A ’80-as években, ha az ember a Los Angeles-i Sunset Boulevard-on sétált, jó eséllyel – ha nem is minden bokorban – belebotlott egy glam/hajmetal bandába. Maga a műfaj akkor élte fénykorát, ám a zenetörténelem viharai elsodorták nemcsak ezeket a zenekarokat, hanem magát a stílust is.

Azonban akadtak, akik nem temették el a glam metalt – ráadásul nem is a világ másik felén, hanem itt, a szomszédos Ausztriában. A bécsi Mädhouse ebben a zenei közegben mozog, bár a hangzást jelentősen modernizálták, és szerintem a zenészek is képzettebbek, mint annak idején sok korabeli kollégájuk.

A Mädhouse 2017-ben alakult, a Plead The Fifth pedig már a negyedik albumuk. Erőteljesen merítenek a ’80-as évekből, fő hatásaik között ott a Mötley Crüe és a Skid Row. Ők az osztrák képviselői a New Wave Of Hair Metal irányzatnak. Zenéjük karakteres, nemzetközi szinten is figyelemre méltó: klasszikus stílus modern energiával feltöltve. A mostani lemezt is az erőteljes riffek, feszes megszólalás jellemzi.

Tagok:

• Tommy Lovelace – ének
• Mikky Stixx – gitár
• Razor Raf – gitár
• Rickey Dee – basszusgitár
• Bobby B Bastard – dobok

Az album összességében nagyon jó. Nem mondom, hogy nincs rajta egy-két kevésbé kedvenc – mert akad –, de szerencsére nem sok. Az I Die Alone, amit akár a Mötley is játszhatott volna, a We Run Riot, vagy az It’s Another In My Head… nos, az előbbi nem annyira fogott meg, az utóbbi viszont masszív alapokon nyugvó múltidézés. Ugyanez igaz a Live And Tease-re: ez a típusú dal már akkoriban sem volt a szívem csücske.

Innen viszont már csak pozitívumok következnek. A nyitó Midnite Fever egy modern köntösbe bújtatott, húzós ’80-as évekbeli dal, remek zenei részekkel. A Loveplace tipikus, zsigeri Mädhouse-szerzemény. A derékhadból a Bring On The Night simán visszahozza a műfaj virágkorát, a Wicked Hearts kicsit „málházósabb”, de abszolút élvezetes darab, a Mad To The Bone pedig a maga játékos danolászásával színesíti a lemezt.

Érdekességként kapunk egy feldolgozást is: az amerikai dallamos rockbanda, a Giants egyik dalát vették elő, és bizony a Mädhouse-féle verzió nagyon is jól sikerült.

Ahogy fentebb említettem, a zenészek kimondottan jól játszanak – főleg a gitárosok viszik a prímet. Tommy hangja sokszor Stephen Percy (Ratt) orgánumát idézi.

A zenekar célja, hogy átvegye a stafétát az öreg motorosoktól, és újraélessze a műfajt a fiatalabb generáció körében. Úgy tűnik, jó úton haladnak: modernizálták a több mint negyvenéves hangzást, zenéjükben ott a húzás és a dög is. Igaz, nem léptek ki a komfortzónájukból – de szerintem ez nem is volt cél.

Jó volt meghallgatni.

Az Accvsed debütáló lemezéről kétszeri meghallgatás után egy vicc jutott eszembe.

A székely bácsit áthívja a szomszéd egy kis kóstolóra az idei pálinkájából. Az öreg lehúzza a kupicát, mire a házigazda megkérdi:
– Na, milyen, bátyám?
– Jó.
– Bővebben?
– Nem jó.

Nos, valahogy így vagyok én is a wiesbadeni srácok bemutatkozó albumával.

A 2021-ben alakult zenekar stílusa metalcore, pontosabban: zúzós alapokon dallamos refrének, amelyek – valljuk be – néha bizony kissé nyálasra sikeredtek. Hatásaik között olyan bandák szerepelnek, mint a Parkway Drive, az Architects, a Slipknot, illetve a Bring Me the Horizon.

