Fémkapszulában három különböző stílus adja az összetevőket. A Bloodbound power metalja egy másik világba repít. Cory Marks hitelesen ötvözi a hard rockot és a countryt, míg az Orbit Culture brutális erővel zúdítja ránk a világ dühét.

Bloodbound – Field Of Swords

A Bloodbound egy 2004 óta létező svéd zenekar. A Field Of Swords a tizenegyedik lemezük, mondhatjuk tehát, hogy igazán termékeny társaságról van szó. A zenekar stílusa power metal, mélyebb tónusú gitárhangzással, nagy ívű, himnikus dallamokkal, sebes tempókkal és galloppozós részekkel. A Helloween és a HammerFall hatása erősen tetten érhető, mindez azonban modern megszólalással és történelmi koncepcióval fűszerezve.

A dalok egyértelműen alátámasztják a fentieket. Az As Empires Fall sodró lendülete és epikus felhangjai egyfajta power metalos történelmi freskót rajzolnak elénk, erősen idézve a két említett példaképet. A Defenders Of Jerusalem szintén tele van energiával és egy kiválóan működő, himnikus refrénnel. Üzenete világos: nemcsak a falakat védjük, hanem a hitünket is. Hasonló szellemiséget hordoz a Land Of The Brave is. A Forged In Iron és a Pain And Glory valódi harci tűzben edződött dalok, utóbbiban pedig egy határozottan Sabaton-hangulatú kiállás is felfedezhető.

A zenekarban tevékenykedő zenészek:

• Patrik J. Selleby – énekes, a hang, amely acélt hordoz
• Fredrik Bergh billentyűjátéka adja a zene szakrális fényét
• Tomas Olsson és Henrik Olsson gitárosok előretörő energiával zenélnek
• Anders Broman basszusgitáros stabilan hozza a láthatatlan építőmester szerepét
• Daniel Hansford dobos pedig fényt vág a sötétbe

A Field Of Swords olyan zenét tartalmaz, amelytől az ember egy csapásra hinni kezd a saját sorsában. Ereje és dallamai nem pusztán hatnak, hanem visszaadják azt a hitet, amelyet a hétköznapok könnyen kikezdenek: hogy a zene igenis képes felemelni.

„A Field Of Swords úgy emel fel, mint a hajnali szél: nem kérdez, csak visz magával. Mire észbe kapok, már egy másik világban találom magam.”

Cory Marks – Sorry For Nothing Vol. 2

Néha az ember olyan zenékbe botlik bele, amelyek nem képezik szorosan az érdeklődési körét, mégis van bennük valami, ami miatt érdemes meghallgatni őket. Pontosan ilyen a kanadai hard rock / country rock énekes, Cory Marks – Sorry For Nothing Vol. 2 albuma. Ez a negyedik lemeze, amely magabiztosan lavírozik a hard rock és a country rock határmezsgyéjén.

A srácnak jó hangja van, a dallamai működnek, zenéjében ott van mindkét műfaj esszenciája, és ami talán a legfontosabb: hiteles. Elmondása szerint country zenén nőtt fel, ugyanakkor hatott rá a Rush és Ozzy Osbourne munkássága is, ami hallható nyomot hagyott a dalokon.

A szerzemények végig a fent említett mezsgyén haladnak. Nézzünk meg közülük néhányat, amelyek a legjobban működnek. A Change The Game egy dallamos, pozitív töltetű tétel, amelyben időnként a Five Finger Death Punch nyugodtabb pillanatai is felrémlenek. A The Heart Breaks When It Wants To érzelmes darab, szép hangképekkel, és jól megmutatja, hogyan lehet a törékenységet hallgathatóvá tenni. A Wind Ride húzós, rockosan lüktető country tétel, míg a Someone I Hate a lemez legkeményebb szerzeménye: karcos, nyers és őszinte. Ugyanez elmondható a Pick Up The Phone című dalról is, amely komoly gitárjátékkal operál, a vokál pedig érzelmileg kimerült.

Ahogy hallgattam a Sorry For Nothing Vol. 2-t, olyan érzésem volt, mintha egy idegen érkezne egy téli hajnalon: nem kérdez semmit, csak leül, és mesélni kezd. Jó hallgatni, mert abszolút hangulatos, vizuálisan erős hangképekkel dolgozik, és hitelesen közvetíti az amerikai country rock életérzést.

„Cory Marks dalai közben úgy éreztem, mintha valaki lassan, óvatosan simítaná végig életem lapjainak gyűrött oldalait.”

Orbit Culture – Death Above Life

Az Orbit Culture 2013-ban alakult Svédországban, a Death Above Life pedig az ötödik nagylemezük. Zenéjükben ott van a melodikus death metal, a groove metal, a modern metal, sőt még a metalcore hatása is. Brutális hangzás, elképesztő energia és súly, valamint kiváló dallamérzék alkotja a muzsikájuk alapjait – ezekből gyúrják össze ezt a felettébb ütős produktumot.

Elég csak meghallgatni az Inferno-t: brutális, lebegős és mégis dallamos. Az Inside The Waves olyan, mint egy sodrásból születő felismerés. A Hydra nyers ereje és súlyos riffjei, valamint a Nerve belső harca – amely egyébként az album legerősebb dala – mind megmutatják, mekkora erő rejlik az Orbit Culture zenéjében.

