A második részben is akadnak igazán ütős kiadványok. Kiemelnénk a svéd death metal alapvetést, az Unleashed új albumát, az Ellefson–Soto közös projektjét, valamint a dán Baest friss anyagát.
Unleashed – Fire Upon Your Lands A svéd death metal legenda 15. lemezéhez érkezett, és most sem tagadja meg magát.
Ellefson – Soto – Unbreakable David Ellefson (ex-Megadeth) és Jeff Scott Soto (ex-Yngwie Malmsteen, Sons of Apollo) közös projektje külön világokat köt össze egy izgalmas anyagon.
Castrator – Coronation of The Grotesque A kizárólag csajokból álló brigád nyers, brutális és agresszív death metalt tol kompromisszumok nélkül.
Baest – Colossar A dán death metalosok negyedik lemeze tovább erősíti a hírnevüket a színtéren.
Lotan – Yetzer Haka Második albumával tér vissza a melodikus black metal formáció, akik zenéjükben társadalmi elnyomás ellen lázadnak a düh erejével.
Incite – Savage New Times Az amerikai groove/thrash metal csapat élén Max Cavalera nevelt fia áll, a hagyomány tehát folytatódik.
Good Teal – Good Teal Nyers hangzású amerikai hardcore, erős érzelmi feszültséggel.
King Yosef – Spire Of Fear Kísérletező projekt, amely ipari alapokat és több műfajt vegyít.
Még javában pörög a nyár és dübörög a fesztiválszezon, de a keményebb zenét játszó bandák a stúdióban sem pihennek. A héten több friss lemez is érkezett: ott van a Tuomas Holopainen nevével fémjelzett Auri különleges világa, a Fell Omen szándékosan retró hangzású anyaga, valamint három kedvencünk – a Hammer King epikus heavy/power metalja, a Warmen melodikus death/power lendülete és a német gothic rockerek, a Mono Inc sötét dallamai.
Hammer King – Make Metal Royal Again A 2015-ben alakult német heavy/power metal csapat nem egyszerűen egy zenekar – saját mitikus univerzumot épít.
Warmen – Band Of Brothers A Children Of Bodom billentyűse, Janne Wirman alapította bandája melodikus death/power metalban hoz új lendületet.
Auri – III. – Candles & Beginnings A Nightwish zenészei, Tuomas Holopainen és Troy Donockley, Johanna Kurkelával közös, misztikus zenei utazásra invitálnak.
Black Water Rising – The Edge Súlyos gitárhangzás, társadalomkritikus szövegek – az amerikai banda továbbra is a kemény rock alapjaira épít.
Chevelle – Bright As Blasphemy A Loeffler-testvérek 1995 óta zenélnek együtt, új lemezük több stílus határterületén mozog.
Fell Omen – Caelid Dog Summer Olyan, mintha a ’80-as években rögzítették volna – szándékosan tiltakozásként a steril, túlprodukált hangzások ellen.
Mono INC – Darkness Német gothic rock Hamburgból, sötét hangulatokkal és melodikus ívekkel.
Rise Against – Ricochet A 1999-ben alakult punk/rock/metal csapat tizedik lemeze, amely tovább viszi a lendületes, társadalomkritikus örökséget.
Azt nem tudom, hogy a globalizáció előtti világban eljutott volna-e hozzám a chilei mapuche nemzetségből származó Mawiza zenekar Ül (Éneklés) című albuma – annál is inkább, mivel a banda nemrégiben hazánkban is fellépett.
Ha dél-amerikai groove metalról beszélünk, erős őslakos gyökerekkel, akkor a Sepultura neve ugorhat be elsőként. Érdekes módon nekem viszont inkább a finn Korpiklaani jutott eszembe. Nem zeneileg – hiszen hangzásban kevés közük van egymáshoz, leszámítva némi vokális hasonlóságot – hanem inkább a koncepció miatt. A Mawiza zenéje ugyanis mélyen átitatott a mapuche kultúra szellemiségével, hagyományaival és történelmével, nemcsak hangzásában, hanem filozófiájában is. Ha mégis kellene zeneileg és nem csak zenei (maori hagyományok) párhuzamot vonni, akkor az új-zélandi Alien Weaponry ugrik be.