A zenekar felállása:

• Tino Mehling – ének
• Valentin Noack – gitár
• Daniel Georgievski – gitár
• Pascal Klebe – basszusgitár
• Christopher Lerner – dob

Valentin egy interjúban elmondta, hogy szeretnék megőrizni az Accvsed hangzásának eredeti szellemiségét, de az új irányok felfedezése és a kísérletezés azok, amik érdekessé teszik őket. Számukra ez nem csupán zenélés, hanem egyfajta terápiás eszköz saját félelmeik és traumáik legyőzésére.

Ezek után lássuk, mit sikerült összehozniuk így elsőre.

Az album erősen nyit – főleg a kezdő Day of the Locust esetében, ami szaggatott ritmusú, zaklatott dal, remek dallamos refrénnel. A folytatás sem rossz: a címadó Dealers of Doom brutális riffel nyit, jó tempóval, ám a végén belassul és egyszerűen elhal – ami sajnos nem tesz jót neki. Kár érte, mert a nóta első fele kifejezetten ütős.

A Don’t Let Me Fall Apart sem rossz, bár a refrén kissé szirupos. A Total Eclipse of Self ipari riffjei és dühödt hangulata miatt azt hittem, nagy kedvenc lesz, ráadásul a változatos vokálhasználat (hörgések, scream-ek) miatt beugrott az Ice Nine Kills is. De ha az előző dal refrénje édeskés volt, akkor ez még inkább az.

Aztán kezdődött a lejtmenet. A Killer of Minds-ban vannak jó ötletek, de nem áll össze egésszé. Az Avoider nagyon kétarcú: túl sok a popos, helyenként kifejezetten nyálas rész, viszont amikor odacsapnak a hangzással, az működik. A Make So It Hurts már nettó popdal, a Senescence-ben pedig találni ugyan jobb pillanatokat, de összességében nem győz meg.

Már kezdtem lemondani a zenekarról, amikor az utolsó két dal visszahozta a reményt. A Never Enough-ban visszaköszön az album elejének lendülete – még ha a refrén itt sem jön be igazán. A záró Obsidian viszont az album egyik legerősebb darabja, benne mindazzal – düh, lendület, súly –, amitől egy metalcore dal szerethető lehet.

Összességében kár ezért az albumért, mert többet vártam tőle. Nálam csak a lemez fele üti meg a mércét, ami nem nagy teljesítmény. De legyünk optimisták: ez mégiscsak az Accvsed debütáló albuma. Én biztosan adok nekik még egy esélyt. Ha a jövőben több olyan dalt írnak, mint az általam kiemeltek, akkor megérdemlik. Ha nem, akkor viszont búcsút intünk egymásnak.

Szigorúan a műfajért rajongó szemmel nézve a magyar rock- és metalzenekarok helyzete most kimondottan bíztató. Rengeteg a feltörekvő banda a színtéren, és közülük nem egy kifejezetten figyelemre méltó. Ráadásul a paletta is elképesztően színes: a dallamos hard rocktól a durvább death metalig minden megtalálható.

Persze, a globális zenei trendek a magyar keményzenei piacra is hatással vannak – ne legyünk álszentek, ez mindig is így volt. Viszont a digitális platformok, a különféle hanghordozók, streamingfelületek sokat segítenek abban, hogy a zenekarok könnyebben megtalálják a közönségüket. Egyszerűbb elérni azokat, akiket valóban érdekel ez a zene.

De ez az egész egy kicsit olyan, mint a randiappok világa: egy ideig el lehet hitetni, hogy milyen szép vagy, de végül úgyis a személyes találkozás dönt mindent – azaz a koncertek.

