A dán Baest 2015-ben alakult, és a Colossal már a negyedik nagylemezük. A társulat old school death metalt játszik modern köntösben. A zenéjük nyers és ösztönös, ráadásul a mostani anyag egyszerre brutális, meglepően dallamos, sokszínű és érett.

Egy interjúban a tagok elmondták, hogy a dalok két év alatt születtek meg – tudatosan hagyták az anyagot érni. Ettől azt remélték, hogy a végeredmény nemcsak technikailag, hanem érzelmileg is kiforrott lesz. Hangsúlyozták, hogy ez az eddigi legszemélyesebb albumuk. A dalszerzés során szándékosan törekedtek arra, hogy a klasszikus death metal brutalitását groove-osabb, rockosabb elemekkel árnyalják. A cél az volt, hogy a zene ne csupán zúzzon, hanem éljen is – dinamikával és érzelmekkel telítve. Nézzük, sikerült-e?

A nyitó Stormbinger azonnal megadja a hangulatot, szétfeszíti az energia, és az album egyik csúcspontja. Az elején azt hittem, rossz lemezt indítottam el, annyira AC/DC-s hangulatúak az akkordok. Az ezt követő Colossus törtebb ritmikájú, sötétebb szerzemény, de számomra nem ér fel a nyitódallal. Az In Loathe and Love kétlábdobos, súlyos, tempóváltásokkal teli death metal szörnyeteg, amelyben ott rejlik a banda egyénisége.

A King of the Sun nem a bevett sémák szerint épül fel – nem is csoda, hiszen Jesper Binzer, a D-A-D énekese vendégeskedik benne, aki más dimenzióba emeli a dalt. Ennek ellenére számomra nem lett igazi csúcspont. A következő Imp of the Perverse már több tűzzel bír: erős riffek, izgalmas gitártémák és változatos tempó jellemzi. A dán black metalos ORM-mal közös Misfortunate a lemez másik legjobb pillanata: klasszikus metalos gitártémáival.

A Mouth of the River refrénje kifejezetten telitalálat, a kiállás utáni headbangelős rész pedig garantáltan beindítja a közönséget. A Lights the Beacons instrumentális darab, amelyhez talán szöveg sem kellene – annyira kerek és önmagában is működőképes. A záró Depraved World pedig ismét egy nagybetűs csúcspont, ahol a klasszikus heavy metal és a death metal elemei tökéletes elegyet alkotnak.

A lemez közreműködői:

• Simon Olsen – ének
• Lasse Revsbech – gitár
• Svend Karlsson – gitár
• Mattias Melchiorsen – basszusgitár
• Sebastian Abildsten – dob

A srácok nagyon magabiztosan játszanak, és az album hangzása is kifejezetten erős. Merész húzás volt hard rock és heavy metal elemeket beemelni a zenéjükbe – dicséretes a kockázatvállalásuk. A Colossal nem pusztán egy új fejezet, hanem egyfajta összegzés is: múlt, jelen és jövő egyszerre van jelen benne.

Nem biztos, hogy klasszikussá válik, de ambiciózus, izgalmas és bátor lemez.

Az extra kiadványok is erősen hozzák a szintet ezen a héten, és bizony nagyágyúk is akadnak köztük: Led Zeppelin, Mötley Crüe, Behemoth.

Led Zeppelin – Physical Graffiti 50th Anniversary Edition (Újrakiadás)
Az ikonikus dupla album fél évszázados jubileumát ünnepli. Az újrakiadás frissen maszterelt változatban érkezik, ráadásként egy különleges Live EP-vel.

Necroticgorebeast – Brute (EP)
Tiszta brutalitás: vérgőzös, könyörtelen death metal, amely elmerít az extrém zenei agresszió legsötétebb bugyraiban.

Mötley Crüe – From The Beginning: The Definitive Collection Of Mötley Crüe Hits (Válogatás)
A legendás csapat átfogó válogatáslemeze. Újraértelmezett klasszikusok, ritkaságok és kihagyhatatlan slágerek sorakoznak rajta.

