A finn Warmen megint az a kategória, akiket akár már ismerhettem is volna, hiszen 2000-ben gründolták a projektet. Az espooi társulat eleinte Janne Wirman – a Children Of Bodom billentyűse – szólóvállalkozásaként működött. A korai lemezek neoklasszikus, technikás metalra épültek, vendégénekesekkel és virtuóz hangszeres szólókkal. A csapat fokozatosan fejlődött igazi zenekarrá, a zene pedig egyre súlyosabbá vált.

A 2023-ban kiadott Here For None album azonban csavart egyet a történeten, hiszen ekkortól vált állandó énekessé a szintén finn Ensiferumban is tevékenykedő énekes/gitáros, Petri Lindroos. Tulajdonképpen ő a kapcsolódási pont köztem és a zenekar között, mivel egy vele készült interjúban olvastam először a Warmenről.

A zenekar hatásai között ott van a Children Of Bodom öröksége, a finn power metal (például a Stratovarius), a filmzenék atmoszférája, illetve a modern melodikus death metal.

A 2025-ös Band Of Brothers már a banda hetedik anyaga, és mostanra kissé eltávolodtak az eredeti iránytól. Talán a „neoklasszikus dallamokkal fűszerezett power/death metal” lenne a legtalálóbb meghatározás. A billentyűs részeket Janne újragondolta: az eddig inkább szólisztikus témák helyett most atmoszférát teremt a hangszerével – bár a szólókról azért nem mondott le teljesen.

A gitárriffek és különféle szólók adják a lemez gerincét, és mivel a zenekar minden tagja aktívan részt vett a dalszerzésben, a végeredmény egy keményebb, összetettebb anyag lett. (A cím is a zenekari összetartozást jelképezi.)

A Warmen felállása:

• Janne Wirman – billentyűs
• Antti Wirman – gitáros
• Jyri Helko – basszusgitáros
• Seppo Tarvainen – dobos
• Petri Lindroos – énekes/gitáros

Kétszeri hallgatás után abszolút elégedetten álltam fel a Band Of Brothers végén.

A címadó tétel rögtön kijelöli a lemez tónusát. Noha nem ez a legerősebb darab, de energikus, filmzenésen epikus, a szintetizátorhangok jól illeszkednek a dalba, különleges atmoszférát kölcsönözve neki. Ugyanezt a hatást adja a kissé középkori hangulatú One More Year, amely felvezeti a korong legjobb szerzeményét, a Nine Lives-t – ez a dal tele van feszültséggel és lendülettel.

A When Doves Cry Blood egy döngölős menetelés a romokon át, míg az Out For Blood erős, húzós, kissé rideg darab, amely jól illeszkedik az album vonalába. A Kingdom Of Rust súlyos, a dob–basszus kettős pedig különösen erős a verzékben. A lemez közepére már világossá válik, hogy ez egy nagyon egységes anyag, mind hangulatban, mind minőségben.

A March Or Die törtebb ritmusaival egyfajta zenei ultimátum, ahol nincs helye a kompromisszumnak. A srácok egy interjúban említették a svéd melodikus metalt, és ez itt valóban érződik: az Arch Enemy világa köszön vissza. Az Untouched egy gyors, dinamikus szerzemény váltott gitár–szinti szólóval.

A Coup De Grace talán egy kicsit halványabb a többihez képest, de a géppuskaszerű riffek és a finom dallamok így is működnek. A Dethroned-ben ismét kiemelkednek a billentyűk, van benne némi jazzes lüktetés, a záró tétel pedig középtempós, döngetős és menetelős – egy érzelmileg telített, jó zenei megoldásokkal megtűzdelt lezárás.

A Band Of Brothers egy tudatos, stílusokon átívelő újradefiniálás: megtartja a zenekar technikás múltját, miközben érzelmileg és hangzásban is mélyebb rétegeket tár fel. Jól ötvözi a finn metal hagyományait a melodikus death metallal, így nemcsak a múlt előtt tiszteleg, hanem utat mutat a jövő felé is.

Szép munka!

