A tavalyi év végén, még karácsony előtt látott napvilágot a svéd Dead Sun kilencedik nagylemeze, a This Life Is a Grave. A csapat tulajdonképpen Rogga Johansson egyszemélyes projektje, annyi kitétellel, hogy mindig van egy dobos, aki feldobolja a dalokat. Az összes többi hangszert Johansson kezeli. Ezen az albumon Thomas Olsson püföli a bőröket, aki egyértelműen jó választásnak bizonyul – de erre még visszatérek.
A Dead Sun stílusa klasszikus svéd death metal, erőteljesen melodikus megközelítéssel. Ugyanakkor én a göteborgi vonalat sem hagynám figyelmen kívül az esetükben.
Ha már egy pillanatra visszakanyarodunk Johansson úrhoz, senki ne gondolja, hogy ezzel a projekttel ki tudná elégíteni zenélési és komponálási vágyát, hiszen több tucat produkcióban érdekelt még. Van olyan zenei enciklopédia, amely fél oldalon keresztül sorolja fel azokat a zenekarokat, ahol aktívan tevékenykedik.
Maga a lemez iszonyatosan erős, tele kiváló dalokkal. A nyitó Primordial Knowledge (Where Ubbo-Dathra Reigns) is ilyen: míves darab, sötét atmoszférával átitatva. Hasonlóan erős szerzemény az ezt követő Embraced by the Succubus is. Pulzáló nóta, nem a szokványos riffekkel dolgozik, ráadásul főhősünk ügyel arra, hogy a dal dinamikája ne laposodjon el, mindig belecsempész valami apró csavart. A Midnight Serenade esetében azt vettem észre, hogy a riffek inkább groove-os irányba hajlanak, a refrén pedig kissé elszállósabb hangulatot kap. A Sin Collector talán az a dal, amely egy árnyalattal szürkébb a többinél.
A Nighttime Butterfly komorságával tűnik ki. A melodikus gitárjáték szinte minden dalban jelen van, ezért is említettem korábban hatásként a göteborgi vonalat. Rogga mélyről jövő bömbölése ugyan uralja a nótákat, de mindig talál olyan dallamokat, amelyek természetesen illeszkednek hozzá. Erre kiváló példa a She Drank My Soul és a Your Life Is a Grave is.
A végére is marad még a tarsolyban, hiszen két remek szerzemény zárja a dalcsokrot: a valóban kriptai hangulatú Calls from the Crypt, valamint a To Give the End a Voice.
Rogga Johansson kiváló zenész, ezt ezen a lemezen is bőven bizonyítja. Thomas Olsson pedig technikás, precíz és színes játékával csak tovább emeli az amúgy is magas nívót.
A This Life Is a Grave úgy tárja fel a svéd death metal árnyékos zugait, mint egy rég elfeledett kripta. Aki belép, nem pusztán zenét hall, hanem egy pulzáló, sötét világ lélegzetét érzi meg. Nem kérdés: minőségi muzsika ez, végig magas színvonalon. Igaz, következetesen haladnak az általuk kijelölt úton, nem térnek le róla – de nem is kell.
„A This Life Is a Grave úgy söpört végig rajtam, mint egy túlmotivált bejárónő a vasárnapi műszakon. Mire feleszméltem, már a lelkem legsötétebb zugaiban is rendet rakott.”
Jeges acél, torz düh és érzelmi torzulás — három lemez, három külön világ a metalban. A Frozen Land, az ODC és a Mezzrow bemutatja, hogy a dallamosság, az érzelmi mélység és a thrash energiája egyaránt képes megragadni a hallgatót.
Frozen Land – Icemelter
A Frozen Land egy 2017-ben alakult finn power metal zenekar. Masszív riffek, atmoszférikus rétegek, sötétebb témák és remek dallamok jellemzik a zenéjüket — mindezt hitelesen, a lehető legkevesebb power metal klisével előadva. Hatásaik között ott találjuk a Stratovarius, a Sonata Arctica, valamint a Helloween és az Edguy hangzását is.
Bátran kijelenthetjük, hogy az Icemelter-en nincs gyenge tétel. Csak néhány kiemelkedőt említenék a szemléltetés érdekében.
A The Carrier szélvészgyors és kellően kemény, Helloween-es refrénnel, hideg és pengeéles hangzással. A Dead End szintén sebes, és kiválóan ötvözi a keménységet a dallamossággal. A Chosen, Corrupt and Dangerous kissé eltér a többi szerzeménytől, erősebben érvényesül benne a klasszikus metal hangulat. A Losing My Mind fagyos érzelmeket közvetít, és a lemez egyik csúcspontja. A címadó Icemelter pedig minden elemében erős, magabiztos darab.
A lemez zenészi teljesítménye is kivételes.Tony Meloni éneke hideg, éles és nagyívű. Toumas Hirvönen gitárjátéka sűrű és erősen modern metalos. Aleksi Salomaa, a basszusgitáros, masszív alapokat teremt. Matias Rokio feszesen és precízen játszik, míg Anti Sorsa a sötétebb billentyűs textúrákat hozza be a hangzásba.
