A héten a súly és a düh dominál: a német Ravager visszahozza, az old school thrash legvadabb energiáit. A svéd Vittra új albuma, 33 percnyi, riffközpontú death/thrash pusztítás. A sötétebb oldalt képviseli a Tithe. És persze mindezek mellett bőven akad még pszichedelikus sludge, klasszikus heavy és punkos düh is a heti merítésben.
Dusted Angel – This Side Of The Dirt Kaliforniai stoner/doom metal, mintha egy démoni motoros banda tartana temetést a sivatagban – a koporsóban pedig maga a józan ész feküdne.
Motion City Soundtrack – The Same Old Wasted Wonderful World Új albummal tért vissza a sokszínű stílusokat keverő minneapolisi zenekar. Olyan, mint egy konfettieső közepén kimondott félmondat: „Nem tudom, mi ez, de legalább szép.”
Tithe – Communion In Anguish Sötét, pszichedelikus extrém metal death/doom alapokkal. Minden riff egy újabb ostya a szenvedés oltárán.
Deaf Club – We Demand A Permanent State Of Happiness Szarkasztikus kaliforniai hardcore/punk. Olyan, mint egy dühös tüntető, aki a mosoly mögött Molotov-koktélt rejteget.
Withered Land – Hall Of The Dead Egyszemélyes fehérorosz szimfonikus black metal, folk és viking hatásokkal – egy halotti csarnokon át vezető epikus utazás.
Firmament – For Centuries Alive Klasszikus heavy metal utazás a ’70–’80-as évek világába. A lemez úgy szól, mint egy hangtalan tanú, aki túlélte az időt, és most riffekben mesél.
Ravager – From Us With Hate Dühös német old school thrash. Az új albumon feldolgozták az Exodus klasszikusát, a Bonded By Blood-ot is.
Vittra – Intense Indifference A svéd Vittra új albuma egy 33 perces, riffközpontú death/thrash robbanás, ami lendületből tarol végig.
A héten igazán változatos lemezek érkeztek: az amerikai I Prevail új albuma,ismét feszegeti a modern metal határait, brutális erővel és komplex hangzásvilággal. A gótikus metal úttörői, a legendás Paradise Lost az Ascension-nel idézik meg a sötét elegancia időtlen világát. Ha pedig könnyedebb, mégis tartalmas punkra vágysz, a kaliforniai Bad Cop/Bad CopLighten Up-ja hozza el azt a fajta energikus zenei terápiát, amely garantáltan feldobja a napodat. És ez még csak a kezdet – a listán további izgalmas, súlyos és kísérletező anyagok várnak rád.
I Prevail – Violent Nature Az amerikai banda új lemeze komplex és brutális – a modern metal határait feszegeti.
Paradise Lost – Ascension A gótikus metal alapcsapata új albummal tér vissza, ismét megidézve a műfaj sötét eleganciáját.
Ded – Resent Az arizonai Ded új lemeze dühös, mégis dallamos – mintha egy pszichológiai jegyzet lapjai kelnének életre.
A Killer’s Confession – Victim 2 Sötét, melankolikus nu metal, amely ipari elemekkel és kemény riffekkel próbálja összevarrni a lelki sebeket.
Stoned Jesus – Songs To Sun Az ukrán stoner formáció súlyos riffekkel támad. Olyan, mint a napfény árnyoldala.
Ashbreather – Le Grande Bouffe A kanadai sludge metal trió súlyos, pszichedelikus-progresszív hangzásvilággal lassan, méltóságteljesen emészti fel a valóságot.
Feanor – Hellhammer Argentin klasszikus heavy metal, olyan mint egy mitikus fegyver, amely izzó riffekből kovácsolódott.
Nexion – Sundrung Az izlandi Nexion zenéje sűrű, rituális hangzású black metal. Az album egy spirituális utazás mély sötétségeken át.
Bad Cop/Bad Cop – Lighten Up Energikus, dallamos kaliforniai punk, amely személyes és társadalmi témákat dolgoz fel, egy olyan zeneterápia: aminek a végén biztosan jobban érzed magad.
Azért szeretem a német power metal bandát, mert mindig azt kapom tőlük, amit várok. Nem szoktam csalódni bennük: hozzák a Judas Priest és a Helloween hatású muzsikát, az elvárt minőséget, a feszes tempókat, a gyorsabb témákat, a nagyívű refréneket és az energikus előadásmódot. Nem váltják meg a világot – de nem is kell.