„Ha a Band Of Brothers meghallgatod, nem kérdés ki mellé állsz a csatában”

35 éve jelent meg a Scorpions – Crazy World lemeze, azzal a bizonyos fütyülős számmal

A fémzenei piac pörgése megállíthatatlan. Sorra jönnek az új albumok, nehéz – sőt, néha lehetetlen – lépést tartani ezzel a dömpinggel. Heti rendszerességgel zúdulnak ránk a friss megjelenések, köztük nem egy egészen kiváló.

De néha jó egy kicsit lelassulni. Elővenni egy régebbi korongot, újra meghallgatni, nosztalgiázni, elmerülni az emlékekben – vagy épp ismét felfedezni. A német Scorpions régebbi lemezeit – főleg a jubileum kapcsán – megint elővettem, és gyakorlatilag mindegyikben találok valami újat. Persze a régi kedvenceket újra átélni külön öröm. Ez egy izgalmas utazás.

A Crazy World a zenekar 11. stúdióalbuma. Ezen a lemezen producer-váltás történt: az 1975 óta velük dolgozó Dieter Dierks – aki nagyban hozzájárult a klasszikus Scorpions hangzáshoz – helyére Keith Olsen került.

A csapat tagjai:
Klaus Meine – ének
Rudolf Schenker – gitár
Matthias Jabs – gitár
Francis Buchholz – basszusgitár
Herman Rarebell – dob

A lemez a „fütyülős számról” vált világhírűvé: a Wind of Change elképesztő sikereket ért el. Klaus Meine elmondása szerint a dal ötlete egy Moszkva folyón tett hajókázás közben született, amikor látta, ahogy a kulturális és politikai korlátok leomlanak. Ekkor jött a dallam, amit elkezdett fütyülni – ebből született a Scorpions egyik legnagyobb klasszikusa.

Természetesen nem csak ez a dal emeli a lemezt. A nyitó Tease Me Please Me egy hibrid nóta: alapjaiban tipikus Scorpions, de főleg a refrén amerikaiasabb, ugyanakkor megvan benne a kellő dög is. Hasonlóan erős a Don’t Believe Her, talán még fogósabb refrénnel. A To Be with You in Heaven nekem olyan, mintha egy gyorsabb dalt lassítottak volna le – kicsit sziruposabb az előzőeknél, de működik.

Na és akkor a „fütyülős szám”. Annak idején a rádiók és a tévék szinte szénné játszották, sokan meg is unták, pedig a Wind of Change egy baromi érzelmes, erős dal – a Scorpions egyik csúcspontja. Ez az album szíve és lelke.

Ügyes tempóváltás jön a Restless Nights-szal: a verze visszanyúl a korai korszakhoz, a refrén pedig szépen kiteljesedik. A Lust or Love könnyed, tipikus Scorpions-darab. A Kicks After Six viszont nagyon amerikai hangzású, kicsit bulis, kicsit töltelékszagú – nekem kevésbé működik. Nem úgy a Hit Between the Eyes, ami tempós, dögös és dallamos. A Money and Fame a rocksztárságról szól, lassabb és hangulatában eltér a többi daltól.

A címadó Crazy World elbújik a slágerek árnyékában – komorabb, de kissé sablonos. A végére viszont kapunk még egy klasszikus Scorpions-balladát, Sand Me An Angel képében, amely igazi léleknyugtató.

Rudolf Schenker egy interjúban elmondta, hogy míg Amerikában inkább a rockslágerek voltak népszerűek, addig Európában a balladák hódítottak. Ezt az is alátámasztja, hogy a Crazy World hatalmas sikert aratott a német nyelvterületen: kétszeres platina Németországban, háromszoros platina Svájcban, platina Ausztriában, de még Franciaországban is. Ez lett a zenekar legkelendőbb albuma, világszerte több mint kétmillió eladott példánnyal.

A kritikusok erőteljes hangzást, fogós slágereket és Meine kiemelkedő énekét méltatták, valamint azt, hogy Keith Olsen új színt vitt a produkcióba. Ugyanakkor sokan kifogásolták, hogy a lemez kommerszebb irányba mozdult el: kevesebb benne a korai évek nyers ereje, és túl rádióbarát lett.

A rajongók viszont imádták, különösen a balladák miatt. Számukra a Wind of Change a kelet-európai rendszerváltás érzelmi kísérőzenéje lett – ezért is szerették ennyire.