Maestitium – Throne Of Shadows (Single)
Elias Westrin egyszemélyes melodikus death metal projektje új kiadvánnyal jelentkezik: lírai mélységekkel átszőtt, sötét atmoszférájú zenei utazás.

Behemoth – Pandemonic Incantations (Újrakiadás)
Az 1998-as kultikus album újrakiadása kibővített, remaszterelt változatban. Hét bónuszdallal, friss booklettel és vadonatúj borítóval érkezik.

Colorblind – Who Sold You This Truth (EP)
A texasi banda hat számos új anyaga. Nyers, önazonos dalok a belső harcról, csalódásról és a kiábrándultság érzéséről.

Fargo – Live 25 (Koncert)
A német hard rock veteránjai első hivatalos koncertalbumukkal ünneplik öt évtizedes pályafutásukat. Hiteles, energikus, méltó megkoronázása az eddigi munkásságnak.

Stretch Arm Strong – Free At Last 20th Anniversary Edition (Újrakiadás)
A dél-karolinai hardcore/punk formáció 2005-ös, utolsó stúdióalbumának jubileumi újrakiadása. Az idő csak még érettebbé tette ezt a szenvedélyes, erőtől duzzadó anyagot.

Wales glam-rock lázadói, Amerika keresztény metal hősei, és még egy török black metal különlegesség is itt van! Igazi stíluskavalkád. Lemezajánló.

Beth Blade And The Beautiful Disasters – Vintage Rebel X Trauma Bond
Wales-ből érkezik a lendületes, klasszikus rock. A negyedik lemezükön a modern hard rockot ötvözik a ’70–’80-as évek glam hangulatával.

Demon Hunter – There Was A Light Here
A keresztény metal egyik legtermékenyebb zenekara. 25 év alatt immár a 12. stúdióalbumuknál járnak.

Nevertel – Start Again
A floridai nu metal feltörekvői érettebb, energikusabb anyaggal rukkoltak elő.

Sweet Savage – Bang
A kultikus belfasti heavy metal banda új lemezén indusztriális textúrák és mélyre hangolt gitárok erősítik a lendületet.

Unaligned – From Beyond
Floridai progresszív death metal – technikás, feszes és egyedi hangzást kereső anyag.

Stargazer – Stone Cold Creator
A norvég dallamos rockszíntér egyik zászlóshajója új lemezzel tér vissza.

Moribund Oblivion – Intertemporal
Ritkaság: török black metal. Klasszikus alapok, atmoszferikus elemekkel gazdagítva.

Barrens – Corpse Lights
A svéd trió sötét, atmoszférikus és érzelmekkel átitatott zenét sző.

A második részben több igazi érdekesség is felbukkan. A finn The Rasmus sötétebb, alternatívabb oldalát mutatja meg, míg a svéd okkult rockerek, a Year Of The Goat egyenesen rituális hangulatot varázsolnak. Emellett  a kísérletező, nyers Crippling Alcoholism, és a chicagói Motherless súlyos, disszonáns világa is figyelemre méltó. A veterán amerikai heavy metal legenda, a Helstar komor, modern hangzással tér vissza, míg a monumentális hangzásokat keresőknek a Slomatics kínál pszichedelikus, lassan hömpölygő riffáradatot. A határokat feszegetőknek pedig ott van az I See Stars, akik a metalcore-t elektronikus elemekkel elegyítik.

Crippling Alcoholism – Camgirl
Nyers, zajos, kísérletező – teljesen rádióbarát-mentes hangzásvilág.

Helstar – The Devil’s Masquerade
A ’80-as években indult amerikai heavy metal legenda komor, modern hangzású lemezzel tér vissza.

Motherless – Do You Feel Safe?
Nyers, súlyos, disszonáns és atmoszferikus modern metal Chicagóból.

The Rasmus – Weirdo
A finn csapat stílusa folyamatosan változik – új dalaik sötétebbek, alternatívabbak, izgalmasabbak.

Year Of The Goat – Trivia Goddesses
A svéd okkult rockerek is friss albummal jelentkeztek.

Slomatics – Atomicult
Monumentális, lassan hömpölygő hangzás, pszichedelikus atmoszférával.