A chilei srácok harmadik albuma az Ül. A zenekar eredetileg Nunca Seremos Dichosos néven alakult 2014-ben, majd 2021 óta működnek Mawiza néven.
A zenekar tagjai:
Awka – ének, gitár
Txalkan – dobok
Karü – gitár
Zewü – basszusgitár
A társulat – gyökereit őrizve – mapuzungu nyelven adja elő mondanivalóját, amelynek fő üzenete: a természet tisztelete, a biodiverzitás megőrzése és az ősi spirituális egyensúly visszaállítása. A zenekar szerint a nyelvük nem puszta nosztalgia, hanem az ellenállás szimbóluma és a jövő kulcsa.
Játszottak már olyan nevek előtt, mint a Gojira, a Mastodon vagy a Mercyful Fate.
Az Ül dalai súlyosak, helyenként nyomasztóak, és a groove metal mellett a metalcore hatása is érződik. Ehhez társulnak az ősi népzenei elemek, motívumok. Van, ahol ezek a gyökerek erősebben kiemelkednek – például a Lhan Antü vagy a Kalli Lhayay esetében. Nekem személyes kedvenceim közé tartoznak a Ngulutu, a Nawelkünuwnge, a Mamül Reke és a Wenu Weychan – már a számcímek is magával ragadóak.
A dalokban a természet hangjai mellett megjelenik Fabiola Hidalgo is, aki négy számban spirituális hangjával tovább erősíti a rituális jelleget. Az album záródalában, a Ti Inan Paw – Pawkan-ban pedig Joe Duplantier a Gojira énekes-gitárosa is vendégszerepel.
A lemez vastagon, öblösen szól, és a zenei teljesítmény – főleg a gitárosoké – kifejezetten kiemelkedő.
Ahogy a zenészek egy interjúban fogalmaztak: a lemez minden egyes dala rituális pillanat, amely a természethez, az ősi szellemekhez és a közösségi ellenálláshoz kapcsolódik. Az Ül nem csupán egy album, hanem egy kiáltás a múltból, amelyet az ősök súgtak, a nyelv és őseik gyökerei miatt, különleges is. A „éneklés” egy jó lemez.
A napokban 40 éves lett Dio zenekar Sacred Heart albuma. Ronnie James Dio az 1980-as évek első felében sikert sikerre halmozott. A Black Sabbath énekeseként két kiváló lemezen is szerepelt – Heaven and Hell és Mob Rules – majd a zenekarból való távozása után szólókarrierbe kezdett. A Holy Diver és a The Last in Line után érkezett harmadik saját albuma, a Sacred Heart.
Igen ám, de a zenei sikerek ellenére a társulat nem volt könnyű helyzetben: a zenekaron belüli financiális viták rányomták a bélyegüket az alkotói munkára, a banda pedig a szétesés jeleit mutatta.
Ronnie James Dio az egyik nagy kedvencem. Akkoriban is sokat hallgattam a Sacred Heart-ot, kedveltem is, így most, amikor a 40 éves jubileum kapcsán újra elővettem, ismét átélhettem azt a fantasztikus korszakot. Az emberben persze mindig ott a kis félsz: vajon ugyanazt fogom-e hallani, ugyanúgy tetszeni fog-e, mint akkoriban? Tárgyilagosnak kellene maradni… de ez vagy sikerül, vagy nem. Az esetek többségében nem – mert a dalok által keltett érzések és emlékek egyszerűen magukkal ragadnak.