A YouTube-on a Send Me an Angel már 442 milliós, a Wind of Change pedig elképesztő 1,1 milliárdos megtekintésnél jár. A koncerteken a két ballada mellett a  mai napig hallható a Tease Me Please Me is, ami jól mutatja, mennyire időtálló ez a korszak.

A Crazy World igazi mérföldkő a Scorpions pályafutásában. A Wind of Change sikere új közönséget hozott, a turné pedig teltházas arénákban zajlott világszerte, megerősítve a zenekar státuszát a globális színtéren. Ezt a sikert később már nem tudták megismételni – de talán nem is kellett.

Mert a Crazy World több mint egy sikeres album: a történelem egy pillanatának zenei  lenyomata. A Wind of Change, a producer-váltás és a gitárcentrikus hangzás együtt egy kreatív csúcspontot jelölnek. Egy korszak végét, amely egyszerre volt kereskedelmileg diadalmas, zeneileg karakteres és történelmileg releváns. Egy emberi album, a hard rock egyik utolsó diadala, mielőtt megérkeztek a kilencvenes évek „változásának szelei”.

„A Wind Of Change után azt hittem eljön a világbéke, ehelyett jött a grunge. Köszi világ”

Nem szeretek negatív ismertetőket írni. Egyrészt azt vettem a fejembe, hogy csak azokról az albumokról írok, amik nekem is tetszenek, hátha ezzel másoknak is kedvet csinálok hozzájuk. Szerencsére rengeteg jó lemez van, így nincs is idő a gyengébbekkel bíbelődni.
Most viszont szakítanom kell az elveimmel. A finn Battle Beast új lemezét ugyanis vártam – mégpedig azért, mert bár nem tartozom a legelkötelezettebb híveik közé, a 2019-es No More Hollywood Endings albumuk nagyon is beszippantott. Pont olyan dalok voltak rajta, amiket ebben a dallamos, színes, a nyolcvanas évek hard rock-hangulatával megtámogatott power metalban szeretni lehet.
Nem fogok zsákbamacskát árulni: csalódott vagyok.

A 2005-ben Helsinkiben alakult zenekarnak a Steelbound immár a hetedik stúdiólemeze.
A csapat tagjai:

• Pyry Vikki – dob
• Juuso Soinio – gitár
• Eero Sipilä – basszusgitár
• Janne Björkroth – billentyű
• Noora Louhimo – ének
• Joona Björkroth – gitár

Az énekesnő Noora Louhimo az albummal kapcsolatban elmondta, hogy „a dac és az öröm mennydörgő emlékművét” hozták létre.
A zenekar erőssége, hogy Janne, Eero és Joona közösen írják a dalokat, ami izgalmasan tartja a dolgokat, és egyben segíti a folyamatos fejlődést.
Eero szerint folyamatosan kísérleteznek, hogyan lehet összehozni a klasszikus heavy metalt, a 80-as évek hard rockját, a filmes-szintetizátoros alapokat, a szimfonikus betéteket és a pop elemeket.
A Steelbound tehát ki akar lépni a hagyományos power metalból, és olyan zenét kínálni, amely boldoggá teszi az embereket – ha csak rövid időre is.

Bevallom, most puskáztam. Nem szoktam semmit elolvasni az adott zenekar albumáról, hogy ne legyen hatással rám, de kíváncsi voltam: csak én hallom így ezt a lemezt?
Nos, nem. Többen is hasonlóan érezték. Valaki például azt írta, hogy ez a „cukormázas stílus már nem igazán harap, mintha az Eurovíziós Dalfesztiválra készülnének” – ami őszintén szólva nem hangzik dicséretnek.

Akkor viszont most én jövök.

