Három lemez, három külön világ: a thrash metal acélos lendülete, a hardcore nyers energiája és a hard rock időtlen dallamai. Más-más úton járnak, de mindháromban ott a zene elemi ereje.

Flotsam And Jetsam – Rats In The Temple

Meg kell követnem az amerikai Flotsam and Jetsam zenekart. Utoljára 1986-ban, a Doomsday for the Deceiver debütalbum idején hallgattam őket, amikor Jason Newsted még a soraikban játszott, aki később ugye a Metallicában futott be. Azóta eltelt negyven év és megjelent tizenöt lemez, most pedig újra összefutottam velük. És milyen jó, hogy így történt!

A Flotsam and Jetsam a thrash metal színtéren a Big Four mögötti elitliga egyik méltatlanul hanyagolt bástyája. Sőt, technikás, dallamos és kíméletlen lendületükkel ma is simán lekörözik a műfaj legtöbb kiégett öreg motorosát. A Rats in the Temple iszonyatosan izgalmas, izmos, életerős, energikus és dinamikus album. Eric „A.K.” Knutson énekes szerint a zenekar eddigi legerősebb és legsötétebb anyaga született meg, a jelenlegi felállás pedig zeneileg egységes és energikus. A zenekar tagjai: Eric „A.K.” Knutson (ének), Michael Gilbert és Steve Conley (gitár), Bill Bodily (basszusgitár), Ken Mary (dob).

A lemez erejét jól mutatja, hogy a dalok más-más módon építik fel a feszültséget, miközben a zenekar lendülete végig megmarad. Az Absolution olyan, mint egy rugóra járó acélkalapács, amely minden ütésével egyre magasabbra emeli a feszültséget. A Harvesting the Hate ereje a sodró intenzitásban rejlik. A First on the Spike amolyan seggberúgós nóta, baljós dallamokkal. Nem pusztán a tempójával támad, hanem a hangulatával is megteremti a maga nyers, fenyegető világát.

A Rats in the Temple szaggatott riffjei és tempóváltásai teszik izgalmassá a dal szerkezetét. A baljós hangulat összefogja a különböző zenei mozdulatokat, így a szám nem pusztán technikás, hanem karakteres is. Az A Taste for War, az Anthem for the Broken és a Not Goin’ Down That Way hagyományosabb vonalú metaldalok, amelyek kevésbé a sebességre építenek. Remek ötletek, erőteljes ének, dögös megszólalás és jó melódiák jellemzik őket.

Kemény alapokon nyugvó, vérbő thrash metal ez, ahol minden fronton kimagasló zenei teljesítményt kapunk. A megszólalás is remek: az alapok és a feszes tempók ritmikusan döngenek, az énekhang pedig gyönyörűen ráborul az egészre.

Ez az album egyszerűen marha jól sikerült. Így kell thrash metalt játszani 2026-ban! Erőteljességben és dinamizmusban simán felveszi a versenyt a mai mezőny bármelyik bandájával. Odabasz, ez az igazság! Abszolút le a kalappal a zenészek és a zenekar előtt. Aki kicsit is szereti a thrash metalt, annak ezt a lemezt hallania kell!

„A valódi acél nem rozsdásodik meg az évek alatt – csak újabb erőt gyűjt, hogy ismét odacsapjon.”

Southpaw (FLHC) – The Standard

A floridai Jacksonville-ből származó Southpaw 2020-ban alakult, a The Standard pedig az első nagylemezük.

A hardcore-hoz való viszonyomban az a legszebb, hogy nem kellett erőltetnem semmit. Bár régebben nem hallgattam ilyen zenét, idővel megértem rá. Hogy az élettapasztalat, a feszültség vagy egyszerűen a nyers agresszió levezetése hozta-e ki belőlem, nem tudom. De az embernek néha elege lesz a túlagyalt dolgokból, és olyan őszinte, kendőzetlen erőre vágyik, amely nem akar többnek látszani annál, ami.

Pontosan ezt adja a sallangmentes hardcore punk: nyers düh, feszes tempók, belassuló málházások és izzadságszagú energia. Nem a technikai bravúrok számítanak, hanem a kémia és az attitűd. Amikor átjön az a bizonyos „bedugjuk a gitárt, nem dumálunk, csak letaroljuk a termet” érzés, az ember máris a pit közepén találja magát.