A The Storm szintén csúcsdarab, a lemez apokaliptikus középpontja, ahol tökéletes egyensúlyba kerül a súlyosság és a melódia. A végére marad egy csavar is: a The Path We Walk a kontrollált összeomlás balladája – sötét, dühös és elgondolkodtató.

Az Orbit Culture felállása ezen az albumon:

• Niklas Karlsson – ének, gitár
• Fredrik Lennartsson – basszusgitár
• Richard Hansson – gitár
• Christopher Wallerstedt – dob

Összességében a Death Above Life egy feszes, súlyos és energikus lemez. Olyan, mint a gyártelepek hideg vasfala, amelyekben ott vibrál a világ összes elhallgatott dühe. A dalok belső küzdelmekről szólnak, és a lemez végére megmutatják, hogyan válik a széthullásból új erő.

„Amit mások összeomlásnak tartanak, az néha csak annyi, hogy az ember végre megtalálja a saját hangját a világ zajában.”

Ez a fémkapszula tele van erővel és melódiával: az 5rand – Ordhalia lebegős, dallamos death metal, a Sarayasign – Shadows of the Dying Light epikus hard rock/metal, a Blessthefall – Gallows érzelmes, lendületes metalcore.

5rand – Ordhalia

Az 5rand egy olasz zenekar Rómából. Nevüket egy dél-afrikai 5 randos pénzérméről kapták, amelyet a zenekar egyik tagja egy sámántól kapott. Az Ordhalia a banda harmadik nagylemeze. Stílusuk modern, dallamos death metal, amelyet helyenként atmoszférikus, lebegős hangulat jár át.

Hatásaik között ott van a göteborgi vonal, elsősorban a Dark Tranquillity, emellett a DevilDriver, a Jinjer, valamint az Arch Enemy is. A duális vokálok miatt főleg az utóbbi kettő hatása a legszembetűnőbb.

A lemez dalai egységes színvonalat képviselnek. Számomra a következő szerzemények emelkednek ki leginkább: a Bloodlife egy feszült hangulatú tétel, amely azt a kérdést feszegeti, mit vagy hajlandó feláldozni azért, hogy önmagad maradj. A címadó Ordhalia brutális, lebegős atmoszférájával egy sötét felismerést közvetít. Különösen tetszik a The Nihilist, amelyben a Fear Factory énekese – nem mellesleg honfitársuk –, Milo Silvestro is közreműködik. Borult, mégis dallamos dal, erős modern metal hatásokkal és markáns kettős énektémákkal. Ugyancsak említésre méltó a Turbid, amely váltott énekkel, lendületes tempóval indul, majd egy atmoszférikus leállással zár.

A zenekar felállása:

• Pierluigi Carocci – gitáros, ő az, aki a dalokat szerkezetbe rendezi
• Acey Guns – basszusgitáros, aki a fekete rezonanciát adja
• Andrea De Carolis – dobos, a kontrollált intenzitás megtestesítője
• Julia Elenoir – énekes, aki a lemez rituális médiuma

Az Ordhalia egy izgalmas album izgalmas zenével és kiváló hangszeres játékkal. Különösen a gitártémák erősek. Olyan, mint egy hangos önismereti tréning: egységes, precíz és jól megszólaló anyag. Aki kedveli a hatásaikban felsorolt zenekarokat, biztosan nem fog csalódni benne.

„Az Ordhalia egy tűzpróba, amelyből erősebben jössz ki, mint ahogy bementél.”

Sarayasign – Shadows of the Dying Light

A Sarayasign egy svéd hard rock/metal zenekar. A Shadows of the Dying Light a harmadik nagylemezük, amely nagyívű dallamokkal, erős hangszeres játékkal, átgondolt dalszerkezetekkel, kifinomult hangszereléssel és többrétegű vokálokkal igyekszik magához édesgetni a műfajra fogékony hallgatót.

A társaság ráadásul nem csupán zenél, hanem történetet is mesél. Saját univerzumot építenek, amelynek ez az album egy újabb fejezete. Hatásaik egyértelműen tetten érhetők olyan klasszikus zenekarok munkásságában, mint a Whitesnake, a Rainbow vagy Dio.

Nézzük, mely dalok ragadtak meg leginkább:

• Shadows of the Dying Light – a lemez dramaturgiai tengelye; energikus és érzelmes, a lebegős könnyedség és a hard rockos dög egyaránt jelen van benne
• The Wanderer – grandiózus, romantikus dallamvilág
• The Nameless – súlyos és melodikus, a refrén mélyre húz
• Coming Home – az album csúcspontja, egy csendes, letisztult felismerés
• Bleeding Homs – komor és érzelmes, ugyanakkor végig dögös hangvételű tétel

A lemez koherens, tudatosan felépített, logikusan szőtt hangulattal rendelkezik. Igaz, hogy a dalok szerkezete sokszor hasonló, emiatt az anyag helyenként kissé összefolyhat, ráadásul nem is rövid albumról beszélünk, hiszen több mint egyórás játékidővel bír. Mindezek ellenére a Shadows of the Dying Light nem csupán zenét kínál, hanem egy teljes világot, amelybe jólesik belemerülni.

