12 600 kilométer. 15 óra repülőút. Ennyi a távolság Melbourne és San Francisco között. A Harlott zenekar ezt a távolságot a zenéjével küzdötte le. Ugyanis ezek az ausztrál srácok olyan fokon művelik a Bay Area thrash metalt, mintha soha életükben el sem hagyták volna a San Franciscói-öböl környékét.
A zenekar létezése 2006-ra tehető, és az Exsequiis az ötödik album a sorban. Ha konkrét hatásokat kellene megfogalmazni velük kapcsolatban, az a Slayer, az Exodus és a Testament lenne. Zenéjükbe vegyül még egy kis melodikusság is, ettől csak különlegesebbé válik.
A Harlott helye jelenleg a thrash metal új hullámának középmezőnyében van, de a Metal Blade Records-szal való együttműködés, valamint az Annihilatorral közös európai turné is mutatja, hogy már korábban is komolyabb színpadokon mozogtak. Az Annihilatorral közös Európa-turnéra 2015-ben került sor.
Annak idején a névválasztást sem bonyolították túl, hisz a Harlott felirat egyszerűen csak jól mutatott a fekete pólón.
És hogy a zenéjük hogy mutat? Egyértelműen jól.
Már az indulás is kiváló, hisz a Void gyors, feszes és lendületes, ráadásul már az első percekben megmutatja, hogy a Harlott továbbra is a klasszikus thrash energiájából építkezik.
Az album egyik legjobb dala a The God That Knows No Name, melynek iszonyat groove-os riffje felrobbantja a légkört. A dallamos refrén pedig nagyon odaver. De kiváló a A Still More Glorious Dawn Awaits is, amiben a többrétegű felépítés miatt érdekesebbnek tűnik, mint egy egyszerű sebességre építő darab. A dallamos refrén pedig pont azt az ellenpontot adja hozzá, amitől a keménység mellett is marad benne kapaszkodó.
A The Joyful Stain az Exodus-féle vaskos, támadó thrash karakter mellé dallamosabb részeket és Testament-hangulatot is hoz. Ettől a dalban egyszerre van jelen a súlyos riffelés és a dallamosabb megközelítés.
A Harlott tagsága a következő: Andrew Hudson énekes/gitár, Tom Richards basszusgitár, Glen Trayhern dob és Leigh Bartley gitár. Ténykedésükben abszolút csapatként működnek, mindent alárendelve a daloknak.
Bár a tiszta thrash-zúzás is betalál, a lemez igazi erejét a groove-ok, a dallamok és a rétegzett hangszerelés rafinált fúziója adja meg.
Vulkánként kitörő őrült energiájával, virtuóz hangszerkezelésével és dinamikus témaváltásaival ez a lemez bemutatja, hogyan kell hibátlanul felmondani a Bay Area thrash leckét és meglovagolni a műfaj száguldó hullámait.
„A test ráhangolódik a zenére, az idegek megnyílnak, és a hallgató a riffek között egy pillanatra tisztán érzi saját múlandóságát.”
A tavalyi Alkony után itt az újabb Anatomy-anyag, ezúttal egészen 1997-ig visszanyúlva. A zenekar elővette A sötétség birodalma című demóját, némileg újragondolta, újra felvette, és egy bónusz dallal is kiegészítette.
Az eredeti demó dalai most új megszólalásban térnek vissza, a mai felvétel pedig jóval erőteljesebb hangzással ruházza fel őket. Érdemes az eredeti anyagot is elővenni mellé, mert így igazán érdekes hallani, hogyan szólalnak meg ezek a dalok ennyi év távlatából.
Az Intro kicsit bús, de hangulatában jól illeszkedik az anyaghoz. A Sötét napok hullámzó dalszerkezetével lendületes és súlyos, a jellegzetes vokál pedig még karakteresebbé teszi. A Gyönyör kertje jó tempóváltásokkal, erős gitárjátékkal és lebegős tónusokkal dolgozik.
A címadó Sötétség birodalma lendületes darab, ahol kétféle ének is megjelenik: más hangulatot kap a verze és a refrén. Az Álom komorabb világot hoz, a jó basszus-dob alap pedig szépen nyílik ki a refrén felé.