Ahogy látom, a fiatalabb bandák inspirálják az öregebb motorosokat is. De az „öregek” nem hagyják magukat – felveszik a kesztyűt, és odateszik magukat. Nem érzem úgy, hogy versenyhelyzet alakulna ki közöttük, inkább egyfajta egészséges pezsgés van jelen. Nem hagyják egymást eltunyulni. És ez jó.

Szerintem inkább legyen sok zenekar a porondon, mert abból biztosan lesznek olyanok, akik megütik a mércét, értéket képviselnek. A többiek – ha nem hitelesek, ha nem önazonosak – úgyis kihullanak. A derékhad pedig ott lesz háttérként, és ha valóban önmagukat adják, rájuk is lesz igény.

Ami még gyakran eszembe jut: a magyar nyelv kérdése. Tény, hogy a mai nemzetközi zenei kultúrában, különösen a rock- és metalműfajban, az angol az alapnyelv. De számunkra a magyar – legalábbis szerintem – szebb bármelyik másiknál. Valószínűleg más nemzetek is így éreznek a sajátjuk felé. És hát őszintén: nem zseniális érzés egy koncerten teli torokból üvölteni, hogy
„Rocker vagyok vállalom,

„Ha újra megszületnék, akkor is így élnék”,

„Az élet a legjobb méreg”!

Szerencsére ezt meg is tehetjük, mert tombol a koncertélet. Mindenki úton van, folyamatosan zajlanak a bulik, egymást érik a fesztiválok: Rockmaraton, Fezen, RockBalaton, Tábor Fesztivál – és a sort még bőven lehetne folytatni.

Szóval úgy érzem, jelenleg jó állapotban van a magyar keményzenei színtér: színes, sokrétű, stílusgazdag. Nekünk, rajongóknak pedig csak annyi a dolgunk, hogy belemerüljünk az új megjelenések tengerébe, és minél több koncertre eljussunk.

És abban is csak reménykedhetünk, hogy legalább így marad ez a helyzet – az meg már csak hab lenne a tortán, ha még jobbá válna.

A Malevolence kapcsán már szóba került, hogy a srácok saját kiadót alapítottak, azzal a céllal, hogy segítsék a feltörekvő vagy épp arra érdemes zenekarokat. Ez az MLVLTD Music, amely gondozásában jelent meg a southamptoni Desolated legfrissebb albuma, a Finding Peace.

Nem mondanám, hogy a hardcore az első számú zsánerem, viszont időnként elkap a stílus dühös, agresszív, lendületes energiája. Most is ez történt – a Desolated egyszerűen jókor volt jó helyen.

A zenekar 2007-ben alakult, és a Finding Peace már az ötödik nagylemezük. A brit banda a mélyre hangolt gitárokkal, kétlábdobos témákkal és groove-orientált, kemény megszólalással operál. Szövegviláguk középpontjában a társadalmi feszültségek, mentális küzdelmek és a rendszerkritika áll. A Desolated alulról építkezett: eleinte házibulikban és kis klubokban játszottak Southamptonban, és innen jutottak el odáig, hogy mára kvázi kultstátuszba kerültek a szigetországi hardcore színtéren.

A zenekar tagjai:

• Paul Williams – ének
• Rich Unsworth – gitár
• Ethan Gardener – basszusgitár
• Mitch White – dob

A tagok ma már különböző városokban élnek, ami nehezíti a közös munkát – de a lendület nem tört meg.

Tíz dal, 23 perc – tömör, lényegretörő hardcore. Nem egy maratoni lemezről van tehát szó. Az album erősen indul, a közepe kicsit leül, de a végére újra felszívja magát. Nem állítom, hogy nem sablonos, sőt, helyenként bizony monoton, mégis van benne valami, ami hallgathatóvá teszi.

Az első három dal kifejezetten erős:

• "Lesson",
• "Bite Down",
• "Glass Ceiling" (ez utóbbi szaggatott ritmusával különösen emlékezetes).

