Minap lett 30 éves az AC/DC Ballbreaker albuma.

„Az AC/DC a Ballbreakerrel újra feltalálta a kereket – csak még rozsdásabban és hangosabban.”
Ez a frappáns rajongói vélemény hűen mutatja, milyen lemez is a Ballbreaker: az AC/DC pályájának egyik fordulópontja, amely visszahozza a zenekar klasszikus, blues-alapú hard rock stílusát egy tudatosan lecsupaszított, organikus hangzásvilágba.

Felállás:

• Brian Johnson – ének
• Angus Young – gitár
• Malcolm Young – gitár
• Cliff Williams – basszusgitár
• Phil Rudd – dob

Rudd 11 év után tért vissza a zenekarba. A Ballbreaker összes dalát a Young testvérek írták, a borítót pedig a Marvel képregényalkotói tervezték.

A producer Rick Rubin volt – utólag azonban hibás döntésnek bizonyult. A felvételek a New York-i Power Station stúdióban indultak, tíz héten keresztül próbálkoztak, ötvenórányi anyagot rögzítettek, de a tökéletes dobhangzást nem találták meg. A munkát végül Los Angelesben, az Ocean Way stúdióban fejezték be, de a menetrend csúszott, Rubin pedig a Red Hot Chili Peppers iránti kötelezettségei miatt háttérbe vonult. Ez Anguséknak nem tetszett.

Brian Johnson így emlékezett: „Rick olyan volt, mint egy szellem – néha véleményt mondott, de napokig be se jött a stúdióba. Lassította a munkát, analizált, miközben mi ösztönből dolgoztunk.” Rubin amolyan Frankenstein-hangzást akart: a gitársoundot a Back in Black-ről, a dobokat a Highway to Hell-ről, az éneket pedig a Led Zeppelintől kölcsönözve képzelte el – ami feszültséget szült a felek között. Végül Mike Fraser hangmérnök fejezte be a lemezt.

Dalról dalra:

• Az első szám, a Hard as a Rock azonnal megadja az alaphangulatot: középtempós, blues-alapú, minimalista AC/DC-dal, tipikus refrénnel. Egy életfilozófia a hajlíthatatlanságról – semmi különös, mégis működik.
• A Cover You in Oil még erőteljesebben nyúl vissza a blues-gyökerekhez, gördülékenyen hömpölyög, szépen nyílik ki a refrénben.
• Az album egyik csúcspontja a The Furor: dallamosabb, erősen bluesos tétel, Angus gitárja remek harmóniákat hoz.
• Két lassabb, sötétebb darab követi: a Boogie Man olyan, mintha egy füstös amerikai kocsmában szólna, lüktetése még lassúsága ellenére is megvan
• ; a The Honey Roll pedig izzó, ragacsos vágyat áraszt.
• A másik nagy csúcspont a Burnin’ Alive: tagoltabb gitárjáték, a refrén alá csempészett harmónia új dimenzióba helyezi a dalt.
• A Hail Caesar klasszikus AC/DC-s gúnyrajz a hatalomról.
• A Love Bomb igazi zenei detonáció.
• A Caught with Your Pants Down nyers, ösztönös, egyszerű, mégis hatásos.
• A Whiskey on the Rocks ismét blues-alapú szám, Angus remek játéka húzza.
• A végére maradt a címadó Ballbreaker: egyszerű riff, lassabb, menetelős tempó – de van benne erő.

Összkép:
Az album végül jól szól: nyers és karcos. A Ballbreaker megosztó lett – sok rajongó imádta organikus, letisztult hangzását, Brian Johnson hangja tiszta, de rekedtesebb. Mások szerint egyhangú és olykor tinédzseres szövegekkel dolgozik.

Az ausztrál listák élére került, az amerikai Billboard 200-on a 4. helyig jutott. A lemez legismertebb dala, a Hard as a Rock, mára 35 millió megtekintésnél jár. Angus Young szerint a Ballbreaker visszatérés volt a Powerage és a Let There Be Rock korszak nyersebb, bluesosabb világához. A gitáros a lemezen hallható játékáról így fogalmazott:
„Nem érdekel, mennyire bonyolult technikailag egy riff – ha megmozdítja a segged, akkor jó.”