„A Shadows of the Dying Light olyan, mintha egy árnyékvilág kapuján lépnék be.”

Blessthefall – Gallows

Az amerikai Blessthefall zenekart 2004-ben, Phoenixben, Arizonában alapították a mai formájában. Bár 2020 és 2023 között feloszlottak, azóta ismét aktívak. A Gallows már a csapat hetedik nagylemeze, érdekesség, hogy jelenleg nincs állandó dobosuk, mivel Matt Traynor, az alapító tag 2018-ban kilépett.

Stílusuk metalcore, hatásaik között pedig olyan zenekarok szerepelnek, mint az Asking Alexandria, az Of Mice & Men, és a Bring Me the Horizon.

Kiemelkedő dalok az albumról:

• Mallxore – a szokásos metalcore elemekkel: kalapáló ritmusok, kétlábdob és dallamos refrén, amely bár ismerős, tökéletesen működik
• Venom – dühös és dallamos, a saját belső árnyékunkkal való szembenézés kifejezője
• Feel So Hard, Felt So Right – nem újítja meg a műfajt, de hitelesen ábrázolja a túl intenzív érzelmeket

A zenekar felállása:

• Eric Lambert és Elliott Gruenberg – gitárosok, akik szikárabban, de több melankóliával játszanak, ellensúlyozva a kemény riffeket
• Beau Bokan – énekes, aki mély érzelmi töltettel prezentálja melódiáit
• Jared Warth – basszusgitáros és screamer, a zenekar motorja
• A dobokat az albumon Hiram Herrera, a producer kezelte

A Gallows egy erős lemez. Nem újítja meg a műfajt, és hozott anyagból dolgozik, mégis összességében nagyon jól működik. Nem unatkoztam, nem kalandoztam el a hallgatása közben: megvan benne a lendület, az erő, és egyben a dallamosság is. Tulajdonképpen olyan, mint egy jól megírt novella: bár lehet, hogy nem tudjuk pontosan, miért hat ennyire, pont ez teszi elengedhetetlenné.

„Az ember néha úgy talál rá egy lemezre, mint egy régi ismerősre. Nem keresi, mégis ott áll előtte, csak úgy mellé szegődik.”

Az idén is remek albumok születtek. Szerintem erős lemezeket rakott le az asztalra a Benediction, az Amorphis, Rage és a Machine Head is. Meglepően jó dalgyűjteménnyel jelentkezett Dave Ellefson és Jeff Scott Soto közösen, valamint az In The Woods…. A Malevolence metalcore-anyaga nagyon odavert, a Primal Fear erős színvonalon hozta saját magát. És ami talán a legmeglepőbb volt, az a két veterán társulat, a Dirkschneider & The Old Gang klasszikus metalja és a Saxon Hellfest-es koncertfelvétele. Remélem, jövőre is legalább ennyi és legalább ilyen jó produktummal jelentkeznek kedvenc műfajunk zenekarai.

Amorphis – Borderland

„A Borderland nem határvonal, hanem egy átjáró múlt és jövő között.”

Benediction – Ravage of Empires

Meg kell hallgatni az albumot – tényleg nagyon megéri.

Dirkschneider & The Old Gang

Az utóbbi évek egyik legjobb klasszikus heavy metal lemeze.

Machine Head – Unatoned

Zárásként ismét egy gondolat Robb-tól: „Fogalmam sem volt, mit fogok csinálni – csak gitározni akartam, dalokat írni, énekelni. Rávenni az embereket, hogy ugráljanak, énekeljenek, headbangeljenek. Úgy érzem, megtaláltuk a stílusunkat – csak egy kicsit szélesebbre nyitottuk a kaput, hogy új dolgokat is kipróbálhassunk. De ez továbbra is 100% metal.” Az bizony!

Ellefson–Soto – Unbreakable

Az Unbreakable nem csupán egy lemez – megmutatja, hogyan lehet a klasszikus heavy metalt kortárs energiával újraértelmezni. Technikailag precíz, érzelmileg ösztönös. Kiváló munka.

In The Woods…  – Otra

Az album címe Otra, amely egy norvég folyó neve – és valóban, a zene úgy áramlik, mint egy folyó: be a fülbe, az elmébe, a szívbe, majd végül a lélek mélyére.

Malevolence  – Where Only the Truth Is Spoken

Összességében: tetszett, amit hallottam. Sem a világot, sem a műfajt nem váltja meg a Where Only the Truth Is Spoken, de egy nyers, dühös, érzelmileg intenzív, erős és remek hangzású metalcore-lemezről beszélünk. Olyanról, amely mellőzi az amerikai túlcsiszolt giccset, és helyette hiteles marad.

Primal Fear  – Domination

Összegzés: Azt kaptam, amit vártam – sőt talán még egy kicsit többet is. Ezért szeretem a Primal Feart.

Saxon  – Eagles Over Hellfest

Eagles Over Hellfest „tökéletesen visszaadja a koncert hangulatát”, a Saxon pedig bombaformában van. Én ezzel nem is vitatkoznék.

Rage  – A New World Rising

Az A New World Rising egy újabb erős Rage-album: élő, lüktető, maszív anyag, amelyben minden dalból sugárzik az őszinteség és a lendület. Néha kiemelkedik egy-egy tétel, de mind illeszkedik az album ívébe. Nyers, energikus és – ami a legfontosabb – szívből jön.