Az 1997-ben alapított Primal Fearnek a Domination a 15. nagylemeze. A zenekar elmondta, hogy 25 dalból választották ki az albumra kerülő szerzeményeket. Ralf Scheepers énekes kiemelte, hogy régóta nem érezte ilyen jól magát, mint amikor az új dalokat rögzítették. Azt is hozzátette, hogy bár végül a rajongók döntenek egy album értékéről, ők sosem adnának ki olyan munkát, amellyel nincsenek teljesen megelégedve. Szerinte a Domination szép egyensúlyt teremt az erő és az őszinteség között – és mindenképpen előrelépés a zenekar számára.
A lemezt a következő felállásban vették fel:
Ralf Scheepers – ének
Mat Sinner – basszusgitár
Magnus Karlsson – gitár, billentyű
Thalia Bellazecca – gitár
André Hilgers – dob
Az első tétel, a The Hunter, energiával teli, tipikus Primal Fear-dal – pont ezért szerethető. A Destroyer valamivel gyengébb, de a refrénje nagyívű, erős riffekkel megtámogatva. A „kissé” Helloween-hangulatú Far Away sodró lendületével ragad magával.
Nálam a csúcs I Am The Primal Fear: himnikus refrén, kellő dög, Scheepers remek énekteljesítménye, egy igazi önmeghatározás. A belső küzdelmekről szóló Tears Of Fire is a jobbak közé tartozik, szépen felépített refrénnel, akárcsak a Heroes And Gods – amely a hősiességről és a hitről szól, és könnyen közönségkedvenc lehet.
Az instrumentális Hallucinations, lírai pihenőt hoz, érzelmes dallamokkal. Ezután újabb csúcspont következik: az Eden, a leghosszabb dal a lemezen. Lírikus bevezető után monumentális refrénnel indul, igazi drámai tétel. Ebben a számban vendégként Melissa Bonny is feltűnik, aki plusz színt ad a dalhoz.
A Scream csatakiáltásos, harcias, epikus és tökéletesen „headbangelős” nóta. Nem tudom, mennyire tudatos szerkesztés eredménye, de utána három sötétebb, keményebb darab következik: a klasszikusabb Primal Fear-vonalat hozó The Dead Don’t Die, a feszültséggel teli Crossfire, valamint a súlyos riffekkel operáló March Boy March.
A végére egy szokatlan, lírai lezárás maradt: zongorával, vonósokkal, Scheepers narrációjával, majd egy nyitott üzenettel – arról, hogy egy dallam akkor is velünk maradhat, ha már minden elmúlt.
Az album hangzása kiváló, a zenészek teljesítménye pedig hibátlan. Egy rajongó találóan így fogalmazta meg a lemez esszenciáját: „A Domination olyan, mintha a Judas Priest összeházasodott volna a Terminátorral.”
Összegzés: azt kaptam, amit vártam – sőt talán még egy kicsit többet is. Ezért szeretem a Primal Feart.
A közelmúltban ünnepeltük a Scorpions – In Trance albumának 50. évfordulóját. Ez a lemez mérföldkő volt a zenekar karrierjében, hiszen meghatározó irányt adott további pályafutásuknak.
A ’70-es évek rock/metal lemezeivel mindig kicsit bajban vagyok. Egyszerűen azért, mert nem ismertem őket, és talán idegennek is tűntek számomra. Az ok prózai: gyerekként legfeljebb Boney M-et vagy ABBA-t hallgattam – amit éppen a szüleim –, hiszen ekkor még kiskölyök voltam. Az én zenei ébredésem a ’80-as évek elejére tehető, ami egybeesett a kamaszkor lázadó időszakával. Adta magát a természetes fordulat a keményebb zenei irányzatok felé.
Így voltam a Scorpions 1975-ös In Trance albumával is. Soha nem hallottam korábban, mivel ’80-as években ismertem meg magát a zenekart. Be kell viszont vallani: a ’70-es években is születtek kiváló lemezek – és a németek harmadik albuma pontosan ilyen.
Az In Trance váltást jelentett a banda történetében: a hangzás hard rockosabb, a dalok rövidebbek lettek. Ráadásul itt használták először a máig ikonikus Scorpions-logót.