A Ha eljön az esős évszak bónuszdalként került az EP-re. Melodikus, de nem túl vidám szerzemény, amely jól illeszkedik az anyag hangulatához.
Én azoknak ajánlom, akik szeretik a komorabb dallamokkal, operáló gitárközpontú zenét, a kilencvenes évek hangulatát, és kíváncsiak arra, hogyan szólalhatnak meg régi dalok új köntösben. Az Anatomy régi és új hallgatóinak egyaránt érdekes lehet ez a találkozás a zenekar múltjával.
Az Anatomy most nem a múltat akarja újrajátszani. Elővette, leporolta, megerősítette, és újra megszólaltatta. Szerintem ezek a régi dalok megérdemelték ezt a lehetőséget.
A Ráadásban ezúttal is többféle irány találkozik: Wednesday 13 koncertfelvétele, a Gameface dallamos alternatív rockja, a Trollfest vidám folk metalja és a Crypta könyörtelen death metalja is helyet kapott a válogatásban.
Wednesday 13 – Live At Pol’and Rock(koncert) Komor, dögös és energikus – Wednesday 13 koncertanyaga élőben is brutálisan működő dark rock-roham, mintha egy horror-színház kapna hangot és ritmust.
Gameface – All My Friends(EP) Végtelenül dallamos és érzelmes – a Gameface a klasszikus alternatív rock meleg tónusait fogós témákkal és organikus megszólalással párosítja.
Sicksense – Funerals(EP) Modern, dühös és dallamos – a Sicksense groove-os feszültséget érzelmes dallamokkal és kemény, mai metalhangzással kapcsol össze.
Wolf – Waltz Post-Mortem(single) Lendületes, harapós és feszes – a Wolf új dala a svéd dallamosságot erős riffekkel és modern heavy metal-energiával tölti meg.
Hardcore Superstar – Halo(single) Dögös, húzós és dallamos hard rock, amelyben a Hardcore Superstar végig magabiztosan pörgeti a fordulatszámot.
Trollfest – Claiming The Walk Of Fame(single) Táncolható, dinamikus és vidám folk metal-roham, amely az első pillanattól megmozgat, és végig lendületben tart.
Vanishing Point – Bring Me The Night(single) Éjszakai suhanás modern, elegáns progmetal-köntösben – a Vanishing Point lendületes dallamai emelkedett hangulattal sodornak magukkal.
Crypta – A Portrait Of Decay(single) Éles, dinamikus és könyörtelen death metal, ahol a Crypta technikás brutalitást feszes tempóval és pengeéles riffekkel párosítja.
A második körben a dallamoké és a lendületé a főszerep: a 7 Miles To Pittsburgh modern rockja, a Metalite futurisztikus power metálja, a Europe érett hard rockja és a Paul Laine klasszikus AOR-világa is helyet kapott a válogatásban. Nyolc lemez, amelyek más-más oldalról közelítik meg a dallamos rock és metal világát.
7 Miles To Pittsburgh – Beyond Repair Lüktető, dallamos és igényesen hangszerelt – a 7 Miles To Pittsburgh a modern rock elegáns, precízen rétegzett oldalát mutatja meg.
Coldrain – OPTIMIZE = OPTDEMISE Érzelmi vihar dallamos metalba csomagolva: a Coldrain dupla anyaga modern, szenvedélyes és lendületes összegzés.
Europe – Come This Madness Erős hangulatú, komoly dallamokra épülő hard rock – a Europe új anyaga egy érett, nagyívű korszak lenyomata.
Gargant – Dead Night Defiance Dallamos, komor és atmoszférikus – a brazil Gargant első nagylemeze a metal sötét tónusait fogós dallamokkal keveri.
Metalite – Discovery Fényes, futurisztikus power metal a Metalite-tól, ahol a női ének és a modern hangzás együtt ad lendületet a lemeznek.
Night Laser – Rats In The Cradle Húzós, feelinges és dögös – a Night Laser energikus modern hard rockja végig magabiztosan sodor.
Paul Laine – The Long Road Back Szellős, dallamos és letisztult – Paul Laine a klasszikus AOR hagyományait modern köntösben, erős rockhimnuszokkal idézi meg.
Stryper – Throne Of Thorns Feszes heavy/hard rock, klasszikus dallamokkal és tiszta modern produkcióval – a Stryper ezúttal is a régi iskola felé nyúl vissza.
