Az Acélbetét legújabb rovata a Fémkapszula. Ebben három zenekar lemezének rövidebb, tömörebb bemutatása kap helyet — ha úgy tetszik: „három hatóanyag egy dózisban”.

Az első körben három különböző stílus képviselőinek aktuális albumai kerülnek terítékre, két földrészről. A svéd supergroup Crowne power metalba oltott friss lemeze, a chicagói Bloodletter nyers és harapós thrash metal-korongja, valamint a seattle-i Demon Hunter keresztény metalcore-dalcsokra adják a nyitó adag változatosságát.

Nyeljük be tehát az első Fémkapszulát.

Crowne – Wonderland

A Crowne egy svéd dallamos power metal / hard rock supergroup, amely nagyívű dallamokkal, dögös alapokkal, valamint némi folk- és középkori hangulattal színezi a dalait. A zenekar 2020-ban alakult, a Wonderland pedig a harmadik nagylemezük. A projekt ötlete Alexander Strandell, az Art Nation frontemberének fejéből pattant ki, aki maga köré gyűjtött egy sor tapasztalt, kipróbált zenészt. Kik ők?

• John Levén – basszusgitár (ex-Europe)
• Christian “Kicken” Lundqvist – dob (ex-Biff Byford)
• Jona Tee – billentyű (H.E.A.T)
• Love Magnusson – gitár (Dynazty)

A Frontiers Records időben felismerte a projektben rejlő potenciált, és ez a kiváló csapat egy egységes, minőségi albumot tett le az asztalra. A lemez végig nagyjából azonos színvonalon mozog, nem találni rajta erős minőségi ingadozásokat — inkább egy stabil, jól összerakott anyag.

Persze akadnak kiemelkedő tételek:

• a nyitó és címadó „Wonderland”, amely tempós, húzós, dallamos és enyhe folkhangulattal operál,
• a gyorsabb, karcosabb „Waiting for You”,
• valamint az albumot záró, komorabb, mégis erőteljes „The Fall”.

Az igazság az, hogy a power metal mára Svédország egyik vezető zenei exportcikkévé vált — és a Crowne tagjai érzik is ezt a stílust, méghozzá mesterfokon.

Aki kedveli ezt a zenei világot, az biztosan megtalálja a számítását: igényes hangszerelés, nagyívű dallamok, profi előadók — a Wonderland egyszerűen kellemes, élvezetes hallgatnivaló.

„Olyan, mint egy IKEA-bútor: skandináv, dögös, dallamos — és a végén mindig van egy csavar.”

Bloodletter – Leave the Light Behind

A chicagói, dallamos thrash metal vonalon mozgó Bloodletter 2012-ben alakult, a Leave the Light Behind pedig már a negyedik nagylemezük. A kvartett felállása:

• Tanner Hudson – basszusgitár
• Zach Sutton – dob
• Peter Carparelli – ének/gitár
• Pat Armamentous – gitár

A zenekar hatásai között megtalálható a Kreator, a Slayer, az At the Gates és az Iron Maiden is. Dalaik is ebből a kulturális és zenei közegből táplálkoznak, méghozzá meglehetősen egységes színvonalon.

Egy-két tétel azonban egyértelműen kiemelkedik. Ilyen például a nyitó „World Unmade”, amely lendületes, energikus és technikás; vagy a rögtön utána érkező, dinamikus „On Blackened Wings” és az erőteljes „Eternal Winter”. Emellett remek darab a „The Black Death”, amely egyszerre energikus és némileg dallamos, illetve a rohanós „Call of the Deep One”.

A lemez úgy en block rendkívül dinamikus, üresjárat nélküli, megalkuvást nem tűrő thrash. A zenészek komoly hangszeres tudással rendelkeznek, az intenzitás pedig mindössze 34 percbe sűrűsödik. Az ilyen jellegű, ennyire következetes anyag idővel akár egysíkúnak is hathat — nekem azonban egyáltalán nem tűnt annak. Ráadásul a hangzás is telten, öblösen szól.

Végeredményben a Leave the Light Behind nem forgatja ki a világot a négy sarkából, de becsületesen összerakott, élvezetes hallgatnivaló.

„A fény nem azért van, hogy lássunk, hanem hogy elhiggyük: van még remény.”

Demon Hunter – There Was a Light Here

A Demon Hunter zenekart eddig nem ismertem, és a nevük alapján nem is ilyen jellegű zenére számítottam. A banda 2000-ben alakult, Seattle-ben székel, és keresztény metalcore-t játszik. A There Was a Light Here a tizennegyedik nagylemezük.

