A szimfonikus metallal én személy szerint úgy vagyok, hogy voltak korszakaim, amikor nagyon kedveltem, és sokat is hallgattam – főleg a Nightwish zenéjét. De bizony akadtak olyan időszakok is, amikor gyakorlatilag egyáltalán nem hallgattam ilyen jellegű muzsikát. Aztán az év elején megérkezett az Edenbridge új nagylemeze, és őszintén megmondom: jó volt ismét elmerülni ebben a világban.

Az osztrák zenekar nem ma kezdte a szakmát: 1998-ban alakultak, és a Set The Dark On Fire már a 12. stúdióalbumuk. A stílusuk – ahogy már említettem – szimfonikus power metal, filmzenei hangulattal, kristálytiszta női énekkel és egyfajta spirituális atmoszférával. Hatásaik között ott találjuk a korai Nightwish, a Sonata Arctica és a Stratovarius világát is.

Egy interjúban a zenekar elmondta, hogy a dalszerzés most még személyesebb és érzelmileg intenzívebb lett, friss energiákkal bővítve az Edenbridge zenei univerzumát.

Na nézzük ennek a bizonyos világnak általam legjobbnak ítélt pár részletét.

A The Ghostship Diaries esetében a főszerepet a jó dallamok és a finoman misztikus dinamika játsszák. A Cosmic Embrace szintén kiváló darab, bár a középső részben erősen érezhető a Nightwish hatása. Ettől függetlenül – vagy talán éppen ezért – működik igazán. Olyan, mint egy kozmikus ölelés.

Ha már Nightwish: a Where The Wild Things Are első hallásra simán elhitette velem, hogy Tuomas Holopainenék játszanak. De nem. Mégis működik. Olyan érzés, mintha egy sűrű erdőben járnál, ahol minden fa mögött újabb titok rejtőzik.

Az Our Place Among The Stars már lassabb, kissé komorabb és hömpölygőbb darab. Keserédes hangulatú, ugyanakkor szívet melengető. A Lighthouse ezzel szemben szigorúbb, összetettebb és grandiózusabb – mintha egy hangokból épített fénytorony emelkedne ki a zenei horizontból.

A lemez végére jutott egy mini konceptuális történeti ív is: a Spark Of The Everflame négy tételből álló kompozíciója. Témája a lélek ereje, a belső ébredés és az önmagunkhoz vezető út.

A zenekar tagjai:

Sabine Edelsbacher énekesnő különleges, tiszta és kifinomult dallamívekkel dolgozik – ő a zenekar valódi epicentruma.
Arne „Lanvall” Stockhammer gitáros úgy játszik, mintha történetet mesélne: minden hangnak jelentése és súlya van.
A másik gitáros, Sven Sevens, plusz energiát ad a dalokhoz, és remekül ellenpontozza Lanvall dallamosabb játékát.
Johannes Jungreithmeier feszesen és dinamikusan dobol, míg Stefan Gimpl basszusgitáros stabil alapot teremt az egész hangzásnak.

Ez a zene tiszta, finom és gondosan megmunkált, akár egy aprólékosan faragott ékszer. A szimfonikus metal itt nem pusztán műfaj, hanem érzés: fény és árnyék játékából születő dallam, amelyet egy különleges hangszínű énekesnő tesz igazán élővé.

Minden hang a helyén van, minden rezdülés egy nagyobb egész része. Egy egységes, letisztult világ ez, amelyben jó időzni, mert az ember közben önmagára ismer.

„A dallamok úgy ölelnek körbe, mint egy rég várt vallomás, amelyben az ember végre otthonra talál.”

Lehet, hogy csak az én fejemben vannak ilyen gondolatok, de a Lost Society kapcsán mindig az az érzésem, hogy Európa válasza az Amerikából érkező, dallamos és energikus modern metalra. A finn Lost Society Hell Is a State of Mind albuma már a hatodik a sorban, vagyis a 2010-es megalakulásuk óta átlagosan két-három évente jelentkeznek új anyaggal.