A „The Burning Within” még egy lendületes, szenvedélyes szám, Noora odateszi magát, van benne egy jó refrén – nem lehet rá panasz.
A „Here We Are” tulajdonképpen ugyanez a vonal: nem rosszabb az előzőnél, igaz, nem is jobb.
A címadó „Steelbound” kétségtelenül a lemez csúcspontja – nagyívű refrén, Noora katartikus éneke kissé elfeledteti az amúgy számottevő pop-hatásokat.
A varietés „Twilight Cabaret”-nél viszont már kezdtem kényelmetlenül érezni magam – ráadásul a refrén mintha már egyszer elhangzott volna. Tény, hogy más, mint a többi, csak éppen nem a jó értelemben.
A „Last Goodbye”-nál azonban felvirult a tekintetem – na, az ilyen dalok miatt lehet szeretni a Battle Beastet. Lendületes, sodró, Noora démoni énekével érzelmi csúcspont. Itt még reméltem, hogy jóra fordulnak a dolgok – de nem így történt.

A „Blood of Heroes” legalább power metal, nem is rossz, de nagyon sablonos, és mintha már százszor hallottam volna.
A következő „Angel of Midnight” sem hagyott mély nyomot.
A „Riders of the Storm” refrénje olyan, mintha egy folkosabb Nightwish-dal lenne, viszont borzasztóan bántóak a gépi ütemek.
A záró „Watch the Skyfall” sem rossz szerzemény, de eddigre már elvesztettem a zenekarba vetett hitemet.

Összességében nagyot csalódtam. Igaz, az előző albumot nem hallottam, de nekem nem ez a Battle Beast él az emlékezetemben.
A Steelbound túlcsiszolt, sablonos és sokszor bántóan popos. A szintetizátor-dominancia és a kiszámítható dalszerkezetek egy olyan lemezt eredményeztek, amelyből vajmi kevés igazi Battle Beast-féle power metal maradt.

Szinte végig bíztam benne, hogy történik majd valami, ami emlékeztet a zenekar általam kedvelt oldalára – de ez nem történt meg.

„A lemez olyan, mint egy bepúderezett, rózsaszínű plüsskalapács.”

A Heti extrák is erősre sikeredtek. A Moonspell koncertlemeze, a Trivium ütős dala, a Samael újra sötét és monumentális, a Swedish Erotica a dallamok kedvelőit hozhatja lázba, a Night In Gales pedig ünnepel — és még nincs vége a sornak. Öveket bekapcsolni!

Moonspell – Opus Diabolicum (EP)
Egy különleges, élő albummal jelentkezett a Moonspell: a 2024-es MEO Arena-koncertet örökíti meg, ahol a zenekar a 45 tagú Lisszaboni Szimfonikus Zenekarral lépett színpadra.

Trivium – Struck Dead (EP)
Erős dallal jelentkezett az orlandói Trivium — gyors, dühös, technikás és mégis dallamos.

Night In Gales – Sylphlike (jubileumi újrakiadás, EP)
A német zenekar 30 éves jubileumára újra kiadta debütáló EP-jét.

Swedish Erotica – Little Dancer (Single)
35 év után tért vissza ezzel a kislemezzel a svéd melodikus hard rock csapat — nosztalgikus, mégis friss energiákkal.

Chimaira – Creepers Vol. I. (válogatás)
Az amerikai groove/metalcore zenekar válogatáslemeze ritkaságokat, „B-oldalas” dalokat, remixeket és feldolgozásokat tartalmaz, a 2011–2014 közötti korszakból.

Currents – All That Follows (EP)
A Currents ezzel az öttételes EP-vel zár le egy korszakot.

Samael – Black Matter (Single)
Nyolc év után adott életjelet magáról a Samael. Ez a dal egy sötét, kozmikus utazás.

Distant – Desolation (Single)
Egy nyers, kompromisszummentesen agresszív tétel, amely arra figyelmeztet, hogy a világ haldoklik.

A harmadik rész is bőven tartogat izgalmas és különleges kiadványokat. Francia szimfonikus death, chicagói ipari metal, kanadai és kaliforniai deathcore, német horrorpunk, neoklasszikus metal, valamint igazi kuriózumként izraeli black metal várja a hallgatót.
Ezúttal az Aephanemer monumentális dallamai, a Black Cross Hotel ipari súlya, a Despised Iron és a Spite deathcore-támadása, a The Other horrorpunkos világa és az Arallu sivatagi feketesége rajzolnak ki egy kontinenseken átívelő, sötét zenei utazást.

Aephanemer – Utopie,
A francia szimfonikus death metal kvartett negyedik lemezével jelentkezett.

