A The New Flesh a Sylosis pályájának olyan fordulópontja, ahol a régi erő és az új lendület nem válik külön, hanem egymásba olvad. A lemez tulajdonképpen annak a pillanatnak a lenyomata, amikor a zenekar új testet ölt.

A 2000-ben alakult angol csapatnak ez a hetedik albuma. A bandában az évek során elég nagy volt a jövés-menés, az egyetlen alapító tag Josh Middleton gitáros/énekes.

A Sylosis zenéje több forrásból táplálkozik. A thrash metal energiáit ötvözi a groove metal súlyával, miközben magába olvasztja a melodikus death metal érzelmi ívét és a metalcore feszességét, mindezt technikás hangszeres játékkal megspékelve. És ezt a sokrétű, összetett muzsikát sikerült kiváló dalokba sűríteni.

A Beneath The Surface nem is lehetne jobb kezdés: erős, súlyos és dühös nyitány, amely azonnal mélyre húz. Az Erased egy érdekes, izgalmas, lelket kaparó szerzemény. Melodeath–metalcore alapokra épül, fölé pedig szinte Amorphis-hangulatú refrén érkezik; a hideg atmoszférát csak fokozza a géppuskaszerű, szikár riffek sortüze.

Az All Glory, No Valour esetében a sebesség és a technika dominál, majd egy groove-os váltás teszi igazán karakteressé – ettől az egész dal szinte harci indulóvá válik.

A Lacerations váltakozó szerkezetű, dallamos darab erős refrénnel. Kissé kesernyés hangulatú, mégis könnyen bemászik az ember bőre alá. A Mirror Mirror ezzel szemben alulról építkező, pulzáló tétel: groove-os, súlyos és ütős lélektükör.

Izgalmas a Spared From The Guillotine is: szélvészgyors tempó, dühös és agresszív hardcore–metalcore–melodeath elegy, brutális sodrású feszültséggel. Az Adorn My Throne atmoszférikus nyitányból bontakozik ki, majd egy lüktető, súlyos dal formáját ölti, a végére pedig teljesen elszabadulnak az energiák. Egy sötét birodalom koronázási zenéje.

A címadó The New Flesh dinamikus, erőteljes és groove-os szerzemény. Iszonyatos energia feszül benne, egyszerre brutális és felszabadító. Az Everywhere At Once már egy kozmikus sodrású dal: mintha a világ széthúzna körülötted, miközben te lassan elveszíted saját körvonalaidat. Érzelmesebb, drámaibb darab.

Pengeéles riffek, hangulati és dinamikai váltások, valamint ritmikus szigor jellemzik a Circle Of Swords tételét, míg a záró Seeds In The River egy folyamként hömpölygő, lassan araszoló dinamikájú dal, amely a múlt dolgainak elengedéséről szól.

A már említett Josh Middleton hangszeres játéka feszes és precíz, éneke pedig bármilyen stílusban végig kontrollált, és amikor kell, kifejezetten érzelmes. Ali Richardson dobolása pontos, masszív és húzós, míg Ben Thomas basszusa sötét alapot ad Conor Marshall szilárd riffjei alá.

A zenekar szerint a The New Flesh tudatos visszatérés a korai, brutálisabb Sylosis-hangzáshoz. A dalok személyesebbek, és ez a közvetlenség határozza meg az egész album szellemiségét.

Egy szó, mint száz: brutális ez a lemez. Minden olyan elem, amely erőt és súlyt ad, belesűrűsödik ebbe a sötét, tömör masszába. A dalok egytől egyig feszesek és kiforrottak, mintha egyetlen, megbonthatatlan mozdulatban születtek volna. A szétfeszülő energiák tánca egyszerre félelmetes, felemelő és súlyos.

Kiváló album.

 „Ez az album olyan brutális lendületű, hogy az ember csak kapkodja a fejét, miközben élvezi, hogy teljesen letarolja”

A finn Temple Balls ma már jóval több, mint egy feltörekvő zenekar. A csapat stabilan jegyzett szereplője a skandináv melodikus heavy metal/hard rock új hullámának. A 2009-ben, Ouluban alakult banda mögött az erre a műfajra szakosodott olasz Frontiers kiadó áll, és a saját nevüket viselő Temple Balls már az ötödik album a karrierjük során.