I See Stars – The Wheel

Az amerikai csapat a metalcore és az elektronikus zene határán mozog.

És csak jönnek, jönnek, szép tömött sorokban. Nem, nem az ’50-es évek május elsejei felvonulásán vagyunk, hanem a rock- és metal-megjelenések rohamát bámuljuk tátott szájjal.

Az első részben: progresszív csodák, sötét atmoszférák, nyers kísérletek és lendületes rockhimnuszok egyaránt helyet kaptak a heti megjelenésekben. Van itt minden a Pink Floyd-hangulatú Arjen Lucassen-től a súlyos Lorna Shore-ig!

Arjen Anthony Lucassen – Songs No One Will Hear
Mintha a Pink Floyd találkozna egy sci-fi regény utolsó fejezetével – izgalmas, hangulatos és mélyen sodró muzsika.

Between The Buried And Me – The Blue Nowhere
Az amerikai progmetal titánok újra feszegetik a műfaji határokat, komplex dallamokat és érzelmi mélységet vegyítve.

Der Weg Einer Freiheit – Innern
A 2009-ben alakult német black metal csapat új anyaga érzelmi utazás a sötétség és önreflexió mélyére.

Lorna Shore – I Feel the Everblack Festering Within Me
A New Jersey-i deathcore csapat új lemeze nemcsak technikailag lehengerlő, hanem érzelmileg is súlyos mondanivalót hordoz.

Starset – Silos
Ötödik albumával tér vissza a futurisztikus, filmzenés elemekkel dúsított, érzelmekben gazdag Starset.

The Switch – No Way
Modern hard rock, tiszta ének, nagyívű refrének, gitárcentrikus hangszerelés és atmoszférikus szintijáték.

Knorkator – Weltherrschaft Für Alle
Berlinből érkezik a színházias őrület: humor, indusztriális elemek és metal vegyítése.

Nicolas Cage Fighter – I Watched You Burn
Ausztrál metalcore: gyors, dühös, mégis mélyen emberi megszólalás.

A napokban lett 20 éves a Parkway Drive debütáló albuma, a Killing With a Smile.

A Parkway Drive az elmúlt két évtizedben szépen felküzdötte magát nemcsak az ausztrál, hanem a világ metal élvonalába is. Ha csak a metalcore zenekarokat vesszük alapul, ez a kijelentés még hatványozottabban igaz. A 2002-ben alakult banda a lakóhelyükön található szörfparadicsomhoz vezető útról kapta a nevét, és mára arénákat megtöltő, fesztiválok főfellépőjévé vált. Stílusukat leginkább ausztrál metalcore-ként lehet körülírni, de valójában sajátos, Parkway Drive-hangzásról beszélhetünk.

A debütálásukon a metalcore és hardcore elemek keverednek, helyenként death metal hatásokkal. Dühös riffek, agresszív hangzás, brutális breakdownok, nyers energia és technikai precizitás jellemzik a dalokat. Tiszta ének nincs, csak üvöltés és hörgés.

A Killing With a Smile-t a következő felállás rögzítette:

• Winston McCall – ének
• Jeff Ling – gitár
• Luke Kilpatrick – gitár
• Shaun Cash – basszusgitár (ez volt az egyetlen album, amin szerepelt)
• Ben Gordon – dob

Az igazat megvallva, a nyitó páros – Gimme A D és Anasasis (Xenophontis) – ugyan tartalmaz jó témákat, tempóváltásokat, kétlábdobos részeket, sőt klasszikus ikergitár-meneteket, death és thrash elemeket, de mégsem ezek a lemez legerősebb szerzeményei. Utóbbi kifejezetten útkeresőnek tűnik.

Nem úgy a Pandora és az utána következő Romance Is Dead. Lehet, hogy csak én hallom, de többször is az In Flames hatását véltem felfedezni a dalokban – főként a riffekben és a gitárjátékban. Ezek már összetettebb, mégis elementáris erejű nóták.