A zenekar thrash metalból indult, és fokozatosan alakult át egy sokkal modernebb irányba. Zenéjüket ma már inkább modern metalként lehetne jellemezni. Maradt bennük valamennyi a thrash metalból is, de hallható benne groove metal és metalcore hatás is. A Lost Society inspirációi jól követhetők a különböző korszakaikban: kezdetben Slayer és Testament, később Machine Head és Korn, majd talán az Architects hatása érezhető.

Egy interjúban a zenekar meg is erősítette, hogy tudatosan szakítottak a thrash korszakukkal. Mostanra találták meg igazán az identitásukat: a groove-os, modern, mégis őszinte hangzásukat.

A lemezen van egy csomó jó dal, és csupán egy-kettőt találtam, amely ugyan nem csúcsdarab, de még így is bőven a jó kategóriába tartozik. Az Afterlife viszont egyértelműen csúcs. Zaklatott, komor, középtempós, változó hangulatú szerzemény, erős metalcore-hatással, dögös megszólalással és jól eltalált refrénnel. Rögtön felpörget, és kijelöli a lemez érzelmi irányát.

A következő dalok, a fenyegető Blood Diamond és a nyugtalanító Synthetic, szintén erős tételek. Az előbbi kemény alapokon nyugszik, töredezett szerkezetű, szinte lázálomszerű, az utóbbi pedig áradó, mégis tempós szerzemény

Utánuk ismét egy csúcsdal következik: Is This What You Wanted. Modern metal köntösbe bújtatott, érzelmekből és fájdalomból felépített szám, kiváló refrénnel. Olyan, mint egy őszinte kérdés, amelytől mindenki zavarba jön. A L’Appel du Vide fenyegető hangulata tempóváltásokkal tarkított, fojtott érzelmi íven halad.

A lemez egyik legjobb dala a Kill the Light, amely gyakorlatilag arcon csap. Egy utolsó villanás a sötétség előtt: dögös, dallamos, és folyamatosan építi a feszültséget.

Ezután jön a már említett két kevésbé kiemelkedő, de még mindig jó szám. A No Longer Human-ben sok minden történik, érzelmes dal, bár szerintem kissé kommerszebb. A Dead People Scare Me (But the Living Make Me Sick) groteszk, cinikus és provokatív szerzemény, amely több hangulatot gyúr össze; modern, néhol rappelős megoldásokkal. Olyan érzés, amikor az emberek annyira lefárasztanak, hogy végül csak a zene menti meg a napot.

Az album végére sem fogy ki a benzin a tankból. A drámai és energikus Personal Judas olyan, mint egy mosoly mögé rejtett tőr. A záró Hell Is a State of Mind pedig szintén kiváló nóta: érzelmileg túlfűtött, lassan épülő belső vihar.

Samy Elbanna énekes/gitáros érzelmileg kifinomult, érett és magával ragadó teljesítményt nyújt; gyakorlatilag rátapad a bőrödre. A másik gitáros, Arttu Lesonen, a modern metal precizitását ötvözi a dallamérzékenységgel. A ritmusszekció is stabilan dolgozik: Mirko Lehtinen basszer ésTapani Fagerström dobos szorosan együttműködve, a zenekar alá teszi az alapokat, a finom építkezésektől egészen a robbanásszerű kitörésekig.

Vártam ezt az albumot, és amikor megérkezett, nem okozott csalódást, még ha néhány dal nem is talált meg úgy, ahogy a lelkem mélyén reméltem. A zenekar ismét tett egy lépést előre; a kérdés csak az, meddig képesek fenntartani azt a törékeny egyensúlyt, amely megóvja őket a kommersz csábításától. Mert a mostani állapot harmonikus, és jó lenne, ha így maradna.

„Ez az album olyan, mint egy tisztességes kocsmai verekedés. Nem mindegyik ütés talál be, de amelyik igen, azt megemlegeted.”

30 éves a Pink Bubbles Go Ape, a Helloween negyedik nagylemeze. A zenekar ekkor több problémával is küzdött, és ez bizony meg is látszott a végeredményen.
A Pink Bubbles Go Ape a Helloween egyik legmegosztóbb albuma. Ugyanakkor mindenképpen korszakhatárnak számít, hiszen ezzel a lemezzel indult a Keeper utáni, illetve a Kai Hansen nélküli korszak is: a gitáros ekkor lépett ki a zenekarból, helyére pedig Roland Grapow érkezett. Hogy miért megosztó? A Keeper-albumok után a zenekar más irányba fordult, egy kísérletezőbb, könnyedebb, hard rockosabb hangzás felé.

