A német Beyond The Black az évek során az európai szimfonikus metal színtér egyik meghatározó szereplőjévé vált, és ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Új lemezzel jelentkeztek, és mivel kifejezetten kedvelem a csajfrontos, dallamos metalt, érdeklődéssel vetettem bele magam a Break The Silence hallgatásába.
A mannheimi zenekar hatodik nagylemeze a modern szimfonikus metal és a dallamos rock/metal határán mozog, erőteljes érzelmi tematikával. Nézzük meg mindezt a gyakorlatban.
A nyitó Rising Sun rögtön utat mutat: dallamos, hatásos, jó kezdőlöket. Ezután három kiváló dal következik. A címadó Break The Silence egyértelműen az album húzódala, felvonultatja a stílus minden fontos elemét. Manapság főleg a német metal bandák készítenek közös produkciókat a csúcsformában lévő Lord of the Lost zenekarral, és a Beyond The Black sem kivétel ez alól. A The Art of Being Alone zaklatott, hideg érintésű szerzemény, míg a Let There Be Rain egy apró kuriózumot is tartogat: a refrénbe épített bolgár dalocska meglepően jól simul bele a dallamokkal megáldott nótába.
A következő Ravens az album egyik érzelmi csúcspontja, melankolikusabb hangvétellel. A The Flood ezzel szemben a legszigorúbb tétel, bár a gépi effektekkel megpakolt refrén kissé túlzásnak hat. A Can You Hear Me pozitív kisugárzása mögött azonban jól érezhetők a feszültségek is.
Az album vége ismét három erős csúcspontot tartogat. A félig angol, félig francia La Vie Est Un Cinema esetében kifejezetten jól működik a kétnyelvű szöveg, sikerült pontos összhangba hozni a zenével. Nem szokványos megoldás, de egyértelműen működik. A Hologram szintén erős darab, itt a nagyívű dallamok és a lendület dominálnak, míg a záró Weltschmerz mélyen érzelmes, súlyos lezárást ad a lemeznek.
A zenészek? A zenekar középpontjában Jennifer Haben áll, akinek tiszta, karakteres hangja mintha erre a zenére született volna. Kai Tschierschky feszes, rockalapú dobolása stabil hátteret ad, a két gitáros közül Tobi Lodes a melodikusabb vonalat képviseli, míg Chris Hermsdörfer a metalosabb megközelítést hozza – kettősük szépen egészíti ki egymást.
A Break The Silence dalai megérintenek: egyszerűen, kérlelhetetlenül, mégis gyengéden. Az ember ilyenkor óhatatlanul magába néz, és a világ zajában is marad benne egy makacs ritmus, amely – akár akarja, akár nem – a szívéhez igazítja a lépteit.
Nem mondom, hogy ne éreztem volna néha kissé idegennek a Beyond The Black világát, de a lemez végül beszippantott, megszólított.
„Jennifer Haben hangja úgy simít végig az emberen, mint egy frissen vasalt ing, amit úgyis összegyűr a nap. De legalább egy pillanatig elegánsnak érzi magát tőle.”
Az év első extra kiadványai rögtön a mélyvízbe rántanak bennünket. Izgalmasnak tűnik a Chaos Revealed, a Krushor, az Iotunn, a Nanowar Of Steel, illetve a The 69 Eyes új anyaga is.
Chaos Revealed – Forgone in Ashes (EP) A német melodikus death metal zenekar erőteljes bemutatkozó anyaga olyan, mintha a káosz és a fegyelem egyszerre lélegezne.
Deadwood – Rituals of a Dying Light (EP) Rövid, de brutális deathcore-támadás a kanadai zenekartól.
Krushor – Taste of Hatred (EP) Újabb skandináv thrash banda, akik jól ötvözik a modern groove-elemeket a nyers energiával.
Sardonic Allegiance – Coast II (EP) Holland melodikus black metal, sötéten hömpölygő hangulattal.
Iotunn – Live at Copenhell (koncert) A dán–feröeri progresszív death metal zenekar öt hosszú tételből álló koncertanyaga a 2020-as Copenhell fesztiválról.
Nanowar Of Steel – The Genghis Khan (EP) Az olasz, paródia metal zenekar zeneileg meglepően erős, pimasz és nagy ívű anyaggal jelentkezik.
The 69 Eyes – I Survive (single) A dal hozza a The 69 Eyes-os hangulatot: lendületes, sötét és energikus.
Black Veil Brides – Certainty (single) Erőteljes, modern és súlyos az amerikai csapat új anyaga.