A csapatot Ryan Clark és Don Clark alapította negyedszázada; mára Ryan az egyetlen megmaradt alapítótag. A Demon Hunter jelenlegi felállása:

• Jeremiah Scott – gitár
• Patrick Judge – gitár
• Timothy „Yogi” Watts – dob
• Ryan Clark – ének
• Jonathan “Jon” Dunn – basszusgitár

Muzsikájuk keserédes, atmoszférikus, erős dallamokra épül, releváns riffekkel és kétféle énekhanggal. A gyorsabb tempójú szerzeményeiket is képesek visszafogni a lassabb, érzelmes dallamokkal. Ehhez társul a lemez kiváló, telt hangzása — külön kiemelném a gitársoundot, amely első osztályú.

És hogy milyen maga a lemez? Hát… jó!
Az egész úgy indult, hogy egy előzetes dal keltette fel a figyelmemet. Elkezdtem hallgatni, és bár hallottam, hogy minőségi zenét játszanak, mégis kicsit nehezen lendültem bele. Aztán egyszer csak elkapott a Demon Hunter atmoszférája.

Olyan dalok húztak be, mint a dögös, melankolikus „I Am a Done”, a metalcore-os, zaklatott, izgalmas „My Place in the Dirt”, vagy a zakatolós „Reflected”, ahol a nyugodtabb részek remek összhangot alkotnak a refrén erejével. Innentől nem volt visszaút – a banda kilóra megvett.

És még innen is volt feljebb:

• az „Overwhelming Closure”, amely jól összerakott, kissé szomorkás, harmonikus darab,
• a „The Pain” érzelmes, lüktető, progresszív éllel átszőtt témái,
• illetve a címadó tétel, amely lassú, ünnepélyes és gondolatébresztő: a földi búcsú véglegességét és a túlvilági találkozás reményét fogalmazza meg.

A végeredmény egy dögös, melankolikus, meggyőző zenészi teljesítményt felvonultató album, amely kiváló hallgatnivaló, és egy igazán kellemes, érzelmes zenei utazást kínál.

„A gyász nem elmúlás, hanem kapu: a fény emléke, amely örökre bennünk marad.”

Nehéz megítélni, hogy áldás vagy teher-e egy fiatal művész számára, ha valamelyik felmenője komoly életművet hagyott maga után. Mennyire határozza meg a csemete életét, ha úgy dönt, hogy – jelen esetben – az apja nyomdokain halad? Wolfgang Van Halen, Eddie Van Halen fia azonban abszolút előnyt kovácsolt a papa örökségéből. A „gének nem hazudnak” közhelye itt nagyon is igaz: a srác multiinstrumentalista, és mindent maga csinál. A dalokat ő írja, minden hangszeren ő játszik, és mindemellett kiváló énekes is. A tortán pedig csak a hab, hogy Wolfgangban megvan a kellő önirónia és humor – érdemes megnézni néhány videoklipjét, némelyik kifejezetten szórakoztatóra sikerült.

A The End már a harmadik albuma a Mammoth névre keresztelt „zenekarának” (koncerteken egy tapasztalt, stabil turnécsapat játszik vele).
A lemez tematikája a szorongással teli világnézet megfogalmazása; a dalszövegekben visszatérő motívum a világvége-érzés. Az évek alatt kialakult saját arca és hangzása miatt elhagyta a WVH-utótagot – ha ez nem az önállósodás jele, akkor semmi.

És akkor tulajdonképpen milyen is a zenéje? Alapvetően hard rock, amelyben alternatív rockos és grunge-os elemek is felbukkannak. Ehhez társul a gyakori váltakozás a melodikus hangulatok és a dinamikusabb kitörések között. Nézzük meg, mindez hogyan érvényesül a The End dalain.

Az album a húzós, dögös One of a Kind-dal indul – jól összerakott, energikus nyitány. A címadó The End sodró, remek gitárjátékkal operáló tétel, amely egyszerre sötétebb tónusú és mégis felemelő. Noha Wolfgang hozott anyagból dolgozik, mégis ott van a frissesség a dalaiban; ez érződik a Same Old Song-on is. A The Spell dallamai és technikai megoldásai erősen mutatják a dalszerző érettségét. Az I Really Wanna főriffje egészen kiváló, a dalnak van húzása, a végére pedig egy kis, felszabadult zúzás is jut.