Végeredmény:
A Ballbreaker az AC/DC egyik legnyersebb, legorganikusabb albuma. Tudatosan egyszerű, célratörő, mentes minden túlfinomkodástól. Nincsenek rajta igazi gigaslágerek, radikális újításokat sem hoz – mégis a zenekar a saját nyelvén szólal meg.

Kíváncsisággal és vegyes izgalommal szoktam várni a heti–havi megjelenéseket. Jó érzés böngészni az ismerős vagy éppen teljesen ismeretlen nevek között, új kiadványokat kutatva. Természetesen a nagyobb, ismertebb zenekarok mindig kiemelt figyelmet kapnak, de én szeretek rábukkanni azokra a bandákra is, amelyeket eddig még nem fedeztem fel. Szerencsére gyakran akadnak olyan albumok, amelyekre érdemes időt és figyelmet szentelni. Így akadtam rá a Celestial Wizard – Regenesis lemezére is.

A zenekar 2018 óta aktív, a coloradoi Denverben. Ez már a harmadik albumuk, amelyben a heavy, power, death és black metal elemei keverednek, sci-fi–fantasy tematikával. A banda az egyik legizgalmasabb társulat a színtéren: melodikus, mégis agresszív, epikus riffek, death/black metalos vokál és power metalos dallamvilág jellemzi. Hatásaik között olyan neveket találunk, mint az Arch Enemy vagy a Metallica.

A Murte hangulatos bevezetőjével indul az utazás, amely szépen átvezet a következő Pale Horse dalba, megtartva a gitárdallamot. Váltakozó black-es és tiszta ének, hangulatos, ütős szerzemény, amelynek refrénjében mintha a House of the Rising Sun akkordjai is visszaköszönnének. A Fangbearer gitárjátéka odaver – a szóló is lüktető és izgalmas, mindenféle izzadtságszag nélkül. A She Is the Blade esetében egy kis Arch Enemy-hatás érezhető, maga a dal pedig a jól bevált sémát követi, remek gitárszólóval megtámogatva.

A Shores of Eternity hegedű/gitár kettőssel indít, majd berobban a szerzemény, dallamos, black-es refrénnel és kiváló gitárharmóniákkal a fokozatos építkezés jegyében – egyértelműen az album egyik csúcspontja.

Két lendületesebb tétel következik: a zúzós Into the Abyss, illetve a tiszta éneket mellőző Ride with Fire, amelynek ízes szólója szépen belesimul a dal egészébe. A Wicked Master az előzőhöz hasonló vonalat viszi tovább, míg az Emerald Eyes himnikus, epikus refrénjével szintén a lemez legjobb pillanatai közé tartozik. Az utolsó, címadó Regenesis lendületes, monumentális darab, amelyet szétfeszít az erő.

A lemezen közreműködő zenészek:

• Soren Bray – basszusgitár
• Tim Gillman – dob
• Nick Daggers – ének, gitár
• Will Perkins – gitár
• Amethyst Noir – ének

Külön ki kell emelni a gitárjátékot, amely egészen magas színvonalú, minden téren.

A zenekar tagjai a kreatív folyamatokról úgy nyilatkoztak, hogy számukra a szövegírás egyfajta „világépítés” – mintha regényt írnának, csak zenei formában. A karakterek, helyszínek és események mögött mindig személyes élmények és gondolatok húzódnak meg. A céljuk, hogy a hallgató ne csak zeneileg, hanem mentálisan és vizuálisan is belemerüljön ebbe a világba. Ehhez segítik hozzá a grandiózus gitárok, a szintetizátorok és a death metalos vokál. A munkafolyamat náluk a riffekkel indul, majd a hangszerelés következik. A dalokon közösen dolgoznak, és akkor érzik igazán működőnek, ha azok „élnek”, és a közönség bele tud merülni.

Egy rajongó így fogalmazta meg a véleményét:
„A Regenesis az a lemez, amit akkor hallgatsz, amikor rájössz, hogy a világvége nem jön el, de azért páncélt öltve elindulsz, hátha mégis.”

A Regenesis a Celestial Wizard egy érett, összeszedett és technikailag kiforrott alkotása, amely tematikailag is mélyebb rétegeket érint. Egy igazi utazás a sötétségből a fénybe.

