt tudom megismételni, amit már az elején is leírtam: kár, hogy nem lesz több Megadeth-album, ugyanakkor így kell lezárni egy zenekari pályafutást.
„A Megadeth-nek nem kell sem bizonyítani, sem búcsúzni. Az utolsó lemez olyan, mint a zenéjük: feszes, precíz, pontos. Mint egy mondat, amit nem írnak tovább”
Alapjáraton én inkább a direktebb hangvételű zenék felé húzok. De az is igaz, hogy az évek során az ember zenei ízlése több perióduson mehet keresztül. Van, hogy az adott időszakban más stílusú zenéket kedvel – persze maradva a keményebb műfajokon belül.
Most viszont valahogy egy kicsit másra vágytam, így találtam rá az olasz Genus Ordinis Dei-re. Nevük jelentése annyit tesz: „Az isteni rend eredete”. A név több mindenre utalhat, de legfőképpen olasz gyökereiket akarták hangsúlyozni.
Zenekaruk Itáliából származik, 2009-ben alakultak, és a The Land East Of Eden az ötödik lemezük. Az albumot készítették: Niccoló Cadregari (ének/gitár), Tommaso Monticelli (gitár/billentyű) és Nicola Pedrali (dob).
A Genus Ordinis Dei zenei DNS-e szimfonikus, sötét és narratív alapokon nyugszik. A filmzenei atmoszféra és a metal feszessége tökéletesen fonódik össze.
Az album egy konceptlemez, amely Káin száműzetését dolgozza fel, tulajdonképpen egy filmszerű metal opera. A zenekar egy interjúban elmondta, hogy a lemez hangulata tragikus, megváltás nélküli utazás, melyben a főhős széthullása és felemelkedése egyszerre jelenik meg. Ők ezt egy új korszak kezdetének tartják.
Az albumon rengeteg előjáték található és mivel a történet összefüggő, kár lenne szétcincálni dalonként, de azért pár szám kiemelkedik önmagában is. Ilyen például a Sharp Things, amely egy penge alá tett mosoly: szaggatott, súlyos riffek, egyedi atmoszférájú refrén, tempóváltások, black metalos hangulat és katartikus végjáték után jön a megnyugvás.
A legkiemelkedőbb szerzemény azonban az East Of Eden. Feszült, többrétegű, power metalos refrénnel, death metalos énekkel és fokozódó dramaturgiával, rendkívül izgalmas darab.
Hogy milyen jól építik be a szimfonikus részeket, azt az I Am Wretched, I Am Proud mutatja: alap death metal, kontrasztos érzelmi dinamikával. Megint más a Awakening, amely nyugtalanítóan lüktető és súlyos. A Throne egy rideg, hideg, sötét tónusú black/death keverék, lehúz és magával ránt.
Egy rajongó frappánsan meg is jegyezte: „Aki szerint a metal nem művészet, annak ezt a lemezt kötelezővé tenném.”
Úgy tűnik, mintha a muzsika keresne valamit, talán egy utat, egy ösvényt, amely oda vezet, ahol még senki sem járt, de ahova mindenki legalább egyszer szeretne eljutni. A Genus Ordinis Dei – The Land East Of Eden azt a fajta különleges élményt nyújtja, amit szerettem volna hallani: sokszínű, izgalmas és teljesen magával ragadó.
„The Land East Of Edenúgy mesél, mintha minden emberben ott lapulna egy kis száműzetés. A dalok pedig elkalandoznak erre a helyre.”
A Heti extra kiadványok ezúttal kifejezetten erősre sikerültek. A Def Leppard albumelőzetessel jelentkezett, a Sodom pedig egy 1994-es thrash klasszikust mutatott be új köntösben. Emellett a Myrkur sötét romantikája, a Post Pulse modern metal dala és a Bloodhunter újdonsága is figyelemre méltónak ígérkezik.
Def Leppard – Rejoice (single) Egy ízelítő az új album előtt. A Def Leppard a klasszikus, dallamos nosztalgiát ötvözi modern lüktetéssel.
Sodom – Jabba The Hutt (single) A Jabba The Hutt egy felturbózott thrash klasszikus, amelyben a Sodom az 1994-es mocsok energiáit robbantja újra, modern hangzással.