1991 a fémzenei közegben amolyan töréspontnak számított. A nyolcvanas évek metalja még élt, bár már érezhetően kifulladóban volt. Közben viszont megindultak azok az erők – death metal, black metal, grunge –, amelyek alapjaiban rázták meg a színteret. Ebben a zavaros, átmeneti időszakban jelent meg a Helloween negyedik nagylemeze, a Pink Bubbles Go Ape. Ráadásul a zenekar komoly külső és belső problémákkal is szembesült. A csapat egyik fő dalszerzője távozott, kiadót váltottak – a Noise-tól az EMI Records-hoz kerültek –, ami ugyan nagyobb költségvetést hozott, de jóval több beleszólást is a zenekar dolgaiba.

Ezek után nézzük, mit sikerült összehozniuk.

A címadó Pink Bubbles Go Ape tulajdonképpen egy rövid bevezető: furcsa, útkereső darab. Utána azonban a Kids of the Century már visszanyúl a Keeper-lemezek világához: sodró lendületű, működőképes dal, remek refrénnel. Nem úgy a szintén tempós, ám sablonos és izgalommentes Back on the Streets, amit már annak idején sem szerettem igazán. Ellenben a Number One – bár szokatlan a Helloweentől – kifejezetten jó dal: középtempós, tele kellemes dallamokkal, abszolút működőképes.

A lemez legtöbbet kritizált tétele a Heavy Metal Hamsters, amely állítólag a zenekar korábbi kiadójáról szól. A verze itt is borzalmasan klisés, a refrén viszont nálam működik: játékos és könnyedebb hangvételű. Később Michael Kiske énekes bevallotta, hogy ő maga sem szerette a dalt; volt, aki egyenesen gyerekes hülyeségnek tartotta.

A tempós Going Home szintén szokatlan lehet a Keeper-albumokhoz szokott Helloween-fülnek, bár több benne a panel, mint a békásmegyeri lakótelepen. Sőt, nekem a refrén és a gitárdallam is erősen emlékeztet az Iron Maiden Aces High című dalának bizonyos elemeire.

Ezután két jobb dal következik. A Someone’s Crying és a Mankind is a Keeper-korszak hangulatát idézi. Érdekesség, hogy mindkettőben szerzőként szerepel az új gitáros, Roland Grapow.

Az album vége viszont egyértelmű lejtmenet. A mélypont az I’m Doin’ Fine, Crazy Man, amely nem tart sehova, inkább csak üres frázisokat puffogtat. A The Chance refrénje viszont 35 éve benne van a fejemben, pedig maga a dal is inkább egy „nesze semmi, fogd meg jól” kategória. A záró Your Turn – egyébként szép és érzelmes szerzemény – tesz pontot a lemez végére.

A zenekar sem volt éppen csúcsformában. Michael Kiske hangja tiszta, és a gyengébb dalokat is képes megmenteni, de kissé fásultnak tűnik. A két gitáros, Michael Weikath és Roland Grapow sem nyújt rossz teljesítményt, de igazán kiemelkedőt sem. Markus Grosskopf basszusa stabil, bár néha alig hallani. Ingo Schwichtenberg dobos ekkoriban súlyos problémákkal küzdött, de ez a játékán nem érződik.

Egy interjúban Michael Kiske elmondta, hogy az album idején már nem akart metalénekes lenni, és nem kívánta folytatni a Keeper-féle stílust. A zenekar már akkor is érezte, hogy a rajongók nehezen fogják megérteni ezt a váltást.

A Pink Bubbles Go Ape kritikái többnyire hűvösek, értetlenek és csalódottak voltak. A kritikusok szerint az album nem igazán egységes. A rajongók is hasonlóan látták: értetlenül álltak a lemez előtt, hiányolták az epikus jelleget.

Kereskedelmi szempontból sem lett siker a Pink Bubbles Go Ape: jóval kevesebb fogyott belőle, mint a már említett Keeper-albumokból. A promóció is gyenge volt, a lemezhez kapcsolódó turné pedig egy káosz.