A címadó The Standard csak narrációból áll és egy személyes vallomás arról, mit jelent a zenekarnak a hardcore kultúrája, az áldozathozatal és a saját út járása. A Rolling Stone él, mozog és lüktet, a Nail in the Coffin pedig súlyos riffekkel és feszes ritmusokkal robban be. A The Path a műfaj nyersességét hozza, a gitárszóló pedig egy kis hangszeres kitérővel színesíti a dühös megszólalást. A Play the Fool zseniálisan mutatja meg a lassabb, súlyosabb málházások erejét.

Nem véletlen, hogy ez a lemez pont most talált be nálam. A hardcore nem csomagolja selyempapírba az üzenetet: kiszakítja a feszültséget az emberből, és nem hagy teret a színlelésnek. Ez a puszta, nyers katarzis az, amit más stílusok ritkán tudnak ilyen töményen átadni.

A Southpaw lemeze tökéletes belépő volt számomra ehhez a világhoz: sallangmentes, izmos, és egyenesen pofon vág.

„Van, amikor nem a dallam simítja el a bennünk kavargó feszültséget, hanem a nyers erő ad hangot mindannak, amit szavakkal nem tudunk kimondani.”

Audrey Horne – Achilles

Az Audrey Horne előző lemeze, a Devil’s Bell, ha nem is csapódott meteor módjára a fejembe, egyértelműen tetszett. Nekem olyan volt, mint amikor ma a nyolcvanas-kilencvenes évek amerikai felnőttfilmjeit nézem. Van történet, jó a körítés, a szereplők jól néznek ki, sőt még játszani is tudnak. Bár harminc-negyven éve készült, mégsem poros, mégsem avítt.

Az Achilles más irányba visz, ezért nehezebb is összehasonlítani az elődjével. Nekem úgy tűnik, a zenekar ezúttal még mélyebbre ásott a rocktörténelemben, és határozottabban fordult a hetvenes évek hangzásvilága felé. Ez az időutazás messzebbre repít, miközben a lendületes hard rock és a dallamosság továbbra is megmarad.

Az In the Eye of the Hurricane nem csupán a lendületével dolgozik. A belassuló középrész változatosságot visz a szerkezetbe, a dallamosság pedig összefogja a különböző hangulati elemeket. A Vampires komorabb, menetelős szerzemény, amelyben a féktelen sebesség helyett a súlyos, határozott előrehaladás dominál.

Számomra a lemez legjobb dala a God Damn Beautiful. Ritmusa folyamatosan mozgásban tartja, miközben a dallamok kellően nyitottá és befogadhatóvá teszik a megszólalást. A zene húz, de nem darálja le a saját ötleteit. Nem sokkal marad el tőle a Pretty Little Lies sem, amely lassabb, érzelmesebb szerzeményként fokozatosan bontakozik ki. Nem akar rögtön mindent megmutatni: először teret ad az érzelmeknek, majd szépen kiteljesedik. A Hell Is Eternity pedig azt bizonyítja, hogy a sebesség és a zenei kidolgozottság remekül megfér egymás mellett.

Az Achilles egyik legnagyobb erénye a változatosság. Mélyebbre nyúl a rocktörténelemben, de közben nem veszít a lendületéből és a dallamosságából. A dalok különböző zenei alapokból táplálkoznak, mégis egységes egésszé állnak össze. Nem kell mindegyiknek ugyanolyan keménynek vagy gyorsnak lennie, ha mindegyiknek megvan a maga arca.

Az Audrey Horne ismét bebizonyította, hogy a jó hard rock nem korhoz, hanem hozzáálláshoz kötődik. Az Achilles változatos, dallamos és energikus lemez, amelyen a múlt nem poros emlékként, hanem eleven, lélegző zeneként szólal meg.

„Vannak lemezek, amelyek visszavisznek a múltba, és vannak, amelyek megmutatják, hogy a rock örök tüze ma is ugyanúgy lángol.”

Harmincöt éve jelent meg a D-A-D negyedik albuma, a Riskin’ It All, a dán rockzenekar egyik meghatározó kiadványa.

A D-A-D Riskin’ It All lemezét a kilencvenes évek elején imádtam, rongyosra hallgattam a másolt kazettámon, amelyen a dán banda negyedik albuma szólt. Igaz, az is, hogy nem mostanában pörgött a lejátszómban, úgyhogy izgatottan vártam a mostani találkozást. Hallgatás közben olyan érzésem támadt, mint amikor csengetnek, ajtót nyitok, és ott állnak az emlékeim, majd hirtelen betódulnak.

Nézzünk néhány alapinformációt a zenekarról!