A "Bite Down" talán a legerősebb tétel: kalapálós, feszes, zúzós – egy pillanatra még a Slipknot is beugrott róla –, a dal közepe viszont karaktert vált, érdekes törést adva a szerkezetnek.

A középső blokk gyengébbre sikerült: a "Never Enough" és az "Endless Betrayal" kissé paneles, klisés.

A hajrá viszont újra erőre kap: a "Victim 2.0" – amely egy 2024-es kislemezdal újraértelmezett változata – kifejezetten jól sikerült, súlyos, feszes, és hozza azt az energiát, amit a lemez elején megszoktunk.

A lemez címe, Finding Peace, Rich Unsworth gitáros szerint arra utal, hogy minden ellenségeskedés, konfliktus után valahogy meg kell találni a békét – ez az az üzenet, amit a zenéjük képviselni kíván.

Nálam a Desolated, Finding Peace albuma egy kikacsintás a műfajra, volt hozzá hangulatom, tulajdonképpen tetszett is, de nem valószínű, hogy újra pörögni fog a lejátszómban.

Szó se róla, ütős cucc a svéd The Haunted új anyaga: egy csomó jó dallal, remek gitárjátékkal, ami húz, üt, ver, vág – mindezt brutális hangzással tálalva. Tulajdonképpen tökre élveztem a hallgatását, mégis valahogy nem kezdtem el lebontani a tetőt a fejem fölül.

A The Haunted egy 1996-ban alakult svéd zenekar. Göteborgból származnak, bár mára a tagok már szétszóródtak a világban. A csapat stílusa death/thrash metal, melodikus groove-elemekkel megtűzdelve – ami nem is meglepő, hiszen két tag is játszott korábban a göteborgi színtér egyik alapzenekarában, az At The Gates-ben.

A Song of Last Resort-ot a következő zenészek rögzítették:

• Jonas Björler – basszusgitár
• Adrian Erlandsson – dob
  (ők a két ex–At The Gates tag)
• Patrik Jensen – gitár
• Marco Aro – ének
• Ola Englund – gitár

Ez már a zenekar 10. albuma, ugyanakkor azt is érdemes megemlíteni, hogy nyolc év telt el a legutóbbi The Haunted lemez megjelenése óta.

Ezzel kapcsolatban mondta Marco Aro egy interjúban:

„Ha már ez a tizedik lemezünk, legyen agresszív! A The Haunted zenéje mindig is az adrenalinról szólt. Nem csináltunk semmi különöset – csak még jobban feltekertük. Olyan ez az album, mint egy hazatérés a rajongóinkhoz.”

A lemezt lendület, erő, pazar gitárjáték, bika hangzás és erős zenei megoldások jellemzik – mindemellett érett, összeszedett és kifinomult anyagról beszélhetünk.

A fentebb említett stílusjegyek már az első dalban, a Warhead-ben is érződnek – egy lendületes, húzós tétel, remek indításként. Az In Fire Reborn-ban is ott bujkál Göteborg szelleme, főként a gitártémákban, mindezt sebes tempóban. Hasonló dinamikát kapunk a Through the Fire-ben is.

A lemez egyik legerősebb pillanata a To Bleed Out, amelyben Björn "Speed" Strid vendégeskedik a Soilwork-ból – igazi csúcspont. Az Unbound és a Hell Is Easted dühödt gyorsasága pedig tovább feszíti a tempó határait.

A Collateral Carnage és a Salvation Recalled a zenekar melodikusabb oldalát villantja fel, majd érkezik egy újabb kiemelkedő dal: a komor, mégis dallamos Labyrinth of Lies. A lemezt a súlyos és nyomasztó Letters of Last Resort zárja – méltó levezetése ennek a tömény albumnak.