A társulat azonban komoly lelki traumán is átesett a tavalyi évben: elvesztették gitárosukat, Niko Vuorelát, aki 2025 novemberében hunyt el. A lemez dalainak nagy része már készen volt, amikor Niko állapota rosszabbra fordult. A zenekar végül úgy döntött, hogy – bármennyire nehéz is – nem adják fel. Így az ő játékával és örökségével fejezték be a lemezt. Egy interjúban azt is elmondták, hogy a Temple Balls tulajdonképpen egy újrakezdés, egyben tisztelgés Niko emléke előtt.

A Temple Balls tehát klasszikus heavy metal/hard rock alapokon nyugszik, erős skandináv dallamvilággal és kifejezetten koncertorientált megszólalással. Nálam a fő hatások a Mötley Crüe és a Skid Row.

A lemezen szinte hemzsegnek az erős dalok. Például a nyitó Flashback: lendületes, jól eltalált dallamokkal, remek kezdés. Gyakorlatilag berobbantja az albumot, egy tömény adrenalinlöket. A Lethal Force-ban nekem kicsit túl hangsúlyos a hetvenes–nyolcvanas évek hard rock hatása, de ettől még működik. A Tokyo Love viszont ismét egy nagyon erős szerzemény: bólogatós, kemény, metalos darab, kiváló refrénnel – olyan, mint egy neonfényes éjszaka Tokióban.

Kitűnő még a There Will Be Blood, itt érzem a Skid Row és a Mötley Crüe örökségét a legerősebben: feszes, húzós dal, amely koncerten hatalmasat szólhat. A We Are the Night-ban egy szaxofon is felbukkan; amúgy egy szépen építkező, áramló szerzemény. A Soulbound rohanása egyszerűen felpörget, a Soul Survivor viszont szintén a lemez csúcsai közé tartozik – tulajdonképpen a Tokyo Love kistestvére.

Utána két erőteljes dal következik: The Path Within és Stronger Than Fire. Az album záró tételei, a Chasing the Madness és a Living in a Nightmare szintén jó szerzemények. Előbbi lendületes és impulzív, utóbbi inkább középtempós, drámaibb hangulatú. Amiben mindkettő hasonló: a „már hallottam valahol” érzést keltő refrén.

Az albumon szereplő zenészek:
Arde Teronen énekes hangja erős, stabil és dallamos. A gitárosok, Niko Vuorela és Jiri Paavonaho melodikus szólókkal és feszes ritmusjátékkal dolgoznak; riffjeik modern hangzásúak, mégis a nyolcvanas éveket idézik. Antti Hissa energikus dobolása és Jimi Välikangas basszusjátéka pedig masszív, biztos alapot ad az egész produkciónak.

A Temple Balls új albuma erős, fegyelmezett munka. Van benne valami ismerős – főként a refrénekben –, de ez nem hiba, inkább emlékeztető: a zene folytonosság. A lemez dallamokra és erőre épül, miközben tisztelettel fordul a klasszikus heavy metal és hard rock hagyományai felé, ugyanakkor a modern kor energiája is átsüt rajta.

„A Temple Balls ezzel a lemezzel úgy csap le az emberre, mint egy nyári vihar: érzed benne az erőt – valódi, izzó, munkából született erőt.”

A Wicked Smile zenekar számomra eddig teljesen ismeretlen banda volt. Eddig. Az új lemezük címadó dala alapján választottam ki őket, hogy egy kicsit elmélyüljek a muzsikájukban.

De milyen zenét is játszik ez az ausztrál csapat?

A stílusuk klasszikus heavy metal, Judas Priest, Iron Maiden és Dio gyökerekkel, az újabb zenekarok közül pedig talán a Primal Fear említhető hatásként. Mindezt a mai kor elvárásaihoz igazítva: zenéjük egyszerre klasszikus és modern, kemény és dallamos.

A csapat 2019-ben, Melbourne-ben alakult, a When Night Falls pedig a második albumuk. Általában a második lemez vízválasztó szokott lenni: sok esetben ekkor dől el, hogy egy jól sikerült debüt után csak egyszeri fellángolásról van-e szó, vagy komolyabb karrier körvonalazódik. Meg kell mondanom, a Wicked Smile jó úton halad, mert ez a mostani egy igazán remek album.