Black Cross Hotel – Songs About Switches
A chicagói industrial metal zenekar első albuma sötét, szintetikus és groove-okkal teletűzdelt.

Despised Iron – Shadow Work
Kanadai deathcore, brutális és technikás, amely egyszerre tiszteleg a gyökerek előtt és feszegeti a műfaj határait.

The Other – Alienated
Tizenharmadik albumával tért vissza a német horror punk banda. Az Alienated úgy menetel, mint egy zombihorda a punkklub felé.

Redshark – Sudden Impact
Energikus retro hangzás, modern lendülettel – ez jellemzi a Redshark második lemezét.

Dwelling Below – Wearisome Guardians
A floridai doom/death trió második albuma disszonáns, filozofikus és rituális.

Burned in Effigy – Tyrannus Aeturnum
A chicagói neoklasszikus metal banda második lemeze technikás és agresszív anyag.

Spite – New World Killer
A kaliforniai deathcore brigád ötödik lemeze brutális és dühös, a modern világ pusztulásáról mesél.

Arallu – Dmoon
Ritkán hallani izraeli black/death metal zenekart – főleg ilyen jót. A kilencedik lemez a közel-keleti sötét mitológiát idézi meg.

A második felvonásban sincs megállás: jön a Stillbirth koncepciója, az Avatar színházi őrülete, az Outlaw fekete érzelmei és az Empire Drowns doomos mélysége. Itt már tényleg nincs menekvés – csak a zene!

Stillbirth – Survival Protocol
A Stillbirth konceptlemeze egy nukleáris apokalipszis utáni túlélésről szól. Brutális, mégis szórakoztató.

Avatar – Don’t Go in the Forest
Az Avatar már a tizedik lemezénél jár. Az album groteszk, teátrális és sötéten humoros séta a képzelet erdejében.

Archaic Thorn – Malicious Spears
A német old school death metal banda második lemeze egy okkult, háborús vízió.

Creeper – Sanguivore II: Mistress of Death
A brit gothic rock banda negyedik lemeze olyan, mint egy vérszomjas keringő a pokolban.

Mystic Circle – Hexenbrand 1486
A német black metal duó tizedik albuma egy középkori per történetét meséli el – vérrel írva.

Runemagick – Cycle of the Dying Sun
A svéd death/doom banda 14. lemeze lassan hömpölygő, rituális történet a haldokló nap körforgásáról.

Outlaw – Opus Mortis
A black metalban mozgó banda negyedik lemeze sötét, érzelmileg súlyos – mint egy hitét vesztett sereg menetelése.

Empire Drowns – Endless Nights
Új lemezzel tért vissza a dán melodikus doom/death zenekar. A skandináv tél rideg szépségét és az élet végességét idézi meg.

Nem tudom, hogy a Halloween miatt van-e, de annyi az új megjelenés, hogy az ember tényleg csak kapkodja a fejét. Rengeteg új anyag jött ki a héten, de azért sikerült kiválogatni közülük huszonötöt, amelyek bekerültek a heti ajánlóba. Az első részben van, itt kérem klasszikus NWOBHM Varsóból, folk/death Mexikóból, progresszív/stoner elegy az Államokból, francia numetal és ez még csak a hét első napja. Aquilla, Cemican, Howling Giant, ODC, Defecto, Sarayasign.

Aquilla – Sentinels of the New Dawn
A varsói zenekar a klasszikus NWOBHM-hatásokat ötvözi sci-fi témájú dalaiban. Olyan, mintha a jövőt egy kazettán küldték volna vissza a múltba.

Cemican – U K’U’ Uk’ Ankil Mayakajj
Folk death metal Mexikóból. Negyedik lemezük a maja mitológia és az ősök emlékezetének megidézése.

Howling Giant – Crucible and Ruin
Az amerikai progresszív/stoner trió albuma egy kozmikus, riffközpontú történet.

ODC – Twisted Love
A francia zenekar bemutatkozó lemeze provokatív, modern és sokszínű, a nu metal határait feszegetve.

Unprocessed – Angel
Progresszív metalcore Wiesbadenből. Az új lemez technikás, érzelmes és tágítja a zenekar határait.

Malakhim – And in Our Hearts the Devil Sings
A svéd black metal formáció második korongja sötét, melodikus és provokatív – az ortodox hagyományok továbbírása.