A produceri munkát a neves Jens Bogren látta el, aki dolgozott már a Kreator, az Arch Enemy és a Sepultura lemezein is. A Song of Last Resort kapcsán két találó hasonlatot is olvastam:
„Szögesdróttal körbetekert ölelés” és „zenei arculcsapás” – és tényleg. Ez összecseng Marco másik nyilatkozatával is:

„Az alkotói folyamat során igyekeztünk visszatérni a gyökerekhez, ugyanakkor friss hangzást hozni. Új energiával és szenvedéllyel közelítettük meg a zenét – és ez érződik is a végeredményen. Ez a lemez számomra nemcsak egy új fejezet, hanem egyfajta megújulás is.”

Végeredményben a Song of Last Resort egy tisztességes, becsületes, erős anyag, ami jól illeszkedik a zenekar életművébe – még ha nem is egy mérföldkő.

Megkezdődött augusztus, a nyár utolsó hónapja – a legtöbb zenekar visszafogottan kezdte, de nem így a modern metal képviselői. Az olasz Vlad In Tears, a japán Knosis, a Fox Lake, a Fit For A King és a német Accvsed egyaránt friss anyaggal rukkoltak elő, és ezen a héten ők nyerték el leginkább a tetszésünket.

Connect The Circle – Wolf in the Sky
Sötét, dallamos progresszív metal Norvégiából. A kvartett eddig két nagylemezt adott ki.

Sallow Moth – Mossbane Lantern
A texasi Sallow Moth egy egyszemélyes progresszív death metal projekt, amely Gerry Brents nevéhez fűződik. Zenéje egy saját, sci-fi világban játszódó történetet mesél el.

Vlad In Tears – Hide Inside
Az olasz tagokból álló, de berlini székhelyű Vlad In Tears dark rock/metalt ötvöz modern metalhatásokkal. A különlegességük, hogy a csapatot négy testvér alkotja.

Knosis – Genknosis
A japán Knosis a Crystal Lake egykori frontembere, Ryo Kinoshita új zenekara. Friss kiadványuk figyelemre méltó, súlyos és lendületes modern metal.

Kayo Dot – Every Rock, Every Half Truth Under Reason
Az amerikai avantgarde metalzenekar saját definíciója szerint liminal metal-t játszik – olyan zenét, ami "ellenáll az algoritmusoknak". Az új anyag öt, egyenként hosszú tételből áll, több mint egy órányi mély, kísérletező utazás, amit csak erős empátiával rendelkezőknek ajánlott.

Fox Lake – New World Heat
A Johnson testvérpár által működtetett zenekar második lemezével tért vissza. A Fox Lake zenéjében a modern metal találkozik a hardcore energiájával.

Fit For A King – Lonely God
A keresztény metalcore színtér egyik ismert szereplője immár nyolcadik stúdióalbumát jelentette meg – a Fit For A King lendülete továbbra sem hagy alább.

Accvsed – Dealers of Doom
A német Accvsed bemutatkozó lemeze a metalcore sötétebb és mélyebb vizein evez. Ígéretes debütálás egy intenzív megszólalású csapattól.

Matt Barlow kiváló énekes, rendkívül jellegzetes hanggal és remek hangi adottságokkal. Az Ashes Of Ares az ő és a szintén ex–Iced Earth-ös „tettestárs”, Freddie Vidales közös projektje – utóbbi itt nemcsak basszusgitározik, hanem a gitártémákért is felel. A „tettestárs” kifejezés talán kicsit hatásvadász, de nem véletlen: Matt barátunk civilben ugyanis rendőr. A zenekar negyedik lemeze a New Messiahs, amelyen Kyle Taylor püföli a bőröket. A formációt 2012-ben hozták létre, a stílusuk pedig jellegzetes US power metal – epikus, sötét tónusokkal.