Számomra akkoriban ennél az albumnál kezdett csökkenni az érdeklődés és a lelkesedés a Helloween iránt. Most újrahallgatva sem nagyon változott a véleményem. A zenekar irányt váltott, és ezt az irányt én már kevésbé követtem. Egészen addig, amíg – harminc évvel később – el nem jött a reunion. De az már egy másik történet.

A hét közepén, amikor az ember már inkább csendre vágyik, mégis megérkeznek ezek az új zenék, és nem lehet nem odafigyelni rájuk. A Darkthrone monumentális boxset-je olyan, mint egy régi családi örökség: súlyos, tele titkokkal, és ha kinyitod, valami benned is megmozdul. A Prong élő energiája úgy tör rád, mint egy váratlan vendég, akit mégis örömmel fogadsz. A Venom új dala pedig olyan, mint egy rég elfeledett levél, amelyet most találsz meg a fiók mélyén. A Butcher Babies, az Alien Ant Farm, a Beseech és a Moon Tooth mind más-más hangon szólnak, mégis mind ugyanahhoz a belső rezdüléshez vezetnek vissza.

Moon Tooth – Bastard (EP)

Feszes, dallamos progresszív metal található ezen a négyszámos EP-n. Az amerikai zenekar dalai feszült, álomszerű tételek.

Leaves’ Eyes – Song of Darkness (EP)

A Song of Darkness egy epikus, erőteljes, filmzenei hangulatú szimfonikus metal EP, amelyben a Leaves’ Eyes a viking mitológia sötétebb oldalát mutatja meg.

Prong – Live and Uncleansed (koncert)

A Live and Uncleansed egy brutálisan energikus, karcos, őszinte koncertlemez, amely tökéletesen megmutatja, miért számít a Prong a groove/industrial metal egyik legfontosabb élő zenekarának.

Beseech – Boundless Space (Single)

A svéd gothic/doom metal úttörők négy percben magyarázzák el, milyen végtelen lehet a világ — és a végére már érezni a falakat.

Darkthrone – The Fist in the Face of God (40 éves jubileumi box set)

A The Fist in the Face of God a Darkthrone életművének egyik legteljesebb, legigényesebb és legmasszívabb gyűjtői kiadványa. A 9 LP és egy DVD — a norvég black metal történetének brutálisan monumentális, egyetlen dobozba zárt esszenciája.

Xorsist – Faceless (Single)

A Faceless egy rövid, de brutálisan erős, két énekessel támadó svéd death metal bomba, amely tökéletesen mutatja, milyen pusztító energiával érkezik az Aberrations album.

Alien Ant Farm – Reasons (Single)

A Reasons a kaliforniai Alien Ant Farm friss, 2026. március 6-án megjelent kislemeze, amely egyben a zenekar következő nagylemezének első előfutára is. A ritmus feszes, a hangzás tiszta, és közben ott lüktet benne valami nyugtalanító — mintha egy elrontott döntés visszhangozna a falak között.

Venom – Lay Down Your Soul (Single)

A Lay Down Your Soul egy dühös, klasszikus Venom-ízű black ’n’ roll támadás, amely egyszerre idézi meg a banda ’82-es korszakát, és mutatja meg, hogy 2026-ban is ugyanolyan vadul szólnak.

Butcher Babies – Lost in Your Touch (Single)

A Lost in Your Touch egy érzelmileg fűtött, modern ballada, amelyben a Butcher Babies a megszokottnál intimebb, sebezhetőbb arcát mutatja meg — mégis megőrzi a zenekar erőteljes dinamizmusát.

A kikelet nemcsak a fák rügyeit bontja ki, hanem a hazai underground színtér új hangjait is. Mintha a föld alól bújnának elő a zenekarok: sötét, nyers és makacs energiával. Különösen erős most a black metal vonal, több egyszemélyes formációval, amelyek magányos alkotók világát hozzák felszínre. De akad más is: a Révész stoner súlya, az Absuloth metalcore-ja, vagy a Bvrn For Eternity blackened death metalja mind azt jelzik, hogy érdemes körülnézni a friss megjelenések között.