Freedom Call – Heavy Metal Happycore (single) Az Ensiferum-os Petri Lindroos közreműködésével adott ki közös dalt a német Freedom Call. Energikus, himnikus és pozitív.
A második részben is akadnak figyelemre méltó lemezek. Az Uuhai, a Fear of Domination, a Denominate és a Bite Down anyagai is izgalmasnak ígérkeznek.
Six Going On Seven – Human Tears A bostoni rockzenekar érett, letisztult visszatérő albuma lassan hömpölyög, mint egy fáradt dallam, amely hazakísér.
Uuhai – Human Herds Újabb mongol folk rock/metal zenekar. Ezekben a dalokban maga a föld szól hozzád tiszta hangján – olyan, mint a múlt lélegzete.
Walls of Babylon – Aeons Apart Az olasz power metal banda harmadik albuma a napokban látott napvilágot. Feszes, melodikus és epikus anyag, klasszikus dallamvezetéssel.
Fear of Domination – Katharsis A finn indusztriális metal csapat hetedik albuma a Katharsis. Zuhanás és felemelkedés egyszerre.
Denominate – Restoration Hat év telt el az előző album óta, így időszerű volt, hogy a finn technikás/progresszív death metal banda végre új anyaggal jelentkezzen.
Orchid Throne – Buried in Black Egyszemélyes melodikus doom metal Baltimore-ból. Monumentális, atmoszférikus és dallamos megszólalás.
Canaan – For a Bird Never Flew 26 dal, több mint két órában – olasz dark/gothic maraton.
Bite Down – Violent Playground Svéd modern metalcore: intenzív, súlyos és energikus.
Beindult az új év. Már jönnek az új lemezek. Nem is kevés, és nem is rosszak. Az első részben az Alter Bridge, a Beyond The Black, a Bullet és a For My Pain tűnik az előzetesek alapján különösen érdekesnek, de rajtuk kívül is van mit hallgatni. Vágjunk is bele.
Alter Bridge – Alter Bridge Nyolcadik lemezével jelentkezett az Alter Bridge, azzal a hangzásvilággal, amelyet az évek során tökélyre fejlesztettek.
Beyond The Black – Break The Silence Új lemezt adott ki a német zenekar: feszes, modern, érzelmileg fókuszált anyag.
Bullet – Kickstarter Lendületes old school heavy metal Svédországból, mintha vasból faragták volna ki azt a szabadságot, amire mindannyian vágyunk.
Ectovoid – In Unreality’s Coffin Old school death metal az Államokból. A zenekar hosszú szünet után hallat újra magáról. Mélyről jövő, sűrű, brutális anyag.
For My Pain – Buried Blue Sötét, érzelmileg mély gothic metal – a finn zenekar visszatérő albuma.
Lionheart – Valley Of Death II Az amerikai hardcore banda kompromisszummentes, arcba mászó hardcore rohama ez a lemez.
Push! – Plowing Ahead A Plowing Ahead a portugál zenekar második lemeze. Dühös és feszes hardcore, amely pontosan elmagyarázza, milyen az, amikor a világ neked rohan.
The Ruins Of Beverast – Tempelschlaf A német atmoszférikus metal csapat hetedik albuma a Tempelschlaf. Monumentális, sötét és hipnotikus.
Semper Acerbus – Following Omens A texasi metalcore zenekar lemeze: tudatosan épített, súlyos dühsivatag.
A Fémkapszulában újabb három dózis, biztosítja a hatóanyagot.
Három különböző metal világ, három különleges élmény. A svéd HavamalAge Of The Gods-a harcias, epikus viking metal, tele lendülettel és hősi hangulattal. A spanyol DünedainÉrase pozitív, dallamos power/fantasy metal, ami életigenlő energiával tölt fel. A koppenhágai DefectoEchoes of Isolation technikás, progresszív metalja érzelmekkel és masszív riffekkel ragad magával, az album minden dalában saját identitást teremtve. Három lemez, ami külön-külön is élmény, együtt pedig a metal sokszínűségének ünnepe.
Havamal – Age Of The Gods
A Hávamál egy óészaki költemény. Meg egy svéd melodikus power/death metal zenekar is. A csapat 2016-ban alakult, az Age Of The Gods pedig a harmadik nagylemezük. A társulat tagjai szerint a Havamal számukra azt is jelenti: „mindig gondold át a tetteidet, és légy jó ember.”
A zenekar muzsikájában tetten érhető az Amon Amarth, és még inkább az Ensiferum hatása. Harcias, atmoszférikus zene ez, szimfonikus, filmzenés elemekkel, hangulatos szintiszőnyegekkel átszőve.