Közreműködő zenészek:
Klaus Meine – ének
Uli Jon Roth – gitár
Rudolf Schenker – gitár
Francis Buchholz – basszusgitár
Rudy Lenners – dob (neki ez volt a debütálása a Scorpionsban)
Klaus Meine egy interjúban elmondta, hogy a zenekar első tíz éve arról szólt, hogy megtalálják a saját hangzásukat és a megfelelő embereket, akikkel hosszú távon dolgozhatnak. Ilyen volt Dieter Dierks producer is, akinek ez volt az első közös munkája a Scorpionsszal, később pedig meghatározóvá vált a banda karrierjében.
Dalok
A nyitó Dark Lady egy tempósabb tétel, már rögtön megmutatja a lemez erőteljes gitárjátékát. Érdekessége, hogy nemcsak Klaus Meine, hanem Uli Jon Roth is énekel benne.
Ezután két csúcsdal érkezik: a címadó In Trance és a Life’s Like a River. Az első a későbbi Scorpions-jegyeket is magán hordozza: Meine hangja, dallamvezetése, a dalszerkezet és a gitárjáték is már a klasszikus korszakot előlegezi meg. Egy harmóniákkal átszőtt dal az elveszettségről. (Érdekesség: Meine és Schenker egy belgiumi templomi látogatás inspirációjára írták.) A második hasonlóan építkezik, érzelmes és monumentális, Meine előadásmódja különösen erős benne.
A Top of the Bill keményebb, nem slágeres, nehezebben emészthető darab, ám mindmáig a koncertprogram része. A Living and Dying szomorkás hangulatú szerzemény a városi magányról, szintén az erősebb tételek közül való.
A Robot Man egy tempós, izgalmas nóta, amely kicsit eltér a többitől. Az élet törékenységéről mesél az Evening Wind, amely elszállós hangulattal indul, majd fokozatosan kiteljesedik. A bluesosabb Sun in My Hand szintén különleges: állati erővel szól benne a basszus, ráadásul ezt is Uli Jon Roth írta, és ő is énekli.
Ezt követi a könnyedebb Longing for Fire, végül az instrumentális Night Lights zárja az albumot, ahol Roth gitárja érzelmes hangképeket fest.
Érdekességek
Az album borítóját cenzúrázni kellett, mert a fotón szereplő hölgyből a kelleténél többet mutattak. Végül a vitatott részt elsötétítették, így már átment a szigorú cenzorok szűrőjén.
Egy korabeli rajongói vélemény frappánsan jellemezte a lemezt: „Az In Trance az a lemez, amit beteszel egy bulin: az emberek vagy táncolni kezdenek, vagy filozofálni – de mindenképpen történik valami.”
Összegzés
Az In Trance volt az az album, amely meghozta a nemzetközi áttörést a Scorpions számára. Itt alakult ki az a hangzás, amely a következő évtizedekben a zenekar sikerre vitt.
A dán Baest 2015-ben alakult, és a Colossal már a negyedik nagylemezük. A társulat old school death metalt játszik modern köntösben. A zenéjük nyers és ösztönös, ráadásul a mostani anyag egyszerre brutális, meglepően dallamos, sokszínű és érett.
Egy interjúban a tagok elmondták, hogy a dalok két év alatt születtek meg – tudatosan hagyták az anyagot érni. Ettől azt remélték, hogy a végeredmény nemcsak technikailag, hanem érzelmileg is kiforrott lesz. Hangsúlyozták, hogy ez az eddigi legszemélyesebb albumuk. A dalszerzés során szándékosan törekedtek arra, hogy a klasszikus death metal brutalitását groove-osabb, rockosabb elemekkel árnyalják. A cél az volt, hogy a zene ne csupán zúzzon, hanem éljen is – dinamikával és érzelmekkel telítve. Nézzük, sikerült-e?
A nyitó Stormbinger azonnal megadja a hangulatot, szétfeszíti az energia, és az album egyik csúcspontja. Az elején azt hittem, rossz lemezt indítottam el, annyira AC/DC-s hangulatúak az akkordok. Az ezt követő Colossus törtebb ritmikájú, sötétebb szerzemény, de számomra nem ér fel a nyitódallal. Az In Loathe and Love kétlábdobos, súlyos, tempóváltásokkal teli death metal szörnyeteg, amelyben ott rejlik a banda egyénisége.