Újévi Acélbetét: 2026 fémes lendülete

Boldog Új Évet, metalrajongók!
2025 fantasztikus év volt: Benediction, Amorphis, Machine Head, Saxon – rengeteg erős album, felejthetetlen pillanatok. Most pedig itt az ideje, hogy előre tekintsünk!

Az Acélbetét 2026-ban is hozza a fémes kritikákat: lesznek lemezajánlók, részletes lemezismertetők, izgalmas extrák és koncertbeszámolók, hogy minden metalfan megtalálja a kedvenc tartalmát. Készülj fel az új kiadásokra, a friss energiákra és az év legnagyobb metal zúzásaira!

Szilveszteri szösszenet, melyben magyar zenekarokat rejtettem el egy kis történetbe csomagolva. A történet a végére azonban nemzetközivé szélesedik ki.

Eljött az év utolsó napja. Persze ez is munkával telt: egész nap úgy pörögtem, mint egy perpetuum mobile. Most viszont már hazafelé autóztam. Tegnap színházban voltunk, Shakespeare-t néztünk, ahol egy megsebzett, szerelmes olasz fiú szenvedett a színpadon. Jót tett a kikapcsolódás, mert a sok feszültség után már kezdtem lehangolt lenni.

Az elhagyatott országúton haladva egyszer csak észrevettem, hogy az út szélén egy magányos farkas figyel. Nem mozdult, csak nézett. Baljós előjel – gondoltam –, de mentem tovább.

A táj hirtelen megváltozott. Egy pun város füstölgő romjai mellett haladtam el, amikor az autó nagyot döccent. A visszapillantó tükörben láttam: áthajtottam egy harckocsiakadályon. Megijedtem. Abban a pillanatban mellettem egy házi készítésű bomba robbant, majd egy angol nemes úr, koncentrált robbanóanyag-rudakat kezdett felém hajigálni. Nem vártam meg a folytatást – gázt adtam.

Nem tudom, mennyit mehettem, de a világ ismét átrendeződött. Egy virágokkal övezett tóparthoz értem. Előtte egy nagy tábla állt, rajta a görög ábécé utolsó betűje. A tó mögött egy monumentális, gúla alakú épület magasodott. A vízben pedig egy fehér bálna úszkált fel-alá, meglepően nyugodtan.

Ekkor odalépett hozzám egy kétrészes fürdőruhát viselő, csinos, ám vékony, szikár testalkatú lány. Egy dobozt tartott a kezében. Azonnal tudtam: ő a Szelence asszonya. Kinyitotta – skandináv verses énekek gyűjteménye volt benne. Elmondta, hogy ezek nem eredetiek, csupán pontos másolatok.

Még fel sem ocsúdtam, amikor megjelent a férje: egy ókori uralkodó alakjában, kezében ütőszerszámmal. Mögötte egy csapat balhés figura gyülekezett. Nem kérdeztem semmit. Menekülőre fogtam.

Valaki rázogatott.

– Drágám, ébredj, szilveszter van, mindjárt itt vannak a vendégek!

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.

– Itt vannak – mondta. – Beengeded őket?

– Persze – feleltem, és ajtót nyitottam.

Az ajtóban Júdás pap állt, épp egy végakaratot olvasott fel, rajta a Fekete Szombat felirattal. Mellette a Halál várakozott, egy vasszűzzel. A padlón skorpiók mászkáltak, a levegőben méreg szaga terjengett. Közben egy szász keresztes vitéz egy ötujjas halálütéssel tett ártalmatlanná egy süket leopárdot.

Ekkor egy szellem tűnt fel a semmiből, az Elveszett paradicsom lapjai közül előhúzott egy lépfenével fertőzött borítékot. A háttérben szivárvány derengett, minden mély bíbor színben úszott.

Becsaptam az ajtót, és visszafeküdtem a kanapéra. A plafont bámulva azon töprengtem, hogy mindez tényleg csak álom volt-e. Aztán észrevettem a szőnyegen egy skorpiót. Nem mozdult. Én sem.

Az év végi számadás egy kicsit mindig szomorú, hiszen csak eltelt egy év. Ugyanakkor van benne jó is, mert sok mindent fel lehet idézni. A hazai színtérrel kapcsolatban van némi adósságom: eddig kevesebbet foglalkoztam vele, pedig sok jó zenekar van itthon. Úgy, hogy a jövőben megpróbálok a hazai rock/metal bandákkal is többet foglalkozni.
Itt a végén hat albumot emelnék ki, amelyek nekem tetszettek – sorrendet nem állítok fel. Hat jó lemez, különböző stílusokban, de mind maradandó produktum.

Imperium – Torony az égen
„Ez a Torony nem az égen áll, hanem bennünk, és minden dal egy újabb szint a lelkünkben.”

Stula Rock – Őrláng
A Stula Rock az Őrláng albummal szintet lépett, és a zenekar abszolút megérett arra, hogy még szélesebb közönséghez jusson el.

Kalapács – Ezerből egy
Én a Kalapács zenekartól, ettől a lemeztől pontosan ezt vártam: dögös megszólalást, magas szintű hangszeres játékot, jó szólókat, riffeket, dallamokat, Kalapács Józsival együtt üvölthető refréneket. Úgy, hogy találkozott az elvárásom a zsigeri és szívből jövő muzsikájukkal.