A Sacred Heart tehát a harmadik Dio-lemez. Alig negyven perces játékidejével nem tartozik a hosszabb albumok közé. A felállás ekkor a következő volt:
Ronnie James Dio – ének
Vivian Campbell – gitár
Jimmy Bain – basszusgitár
Claude Schnell – billentyűk
Vinnie Appice – dobok
A lemez a King of Rock and Roll élő verziójával indul, ami nem éppen megszokott kezdés. Őszintén szólva – sem régen, sem most – nem tudott lázba hozni ez a dal; Dio-szinten inkább egy átlagos tétel. Nem úgy a címadó „Sacred Heart”: egy középtempós remekmű, amelyben a gitárszóló kiválóan beleillik. Vibráló, erőteljes szám, pedig nem is gyors szerzemény. Ronnie minden sor végén kitartja a hangját, kristálytisztán énekel.
Az „Another Lie” nem túl bonyolult riffje után, amikor belép az a libabőrös verzedallam, mindig elvarázsol. Viszont a refrén kissé elnagyoltnak hat. Ezután két dal következik – „Rock ’N’ Roll Children” és „Hungry for Heaven” –, amelyek pontosan beleillenek a korszak rádióbarát rock/metal világába. Mégis, mindkettő jó szerzemény. Utóbbiban Ronnie belépője tipikus „Dio-pillanat”: libabőr, a gitárszóló szépen belesimul a dalba, de a slágeres refrén némileg elveszi az élét.
A következő két szám közül a „Like the Beat of a Heart” szintén tipikus Dio-s indítással bír, komor és középtempós, bár a refrén itt sem igazán erős. A „Just Another Day” viszont az album másik csúcspontja: dögös, húzós, minden a helyén van benne. Hidegrázós élmény.
Az utolsó két tétel közül a „Fallen Angels” esetében inkább csak a verzék tetszenek, míg a „Shoot Shoot” erősen rádióbarát hangulatú.
Annak ellenére, hogy a stúdióban uralkodó hangulat nem volt éppen vidámnak mondható, a zenészek nagyszerűen teljesítettek – különösen Vivian Campbell és Vinnie Appice.
A lemez Amerikában aranylemez lett, a Billboard 200 listáján pedig a 29. helyig jutott. A kritikusok szerint a korong élvezhető, de kissé egyenetlen: nem tudta megismételni a zenekar korábbi mesterműveit. Azonban kiemelték, hogy Dio továbbra is kiváló énekes és dalszerző, Vivian Campbell gitárjátéka kiemelkedő, a billentyűk pedig jobban integrálódtak a hangzásba.
Persze negatív vélemények is születtek: többek szerint a Sacred Heart túlprodukált lett, a vokál és a billentyűk elnyomják a többi hangszert, valamint sok a töltelékszám (Another Lie, Just Another Day, Fallen Angels, Shoot Shoot). Zeneileg és tematikailag is ingadozónak tartották.
A rajongókat szintén megosztotta az album. Pozitív vélemények:
„A legjobb Dio-album.”
„A Rock ’N’ Roll Children megmutatja Dio tehetségét és személyesebb oldalát, jobban, mint korábban.”
Többen alulértékelt mesterműnek tartották, tele gondolatokkal és remek dallamokkal.
Egy rajongó még úgy is fogalmazott: „A Sacred Heart-ban több képi világot éltem át, mint az egész Gyűrűk Ura filmben.”
Negatív vélemények:
Túl mainstream, főleg a Hungry for Heaven és a Rock ’N’ Roll Children.
A Shoot Shoot és az Another Lie szimpla töltelékszámnak hatott.
A Sacred Heart tehát nem érte el az első két album kultikus státuszát, de fontos része Dio életművének.
Ronnie James Dio-nak volt egy híres mondása: „A zenét azért kaptuk, hogy kiszínezzük a világunkat.” Ő ezt meg is tette: egész életét a világ színezésének szentelte, és egy sokszínű képet alkotott. A Sacred Heart is ebben a szellemben készült – talán egy kicsivel kevesebb élénk színnel, de mindenképpen hatalmas szívvel.