Ezen a héten három markáns megjelenés borzolja a metal színteret: Kittie újraértelmezi a legendás Spit EP-t, Wolfheart fagyos szimfóniával bővíti a Draconian Darkness világát, míg Black Soul Horde egy sötét hősnőt állít a közelgő album élére.

American Television – You Are Not Alone (EP)
Ez a hatszámos anyag a punk/rock közösségépítő erejét idézi meg. Olyan, mint egy Molotov-koktél, amelyet reménnyel töltöttek meg.

Bad Wolves – Die About It (Deluxe Edition)
A 2023-as album kibővített kiadása új dalokkal és ritka felvételekkel. Egy valódi érzelmi túlélőcsomag azoknak, akik erőt merítenének a zenéből.

Descendents – Milo Goes to College (Újrakiadás)
Az 1982-es kultikus debüt új kiadásban tér vissza. A hardcore/punk nyers agresszióját ötvözi a fogós dallamokkal – a tinédzserdüh és a felnőtté válás közötti törékeny szakadék hangja.

Kamelot – Ascension 1995–1998 (Újrakiadás)
Az első három lemez újramaszterelt változata sejteti, hogy a zenekar már ekkor is egy titkos térképet követett – melyet csak ők látnak.

Kittie – Spit XXV (EP)
Négy tétel, amelyek a 2000-es klasszikus új értelmezései. Élő bizonyíték arra, hogyan lehet a puszta dühöt átalakítani művészetté.

Wolfheart – Draconian Darkness II (EP)
Két vadonatúj dal és három újragondolt szerzemény alkotja ezt az utórezgést. Minden hang olyan, mint egy repedés, amelyen át kiszökik a múlt fagyos dühe.

Undead – This Side of the Grave (EP)
Négy dal a klasszikus death metal jegyében. Mintha szerelmeslevelet írtak volna a bomlásnak.

Black Soul Horde – Lady of Shadows (Single)
A görög epikus metal csapat harmadik előfutára a közelgő albumhoz. Nem hoz fényt a világba – de legalább stílusosan borít mindent árnyékba.

Ez a hét igazán széles spektrumon mozog: a kanadai The Dreadnoughts új lemeze, a chicagói Novembers Doom súlyos, szimfonikus rétegekkel gazdagított utazása. A klasszikus heavy metal szerelmeseinek pedig itt a Jelusick energiával és nagyívű dallamokkal. És mindez még csak a jéghegy csúcsa a heti kínálatból.

The Dreadnoughts – Polka Pit
A kanadai zenekar a punkot ötvözi különböző európai folk hatásokkal. Olyan, mint egy népzenei moshpit.

Heretoir – Solastalgia
A német black metal csapat az atmoszférikus, lírai oldalát mutatja meg, mintha valaki a világvége után utoljára megpengetné még a remény húrjait.

Novembers Doom – Major Arcana
Váltakozó tiszta és hörgős ének, lassú doom riffek, szimfonikus rétegek – a chicagói zenekar súlyos és atmoszférikus zenei utazást kínál.

Species – Changelings
A lengyel trió a power és a thrash metal határait feszegeti. Ez a lemez rád néz – és lassan átalakít, mintha soha nem is lettél volna ugyanaz.

Jelusick – Apocaliptical Ecstasy
A Dino Jelusick vezette klasszikus heavy metal csapat is friss albummal jelentkezett – tele energiával és nagyívű dallamokkal.

Castle Rat – The Bestiary
Teátrális heavy/doom New Yorkból. A dalok mintha bestiális lényeket idéznének meg a hangfalakból.

Vígljós – Tome II: Ignis Sacer
Második lemezével tért vissza a svájci dallamos, atmoszférikus black metal projekt, még mélyebbre merülve a tűz szakrális misztikumában.

Werewolves – The Ugliest Of All
Az ausztrál death metal trió kompromisszummentesen gyors és technikás. Olyan, mint egy vigyorgó pofon.