Mivel nem vagyok zenei szakember, gőzöm sincs, mennyire szerencsés, ha a lemez legerősebb dalát tesszük nyitótételnek. A címadó When Night Falls gitárdallama nekem egyértelműen az Iron Maiden – Wasted Years hangulatát juttatja eszembe. Ez egy dögös, lendületes, a refrénben kifejezetten dallamos heavy metal dal – tökéletes belépő.

A következő Back To Back We Stand hallatán is a Maiden ugrik be, bár ez egy direktebb, egyenesebb szerzemény, kiváló refrénnel.

A Face Of The Wicked már vontatottabb, komorabb és súlyosabb darab. A Rebel Souls erőteljes, középtempós, masszív és dallamos tétel.

Ezután viszont két olyan dal következik, amelyek ugyan nem rosszak, de valamivel sablonosabb elemekből építkeznek: a Never Surrender és a Before The Rain.

A Walking The Wire kapcsán három szót jegyeztem fel magamnak: dühös, lendületes, feszült. A Night Time Riders szintén a lemez legerősebb dalai közé tartozik: sodró, energikus és kifejezetten vagány tétel.

Természetesen egy lassabb, érzelmesebb szám is helyet kapott a lemezen – gyakorlatilag kötelező elemként. Ez a Heaven’s Falling Down (Crutch).

Az album újabb kiemelkedő pontja a The Phoenix Will Rise, amely lendületes, nagyívű, felemelő és kifejezetten pozitív hangulatú dal.

A zárótétel, Scream ’n’ Shout, erőteljes és energikus lezárás. A refrén nem túl bonyolult, és talán nem is a legeredetibb, de működik – koncerten biztosan nagyot szól majd.

A zenekar tagjai:

Danny Cecati – ének
A csapat fő zenei motorja, aki a klasszikus heavy metal iskoláját követi, és mindezt kiváló dallamérzékkel teszi.

Steve Janevski és Dave Graham – gitár
Dögös riffek mellett remekül építik be a dalokba a melodikus szólókat is.

Tom Nugara – basszusgitár, Andrew Sharp – dob
A ritmusszekció stabil, masszív alapot ad a Wicked Smile zenéjének.

A srácok elmondták, hogy ezt az albumot tudatos szintlépésnek szánták. Az évtizedes barátság adja a zenekar stabil fundamentumát, céljuk pedig a nagyobb nemzetközi jelenlét.

Persze lehet mondani, hogy itt-ott sablonos, meg hogy ilyesmit már hallottunk – de kit érdekel, ha működik? A Wicked Smile azt csinálja, amit szeret, és ezt abszolút becsülni lehet. Hogy mi lesz ebből hosszabb távon, majd meglátjuk – de az biztos, hogy a maguk részét becsülettel megtették.

„A Wicked Smile ezen a lemezen úgy zenél, mintha minden magától értetődő lenne. És tulajdonképpen az is.”

Az extra kiadványok ismét hatalmasat durrantak! A Sonata Arctica hozta az új slágert, a The Halo Effect meg, hogy ne maradjon le, bevonta a két turnépartnerét is – és a Sodom sem tétlenkedett, újra kiadták a 1994-es klasszikust. De ne higgyük, hogy ennyi az egész! Március van, tavasz van, és új zenék is érkeztek. Szóval pattanjunk fel, hajrá!

Kerrigan – The Ice Witch (single)
Német tradicionális heavy metal modern energiával, amelyben az ember nem tudja, mikor csúszik át a valóságba.

Internal Decay – Fires Of The Forgotten (EP)
33 év után tér vissza a svéd old school death metal banda. Erős, a ’90-es évek elejére emlékeztető hangzás, friss és erőteljes formában.

Sonata Arctica – Freedom Concept (single)
A dal a zenekar 30. évfordulójára készült – a szabadság itt nem fogalom, hanem játékos, csilingelő fém, amely körbetáncolja a hallgatót.

Noumena – Kuolemankello (single)
Melodikus death metal erős finn melankóliával, epikus hangulattal, amely előrevetíti a közelgő nagylemez súlyos, mégis fogós világát.

The Halo Effect – Lest We Fall (single)
A svéd banda dala, amelyet két turnépartnerével, a Heaven Shall Burn-nel és a The Black Dahlia Murder-rel közösen rögzítettek.

Psycroptic – Falling (single)
A Little River Band 1983-as dalának feldolgozása, technikás death metal átiratban.