Személy szerint kifejezetten tetszik az album, és pár dalt mindenképp kiemelnék. Ilyen például a lendületes, pogány energiával feltöltött, fokozatosan kitárulkozó The Pagan Path. Vagy a harcias, epikus ívet húzó The Day Of Reckoning. A Sigurds Fafnirsbane igazi csatahimnusz, a hősi végzet hangja, míg a Hymns Of The Fallen lassan építkező, rituális emlékezés – véleményem szerint a lemez legerősebb dala.
Ha a nóták jók, akkor a zenészek is azok. Az énekes Björn úgy vezeti végig az albumot, mint egy viking hadvezér. A gitárosok, Lennie és Kjell játékában ott a súly és a nyers harci energia. Tino „Saurus” Vesanen basszusa vastagon, masszívan szól, míg Stefal Huenul Peltonen dobos úgy működik, mint egy motor: pontos, erős és megállíthatatlan.
A zenekarban mindenki pontosan tudja, hol a helye – ezért működik az egész úgy, mint egy jól megkovácsolt fegyver.
Kiváló munka!
A feleségem, miután mutattam neki pár dalt, csak ennyit mondott: „Én nem értem ezt a hörgő éneket, de valamiért mégis jólesik hallgatni. Lehet, hogy titokban kezdek vikinggé válni?”
Dünedain – Érase
Spanyolországhoz nincs semmilyen kötődésem, sőt, még csak nem is jártam ott soha. Valamiért mégis kifejezetten tetszenek a spanyol metal bandák, akkor is, ha spanyolul énekelnek. Néha olyan érzésem van, mintha a spanyol tánczenéket „metalizálnák”. A spanyol nyelv amúgy is dallamosabb: több szó és szótag fér el egy sorban, ettől pedig egészen más karaktere van, mint az angol nyelvű daloknak.
Ami azonban igazán megkülönbözteti őket, az a dalok hangulata. A szövegtől függetlenül is pozitív töltetűek, életigenlők és rendkívül melodikusak.
A spanyol Dünedain 1996-ban alakult, az Érase pedig már a nyolcadik nagylemezük. Zenéjük heavy/power/fantasy metal, erős NWOBHM, Dio, Blind Guardian és Edguy hatásokkal. Nevüket Tolkien világából kölcsönözték.
Ahogy már említettem, nekem nagyon bejön az Érase, így pár dalt ki is emelnék. A nyitó, Oh Yeah tempós, dallamos, közvetlen és felemelő. A La Misma Canción lendületes és pozitív, akárcsak a címadó Érase. Érdemes még megemlíteni a Silencio című dalt is, amely lépcsőzetesen építkezik kemény alapokra, illetve hasonló karaktert mutat, a La Herida is.
A zenekar felállása:
Tony Dünedain – ének: kontrolláltan, tudatosan építi fel az érzelmi íveket
Carlos Sanz, Mariano Sánchez – gitárok: a lemez érzelmi gerincei és fő hangulatépítői
Alberto Pérez Velasco – basszusgitár
Miguel Arias – dob, ritmusszekció biztos, stabil alapokat teremt a dalok alá.
Az Érase egy érett, jó lemez, precíz zenészi teljesítménnyel és érzelmileg erős megszólalással. Egyszerűen jó hallgatni. Aki néha vágyik arra, hogy ne csak angol nyelvű zenét hallgasson, nyugodtan megmártózhat ebben a dallamokkal és érzelmekkel teli világban.
„Az Érase egyszerűen csak kinyitja az ablakot, és beengedi a friss szelet.”
Defecto – Echoes of Isolation
A koppenhágai csapat 2010-ben alakult, és az Echoes of Isolation a harmadik nagylemezük. A zenekar stílusa melodikus/progresszív metal: a verzék kemények, a refrének dallamosak. A bandában erős a dallamközpontos hajlam, technikás, komplex verzék, masszív alapokon.
Az Echoes of Isolation egy igazán erős lemez, pár kedvencemet ki is emelném.
Az Eternal Descent feszes, lendületes, tele energiával, mégis van lelke a dalnak.
A Sacred Alignment-ben a lüktető tempóé a főszerep, nagyívű dallamokkal, progos virtuozitással, a refrén pedig úgy nyílik ki, mint egy ablak a vihar után.
Az Eclipsed By The Void hallgatása igazi élmény: dallamos, húzós és hangulatos.