Összességében az Icemelter olyan, mint amikor a tél személyesen ellátogat hozzád, és azt mondja: itt is marad. Kellően kemény, mégis dallamos, kiválóan hangszerelt, tele remek ötletekkel. Örvendetes, hogy ebben az őrült power metal dömpingben — amelyben ráadásul rengeteg jó lemez van — a Frozen Land ilyen magas színvonalat tud képviselni. És még a borító is remek.
„Az Icemelter olyan, mint a téli hajnal, amely visszahozza azt a reményt, amit már eltemettem magamban”
ODC – Twisted Love
Francia honból érkezett az ODC nevű formáció. A zenekar 2017-ben alakult, és a Twisted Love az első nagylemezük. Stílusuk a manapság divatos modern, női énekes metal, erős popos, rapes és elektronikus attitűddel. Céljuk egyértelműen a zenei határok feszegetése, egy hangulatos és energikus identitás felépítése.
Nézzük, mennyire sikerült mindez. A My Only Fan egyértelműen telitalálat: kissé pimasz, ugyanakkor keserédes dal, nagyon erős refrénnel. A címadó Twisted Love szintén jól működik — bár a rapbetét nem feltétlenül az én világom, a dallamos részek szépen ellensúlyozzák ezt. A pop, a metal és az érzelmi dráma hatékony elegye. A Follower a lemez legzúzósabb tétele: drámai és aktuális üzenettel bír — ha csak követünk, idővel lassan eltűnünk. Az I Need to Breathe dallamai kinyitják a teret, míg a Despecha egy furcsa, mégis működő, spanyol nyelvű darab.
A zenekar hangzásvilága nagyrészt Celia Do énekére épül. Számomra leginkább a Skillet dobos–énekesnőjére, Jen Ledgerre emlékeztet. A többiek stabil és hatékony hátteret biztosítanak: Sonny pulzáló basszusa, Raphael izmos gitárjátéka és Hector energikus dobolása jól tartja össze a dalokat.
A Twisted Love olyan, mint egy modern párkapcsolat. Először csak bólogatsz, aztán rájössz, hogy közben lassan darabokra szed. A lemez nem képvisel csúcskategóriát a műfajban, inkább útkereső alkotás, amely a stílusok összeolvasztásával próbálja megtalálni a saját hangját. Nyitottság és kíváncsiság mindenképpen kell hozzá.
„Meghallgattam aTwisted Love-ot, és rájöttem, hogy a szerelem tényleg torz. Eddig azt hittem, a tükrömmel van a gond — de valójában a kapcsolataim ilyenek.”
Mezzrow – Embrace The Awakening
Örvendetes a thrash metal előretörése, különösen az európai thrash erősödése. Ez a lemez is bizonyítja, hogy a műfajban még mindig rengeteg potenciál rejlik. Miközben az idősebb bandák is erős anyagokkal állnak elő, az új generáció friss energiái viszik tovább a vonalat.
A svéd Mezzrow története érdekes. Az Embrace The Awakening a zenekar harmadik lemeze, ugyanakkor a banda 1987-ben alakult. Hosszú hallgatás után, 2021-ben születtek újjá.
Zenéjükre hatott a Bay Area thrash mozgalom, a svéd csapatok közül a Candlemass és az Entombed, de számomra erősen hallatszik a Sodom hatása is.
Erős, jó megszólalású lemez az Embrace The Awakening. Nekem legjobban a sebes tempójú és bővérű Sleeping Catalysm, a nyers és dögös Foreshadowing, valamint a kemény, összetett In A Shadow Deep jött be.
A zenélés magas színvonalú: Uffe Petterson intenzív éneke, Conny Welén stabil basszusa, a két gitáros, Magnus Söderman és Ronnie Björnström, technikás, modern játéka, valamint Alvaro Svanerö profi dobolása mind erre enged következtetni.
Az Embrace The Awakening rendelkezik egyfajta eleganciával: érzelmeket ébreszt, hangulatot teremt, és érdemes elidőzni benne. A tengerentúli thrash iskola és a skandináv ridegség szervesen fonódik össze. A zenekar ereje abban rejlik, hogy ezt a két vonalat autentikusan viszi tovább.
„Meghallgattam az Embrace The Awakening-et, és rájöttem, hogy a káosz nem körülöttünk van, hanem bennünk. Na, ez a lemez ezt a káoszt rakja rendbe.”
Az év végén volt időm rendet rakni az irományaim között, és ekkor találtam pár, a múlt évezred végén írt lemezismertetőmet, melyek között akadt jó néhány magyar zenekarról szóló írás. Gondoltam, bedobom őket a közösbe, úgy is az év elején járunk, nem indult még be az új lemezek megjelenése.
A sorozat a Fémkapszula keretein belül jelenik meg, Fémörökség – Magyar Klasszikusok címmel, és az a terv, hogy időnként előállok vele. Érdekes lehet visszanézni, hogy a 30–40 éves lemezeket miként láttam a ’90-es évek végén. Arra is gondoltam, hogy újra meghallgatom a régi magyar rock- és metal-klasszikusokat, és ugyanebben a sorozatban prezentálom majd őket.