Heartkiller – Üdv a világomban
Van még mit csiszolni, de az Üdv a világomban egy erős bemutatkozás, tele jó dalokkal és tartalmas üzenetekkel. Az volt a cél, hogy a zene ne csak szórakoztasson, hanem gondolkodásra is ösztönözzön – ebben az esetben ez a lemez elérte a célját.

Omen – Kell az ima
A Kell az ima egy erős album, tipikus Omen-hangzással, némi modern ízzel, több kiemelkedő dallal és egy kiváló hangú énekessel.

The Southern Oracle – Hunt What You Fear
„A Hunt What You Fear arra emlékeztet, hogy a félelmeink nem előttünk állnak, hanem bennünk vannak. Ha elég bátrak vagyunk, rájövünk, hogy önmagunkra vadászunk.”

Eljött az év vége, de a megjelenések áradata mit sem lassul: Oroszországból, Japánból és a tengerentúlról is érkeznek még ütős újdonságok. Friss single-ök, koncertanyagok, split kiadványok és teljes albumok zárják az évet – Devastator, Aldious, Lipoma, Abysmal Grief és még sokan mások gondoskodnak róla, hogy ne maradjunk hallgatnivaló nélkül az ünnepek alatt sem.

Horizon Of The Mute – Nemesis (single)
A dal a Making of Ores album előhírnöke. Olyan, mintha egy fagyott gépszív kezdene el dobogni.

Non Est Deus – Show Mercy (single)
Egyszemélyes black metal projekt: rideg, mégis mélyen atmoszférikus.

Devastator – Iron Fist (single)
Motörhead-feldolgozás fekete thrash köntösben, Los Angelesből.

Aldious – The Dominators: Last Standing 2025 (koncert)
Kétlemezes, 92 perces koncertalbum a japán power metal csapattól.

Lipoma – Cigarette Causes Neck Cancer (split)
Négytételes, kórházi horrorhangulatú grindcore.

Decomposition of Entrails – Mechanical Intrauterine Exhibition (single)
Orosz brutál death metal, olyan nyers, mint egy kavicsokkal teli betonkeverő.

Abysmal Grief – Taetra Philosophia
Az olasz okkult doom/black metal veteránok új albuma, mikor egy temető orgonája úgy döntött volna, hogy zenekart alapít.

Skywings – Bouquet (single)
Ünnepi hangulatú, himnikus dal Japánból.

Nox Sinister – Faun (single)
Középkori horrorral átitatott metal kollektíva Los Angelesből.

Három előadó, három érzelem – Ronnie Romero, Annisokay és Empire Drowns. Rideg és komor riffek, melankolikus dallamok, súlyos atmoszféra, amely mélyre húz. A hard rock energiája, a metalcore feszültsége és a doom/metál sötét világai egyesülnek ebben az utazásban. Három lemez, amely mindegyik hallgatásnál új réteget tár fel.

Ronnie Romero – Backbone

Ronnie Romero az utóbbi időben elég gyakran megfordult a lejátszómban: hol ebben a projektben, hol abban a zenekarban tűnt fel. Sőt, idén már egy koncertlemezzel is jelentkezett. Nem sokat tétlenkedik, az biztos. Egyébként én kifejezetten kedvelem a hangját.

A Backbone ezúttal a saját albuma, amely kimondottan szépen szól, a hangszerelése pedig végig magas színvonalú. Ronnie ezzel a lemezzel láthatóan önmagát próbálja építeni, a számos „bérmunka” mellett.

Maga az album egy vérbeli hard rock anyag, dögös alapokkal és nagyívű dallamokkal. A dalok közül mindenképp kiemelhető a címadó Backbone, amelynek erős az energiája, átgondolt, tudatosan felépített darab, afféle alapkő. Ugyanígy figyelemre méltó a Bring the Rock is, kiváló melódiáival – ez a lemez egyik igazi gyújtópontja.

A Hideaway (Run) egy kellemesebb szerzemény, érdekessége, hogy a gitárszólót az ex-Europe-tag Kee Marcello játssza. A korong legkeményebb tétele a Lonely World, míg az Eternally egyszerre hordozza magában a rock vad energiáját és a dallamok szépségét.

Ronnie most is kiválóan énekel, a zenésztársak pedig stabil hátteret biztosítanak. Jose Rubio gitáros klasszikus hard rockban gondolkodik, Francisco Gil Torres basszusgitáros játéka adja a lemez gerincét, Chris Allan dobossal együtt, aki határozottan, sallangmentesen játszik. Alex Bertoni billentyűs pedig fontos rétegekkel gazdagítja a dalokat.

A Backbone nem fogja megváltani a világot, de van benne tartás és karakter; összességében kifejezetten jó hallgatnivaló. Akik szeretik a 70-es, 80-as évek hard rockját modern hangzással párosítva, azoknak nyugodt szívvel ajánlható.

„A Backbone pont azt hozza vissza, amiért anno beleszerettem a műfajba. Nincs túlgondolva, csak egy őszinte rocklemez.”