A következő hármas – Guns for Show, Knives for a Pro; Blackout, Picture Perfect, Pathetic – engem személy szerint kevésbé fogott meg. Zúznak ezerrel, azzal nincs gond, de valahogy egyik sem ragadt magával igazán. Bár a Picture Perfect, Pathetic-ben már felfedezhetők olyan jegyek, amelyek később Parkway Drive-védjeggyé váltak.

Az album csúcspontja számomra az It’s So Hard to Speak Without a Tongue: átgondoltabb, több dallamos rész tarkítja, és direktebb a megszólalása. A Mutiny esetében ez a közérthetőség hiányzik, viszont a Smoke ’Em If You Got ’Em ismét a legjobb dalok közé tartozik – középen egy dallamos betéttel, amely sokat hozzátesz a tömény brutalitáshoz. Ez is összeszedettebb, kerekebb szerzemény. A záró A Cold Day in Hell pedig az előző tétel kistestvéreként hat.

Összességében a zenészi teljesítményt mindenképpen ki kell emelni. McCall bár nem énekel tisztán, üvöltése változatos és intenzív, tökéletesen illik a Parkway Drive korai korszakának nyers hangzásához. A Ling–Kilpatrick gitárduó játéka technikás és súlyos, Cash jól alapoz, Gordon pedig komplex dobtémái miatt érdemel külön dicséretet.

A kritikai visszhang vegyes volt, de túlnyomó részben pozitív. A szakírók műfajmeghatározónak tartották a lemezt, mert a dalok nem követik a klasszikus versszak–refrén szerkezetet, mégis erőteljesen és jól felépítettek. Bár nem hozott forradalmi újításokat, mégis sajátos ízt adott a metalcore színtérnek. Ugyanakkor a szövegeket sokan bírálták „emo” hangvételük és gyengeségük miatt, zeneileg pedig nem tudta teljesen elkerülni a műfaj bevett sémáit.

A rajongók azonban másként látták: szerintük ez az album volt a Parkway Drive aranykorának kezdete. Megvolt benne minden – groove, súly, dallam –, és pontosan úgy szólt, ahogy egy ilyen albumnak szólnia kell. Egyikük így foglalta össze frappánsan:
„Ez a lemez úgy indít be, mint egy dupla eszpresszó, amit egy pitbull szolgál fel.”

Winston maga is úgy nyilatkozott, hogy a lemez egy fiatal, dühös zenekar lenyomata, amely még kereste a saját hangját, de már akkor is teljes szívvel zenélt. Ez volt az első alkalom, hogy profi stúdióban dolgoztak, és két hét alatt végeztek a felvételekkel. Őket is meglepte az album sikere, amely elindította a Parkway Drive nemzetközi karrierjét.

Összegezve: a Killing With a Smile nem pusztán egy debütáló lemez – ez volt a zenekar harci kiáltása, amellyel berobbantak a metalcore élvonalába. Vad, kendőzetlen és zsigeri – pontosan az a fajta album, amely nem kér bocsánatot, csak őszintén megmutatja, mire képes.

A minap a Mézga család kalandjai nevű – egyébként zseniális – magyar rajzfilmsorozat egyik epizódját láttam valamelyik adón. A történet szerint felveszik a kapcsolatot egyik jövőbeli leszármazottjukkal, akit a rokonság okán Köbükinek neveznek el. Akkor jött az ötlet: mi lenne, ha én is kapcsolatba lépnék az 1987-es énemmel, és közösen meghallgatnánk a Helloween új, Giants And Masters albumát?

Nos, a manőver sikerült: én, mint Köbüki, egy régi Junoszty tévé segítségével kapcsolatot teremtettem a 18 éves önmagammal.

Az alábbi beszélgetésben a fiatalabb énem (1987-ből) dőlt betűvel, a jelenlegi énem (2025-ből) normál betűvel szólal meg.