A D-A-D 1982-ben alakult Koppenhágában. Eredetileg Disneyland After Dark volt a nevük, de a Disney jogi fenyegetései miatt később rövidítettek. Zenéjük a hard rock és a blues rock határán mozog, jellegzetes AC/DC-hatásokkal és a The Shadows zenéjét idéző gitárdallamokkal.

Az 1989-es No Fuel Left for the Pilgrims után a zenekar Dániában már sztárnak számított. A nemzetközi figyelem is egyre inkább rájuk irányult, így a következő album, a Riskin’ It All már a szélesebb, különösen az amerikai közönség meghódításának reményében készült.

Az 1991-es zenei közeg különösen érdekes volt: a metal továbbra is erős pozícióban volt, a glam metal lendülete csökkenni kezdett, a grunge pedig éppen berobbant. A D-A-D kemény, karakteres hard rockja így egy változó zenei korszakban próbált nemzetközi áttörést elérni.

A lemez dalai együtt adják ki azt a sokszínűséget, amiért megszerettem. A nyitány, a Bad Craziness feszes, lüktető rock, szaggatott gitárokkal, amelyek végig mozgásban tartják a dalt. A dallamosság és a ritmikai húzás olyan felszabadult energiát ad, amitől az ember szinte magától megmozdul. A D-Law ehhez képest könnyedebb és lazább, de a lazaság mögött itt is minden pontosan ki van dolgozva. A Day of Wrong Moves-ban a bluesosabb alapok földközelibb karaktert adnak a dalnak, miközben a The Shadows hangulatát idéző gitárjáték sokkal inkább előtérbe kerül. A dallamosság és a rockos húzás természetesen simul össze.

A lemez közepén aztán egy egészen másik arc bukkan elő. A Down That Dusty 3’rd World Road visszafogott, játékos és könnyed, mégis van benne valami, ami miatt komolyan kell venni. Úgy hat, mintha egy zenekar játszana egy füstös kocsma sötét sarkában. Imádom. A Grow or Pay ezután újra játékosabb hangulatot hoz, a refrénje pedig szinte azonnal megtapad az emberben.

A címadó Riskin’ It All nálam különleges eset. Jó példa arra, hogy az újrahallgatás nem arról szól, hogy ugyanazt érezzük, mint harminc évvel korábban. Ma már kevésbé erős számomra, de annyi lendület és karakter maradt benne, hogy nem lehet félretenni. A lemezt a Laugh ’N’ A ½ zárja, lágyabb gitárokkal, nyugodtabb tempóval és kissé melankolikusabb dallamvilággal. Mintha a hangos rock and roll este végén lejjebb vennék a hangerőt, de a történet még nem érne véget.

A Riskin’ It All ereje abban rejlik, hogy Jesper Binzer karakteres éneke, Jacob Binzer dallamosabb, játékosabb gitárjátéka, Stig Pedersen jellegzetes basszusa és Peter L. Jensen feszes dobolása tökéletesen kiegészíti egymást. A négy zenész úgy működik együtt, mint egy jól összeszokott rock’n’roll-gépezet: laza, lendületes és karakteres, mégis minden alkatrésze pontosan tudja, mikor kell rátennie még egy lapáttal.

A korabeli fogadtatás nem volt egyöntetű. A Billboard kritikája mérsékelten pozitívan értékelte az albumot, ugyanakkor a dalszövegeket kifogásolta. A lemez azonban Dániában komoly sikert aratott, és a rajongók számára a zenekar változatos, karakteres korszakának fontos darabja maradt.

Kereskedelmi szempontból az album világszerte körülbelül 450 ezer példányban kelt el, ebből 130 ezer Dániában talált gazdára. Az Egyesült Államokban viszont mindössze 60 ezer példány fogyott, így a tengerentúli áttörés elmaradt. A lemez tehát nem hozta meg a várt amerikai sikert, de a zenekar pályájának fontos állomása lett.

Rajongóként számomra viszont sokkal több ennél. A Riskin’ It All azért maradt a kedvencem, mert minden benne van, amiért a D-A-D-t szeretem: húzós riffek, fülbemászó refrének, fanyar humor és egy kis sötétebb mélység is. A Bad Craziness ma is ugyanúgy berántja az embert, mint annak idején. Számomra ez a lemez a zenekar egyik legőszintébb és legélvezetesebb pillanata, és a dalaiban ma is érzem azt a lendületet, ami annak idején megfogott.

A lemez végére arra jutottam, hogy az idő nem feltétlenül vesz el valamit a zenéből, néha csak átrendezi bennünk a hangsúlyokat. A Riskin’ It All ma már nem ugyanazt jelenti, mint 1991-ben, de ettől nem lett kevésbé jó – csak más füllel hallom.