Első körben az Ossian – Ítéletnap, a Moby Dick – Körhinta, illetve a P. Box – Ómen lemeze kerül terítékre. Az első kettő 1998-ban íródott, az utóbbi – noha az a legrégebbi – 2020-ban került újra elő.
Utazzunk tehát vissza a magyar rock történelmébe!
Ossian - Ítéletnap (1991)
Ossian – egy név, amely mára legendává vált a magyar rockzene történetében. Nem csináltak különösebben nagy dolgokat: egyszerűen a jól bevált recept szerint játszották a zenét, magyar nyelvű szövegekkel, amelyek a hazai fiatalok problémáiról szóltak.
Az Ítéletnap 1991-ben készült, és rögtön a címadó dallal indít: egy speedes, vérbeli Ossian-nótával. A szöveg tipikus Paksi Endre-féle, kezdésnek semmiképp sem rossz. A második dal, A szerelem gyilkosa, igazán aktuális témát feszeget: korunk pestisét, az AIDS-et. Hangulatában és lendületében jól illeszkedik az előző számhoz.
A következő Motorőrület zeneileg tetszik, a szövege viszont nem igazán szól hozzám. Az utána következő Nincs válasz riffje ismerős, de ettől függetlenül nincs vele különösebb gond. Paksi Endre szövegeivel azonban nem mindig vagyok kibékülve: nem rosszak, inkább túlságosan direktek. A Törvényen kívül egy masszív, középtempós döngölés, ami jól áll a zenekarnak.
Érdemes szót ejteni a zenekar többi tagjáról is, mert megérdemlik. Maróthy Zoli kiváló gitáros, erős és karakteres témákkal. Vörös Gábor az ország egyik legjobb basszusgitárosa, míg Tobola Csabát volt szerencsém élőben látni – kivételes képességekkel bír.
A B oldalt a Viharmadár indítja, amely akár az Ítéletnap kistestvére is lehetne. Ezek után viszont a lemez talán legjobb dala következik: a Magányos angyal. A refrénje fantasztikusan sikerült, Maróthy és Paksi duettet énekelnek, ami különleges ízt ad a dalnak. A Nehéz lesz minden nap egy igazi Ossian-szám, a jobbak közül. A Hey Rock ’n’ Roll viszont kissé ciki, főleg szövegileg. Az albumot záró Rocker vagyok húzós, dallamos, kifejezetten jó nóta.
Összességében ez egy jó lemez, ráadásul technikailag is jól szól.
„Minden dalban ott a láz és a hit, ami élni tanít. Az Ítéletnap minden szóval a szívembe írja magát.”
Moby Dick – Körhinta (1992)
Sosem voltam nagy Moby Dick-rajongó, de azt el kell ismerni, hogy sokáig ők voltak az ország legkeményebb zenekara. Először a német Stormwitch előtt láttam őket 1988-ban; akkor még furcsának tűntek, de később sikerült maradandót alkotniuk.
A lemez a Múló álom" című dallal indul, ami egy kőkemény tétel; a szöveg és a zene is jól felépített. A következő szám, a Gumiszoba, szintén erős, a zúzós refrén nagyon működik benne. A hangzás bivalyerős, Smici hangja ugyan néha erőltetettnek tűnik, de a zenéhez tökéletesen illik.
A lemez legjobb dala a Hobo-feldolgozás, a Gazember. Tömény, húzós és kemény, mint a vasbeton. Emlékszem, hogy annak idején milyen nagy felháborodást váltott ki a keményvonalas Moby Dick-fanatikusok körében, hogy a soproni srácok lírai dalra nyálasodtak. A "Legyél jó" valami ilyesmi; a szövege eléggé klisés, de maga a nóta nem rossz.
Az A-oldal záró dala, a Kártyavár, elég átlagos, de a refrénje jól sikerült, így nem lóg ki a sorból. A címadó Körhinta nem számít kiemelkedőnek, a következő, Rohadt dolog viszont kicsit Metallica-hatású, sőt, itt-ott a Slayer is visszaköszön. Erős közepes tétel.
A XX. századi ima már felér az A-oldal színvonalához, jó a refrén, jó szöveg. A Mesének vége szintén jól sikerült, az albumzáró Legyél happy pedig kellemes befejezése a lemeznek.
Végeredményben a Körhinta egy erős album, amely méltó helyet foglal el a Moby Dick életművében.