A Heti Metal első körében ezúttal is többféle irány találkozik: az Aborym ipari-fekete világa, a Burner brutális death metal rohama, a Kongh súlyos doom/sludge mélységei és az ADX klasszikus heavy metalja is helyet kapott. Nyolc lemez, nyolc különböző út – de mindegyikben ott van az a bizonyos acélos erő, amiért érdemes új zenéket keresni.
Aborym – Metachaos Izgalmas, sötét és kíméletlenül dinamikus – az Aborym kilencedik nagylemeze ipari-fekete energiakitöréssel támad.
Burner – No One Is Coming To Save Us Megállíthatatlan death metal-roham, amely az első másodperctől a földbe döngöl, és egy pillanatra sem enged levegőhöz jutni.
Brat – Manslayer Súlyos, mélyre hangolt és pusztítóan dinamikus – a New Orleans-i Brat brutális erejű anyaga nem sok időt hagy a menekülésre.
Crown Magnetar – The Hollowing Of Godflesh Technikás riffek, mélyre hangolt súly és brutális tempó: a Crown Magnetar lemeze végig frontális támadásként érkezik.
Kongh – Dissolved in Time Három gigantikus tételben húz le a mélybe a Kongh 39 perces anyaga, ahol a mocsaras sludge és a végítélet-doom találkozik.
Lacrimas Profundere – Lay Me Down O Silent Fear Fénytelen elegancia, dögös sötétség és súlyos érzelmek: a Lacrimas Profundere atmoszférikus gótikus világa csontig hatol.
Noctule – Extinguish Thy Flame Hideg atmoszféra, feszes riffek és technikás extrém metal találkozása – a Noctule sötét tónusokból épít különleges hangulatot.
ADX – 13ème choc Meleg, aranyló dallamokkal átitatott, dögös heavy metal-roham, amelyben az ADX új energiával tölti meg a klasszikus francia metal hagyományát.
Három lemez, háromféle lendület: dallamos, borongós heavy metal, könyörtelen death metal és nyers, fejrázós hard rock. A The Night Eternal, a Temple Of Dread és az Airbourne három különböző úton jár, de mindháromban ott van az a húzás, ami miatt érdemes feltekerni a hangerőt. Az egyik hömpölyög, a másik támad, a harmadik pedig egyszerűen berúgja az ajtót.
The Night Eternal – Cold Velvet
A klasszikus heavy metalt sötét tematikával ötvöző, erős gótikus hatásokkal vegyítő német The Night Eternal harmadik albumával, a Cold Velvet-tel jelentkezett a közelmúltban. A 2018-ban alakult csapat folyamatosan növekvő népszerűségű, aktívan turnézó zenekar, amely már a Blind Guardian és a Michael Schenker Group előtt is játszott.
Zenéjük nem a melankólia alatt roskadozik, hanem éppen abból emelkedik fel. Ez tetten érhető a The Vein Of Time-ban, amely magával ragadó, szárnyaló dal kiváló, de kissé bánatos dallamokkal. A The Watcher Of Burning Veil pedig olyan, mint egy nagy madár, amely egyre magasabbra emelkedik, miközben a táj egyre kisebbé válik. A Shape of Sorrow inkább egy nem rohanó, de megállíthatatlan, széles folyóként visz magával mindent, ami az útjába kerül. Hogy azonban a búskomor témák teljesen ne uralják le a lemezt, az Eurydice (Don’t Look Back) folyamatosan előre húzó, kibomló dallamaival és kevésbé borongós hangulatával oldja a sötétebb témákat.
A The Night Eternal legénysége – Richard Baum énekes, Rob Richter és Henry Käseberg gitárosok, valamint Jerome Reil dobos – kiváló munkát végez.
A Cold Velvet jó dallamokkal dolgozik, és a daloknak van sodrása. Ebben a zenében ott lapul valami borongós, sötét hangulat, amely a dalok lendületével különleges, nehezen felejthető elegyet alkot. Hangulat kell hozzá, mert bár a kiváló dallamok miatt nem nevezném nehéz lemeznek, a borongós hangulata mégis kicsit lehúzza az embert, miközben az élet árnyaival is szembesít. Az egész album áramlik, folyik: hol lendületesen hömpölyög, hol sebesen sodor magával.