Eddig is magas színvonalon mozgott a lemez, de a második felében még egy fokot felfelé lép. A Happy grunge-os ihletése sodró lendületben bontakozik ki, kiváló dallamokkal és remek gitárjátékkal. A Better Off szépen hömpölyög tovább, benne egy finom, bluesos ihletésű gitárszólóval. A Something New felszabadító, optimista kisugárzású; a Selfish refrénje pedig óriási, miközben a dal egyszerre hangulatos és nyers. Az All in Good Time pozitív energiát áraszt, elmélkedő, mégis megnyugtató zárás.

A zenészek teljesítményét említeném — de itt gyakorlatilag egy ember munkájáról beszélünk. Wolfgang játéka kiemelkedő és sokrétű, teljes kontroll alatt tartja az egész produkciót. Technikás, precíz hangszeres teljesítmény mellett erőteljesen és magabiztosan énekel. A lemez egységes, mégis változatos, és megvannak a maga határozott keretei.

Wolfgang Van Halen immár teljesen önálló alkotói identitást épít. A kortárs lét bizonytalanságát és szorongását hangjegyekre ülteti, a stílusok keverésével pedig érzelmileg telített hangképeket hoz létre. Újra és újra bebizonyítja, hogy saját jogon is kiváló zeneszerző és előadó.

„Wolfgang kimondja, amit mindannyian érzünk: a bizonytalanságot.”

A finn melodikus death metal egyik legizgalmasabb kortárs képviselője a Bloodred Hourglass. Új lemezük az eddigi erényeiket ötvözi: az erőt és a dallamosságot. A zenekar fő inspirációs forrása továbbra is a göteborgi melodikus death metal.

A 2005-ben alakult formáció hetedik albuma a We Should Be Buried Like This. Én azért azt állapítottam meg, hogy ebben a zenében egy jó adag modern metal és metalcore is jelen van. A csapat felállása a következő:

Jaredi Kukkonen – ének
Lauri Silvonen – gitár
Joni Lahdenkauppi – gitár
Eri Silvonen – gitár
Jose Moliainen – basszusgitár
Jarkko Hyvönen – dob

Az album felvételeit 2024 végén fejezték be, és körülbelül egy évig ültek a kész anyagon. Egy interjúban elmondták, hogy megtalálták azt a keretet, ahol a dalaik a legjobban működnek. Friss hangzásra törekedtek, és ki akarták szélesíteni az album spektrumát.

A nyitó The Crown Is Permanent erőteljes gitár- és szintidallamaival azonnal kijelöli az irányt. Az ezt követő, jó tempójú címadó We Should Be Buried Like This egy erős szerzemény, amelyben egyszerre van jelen a súly, az atmoszféra és a harmónia. Ezen a vonalon halad a Royally Done is—talán egy árnyalattal az előző mögött—feszes, agresszív, és egy kis női énekhanggal is megbolondították (Lotta Ruutiainen).

A Chasing Shadows atmoszférikus rétegei mellett erővel és elektronikus dallamokkal is bír. A lendület tovább fokozódik a soron következő Dance of the Dandelions-ban. Itt állapítottam meg, hogy a zenekarnak komoly érzéke van a tempó és a dallamok arányos összeházasításához. A „pitypang tánca”, amelyben minden szirmunk szétszóródik.

A God Has Favourites érzelmesebb dallamai után azon gondolkodtam, mennyire egyenletes az egész album. Nincs rajta igazán kiugró dal – igaz, gyengébb sem.

A lemez második fele a Mirage és a Fail kettősével folytatódik, mindkettő a megszokott minőségi színvonalon halad tovább. Az előbbiben vendégszerepel a finn metalcore-csapat, a Balance Breach, míg az utóbbiban komorabb hangulat az uralkodó.

A Shun the Limelight nálam egy groove-orientált, fejrázós, moshpitet beindító tételként szerepel a jegyzetfüzetben, míg a záró Vividius lendületes, dinamikus és kicsit más színfolt, mint a többi dal.

A zenészi teljesítmény így fest:

• Jaredi: hörgés és tiszta ének váltakozása, agresszív és atmoszférikus megoldásokkal.
• Jarkko: feszes, határozott dobolás.
• A gitárosok: komplex, rétegzett játék.
• Moliainen: mély, stabil alapok.