Myrkur – Touch My Love And Die (single) A dán Eurovíziós válogató hivatalos indulója. Sötét romantika, skandináv folklórral átszőve.
Post Pulse – Not My War (single) A finn modern metalos banda közelgő lemezének előzetese ez a dal. Olyan, mintha a valóság bevallaná, hogy néha saját magunk ellen harcolunk.
Bloodhunter – The Devil’s Own (single) A spanyol zenekar új dala modern, erőteljes, melodikus death metal támadás, ahol a dallamosság és az intenzitás egyaránt testet ölt.
Alkaloid – Bach Out Of Bounds (koncert) A bajor progresszív/death metal banda koncertlemezén Bach-tételek és Lovecraft-tematikájú dalok szerepelnek.
Dreichmere – Starless Shores (EP) A Starless Shores egy sűrű, melankolikus, progresszív death/doom metal anyag, amely a tenger mélységeinek hideg magányát jeleníti meg lassan építkező tételeken keresztül.
Warsenal – Feeding The Wildfire (single) Kanadai old school thrash metal kaotikus, punkos energiával. A dal a függőség és az önpusztítás témáit feszegeti.
Only Human – Automata (single) Hideg, lüktető, futurisztikus progresszív metal Dániából, amely a technikát és az érzelmi intenzitást egyaránt csúcsra járatja.
A harmadik részre is maradt olyan kiadvány, amelyre érdemes időt szánni. Többek között ilyen a Cadavrul old school death metalja, valamint a Temptress és a Hellrazer új albuma. A hét közepe felé sincs pihenés, merüljünk alá!
Staghelm – Natura Semper Praevalet Három tételes, atmoszférikus black metal a ködös Albionból.
HamaSaari – Pictures Progresszív/art rock, amely úgy szól, mintha a valóság próbálná elmagyarázni, miért nem fér bele egyetlen keretbe sem.
Archville King – Aux Heures Désespérées A francia zenekar második lemeze, nyers, punkos energiájú black metal.
Cadavrul – Necrotic Savagery Old school death metal Romániából. Könyörtelen mészárszék, amely 13 év hallgatás után jelent meg.
Temptress – Hear A Hear a zenekar második lemeze. Dallamos stoner/grunge Texasból.
Hellrazer – Serve The Machine Kanadai klasszikus metal. Energikus, harcos, modern szellemiséggel.
Glamour Of The Kill – Vengeance Ez az angol metalcore banda harmadik albuma, energikus és dallamos.
A második részben Poppy önti ki a lelkét, a Sky Valley Mistress holdfényes rockja világítja be az éjszakai égboltot, miközben a Textures progresszív metalja egy precízen felépített érzelmi íven halad végig.
Poppy – Empty Hands Ez a lemez olyan, mint amikor az ember kiönti a lelkét, majd kiderül, hogy valójában a lelke öntötte ki őt.
Ritual Arcana – Ritual Arcana A német metalzenekar pengeéles és energikus bemutatkozó albuma.
New Mexican Doom Cult – Ziggurat A svéd zenekar második albumán a riffek úgy hömpölyögnek, mint a forró sivatagi homok, amelyben az ember egyszerre veszti el és találja meg önmagát.
Sky Valley Mistress – Luna Mausoleum Kétszemélyes, holdfényes rock Angliából.
Textures – Genotype A holland zenekar hatodik nagylemeze, precízen felépített, progresszív metalos érzelmi ívvel.
Vanishment – And Now We Die Thrash/heavy metal hibrid Seattle-ből: feszes, groove-os és dallamos.
A héten a Megadeth berobbantotta a kaput. Iszonyúan erős lemezzel búcsúzik Mustaine és csapata. De figyelemre méltó a Barbarian, a szimfonikus/folkos Coronatus, a japán Crystal Lake és a veterán Helix új anyaga is. És ez még csak a kezdet.
Megadeth – Megadeth A Megadeth egy olyan búcsúlemez, amelyben Dave Mustaine minden korszakát feszes, kompromisszummentes dalokba sűríti.