„A sötétség is lehet szép, ha van benne elég szenvedély ahhoz, hogy felemelkedést ígérjen.”
Temple Of Dread – Dredspawn Dominion
Új lemezzel jelentkezett, számszerint már a hatodikkal a 2017-ben alakult Temple Of Dread. A zenekar stílusát tekintve old school death metal, erős thrash beütéssel, a Dismember, a korai Entombed és az Asphyx hatásaival. A zenekar az underground színtér stabil és megbecsült szereplője.
A zenekar tagjai: Jens Finger énekes, Jörg Uken dobos, Andi Bauer basszusgitáros, valamint Daniel Maurer és Markus Bünnemeyer gitárosok.
A címadó Dreadspawn Dominion egy folyamatosan támadó, dinamikus és könyörtelen tétel. A lemez egyik legerősebb dala a Death March, amely összetettebb felépítésével és különösen jó gitárdallamaival emelkedik ki. A Blood Pyre súlyos, nyugtalan és komor. Hogy a zenekar a thrash metalból is táplálkozik, azt jól példázza az Artisan Of Oblivion, feszes, száguldó riffekkel és súlypontváltásokkal tarkítva.
A Dreadspawn Dominion egy masszív, könyörtelen és lendületes anyag, amely a sebesség mellett a gitárdallamokkal, a rétegzettséggel és a súlyosabb belassulásokkal is képes változatosságot teremteni. A legtöbb dalban ott van az a húzás és agresszió, ami azonnal magával ragad, de a legerősebb pillanatokat azok jelentik, amikor ehhez dallam vagy valamilyen különleges karakter is társul. Egy olyan lemez, amely nem finomkodik, de a puszta erőnél jóval többet akar mutatni.
„A lemez vad, lázas, forrongó erő, amely úgy tör előre, mint egy megállíthatatlan ősi ösztön.”
Airbourne – Airbourne
Az ausztrál Airbourne zenekart könnyű azzal elintézni, hogy egy AC/DC-klón – és van is ebben igazság. Én magam is így gondoltam egy ideig, amíg nem láttam őket koncerten. Onnantól megváltozott a véleményem, mert csak úgy áradt belőlük az energia. Megmondom őszintén: szeretem a zenéjüket. AC/DC ide, AC/DC oda, húzós, feelinges és energikus rock and rollt játszanak.
A hatodik lemezük a saját nevüket viselő Airbourne. Nem akarják megtagadni a zenei világukat, de időnként letérnek a kitaposott ösvényről – és igazából ezt a kettősséget hallom ezen az albumon.
A Gutsy és a Kid in the Candy Store például hozza a megszokott lendületet, utóbbi dögös, fejrázós rock and roll. Az ösvényelhagyó dalok közé tartozik a mélyebb hangzású Alive After Death, a szélsebes dallamvezetésű Sky High, valamint a bombasztikus Last Man Standing. A Rock and Roll Ya refrénjében pedig a 80-as évek glamjét hallom ki, míg a Bogota egyszerűen csak súlyos.
Az albummal kapcsolatban két érdekesség is akad. Brett Tyrell gitáros ugyan 2023-ban érkezett a bandába, de az Airbourne az első lemez, amelyen szerepel. Bryan Adams pedig két dalban is vendégszerepel: a Here She Comes és a Who Put the Rhythm in You című szerzeményekben.
Az Airbourne ezúttal is megőrizte a rá jellemző lendületet és rock and roll energiát, de közben többször is letért a megszokott ösvényről. A mélyebb hangzás, a lassabb dalok, a dirty és glam rockos refrének, valamint a keményebb alapok új színeket hoztak a jól ismert világukba. Nem tagadták meg önmagukat, csak megmutatták, hogy a megszokott úton is lehet néha másfelé kanyarodni.
„Vannak dolgok, amelyeket nem lehet megtartani. Csak akkor értjük meg őket, amikor egyszer újra visszatérnek.”
Ki gondolta volna, hogy a heavy metal egyik legjobb torkú énekese, aki ráadásul több igazán jó nevű zenekarban is énekelt, a kilencvenes évek közepére olyan helyzetbe kerül, amikor döntenie kellett a hogyan továbbról?