– Te ki vagy? Eléggé hasonlítasz rám, bár súlyban többnek látszol, és a hajadból is kevesebb van.
– Ugyanazok vagyunk: én vagyok te, és fordítva. Csak közben eltelt közel 40 év. Sok minden megváltozott ez alatt a négy évtized alatt. Jó a Helloween-pólód!
– Azta! Most vettem a piacon, a Keeper Of The Seven Keys borítójával. De rajtad is Helloween-póló van. Szóval még mindig bírod a metalt? Vagyis… bírom!
– Igen, ez megmaradt, ha már a haj el is tűnt. Figyelj: most jelent meg a Helloween 17. albuma, a Giants And Masters. Nincs kedved együtt meghallgatni?
– Hányadik? Hű, akkor a Helloween nagy karriert futott be!
– Mondhatni, igen. Na, akkor bámuld a képernyőt, és hegyezd a füled!
– Rendben, kíváncsi vagyok, mert a Keeper nagyon jól sikerült.
– Annyit elárulhatok innen a jövőből, hogy az az egyik legjobb lemezük – ha nem a legjobb. No, akkor vágjunk bele!
– Jó, már alig várom. Állj! Kik ezek? Miért vannak ilyen sokan? Ki az a kopasz, akinek olyan hangja van, mint Michael Kiskének? Mit keres a Pink Cream 69 énekese a zenekarban? És hol van Ingo Schwichtenberg?

– Hú, sok kérdés, de érthető, hisz eltelt közel 40 év. Nos:

• Az a „kopasz Kiske-hanggal” maga Michael Kiske – ő az egyik énekes.
• A másik Andi Deris – akkoriban még valóban a Pink Cream 69-ben zenélt.
• Szegény Ingo pedig 1995 óta már nincs közöttünk.
• A reunion után így heten nyomják: időközben bevették Sascha Gerstnert gitáron és Dani Löblét dobon. Michaelt, Markust és Kai-t pedig már ismered.

– Reunion? Most akkor, hogy is van ez?
– Kiske és Hansen elment, aztán visszajöttek, közben a helyükre bevették Andiékat, és most heten vannak.
– Nyugtass meg, hogy a Maidenben Bruce Dickinson az énekes, a Judas Priestben pedig Rob Halford, és ők nincsenek többen, mint amennyien voltak!
– Most már újra ők az énekesek. Mondjuk a Maidenben hatan vannak…
– Na, jó, inkább ezt hagyjuk is. Nézzük a lemezt, mert minél többet megtudok, annál jobban belegabalyodom.

A dalok

– Fura egy ilyen dallal nyitni, mint az epikusabb Giants On The Run – ezt ugye Andi énekli –, bár tény, hogy sok minden történik benne.
– Nekem viszont innen, 2025-ből nézve ennek a dalnak nagyobb a füstje, mint a lángja.

– A Savior Of The World viszont Keeper-típusú dal, csak kicsit gyengébb.
– Egyetértek. Abszolút visszanyúlás a zenekar hőskorához.

– A Little Is A Little Too Much számomra nagyon idegen, bár nem rossz.
– Azért, mert nem tudod, milyen lemezeket és dalokat fognak még kiadni. Nekem ez például tetszik: izgalmas, játékos, nagyon jól áll nekik.

– A We Can Be Gods sebességben és keménységben állja a sarat most is, 1987-ben is.
– Az Into The Sun szép dal, szépen hozza a Helloween líraibb hagyományait.

– A This Is Tokyo innen, a ’80-as évekből kicsit slágeresnek tűnik.
– Igazad van, könnyedebb darab, de jó szám. Nem véletlen, hogy klipesítették.

– A Universe (Gravity For Hearts) szigorúságával és gyorsaságával egyértelműen tetszik. Ez is Keeper-es, és Kiske kiválóan énekel.
– Igen, írtak már hasonló dalokat, de valóban nem rossz.

– A Hand Of God-dal nem tudok mit kezdeni, bár van benne lüktetés.
– A szintén Kiske-s Under The Moonlight tipikus Helloween. Egész jó..

– A Majestic viszont tetszik. Több mint nyolc perc, tele tempóváltásokkal, különböző zenei részekkel. A Helloween az ilyet nagyon tudja!