A King of the Sun nem a bevett sémák szerint épül fel – nem is csoda, hiszen Jesper Binzer, a D-A-D énekese vendégeskedik benne, aki más dimenzióba emeli a dalt. Ennek ellenére számomra nem lett igazi csúcspont. A következő Imp of the Perverse már több tűzzel bír: erős riffek, izgalmas gitártémák és változatos tempó jellemzi. A dán black metalos ORM-mal közös Misfortunate a lemez másik legjobb pillanata: klasszikus metalos gitártémáival.
A Mouth of the River refrénje kifejezetten telitalálat, a kiállás utáni headbangelős rész pedig garantáltan beindítja a közönséget. A Lights the Beacons instrumentális darab, amelyhez talán szöveg sem kellene – annyira kerek és önmagában is működőképes. A záró Depraved World pedig ismét egy nagybetűs csúcspont, ahol a klasszikus heavy metal és a death metal elemei tökéletes elegyet alkotnak.
A lemez közreműködői:
Simon Olsen – ének
Lasse Revsbech – gitár
Svend Karlsson – gitár
Mattias Melchiorsen – basszusgitár
Sebastian Abildsten – dob
A srácok nagyon magabiztosan játszanak, és az album hangzása is kifejezetten erős. Merész húzás volt hard rock és heavy metal elemeket beemelni a zenéjükbe – dicséretes a kockázatvállalásuk. A Colossal nem pusztán egy új fejezet, hanem egyfajta összegzés is: múlt, jelen és jövő egyszerre van jelen benne.
Nem biztos, hogy klasszikussá válik, de ambiciózus, izgalmas és bátor lemez.
Az extra kiadványok is erősen hozzák a szintet ezen a héten, és bizony nagyágyúk is akadnak köztük: Led Zeppelin, Mötley Crüe, Behemoth.
Led Zeppelin – Physical Graffiti 50th Anniversary Edition (Újrakiadás) Az ikonikus dupla album fél évszázados jubileumát ünnepli. Az újrakiadás frissen maszterelt változatban érkezik, ráadásként egy különleges Live EP-vel.
Necroticgorebeast – Brute (EP) Tiszta brutalitás: vérgőzös, könyörtelen death metal, amely elmerít az extrém zenei agresszió legsötétebb bugyraiban.
Mötley Crüe – From The Beginning: The Definitive Collection Of Mötley Crüe Hits (Válogatás) A legendás csapat átfogó válogatáslemeze. Újraértelmezett klasszikusok, ritkaságok és kihagyhatatlan slágerek sorakoznak rajta.
Maestitium – Throne Of Shadows (Single) Elias Westrin egyszemélyes melodikus death metal projektje új kiadvánnyal jelentkezik: lírai mélységekkel átszőtt, sötét atmoszférájú zenei utazás.
Behemoth – Pandemonic Incantations (Újrakiadás) Az 1998-as kultikus album újrakiadása kibővített, remaszterelt változatban. Hét bónuszdallal, friss booklettel és vadonatúj borítóval érkezik.
Colorblind – Who Sold You This Truth (EP) A texasi banda hat számos új anyaga. Nyers, önazonos dalok a belső harcról, csalódásról és a kiábrándultság érzéséről.
Fargo – Live 25 (Koncert) A német hard rock veteránjai első hivatalos koncertalbumukkal ünneplik öt évtizedes pályafutásukat. Hiteles, energikus, méltó megkoronázása az eddigi munkásságnak.
Stretch Arm Strong – Free At Last 20th Anniversary Edition (Újrakiadás) A dél-karolinai hardcore/punk formáció 2005-ös, utolsó stúdióalbumának jubileumi újrakiadása. Az idő csak még érettebbé tette ezt a szenvedélyes, erőtől duzzadó anyagot.
Wales glam-rock lázadói, Amerika keresztény metal hősei, és még egy török black metal különlegesség is itt van! Igazi stíluskavalkád. Lemezajánló.
Beth Blade And The Beautiful Disasters – Vintage Rebel X Trauma Bond Wales-ből érkezik a lendületes, klasszikus rock. A negyedik lemezükön a modern hard rockot ötvözik a ’70–’80-as évek glam hangulatával.