„Volt idő, amikor ezek a dalok úgy forogtak velünk együtt, mint egy kissé rozsdás körhinta a vásár szélén, mégis hittük, hogy nincs náluk erősebb kapaszkodó. A Moby Dick nem mindenkinek szólt, de aki egyszer felszállt erre a körhintára, az vitte magával, akárhová sodorta az idő”
P. Box - Ómen (1985)
Az első emlékem, ami a P. Box – Ómen lemezéhez kapcsolódik, egy 80-as évekbeli házibulihoz kötődik, amit nálunk tartottunk (illetve anyáméknál, természetesen ők nem voltak otthon). A lemez végül főszereplő lett, nem annyira azért, mert annyira hallgattuk volna, hanem a szép, kék borító miatt. Valaki az asztalon lévő lemezre irányította az íróasztal eléggé erős fényű lámpáját, és a szoba egyszerre úszott káprázatos kék fényben. Persze a jó öreg bakelit erősen megsínylette a dolgot, kissé hullámos lett. (Hogy mit keresett nálam az album, nem tudom, ugyanis nem volt lemezjátszónk.)
De a zenekar és maga a lemez ennél sokkal többet jelent. Sokak szerint ez az első magyar heavy metal album, amiben van igazság: a zene a hard rock és a heavy metal határán mozog. Maga a zenekar itt volt a legjobb formájában, az István a király sikere és az Iron Maiden előtti budapesti fellépés után. Ráadásul a csapat igazi szupergroup volt: a tragikus sorsú Bencsik – Cserháti duó, Vikidál Gyula, Pálmai Zoltán – mind játszottak a P. Mobilban –, valamint Zselencz László (ex-Edda) alkották a csapatot. A zenei tudással és a dalszerzéssel tehát nem lehetett gond, ráadásul Földes László is részt vett a szövegírásban. Ebből csakis valami jó sülhetett ki – és ki is sült.
A lemez remekül indul az Ómen című dallal, de a Bukott angyal is ezt a vonalat követi. Az Éjszakai vágta akár az István a királyban is elhangozhatott volna, a Földes Lászlóval előadott – egyébként nagyon jó – Árulók kapuja pedig a Hobo Blues Band – Vadászat című lemezére emlékeztet. A Szűz a máglyán egy tipikus hard rock szám, nekem személy szerint kevésbé tetszik. Az Átok és ígéret az Ómen vonalát viszi tovább, míg a Pandora tánca (ma inkább instrumentálisnak számít) és a Névtelen hős már inkább tölteléknek hat.
Az album úgy szól, ahogy a lemezek a 80-as években szóltak: steril hangzás, a hangszereket külön-külön lehet hallani, a dobok néhol hangsúlyosabbak, néhol alig hallatszanak, de a korszakra jellemző „üveges” hangzás adja meg az atmoszférát. Bencsik Sándor gitárjátéka mindenképp kiemelendő, és persze Vikidál Gyula is remekül énekel. Az Ómen erős album, ráadásul rocktörténeti mérföldkő a magyar heavy metalban.
„Az Ómen dallamai úgy hömpölyögnek, mintha a 80-as évek magyar rockjának minden sötét és fényes árnyalata egyszerre születne meg egyetlen pillanatban. Minden hangszeren érezni a szupergroup tudását és lelkét, miközben festői színekben tárja elénk a hard rock és a heavy metal határán mozgó világot.”
A második részben is több érdekes, zömében extrémebb metal kiadvány jelent meg, úgy mint a Patriarkh, a Revel In Void, az Ellende vagy éppen az Old Nick.
Patriarkh – Prophet Ilja Ortodox témájú, liturgikus atmoszférájú lengyel black metal. Olyan, mint egy kolostor pincéje: hideg, komor és visszhangos.
Revel In Void – The Painting Melankolikus, gótikus doom metal. Érzelmes, sötét, mégis kifinomult. Olyan szomorú, hogy a bánat is elmosolyodik rajta.
Ellende – Zerfall Érzelmileg kíméletlen, atmoszférikus black metal eposz.
Enshine – Elevation Melodikus, nemzetközi doom metal projekt.
Forever Autumn – The Lamentations Avantgárd dark/folk/atmoszférikus/doom black metal; rituális, bensőséges és sötét hangulatú.
Old Nick – Where Poison Apples Grow (EP) Boszorkányos, vámpíros, groteszk; olyan, mint egy kaliforniai garázs éjfélkor, ahol a boszorkányok bált tartanak.
A 2025-ös év még a kanyarban van, de 2026 első kiadványai már megjelentek. Nincs megállás tehát: új albummal jelentkezett többek közt az Estuarine, a Lord Agheros, a Mutagenic Host és a Wildhunt is. Indul az új év!
Estuarine – Corporeal Furnace Kísérletező, avantgárd extrém metal: a világ összes rossza egy centrifugába zárva.
Lord Agheros – Anhedonia Egyszemélyes, atmoszférikus olasz black metal, amely egy monumentális filmzenei utazás. Mintha egy melankolikus univerzum magyarázná el, mi a jó a sötétségben.
Mutagenic Host – The Diseased Machine Brutális, sci-fi témájú death metal. A banda debütáló albuma. Amikor a félelem gépként zúg benned.
Paleface Swiss – The Wilted (EP) A svájci modern metal zenekar személyes hangulatú anyaga, amely úgy csap arcon, mint a gravitáció.
Anna Pest – Dark Arms Reach Skywald With Bone White Fingers II: Be (Not) Afraid Technikás, extrém death metal Kanadából. Amikor valaki egyszerre akarja szétszedni és összerakni a lelkedet.