Defecto – Echoes of Isolation
Érzelmileg súlyos, technikás anyag a dán progresszív metal együttestől – olyan, mintha a gondolataid ellened fordulnának.

Sarayasign – Shadows of the Dying Light
Epikus, történetközpontú elbeszélés melodikus heavy metal/hard rock köntösben, a fény és sötétség határán.

A napokban volt 20 éves a Rammstein – Rosenrot albuma, ennek apropóján hallgattam meg újra.

Csapjunk a közepébe!

A Rosenrot a Rammstein ötödik nagylemeze – pályafutásuk egyik legösszetettebb, legrétegzettebb alkotása. A zenekar saját árnyékával táncol, miközben újraértelmezi, mit jelent vágyakozni, szeretni, pusztítani és elengedni. Az előző, Reise, Reise album munkálatai során született dalok közül több túl személyesnek, túl balladisztikusnak tűnt, ezért írtak még néhányat – így született meg a Rosenrot, mint egyfajta „második felvonás”.
Itt a Rammstein megmutatta, hogy képes sötétebb, csendesebb tónusokra is.

A lemezt a klasszikus felállás rögzítette: Till Lindemann énekes, Richard Z. Kruspe és Paul Landers gitárosok, Oliver Riedel basszusgitáros, Christoph Schneider dobos, valamint Christian “Flake” Lorenz billentyűs.
Till úgy nyilatkozott, hogy céljuk a tabuk áttörése volt, valamint a hatás kedvéért hosszabb és változatosabb dalokat írtak. Nézzük, mennyire sikerült mindez.

A lemezkezdés mindig kulcsfontosságú – meghatározhatja az album irányát, és felkeltheti a hallgató érdeklődését.
Nos, a Benzin ebből a szempontból is jó választás: nem a Rammstein legerősebb dala, de nyomasztó, gépies, szuggesztív és lüktető. Tulajdonképpen egyfajta szerelmi vallomás a benzinhez.
A következő Mann gegen Mann már egy építkező szerzemény, amely a refrénben teljesedik ki – erőteljes basszusjáték, elszállósabb részek és feszültség jellemzik, miközben egyfajta tükröt tart elénk.

A címadó Rosenrot egy német népmese újraértelmezése, meglehetősen nyomasztó atmoszférával. A Spring lassabb, súlyos gitárokkal, Lindemann szinte suttogó énekével, gyakorlatilag árad a hallgató felé, bemutatva a társadalom sötét oldalát. A Wo bist du érzelmes dal – Rammstein-módra lírai és fájdalmas.
A Stirb nicht vor mir (Don’t Die Before I Do) egy balladaszerű duett Sharleen Spiteri közreműködésével, angol és német nyelven. Nem kifejezetten vidám darab – eredetileg Till egyedül, németül énekelte, de ebben a formában ez a verzió hivatalosan sosem jelent meg.

A Zerstören brutális riffjei és ritmusai visszazökkentenek az eredeti Rammstein-hangulatba – karakteres, intenzív és nyers. A Hilf mir feszültséggel teli, sötét és groteszk, a refrénre pedig fokozatosan megélénkül, felvezetve a korong legfurcsább, legmerészebb dalát. A spanyol nyelvű Te Quiero Puta! ritmusos, provokatív és teátrális – bár nehéz hová tenni, de egyértelműen szerethető. A dalban Carmen Zapata énekesnő mellett egy dél-amerikai mariachi zenekar is hallható.

A Feuer und Wasser alulról építkező, drámai és szuggesztív, fokozatosan izzik, majd végül lángra kap. Az Ein Lied zárja a lemezt – nyomasztó, minimalista hangszerelés, Lindemann belsőségesen szaval, a hangulat csendes és személyes.

A kritikusok véleménye vegyes volt: dicsérték a kísérletező kedvet és a lírai mélységet, míg mások szerint a lemez kevésbé egységes, inkább „B-oldal” jellegű.
A rajongók azonban úgy tartják, hogy a Rosenrot egy alulértékelt, atmoszférikus gyöngyszem, még ha néhány dal valóban megosztó is.