A New Messiahs hemzseg az erős tételektől. A Novus Ordo afféle hangulati nyitány, pengetéssel indít, és fokozatosan bontakozik ki. A valódi robbanást azonban a címadó dal, a New Messiahs hozza el – egy lendületes, dinamikus darab, de számomra mégis marad benne némi hiányérzet. Nem úgy a Two Graves-szel, amely az album egyik csúcspontja: nagyszerű szólóval és dallamokban gazdag refrénnel támad. A Where You Go is tartja a szintet: lassabban építkezik, Matt hatalmasat énekel benne. Epikus, kissé borongós tétel, amely a végére szépen kiteljesedik.

Ezután jön a lemez két legkeményebb száma: a Wake Of Vultures, ahol alaposan rálépnek a gázpedálra, és az Atrophy, amelyben Matt újra kiereszti a hangját.

A következő emlékezetes dal a Keep On Walkin’, amelynek van némi country-s felhangja is – érzelemmel teli darab, kiváló szólóval, és persze: Matt Barlow megint csúcsformában. A The Hawk And The Dove borongósabb hangulatú, de mégis lüktető; a Lust To Feed pedig mintha az előző dal kisöccse lenne. A záró From Hell He Rides tökéletes epilógus: erőteljes szerzemény, érzelmekkel teli énekkel.

A lemez házi stúdióban készült, tudatosan nyers hangzással – céljuk az volt, hogy visszahozzák a régi metalalbumok nyers erejét. Sikerült is: a lemez masszív hangzásvilággal bír. A zenészi teljesítmény végig kifogástalan, Matt Barlow-ról pedig az egész album során áradoztam.

Egy interjúban a zenekar elmondta, hogy céljuk az, hogy személyes hatásaikat, vízióikat ötvözzék egy őszinte, erőteljes metalhangzással. A New Messiahs sötétebb, apokaliptikusabb tónusát a világ jelenlegi állapota inspirálta. A dalszerzés során számukra nemcsak a zeneiség, hanem a mélyebb, tematikus rétegek feltárása is kiemelt fontosságú volt.

Összegezve: a New Messiahs ismét egy kiváló lemez, érdemes időt szánni rá. Matt barátunk pedig továbbra is szolgál és véd – és nem mellesleg fantasztikusan énekel.

Egy kijelentéssel kezdeném:
A Csipkerózsika-álmát alvó System Of A Down gitárosa, Daron Malakian új lemeze, a Addicted to the Violence egy igazán jól sikerült dalgyűjtemény. Az is igaz viszont, hogy egyfajta „soft” SOAD-album benyomását kelti: több olyan dal is szerepel rajta, amit a fő zenekar is simán eljátszhatott volna. De ez egyáltalán nem baj — sőt.

A tíz számos korong Daron harmadik szólólemeze, ami ráadásul épp az ötvenedik születésnapjára jelent meg. A gitáros-énekes ezúttal is több hangszeren játszik: ének, gitár, basszusgitár az ő kezében van, társai pedig Orben Babayan billentyűs hangszerek és Roman Lomtadze dobok.

Egy interjúban Daron elmondta, hogy még a pandémia alatt kezdte el felvenni az új anyagot, de a végeredmény hangzásával nem volt elégedett — ezért az ének kivételével újravette az egész lemezt.
Az Addicted to the Violence fő jellemzői: energia, atmoszféra, dallam.

A bevezetőben tett kijelentésem, miszerint több dalt is játszhatott volna a System Of A Down, egyértelműen igazolódik az alábbi szerzemények hallatán:

• Killing Spree – Ezzel indul a móka. Kicsit punkos, viszont black metalos blastbeat is felbukkan benne. Lendületes, nyers nyitódal.
• Satan Hussein – Annyira SOAD-hangulatú, hogy szinte vártam, mikor lép be Serj Tankian.
• The Shame Game – Remek hangulat, eltalált refrén, a sampler vagy szinti pedig kiváló atmoszférát teremt.
• Destroy the Power – Ezt előzetesként már hallottam: zúzós, jó zenei megoldásokkal.
• Imposter – Az album egyik csúcspontja: lüktetős, húzós, ragadós refrénnel.
• Watch That Girl – Egy pulzáló, feszes szerzemény.