Fuath – III Fagyott atmoszférájú skót black metal: Andy Marshall egyszemélyes, 40 perces, hideg és hipnotikus rituáléja.
Wildhunt – Alethia Az osztrák heavy/thrash metal zenekar tíz év csend után tér vissza. Kiforrott, részletgazdag és dallamos anyag.
Fémkapszulában három különböző stílus adja az összetevőket. A Bloodbound power metalja egy másik világba repít. Cory Marks hitelesen ötvözi a hard rockot és a countryt, míg az Orbit Culture brutális erővel zúdítja ránk a világ dühét.
Bloodbound – Field Of Swords
A Bloodbound egy 2004 óta létező svéd zenekar. A Field Of Swords a tizenegyedik lemezük, mondhatjuk tehát, hogy igazán termékeny társaságról van szó. A zenekar stílusa power metal, mélyebb tónusú gitárhangzással, nagy ívű, himnikus dallamokkal, sebes tempókkal és galloppozós részekkel. A Helloween és a HammerFall hatása erősen tetten érhető, mindez azonban modern megszólalással és történelmi koncepcióval fűszerezve.
A dalok egyértelműen alátámasztják a fentieket. Az As Empires Fall sodró lendülete és epikus felhangjai egyfajta power metalos történelmi freskót rajzolnak elénk, erősen idézve a két említett példaképet. A Defenders Of Jerusalem szintén tele van energiával és egy kiválóan működő, himnikus refrénnel. Üzenete világos: nemcsak a falakat védjük, hanem a hitünket is. Hasonló szellemiséget hordoz a Land Of The Brave is. A Forged In Iron és a Pain And Glory valódi harci tűzben edződött dalok, utóbbiban pedig egy határozottan Sabaton-hangulatú kiállás is felfedezhető.
A zenekarban tevékenykedő zenészek:
Patrik J. Selleby – énekes, a hang, amely acélt hordoz
Fredrik Bergh billentyűjátéka adja a zene szakrális fényét
Tomas Olsson és Henrik Olsson gitárosok előretörő energiával zenélnek
Anders Broman basszusgitáros stabilan hozza a láthatatlan építőmester szerepét
Daniel Hansford dobos pedig fényt vág a sötétbe
A Field Of Swords olyan zenét tartalmaz, amelytől az ember egy csapásra hinni kezd a saját sorsában. Ereje és dallamai nem pusztán hatnak, hanem visszaadják azt a hitet, amelyet a hétköznapok könnyen kikezdenek: hogy a zene igenis képes felemelni.
„A Field Of Swords úgy emel fel, mint a hajnali szél: nem kérdez, csak visz magával. Mire észbe kapok, már egy másik világban találom magam.”
Cory Marks – Sorry For Nothing Vol. 2
Néha az ember olyan zenékbe botlik bele, amelyek nem képezik szorosan az érdeklődési körét, mégis van bennük valami, ami miatt érdemes meghallgatni őket. Pontosan ilyen a kanadai hard rock / country rock énekes, Cory Marks – Sorry For Nothing Vol. 2 albuma. Ez a negyedik lemeze, amely magabiztosan lavírozik a hard rock és a country rock határmezsgyéjén.
A srácnak jó hangja van, a dallamai működnek, zenéjében ott van mindkét műfaj esszenciája, és ami talán a legfontosabb: hiteles. Elmondása szerint country zenén nőtt fel, ugyanakkor hatott rá a Rush és Ozzy Osbourne munkássága is, ami hallható nyomot hagyott a dalokon.
A szerzemények végig a fent említett mezsgyén haladnak. Nézzünk meg közülük néhányat, amelyek a legjobban működnek. A Change The Game egy dallamos, pozitív töltetű tétel, amelyben időnként a Five Finger Death Punch nyugodtabb pillanatai is felrémlenek. A The Heart Breaks When It Wants To érzelmes darab, szép hangképekkel, és jól megmutatja, hogyan lehet a törékenységet hallgathatóvá tenni. A Wind Ride húzós, rockosan lüktető country tétel, míg a Someone I Hate a lemez legkeményebb szerzeménye: karcos, nyers és őszinte. Ugyanez elmondható a Pick Up The Phone című dalról is, amely komoly gitárjátékkal operál, a vokál pedig érzelmileg kimerült.
Ahogy hallgattam a Sorry For Nothing Vol. 2-t, olyan érzésem volt, mintha egy idegen érkezne egy téli hajnalon: nem kérdez semmit, csak leül, és mesélni kezd. Jó hallgatni, mert abszolút hangulatos, vizuálisan erős hangképekkel dolgozik, és hitelesen közvetíti az amerikai country rock életérzést.
„Cory Marks dalai közben úgy éreztem, mintha valaki lassan, óvatosan simítaná végig életem lapjainak gyűrött oldalait.”