Számomra a lemez csúcsdala a Heart On Fire: brutál riffek, kiváló refrén, a közepén elcsendesül, majd onnan robban ki.
A két legkeményebb szerzemény a Through Cloak And Bones, ami egyszerre sötét és felemelő, valamint a Shattered Reality.
A zenekar felállása az Echoes of Isolation lemezen:
Nicklas Sonne – ének/gitár, a lemez legfőbb erőtere
Thomas Bartholin – basszusgitár, a letisztultság képviselője
Frederik Duus Möller – gitár, a banda motorja
Mikkel Christensen – dobok, masszív alapokat ad a daloknak
Az Echoes of Isolation agyasan, dallamosan, mégis húzósan és dögösen szól. Kiváló a hangzás, a hangszerelés precíz, a játék technikailag kifinomult és érzelmileg tudatos. A zenekar minden dalban, felismerhető identitást épített, saját világot teremtve.
„Ezek a dalok nem egyszerűen szólnak, hanem belém költöznek, és úgy érzem, mintha valaki helyettem fogalmazná meg a gondolataimat.”
Az Of Mice & Men zenekarral eddig nem volt sok kapcsolódási pontom, leszámítva azt az egyet, hogy évekkel ezelőtt láttam őket a Five Finger Death Punch előtt. Tetszett, amit akkor láttam tőlük, és tervben is volt, hogy később alaposabban górcső alá veszem a munkásságukat, ez azonban végül elmaradt. Egészen idáig.
A kaliforniai zenekar 2009-ben alakult, a mostani kiadványuk pedig a kilencedik nagylemezük. A hozzáértők leginkább nu metal–metalcore vonalon határozzák meg a stílusukat, és ezzel nehéz lenne vitatkozni – számomra is ez a legpontosabb meghatározás.
Az Another Miracle kapcsán a zenekar elmondta, hogy a lemezt teljes egészében a saját energiáikból formálták meg, ettől vált igazán személyessé az anyag.
Akkor kapjuk is szét az albumot.
A nyitó A Waltz egy rétegzett, zaklatott dal, egyértelműen erős indítás. A Troubled Waters még rátesz egy lapáttal: zúzós alapok, kiválóan megírt, dallamos refrén, és egy igazán izgalmas téma a belső küzdelmekről – arról a pillanatról, amikor az ember végre ki meri mondani, hogy bajban van.
A Safe and Sound keserédes, már-már „panaszrockos”, ugyanakkor lebegő textúrái kifejezetten simogatóak. A Hourglass ennek a tökéletes ellentéte: dühös, tempós darab, mint egy lassan forduló homokóra, amely könyörtelenül öli az időt. A Wake Up érzelmes és fájdalmas, bár kissé átlagos, míg a Flowers keserűen szomorkás hangulatot áraszt.
A címadó Another Miracle viszont egyértelműen csúcsdal. Megvan benne a kellő súly, a refrén kiváló, az egész szám olyan, mintha egy lassan táguló fénykör rajzolódna ki a sötétben. A Contact olyan hatást kelt, mintha ennek a dalnak a kistestvére lenne.
A Parable hallgatása közben azon kaptam magam, hogy elgondolkodom, miért vonzanak ennyire az ilyen jellegű dalok: egy vérbeli metalcore szerzemény, szomorkás, dallamos refrénnel. Hasonló a Somewhere in Between is, csak valamivel zúzósabb és vibrálóbb megközelítéssel.
A Swallow egy lassan összezáródó tér érzetét kelti, a dallam és a düh kettősségére épít, bár helyenként kissé erőltetettnek hat. A záró Infinite számomra már kevésbé indokolt lezárás, simán meg lettem volna nélküle is.
Aaron Pauley énekes/basszusgitáros/producer messze nem csupán egy frontember: minden énekstílusban magabiztosan helytáll. A két gitáros, Alan Ashby és Phil Manansala strukturáltan és dinamikusan építi fel a dalok hangulatát, míg Tino Arteaga dobos érzelemvezérelt ritmusokkal ad további mélységet a zenének.
A zenekar minden tagja a saját karakterét a közös atmoszféra szolgálatába állítja. Ennek köszönhetően az Another Miracle egy metalcore alapú, érzelmileg mély lemez lett. A Of Az OfMice & Men utat szabott a céljaik felé, és még nem tudni igazán, hogy már hazafelé tart, vagy éppen csak most indult el.