„Vannak dallamok, amelyekben nemcsak a múlt él tovább, hanem egykori önmagunk is, akit az idő már messzire vitt tőlünk.”

Nem biztos, hogy a név alapján rákattantam volna a zenekarra, a science fiction ugyanis nem az én világom, de ezért jó a Heti Metal lemezajánló, mert már az első dalnál érdekelni kezdett a dolog.

A név, a Deliver The Galaxy („Hozd el a galaxist”) jól illik a zenekar sci-fi és idegenes koncepciójához, és talán arra utal, hogy a galaxis üzenetét hozzák el a hallgatónak, bár ezt hivatalos forrás nem erősíti meg.

Annyi biztos, hogy a német zenekar 2010-ben alakult, és a Those Who Came From Heaven a negyedik lemezük.

A stílus alapvetően melodikus death metal, itt-ott keleties dallamokkal, sötét atmoszférával és modern metal elemekkel. Hajlik a metalcore felé is, és pár helyen ipari ízek is felbukkannak. Na erre varrjunk csomót!

A német metal sajtó egyébiránt rendszeresen foglalkozik a zenekarral, a Those Who Came From Heaven pedig az első önálló turnéjuk anyaga.

A leírás persze csak akkor ér valamit, ha a dalokban is működik mindaz, amit a zenekarról gondolunk.

A címadó Those Who Came From Heaven nehéz alapokra épülő dal, amelyet a gitárdallamok folyamatosan átszőnek. Az erőteljes megszólalás mellett a dinamika is dolgozik benne, így nem válik egyetlen súlyos riff hosszú menetelésévé.

A Revelation azért tűnik ki, mert nem egyetlen irányba viszi a dalt. A dinamikai és hangulati váltások, valamint az ipari elemek karaktert adnak neki, az atmoszférikus gitárok pedig megakadályozzák, hogy pusztán gépies legyen.

A Aurora a modernebb megközelítésével és erősebb dallamosságával színt visz a lemezbe. Éppen az eltérése miatt érdekes: nem akar teljesen beleolvadni a többi dal világába. A The Unknown pedig olyan, mint amikor egy ismeretlen úton haladsz, és minden kanyar előtt érzed, hogy valami vár rád a következő pillanatban. A Bleeding jól illeszkedik ahhoz a vonalhoz, amelyet az Aurora is képvisel, de a dinamika miatt nem érződik egyszerű ismétlésnek.

Erőteljes megszólalás, komor, baljós hangulatokkal, öblös, telt hangzással. A dalok dögösek és súlyosak, ugyanakkor a zenekar a dallamokkal is jól boldogul. Ez ugyan egy kicsit elvesz a súlyból, a daloknak viszont kifejezetten jót tesz.

A zenekar felállása: Christian – gitár, Matthias – ének/gitár, Danny – basszusgitár, Paul – dob. A játék precíz, a zenészek jól összedolgoznak, a számok pedig szépen össze vannak rakva. A zenekar jól érzi, mikor kell ritmust váltani, ezért az építkezés is kiválóan működik.

A Those Who Came From Heaven meglepően jó album: modern melodikus death metalból indul ki, de nem ragad bele a műfaji keretekbe. A súlyos riffek, a gitárdallamok, a dinamika, az atmoszféra és a modernebb megoldások egymást erősítik. Ami pedig különösen fontos: a különböző elemek jól működnek együtt, így van mire ráépíteni a dallamot, a hangulatot és a változatosságot.

És talán éppen ez benne a legjobb: egy olyan zene világába vitt be, amelyről a neve alapján nem gondoltam volna, hogy ennyire közel kerülhet hozzám.

„Egy idegen galaxisból érkezett, mégis valami ismerős érzést hagyott bennem; mintha messziről jött volna, hogy egy pillanatra közelebb hozzon önmagamhoz.”

Újabb hét, újabb hét hazai kiadvány a Magyar Fémművekben. A Rivers Ablaze, a Nova Prospect és a Down For Whatever mellett ezúttal a Gormoth, Hænesy, Aserath és Csömör is megmutatja, milyen sokféle irányból érkezhet a hazai metal.

Rivers Ablaze – Inexternal Dread Pt. 3 (Paroxysm) (EP)
Olyan ez az EP, mint egy ködös folyóparton hömpölygő, fekete örvény, amelyik a felszínen nyugalmat mutat, de a mélyben pusztító sodrással rántja magával az elme utolsó bástyáit.