A Parkway Drive„20 Year Anniversary Tour” november 8-án Budapestre érkezik: az MVM Dome színpadán láthatja a nagyérdemű őket. A vendégek – a Thy Art Is Murder és a The Amity Affliction – szintén a kenguruk földjéről érkeznek, így egy este alatt három, világszinten is jegyzett ausztrál metalgépezet zúzza majd a fővárost. Ez a különleges alkalom remek ürügy arra, hogy mélyebbre ássunk, és kiderítsük: mi az, ami a kontinensnyi ország fémszíntérét a világ élvonalába repítette.
Ausztrália a legkisebb földrész, ugyanakkor a világ hatodik legnagyobb országa. Mindössze 27 millió lakosa van, mégis az 54. legnépesebb államként olyan zenei hatást gyakorolt a világra, amire sok nagyobb nemzet is irigykedhet. Fővárosa Canberra, legnagyobb városai Melbourne és Sydney, ikonikus állatai pedig – kenguru, koala, kacsacsőrű emlős, dingó, emu, vombat, tasmán ördög – legalább annyira híresek, mint zenei exportja.
A legismertebb ausztrál rock/metal zászlóvivők között ott találjuk az AC/DC-t, a Parkway Drive-ot, az Airbourne-t, a Pendulum-ot, a Polaris-t, a Deströyer 666-et, a Be’lakor-t, az Alchemist-et, a The Amity Affliction-t, a Northlane-t, a Thy Art Is Murder-t, a Make Them Suffer-t, a Mortal Sin-t, a Mortification-t és a The Berzerker-t. De mi a titkuk?
Az ausztrál „Pub Rock” öröksége Ha ausztrál metal, az AC/DC kihagyhatatlan. A banda nemcsak hazájában, de világszerte alapjaiban rázta meg a rockszínteret. Korai sikereiket az úgynevezett „Pub Rock” mozgalom táplálta: a helyi klubokban edződött zenekarok már a kezdetektől tudták, hogyan kell élőben igazán odacsapni. Winston McCall (Parkway Drive): „Kezdetben az volt a cél, hogy zenét írjunk a haveroknak, és lehessen rá mosholni.”
Összetartás Ausztráliában a zenekarok nem riválisok, hanem szövetségesek. Rendszeresen turnéznak együtt, közös fesztiválokon lépnek fel, és közösen építik a hírnevüket. Sokuk állandó vendég a nagy európai metal fesztiválokon – Wacken, Download, Hellfest –, amelyek ugródeszkaként szolgálnak a nemzetközi áttöréshez. A klubszíntér és kisebb helyszínek hálózata is segít a bandáknak, hogy már korán megtanulják, hogyan kell élőben nagyot ütni.
Stílusbeli egyediség Az ausztrál zenekarok nem másolják a világtrendeket – inkább hozzáadják a saját ízüket. A „Down Under” életérzés, a nyers, mégis szenvedélyes megszólalás és a helyi kulturális elemek különleges ízt adnak a zenéjüknek. A színtér sokszínű: a deathcore-tól a progresszív metalon át a thrashig minden stílusban akad kiemelkedő banda. Az ausztrál metal egyszerre kulturális tükör és érzelmi kifejezőeszköz, amely az identitást, a történelmi traumákat és a társadalmi kérdéseket is megszólaltatja.
Ausztrál mentalitás A turnézás kőkemény, de az ausztrál mottó egyszerű: „Csináld, amíg bírod.” A zenészek és a közönség egyaránt kemény és kitartó. Joel O’Keeffe (Airbourne): „Nem vagyunk rocksztárok, csak egy csapat srác, akik imádnak zenélni.” Winston McCall (Parkway Drive): „A zenénk az ausztrál életérzésből táplálkozik – egyszerűség, közvetlenség, őszinteség.”