Orbit Culture – Death Above Life
Az Orbit Culture 2013-ban alakult Svédországban, a Death Above Life pedig az ötödik nagylemezük. Zenéjükben ott van a melodikus death metal, a groove metal, a modern metal, sőt még a metalcore hatása is. Brutális hangzás, elképesztő energia és súly, valamint kiváló dallamérzék alkotja a muzsikájuk alapjait – ezekből gyúrják össze ezt a felettébb ütős produktumot.
Elég csak meghallgatni az Inferno-t: brutális, lebegős és mégis dallamos. Az Inside The Waves olyan, mint egy sodrásból születő felismerés. A Hydra nyers ereje és súlyos riffjei, valamint a Nerve belső harca – amely egyébként az album legerősebb dala – mind megmutatják, mekkora erő rejlik az Orbit Culture zenéjében.
A The Storm szintén csúcsdarab, a lemez apokaliptikus középpontja, ahol tökéletes egyensúlyba kerül a súlyosság és a melódia. A végére marad egy csavar is: a The Path We Walk a kontrollált összeomlás balladája – sötét, dühös és elgondolkodtató.
Az Orbit Culture felállása ezen az albumon:
Niklas Karlsson – ének, gitár
Fredrik Lennartsson – basszusgitár
Richard Hansson – gitár
Christopher Wallerstedt – dob
Összességében a Death Above Life egy feszes, súlyos és energikus lemez. Olyan, mint a gyártelepek hideg vasfala, amelyekben ott vibrál a világ összes elhallgatott dühe. A dalok belső küzdelmekről szólnak, és a lemez végére megmutatják, hogyan válik a széthullásból új erő.
„Amit mások összeomlásnak tartanak, az néha csak annyi, hogy az ember végre megtalálja a saját hangját a világ zajában.”
Ez a fémkapszula tele van erővel és melódiával: az 5rand – Ordhalia lebegős, dallamos death metal, a Sarayasign – Shadows of the Dying Light epikus hard rock/metal, a Blessthefall – Gallows érzelmes, lendületes metalcore.
5rand – Ordhalia
Az 5rand egy olasz zenekar Rómából. Nevüket egy dél-afrikai 5 randos pénzérméről kapták, amelyet a zenekar egyik tagja egy sámántól kapott. Az Ordhalia a banda harmadik nagylemeze. Stílusuk modern, dallamos death metal, amelyet helyenként atmoszférikus, lebegős hangulat jár át.
Hatásaik között ott van a göteborgi vonal, elsősorban a Dark Tranquillity, emellett a DevilDriver, a Jinjer, valamint az Arch Enemy is. A duális vokálok miatt főleg az utóbbi kettő hatása a legszembetűnőbb.
A lemez dalai egységes színvonalat képviselnek. Számomra a következő szerzemények emelkednek ki leginkább: a Bloodlife egy feszült hangulatú tétel, amely azt a kérdést feszegeti, mit vagy hajlandó feláldozni azért, hogy önmagad maradj. A címadó Ordhalia brutális, lebegős atmoszférájával egy sötét felismerést közvetít. Különösen tetszik a The Nihilist, amelyben a Fear Factory énekese – nem mellesleg honfitársuk –, Milo Silvestro is közreműködik. Borult, mégis dallamos dal, erős modern metal hatásokkal és markáns kettős énektémákkal. Ugyancsak említésre méltó a Turbid, amely váltott énekkel, lendületes tempóval indul, majd egy atmoszférikus leállással zár.
A zenekar felállása:
Pierluigi Carocci – gitáros, ő az, aki a dalokat szerkezetbe rendezi
Acey Guns – basszusgitáros, aki a fekete rezonanciát adja
Andrea De Carolis – dobos, a kontrollált intenzitás megtestesítője
Julia Elenoir – énekes, aki a lemez rituális médiuma
Az Ordhalia egy izgalmas album izgalmas zenével és kiváló hangszeres játékkal. Különösen a gitártémák erősek. Olyan, mint egy hangos önismereti tréning: egységes, precíz és jól megszólaló anyag. Aki kedveli a hatásaikban felsorolt zenekarokat, biztosan nem fog csalódni benne.
„Az Ordhalia egy tűzpróba, amelyből erősebben jössz ki, mint ahogy bementél.”
Sarayasign – Shadows of the Dying Light
A Sarayasign egy svéd hard rock/metal zenekar. A Shadows of the Dying Light a harmadik nagylemezük, amely nagyívű dallamokkal, erős hangszeres játékkal, átgondolt dalszerkezetekkel, kifinomult hangszereléssel és többrétegű vokálokkal igyekszik magához édesgetni a műfajra fogékony hallgatót.
A társaság ráadásul nem csupán zenél, hanem történetet is mesél. Saját univerzumot építenek, amelynek ez az album egy újabb fejezete. Hatásaik egyértelműen tetten érhetők olyan klasszikus zenekarok munkásságában, mint a Whitesnake, a Rainbow vagy Dio.