Ronnie James Dio 1996-ban egy stabilitását vesztő zenekar élén állt, egy számára sem kedvező zenei korszakban, kereskedelmi bizonytalanságban próbált talpon maradni. Az Angry Machines ennek az időszaknak az egyik legmerészebb lenyomata lett.
Az Angry Machines Dio hetedik stúdiólemeze, amely egy kísérlet volt arra, hogy a klasszikus Dio-hangzást egy sötétebb, modernebb és nyersebb zenei környezetbe helyezze. A korábbi lemezek fantasyvilága helyett itt jóval zaklatottabb, földhözragadtabb témák és hangulatok kerültek előtérbe.
Az album mély, tiszta és dögös megszólalással büszkélkedhet, amely sötét, zaklatott és szüntelenül nyugtalan hangulatot teremt.
Ugyanakkor több kifejezetten erős pillanatot is tartalmaz. Ilyen például a Double Monday, egy feszült, pulzáló dal, amelyben Dio kirobbanó érzelmi töltetet visz az énekbe. Vagy éppen a Golden Rules, amely egy különös, gyermeki dallammal indít, majd gyorsan átvált egy zaklatott, dögös szerzeménybe.
Az album egyik legszemélyesebb dala a This Is Your Life, egy nagyívű, lassabb darab, amely enyhén a Queen világát idézi. Dio éneke itt egészen más arcát mutatja, és a dal az élet múlandóságáról, az idő értékéről beszél. Ronnie 2010-es halála után ezek a sorok természetesen még megrendítőbb jelentést kaptak.
De jó még a Don't Tell the Kids, amely gyors, energikus és lendületes, azonnal felpörgeti az embert. A Hunter of the Heart viszont egy súlyosabb, basszusgitárra épülő szerzemény, amelynek nyomasztóbb hangulata jól illeszkedik a lemez világába. A Stay Out of My Mind pedig sötét, dinamikus dal, amely úgy hat, mint egy ajtó, amely kinyílik egy sötét folyosóra, majd újra bezárul a nyomasztó alaphangulatba.
A zenei teljesítmény az összes dal során kiváló, különösen Ronnie James Dio énekével, Tracy G markáns, nyers gitárjátékával és a dob, valamint a basszusgitár megbízható alapjaival.
Bár a lemez felvételei jó hangulatban zajlottak, a fogadtatása vegyes, sőt inkább kritikus volt. A negatív fogadtatás nem a zene minőségére utalt, hanem a rajongók Diotól a klasszikus hangzást hiányolták, és nem nagyon tudtak megbarátkozni a kísérletezőbb stílussal. Emiatt az album kereskedelmileg sem tudta megismételni Dio korábbi sikereit.
A turnét olyan zenekarok társaságában bonyolították le, mint a Motörhead vagy a My Dying Bride. Talán az is sokat elárul a lemez fogadtatásáról, hogy a koncertprogramba mindössze két dal került róla: a Hunter of the Heart és a Double Monday.
Összességében tehát az Angry Machines egy tudatos és kockázatos kitérő Dio pályáján. Nem lett belőle új klasszikus, és a fogadtatása sem igazolta vissza egyértelműen ezt az irányt. Mégis őszinte próbálkozásnak érzem arra, hogy Ronnie James Dio ne ragadjon bele a saját múltjába.
Még ha hiányoznak is róla a pályafutás megszokott slágerei, az Angry Machinesizgalmas és egyedi színfolt a Dio-életműben.
„Talán nem minden változás visz közelebb ahhoz, amit keresünk. De vannak utak, amelyeket akkor is végig kell járnunk, ha tudjuk, hogy nem mindenki fog velünk tartani.”
Az utóbbi időben kezdtem felfedezni az európai és nem angol metalcore zenekarokat. Főleg a német bandák jöttek szembe velem mostanában, mint a Heaven Shall Burn, a Caliban, és a svéd Beseech. Illetve a recenzió mostani tárgya a Rising Insane. A DEATHRACE a banda ötödik lemeze a 2012-es indulás óta.
Ha a társulat szorosan vett stílusát vizsgáljuk, akkor a zenéjük melodikus, érzelmes, mégis feszes, minden lemezükben ott vannak a nagyívű refrének és a precíz hangzás. Sőt, vegyül még bele némi deathcore is, de a dallamosságukból akkor sem veszítenek.