Ezután jönnek azok a tételek, amelyekben kevesebb a SOAD-hatás — bár ez nem meglepő, hiszen Daron Malakian a zenekar egyik fő dalszerzője. Nem tud, vagy talán nem is akar kibújni a bőréből – és ez így is van rendjén.

• Done Me Wrong – Él, mozog, jól működik a refrén is.
• Your Lives Burn – Egy árnyalattal halványabb a többihez képest.
• You Destroy You – A lemez egyik legerősebb tétele: hangulatos, mediterrán–keleties gitárdallam vezeti, mégis húzós.
• Addicted to the Violence – A zárótétel egy lebegős darab: hol csak lebegünk, hol pedig nézzük a felettünk rohanó felhőket.

A lemez hangzása kiváló, a hangszeres játék szintén kiemelkedő. A sok apró (és nem is annyira apró) zenei színezés és részlet csak még izgalmasabbá teszi az albumot.

Összességében: kellemesen System-es, de önálló karakterrel.
Az Addicted to the Violence szerethető, még ha nem is katartikus – Daron azonban egyértelműen megmutatta, hogy egymaga is képes az anyazenekar szintjén zenélni.

A minap, amikor lementem a közeli lottózóba, hogy megkísértsem Fortunát, a lottózós lány elújságolta, hogy előző este Bécsben járt, Iron Maiden-koncerten. Hozzátette, hogy
– egyrészt nem igazán az ő zenéje,
– másrészt elképesztően sokan voltak,
– harmadrészt pedig micsoda látvány volt!

Elgondolkodtam. A nyolcvanas-kilencvenes években szinte elképzelhetetlen lett volna, hogy egy "laikus" csak úgy elmenjen egy metalkoncertre. Akkoriban sokkal belterjesebb volt a műfaj, a rajongók külsőségeikben is jól megkülönböztethetők voltak a „civil” zenehallgatóktól.

Ma már ez teljesen másképp van. Azok a zenekarok, amelyek akkor már ismertebbek voltak, vagy épp akkor kezdték bontogatni a szárnyaikat, mára rock- és metalsztárokká váltak. Egyszerűen divat lett rock- és metalbandák koncertjeire járni. Maga a műfaj is sokkal elfogadottabbá vált. Ha ma megyek el egy bulira, rengeteg jól szituált, középkorú emberrel találkozom. Ők már nem hosszú hajjal és szegecselt dzsekiben járnak, de legalább egy zenekaros póló mindig akad rajtuk.

Ezek az emberek – jómagamat is ideértve – akkor voltak fiatalok, amikor ez a mozgalom indult. Azóta is kitartanak a stílus mellett, mert a zene szeretete megmaradt. Ők az "old school arcok".

Manapság a rock és a metal sokkal elfogadottabb műfajok, mint régen. A rádiók ugyan még mindig nem játsszák őket (bár ez sem mindenhol igaz), de ma már nem a rádió az egyetlen platform. Az átlag zenehallgató egy-egy számban gondolkodik, ellentétben a rockerek és metalosok többségével, akik továbbra is albumban.

A saját családtagjaimon is látom a változást: bár nem rajonganak a műfajért, szívesen eljönnek velem koncertekre – és többnyire élvezik is őket. (A death metal megszerettetése azonban még nem jött össze. Van még tehát hova fejlődni! 😄)

Összességében elmondható, hogy a rockzene helyzete ma sokkal jobb, mint 40-50 éve. Itt most kizárólag a zenére gondolok – a zenekarok helyzete más kérdés a megváltozott zenehallgatási szokások és streamingplatformok miatt.

Az viszont tény, hogy a kedvenc műfajunk sok vihart átélt: voltak mélypontok, megújult, rétegei átalakultak – de a klasszikus vonal is életben maradt. A világ színpadain ma is szupersztár zenekarok játszanak, telt házak előtt. Ergo: a rock él és virul.