Barbarian – Reek of God Új lemezzel jelentkezett a több stílust keverő olasz brigád. Fegyelmezett, vad és pengeéles.
Casket – In the Long Run We Are All Dead Úgy nyomják a death metalt, mint egy hidegfront: senkinek sem hiányzik, mégis megérkezik.
Crystal Lake – The Weight of Sound Hatodik lemezével jelentkezett a japán metalcore-os Crystal Lake. Kiegyensúlyozott, érett, filmzenei fogósságú dalokkal.
Death Dealer – Reign of Steel Klasszikus amerikai heavy metal, feszes riffekkel és sebészi pontosságú ritmusokkal.
Helix – Scrap Metal A legendás kanadai csapat új lemeze öt friss dalt és öt korábbi, újramaszterelt felvételt tartalmaz.
Karloff – Revered by Death Második nagylemezével érkezik a német black/punk zenekar. Nyers, koszos, ütős.
Coronatus – Dreadful Waters Német szimfonikus/folk metal progos elemekkel. Az összetett, drámai zenei rétegek egyetlen, sodró erejű tengeráramlatként működnek.
20 éves lett az Avatar – Thoughts Of No Tomorrow című lemeze. Még nem volt meg a teátrális, cirkuszi Avatar-világ, de már határozottan formálódott.
Kedvelem az Avatar zenekart, viszont az is tény, hogy a korai albumaikat kevésbé ismerem. A 2014-es Hail The Apocalypse volt az a lemez, amellyel felfedeztem a bandát.
Ma már nehezebb pontosan behatárolni az Avatar stílusát, de akkoriban még a melodikus death/groove metal jelentette a fő irányvonalat. A svéd csapat debütáló albuma a Thoughts Of No Tomorrow, amely nyersebb, kiforratlanabb és egyértelműen útkereső. Az Avatar identitása még formálódott, de már ekkor is tisztán érződött, hogy a stílusok keverése felé tartanak.
Egy jó és egy még jobb dallal indul a műsor. A Bound To The Wall feszült, ügyes refrénjével és groove-orientált riffjeivel System Of A Down-t idézi . Az And I Bid You Farewell izgalmas, lüktető, súlyos és egyben dallamos tétel. A következő két dal viszont már nem hozza ugyanazt a szintet. A Last One Standing feszültségre épülő, lendületes darab, míg a War Song sűrű, sodró nóta.
Innen azonban a lemez nívója egyértelműen felsőbb tartományokba emelkedik.
A The Willy mély gitárhangzása adja a dal alapvető karakterét: kissé punkos, több összetevős, ingadozó ritmikai pulzussal. A My Shining Star erősen hordozza a göteborgi színt, fokozatosan emelkedő dinamikai ívvel. A My Lie is ezen a vonalon mozog, ám letisztultabb, szikárabb, lendületesebb és sötétebb tónusú. A Stranger ezzel szemben egy mélyről építkező, majd fokozatosan kiteljesedő szerzemény.
A The Skinner szerintem az album legkevésbé erős tétele: valahogy befurakodott a jobbak közé, számomra egybefolyik, nem igazán tud megérinteni. A Sane? egy dallamos, melankolikus atmoszférájú darab, amely felvezeti a záró Slave Hive Meltdown-t. Ez egy remek tempós, az album legkomplexebb szerzeménye, több réteggel, hangulattal és összetevővel, túlfeszített ritmikai impulzusokkal.
Érdemes kicsit megvizsgálni a zenészi teljesítményt is.
Johannes Eckerström énekes, fiatalos, ösztönös, még kevésbé teátrális, mint amivé később válik. A drámai érzéke már ekkor is jelen van, csak még nem annyira hangsúlyosan.
Jonas „Kungen” Jarlsby és Simon Andersson gitárosok sorra hozzák a nyers riffeket és a súlyos groove-okat.
Johannes Alfredsson dobos kiválóan, feszesen és impulzívan játszik.
Henrik Sandelin basszusgitáros biztosítja a komor, sűrű alapot.
A kritikusok szerint a Thoughts Of No Tomorrow stabil, de nem kiemelkedő alkotás. Véleményük alapján nem túl eredeti, viszont erős a gitármunka, nyers, energikus és ígéretes.