Nézzük, mely dalok ragadtak meg leginkább:
Shadows of the Dying Light – a lemez dramaturgiai tengelye; energikus és érzelmes, a lebegős könnyedség és a hard rockos dög egyaránt jelen van benne
The Wanderer – grandiózus, romantikus dallamvilág
The Nameless – súlyos és melodikus, a refrén mélyre húz
Coming Home – az album csúcspontja, egy csendes, letisztult felismerés
Bleeding Homs – komor és érzelmes, ugyanakkor végig dögös hangvételű tétel
A lemez koherens, tudatosan felépített, logikusan szőtt hangulattal rendelkezik. Igaz, hogy a dalok szerkezete sokszor hasonló, emiatt az anyag helyenként kissé összefolyhat, ráadásul nem is rövid albumról beszélünk, hiszen több mint egyórás játékidővel bír. Mindezek ellenére a Shadows of the Dying Light nem csupán zenét kínál, hanem egy teljes világot, amelybe jólesik belemerülni.
„A Shadows of the Dying Light olyan, mintha egy árnyékvilág kapuján lépnék be.”
Blessthefall – Gallows
Az amerikai Blessthefall zenekart 2004-ben, Phoenixben, Arizonában alapították a mai formájában. Bár 2020 és 2023 között feloszlottak, azóta ismét aktívak. A Gallows már a csapat hetedik nagylemeze, érdekesség, hogy jelenleg nincs állandó dobosuk, mivel Matt Traynor, az alapító tag 2018-ban kilépett.
Stílusuk metalcore, hatásaik között pedig olyan zenekarok szerepelnek, mint az Asking Alexandria, az Of Mice & Men, és a Bring Me the Horizon.
Kiemelkedő dalok az albumról:
Mallxore – a szokásos metalcore elemekkel: kalapáló ritmusok, kétlábdob és dallamos refrén, amely bár ismerős, tökéletesen működik
Venom – dühös és dallamos, a saját belső árnyékunkkal való szembenézés kifejezője
Feel So Hard, Felt So Right – nem újítja meg a műfajt, de hitelesen ábrázolja a túl intenzív érzelmeket
A zenekar felállása:
Eric Lambert és Elliott Gruenberg – gitárosok, akik szikárabban, de több melankóliával játszanak, ellensúlyozva a kemény riffeket
Beau Bokan – énekes, aki mély érzelmi töltettel prezentálja melódiáit
Jared Warth – basszusgitáros és screamer, a zenekar motorja
A dobokat az albumon Hiram Herrera, a producer kezelte
A Gallows egy erős lemez. Nem újítja meg a műfajt, és hozott anyagból dolgozik, mégis összességében nagyon jól működik. Nem unatkoztam, nem kalandoztam el a hallgatása közben: megvan benne a lendület, az erő, és egyben a dallamosság is. Tulajdonképpen olyan, mint egy jól megírt novella: bár lehet, hogy nem tudjuk pontosan, miért hat ennyire, pont ez teszi elengedhetetlenné.
„Az ember néha úgy talál rá egy lemezre, mint egy régi ismerősre. Nem keresi, mégis ott áll előtte, csak úgy mellészegődik.”
Az idén is remek albumok születtek. Szerintem erős lemezeket rakott le az asztalra a Benediction, az Amorphis, Rage és a Machine Head is. Meglepően jó dalgyűjteménnyel jelentkezett Dave Ellefson és Jeff Scott Soto közösen, valamint az In The Woods…. A Malevolence metalcore-anyaga nagyon odavert, a Primal Fear erős színvonalon hozta saját magát. És ami talán a legmeglepőbb volt, az a két veterán társulat, a Dirkschneider & The Old Gang klasszikus metalja és a Saxon Hellfest-es koncertfelvétele. Remélem, jövőre is legalább ennyi és legalább ilyen jó produktummal jelentkeznek kedvenc műfajunk zenekarai.
Amorphis – Borderland
„A Borderland nem határvonal, hanem egy átjáró múlt és jövő között.”
Benediction – Ravage of Empires
Meg kell hallgatni az albumot – tényleg nagyon megéri.
Dirkschneider & The Old Gang
Az utóbbi évek egyik legjobb klasszikus heavy metal lemeze.
Machine Head – Unatoned
Zárásként ismét egy gondolat Robb-tól: „Fogalmam sem volt, mit fogok csinálni – csak gitározni akartam, dalokat írni, énekelni. Rávenni az embereket, hogy ugráljanak, énekeljenek, headbangeljenek. Úgy érzem, megtaláltuk a stílusunkat – csak egy kicsit szélesebbre nyitottuk a kaput, hogy új dolgokat is kipróbálhassunk. De ez továbbra is 100% metal.” Az bizony!
Ellefson–Soto – Unbreakable
Az Unbreakable nem csupán egy lemez – megmutatja, hogyan lehet a klasszikus heavy metalt kortárs energiával újraértelmezni. Technikailag precíz, érzelmileg ösztönös. Kiváló munka.
In The Woods… – Otra
Az album címe Otra, amely egy norvég folyó neve – és valóban, a zene úgy áramlik, mint egy folyó: be a fülbe, az elmébe, a szívbe, majd végül a lélek mélyére.