„Olyan az Another Miracle, mint a csend előtt megbúvó gondolatok: egyszerűek, mégis súlyosak, és valami tiszta, szelíd erő járja körül őket – mintha a világ egy pillanatra elhinné, hogy minden rendben van”
A tavalyi év végén, még karácsony előtt látott napvilágot a svéd Dead Sun kilencedik nagylemeze, a This Life Is a Grave. A csapat tulajdonképpen Rogga Johansson egyszemélyes projektje, annyi kitétellel, hogy mindig van egy dobos, aki feldobolja a dalokat. Az összes többi hangszert Johansson kezeli. Ezen az albumon Thomas Olsson püföli a bőröket, aki egyértelműen jó választásnak bizonyul – de erre még visszatérek.
A Dead Sun stílusa klasszikus svéd death metal, erőteljesen melodikus megközelítéssel. Ugyanakkor én a göteborgi vonalat sem hagynám figyelmen kívül az esetükben.
Ha már egy pillanatra visszakanyarodunk Johansson úrhoz, senki ne gondolja, hogy ezzel a projekttel ki tudná elégíteni zenélési és komponálási vágyát, hiszen több tucat produkcióban érdekelt még. Van olyan zenei enciklopédia, amely fél oldalon keresztül sorolja fel azokat a zenekarokat, ahol aktívan tevékenykedik.
Maga a lemez iszonyatosan erős, tele kiváló dalokkal. A nyitó Primordial Knowledge (Where Ubbo-Dathra Reigns) is ilyen: míves darab, sötét atmoszférával átitatva. Hasonlóan erős szerzemény az ezt követő Embraced by the Succubus is. Pulzáló nóta, nem a szokványos riffekkel dolgozik, ráadásul főhősünk ügyel arra, hogy a dal dinamikája ne laposodjon el, mindig belecsempész valami apró csavart. A Midnight Serenade esetében azt vettem észre, hogy a riffek inkább groove-os irányba hajlanak, a refrén pedig kissé elszállósabb hangulatot kap. A Sin Collector talán az a dal, amely egy árnyalattal szürkébb a többinél.
A Nighttime Butterfly komorságával tűnik ki. A melodikus gitárjáték szinte minden dalban jelen van, ezért is említettem korábban hatásként a göteborgi vonalat. Rogga mélyről jövő bömbölése ugyan uralja a nótákat, de mindig talál olyan dallamokat, amelyek természetesen illeszkednek hozzá. Erre kiváló példa a She Drank My Soul és a Your Life Is a Grave is.
A végére is marad még a tarsolyban, hiszen két remek szerzemény zárja a dalcsokrot: a valóban kriptai hangulatú Calls from the Crypt, valamint a To Give the End a Voice.
Rogga Johansson kiváló zenész, ezt ezen a lemezen is bőven bizonyítja. Thomas Olsson pedig technikás, precíz és színes játékával csak tovább emeli az amúgy is magas nívót.
A This Life Is a Grave úgy tárja fel a svéd death metal árnyékos zugait, mint egy rég elfeledett kripta. Aki belép, nem pusztán zenét hall, hanem egy pulzáló, sötét világ lélegzetét érzi meg. Nem kérdés: minőségi muzsika ez, végig magas színvonalon. Igaz, következetesen haladnak az általuk kijelölt úton, nem térnek le róla – de nem is kell.
„A This Life Is a Grave úgy söpört végig rajtam, mint egy túlmotivált bejárónő a vasárnapi műszakon. Mire feleszméltem, már a lelkem legsötétebb zugaiban is rendet rakott.”
Jeges acél, torz düh és érzelmi torzulás — három lemez, három külön világ a metalban. A Frozen Land, az ODC és a Mezzrow bemutatja, hogy a dallamosság, az érzelmi mélység és a thrash energiája egyaránt képes megragadni a hallgatót.
Frozen Land – Icemelter
A Frozen Land egy 2017-ben alakult finn power metal zenekar. Masszív riffek, atmoszférikus rétegek, sötétebb témák és remek dallamok jellemzik a zenéjüket — mindezt hitelesen, a lehető legkevesebb power metal klisével előadva. Hatásaik között ott találjuk a Stratovarius, a Sonata Arctica, valamint a Helloween és az Edguy hangzását is.
Bátran kijelenthetjük, hogy az Icemelter-en nincs gyenge tétel. Csak néhány kiemelkedőt említenék a szemléltetés érdekében.
A The Carrier szélvészgyors és kellően kemény, Helloween-es refrénnel, hideg és pengeéles hangzással. A Dead End szintén sebes, és kiválóan ötvözi a keménységet a dallamossággal. A Chosen, Corrupt and Dangerous kissé eltér a többi szerzeménytől, erősebben érvényesül benne a klasszikus metal hangulat. A Losing My Mind fagyos érzelmeket közvetít, és a lemez egyik csúcspontja. A címadó Icemelter pedig minden elemében erős, magabiztos darab.