Összegzés

– Mi a véleményed a lemezről, így 1987-ben?
– Tudod, nekem ez az egész túl sok. Képtelen vagyok feldolgozni, amiket mondtál a zenekarról. Vannak dalok, amik tetszenek, de vannak, amik szokatlanok és idegenek. Neked tetszik?
– Szerintem nem rossz ez az album. Nem érzem biztonsági játéknak, van rajta egy-két sláger is. Összességében jó lemez, de messze van a klasszikusoktól.

Búcsú

– Most viszont mennem kell. Időre van szükségem, hogy megemésszem a hallottakat.… meg hát tanulnom is kell, tudod, idén érettségi.

– Igen, emlékszem. Megmondjam az érettségi tételeidet? Á, tudod mit, nem mondom. Tanulj csak!
– Legalább annyit árulj el, hogy sikerül-e leérettségiznem?
– Majd meglátod. Te csak tanulj!
– Rendben. Azért egy kérésem lehetne?
– Persze.
– Egy pár nyerő lottószámot az elkövetkező évtizedből nem tudnál mondani?

El kell mondanom, nagyon élvezem az új zenekarok felfedezését. No persze, nem hasonlítanám magam a történelem nagy felfedezőihez – Marco Polo, Kolumbusz Kristóf, Magellán vagy James Cook jóval többet tettek le az asztalra nálam. De azért én is szívesen elkalandozgatok a világ különböző szegleteibe, újabb és újabb zenekarok, lemezek és kiadványok után kutatva. Ezúttal Németországba, pontosabban Észak-Rajna–Vesztfáliába vezetett az utam – természetesen csak virtuálisan.

Az általam most „felfedezett” banda a Motorjesus. Újdonság számomra, de korántsem kezdők: a társulat 2006-ban vette fel ezt a nevet, korábban ugyanis The Shitheadz néven működtek 1992-től. Egyik daluk címe volt a Motorjesus, és végül ezt választották – jóval „promózhatóbb” – zenekarnévnek.

Stílus tekintetében nincs itt semmi hókuszpókusz: csípőből nyomják az erőteljes, dallamos metalt. Hatásaik között a Motörhead, az Iron Maiden és a Judas Priest is szerepel, de több dalban is felfedezni véltem az amerikai dallamos metal örökséget, például a Skid Row hatását.

A Streets Of Fire a Motorjesus hetedik nagylemeze. A felállás:

• Andreas Peters – gitár
• Chris Birx – ének
• Dominik Kwasny – basszusgitár
• Patrick Wassenberg – gitár
• Adam Borosch – dob

A zenekar egy interjúban elmondta, hogy energikusabb, heavy metalosabb hangulatú albumot akartak készíteni. Nézzük, sikerült-e!

Már a nyitódal, a Somewhere From Beyond megadja az energiát, és a következő, Back For The War még erre is rátesz egy lapáttal – itt ráadásul a refrén is rendkívül fogós. A címadó Streets Of Fire az album csúcspontja: mélyebb gitárok, lazaság és feszesség tökéletes egyensúlyban.

A továbbiakban kapunk például egy punkosabb tempójú They Don’t Die-t, vagy a zenekari sémákra épülő New Messiah Of Steel-t, amelyben mégis ott vibrál az ösztönösség is. A kettő között helyet kapott a súlyosabb Return To The Badlands, amely erős alapokra épül, kiváló refrénnel. A kiállás lassít, hangulatot teremt, majd egy remek gitártémával újra felpörög.

A 2. Evil kicsit finomabb, dallamosabb darab, míg a Driving Force újra belehúz – itt érzem leginkább a Skid Row hatását. A Holy Overdrive pedig egyenesen a ’80-as évek amerikai metal világát idézi.

A végére sem hagynak pihenőt: a City Heat szigorúbb, a The End Of The Line szinte szétfeszül az energiától, a Confrontation pedig punkos húzással zárja a lemezt.

A zenekar a saját stílusát Heavy Rock-ként definiálja. A dalszerzés módszerén nem változtattak, viszont a rutinjuk miatt mára pontosan tudják, mi működik és mi nem – így csak a legerősebb dalok kerültek fel az albumra.

A produkció remekül szól, a zenészi teljesítmény kifogástalan, és külön kiemelném Chris Birx énekét, akinek karcos, mégis erőteljes orgánuma tökéletesen illik a dalokhoz.