Annisokay – Abyss//The Final Chapter

Annisokay egy német metalcore zenekar. A 2007-es megalakulásuk óta az Abyss//The Final Chapter a hetedik nagylemezük. A csapat zenéjére jellemző az atmoszférikus elektronikus elemek és az érzelmi kettősség markáns jelenléte, mindezt meggyőző minőségben prezentálva. A lemezen 15 dal kapott helyet, vagyis nem fukarkodtak a talpalávalóval.

A csapat felállása:

• Rudi Schwarzer – ének (scream)
• Christoph Wieczorek – ének, gitár
• Peter Leukhardt – basszusgitár
• Nico Vaeen – dob

Korábban is említettem a produkció erősségét és kidolgozottságát: több kifejezetten jó dalt is találtam, ezek közül csak néhányat emelnék ki. A Human brutális riffjeivel és érzelmes énekével az album egyik legfontosabb pillére, amely azt a kérdést boncolgatja, mit jelent embernek maradni. Az Ultraviolet tele van erővel, ugyanakkor kellően dallamos is – a láthatatlan fájdalom dala.

A Calamity sodró lendületével és fülbemászó, már-már negédes melódiáival belülről indul, majd onnan tör ki. A Silent Anchor a belső terhek metaforája, míg a My Effigy kellően dühös, egyértelmű harc a démonainkkal. A Never Enough és a H.A.T.E. vérbeli metalcore tételek: lendületesek, súlyosak, feszült hangulatúak, mégis dallamosak.

A zenekarban komoly potenciál rejlik, amit következetesen ki is használnak. Az Abyss//The Final Chapter egyáltalán nem tucat metalcore lemez, ráadásul kiváló hangzással szólal meg.

Korábban is kedveltem az európai metalcore színteret, de ezzel az albummal ez az érzés csak tovább erősödött bennem. Erős, több összetevőből építkező, jó dalokból álló anyag az Abyss//The Final Chapter, amelynek ereje abban is rejlik, hogy minden szerzemény egy újabb réteget fejt le az emberi létezés terheiről.

„A dalokban van valami álomszerű folytonosság, mintha mindegyik egy másik élet emléke volna, amelyet az ember sosem él meg, mégis ismer.”

Empire Drowns – Endless Nights

Az Empire Drowns zenéje doom/melodikus death metal, gothic árnyalatokkal, amely olyan érzést kelt, mintha egy hideg skandináv éjszakán sétálnál, minden lépésed mélyen süpped a hóban. Mindezt melankolikus, komor atmoszféra öleli körbe. A koppenhágai csapat 2011 óta működik, az Endless Nights pedig a második nagylemezük.

Hatásaik között ott találjuk a Paradise Lost-ot, a My Dying Bride-ot, az Amorphis-t és a korai Katatonia-t.

Számomra a következő dalok a legkedvesebbek:

• Choir of Fallen Angels – tagolt dalvezetés, súlyos gitárokkal. Ez a fajta nóta nem hívja fel magára azonnal a figyelmet, hanem lassan nyílik ki.
• Stoneheart – lassan hömpölyög, a valóságba húz, a lemez gravitációs pontja.
• The Great Flood – az áramlás eposza, kellő súllyal, billentyűs „mohaszőnyeggel”, az album egyik legkiemelkedőbb dala.
• Endless Nights – a címadó, méltóságteljes darab; ha az éjszakának lenne szíve, így dobogna.

A zenekar tagjai:

• Michael H. Andersen – ének: ő az album lelke, átvezeti a hallgatót.
• Marco Angioni – basszusgitár: adja a pulzust.
• Anders Ro Nielsen – billentyűk: biztosítja az atmoszférát.
• Kim Jörgensen – dob: ritmikai súlyt ad.
• Thomas Birk – gitár: kőbe vésett riffek mestere.

Az Endless Nights úgy simult hozzám, mint egy régi éjszaka emléke, amely időről időre visszatér. Érdekes utazás az album, hiszen maga a zene kevés melegséget hordoz, rideg és komor, de mégis jó elmerülni benne. A dalok átgondoltak, kidolgozottak, atmoszférikusak, és megfelelő súllyal bírnak. Nem egy délutáni leányzsúr háttérzenéje ez, hanem egy gondolkodtató, mélyre húzó zenei élmény.

„Az Endless Nights olyan, mint egy levél, amelyet a sötétség írt; a végére pedig rájövök, hogy a címzett én vagyok.”

Lord Of The Lost – Opvs Noir Vol. 2.

Nem vagyok jártas sem a zenei marketingben, sem a zeneipar különféle hókuszpókuszaiban. Egyszerűen csak egy zenerajongó vagyok. És egy zenerajongó szemével nézve a Lord of the Lost – Opvs Noir Vol. 2 számomra nem adott túl sokat. Nem mondanám, hogy rossz dalok lennének rajta – ez egyszerűen nem igaz –, az viszont tény, hogy a lemez meglehetősen hullámzó színvonalú. Egyrészt.