Frozen Soul – No Place for Warmth (single)
Erőteljes old school death metal Texasból, karakteres, hideg és mély hangzással.

Sodom – Get What You Deserve (újrakiadás)
A Sodom életművének egy darabja: az 1994-es dal újraértelmezett, újramaszterelt változata, gyűjtői csomagban.

 A tavasz első virágai már kibomlottak, s velük együtt feltárultak a fémesen zengő zenék titkos szelencéi is. A harmadik részben spanyol, grúz, olasz, finn és amerikai zenekarok várnak türelemmel, hogy felfedezzük őket, mintha mindegyikük egy külön világ kapuját őrizné. Ennui, Announce The Apocalypse, Hela, Margulubre és Paul Gilbert új hangjai színezik be a hét csendjét, s az ember úgy érzi, valami fontos, valami új kezdődik.

Ennui – Qroda
A grúz zenekar az ötödik lemezével jelentkezett. A műfaj: mélyen melankolikus funeral doom metal, komoly súllyal és erőteljes érzelmi intenzitással.

Announce The Apocalypse – Void
Az amerikai banda zenéje a thrash és a progresszív metal keveréke. Feszes, technikás, modern, agresszív riffekkel és sötét atmoszférával.

Hela – A Reign to Conquer
Melodikus doom metal Spanyolországból. A zenekar a mediterrán doom színtér egyik meghatározó szereplője.

Distorted Reflection – Doom Zone
Epikus heavy/doom metal, Black Sabbath és Candlemass hatásokkal. Zenéjükben a múlt fémes árnyai és a jelen dühödt energiái csapnak össze.

Marlugubre – Per Amor Nymphae
Az olasz zenekar érzelmileg sűrű avantgárd black/death metal zenéje olyan világot teremt, amelyben a mediterrán melankólia és a modern extrém metal kísérletező szelleme találkozik.

Ruoska – Kade
Erősen Rammstein hatású, finn nyelvű, sötét és teátrális muzsika. A Kade az ötödik lemezük, és olyan, mint egy hideg, fémes hajnal.

Mek Na Ver – Noctivaga
Az olasz zenekar új lemeze masszív, okkult, hipnotikus black metal, amely a római kori misztikumot sötét rituálékkal ötvözi.

Paul Gilbert – Wroc
Paul Gilbert új lemeze merész, dallamközpontú zene – egy vallomás, amely egyszerre lázad és hódol.

Megérkezett a március, a tavasz illata száll a levegőben. És mégis, a második részben a zene sötétje az úr. Slagmaur, Toward the Throne, Drawn Into Descent, Olhava – mind külön ösvényen kalauzol a feketefém világába. De van itt más is: az amerikai hardcore és a francia glam sugaras fényével. A tavasz így egyszerre lágy és kemény, friss és sötét, és mi csak hallgatjuk, hagyjuk, hogy a zene vezessen.

A Wilhelm Scream – Cheap Heat
Melodikus hardcore az USA-ból. A lemez harsány, szókimondó és provokatív.

Gladenfold – Soulbound
A finn zenekar negyedik albuma, amely több stílust ötvöz. Erősen dallamos, epikus power metal.

Slagmaur – Hulders Ritual
Norvég avantgárd black metal, amely továbbgondolja a norvég black metal örökségét. Sűrűn zúgó, fekete láng.

Toward the Throne – Midnight
Francia atmoszférikus blackened death metal. Nyers és éteri, mint egy fekete, mély, lázas álom.

Olhava – Memorial
Az orosz black metal zenekar lemeze érzelmileg súlyos, monumentális hangképekkel.

Drawn Into Descent – Onrust
Harmadik lemezével jelentkezik a belga black metal csapat. Sötét, melankolikus, hideg és intenzív. Amikor az üres tér visszhangja végtelen sötétséget idéz meg.

Die Like Gentlemen – Die Like Gentlemen
Sludge/progresszív doom metal. Lassan építkező, improvizatív zene, amely egyszerre ég el és születik újjá.

Blackrain – Orphans of the Light
A Blackrain francia modern glam metal zenekar. A hetedik albumuk lendületes, arénarock-hangulatú, érett és sokszínű.