A héten a súly és a düh dominál: a német Ravager visszahozza, az old school thrash legvadabb energiáit.  A svéd Vittra új albuma, 33 percnyi, riffközpontú death/thrash pusztítás. A sötétebb oldalt képviseli a Tithe. És persze mindezek mellett bőven akad még pszichedelikus sludge, klasszikus heavy és punkos düh is a heti merítésben.

Dusted Angel – This Side Of The Dirt
Kaliforniai stoner/doom metal, mintha egy démoni motoros banda tartana temetést a sivatagban – a koporsóban pedig maga a józan ész feküdne.

Motion City Soundtrack – The Same Old Wasted Wonderful World
Új albummal tért vissza a sokszínű stílusokat keverő minneapolisi zenekar. Olyan, mint egy konfettieső közepén kimondott félmondat: „Nem tudom, mi ez, de legalább szép.”

Tithe – Communion In Anguish
Sötét, pszichedelikus extrém metal death/doom alapokkal. Minden riff egy újabb ostya a szenvedés oltárán.

Deaf Club – We Demand A Permanent State Of Happiness
Szarkasztikus kaliforniai hardcore/punk. Olyan, mint egy dühös tüntető, aki a mosoly mögött Molotov-koktélt rejteget.

Withered Land – Hall Of The Dead
Egyszemélyes fehérorosz szimfonikus black metal, folk és viking hatásokkal – egy halotti csarnokon át vezető epikus utazás.

Firmament – For Centuries Alive
Klasszikus heavy metal utazás a ’70–’80-as évek világába. A lemez úgy szól, mint egy hangtalan tanú, aki túlélte az időt, és most riffekben mesél.

Ravager – From Us With Hate
Dühös német old school thrash. Az új albumon feldolgozták az Exodus klasszikusát, a Bonded By Blood-ot is.

Vittra – Intense Indifference
A svéd Vittra új albuma egy 33 perces, riffközpontú death/thrash robbanás, ami lendületből tarol végig.

A héten igazán változatos lemezek érkeztek: az amerikai I Prevail új albuma,ismét feszegeti a modern metal határait, brutális erővel és komplex hangzásvilággal. A gótikus metal úttörői, a legendás Paradise Lost az Ascension-nel idézik meg a sötét elegancia időtlen világát. Ha pedig könnyedebb, mégis tartalmas punkra vágysz, a kaliforniai Bad Cop/Bad Cop Lighten Up-ja hozza el azt a fajta energikus zenei terápiát, amely garantáltan feldobja a napodat. És ez még csak a kezdet – a listán további izgalmas, súlyos és kísérletező anyagok várnak rád.

I Prevail – Violent Nature
Az amerikai banda új lemeze komplex és brutális – a modern metal határait feszegeti.

Paradise Lost – Ascension
A gótikus metal alapcsapata új albummal tér vissza, ismét megidézve a műfaj sötét eleganciáját.

Ded – Resent
Az arizonai Ded új lemeze dühös, mégis dallamos – mintha egy pszichológiai jegyzet lapjai kelnének életre.

A Killer’s Confession – Victim 2
Sötét, melankolikus nu metal, amely ipari elemekkel és kemény riffekkel próbálja összevarrni a lelki sebeket.

Stoned Jesus – Songs To Sun
Az ukrán stoner formáció súlyos riffekkel támad. Olyan, mint a napfény árnyoldala.

Ashbreather – Le Grande Bouffe
A kanadai sludge metal trió súlyos, pszichedelikus-progresszív hangzásvilággal lassan, méltóságteljesen emészti fel a valóságot.

Feanor – Hellhammer
Argentin klasszikus heavy metal, olyan mint egy mitikus fegyver, amely izzó riffekből kovácsolódott.

Nexion – Sundrung
Az izlandi Nexion zenéje sűrű, rituális hangzású black metal. Az album egy spirituális utazás mély sötétségeken át.

Bad Cop/Bad Cop – Lighten Up
Energikus, dallamos kaliforniai punk, amely személyes és társadalmi témákat dolgoz fel, egy olyan zeneterápia: aminek a  végén biztosan jobban érzed magad.

Miért szeretem a Primal Feart?

Azért szeretem a német power metal bandát, mert mindig azt kapom tőlük, amit várok. Nem szoktam csalódni bennük: hozzák a Judas Priest és a Helloween hatású muzsikát, az elvárt minőséget, a feszes tempókat, a gyorsabb témákat, a nagyívű refréneket és az energikus előadásmódot. Nem váltják meg a világot – de nem is kell.