Érdekesség, hogy a hangzást precízen és organikusan sikerült beállítani, és a zenekar nem turnéztatta meg az albumot, ennek ellenére több európai országban platina- és aranylemez lett.
A Mann gegen Mann a YouTube-on 37 milliós, a Benzin 64 milliós, a Rosenrot pedig már 137 milliós megtekintést ért el.

Összegezve: a Rosenrot egy átmeneti, mégis meghatározó állomás, amely új irányokat nyitott meg a zenekar számára. Sajátos, önálló hangulatot képvisel – kevésbé robbanékony, de határokat feszegető anyag. A Rammstein itt kilépett a „riffek és tűz” kereteiből, és megmutatta lírai, filozofikus oldalát.

„A Rosenrot nem akar elcsábítani, csak leül melléd és mesél: sötétet, szépet, fájót.”

Vannak zenekarok, amelyek pályafutása, zenei fejlődése, a honnan hová való megérkezése, illetve eljutása, egy izgalmas utazás – lemezeik pedig ennek az útnak az állomásai. A finn Amorphis útja a death metalból indult, de már korán megmutatták, hogy több rejlik bennük a puszta brutalitásnál. Idővel zenéjükbe beépült a folk és a progresszív vonal is, és onnantól kezdve minden albumuk egy új fejezet lett sajátos hangzásuk krónikájában.

A népi dallamok, a billentyűk atmoszférája, a tiszta ének és a hörgés olyan egyedi elegyet alkotnak, amit nehéz beskatulyázni. Egyszerre epikus, melankolikus és súlyos.

Na, szóval: az 1990-ben, Helsinkiben alakult csapatnak a Borderland immár tizenötödik albuma. A bevezetőben említett folyamatos fejlődést jól mutatja, hogy a dalok most könnyedebbek, kevésbé progresszívek – lágyabbak és talán kissé populárisabbak is. Viszont átgondoltak, jól megkomponáltak, és végig figyelemfenntartóak.

A szerzeményekben sok a billentyű, amely nemcsak színez, hanem kijelöli is az irányt. Ez tulajdonképpen nem csoda, hiszen a lemez tizenegy tételéből hét Santeri Kallio nevéhez fűződik. Rajta kívül Olli-Pekka Laine basszusgitáros, Jan Rechberger dobos, Esa Holopainen és Tomi Koivusaari gitárosok, illetve Tomi Joutsen énekes alkotják a zenekart.

Az énekes a lemezzel kapcsolatban elmondta, hogy organikusabb, atmoszférikusabb anyagot szerettek volna, és remélik, hogy érzelmeket vált ki a hallgatókból. Az Amorphis mindig más albumot akar készíteni, és elégedettek a Borderlanddel. Ugyanakkor az anyag kapcsolódik az előző, Halo című lemezhez is – csupán más árnyalatokkal. A Borderland belső utazásokról, átmenetekről és megújulásról szól, miközben megtartja a mára védjegyükké vált Amorphis-jegyeket. Ebben nagy szerepe volt Jakob Hansen producernek, akivel sikerült frissíteni a hangzást.

Nincs mit tenni: barangoljuk be ezt a bizonyos határvidéket!

A Circle remek kezdet: mély, személyes, felemelő és sodró lendületű – mintha egy belső világ ébredne. A Bones már más, de szintén kitűnő dal: komolyabb, fenyegetőbb; a verzék hörgősek, a refrén viszont reménykeltő – mint amikor a múlt csontjai megmozdulnak.

A lendületes Dancing Shadows sok billentyűt kapott, váltott énekkel és remek refrénnel – mintha az árnyak lassan körbeölelnének. A Fog to Fog az előző tétel tematikáját viszi tovább: olyan dal, amely melléd áll és elkísér.

Itt érdemes egy pillanatra megállni. Az album hallgatása közben azon gondolkodtam, milyen hangulat kell a Borderland megértéséhez. Már elsőre megérintett a lemez atmoszférája, és a következő hallgatások során sem éreztem mást. Lehet, nem is kell ezen agyalni – csak hagyni, hogy a muzsika keltsen érzéseket bennünk.

A Strange sodró, léleknyitogató dal; a Tempest pedig, erős szintijátékkal és drámai felépítéssel festi meg a belső összecsapásokat.