Egy újabb hét virradt ránk, és vele együtt új lemezek érkeztek a világ minden szegletéből. Színes és eleven ez a felhozatal: a hard rock szupercsapat Black Swan friss albummal jelentkezett, a Final Gasp izgalmas anyagot tett le az asztalra, míg Rob Zombie, a Templar és az Unverkalt szintén új albummal lépett elő. Küszöbén állunk tehát egy új zenei hétnek – merüljünk alá bátran a megjelenések hullámzó tengerében.

Black Swan – Paralyzed
A hard rock veteránokból álló szupergroup új lemezzel jelentkezett. Erőteljes, energikus és magabiztos dalok sorakoznak az albumon.

Final Gasp – New Day Symptons
Sokrétegű, sötét hangulatú anyag Bostonból. A zenekar második nagylemeze olyan, mintha az ember saját idegrendszere írna önmagáról paródiát – feszültséggel teli, mégis tudatosan felépített.

Gloom In The Corner – Royal Discordance
Az ausztrál, történetvezérelt metalcore csapat intenzív, teátrális albumot tett le az asztalra. Olyan, mintha egy egész anime-hadsereg indulna rohamra a hangfalakból.

IT’SALIE – Wild Games
Az olasz zenekar a bluesból indul, és oda is tér vissza, erőteljes ’70-es évekbeli rockhatásokkal. Karcos, mégis dallamos megszólalás.

Joel Hoekstra’s 13 – From the Fade
Joel Hoekstra szólóprojektje melodikus hard rockot kínál feszes hangszereléssel és markáns ’80-as évekbeli hangulatvilággal.

Rob Zombie – The Great Satan
Rob Zombie új lemeze intenzív és vizuális ihletésű; egyszerre idézi meg korai albumainak energiáit, miközben friss, modern hangzásbeli ötletekkel is kísérletezik.

Templar – Conquering Swords
Ez az album úgy szól, mintha egy fantasy-főhős épp most húzná ki kardját a kőből – epikus, harcias és lendületes.

Unverkalt – Héréditaire
Mélyen érzelmes, sötét, avantgárd metalalbum, érett és drámai megszólalással. Az egész lemez gomolyog és fortyog, mintha egy túlfűtött árnylény próbálná elmagyarázni, miért nem lesz napsütés.

Varials – Where the Light Leaves
Modern, nyers metalcore Philadelphiából. Érzelmileg intenzív, agresszív, ugyanakkor dallamos és nagyon is emberi.

Nehéz hét volt! Bár melyik hét nem az! Fáradtan estem be a patikába, és közöltem a patikussal, hogy valami brutálisra, valami klasszikusra és valami szokatlanra van szükségem, különben a hét végleg legyűr. Ő kicsit vakargatta a kopasz fejét, eltűnt a gyógyszertár mélyén, majd kisvártatva visszatért a nekem szám Fémkapszulával. Benne a Cadavrul brutális old school death metaljával, a Bullet klasszikus metaljával, illetve a Fear Of Domination sokszínű és merőben szokatlan zenéjével.

Cadavrul – Necrotic Savagery

A Cadavrul egy román zenekar, 2005-ben alakult. Zenéjük amerikai ihletésű (Cannibal Corpse, Deicide, Suffocation) nyers, old school death metal, enyhe grindcore beütéssel. A zenekar tagjai: Valentin – ének, Corneliu – gitár, Sorin – basszusgitár, és Patrick – dob.

Az album rövid, tömör és egységes. A legkiemelkedőbb dalok az erőteljes és agresszív Attack of the Cursed, a brutális keménységű, nyomasztó Mars Funebre. Szintén erős a nyers, harapós klasszikus death metal Devoured, a kicsit összetettebb Torched the Bodies, valamint a címadó Necrotic Savagery, melyben a szélvész-tempók és a belassulások folyamatosan váltakoznak. A Fuck Fashion pedig gyakorlatilag belever a betonba.

A Necrotic Savagery olyan nyers erővel csapódik az emberhez, mintha a rideg, hideg valóság hirtelen berobbanna a küszöbön, és ne lenne hová hátrálni előle. Sok tökölés nincs. Kompromisszummentes, megalkuvást nem tűrő, ám becsületes lemez. Nagy változatosság ugyan nincs benne, és a műfajt sem reformálja meg, de egy tisztességes, őszinte munka.

„A Necrotic Savagery úgy tör be, mint egy elfojtott gondolat, melyet már nem lehet zárva tartani, és amelynek nyers ereje mindent átrendez maga körül.”