Szóval érdemes a nagy felfedezők nyomába lépni, és új – vagy számunkra eddig ismeretlen – bandák után kutatni. A Streets Of Fire mindenképp megér egy hallgatást.

És a borító is kifejezetten ütős!

Hogy mennyire erős ez a hét, azt jól mutatja, hogy még a különleges kiadványok is önmagukért beszélnek. Közülük is kiemelkedik a Slipknot jubileumi újrakiadása, a Mgła tízéves dala, valamint az Eleine koncertfelvételei.

Eleine – We Stand United (EP)
Első alkalommal jelentkezik fizikai formátumban élő kiadvánnyal a svéd szimfonikus metal csapat. A koncertanyag felvezetéseként a We Stand United dal kapott helyet.

Slipknot – Slipknot (25th Anniversary Edition)
A zenekar első, ikonikus albumának 25. évfordulójára egy monumentális jubileumi válogatáscsomag érkezett. A banda ezzel tiszteleg a nu metalban betöltött meghatározó szerepe előtt.

Mgła – World Without Us (Single)
A lengyel black metal formáció új dala, amely eredetileg a 2015-ös Exercises in Futility albumra készült, ám végül lemaradt róla. Most önálló kiadványként láthat napvilágot.

Synestia – Premonitions (EP)
Négy tételes EP a kaliforniai szimfonikus blackened death zenekartól – súlyos, sötét, mégis epikus hangulattal.

Warrant – Falling Down (Single)
Tizenegy év után tér vissza új dallal a német heavy metal banda. A Falling Down a közelgő The Speed of Metal album előfutára.

Elettra Storm – Blue Phoenix (Single)
Az olasz, női frontos power metal csapat új szerzeménye továbbra is a műfaj jól ismert, mégis szerethető ösvényén halad.

Equilibrium – Bloodwood (Single)
A német folk metal együttes friss dala igazi csemege a rajongóknak – egyszerre dallamos, energikus és hangulatos.

 Hell in the Club – Magnetars (Single)
Az olasz hard rock banda új dala a közelgő Joker in the Pack album előzetese. Kellemesen dallamos, igazi vérbeli rocknóta.

A harmadik felvonás sem lassít: a Green Carnation különleges atmoszférája, a Svartsot folk/death metalos pogóhangulata, a klasszikus metalos Fury dinamizmusa és a Speed Queen elementáris energiája mind-mind újabb izgalmas pillanatokat hoz.

Green Carnation – A Dark Poem, Part 1: The Shores Of Melancholia
A norvég különlegesség továbbra is a progresszív és doom metal határmezsgyéjén jár. Ez az anyag egy nagyszabású trilógia nyitódarabja, amely komor, mégis felemelő zenei utazásra hív.

Swollen Teeth – Ask Nothing
Egy újabb maszk mögé bújó nu metal formáció, amely a nyers, sötét energiát feszes, zsigeri dalokba sűríti.

Tallah – Primeval: Obsession // Detachment
Az amerikai brigád harmadik nagylemeze két tételben bontakozik ki: az első rész lírai hangvételű, vonósnégyessel kiegészítve, míg a második felvonás könyörtelen, nyers és vad erejű.

Svartsot – Peregrinus
A dán folkmetal hősei ismét középkori dallamokat házasítanak súlyos death metal-lal. Egyszerre táncolható és letaglózó.

Tine – A Winter Horrorscape
Count Murmur egyszemélyes vállalkozása: szimfonikus black/death metal, amely dermesztő hangulatot és extrém riffeket egyesít.

Fury – Interceptor
Energikus, dallamos heavy metal, amely klasszikus gyökereiből táplálkozik, mégis modern erővel lüktet.

Faetooth – Labyrinthine
Egy sötét tündérmese, súlyos gitárokkal és lírai mélységgel. Monumentális, mégis bensőséges élmény.

Speed Queen – ...With A Band
Villámgyors, punkos lendületű heavy metal. A zenekar célja egyértelmű: zenéjüket nem csupán hallgatni, hanem átélni kell.