Az 1997-ben alapított Primal Fearnek a Domination a 15. nagylemeze. A zenekar elmondta, hogy 25 dalból választották ki az albumra kerülő szerzeményeket. Ralf Scheepers énekes kiemelte, hogy régóta nem érezte ilyen jól magát, mint amikor az új dalokat rögzítették. Azt is hozzátette, hogy bár végül a rajongók döntenek egy album értékéről, ők sosem adnának ki olyan munkát, amellyel nincsenek teljesen megelégedve. Szerinte a Domination szép egyensúlyt teremt az erő és az őszinteség között – és mindenképpen előrelépés a zenekar számára.

A lemezt a következő felállásban vették fel:

• Ralf Scheepers – ének
• Mat Sinner – basszusgitár
• Magnus Karlsson – gitár, billentyű
• Thalia Bellazecca – gitár
• André Hilgers – dob

Az első tétel, a The Hunter, energiával teli, tipikus Primal Fear-dal – pont ezért szerethető. A Destroyer valamivel gyengébb, de a refrénje nagyívű, erős riffekkel megtámogatva. A „kissé” Helloween-hangulatú Far Away sodró lendületével ragad magával.

Nálam a csúcs I Am The Primal Fear: himnikus refrén, kellő dög, Scheepers remek énekteljesítménye, egy igazi önmeghatározás. A belső küzdelmekről szóló Tears Of Fire is a jobbak közé tartozik, szépen felépített refrénnel, akárcsak a Heroes And Gods – amely a hősiességről és a hitről szól, és könnyen közönségkedvenc lehet.

Az instrumentális Hallucinations,  lírai pihenőt hoz, érzelmes dallamokkal. Ezután újabb csúcspont következik: az Eden, a leghosszabb dal a lemezen. Lírikus bevezető után monumentális refrénnel indul, igazi drámai tétel. Ebben a számban vendégként Melissa Bonny is feltűnik, aki plusz színt ad a dalhoz.

A Scream csatakiáltásos, harcias, epikus és tökéletesen „headbangelős” nóta. Nem tudom, mennyire tudatos szerkesztés eredménye, de utána három sötétebb, keményebb darab következik: a klasszikusabb Primal Fear-vonalat hozó The Dead Don’t Die, a feszültséggel teli Crossfire, valamint a súlyos riffekkel operáló March Boy March.

A végére egy szokatlan, lírai lezárás maradt: zongorával, vonósokkal, Scheepers narrációjával, majd egy nyitott üzenettel – arról, hogy egy dallam akkor is velünk maradhat, ha már minden elmúlt.

Az album hangzása kiváló, a zenészek teljesítménye pedig hibátlan. Egy rajongó találóan így fogalmazta meg a lemez esszenciáját: „A Domination olyan, mintha a Judas Priest összeházasodott volna a Terminátorral.”

Összegzés: azt kaptam, amit vártam – sőt talán még egy kicsit többet is.
Ezért szeretem a Primal Feart.

A közelmúltban ünnepeltük a Scorpions – In Trance albumának 50. évfordulóját. Ez a lemez mérföldkő volt a zenekar karrierjében, hiszen meghatározó irányt adott további pályafutásuknak.

A ’70-es évek rock/metal lemezeivel mindig kicsit bajban vagyok. Egyszerűen azért, mert nem ismertem őket, és talán idegennek is tűntek számomra. Az ok prózai: gyerekként legfeljebb Boney M-et vagy ABBA-t hallgattam – amit éppen a szüleim –, hiszen ekkor még kiskölyök voltam. Az én zenei ébredésem a ’80-as évek elejére tehető, ami egybeesett a kamaszkor lázadó időszakával. Adta magát a természetes fordulat a keményebb zenei irányzatok felé.

Így voltam a Scorpions 1975-ös In Trance albumával is. Soha nem hallottam korábban, mivel ’80-as években ismertem meg magát a zenekart. Be kell viszont vallani: a ’70-es években is születtek kiváló lemezek – és a németek harmadik albuma pontosan ilyen.