Tudatos marketing A legtöbb sikeres ausztrál banda mögött profi menedzsment és kiadó áll. Tudatosan pozicionálják őket a nemzetközi színtérre – főleg Észak-Amerikába –, miközben erős online jelenlétükkel folyamatosan a rajongók szeme előtt maradnak.
A földrajzi távolság hatása A világ többi részétől való elszigeteltség óriási hajtóerő. Az ausztrál bandák tudják: ha ki akarnak tűnni, minden koncerten és minden lemezen a maximumot kell nyújtaniuk. Winston McCall (Parkway Drive): „Ahogy haladunk előre, egyre személyesebb témákat dolgozunk fel, például a veszteségek feldolgozását. A színtér nagyobb, mint valaha, és végre megkapja a megérdemelt figyelmet.”
Rajongói bázis Az ausztrál közönség lelkes, kitartó, őszinte, és lojalitásban verhetetlen. Hazai támogatással, egy banda sokkal könnyebben építhet nemzetközi karriert. Angus Young (AC/DC): „Az ausztrál közönség mindig egyenes volt. Ha nem tetszett neki valami, azonnal jelezte – ez pedig sokat segített a fejlődésben.”
Hogy sikerült-e megfejteni az ausztrál metal titkát? Talán nem teljesen – de egy biztos: aki november 8-án ott lesz az MVM Dome-ban, első kézből kap ízelítőt belőle. Három kiváló banda, egy közös hazából, egyetlen, brutális erejű estén. Jó szórakozást!
Az a fajta dark/gothic rock/metal, amit a német Lord Of The Lost játszik, nem tartozik a közvetlen érdeklődési körömbe – de nem mondanám, hogy teljesen közömbös lennék a stílus iránt. Néha bizony elkap egy-egy zenekar aktuális, vagy éppen régebbi munkája. A hamburgi srácokkal végül úgy hozott össze a sors, hogy 2022-ben, az Iron Maiden budapesti fellépésén ők voltak az egyik vendégzenekar. Jómagam nem voltam ott a rendezvényen, de olvastam, hogy nem mindenki volt maradéktalanul elégedett az előzenekarokkal. Ez keltette fel a kíváncsiságomat a banda iránt – hiába, a negatív reklám is reklám.
Ez az album – amely egy tervezett trilógia első része – egy komor, melankolikus és nem éppen pozitív hangulatú dalgyűjtemény. Persze, egy dark/gothic bandától ez nem meglepő.
Számomra a csúcspont a klipes “I Will Die In It” – pont az, amit ettől a zenekartól várok: sötét dallamok, érzelem és monumentalitás. Szintén nagy kedvenc a Feuerschwanz-zal közös “Lord Of Fyre”, ami ugyan inkább Feuerschwanz, mint Lord Of The Lost, de ez egyáltalán nem baj. Ebbe a kategóriába tartozik a “The Things We Do For Love” is – darkosan lírai, érzelmileg intenzív, a szerelemért hozott áldozatokat és a vele járó fájdalmat boncolgató szerzemény. Felépítésben és zeneiségben, ebben a közegben a legerősebb a Lord Of The Lost.
Van viszont két dal, ami nekem nagyon nem működött. Az egyik a “My Sanctuary”, amelynek hallgatása közben végig vártam, hogy történjen valami – hiába. A másik, a német dark acappella társulattal, a Stimmgewalt-al közös “Moonstruck”, ami inkább különleges, mint jó.
A középmezőny viszont erős: a Sharon den Adel (Within Temptation) közreműködésével készült “Light Can Only Shine In The Darkness”-el; a Deathstars-szal közös, kissé Rammstein-ihletésű “Damage”-el; a kínai származású amerikai csellistával Tina Gou-val (aki dolgozott már a Beyond The Black-kel és a Sabaton-nal is) felvett “Ghosts”-al; valamint a keserédes “Dreams Never Alone”-al, amely méltó zárása az albumnak. Kicsivel talán gyengébb a Tales Of Time-mal közös “The Sadness In Everything”, illetve a lemeznyitó, baljós hangulatú “Bazaar Bizarre”.