Ez a zenekar eddigi pályafutásának talán legösszetettebb anyaga: rétegzett harmóniák, groove-orientált riffek és atmoszférikus dallamok váltakoznak. A Bloodred Hourglass bebizonyítja, hogy a finn melodikus death metal színtér igenis képes a megújulásra.

„Ez a lemez egy rítus, ahol a zene maga a feltámadás.”

A Ráadás kiadványok nem galacsinnal gurigáznak: csupa nagy név, Aerosmith, Def Leppard, Creed, The Halo Effect, Metal Church, Kiss.

Aerosmith – One More Time (EP)
Több, mint 12 év után ez az első kiadványa az Aerosmith-nek, amelyet Yungbluddal közösen rögzítettek.

The Halo Effect – We Are Shadows (EP)
Új EP-vel jelentkezett a svéd The Halo Effect.

Def Leppard – Diamond Star Heroes: Live From Sheffield (Koncert)
Ez a lemez a zenekar szülővárosában, Sheffieldben rögzített jubileumi koncertet örökíti meg.

Marianas Rest – Diamonds in the Rough (Single)
A Marianas Rest új dala a közelgő, ötödik stúdióalbum, a The Bereaved előfutára.

Metal Church – F.A.F.O. (Single)
A Metal Church új kiadványa az első az új felállásban, amely klasszikus heavy metal energiával tér vissza.

Slaughterday – Terrified (EP)
A német death metal duó új EP-je egy grindcore-tribute anyag.

Lionheart – Bulletproof (Single)
A közelgő Valley of Death II előzetese ez a dal.

Creed – The Best of Creed (Válogatás)
Ez az első, teljes karrierjüket áttekintő válogatás, amely a zenekar négy stúdióalbumának legnagyobb slágereit tartalmazza.

Kiss – Alive! 50th Anniversary Edition (Jubileum)
A legendás koncertlemez jubileumi kiadása újrakevert hangzással, eddig kiadatlan felvételekkel és monumentális box set formátummal ünnepel.

A harmadik részben nemhogy csökkenne az intenzitás, még tovább kúszik felfelé a metalzenekarok kreativitási mutatója. Az előzetes dalok alapján ismét izgalmas albumok várnak ránk ebben az etapban.

Wolftooth – Wizard’s Light
Az amerikai heavy/doom zenekar új lemeze epikus, riffközpontú zenét kínál.

Sun of the Dying – A Throne of Ashes
A madridi melodikus doom/death metal zenekar harmadik lemeze. Súlyos riffek, atmoszférikus billentyűk, hörgés és tiszta ének váltakozása formálja az anyagot.

Depravity – Bestial Possession
Brutál death metal Ausztráliából: könyörtelen, apokaliptikus, feszes. A világvége kézikönyve extrém metalban.

Olde Throne – Megalith
Az új-zélandi melodikus black metal banda harmadik lemeze látott napvilágot. Az album két évig készült, és eddig ez a társaság legambiciózusabb anyaga.

Grenouer – Downtown
Az orosz zenekar tizedik nagylemeze érkezett meg a napokban. Ipari, groove és progresszív elemek sokszínű elegye.

Sortilège – Le Poids de l’Âme
A francia heavy metal veteránok új korongja a ’80-as évek hangzását ötvözi modern energiával és friss lendülettel.

Sedna – Sila Nuna
Megérkezett az olasz black/doom metal zenekar harmadik lemeze is – atmoszférikus, sötét, egyedi hangzásvilággal.

Númenor – Runes of Power
Szerb epikus/szimfonikus/power metal grandiózus koncepcióval, amely fantasy- és irodalmi világokat kapcsol össze.

Dome Runner – World Panopticon
A finn indusztriális trió második, dupla albuma a társadalmi összeomlás és a belső konfliktusok témáit boncolgatja.

A második részben Danko Jones csapzott rockzenéje, a Stone Nomads, az Acid Death, a Treat, a Havamal, a When Nothing Remains és a Darktribe is ígéretesnek tűnik.

Danko Jones – Leo Rising
A kanadai trió tizenkettedik lemeze jelent meg a napokban – egy izzadságban áztatott, nyers rockanyag.

In Virtue – Age of Legends
Progresszív metal Kaliforniából. A zenekar harmadik lemeze 14 dalt tartalmaz, epikus, mitológiai és filozófiai témákat ötvöz modern hangzásban.

Stone Nomads – Empires of Stone
A texasi doom/stoner banda harmadik albuma. Olyan, mint egy katakomba, ahol a saját árnyaid laknak.