A Rising Insane helye a mezőny középfelső kategóriájában van, erős, magabiztos, de nem trendformáló. A zenekar a közepes klubok stabil headlinere, játszottak már a Papa Roach és az Of Mice & Men társaságában is. A srácok egyébként kifejtették, hogy az új anyag tudatos visszatérés a keményebb, rifforientáltabb metalcore-hoz, kellő őszinteséggel és durva hangzással.
A lemez pedig már az első dalokkal megmutatja, mire gondoltak. A DEATHRACE jó kezdés. Már az első nótában megvan az erő és a dallam találkozása. A Countdown húzós, feszültségből felépült tétel, amit a dallamos refrén nem megtör, hanem kiteljesít. Az Outrage kőkemény, ipari jellegű szerzemény , amelynek a refrénje is telibe talál. A Traumatized egyik erőssége pedig az, hogy nem választja külön a brutalitást és a dallamosságot. A deathcore-osabb részek és a könnyebben megjegyezhető refrén között folyamatos feszültség marad. A Dirt pedig egyszerűen belemászik az arcodba, zordon hangulatú, ugyanakkor van benne egy elszállósabb oldal is. Súlyos, karakteres.
A lemez ereje azonban nem csak az egyes dalokban van, hanem abban is, ahogyan a zenekar ezt a keménységet végig egyben tartja.
Ehhez persze kellett egy olyan zenekari teljesítmény is, amelyben mindenki hozzáteszi a maga súlyát. Aaron Steineker énekes teljesítménye kiemelkedő, Florian Köchy gitáros – aki a mélyebb screamekért is felel – szintén erős, mellette Sven Polizuk gitározik, Ulf Hedenkamp basszusgitározik, Robert Kühling pedig dobol.
Az album erőteljesen szól, a dob viszont eléggé egyenpuffogós.
Tulajdonképpen a DEATHRACE zeneileg a legjobb kombó, mert energikus, kemény, húzós, refrénre megy rá, a nem erőlködő, nem ragacsos, hanem fogós refrén pedig jól működik. A keménységet használja alapként, és abból épít különböző dalokat. Sok üresjárat nincs, tömör és velős, kiváló album na.
„A por leül, a riffek elhallgatnak, de ami egyszer belénk mart, az ott marad”
Harmincöt éve jelent meg a Sing Sing második nagylemeze, a Törvények nélkül. A kilencvenes évek elejének magyar rockéletében ez már egy olyan időszak volt, amikor a korábbi évtized hangzásvilága mellett új zenei irányok és új zenekarok is keresték a helyüket. A Sing Sing pedig éppen ekkor lépett egyet előre: a második album már egy érettebb zenekart mutatott, és meghozta azt az országos figyelmet, amelyre az első lemez után még várni kellett.
A zenekar második lemeze már más arcát mutatja, mint az első. Az még egy nyersebb rockzene volt, a Törvények nélkül viszont egy magyar hard rock/glam metal album, amely mélyebb hangzást kapott, és amúgy jól is szól. Igaz, a korszaknak megfelelően kissé steril, hangulatában azonban negatívabb.
1991-ben a Sing Sing már túl volt az első lemezén, amely egy ígéretes fiatal zenekar képét mutatta, ám az országos áttörés még váratott magára. A második anyag viszont már egy érettebb, kiforrottabb arculatot tükrözött.
A felállás nem változott: Abaházi Csaba énekelt, a két gitáros Abaházi Zoltán és Csarnoki Antal volt, míg a dobos Boros Péter, a basszusgitáros pedig Hangyássy László.
Nézzük a jobb szerzeményeket.
A Miért játszol a tűzzel íve jól működik: a komorabb részek után a refrén valóban kinyitja a szerzeményt. A Holnap gyermekei viszont nagyon eltalált. A refrén különlegessége még inkább kiemeli a dal mondanivalóját, mert a zenei karakter és az érzelmi tartalom együtt működik. Igaz, kicsit a beatkorszakot idéző refrénje van.