A zenekar felállása:
Chris Harms – ének
Klaas Helmecke – basszusgitár
Pi Stoffers – gitár
Gerrit Heinemann – billentyűk
Niklas Kahl – dob
Az elején említettem, hogy ez egy trilógia első része. A zenekar elmondása szerint eredetileg nem ez volt a terv, de annyi erős dal született az alkotói folyamat során, hogy így próbálják mindet a nagyérdemű elé tárni. Ha ez valóban így lesz, mi, hallgatók csak nyerhetünk vele.
A lemez ugyan nem konceptalbum, de van egy központi tematikája: egy sötét világban játszódó belső utazásról szól. A szövegek személyesebbek, intimebbek, őszintébbek a korábbiaknál.
Összegzés: Az Opvs Noir Vol. 1. nem okozott csalódást. A műfaj keretein belül abszolút hiteles, jól hallgatható album született, amelyen a zenekar erősségeit igyekeztek kidomborítani. Bár a hangulat végig komor, a sok vendégzenésznek köszönhetően a lemez mégis színesebb lett. A kíváncsiságom végül teljesen kielégült – olyannyira, hogy ezután figyelemmel fogom kísérni a Lord Of The Lost munkásságát.
A második részben sincs megállás: a Blackbraid, a Curbside, a Liv Sin, a Temtris és a nemzetközi Sinsaenum friss lemezei kerültek most a figyelmünk középpontjába.
Blackbraid – Blackbraid III A projekt mögött Jon Krieger áll. A zene atmoszférikus black metal, amelyet a mohawk indiánok zenei motívumai színesítenek. Meglepően erős anyag.
Curbside – A Lifetime to Outgrow A zenekar hangzásában az érzelmes riffek és az energikus dobjáték kapnak főszerepet.
Dreamwave – The Lost Years Az Egyesült Államokból érkező csapat metalcore-t játszik, érzelmes dallamokkal és szaxofonbetétekkel. Saját stílusukat wavecore-nak nevezik.
Liv Sin – Close Your Eyes A karizmatikus énekesnő, Liv Jagrell által alapított zenekar negyedik albuma.
Malthusian – The Summoning Bell Az ír brigád sötét, kaotikus hangzású death metalt játszik.
Sinsaenum – In Devastation Nemzetközi blackened death formáció ismert zenészekkel, köztük Csihar Attilával. Az In Devastation a harmadik lemezük.
Thorn – Nebulous Womb of Eternity Amerikai egyszemélyes death/doom projekt, sűrű és nyomasztó atmoszférával.
Temtris – Queen of Crows Új lemezzel jelentkezett az ausztrál, női énekessel felálló, melodikus elemekkel fűszerezett heavy/thrash metalt játszó banda,.
Völur – Breathless Spirit Kanadai doom/folk metal, különleges hangzásvilággal: a sötét és népzenei motívumok egyedi ötvözete.
Az augusztus eleji kánikula nemcsak a hőmérőt hajtja felfelé, hanem a metal színtér aktivitásmérőjét is. A héten is bőven akadnak figyelemre méltó friss megjelenések: a Babymetal, a Halestorm és a Lord Of The Lost mellett az egyik legnagyobb meglepetést a norvég Phantom Fire black ’n’ roll-ja okozza.
Attack Attack – Attack Attack II Az amerikai Attack Attack elektronikus elemekkel felturbózott metalcore-ban utazik. A 2013-as feloszlás után 2020-ban újjáalakult banda most negyedik albumát adta ki.
Dropout Kings – Yokai A májusban elhunyt Adam Ramey énekes hangja még hallható a felvételeken, így a Yokai egyben megható emléket is állít neki.