Demon Hunter – There Was A Light Here A keresztény metal egyik legtermékenyebb zenekara. 25 év alatt immár a 12. stúdióalbumuknál járnak.
Nevertel – Start Again A floridai nu metal feltörekvői érettebb, energikusabb anyaggal rukkoltak elő.
Sweet Savage – Bang A kultikus belfasti heavy metal banda új lemezén indusztriális textúrák és mélyre hangolt gitárok erősítik a lendületet.
Unaligned – From Beyond Floridai progresszív death metal – technikás, feszes és egyedi hangzást kereső anyag.
Stargazer – Stone Cold Creator A norvég dallamos rockszíntér egyik zászlóshajója új lemezzel tér vissza.
Moribund Oblivion – Intertemporal Ritkaság: török black metal. Klasszikus alapok, atmoszferikus elemekkel gazdagítva.
Barrens – Corpse Lights A svéd trió sötét, atmoszférikus és érzelmekkel átitatott zenét sző.
A második részben több igazi érdekesség is felbukkan. A finn The Rasmus sötétebb, alternatívabb oldalát mutatja meg, míg a svéd okkult rockerek, a Year Of The Goat egyenesen rituális hangulatot varázsolnak. Emellett a kísérletező, nyers Crippling Alcoholism, és a chicagói Motherless súlyos, disszonáns világa is figyelemre méltó. A veterán amerikai heavy metal legenda, a Helstar komor, modern hangzással tér vissza, míg a monumentális hangzásokat keresőknek a Slomatics kínál pszichedelikus, lassan hömpölygő riffáradatot. A határokat feszegetőknek pedig ott van az I See Stars, akik a metalcore-t elektronikus elemekkel elegyítik.
És csak jönnek, jönnek, szép tömött sorokban. Nem, nem az ’50-es évek május elsejei felvonulásán vagyunk, hanem a rock- és metal-megjelenések rohamát bámuljuk tátott szájjal.
Az első részben: progresszív csodák, sötét atmoszférák, nyers kísérletek és lendületes rockhimnuszok egyaránt helyet kaptak a heti megjelenésekben. Van itt minden a Pink Floyd-hangulatú Arjen Lucassen-től a súlyos Lorna Shore-ig!
Arjen Anthony Lucassen – Songs No One Will Hear Mintha a Pink Floyd találkozna egy sci-fi regény utolsó fejezetével – izgalmas, hangulatos és mélyen sodró muzsika.
Between The Buried And Me – The Blue Nowhere Az amerikai progmetal titánok újra feszegetik a műfaji határokat, komplex dallamokat és érzelmi mélységet vegyítve.
Der Weg Einer Freiheit – Innern A 2009-ben alakult német black metal csapat új anyaga érzelmi utazás a sötétség és önreflexió mélyére.
Lorna Shore – I Feel the Everblack Festering Within Me A New Jersey-i deathcore csapat új lemeze nemcsak technikailag lehengerlő, hanem érzelmileg is súlyos mondanivalót hordoz.
Starset – Silos Ötödik albumával tér vissza a futurisztikus, filmzenés elemekkel dúsított, érzelmekben gazdag Starset.
The Switch – No Way Modern hard rock, tiszta ének, nagyívű refrének, gitárcentrikus hangszerelés és atmoszférikus szintijáték.
Knorkator – Weltherrschaft Für Alle Berlinből érkezik a színházias őrület: humor, indusztriális elemek és metal vegyítése.
Nicolas Cage Fighter – I Watched You Burn Ausztrál metalcore: gyors, dühös, mégis mélyen emberi megszólalás.
A napokban lett 20 éves a Parkway Drive debütáló albuma, a Killing With a Smile.
A Parkway Drive az elmúlt két évtizedben szépen felküzdötte magát nemcsak az ausztrál, hanem a világ metal élvonalába is. Ha csak a metalcore zenekarokat vesszük alapul, ez a kijelentés még hatványozottabban igaz. A 2002-ben alakult banda a lakóhelyükön található szörfparadicsomhoz vezető útról kapta a nevét, és mára arénákat megtöltő, fesztiválok főfellépőjévé vált. Stílusukat leginkább ausztrál metalcore-ként lehet körülírni, de valójában sajátos, Parkway Drive-hangzásról beszélhetünk.