Az Ártatlanul azért működik, mert nincs túlbonyolítva: dögös, húzós, és van benne elég energia ahhoz, hogy azonnal megmozdítson. A Tűrd el, ha fáj pedig olyan, mint egy ökölcsapás, amelyhez nem kell külön használati útmutató. Ez az, amit az ember egy rockdalban keres.
A Sing Sing karrierje a Törvények nélkül után felfelé ívelt. Nem csoda, hiszen a lemez fogadtatása kedvező volt, és a zenekar ezt követően országos turnéra is indult, amelyen a műsor gerincét a lemez dalai adták.
Ez volt az az album, amely a tehetséges, feltörekvő zenekarból szélesebb körben ismert hard rock együttest formált.
Az is igaz azonban, hogy a Törvények nélkül nagyon erősen kötődik a korszak magyar rockos, heavy metalos világához. Nem a bonyolultságával akar nyerni: a legerősebb számai éppen azok, amelyekben dög, húzás, lendület és karakter van. Nem baj, ha egy dal nem talál fel semmi újat, ha közben működik.
A lemez újrahallgatása valódi utazás volt a kilencvenes évek elejére, amikor a társadalomtól a zenéig minden a változásról szólt. Zeneileg a korong abszolút szerves része az akkori közegnek. Lehet, hogy mai füllel már máshogy rezonál, de a Törvények nélkül megítélésében a nosztalgia és a korszak emlékképei mindenképpen meghatározó tényezők.
Egy őszinte, dögös és korszakos magyar rockalbum ez. Bár nem minden dala egyformán erős, a jobb pillanataiban meglepő pontossággal kapja el azt a közvetlen, húzós rockérzést, amit azóta is keresünk.
„Az idő sok mindent elvesz az ember emlékeiből, de vannak dallamok, amelyek harmincöt év múltán is ugyanott találnak ránk, ahol egykor elhagytak.”
A Heti Metal két köre után most jöjjön egy újabb zenei kitérő. Sabaton, Architects, Trivium és Doro mellett is akadnak friss dalok, amelyek egészen más irányokba visznek. Nyolc új single, nyolc különböző hangulat – a hősies metal energiáitól a gépies ipari lüktetésig.
Sabaton – Templars (Single) A Templars egy tipikusan hősies, menetelős Sabaton-tétel, ahol a csapat a történelmi tematikát masszív, arénás energiával húzza fel.
Architects – Machine (Single) Búskomor, mégis felemelő érzelmi utazás: az Architects a Machine-ben a gépi kimértséget és a mély, emberi fájdalmat gyúrja össze egy lassan építkező, majd elementáris erővel kinyíló dallamtengerré.
Trivium – Dead Inside Of Me (Single) Ütős, dallamos, fogós és súlyos – a Trivium új dalmegjelenése egy modern metal-tétel, amely az első pillanattól mozgásba hoz. A dal érzelmi mélységgel és feszes energiával dolgozik, mintha egy belső árnyék próbálna hanggá válni.
Helion Prime – Live And Die On This Day (Single) Építkező, melódikus és hősies – a Helion Prime új single-je egyetlen dalban hozza azt a nagyívű lendületet, amiért a csapatot szeretni lehet. A tétel fokozatosan emelkedik, mintha egy hitvallás épülne fel hangról hangra.
Doro – Rock You 2 Death (Single) Tiszta, ösztönös rockenergia mellébeszélés nélkül: Doro a Rock You 2 Death-ben a tőle megszokott, szívből jövő, sodró lendülettel ragadja magával a hallgatót.
Ministry – Singularity (Single) Lüktető, fejrázós és gépies – a Singularity a Ministry klasszikus impulzusát modern, feszes ritmusokkal húzza fel. A tétel végig vibrál, mintha egy digitális vihar akarna áttörni a hangfalakon.
Atavistia – In the Shadow of Tomorrow (Single) Harcias, sebes és nagyívű: az Atavistia az In the Shadow of Tomorrow-val egy hősies, folk-színezett death metal-vágtát szállít, amely az első pillanattól kezdve megállíthatatlanul húz maga után.
Dragon Corpse – The Chosen (Single) Lendületes, izgalmas és feszes – a Dragon Corpse új dalmegjelenése egy adrenalindús modern death-tétel, amely az első másodperctől húz. A dal olyan, mintha egy gyorsuló erő menetelne előre, megállíthatatlanul.