Absuloth – Fájdalomra csak a fájdalom lehet a gyógyír EP
A miskolci progresszív metalcore banda minialbuma erős érzelmi töltettel, technikás riffekkel és melodikus refrénekkel.

Bvrn For Eternity – Hamvak EP
Sötét, agresszív, erős atmoszférájú extrém metal Várpalotáról, amely a black és a death metal elemeit modern, feszes produkcióban ötvözi.

Defied – Analog(y)
Az Analog(y) egy őszinte, dühös és érzelmileg felkavaró hardcore/metalcore lemez.

Mortgrim – Blasphemy EP
Nagy Máté egyszemélyes black metal projektje: nyers, okkult és hideg hangulatú anyag.

Gormoth – Lonely Mountains EP
Tóth Ádám háromtételes atmoszférikus black metal anyaga. Három szerzemény természetbe merülő, a téli csendet megfestő hangképekkel.

Merculistarya – Áradó fájdalom a tűnődés a fájdalom medrében
Szenti Árpád érzelmileg intenzív, dallamos és atmoszférikus black metal lemeze.

Jégzivatar – Ősznek levelén
A soproni Pénzes Adrián egyszemélyes, természetközeli anyga: egy atmoszférikus black metal utazás.

Révész – Amit várok EP
A stoner trió Amit várok EP-je erős és karakteres: vastag riffekkel, súlyos, koszos és őszinte hangzással.

A második részben olyan, mintha egy újabb, elkerülhetetlen örvénybe lépnénk. A zenei áradat tovább mélyül. A finn power metal japán tematikája lassan összeolvad a klasszikusok újraértelmezett visszhangjaival. Közben a progos metalcore tördeltsége is egyre erősebben jelen van. Az Indonéziából érkező death metal nyers, fojtott sűrűsége ránehezedik mindenre. Aztán az államok fekete fémzenéje végül mindent beborít.  Metal De Facto, More, Existance, Erra, Death Womit, Fire Magic — új lemezek, új árnyak. Ezek közül most választhatunk..

Metal De Facto – Land Of The Rising Sun
Japán tematikájú konceptduológia második része, amely tradicionális japán hangszerekkel ötvözött power metal.

More – Destruction
Új lemezzel jelentkezett a brit heavy metal veterán More zenekar is. Időutazás a heavy metal aranykorába, vintage hangzással.

Existance – Wildfire
A Wildfire az európai klasszikus metal esszenciáját hozza modern köntösben.

Erra – Silence Outlives The Earth
Az Erra új lemeze technikás, atmoszférikus és érzelmileg intenzív.

Death Womit – Thou Shalt Behold
Death metal Indonéziából. Gyors, könyörtelen, sűrű és mélyre hangolt, precízen megkomponált dalokkal.

Funeral Pile – Summoning
Lassan építkező, atmoszférikus, súlyos, blackened doom metal album, amely úgy telepszik az emberre, mint egy lelkes démon vigyorral az arcán.

Fire Magic – Memories Of Fire
Az amerikai black metal zenekar második lemeze harcias, epikus és felemelő, miközben megőrzi a műfaj nyers energiáját.

Triumpher – Piercing The Heart Of The World
A görög power metal zenekar harmadik lemeze. Modern, sötét tónusú, grandiózus és epikus dalszerkezetekkel.

A héten ismét kitárult a fémzene acélkapuja, és valósággal özönlöttek rajta kifelé az új dalok. Az első részben a finn Lost Society megint megmutatja, mennyi energia szorult beléjük, de a Desert Storm stoner súlya és a Temple Void komor death/doom hangulata is bőven ad okot a fülelésre. És még nincs vége: a Vreid, a The Duskfall és a Machinae Supremacy is figyelemre méltó friss anyaggal jelentkezett.

Lost Society – Hell Is a State of Mind
A Lost Society hatodik lemezével lépett teljesen a modern, groove-orientált metal világába.

Desert Storm – Buried Under the Weight of Reason
A lemez tökéletesen mutatja meg, hogyan lehet a brit stoner hagyományokat modern, dinamikus dalszerkezetekkel és kifinomult hangulatvilággal új szintre emelni.