Másrészt, a fentebb említett marketing ismeretek hiányában azt sem igazán értem, mi értelme volt néhány hónappal az első rész után kiadni az Opvs Noir trilógia következő fejezetét. Meghallgattam becsülettel – kétszer is –, és lehet, ha még többször tenném, további rétegeket fedeznék fel benne. De nem akarom. Pedig az első részről ezt írtam:

„Az Opvs Noir Vol. 1 nem okozott csalódást, a műfaji közegben abszolút hiteles, hallgatható album született. Vannak rajta olyan dalok, amelyekben erősen megmutatkozik a zenekar identitása, és ezt igyekeztek is kidomborítani. Tény, hogy a lemez komorabb hangulatú, ugyanakkor – talán a sok vendég miatt – színesebb is.
A kíváncsiságom végül kielégült, olyannyira, hogy ezután figyelemmel fogom kísérni a Lord of the Lost munkásságát.”

Most már nem így gondolom. Számomra ez az album csalódás volt, bár az évek alatt megtanultam, hogy nagyjából ilyenkor mire lehet számítani.

Pedig a lemez kifejezetten jól indul a The Fall from Grace című dallal. Tipikus Lord of the Lost-szerzemény: nagyívű, végig fenntartja az érdeklődést, mint egy fekete kapu, amely lassan, méltósággal tárul ki. Az Infected Rain közreműködésével készült Would You Walk with Me Through Hell? feszült, hideg, szinte viszolyogtató, mégis a refrénben valamiféle világosság gyullad benne.

A One of Us Will Be Next a lemez tűpontos lenyomata: jó dal, erős dallamokkal, sötét, gótikus hangulattal, de ilyesmit már hallottunk tőlük korábban is.

A következő két tétel azonban egyértelmű színvonalcsökkenést hoz. A Walls of Eden ugyan rendelkezik egyfajta áramlással – mint a vér az ereinkben –, de hallgatás közben gyakran elkalandoztam. A következő vendég Käärijä, a vele közös Raveyard viszont egyértelmű mélypont: hatásvadász, és egyszerűen nem működik számomra.

Ezzel szemben a The Last Star sötét, mégis jól összerakott és érzelmes darab; egy halvány fény, amely vezet, majd lassan elhalványul.

A lemez második fele is hullámzó színvonalú. A What Have We Become zaklatott, vészjósló szerzemény, de nagyon távol áll tőlem. A Winter’s Dying Heart viszont megmutatja, miben erős igazán a Lord of the Lost: mélabús, sötét, mégis erőteljesen kitárulkozó, mint a jég, amely lassan olvad.

A Scarlet ugyan nem csúcspont, de legalább izgalmasabb, a Please Break the Silence pedig ismét egyértelmű erősség. A dalban a League of Distortion énekesnője, Anna Brunner duettezik Chris Harms-szal. A szám él és lüktet, tele van érzelemmel; a kettős vokál kifejezetten jót tesz neki, Anna hangja pedig még tovább erősíti az összhatást.

A Sharp Edges pedig lezárás: érzelmes búcsú, kilépés a sötétségből.

Összességében tartom azt, amit az elején írtam az Opvs Noir Vol. 2 kapcsán. Szép dolog egy trilógia, de ha a részek ennyire közel jelennek meg egymáshoz, a hatás óhatatlanul összemosódik. Az első rész még le sem ülepedett bennem, így ez a lemez nem tudott igazán megérinteni. Kár érte, mert lenne benne mélység – talán csak több idő kellett volna hozzá, zenehallgatóként ezt így nem könnyű befogadni. Összefolyik, egyszerűen nem ragad meg. És még hátravan egy harmadik fejezet is…

„Az Opvs Noir Vol. 2 úgy hullik rám, mint forró vas a vízbe: sistereg, füstöl, de nem marad meg a formája, mert túl korán érkezett az előző után. Jó volna külön szeretni, de bennem összefolyik, mint a tegnapi bánat a csenddel.”

A Fémkapszula most három remek magyar metal anyagot hoz el egyszerre. A The Southern Oracle – Hunt What You Fear egy modern groove/thrash metal lemez, amely elementáris energiával és jól összerakott dalokkal ragadja magával a hallgatót. A Barbears – Bearzerker Blues súlyos, koszos stoner/sludge groove, amelyben a vad „berserker” energia és a komor hangulat keveredik. A Neverfell – Broken Wings EP feszes, társadalomkritikus modern metalt hoz drámai vokálokkal és precíz hangszereléssel, amely a ritmusok alatt a saját életünkre is reflektál.

The Southern Oracle – Hunt What Your Fear

A Southern Oracle zenekar 2009-ben alakult, és mára a modern magyar underground egyik meghatározó tényezőjévé vált. A mostani a hatodik lemezük. Stílusukat általában deathcore-ként határozzák meg, de az évek során egyre inkább tágították a határokat, és a metalcore irányába is elmozdultak. Számomra a Hunt What You Fear inkább egy modern groove/thrash metal lemez, de nincs sok értelme belemenni stílusfogócskába — nem ez a lényeg, hanem maga a produktum. És az baromi jó.

A Southern Oracle amúgy is egy kitartó, karakteres, erős jelenlétű banda. A zenekar tagjai:

• Budai Béla – dob
• Bódocsi Imre – gitár
• Kókai Barnabás – ének
• Tóth Péter – basszusgitár

Mint említettem, sikerült egy energikus, ütős, egységes anyagot összerakniuk, amelyen egyetlen töltelékdal sincs. Tényleg csak szimpátia kérdése, kinek mi tetszik.