A lemez zenészi teljesítménye is kivételes.Tony Meloni éneke hideg, éles és nagyívű. Toumas Hirvönen gitárjátéka sűrű és erősen modern metalos. Aleksi Salomaa, a basszusgitáros, masszív alapokat teremt. Matias Rokio feszesen és precízen játszik, míg Anti Sorsa a sötétebb billentyűs textúrákat hozza be a hangzásba.
Összességében az Icemelter olyan, mint amikor a tél személyesen ellátogat hozzád, és azt mondja: itt is marad. Kellően kemény, mégis dallamos, kiválóan hangszerelt, tele remek ötletekkel. Örvendetes, hogy ebben az őrült power metal dömpingben — amelyben ráadásul rengeteg jó lemez van — a Frozen Land ilyen magas színvonalat tud képviselni. És még a borító is remek.
„Az Icemelter olyan, mint a téli hajnal, amely visszahozza azt a reményt, amit már eltemettem magamban”
ODC – Twisted Love
Francia honból érkezett az ODC nevű formáció. A zenekar 2017-ben alakult, és a Twisted Love az első nagylemezük. Stílusuk a manapság divatos modern, női énekes metal, erős popos, rapes és elektronikus attitűddel. Céljuk egyértelműen a zenei határok feszegetése, egy hangulatos és energikus identitás felépítése.
Nézzük, mennyire sikerült mindez. A My Only Fan egyértelműen telitalálat: kissé pimasz, ugyanakkor keserédes dal, nagyon erős refrénnel. A címadó Twisted Love szintén jól működik — bár a rapbetét nem feltétlenül az én világom, a dallamos részek szépen ellensúlyozzák ezt. A pop, a metal és az érzelmi dráma hatékony elegye. A Follower a lemez legzúzósabb tétele: drámai és aktuális üzenettel bír — ha csak követünk, idővel lassan eltűnünk. Az I Need to Breathe dallamai kinyitják a teret, míg a Despecha egy furcsa, mégis működő, spanyol nyelvű darab.
A zenekar hangzásvilága nagyrészt Celia Do énekére épül. Számomra leginkább a Skillet dobos–énekesnőjére, Jen Ledgerre emlékeztet. A többiek stabil és hatékony hátteret biztosítanak: Sonny pulzáló basszusa, Raphael izmos gitárjátéka és Hector energikus dobolása jól tartja össze a dalokat.
A Twisted Love olyan, mint egy modern párkapcsolat. Először csak bólogatsz, aztán rájössz, hogy közben lassan darabokra szed. A lemez nem képvisel csúcskategóriát a műfajban, inkább útkereső alkotás, amely a stílusok összeolvasztásával próbálja megtalálni a saját hangját. Nyitottság és kíváncsiság mindenképpen kell hozzá.
„Meghallgattam aTwisted Love-ot, és rájöttem, hogy a szerelem tényleg torz. Eddig azt hittem, a tükrömmel van a gond — de valójában a kapcsolataim ilyenek.”
Mezzrow – Embrace The Awakening
Örvendetes a thrash metal előretörése, különösen az európai thrash erősödése. Ez a lemez is bizonyítja, hogy a műfajban még mindig rengeteg potenciál rejlik. Miközben az idősebb bandák is erős anyagokkal állnak elő, az új generáció friss energiái viszik tovább a vonalat.
A svéd Mezzrow története érdekes. Az Embrace The Awakening a zenekar harmadik lemeze, ugyanakkor a banda 1987-ben alakult. Hosszú hallgatás után, 2021-ben születtek újjá.
Zenéjükre hatott a Bay Area thrash mozgalom, a svéd csapatok közül a Candlemass és az Entombed, de számomra erősen hallatszik a Sodom hatása is.
Erős, jó megszólalású lemez az Embrace The Awakening. Nekem legjobban a sebes tempójú és bővérű Sleeping Catalysm, a nyers és dögös Foreshadowing, valamint a kemény, összetett In A Shadow Deep jött be.
A zenélés magas színvonalú: Uffe Petterson intenzív éneke, Conny Welén stabil basszusa, a két gitáros, Magnus Söderman és Ronnie Björnström, technikás, modern játéka, valamint Alvaro Svanerö profi dobolása mind erre enged következtetni.