 Vreid – The Skies Turn Black
Öt év után jelentkezett új lemezzel a norvég black metal alakulat, amely bátran nyit egy melodikusabb irány felé.

The Duskfall – The Everlasting Shadows
Tizenkét év hallgatás után jelentetett meg új albumot a svéd melodikus death metal banda. Lendületes, modern, feszes és dallamos.

Machinae Supremacy – Machinae Supremacy
A svéd alternatív/power metal zenekar tíz év szünet után tér vissza. Kiforrott, modern és energikus.

Bosse-de-Nage – Hidden Fires Burn Hottest
Avantgárd black metal Kaliforniából, sűrű, mégis áttetsző hangzásvilággal: kísérletező és szokatlan.

Black Lung – Forever Beyond
Pszichedelikus, lebegős zene – amikor az ember úgy érzi, hogy a gravitáció udvariasan félreáll előle.

Temple of Void – The Crawl
Az amerikai Temple of Void új anyaga súlyos death/doom metal lemez, amely egyszerre tágas, atmoszférikus és alternatív hangulatú.

A The New Flesh a Sylosis pályájának olyan fordulópontja, ahol a régi erő és az új lendület nem válik külön, hanem egymásba olvad. A lemez tulajdonképpen annak a pillanatnak a lenyomata, amikor a zenekar új testet ölt.

A 2000-ben alakult angol csapatnak ez a hetedik albuma. A bandában az évek során elég nagy volt a jövés-menés, az egyetlen alapító tag Josh Middleton gitáros/énekes.

A Sylosis zenéje több forrásból táplálkozik. A thrash metal energiáit ötvözi a groove metal súlyával, miközben magába olvasztja a melodikus death metal érzelmi ívét és a metalcore feszességét, mindezt technikás hangszeres játékkal megspékelve. És ezt a sokrétű, összetett muzsikát sikerült kiváló dalokba sűríteni.

A Beneath The Surface nem is lehetne jobb kezdés: erős, súlyos és dühös nyitány, amely azonnal mélyre húz. Az Erased egy érdekes, izgalmas, lelket kaparó szerzemény. Melodeath–metalcore alapokra épül, fölé pedig szinte Amorphis-hangulatú refrén érkezik; a hideg atmoszférát csak fokozza a géppuskaszerű, szikár riffek sortüze.

Az All Glory, No Valour esetében a sebesség és a technika dominál, majd egy groove-os váltás teszi igazán karakteressé – ettől az egész dal szinte harci indulóvá válik.

A Lacerations váltakozó szerkezetű, dallamos darab erős refrénnel. Kissé kesernyés hangulatú, mégis könnyen bemászik az ember bőre alá. A Mirror Mirror ezzel szemben alulról építkező, pulzáló tétel: groove-os, súlyos és ütős lélektükör.

Izgalmas a Spared From The Guillotine is: szélvészgyors tempó, dühös és agresszív hardcore–metalcore–melodeath elegy, brutális sodrású feszültséggel. Az Adorn My Throne atmoszférikus nyitányból bontakozik ki, majd egy lüktető, súlyos dal formáját ölti, a végére pedig teljesen elszabadulnak az energiák. Egy sötét birodalom koronázási zenéje.

A címadó The New Flesh dinamikus, erőteljes és groove-os szerzemény. Iszonyatos energia feszül benne, egyszerre brutális és felszabadító. Az Everywhere At Once már egy kozmikus sodrású dal: mintha a világ széthúzna körülötted, miközben te lassan elveszíted saját körvonalaidat. Érzelmesebb, drámaibb darab.

Pengeéles riffek, hangulati és dinamikai váltások, valamint ritmikus szigor jellemzik a Circle Of Swords tételét, míg a záró Seeds In The River egy folyamként hömpölygő, lassan araszoló dinamikájú dal, amely a múlt dolgainak elengedéséről szól.

A már említett Josh Middleton hangszeres játéka feszes és precíz, éneke pedig bármilyen stílusban végig kontrollált, és amikor kell, kifejezetten érzelmes. Ali Richardson dobolása pontos, masszív és húzós, míg Ben Thomas basszusa sötét alapot ad Conor Marshall szilárd riffjei alá.