A The Lantern viszont valamiért nem tudott igazán elkapni – pedig minden benne van, ami jellemző a Borderlandre. Nem vezet ki a sötétségből, inkább megmutatja, hogyan élj benne.

Elérkeztünk a címadó felvételhez, amely számomra lényegesen izgalmasabb az előzőnél – itt-ott folkos elemek is felütik a fejüket. Fokozatosan építkezik, mint amikor a köd mögül végre feltárul a táj. A Despair méltó lezárás: lassú, súlyos és sötét.

Ha meg kell vonnom a konklúziót, azt mondanám, hogy a Borderland egy belső utazás, amit együtt járunk végig a zenekarral. Olyan, mintha régi barátokkal térnénk vissza egy ismerős tájra. Nem akar meglepni, de van mit mondania.

„A Borderland nem határvonal, hanem egy átjáró múlt és jövő között.”

Michael Schenker zenéjével ugyan több évtizede ismerkedtem meg, de pályafutását nem követtem szorosan. Őszintén szólva, egyedül az 1991-es, Robin McAuley-val közös McAuley Schenker Group zászlaja alatt megjelent M.S.G. című lemezt hallottam. Most viszont a friss megjelenések között belefutottam a Don’t Sell Your Soul címadó dalába, és azonnal felkeltette az érdeklődésemet.

A mostani album egy háromrészes trilógia második darabja, amely Schenker UFO-korszakát hivatott megidézni és megünnepelni. Az előző, My Years with UFO című lemez újraértelmezett klasszikusokat tartalmazott, a Don’t Sell Your Soul viszont teljes egészében új szerzeményekből áll.

A zenekar jelenlegi felállása:
Michael Schenker – gitár
Erik Grönwall – ének
Barend Courbois – basszusgitár
Steve Mann – gitár
Bodo Schopf – dob

A lemezen három vendég is hallható: a régi harcostárs Robin McAuley, valamint R.D. Liapakis és Michael Voss producer, akik egy-egy dalban énekelnek.

És hogy milyen a Don’t Sell Your Soul? Dallamos, energikus, múltidéző, mégis modern köntösbe bújtatott, természetesen Schenker markáns gitárjátékával megfűszerezve.

Nézzük a dalokat:
Nem is kezdődhetne jobban az album, mint a címadó felvétellel – lendületes, kiváló gitártémával, van benne tűz és dallam, igazi tematikus zászlóvivő. A következő Danger Zone sem töri meg a lendületet: remek heavy metal/hard rock darab, kellő döggel.

Egy árnyalattal kommerszebb az Eye of the Storm, de még bőven a hallgathatóság határain belül marad. A Janey the Fog már izgalmasabb: Schenker kiváló gitárdallamai és a pulzáló hangulat kifejezetten jól működnek. A I Can’t Stand Waiting sem egy vidám szerzemény, viszont a dallamvezetése kifejezetten erős.

A Sign of the Time és a The Chosen hasonló kategóriát képvisel – az utóbbiban Robin McAuley énekel. Az előbbi lüktető, energikus, felemelő refrénnel, míg az utóbbi sötétebb hangulatú, tempóváltással és monumentális gitárszólóval, igazi csúcspont.

Az album vége felé sem fogy el az erő: az It’s You egyszerű, mégis hatásos refrénnel dolgozik, a Sixstring Shotgun egy bólogatós metal nóta, tele jó dallamokkal és azzal a bizonyos spiritusszal. A Flesh and Bone (R.D. Liapakis énekével) méltóságteljes és dinamikus, a Surrender pedig sodró lendületű lezárás, amely méltó módon zárja a dalgyűjteményt – ebben Michael Voss énekel danolászik nekünk

A Don’t Sell Your Soul egy zenei hitvallás. A dalok erőteljesek, és együtt egy határozott ívet rajzolnak. Tulajdonképpen ez egy olyan pillanat Schenker életművében, ahol a múlt már mögöttünk van, de mégis ott bujkál a vágy az újrateremtésre.

Schenker zenéjében természetesen benne van a nosztalgia, de ő nem a múltba réved – emlékeztet. Emlékeztet arra, hogy a zene nem trend, hanem tűz. És ez a tűz most újra fellobbant.