Az In Trance váltást jelentett a banda történetében: a hangzás hard rockosabb, a dalok rövidebbek lettek. Ráadásul itt használták először a máig ikonikus Scorpions-logót.

Közreműködő zenészek:

• Klaus Meine – ének
• Uli Jon Roth – gitár
• Rudolf Schenker – gitár
• Francis Buchholz – basszusgitár
• Rudy Lenners – dob (neki ez volt a debütálása a Scorpionsban)

Klaus Meine egy interjúban elmondta, hogy a zenekar első tíz éve arról szólt, hogy megtalálják a saját hangzásukat és a megfelelő embereket, akikkel hosszú távon dolgozhatnak. Ilyen volt Dieter Dierks producer is, akinek ez volt az első közös munkája a Scorpionsszal, később pedig meghatározóvá vált a banda karrierjében.

Dalok

A nyitó Dark Lady egy tempósabb tétel, már rögtön megmutatja a lemez erőteljes gitárjátékát. Érdekessége, hogy nemcsak Klaus Meine, hanem Uli Jon Roth is énekel benne.

Ezután két csúcsdal érkezik: a címadó In Trance és a Life’s Like a River. Az első a későbbi Scorpions-jegyeket is magán hordozza: Meine hangja, dallamvezetése, a dalszerkezet és a gitárjáték is már a klasszikus korszakot előlegezi meg. Egy harmóniákkal átszőtt dal az elveszettségről. (Érdekesség: Meine és Schenker egy belgiumi templomi látogatás inspirációjára írták.) A második hasonlóan építkezik, érzelmes és monumentális, Meine előadásmódja különösen erős benne.

A Top of the Bill keményebb, nem slágeres, nehezebben emészthető darab, ám mindmáig a koncertprogram része. A Living and Dying szomorkás hangulatú szerzemény a városi magányról, szintén az erősebb tételek közül való.

A Robot Man egy tempós, izgalmas nóta, amely kicsit eltér a többitől. Az élet törékenységéről mesél az Evening Wind, amely elszállós hangulattal indul, majd fokozatosan kiteljesedik. A bluesosabb Sun in My Hand szintén különleges: állati erővel szól benne a basszus, ráadásul ezt is Uli Jon Roth írta, és ő is énekli.

Ezt követi a könnyedebb Longing for Fire, végül az instrumentális Night Lights zárja az albumot, ahol Roth gitárja érzelmes hangképeket fest.

Érdekességek

Az album borítóját cenzúrázni kellett, mert a fotón szereplő hölgyből a kelleténél többet mutattak. Végül a vitatott részt elsötétítették, így már átment a szigorú cenzorok szűrőjén.

Egy korabeli rajongói vélemény frappánsan jellemezte a lemezt:
„Az In Trance az a lemez, amit beteszel egy bulin: az emberek vagy táncolni kezdenek, vagy filozofálni – de mindenképpen történik valami.”

Összegzés

Az In Trance volt az az album, amely meghozta a nemzetközi áttörést a Scorpions számára. Itt alakult ki az a hangzás, amely a következő évtizedekben a zenekar sikerre vitt.

A dán Baest 2015-ben alakult, és a Colossal már a negyedik nagylemezük. A társulat old school death metalt játszik modern köntösben. A zenéjük nyers és ösztönös, ráadásul a mostani anyag egyszerre brutális, meglepően dallamos, sokszínű és érett.

Egy interjúban a tagok elmondták, hogy a dalok két év alatt születtek meg – tudatosan hagyták az anyagot érni. Ettől azt remélték, hogy a végeredmény nemcsak technikailag, hanem érzelmileg is kiforrott lesz. Hangsúlyozták, hogy ez az eddigi legszemélyesebb albumuk. A dalszerzés során szándékosan törekedtek arra, hogy a klasszikus death metal brutalitását groove-osabb, rockosabb elemekkel árnyalják. A cél az volt, hogy a zene ne csupán zúzzon, hanem éljen is – dinamikával és érzelmekkel telítve. Nézzük, sikerült-e?