Acid Death – Unprecedent Evolution
Görög death/thrash metal. A zenekar nyolcadik lemeze, amely egy koncepción belül az emberi evolúció történetét járja végig.

Treat – The Wild Card
A svéd hard rock legendák tizedik lemeze, közel 50 percnyi klasszikus, dallamos rockzenével.

Havamal – Age of Gods
A stockholmi szimfonikus/viking death metal zenekar harmadik lemeze, egy epikus, mitológiai témájú muzsika.

When Nothing Remains – Echoes of Eternal Night
Melodikus doom metal Svédországból: monumentális, atmoszférikus, mintha a csillagok fénye lassan kihúnyna.

Darktribe – Forgotten Reveries
A Forgotten Reveries a francia power/progresszív metal banda eddigi legérettebb anyaga; minden dal egy emlék, amely lassan elhalványul.

Lassan közeledik az év vége. Hogy ezért-e, vagy más okból, a metal és rock bandák huszáros hajrát nyitottak. Ráadásul a mennyiség nem ment a minőség rovására: az előzetes dalok alapján izgalmas lemezek elé nézünk. Az Annisokay, a Bloodbound, Cassidy Paris, a Frozen Land, a Morbikon és a The Pretty Wild egyaránt remek hallgatnivalónak ígérkezik. Nosza, ugorjunk fejest az általuk keltett hullámokba.

Annisokay – Abyss – The Final Chapter
A 15 számos album a német metalcore zenekar Abyss projektjének utolsó fejezete.

Bloodbound – Fields of Swords
Egy epikus, történelmi koncepciólemez kardcsörgéssel és klasszikus power metal energiával.

Cassidy Paris – Bittersweet
Az ausztrál énekesnő egy erőteljes, modern hard rock lemezzel jelentkezett, bizonyítandó a rockzene örökkévalóságát.

Frozen Land – Icemelter
A finn power metal zenekar harmadik lemeze, egy epikus, dallamos anyag erőteljes riffekkel.

Kill Ritual – In My Head
Közel ötven percnyi heavy/thrash metal, sötét témákkal és feszes riffekkel.

Morbikon – Lost Within the Astral Crypts
Az amerikai blackened death/thrash projekt második lemeze: egy sötét utazás a halál és a pusztulás világába.

The Pretty Wild – zero. point. genesis
A Las Vegas-i duó debütáló albuma, amely a sötét fantázia és a modern metal határán mozog.

Sainted Sinners – High on Fire
A német hard rock zenekar ötödik nagylemeze – olyan, mintha a hetvenes évek energiája robbanna be a jelenbe.

Three Days Grace

Badflower

Budapest, Papp László Aréna

Jó koncert volt!

Noha tudtam, hogy a kanadai Three Days Grace fellép a Budapest Arénában, a naptáramba nem írtam be. Nem is igazán ismerem őket, és az igazat megvallva az érdeklődési köröm peremére esnek. Aztán kedden kiderült, hogy pénteken mehetünk a koncertjükre. Így – ha kissé rohanósan is – eljutottunk Budapestre.

A rövid idő ellenére próbáltam valamennyire képbe kerülni a zenekar munkásságával, főleg az augusztusban megjelenő Alienation albumukra fókuszálva. A szakoldalak a stílusukat alternatív metalnak, post-grunge-nak, hard rocknak írják le. Én inkább úgy mondanám: dallamos, modern rockzene, ami az óceán túlpartján különösen népszerű. De a legfrappánsabb megfogalmazás talán a zenéjükre gyakran használt „panaszrock”.

A koncerten lehetett számítani rá, hogy keményebben szólnak majd. Pláne úgy, hogy a Three Days Grace-be visszatért az eredeti énekes, Adam Gontier, miközben maradt az időközben a helyére érkező Matt Walst is, így két énekessel nyomják tovább. Ezt a felállást a bulin maximálisan ki is használták. De ne rohanjunk ennyire előre.

Nem tudom, egy koncert szervezése hogyan működik, de akárki is találta ki a fél csarnokban elfordított színpadot, nagyon okosan tette. Így a fél Arénában a kanadai banda gyakorlatilag telt házat produkált, ami nagyjából 6000 főt jelentett.