Thousand Below – Buried In Jade A San Diegó-i kvartett hardcore alapokra épít, érzelmes dalszövegekkel és melodikus riffekkel fűszerezve.
Borracho – Ouroboros A heavy/stoner Borracho mesterien ötvözi a súlyos riffeket, pszichedelikus hangulatot és groove-orientált dalokat.
Babymetal – Metal Forth A japán tüllszoknyás lánytrió mára felnőtt, és már az ötödik nagylemeznél jár, továbbra is a pop és metal határán egyensúlyozva.
Halestorm – Everest A Magyarországra idén szinte hazajáró Halestorm hatodik albuma is megérkezett – a beharangozó dal alapján erős anyagra számíthatunk.
Lord Of The Lost – Opvs Noir Vol. 1 A német dark/gothic rockerek kilencedik lemezükön talán még a megszokottnál is komorabb hangulatot teremtenek.
Phantom Fire – Phantom Fire A norvég black ’n’ roll banda sötét energiáit a Motörhead-féle koszos hangzással vegyítve egy igazán markáns lemezt hozott össze.
A ’80-as években, ha az ember a Los Angeles-i Sunset Boulevard-on sétált, jó eséllyel – ha nem is minden bokorban – belebotlott egy glam/hajmetal bandába. Maga a műfaj akkor élte fénykorát, ám a zenetörténelem viharai elsodorták nemcsak ezeket a zenekarokat, hanem magát a stílust is.
Azonban akadtak, akik nem temették el a glam metalt – ráadásul nem is a világ másik felén, hanem itt, a szomszédos Ausztriában. A bécsi Mädhouse ebben a zenei közegben mozog, bár a hangzást jelentősen modernizálták, és szerintem a zenészek is képzettebbek, mint annak idején sok korabeli kollégájuk.
A Mädhouse 2017-ben alakult, a Plead The Fifth pedig már a negyedik albumuk. Erőteljesen merítenek a ’80-as évekből, fő hatásaik között ott a Mötley Crüe és a Skid Row. Ők az osztrák képviselői a New Wave Of Hair Metal irányzatnak. Zenéjük karakteres, nemzetközi szinten is figyelemre méltó: klasszikus stílus modern energiával feltöltve. A mostani lemezt is az erőteljes riffek, feszes megszólalás jellemzi.
Tagok:
Tommy Lovelace – ének
Mikky Stixx – gitár
Razor Raf – gitár
Rickey Dee – basszusgitár
Bobby B Bastard – dobok
Az album összességében nagyon jó. Nem mondom, hogy nincs rajta egy-két kevésbé kedvenc – mert akad –, de szerencsére nem sok. Az I Die Alone, amit akár a Mötley is játszhatott volna, a We Run Riot, vagy az It’s Another In My Head… nos, az előbbi nem annyira fogott meg, az utóbbi viszont masszív alapokon nyugvó múltidézés. Ugyanez igaz a Live And Tease-re: ez a típusú dal már akkoriban sem volt a szívem csücske.
Innen viszont már csak pozitívumok következnek. A nyitó Midnite Fever egy modern köntösbe bújtatott, húzós ’80-as évekbeli dal, remek zenei részekkel. A Loveplace tipikus, zsigeri Mädhouse-szerzemény. A derékhadból a Bring On The Night simán visszahozza a műfaj virágkorát, a Wicked Hearts kicsit „málházósabb”, de abszolút élvezetes darab, a Mad To The Bone pedig a maga játékos danolászásával színesíti a lemezt.
Érdekességként kapunk egy feldolgozást is: az amerikai dallamos rockbanda, a Giants egyik dalát vették elő, és bizony a Mädhouse-féle verzió nagyon is jól sikerült.
Ahogy fentebb említettem, a zenészek kimondottan jól játszanak – főleg a gitárosok viszik a prímet. Tommy hangja sokszor Stephen Percy (Ratt) orgánumát idézi.