Malevolence – Where Only the Truth Is Spoken
Összességében: tetszett, amit hallottam. Sem a világot, sem a műfajt nem váltja meg a Where Only the Truth Is Spoken, de egy nyers, dühös, érzelmileg intenzív, erős és remek hangzású metalcore-lemezről beszélünk. Olyanról, amely mellőzi az amerikai túlcsiszolt giccset, és helyette hiteles marad.
Primal Fear – Domination
Összegzés: Azt kaptam, amit vártam – sőt talán még egy kicsit többet is. Ezért szeretem a Primal Feart.
Saxon – Eagles Over Hellfest
Eagles Over Hellfest „tökéletesen visszaadja a koncert hangulatát”, a Saxon pedig bombaformában van. Én ezzel nem is vitatkoznék.
Rage – A New World Rising
Az A New World Rising egy újabb erős Rage-album: élő, lüktető, maszív anyag, amelyben minden dalból sugárzik az őszinteség és a lendület. Néha kiemelkedik egy-egy tétel, de mind illeszkedik az album ívébe. Nyers, energikus és – ami a legfontosabb – szívből jön.
Boldog Új Évet, metalrajongók! 2025 fantasztikus év volt: Benediction, Amorphis, Machine Head, Saxon – rengeteg erős album, felejthetetlen pillanatok. Most pedig itt az ideje, hogy előre tekintsünk!
Az Acélbetét 2026-ban is hozza a fémes kritikákat: lesznek lemezajánlók, részletes lemezismertetők, izgalmas extrák és koncertbeszámolók, hogy minden metalfan megtalálja a kedvenc tartalmát. Készülj fel az új kiadásokra, a friss energiákra és az év legnagyobb metal zúzásaira!
Szilveszteri szösszenet, melyben magyar zenekarokat rejtettem el egy kis történetbe csomagolva. A történet a végére azonban nemzetközivé szélesedik ki.
Eljött az év utolsó napja. Persze ez is munkával telt: egész nap úgy pörögtem, mint egy perpetuum mobile. Most viszont már hazafelé autóztam. Tegnap színházban voltunk, Shakespeare-t néztünk, ahol egy megsebzett, szerelmes olasz fiú szenvedett a színpadon. Jót tett a kikapcsolódás, mert a sok feszültség után már kezdtem lehangolt lenni.
Az elhagyatott országúton haladva egyszer csak észrevettem, hogy az út szélén egy magányos farkas figyel. Nem mozdult, csak nézett. Baljós előjel – gondoltam –, de mentem tovább.
A táj hirtelen megváltozott. Egy pun város füstölgő romjai mellett haladtam el, amikor az autó nagyot döccent. A visszapillantó tükörben láttam: áthajtottam egy harckocsiakadályon. Megijedtem. Abban a pillanatban mellettem egy házi készítésű bomba robbant, majd egy angol nemes úr,koncentrált robbanóanyag-rudakat kezdett felém hajigálni. Nem vártam meg a folytatást – gázt adtam.
Nem tudom, mennyit mehettem, de a világ ismét átrendeződött. Egy virágokkal övezett tóparthoz értem. Előtte egy nagy tábla állt, rajta a görög ábécé utolsó betűje. A tó mögött egy monumentális, gúla alakú épület magasodott. A vízben pedig egy fehér bálna úszkált fel-alá, meglepően nyugodtan.
Ekkor odalépett hozzám egy kétrészes fürdőruhát viselő, csinos, ám vékony, szikár testalkatú lány. Egy dobozt tartott a kezében. Azonnal tudtam: ő a Szelence asszonya. Kinyitotta – skandináv verses énekek gyűjteménye volt benne. Elmondta, hogy ezek nem eredetiek, csupán pontos másolatok.
Még fel sem ocsúdtam, amikor megjelent a férje: egy ókori uralkodó alakjában, kezében ütőszerszámmal. Mögötte egy csapat balhés figura gyülekezett. Nem kérdeztem semmit. Menekülőre fogtam.
Valaki rázogatott.
– Drágám, ébredj, szilveszter van, mindjárt itt vannak a vendégek!
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.
– Itt vannak – mondta. – Beengeded őket?
– Persze – feleltem, és ajtót nyitottam.
Az ajtóban Júdás pap állt, épp egy végakaratot olvasott fel, rajta a Fekete Szombat felirattal. Mellette a Halál várakozott, egy vasszűzzel. A padlón skorpiók mászkáltak, a levegőben méreg szaga terjengett. Közben egy szász keresztes vitéz egy ötujjas halálütéssel tett ártalmatlanná egy süket leopárdot.
Ekkor egy szellem tűnt fel a semmiből, az Elveszett paradicsom lapjai közül előhúzott egy lépfenével fertőzött borítékot. A háttérben szivárvány derengett, minden mély bíbor színben úszott.
Becsaptam az ajtót, és visszafeküdtem a kanapéra. A plafont bámulva azon töprengtem, hogy mindez tényleg csak álom volt-e. Aztán észrevettem a szőnyegen egy skorpiót. Nem mozdult. Én sem.