Az előzenekar a Los Angeles-i Badflower volt, stílusuk némileg hasonló a főbandáéhoz. Nekem ők inkább a „nem az én világom” kategória. Ötven percet kaptak, jó hangot és fényt, és próbáltak is élni a lehetőséggel. Az ekkor még félházas közönség egyébiránt vevő volt rájuk. Az énekes/gitáros Josh Katz kissé pimasz, de karakteres hanggal bíró frontember, és vitte a hátán a produkciót – még egy kis body surfingre is futotta az erejéből. Mellette a basszusgitáros Alex Espiritu folyamatos mozgása is kifejezetten tetszett. Mondhatni, nézhető produkció volt. Ami viszont nálam problémát okozott, hogy az előadás nem volt kellően gördülékeny: a dalok között sok volt a molyolás, és lehet, hogy a dalválasztás sem volt szerencsés, így kissé döcögősnek tűnt az egész.

Azt nagyon szeretem, amikor az átszerelés végére kihunynak a fények, a közönség felüvölt, kezdődik az intro, és indul a show. És ez most pontosan így is történt.

Az valószínűleg az én hibám, hogy van, amikor pár számnak le kell mennie, hogy elkapjon a hangulat. De itt erről szó sem volt: már a nyitó Dominate első riffjénél megjött a feeling, és meg is maradt. Nem csak nálam: a közönség is az első pillanattól kezdve vette a lapot, és a lelkesedés mindkét fél részéről kitartott a koncert végéig.

A színpadképet nem bonyolították túl: az Alienation borítója díszítette a hátteret, a dobemelvény mellett két kivetítővel, amelyeken – számomra kevésbé érdekes – az adott dalhoz illeszkedő vizuális installációk futottak. A számok között többször feltűnt rajta a Three Days Grace felirat szavanként, amivel lehetett buzdítani a közönséget a zenekar hangos méltatására. Jó ötlet volt.

A fényeket sem tolták túl, de abszolút élvezhető volt a látvány, a hangzás pedig kiváló: tisztán, erőteljesen szólt minden.

A két énekes remekül megoldotta a vokális feladatokat: hol felváltva énekeltek – ahhoz igazodva, ki melyik korszakhoz kötődik –, hol egy dalon belül váltogatták egymást. Többször gitárt is ragadtak, amivel még dúsították a hangzást. A kifutóra is gyakran kimentek, amit a közönség körülölelt, így folyamatosan fenntartva a kapcsolatot a rajongókkal. Mindketten jól énekeltek, közvetlenek voltak, és maximálisan odatették magukat. Matt még a közönség közé is lement egy közös éneklés és néhány pacsi erejéig.

A zenekar többi tagjára sem lehetett egy rossz szavam sem: Brad Walst basszusgitár és Neil Sanderson dob, stabilan hozták az alapot, Barry Stock pedig szinte végig egyhelyben, féloldalas testtartással tolta a riffeket és témákat.

Mivel nem vagyok szakavatott a teljes diszkográfiájukban, csak néhány dalt emelnék ki a Dominate mellett, amelyek különösen megmaradtak: Break, Mayday, Apologies, Painkiller, Riot.

Az egész koncertnek egyetlen negatívuma volt: a vége. Kilencven percet játszottak, ami teljesen rendben van. Persze a rajongó olyan, hogy még reggelig is elhallgatná kedvencét, de a realitás azért más. Egy másfél órás koncert abszolút oké – viszont az utolsó dal után olyan hirtelen lett vége, hogy az már zavaró volt. Elköszöntek, bedobálták a relikviának szánt pengetőket, dobverőket, lementek, és már jöttek is a roadok bontani a színpadot. Nem csak én voltam vele így: rajtam kívül még hatezren vártunk volna egy rövid ráadást.

A ráadásdalok mindig adnak egy plusz löketet, ekkor hág a hangulat igazán a tetőfokára, hiszen mindenki tudja, hogy hamarosan vége – így a zenekar és a közönség is még utoljára belead apait-anyait. Itt ilyen nem volt. A közönség pár percig még reménykedve állt, aztán lassan elindult haza.

Ezt az egyet leszámítva viszont egy iszonyatosan hangulatos, érzelmekkel teli, profi koncertet láttunk: a Three Days Grace budapesti turnényitó fellépésén.

„Ha békét akarsz, készülj a háborúra.”

Mielőtt bárki bármilyen aktuálpolitikát látna bele a fenti idézetbe (habár bőven lehetne), fontos tisztázni: ez az új Testament, Para Bellum lemezének latin jelentésű címe.