A zenekar szerint a The New Flesh tudatos visszatérés a korai, brutálisabb Sylosis-hangzáshoz. A dalok személyesebbek, és ez a közvetlenség határozza meg az egész album szellemiségét.

Egy szó, mint száz: brutális ez a lemez. Minden olyan elem, amely erőt és súlyt ad, belesűrűsödik ebbe a sötét, tömör masszába. A dalok egytől egyig feszesek és kiforrottak, mintha egyetlen, megbonthatatlan mozdulatban születtek volna. A szétfeszülő energiák tánca egyszerre félelmetes, felemelő és súlyos.

Kiváló album.

 „Ez az album olyan brutális lendületű, hogy az ember csak kapkodja a fejét, miközben élvezi, hogy teljesen letarolja”

A finn Temple Balls ma már jóval több, mint egy feltörekvő zenekar. A csapat stabilan jegyzett szereplője a skandináv melodikus heavy metal/hard rock új hullámának. A 2009-ben, Ouluban alakult banda mögött az erre a műfajra szakosodott olasz Frontiers kiadó áll, és a saját nevüket viselő Temple Balls már az ötödik album a karrierjük során.

A társulat azonban komoly lelki traumán is átesett a tavalyi évben: elvesztették gitárosukat, Niko Vuorelát, aki 2025 novemberében hunyt el. A lemez dalainak nagy része már készen volt, amikor Niko állapota rosszabbra fordult. A zenekar végül úgy döntött, hogy – bármennyire nehéz is – nem adják fel. Így az ő játékával és örökségével fejezték be a lemezt. Egy interjúban azt is elmondták, hogy a Temple Balls tulajdonképpen egy újrakezdés, egyben tisztelgés Niko emléke előtt.

A Temple Balls tehát klasszikus heavy metal/hard rock alapokon nyugszik, erős skandináv dallamvilággal és kifejezetten koncertorientált megszólalással. Nálam a fő hatások a Mötley Crüe és a Skid Row.

A lemezen szinte hemzsegnek az erős dalok. Például a nyitó Flashback: lendületes, jól eltalált dallamokkal, remek kezdés. Gyakorlatilag berobbantja az albumot, egy tömény adrenalinlöket. A Lethal Force-ban nekem kicsit túl hangsúlyos a hetvenes–nyolcvanas évek hard rock hatása, de ettől még működik. A Tokyo Love viszont ismét egy nagyon erős szerzemény: bólogatós, kemény, metalos darab, kiváló refrénnel – olyan, mint egy neonfényes éjszaka Tokióban.

Kitűnő még a There Will Be Blood, itt érzem a Skid Row és a Mötley Crüe örökségét a legerősebben: feszes, húzós dal, amely koncerten hatalmasat szólhat. A We Are the Night-ban egy szaxofon is felbukkan; amúgy egy szépen építkező, áramló szerzemény. A Soulbound rohanása egyszerűen felpörget, a Soul Survivor viszont szintén a lemez csúcsai közé tartozik – tulajdonképpen a Tokyo Love kistestvére.

Utána két erőteljes dal következik: The Path Within és Stronger Than Fire. Az album záró tételei, a Chasing the Madness és a Living in a Nightmare szintén jó szerzemények. Előbbi lendületes és impulzív, utóbbi inkább középtempós, drámaibb hangulatú. Amiben mindkettő hasonló: a „már hallottam valahol” érzést keltő refrén.

Az albumon szereplő zenészek:
Arde Teronen énekes hangja erős, stabil és dallamos. A gitárosok, Niko Vuorela és Jiri Paavonaho melodikus szólókkal és feszes ritmusjátékkal dolgoznak; riffjeik modern hangzásúak, mégis a nyolcvanas éveket idézik. Antti Hissa energikus dobolása és Jimi Välikangas basszusjátéka pedig masszív, biztos alapot ad az egész produkciónak.

A Temple Balls új albuma erős, fegyelmezett munka. Van benne valami ismerős – főként a refrénekben –, de ez nem hiba, inkább emlékeztető: a zene folytonosság. A lemez dallamokra és erőre épül, miközben tisztelettel fordul a klasszikus heavy metal és hard rock hagyományai felé, ugyanakkor a modern kor energiája is átsüt rajta.