Bullet – Kickstarter

A svéd Bullet 2001-ben alakult, és a Kickstarter a hetedik nagylemezük. Ideje is volt már, hiszen az előző albumuk 2019-ben jelent meg.

A Bullet zenei DNS-e több pilléren nyugszik. Az egyik az AC/DC-féle nyers erő és egyszerűbb hard rock, sőt, nekem inkább a szintén ausztrál Airbourne villant be néhány pillanatra. A másik pillér az Accept hatása, a harmadik pedig a precizitás és a lendület. Nézzünk néhány példát ezekre a tartóoszlopokra.

A Kickstarter harapós, energikus nyitány, jó kezdés, bár a közepén hallható motorzúgás nem túl eredeti megoldás. A dinamikus Open The Fire vezeti fel az album egyik legerősebb szerzeményét, a Hit The Road-ot. Van benne húzás, erős a refrénje, és egyértelműen érződik rajta az Accept hatása. A Spitfire tempós és pattogós, a Strike At Night pedig olyan, mint egy jól elkészített étel: eteti – jelen esetben hallgattatja – magát. A Night Falls Down hangulata kissé emlékeztet az Hells Bells-re. Akad tehát példa a zenekar összes zenei alapvetésére.

A lemez megszólalása erőteljes és tiszta, minden hangszer arányosan érvényesül. És a hangszereket kezelő személyzet?

Hell Hofer rekedtes, karcos, mégis jól kontrollált hangja engem a Grave Digger énekesére, Chris Boltendahlra emlékeztet. A két gitáros, Freddie Johansson és Hampus Klang játéka feszes, klasszikus értelemben vett heavy metalos: precíz és sallangmentes. A ritmusszekciót alkotó két Gustav, Gustav Hector és Gustav Hjortsjö stabil alapot adnak: Hector basszusa masszív támasz, Hjortsjö egyszerű, de pontos dobolása teremti meg a dalok lüktetését.

A Bullet úgy játssza ezt a fajta zenét, ahogyan az ember élni szeretne: egyszerűen és tisztán. Nem találták fel újra a jó öreg heavy metalt, de olyan hitelesen és szenvedéllyel adják elő, hogy az ember szíve megmelegszik tőle. A ritmus lassan átjárja a lelket, a hallgató pedig mosolyogva dől hátra – érdemes feltenni a Kickstartert.

„A Kickstarter nem akar több lenni puszta örömnél, és épp ezért működik. Egy pillanatra minden egyszerűbbé, tisztábbá és könnyebbé válik tőle.”

Fear Of Domination – Katharsis

Nehéz pontosan meghatározni a finn Fear Of Domination stílusát. A zenekar egy indusztriális alaprétegre épít, amelyre ránehezedik a modern metal súlya, mindezt megfűszerezve egy adag shock metállal és kettős vokállal. Ugye, hogy nem is olyan egyszerű körül írni, mire számíthatunk tőlük? De azért ennyire nem bonyolult a helyzet: alapvetően jó zene ez, csak más, mint egy átlagos metal banda produkciója.

A zenekar 2006-ban alakult, a Katharsis pedig a hetedik nagylemezük. Inspirációként Peter Tägtgren és Till Lindemann munkásságát említik, ami sokat elárul a hangzás irányáról. A csapat tagjai: Saku Solin és Jessica Salmi énekesek, Lasse Raelahti billentyűs, Lauri Ojanen basszusgitáros, Jan-Erik Kari és Johannes Niemi gitárosok, valamint Anton Nisonen dobos.

Nézzük a – véleményem szerint – erősebb dalokat.

Az Alone kijelöli az irányt: többrétegű vokál, jól felépített dallamívek, átgondolt szerkezet. A Monster gépies tempója és a kettős vokál kontrasztja működik, még ha a refrén kissé poposra is sikerült. Az Imposter több hangulatból építkezik, mégis egységes egésszé áll össze. A Primum Noce Apte és a Rabbit Hole egyaránt izgalmas darabok: előbbi kissé nyomasztó, az elmébe szivárgó hangulatú, utóbbi inkább pulzáló, rétegzett struktúrájú szerzemény. A Feel pedig érzelmes, kifejezetten szép dal, egy nagy ívű, lassú, hűvös zuhanás.