Van az a mondás, hogy "a rock örök és elpusztíthatatlan".
Úgy tűnik, hogy valóban az……

Az az igazság, hogy kicsit lyukra futottam a Fallujah Xenotaph című lemezével.
(A „xenotaph” jelentése: üres síremlék, amely nem tartalmaz földi maradványokat, tiszteletadásként szokás felállítani.)

Hallottam tőlük egy számot – az tetszett. Aztán meghallgattam az egész albumot, és elsőre az is működött nálam, pedig ez a technikás, progresszív death metal, amely atmoszférikus hangképeket ötvöz brutális riffekkel, nem igazán az én terepem.
De ha már belekezdtem, be is fejezem – vagyis megpróbálok írni róla valami értelmeset.

A zenekar 2007-ben alakult San Franciscóban, nevüket az iraki Fallúdzsa városáról vették. A Xenotaph már a hatodik nagylemezük. A csapat jelenlegi felállása:

• Kyle Schaefer – ének
• Scott Carstairs – gitár
• Sam Mooradian – gitár
• Evan Brewer – basszusgitár
• Kevin Alexander – dob

Ez a mostani lemez egy sci-fi ihletésű konceptalbum. Főszereplője a halál utáni ébredésben találja magát: egy angyali vezető, aki valójában egy parazita, küzd a lelkéért. A dalok külön-külön is „fejezetekként” működnek, a borító és a zene pedig egy absztrakt, kozmikus utazás lenyomata.

Annak ellenére, hogy nem mozogtam teljesen otthonosan ebben a világban, a Xenotaph nyolc dalából egyet sem éreztem gyengének.

A „In the Stars We Drown” lebegősebb, messziről induló énekkel nyit, sejtelmes hangulatot teremtve. A „Kaleidoscopic Waves” szinte észrevétlenül úszik át az előző dalból. Erősen prog-metalos jellege van, de a dallamok miatt különleges atmoszférát áraszt. Ezután következik az egyik csúcspont, a „Labyrinth of Stone”. Kalapáló ritmusok, hangulatos, lebegős kiállások. Mivel progresszív bandáról van szó, ötlet és téma dögivel – még a refrén is szépen illeszkedik. Tényleg olyan, mint egy zenei labirintus.

A „The Crystalline Veil” már kicsit kevésbé működött nálam. Vannak benne hangulatos részek, de néhol elvesztettem a fonalat. A „Step Through the Portal and Breathe” esetében a jegyzeteimben csak annyi állt: hangszeres orgia. Van itt minden: géppuskaszerű riffek, jó dallamok, légies kiállások, döngölés, elszállós refrén – igazi progresszív örvénylés. A Parasite Dream-nek viszont kicsit elvette az élét, az erős tört ritmus. A „The Obsidian Architect” a másik kiemelkedő darab – erőteljes, már-már direktebb (persze az ő mércéjükkel mérve). A címadó „Xenotaph” zárja az albumot – monumentális, lendületes, súlyos. Talán itt-ott sablonos, de méltó lezárás.

A lemez nagyon jól szól, a gitárjáték külön kiemelendő, és az énektémákban is sikerült megtalálni a hörgős és tiszta vokálok közötti jó arányt.

Egy interjúban a zenekar elmondta, hogy ez az első olyan albumuk, amelynek alkotási folyamataiban minden tag teljes mértékben részt vett.
A Xenotaph így új fejezetet nyitott a Fallujah történetében. Az új tagok, Sam és Kevin, friss energiával töltötték fel a csapatot. Ez lett eddigi legérettebb, legösszetettebb munkájuk.

A zenekar célja az volt, hogy a Xenotaph absztrakt, kozmikus és érzelmileg mély legyen.

Én pedig megtettem egy kirándulást egy számomra kevésbé ismert zenei közegbe, és ez a kis kitérő meglepően kellemes élmény lett.