A nyitó Stormbinger azonnal megadja a hangulatot, szétfeszíti az energia, és az album egyik csúcspontja. Az elején azt hittem, rossz lemezt indítottam el, annyira AC/DC-s hangulatúak az akkordok. Az ezt követő Colossus törtebb ritmikájú, sötétebb szerzemény, de számomra nem ér fel a nyitódallal. Az In Loathe and Love kétlábdobos, súlyos, tempóváltásokkal teli death metal szörnyeteg, amelyben ott rejlik a banda egyénisége.

A King of the Sun nem a bevett sémák szerint épül fel – nem is csoda, hiszen Jesper Binzer, a D-A-D énekese vendégeskedik benne, aki más dimenzióba emeli a dalt. Ennek ellenére számomra nem lett igazi csúcspont. A következő Imp of the Perverse már több tűzzel bír: erős riffek, izgalmas gitártémák és változatos tempó jellemzi. A dán black metalos ORM-mal közös Misfortunate a lemez másik legjobb pillanata: klasszikus metalos gitártémáival.

A Mouth of the River refrénje kifejezetten telitalálat, a kiállás utáni headbangelős rész pedig garantáltan beindítja a közönséget. A Lights the Beacons instrumentális darab, amelyhez talán szöveg sem kellene – annyira kerek és önmagában is működőképes. A záró Depraved World pedig ismét egy nagybetűs csúcspont, ahol a klasszikus heavy metal és a death metal elemei tökéletes elegyet alkotnak.

A lemez közreműködői:

• Simon Olsen – ének
• Lasse Revsbech – gitár
• Svend Karlsson – gitár
• Mattias Melchiorsen – basszusgitár
• Sebastian Abildsten – dob

A srácok nagyon magabiztosan játszanak, és az album hangzása is kifejezetten erős. Merész húzás volt hard rock és heavy metal elemeket beemelni a zenéjükbe – dicséretes a kockázatvállalásuk. A Colossal nem pusztán egy új fejezet, hanem egyfajta összegzés is: múlt, jelen és jövő egyszerre van jelen benne.

Nem biztos, hogy klasszikussá válik, de ambiciózus, izgalmas és bátor lemez.

Az extra kiadványok is erősen hozzák a szintet ezen a héten, és bizony nagyágyúk is akadnak köztük: Led Zeppelin, Mötley Crüe, Behemoth.

Led Zeppelin – Physical Graffiti 50th Anniversary Edition (Újrakiadás)
Az ikonikus dupla album fél évszázados jubileumát ünnepli. Az újrakiadás frissen maszterelt változatban érkezik, ráadásként egy különleges Live EP-vel.

Necroticgorebeast – Brute (EP)
Tiszta brutalitás: vérgőzös, könyörtelen death metal, amely elmerít az extrém zenei agresszió legsötétebb bugyraiban.

Mötley Crüe – From The Beginning: The Definitive Collection Of Mötley Crüe Hits (Válogatás)
A legendás csapat átfogó válogatáslemeze. Újraértelmezett klasszikusok, ritkaságok és kihagyhatatlan slágerek sorakoznak rajta.

Maestitium – Throne Of Shadows (Single)
Elias Westrin egyszemélyes melodikus death metal projektje új kiadvánnyal jelentkezik: lírai mélységekkel átszőtt, sötét atmoszférájú zenei utazás.

Behemoth – Pandemonic Incantations (Újrakiadás)
Az 1998-as kultikus album újrakiadása kibővített, remaszterelt változatban. Hét bónuszdallal, friss booklettel és vadonatúj borítóval érkezik.

Colorblind – Who Sold You This Truth (EP)
A texasi banda hat számos új anyaga. Nyers, önazonos dalok a belső harcról, csalódásról és a kiábrándultság érzéséről.

Fargo – Live 25 (Koncert)
A német hard rock veteránjai első hivatalos koncertalbumukkal ünneplik öt évtizedes pályafutásukat. Hiteles, energikus, méltó megkoronázása az eddigi munkásságnak.

Stretch Arm Strong – Free At Last 20th Anniversary Edition (Újrakiadás)
A dél-karolinai hardcore/punk formáció 2005-ös, utolsó stúdióalbumának jubileumi újrakiadása. Az idő csak még érettebbé tette ezt a szenvedélyes, erőtől duzzadó anyagot.