A Fear Of Domination esetében valóban nem könnyű pontosan megfogalmazni, mit is csinálnak. A Katharsis sokszínű: több hang, több irány, mégis működő egység. Nem kell minden dalt egyformán szeretni, de érezhető a változatosság mögött az őszinteségre való törekvés. Aki hajlandó egy kicsit elengedni a saját zenei határait, az talál benne néhány igazán emlékezetes pillanatot.

„A változatosság néha kibillent, néha megérint, de aki engedi, hogy a hangok vezessék, az végül örömet talál benne.”

A kedvelem a Rage zenekart, de őszintén szólva a Welcome To The Other Side-et így, egyben szerintem nem hallottam korábban. Jó, persze adja magát a kérdés: ha kedvelem őket, akkor miért maradt ki ez a lemez? Erre már nem emlékszem pontosan, de az egyik lehetséges magyarázat az lehet, hogy akkoriban az ilyen hosszú, konceptlemezekhez egyszerűen nem volt affinitásom. Most, a 25 éves jubileum kapcsán újrahallgatva viszont azt mondom: hiba volt.

Ez tehát egy konceptalbum. A hangzás sötétebb, modernebb, mint az előző lemezeken. A német Rage zenekarnak a Welcome To The Other Side a 14. (más források szerint a 15.) stúdióalbuma. Összesen 17 dal, több mint egyórás játékidővel.

2001 a zenei világban komoly átrendeződés időszaka volt. A metalos közeg figyelme akkoriban erősen a nu metal felé fordult, a mainstreamet olyan zenekarok uralták, mint a Slipknot, Linkin Park, System Of A Down, Korn, Limp Bizkit és a Papa Roach.

A klasszikus heavy/power metal nem volt annyira reflektorfényben, de stabil és hűséges rajongótáborral továbbra is rendelkezett. Európában viszont a power metal reneszánszát élte. A műfaj új lendületet kapott, köszönhetően többek között a Blind Guardian, a Gamma Ray, a HammerFall és a Rhapsody munkásságának.

A klasszikus bandák is túlélték a ’90-es éveket, és aktívak maradtak – lásd Iron Maiden, Judas Priest vagy Helloween. A progresszív metal egyre erősödött, ráadásul az európai metal egyik centruma Németország lett. Fesztiválok (Wacken Open Air), erős kiadók (Noise Records, Nuclear Blast), és számos aktív, karakteres zenekar: Running Wild, Grave Digger, Primal Fear, Sodom, Kreator.

A Rage ebben a közegben egy megbízható, folyamatosan fejlődő, kreatív formáció volt: keményebb, technikásabb irányba mentek el, miközben nem próbáltak trendeket követni. A Welcome To The Other Side egy sötét, konceptuális, technikás, mégis dallamos album, amely jól illeszkedett a korszak európai metalívébe.

Mivel konceptlemezről van szó, szerintem kár atomjaira bontani – pláne 17 dal esetében. A történet szerint a főhős a halál pillanatától kezdve egy belső, sötét utazáson keresztül próbálja megérteni önmagát és mindazt, amit maga mögött hagyott. Az átjutás során szembesül félelmeivel, bűneivel és a létezés határterületeivel, ahol a valóság és a tudat határai elmosódnak. A végén felvillan az újjászületés lehetősége: a felismerés, hogy a túloldal nem a vég, hanem egy új kezdet.

Persze a dalok külön-külön is megállják a helyüket. Aki nem albumokban gondolkodik, az biztos nem fog csalódni a Paint The Devil On The Wall - ban egy alulról építkező, amely kiváló refrénnel megtámogatott szerzemény. A Deep In The Night pedig remek, érzelmes, drámai és melodikus darab, igényesen összerakva és hangszerelve.

De igazán akkor működik, ha egyben hallgatjuk végig. Igen, időt kell rá szánni – de szerintem bőven megéri.

A kritikusok alapvetően pozitívan fogadták a lemezt. Kiemelték a trió felállás fő erejét, a hangszeres játék színvonalát, a sötétebb hangulatot és a modern hangzás felé tett lépéseket. Többen a Rage egyik legsötétebb és legösszetettebb albumának tartották. Negatívumként leginkább a játékidő hosszúságát emelték ki.

A rajongók lelkesek voltak: sokak szerint a Rage ekkorra végleg kinőtte a power metal skatulyát, és egy nehezen besorolható, saját világot teremtett.