A zenekar célja, hogy átvegye a stafétát az öreg motorosoktól, és újraélessze a műfajt a fiatalabb generáció körében. Úgy tűnik, jó úton haladnak: modernizálták a több mint negyvenéves hangzást, zenéjükben ott a húzás és a dög is. Igaz, nem léptek ki a komfortzónájukból – de szerintem ez nem is volt cél.
Az Accvsed debütáló lemezéről kétszeri meghallgatás után egy vicc jutott eszembe.
A székely bácsit áthívja a szomszéd egy kis kóstolóra az idei pálinkájából. Az öreg lehúzza a kupicát, mire a házigazda megkérdi: – Na, milyen, bátyám? – Jó. – Bővebben? – Nem jó.
Nos, valahogy így vagyok én is a wiesbadeni srácok bemutatkozó albumával.
A 2021-ben alakult zenekar stílusa metalcore, pontosabban: zúzós alapokon dallamos refrének, amelyek – valljuk be – néha bizony kissé nyálasra sikeredtek. Hatásaik között olyan bandák szerepelnek, mint a Parkway Drive, az Architects, a Slipknot, illetve a Bring Me the Horizon.
A zenekar felállása:
Tino Mehling – ének
Valentin Noack – gitár
Daniel Georgievski – gitár
Pascal Klebe – basszusgitár
Christopher Lerner – dob
Valentin egy interjúban elmondta, hogy szeretnék megőrizni az Accvsed hangzásának eredeti szellemiségét, de az új irányok felfedezése és a kísérletezés azok, amik érdekessé teszik őket. Számukra ez nem csupán zenélés, hanem egyfajta terápiás eszköz saját félelmeik és traumáik legyőzésére.
Ezek után lássuk, mit sikerült összehozniuk így elsőre.
Az album erősen nyit – főleg a kezdő Day of the Locust esetében, ami szaggatott ritmusú, zaklatott dal, remek dallamos refrénnel. A folytatás sem rossz: a címadó Dealers of Doom brutális riffel nyit, jó tempóval, ám a végén belassul és egyszerűen elhal – ami sajnos nem tesz jót neki. Kár érte, mert a nóta első fele kifejezetten ütős.
A Don’t Let Me Fall Apart sem rossz, bár a refrén kissé szirupos. A Total Eclipse of Self ipari riffjei és dühödt hangulata miatt azt hittem, nagy kedvenc lesz, ráadásul a változatos vokálhasználat (hörgések, scream-ek) miatt beugrott az Ice Nine Kills is. De ha az előző dal refrénje édeskés volt, akkor ez még inkább az.
Aztán kezdődött a lejtmenet. A Killer of Minds-ban vannak jó ötletek, de nem áll össze egésszé. Az Avoider nagyon kétarcú: túl sok a popos, helyenként kifejezetten nyálas rész, viszont amikor odacsapnak a hangzással, az működik. A Make So It Hurts már nettó popdal, a Senescence-ben pedig találni ugyan jobb pillanatokat, de összességében nem győz meg.
Már kezdtem lemondani a zenekarról, amikor az utolsó két dal visszahozta a reményt. A Never Enough-ban visszaköszön az album elejének lendülete – még ha a refrén itt sem jön be igazán. A záró Obsidian viszont az album egyik legerősebb darabja, benne mindazzal – düh, lendület, súly –, amitől egy metalcore dal szerethető lehet.
Összességében kár ezért az albumért, mert többet vártam tőle. Nálam csak a lemez fele üti meg a mércét, ami nem nagy teljesítmény. De legyünk optimisták: ez mégiscsak az Accvsed debütáló albuma. Én biztosan adok nekik még egy esélyt. Ha a jövőben több olyan dalt írnak, mint az általam kiemeltek, akkor megérdemlik. Ha nem, akkor viszont búcsút intünk egymásnak.