„A Temple Balls ezzel a lemezzel úgy csap le az emberre, mint egy nyári vihar: érzed benne az erőt – valódi, izzó, munkából született erőt.”

A Wicked Smile zenekar számomra eddig teljesen ismeretlen banda volt. Eddig. Az új lemezük címadó dala alapján választottam ki őket, hogy egy kicsit elmélyüljek a muzsikájukban.

De milyen zenét is játszik ez az ausztrál csapat?

A stílusuk klasszikus heavy metal, Judas Priest, Iron Maiden és Dio gyökerekkel, az újabb zenekarok közül pedig talán a Primal Fear említhető hatásként. Mindezt a mai kor elvárásaihoz igazítva: zenéjük egyszerre klasszikus és modern, kemény és dallamos.

A csapat 2019-ben, Melbourne-ben alakult, a When Night Falls pedig a második albumuk. Általában a második lemez vízválasztó szokott lenni: sok esetben ekkor dől el, hogy egy jól sikerült debüt után csak egyszeri fellángolásról van-e szó, vagy komolyabb karrier körvonalazódik. Meg kell mondanom, a Wicked Smile jó úton halad, mert ez a mostani egy igazán remek album.

Mivel nem vagyok zenei szakember, gőzöm sincs, mennyire szerencsés, ha a lemez legerősebb dalát tesszük nyitótételnek. A címadó When Night Falls gitárdallama nekem egyértelműen az Iron Maiden – Wasted Years hangulatát juttatja eszembe. Ez egy dögös, lendületes, a refrénben kifejezetten dallamos heavy metal dal – tökéletes belépő.

A következő Back To Back We Stand hallatán is a Maiden ugrik be, bár ez egy direktebb, egyenesebb szerzemény, kiváló refrénnel.

A Face Of The Wicked már vontatottabb, komorabb és súlyosabb darab. A Rebel Souls erőteljes, középtempós, masszív és dallamos tétel.

Ezután viszont két olyan dal következik, amelyek ugyan nem rosszak, de valamivel sablonosabb elemekből építkeznek: a Never Surrender és a Before The Rain.

A Walking The Wire kapcsán három szót jegyeztem fel magamnak: dühös, lendületes, feszült. A Night Time Riders szintén a lemez legerősebb dalai közé tartozik: sodró, energikus és kifejezetten vagány tétel.

Természetesen egy lassabb, érzelmesebb szám is helyet kapott a lemezen – gyakorlatilag kötelező elemként. Ez a Heaven’s Falling Down (Crutch).

Az album újabb kiemelkedő pontja a The Phoenix Will Rise, amely lendületes, nagyívű, felemelő és kifejezetten pozitív hangulatú dal.

A zárótétel, Scream ’n’ Shout, erőteljes és energikus lezárás. A refrén nem túl bonyolult, és talán nem is a legeredetibb, de működik – koncerten biztosan nagyot szól majd.

A zenekar tagjai:

Danny Cecati – ének
A csapat fő zenei motorja, aki a klasszikus heavy metal iskoláját követi, és mindezt kiváló dallamérzékkel teszi.

Steve Janevski és Dave Graham – gitár
Dögös riffek mellett remekül építik be a dalokba a melodikus szólókat is.

Tom Nugara – basszusgitár, Andrew Sharp – dob
A ritmusszekció stabil, masszív alapot ad a Wicked Smile zenéjének.

A srácok elmondták, hogy ezt az albumot tudatos szintlépésnek szánták. Az évtizedes barátság adja a zenekar stabil fundamentumát, céljuk pedig a nagyobb nemzetközi jelenlét.

Persze lehet mondani, hogy itt-ott sablonos, meg hogy ilyesmit már hallottunk – de kit érdekel, ha működik? A Wicked Smile azt csinálja, amit szeret, és ezt abszolút becsülni lehet. Hogy mi lesz ebből hosszabb távon, majd meglátjuk – de az biztos, hogy a maguk részét becsülettel megtették.

„A Wicked Smile ezen a lemezen úgy zenél, mintha minden magától értetődő lenne. És tulajdonképpen az is.”