Őszintén szólva, nálam az előző, 2020-as Titans Of Creation hatalmasat ment. Nem árulok zsákbamacskát: a Para Bellum nálam nem üt akkorát, mint az elődje. De. Ez a lemez olyan, mint egy hatalmas sziklatömb az út szélén: az eső és a szél ugyan formálja, de megmozdítani nem lehet. Egy masszív, homogén, komor hangulatú kőtömb.

A zenekarnak ez már a tizennegyedik nagylemeze, és jelentős változás történt a felállásban: Gene Hoglan már nem tagja a Testamentnek, helyét Chris Dovas vette át a dobok mögött. Mellette Chuck Billy énekes, Eric Peterson és Alex Skolnick gitárosok, valamint Steve Di Giorgio basszusgitáros alkotják a csapatot.

A tagok elmondták, hogy a modern káosz, a technológiai gyorsulás és a társadalmi elszigetelődés egyaránt visszaköszön a dalokban. Eric szerint például a címadó dalt élőben komoly kihívás lesz eljátszani – de éppen ez adja a súlyát.

Chuck úgy fogalmazott, hogy az új szerzemények kirángatták a komfortzónájából, és énekesként új kihívások elé állították. Rengeteget dolgoztak a lemezen, Jens Bogren producer pedig egy sötét, pengeéles hangzást adott az anyagnak. A zenekar úgy érzi, hogy a Para Bellum méltó folytatása a Testament negyvenéves örökségének.

Dalok és benyomások

A For the Love of Pain nyitja a lemezt: vészjósló, súlyos, death metalba hajló, zaklatott tétel. Az Infanticide A.I. is hozza a tempót. Ez már tipikusabb Testament-felvétel: dallam, düh, modern társadalmi félelmek és egy jó adag agresszió. A Shadow People nálam erősebb az előző kettőnél: ritmusos, húzós, többször megtörik benne a lendület, a végén pedig egy akusztikus levezetést kap. A Para Bellumon szerintem nincs igazán kiugró, „slágeres” tétel, de a Meant to Be a legerősebb darab. Na, itt jön Chuck komfortzónából kilépése: érzelmes dal, szimfonikus betétekkel, remek dallamokkal és mélyre hangolt gitárokkal. A szöveg egy széthulló, mérgezővé vált kapcsolat történetét meséli el.

A High Moon teljesen más világ: technikás, brutális és kifejezetten komor. A Witch Hunt egy gyors darálás, vérbeli thrash. A Nature of the Beast izgalmas, stoner ízekkel megbolondítva. A Room 117 fenyegető hangulatot áraszt, mégis van benne valami pozitív tónus: a félelmeink és démonaink szobája. A Havana Syndrome zaklatottabb, viszont jó gitárdallamokat kapott.

A végére érkezik a címadó Para Bellum, amely feszes, húzós, olykor death metalba hajló, majd refrénre visszakanyarodik a hagyományos thrashhez. Több karaktere is van, ez is mutatja az album progresszívebb irányát.

Hangzás, játék, teljesítmény

A lemez öblösen szól. Chuck Billy mélyebben énekel, üvölt, hörög – és bizony énekel is. A Peterson–Skolnick gitárpáros továbbra is tökéletesen kiegészíti egymást: az előbbi a riffek kovácsa, az utóbbi technikás szólói fényt hoznak a sötét tónusok közé. A ritmusszekció is kiváló: Steve Di Giorgio organikus, intelligens basszusa mellé Chris Dovas gyors, feszes játéka tökéletesen illeszkedik. Ő lett a banda új energiaforrása.

Van egy érdekes sztori a lemezzel kapcsolatban. Még a megjelenés előtt felröppent a hír, hogy szerepel az albumon a Nightwish énekesnője, Floor Jansen. De végül az egészből nem lesz semmi, az ok pedig prózai, túl korán került nyilvánosságra.

Összegzés

A Para Bellum komplex, egységes, ambiciózus album. Tiszteleg a Testament öröksége előtt, miközben merészen nyúl a death, black, sőt még szimfonikus elemekhez is – természetesen a thrash alapok megtartása mellett.

Az biztos – és ezt már egy ideje érzem velük kapcsolatban –, hogy a Testament képes a megújulásra, és stabilan tartja helyét a globális thrash színtéren. Tartom, amit az elején írtam: nálam nem éri el a Titans Of Creation szintjét, de így is egy becsületes és értéket képviselő lemez a Para Bellum.

„A Para Bellum nem csupán egy album, hanem túlélési gyakorlat a káoszon keresztül.”