A rajongók ezzel szemben ösztönösnek, fiatalosnak, dühösnek és szűretlennek tartják – még nem teljesen kiforrott, de már határozott karaktert mutató anyag.
Összegzés
A Thoughts Of No Tomorrow egy csiszolatlan, karcos, zsigeri, mégis tudatosan építkező album. A produkció itt még csupaszabb, de éppen ez emeli ki a dalok feszültségét. Egy erőteljes kiindulópont, amelyből egy saját karakterrel rendelkező zenekar nő majd ki.
„A Thoughts Of No Tomorrow bebizonyítja, hogy a nyers káoszban is lehet rendszert találni.”
Mostanában elég sok thrash metal csapatot sikerült meghallgatnom. Egyértelmű, hogy a műfaj átélt nehezebb időszakokat, ugyanakkor rengeteg fiatal zenekar tevékenykedik ma is ebben a közegben. Természetes folyamat, hogy maga a thrash is változott: modernizálódott, új elemeket emelt be, és ezzel a zenei világ jóval nyitottabbá vált.
Szerencsére a nagy öregek is aktívan jelen vannak a színtéren, és továbbra is erős lemezeket adnak ki – elég csak a tavalyi Testament vagy Sodom albumokra gondolni. Most pedig itt van az új Kreator-lemez. Fussunk is neki!
A Mille Petrozza – ének/gitár, Ventor – dob, Sami Yli-Sirniö – gitár, Frédéric Leclercq – basszusgitár alkotta csapatnak ez a 16. stúdióalbuma.
A dalgyűjtemény három kiváló szerzeménnyel indít. A Seven Serpents íves felépítésű, dallamos, tudatosan építkező tétel. A Satanic Anarchy direktebb és lendületesebb, kiváló refrénnel, itt nincs fék. A címadó Krushers of the World egy kiforrott, masszív, középtempós darab, gépies groove-okkal.
A Hiraes közreműködésével készült Tränenpalast olyan, mint egy acélból öntött könnycsepp, fojtott, nyomasztó atmoszférával felvértezve. A Barbarian fenyegető, pengeéles, izmos és energikus – a Kreator barbár üzemmódban. A Blood of Our Blood gyökerei a zenekar korábbi korszakaihoz nyúlnak vissza, sodró lendülettel és dallamos, mégis fenyegető refrénnel.
A Combatants gyakorlatilag egy heavy metal dal, remek refrénnel, lüktető, fegyelmezett energiával. A Psychotic Imperator szintén a régebbi időket idézi: erőteljes, többrétegű, hamisítatlan Kreator-nóta, tele feszültséggel és zaklatottsággal. A Deathscream esetében a düh és a sebesség dominál, egy gyors, pengeéles thrash-roham. Az album záródala inkább soft thrash/heavy metal irányba mozdul el, sőt akad benne olyan rész is, amelyről első hallásra nem mondtam volna meg, hogy ez a Kreator.
A zenészek elmondása szerint a mai világ zűrzavarában kapaszkodót és lendületet akarnak adni a hallgatóknak, hangsúlyozva, hogy a Kreator továbbra is előre halad, és minden albummal új energiákat kíván felszabadítani. Három szó, ami tökéletesen jellemzi a lemezt: erő, kitartás és düh.
Teljesen felesleges a zenészek teljesítményét külön méltatni – úgyis csak dicsérni lehetne.
A Kreator zenéje átalakult, és ezt az átalakulást sikeresen átmentette a 2020-as évekre. Ennek lenyomata a Krushers of the World, amelyben megmaradt a zenekarra jellemző harag és indulat, miközben a dallamok tökéletesen simulnak a zenei összképbe. Mondhatnánk, hogy ez egy lightosabb Kreator-album, de kizárólag a jó értelemben.
Hallgatás közben többször is a Machine Head ugrott be – ők is hasonló ívet járnak be. Lehet, hogy ez a jövőben tendenciává válik, de amíg ilyen minőségű albumok születnek, addig ez egyáltalán nem baj.
„Mire aKrushers of the Worldvégére értem, már nem én kapaszkodom a világba – a világ kapaszkodik belém, mert most már van miért.”