Az Embrace The Awakening rendelkezik egyfajta eleganciával: érzelmeket ébreszt, hangulatot teremt, és érdemes elidőzni benne. A tengerentúli thrash iskola és a skandináv ridegség szervesen fonódik össze. A zenekar ereje abban rejlik, hogy ezt a két vonalat autentikusan viszi tovább.
„Meghallgattam az Embrace The Awakening-et, és rájöttem, hogy a káosz nem körülöttünk van, hanem bennünk. Na, ez a lemez ezt a káoszt rakja rendbe.”
Az év végén volt időm rendet rakni az irományaim között, és ekkor találtam pár, a múlt évezred végén írt lemezismertetőmet, melyek között akadt jó néhány magyar zenekarról szóló írás. Gondoltam, bedobom őket a közösbe, úgy is az év elején járunk, nem indult még be az új lemezek megjelenése.
A sorozat a Fémkapszula keretein belül jelenik meg, Fémörökség – Magyar Klasszikusok címmel, és az a terv, hogy időnként előállok vele. Érdekes lehet visszanézni, hogy a 30–40 éves lemezeket miként láttam a ’90-es évek végén. Arra is gondoltam, hogy újra meghallgatom a régi magyar rock- és metal-klasszikusokat, és ugyanebben a sorozatban prezentálom majd őket.
Első körben az Ossian – Ítéletnap, a Moby Dick – Körhinta, illetve a P. Box – Ómen lemeze kerül terítékre. Az első kettő 1998-ban íródott, az utóbbi – noha az a legrégebbi – 2020-ban került újra elő.
Utazzunk tehát vissza a magyar rock történelmébe!
Ossian - Ítéletnap (1991)
Ossian – egy név, amely mára legendává vált a magyar rockzene történetében. Nem csináltak különösebben nagy dolgokat: egyszerűen a jól bevált recept szerint játszották a zenét, magyar nyelvű szövegekkel, amelyek a hazai fiatalok problémáiról szóltak.
Az Ítéletnap 1991-ben készült, és rögtön a címadó dallal indít: egy speedes, vérbeli Ossian-nótával. A szöveg tipikus Paksi Endre-féle, kezdésnek semmiképp sem rossz. A második dal, A szerelem gyilkosa, igazán aktuális témát feszeget: korunk pestisét, az AIDS-et. Hangulatában és lendületében jól illeszkedik az előző számhoz.
A következő Motorőrület zeneileg tetszik, a szövege viszont nem igazán szól hozzám. Az utána következő Nincs válasz riffje ismerős, de ettől függetlenül nincs vele különösebb gond. Paksi Endre szövegeivel azonban nem mindig vagyok kibékülve: nem rosszak, inkább túlságosan direktek. A Törvényen kívül egy masszív, középtempós döngölés, ami jól áll a zenekarnak.
Érdemes szót ejteni a zenekar többi tagjáról is, mert megérdemlik. Maróthy Zoli kiváló gitáros, erős és karakteres témákkal. Vörös Gábor az ország egyik legjobb basszusgitárosa, míg Tobola Csabát volt szerencsém élőben látni – kivételes képességekkel bír.
A B oldalt a Viharmadár indítja, amely akár az Ítéletnap kistestvére is lehetne. Ezek után viszont a lemez talán legjobb dala következik: a Magányos angyal. A refrénje fantasztikusan sikerült, Maróthy és Paksi duettet énekelnek, ami különleges ízt ad a dalnak. A Nehéz lesz minden nap egy igazi Ossian-szám, a jobbak közül. A Hey Rock ’n’ Roll viszont kissé ciki, főleg szövegileg. Az albumot záró Rocker vagyok húzós, dallamos, kifejezetten jó nóta.
Összességében ez egy jó lemez, ráadásul technikailag is jól szól.
„Minden dalban ott a láz és a hit, ami élni tanít. Az Ítéletnap minden szóval a szívembe írja magát.”
Moby Dick – Körhinta (1992)
Sosem voltam nagy Moby Dick-rajongó, de azt el kell ismerni, hogy sokáig ők voltak az ország legkeményebb zenekara. Először a német Stormwitch előtt láttam őket 1988-ban; akkor még furcsának tűntek, de később sikerült maradandót alkotniuk.
A lemez a Múló álom" című dallal indul, ami egy kőkemény tétel; a szöveg és a zene is jól felépített. A következő szám, a Gumiszoba, szintén erős, a zúzós refrén nagyon működik benne. A hangzás bivalyerős, Smici hangja ugyan néha erőltetettnek tűnik, de a zenéhez tökéletesen illik.