Becsülni szoktam azokat a zenekarokat, amelyek nem ülnek fel a divathullámokra, hanem azt a muzsikát játsszák, amely a meggyőződésük, vagy egyszerűen azt, ami belőlük jön. Ráadásul a stílusuk nem éppen trendi, mégis modernizálták, és beletették a mai energiákat. A Rust N’ Rage is pontosan egy ilyen banda: dallamos hard rockot, glam metalt és US metalt szállítanak. A zenekar a finnországi Poriból származik – abból a városból, amely 1966 óta évről évre otthont ad Európa egyik leghíresebb jazzfesztiváljának. De ez csak egy kis színes háttérinfó.

A srácok finnek, és olvastam egy érdekességet Finnországról: náluk a legnagyobb a metal-sűrűség a világon, ugyanis százezer főre 70,6 metalzenekar jut.

A csapat 2010-ben formálódott együttessé. A Songs Of Yesterday a negyedik nagylemezük, amelyet a következő felállás követett el:
Vinsentti Koivula „Vince” – ének
Joel Korpela „Jezzie” – dob
Eero Mäkinen „Eddy” – basszusgitár
Joni Kuuri „Johnny” – gitár

Hatásaik között ott a Mötley Crüe, a Dokken, a Judas Priest és a Guns N’ Roses. A Rust N’ Rage egyébként híres energikus, izzó hangulatú fellépéseiről is.

A srácok elmondták, hogy az album egy adrenalintól fűtött rock ’n’ roll, tűzben kovácsolt riffekkel és fogós dallamokkal. Több szerzemény régi ötletből született, de friss energiákat kaptak. A stúdiózás intenzív volt, pont azért, hogy megmaradjon a spontaneitás. A lemez tulajdonképpen egyszerre múltidézés és újrakezdés. És ha már stúdiózás: a zenekar a Frontiers istállójához tartozik, így a felvételek is Olaszországban készültek. Érdekesség, hogy tudatosan bent hagytak kisebb hibákat, hogy emberibb, természetesebb legyen a hangzás.

Na, nézzük, mennyire sikerült mindezt megvalósítani!

Rögtön az első, One For All (All For One) egy húzós, laza felütés remek refrénnel. A Songs Of Yesterday már érzelmesebb, de modern energiáktól lüktet. A Just Like a Brother kicsit más arcát mutatja a bandának: power metalosabb jelleggel bír, főleg a himnikusabb refrén miatt.

A hatások között nem szerepelt a Bon Jovi, de a következő Hey Jane hallatán mégis ott van a szellemisége – némi játékossággal megspékelve. A lemez közepe viszont kissé leül. A Gone But Never Forgotten country-ihletésű hangulatával még működik, de a Rollin’ Till Morning hard rockos miliőjével már eléggé tucatérzésű darab.

A robbanékony, pulzáló, nyolcvanas éveket idéző Open Fire viszont újra feljebb tolja a lendületet. A korong utolsó tételei pedig ismét a lemez eleji frissességet és energiát hozzák vissza. Az I Am The One feszes tempója és nagyívű dallamai remekül működnek, a Gave It All I Got pedig egy lírai, szépen összerakott szám, tele őszinteséggel és szenvedéllyel. Az albumot a Fire It Up zárja: igazi energiafelszabadító, pattogós, bulizós metal himnusz.

A lemez összességében jól szól, bár a dob nekem kissé puffogós.

A zenészi teljesítményekbe nem nagyon lehet belekötni. Vince erőteljesen, karizmatikusan énekel – a hangjában ott a nyolcvanas évek nosztalgiája és a mai kor is. Néhol nekem a HammerFall-os Joacim Cans jut róla eszembe. Johnny gitárjátéka remek, Jezzie dinamikusan dobol, Eddy pedig lüktetően basszusozik.

Nem tudom, ki hogy van vele, mennyire jön be ez a modernizált ’80-as évek-hangzás. Nekem momentán igen. És ha valami okosságot is kéne írni végszó gyanánt, akkor az lenne, hogy a Songs Of Yesterday üzenete az: a rockzene nem múzeumi darab, hanem élő tűz. A tegnap dalai nem puszta nosztalgiák, hanem egy új fejezet kezdete – közösségi energia és összetartozás. Egyszerre tisztelgés a rockzenei múlt előtt és üzenet a jövőnek.

„A Songs Of Yesterday olyan, mint egy gyors ital: rövid, ütős, és utána otthon magyarázkodni kell.”