Nekem például a következő nóták jönnek be igazán:

• Dehumanizer egy hideg hangulatú, lendületes, energiától feszülő tétel.
• Sharpshooter dühös, pörgős, tempóváltásokkal teli dal.
• Granstander-ben elszabadul az agresszió,
• Fireraiser pedig dögös, groove-os nóta — tökéletes headbang-re.

   

A lemez hangzásával és a hangszeres játékkal nincs semmi gond — teljesen rendben van.

A Hunt What You Fear felkavarja a félelmek porát, és közben úgy éreztem, a múlt árnyai óvatosan visszasétálnak mellém. Megmutatják, amitől féltünk — és azt is, amitől már nem félünk többé.

Mit jelent ez zenében elmondva?
Kiváló riffek, jól összerakott, átgondolt dalok, az ének kellően agresszív, dühödt csordavokállal megtámogatva, mindez elementáris hangszeres energiával prezentálva.

Kiváló munka!

„A Hunt What You Fear arra emlékeztet, hogy a félelmeink nem előttünk állnak, hanem bennünk vannak. Ha elég bátrak vagyunk, rájövünk, hogy önmagunkra vadászunk”

Barbears – Bearzerker Blues

A Barbears egy szegedi illetőségű zenekar, amely 2007-ben alakult. A Bearzerker Blues a második nagylemezük, ám a debütáló album megjelenése óta tíz év telt el.
A zenekar tagjai: Szabó Béla dob, Lukács László gitár, Szatmári János basszusgitár és Molnár Zoltán ének, aki ezen a korongon mutatkozik be először frontemberként.

A Barbears stílusát leginkább a stoner, sludge és groove metal elegyeként lehetne meghatározni. A Bearzerker Blues egy súlyos, sötét, koszos, és remek jó lemez. A zenekarnak vannak ötletei és markáns zenei megoldásai, ráadásul el is tudják játszani azt, amit kitalálnak. Ez a dalcsokor így összességében magas színvonalú produkció. Ja, és a borító is telitalálat.

A dalok közül számomra a súlyos és zaklatott Gloom Bastards az egyik legerősebb pillanat, míg a lemez csúcspontja a támadóbb, harapósabb, füstösebb O Burning Witch.
A címadó Bearzerker Blues is kiemelkedik, amelyben benne van a vad, őrjöngő „berserker” energia; hallgatása közben az jutott eszembe, hogy a világ nem feltétlenül egy jó hely.
A Rambling Ghost Boulevard pedig egy mocskos, atmoszférikus, kísértetjárta tétel, amely mélyen belemászik az ember bőre alá.

Az album megszólalása kifejezetten erős: minden hangszer jól hallható, a gitárjáték pedig végig nagyon ott van.

A Bearzerker Blues úgy nehezedik rám, mint maga a világ — lassan és komoran. Hallgatás közben azt éreztem, hogy ez a súly nem bántani akar, csak emlékeztet arra, hogy a teher, amit cipelek, kizárólag az enyém. Ha egyszer leteszem, én is könnyebbé válok, mint egy lábnyom a kihalt úton.
Jó album.

„ A Bearzerker Blues minden riffje mögött ott a felismerés, hogy a sötét nem kívülről jön, hanem belülről és mi visszük magunkkal, mint az árnyékunkat”

Neverfell – Broken Wings

A budapesti Neverfell zenekar 2021-ben alakult, és 2022 óta működik ezen a néven. Zenéjük társadalomkritikus modern metal, hatásaik között megtalálható a Bring Me The Horizon, valamint hazai csapatok közül az AWS és a Down For Whatever. A Broken Wings a csapat második EP-je, és kiemelkedő színvonalon mozog. Nézzük is meg a három tételt, amely rajta szerepel.

A „Rainbow Ocean” jellemzője a dallamok és a súlyosabb verzék közti hullámzás; tempós és friss.
A „Karma Issues” ezzel szemben egy pattogós, feszültséggel teli szerzemény, ahol a zenekar átgondolt hangszereléssel dolgozik, még jobban, mint az előző nótánál.
A záró, címadó „Broken Wings” drámai, váltakozó hangulatú dal, izgalmas elektronikus elemekkel kiegészítve.

Egy pár szót megérdemelnek közreműködő zenészek is:

• Mikula Tamás éneke a csapat legfőbb identitáshordozója, a maga különleges hangfekvésével.
• A gitárosok, Berencsi Zsolt és László Norbert, feszesen és precízen, már-már gépiesen játszanak.
• Várszegi Martina basszusa beton alapot biztosít, míg Bénik Marcell dobolása tökéletes összhangban van a zenekarral, stabil ütemet teremtve.

Összegezve, a Broken Wings úgy szól, mintha egy vasak közé szorult szív próbálná kimondani mindazt, amit elhallgatunk. A ritmusok alatt gyakorlatilag ott van a saját életünk. Tudatos, fegyelmezett, és épp ebben a kontrollált dinamikaépítésben rejlik a zenekar ereje. Karakteres vokális ívek, feszes, modern metalra épülő, erőteljes hangképekbe kovácsolva. Ha a Neverfell tovább tud fejlődni, a magyar modern metal egyik meghatározó erőssége lehet.

„A Neverfell zenéje közben még a telefonom értesítései is tisztelettudóan elnémulnak.”