A lemez legjobb dala a Hobo-feldolgozás, a Gazember. Tömény, húzós és kemény, mint a vasbeton. Emlékszem, hogy annak idején milyen nagy felháborodást váltott ki a keményvonalas Moby Dick-fanatikusok körében, hogy a soproni srácok lírai dalra nyálasodtak. A "Legyél jó" valami ilyesmi; a szövege eléggé klisés, de maga a nóta nem rossz.
Az A-oldal záró dala, a Kártyavár, elég átlagos, de a refrénje jól sikerült, így nem lóg ki a sorból. A címadó Körhinta nem számít kiemelkedőnek, a következő, Rohadt dolog viszont kicsit Metallica-hatású, sőt, itt-ott a Slayer is visszaköszön. Erős közepes tétel.
A XX. századi ima már felér az A-oldal színvonalához, jó a refrén, jó szöveg. A Mesének vége szintén jól sikerült, az albumzáró Legyél happy pedig kellemes befejezése a lemeznek.
Végeredményben a Körhinta egy erős album, amely méltó helyet foglal el a Moby Dick életművében.
„Volt idő, amikor ezek a dalok úgy forogtak velünk együtt, mint egy kissé rozsdás körhinta a vásár szélén, mégis hittük, hogy nincs náluk erősebb kapaszkodó. A Moby Dick nem mindenkinek szólt, de aki egyszer felszállt erre a körhintára, az vitte magával, akárhová sodorta az idő”
P. Box - Ómen (1985)
Az első emlékem, ami a P. Box – Ómen lemezéhez kapcsolódik, egy 80-as évekbeli házibulihoz kötődik, amit nálunk tartottunk (illetve anyáméknál, természetesen ők nem voltak otthon). A lemez végül főszereplő lett, nem annyira azért, mert annyira hallgattuk volna, hanem a szép, kék borító miatt. Valaki az asztalon lévő lemezre irányította az íróasztal eléggé erős fényű lámpáját, és a szoba egyszerre úszott káprázatos kék fényben. Persze a jó öreg bakelit erősen megsínylette a dolgot, kissé hullámos lett. (Hogy mit keresett nálam az album, nem tudom, ugyanis nem volt lemezjátszónk.)
De a zenekar és maga a lemez ennél sokkal többet jelent. Sokak szerint ez az első magyar heavy metal album, amiben van igazság: a zene a hard rock és a heavy metal határán mozog. Maga a zenekar itt volt a legjobb formájában, az István a király sikere és az Iron Maiden előtti budapesti fellépés után. Ráadásul a csapat igazi szupergroup volt: a tragikus sorsú Bencsik – Cserháti duó, Vikidál Gyula, Pálmai Zoltán – mind játszottak a P. Mobilban –, valamint Zselencz László (ex-Edda) alkották a csapatot. A zenei tudással és a dalszerzéssel tehát nem lehetett gond, ráadásul Földes László is részt vett a szövegírásban. Ebből csakis valami jó sülhetett ki – és ki is sült.
A lemez remekül indul az Ómen című dallal, de a Bukott angyal is ezt a vonalat követi. Az Éjszakai vágta akár az István a királyban is elhangozhatott volna, a Földes Lászlóval előadott – egyébként nagyon jó – Árulók kapuja pedig a Hobo Blues Band – Vadászat című lemezére emlékeztet. A Szűz a máglyán egy tipikus hard rock szám, nekem személy szerint kevésbé tetszik. Az Átok és ígéret az Ómen vonalát viszi tovább, míg a Pandora tánca (ma inkább instrumentálisnak számít) és a Névtelen hős már inkább tölteléknek hat.
Az album úgy szól, ahogy a lemezek a 80-as években szóltak: steril hangzás, a hangszereket külön-külön lehet hallani, a dobok néhol hangsúlyosabbak, néhol alig hallatszanak, de a korszakra jellemző „üveges” hangzás adja meg az atmoszférát. Bencsik Sándor gitárjátéka mindenképp kiemelendő, és persze Vikidál Gyula is remekül énekel. Az Ómen erős album, ráadásul rocktörténeti mérföldkő a magyar heavy metalban.
„Az Ómen dallamai úgy hömpölyögnek, mintha a 80-as évek magyar rockjának minden sötét és fényes árnyalata egyszerre születne meg egyetlen pillanatban. Minden hangszeren érezni a szupergroup tudását és lelkét, miközben festői színekben tárja elénk a hard rock és a heavy metal határán mozgó világot.”