A debütálásukon a metalcore és hardcore elemek keverednek, helyenként death metal hatásokkal. Dühös riffek, agresszív hangzás, brutális breakdownok, nyers energia és technikai precizitás jellemzik a dalokat. Tiszta ének nincs, csak üvöltés és hörgés.
A Killing With a Smile-t a következő felállás rögzítette:
Winston McCall – ének
Jeff Ling – gitár
Luke Kilpatrick – gitár
Shaun Cash – basszusgitár (ez volt az egyetlen album, amin szerepelt)
Ben Gordon – dob
Az igazat megvallva, a nyitó páros – Gimme A D és Anasasis (Xenophontis) – ugyan tartalmaz jó témákat, tempóváltásokat, kétlábdobos részeket, sőt klasszikus ikergitár-meneteket, death és thrash elemeket, de mégsem ezek a lemez legerősebb szerzeményei. Utóbbi kifejezetten útkeresőnek tűnik.
Nem úgy a Pandora és az utána következő Romance Is Dead. Lehet, hogy csak én hallom, de többször is az In Flames hatását véltem felfedezni a dalokban – főként a riffekben és a gitárjátékban. Ezek már összetettebb, mégis elementáris erejű nóták.
A következő hármas – Guns for Show, Knives for a Pro;Blackout, Picture Perfect, Pathetic – engem személy szerint kevésbé fogott meg. Zúznak ezerrel, azzal nincs gond, de valahogy egyik sem ragadt magával igazán. Bár a Picture Perfect, Pathetic-ben már felfedezhetők olyan jegyek, amelyek később Parkway Drive-védjeggyé váltak.
Az album csúcspontja számomra az It’s So Hard to Speak Without a Tongue: átgondoltabb, több dallamos rész tarkítja, és direktebb a megszólalása. A Mutiny esetében ez a közérthetőség hiányzik, viszont a Smoke ’Em If You Got ’Em ismét a legjobb dalok közé tartozik – középen egy dallamos betéttel, amely sokat hozzátesz a tömény brutalitáshoz. Ez is összeszedettebb, kerekebb szerzemény. A záró A Cold Day in Hell pedig az előző tétel kistestvéreként hat.
Összességében a zenészi teljesítményt mindenképpen ki kell emelni. McCall bár nem énekel tisztán, üvöltése változatos és intenzív, tökéletesen illik a Parkway Drive korai korszakának nyers hangzásához. A Ling–Kilpatrick gitárduó játéka technikás és súlyos, Cash jól alapoz, Gordon pedig komplex dobtémái miatt érdemel külön dicséretet.
A kritikai visszhang vegyes volt, de túlnyomó részben pozitív. A szakírók műfajmeghatározónak tartották a lemezt, mert a dalok nem követik a klasszikus versszak–refrén szerkezetet, mégis erőteljesen és jól felépítettek. Bár nem hozott forradalmi újításokat, mégis sajátos ízt adott a metalcore színtérnek. Ugyanakkor a szövegeket sokan bírálták „emo” hangvételük és gyengeségük miatt, zeneileg pedig nem tudta teljesen elkerülni a műfaj bevett sémáit.
A rajongók azonban másként látták: szerintük ez az album volt a Parkway Drive aranykorának kezdete. Megvolt benne minden – groove, súly, dallam –, és pontosan úgy szólt, ahogy egy ilyen albumnak szólnia kell. Egyikük így foglalta össze frappánsan: „Ez a lemez úgy indít be, mint egy dupla eszpresszó, amit egy pitbull szolgál fel.”
Winston maga is úgy nyilatkozott, hogy a lemez egy fiatal, dühös zenekar lenyomata, amely még kereste a saját hangját, de már akkor is teljes szívvel zenélt. Ez volt az első alkalom, hogy profi stúdióban dolgoztak, és két hét alatt végeztek a felvételekkel. Őket is meglepte az album sikere, amely elindította a Parkway Drive nemzetközi karrierjét.
Összegezve: a Killing With a Smile nem pusztán egy debütáló lemez – ez volt a zenekar harci kiáltása, amellyel berobbantak a metalcore élvonalába. Vad, kendőzetlen és zsigeri – pontosan az a fajta album, amely nem kér bocsánatot, csak őszintén megmutatja, mire képes.
