Emlékszem annak idején mennyire odavoltunk a Running Wild zenekarért. Gyors, kemény, ütős fémzenét játszottak, már akkor kialakulóban volt a jellegzetes hangzásuk és ehhez jött még Rolf Kasparek énekes/gitáros/mindenes hangja.

Aztán Rolf-ból Rock ,N’ Rolf lett és mint kalóz kezdett hódítani a heavy metal végtelen tengerein. Arra is emlékszem, hogy mennyire az újdonság erejével hatott ez, jöttek sorban a kalóz témájú lemezek, amik kezdtek idővel egyenlemezekké válni. Nem, voltak ezek rosszak, csak kiszámíthatóak. Mint például az írásom tárgyát képező Rogues En Vogue.

Ahogy hallgattam, meg kellett állapítanom, hogy jók ezek a dalok, csak éppen kissé sablonosak. Azt nem mondom, hogy aki egy Running Wild lemezt ismer, az ismeri a többit is, de azért tudhatja az ember mit is fog majd kapni. Eszembe jutott egy hasonlat a lemez kapcsán.

Nevezetesen, hogy a Running Wild olyan mint az a kiskocsma, amely a nyitáskor újdonságnak hatott, ami évtizedek óta nyitva van, azóta is jól főznek, finom a rántott hús, petrezselymes krumplival és  kovászos uborkával, csak a nyitás óta ez a menü. Aki először jár ott, annak az újdonság erejével hat és megelégedéssel távozik. Viszont az is igaz, hogy a berendezési tárgyak negyven éve mit sem változtak és a pincér is ugyanaz, ugyanabban a pincér ruhában (vagy kalózban szolgál fel).

Na de nézzük milyen is a 13. Running Wild lemez.Kezdjük a hangzással. Jól szól, van benne kraft, de Running Wild egyenhangzása van, kicsit mély, retró, bár azért a hőskori hangzásnál jobb. Mondjuk a dobsound nagyon ott ragadt a nyolcvanas években. Azt azonban ne gondolja senki, hogy ez egy rossz album lenne. Mert jó dalok vannak rajta. Tizenhárom tétel, több mint egy órában és az is igaz, hogy nem mindegyik dal azonos szint, de azért nem olyan vészes a helyzet. Az egész olyan Running Wild-os. Két dal ami kiemelkedik a többi közül, az egyik a Winged And Feathered a másik pedig a lendületes Dead Man’s Road, de talán még a Soul Vampires is ide sorolható.

Van a lemezen egy tíz perc feletti nóta, a The War. Nem tudom pontosan mi volt a cél vele, olyan vidám, kicsit íres, menetelős, érdekes, de különben meg ez sem rossz. Azért persze ennyi szerzeménynél becsúszik egy-egy nem annyira sikerültebb, illetve izgalommentesebb is, például Skull And Bones, a Born Bad, Dying Worse vagy a Libertalia. A Cannonball Tongue-t pedig mintha már hallottam volna.

Rolf társai a lemezen, Peter Pilch basszusgitáros (de nem minden számban, mert Rolf gyakorlatilag a dobon kívül minden hangszeren játszik még) és Mathias Libetruth dobos. A főkalóz hangja kissé egysíkú, de már egy jó ideje ilyen, megszokhattuk.

Nincs ezzel a lemezzel semmi gond, simán beilleszkedik a többi Running Wild album közé. Én pedig néha majd előveszem, ugyanúgy mint amikor egy jó rántott húst akarok enni, betérek abba a régi vendéglőbe.