És valóban: ez a három zenész kiválóan működött együtt. Peter „Peavy” Wagner énekes/basszusgitáros hangja drámai, sötétebb tónusú, ugyanakkor refrénjei továbbra is erőteljesek és emlékezetesek. Victor Smolski gitáros játékán érezhető a klasszikus zenei képzettség, mégis feszes, súlyos riffeket hoz. Mike Terrana technikásan, de végig dalcentrikusan dobol. Mondhatjuk úgy is: Peavy hozta a lelket, Smolski a zenei agyat, Terrana pedig az energiát.

Van ebben az albumban valami rendíthetetlen. Fegyelem, precizitás és folyamatos feszültség. A hangok egymásba fonódnak, a zene pedig – bár kívülről érkezik – valójában belül szólal meg. Egy komoly, fegyelmezett, mégis szenvedélyes anyag a Welcome To The Other Side, amely az emberi kitartás és gyengeség különös elegyét hordozza. Nem feltétlenül szórakoztatni akar, inkább emlékeztet.

„A Welcome To The Other Side olyan, mint amikor véletlenül kétszer annyi rumot teszel a teádba: először csak nézel, aztán már nem is érdekel, mi történik körülötted – csak élvezed.”

Egy újabb metalcore banda – viszont brit, és egyértelműen a jobbak közül való. Eddig nem ismertem őket, de mostantól figyelemmel fogom kísérni a zenekart, még úgy is, hogy korábban akadtak nehézségeik.

A Glamour of the Kill egy angol metalcore zenekar Yorkból. 2007-ben indult a történetük, 2015-ben feloszlottak, majd 2018–2019 között újra aktívvá váltak, tavaly pedig ismét összeálltak. Így született meg a Vengeance című lemezük.

A csapat azt a fajta brit metalcore-t játssza, amely nálam egyértelműen favorit: a műfajt határozottan a metal felől közelítik meg. Elsőre a walesi Bullet for My Valentine ugrott be róluk – nem véletlenül.

A nyitó First Breath of the Reaper egy atmoszférikus, feszültségkeltő bevezető. A tempós, energikus, dühödt, mégis dallamos The Forgotten már világosan megmutatja, mire számíthatunk a továbbiakban. A lendület a Grace of God alatt sem törik meg, ráadásul kapunk egy hideg, mégis hatásos refrént. A címadó Vengeance agresszív, dögös, feszültséggel teli dal – tiszta adrenalin.

Ezután következik a lemez két legerősebb tétele. Az egyik a Feed Them to the Pigs: iszonyatos húzása van, erősek a dallamai, brutálisan üt, gyakorlatilag letépi a fejed. A másik a Diseased, amely mélyre megy és keményen csap le, miközben végig melodikus és súlyos marad.

A Delirium egy építkező, érzelmes szerzemény, amely a végére kitárul – belső vihar, amely furcsa módon mégis felemel. A Rampage lendületes, sodró, dallamos tétel, elszabadult, nyers hangzással. Az Aeternum Immortalis nyugtalanító, ugyanakkor nagyívű és drámai. A Suffer szinte szétfeszül az energiától, sötétebb textúrával, mintha valaki a saját romjai fölött ülve üvöltene. A záró Broken Halo emelkedő dinamikája érzelmileg erős hullámot indít el – kemény, mégis törékeny lezárás.

A zenekar szerint a Vengeance a Glamour of the Kill újradefiniált újjászületése, amelyet a düh és a visszatérés ereje formált. Tudatosan lettek keményebbek és sötétebbek. Bizonyítani akarták, hogy helyük van a modern metal világában.

A zenekar tagjai

Davey Richmond – a banda érzelmi és technikai középpontja, markáns, karakteres frontember.
Sam Brookes és Mike Kingswood – a két gitáros a csapat melodikus magja; erősek a szólóik, és masszív, stabil alapot biztosítanak.
Ben Thompson – a dobos, aki az energia motorja a háttérben.

Összességében a Vengeance a bosszú fekete miséje. Benne vibrál minden elrontott ígéret és felgyülemlett indulat. Egy bitang erős album, jó hangzással; az egész egy jól működő, súlyos, dögös, mégis dallamos egység. Egységes – és egységesen erős.

„A Vengeance olyan, mintha egy összetört angyal próbálná újra összerakni a szárnyait.”