Nova Prospect – Stamina
Igényesen felépített, sodró és dallamos modern metal, ahol a húzós riffek és a tiszta énektémák kéz a kézben szállítják a hamisítatlan energiát.

Down For Whatever – A nyughatatlan
Dögös és lendületes magyar modern metal, az elektronikus témák és a kemény gitárok zökkenőmentes egységet alkotnak.

Gormoth – Leaves And Antlers (EP)
Tóth Ádám szólóprojektje kompromisszummentes, nyers és fagyos fekete fémet szállít, a sűrű riffáradat és a baljós elemek tiszta erővel telepednek a hallgatóságra.

Hænesy – Esentia
Az Esentia a budapesti Hænesy harmadik nagylemeze, amely mesteri szintre emeli a fájdalomtól átitatott, komor és lélekutaztató zenei megfogalmazást.

Aserath – Suncrack (EP)
A Suncrack a kecskeméti Aserath trió első kiadványa, amely határozott és magabiztos bemutatkozás a hazai underground stoner/doom szcénában.

Csömör – Fertő (EP)
Mindenféle sallangtól mentes, koszos és kíméletlen death/grind mészárlás, a mosonmagyaróvári hármas megalkuvást nem tűrő tempóval zúzza porrá a gyanútlan hallgatót.

A Heti Metal Ráadás ezúttal is több irányból közelít: kilenc friss kiadvány az underground súlyosságától a dallamos power metalon és a klasszikus heavy metalon át egészen a monumentális szimfonikus koncertélményig. EP-k, új dalok és egy különleges koncertfelvétel – kilenc különböző történet, egy közös szenvedélyből.

Hexer – A Black Flame In Cosmic Void (EP)

A felidézett sötétség mélyén derengő fekete láng nem világít, csupán felemészti a lélek utolsó földhöz kötött illúzióit.

Dragonfly – Laberinto (EP)

Kiváló arányérzékkel adagolt, sodró lendületű, spanyol nyelvű power metal, ahol a súlyos gitárok és az epikus, szimfonikus témák kéz a kézben tarolnak.

The Crawling – What We Leave Behind (EP)

Átgondolt, nyers death/doom dopping, ahol a mélyre hangolt gitártémák és a kíméletlen vokálok garantálják a betonkemény megszólalást.

Dark Shift – Let It Out (Single)

A Let It Out egy kifejezetten életerős, energikus és dögös visszatérő tétel az amerikai Dark Shift műhelyéből, amely mesterien ötvözi a dallamos groove-okat a modern metal karcos agressziójával.

Feuerschwanz – Carpe Noctem (feat. In Extremo) (Single)

Olyan ez a dal, mint egy éjféli, lobogó fáklyafényes körtánc egy középkori várudvaron, ahol a zene ritmusa szikrákat szór a sötétségbe.

Avrak – The Lonely Shadow (Single)

Mindenféle sallangtól mentes, vérbeli klasszikus metal bomba, ahol a karcos gitárok és a sodró ritmusok adják meg az igazi alapozást.

Slash feat. Myles Kennedy and The Conspirators – Flying Blind (Single)

A Flying Blind egy kiválóan összerakott, rendkívül melódikus és lüktető rocktétel, amely tökéletesen példázza Slash és Myles Kennedy évtizedes, olajozott zenei kémiáját.

Grave Digger – The Number (Single)

A The Number a német heavy metal veteránjainak egy kifejezetten izmos és hagyománytisztelő új tétele, amely megingathatatlanul képviseli a teuton fémzene klasszikus értékeit.

Epica – Live at The Symphonic Synergy (Koncert)

Olyan ez a koncertlemez, mint egy katedrális méretű gótikus szentély, ahol a mennydörgésszerű orkán és az aranyló, mennyei fény egyszerre tölti be a teret.

A második körben is szélesre tárul a metal és a rock világa: a Butcher Babies keménysége, a Temic technikás lendülete, a Sponge karakteres rockja és a The Green Goblins kelta ihletésű energiái is helyet kapnak. Nyolc lemez, nyolc különböző út, ahol a dallam, a súly és a lendület újabb arcait mutatja meg.

Butcher Babies – Nightbloom

A Nightbloom úgy szól, mint egy éjjel nyíló virág, amely egyszerre hordoz szépséget és fájdalmat.

Escape The Fate – The Last Goodbye

Modern, többrétegű és érzelmileg is erős anyag. Az Escape The Fate ezen a lemezen több oldalát is megmutatja, anélkül hogy elveszítené a karakterét.

Sponge – Recuerda Tu Muerte

A Recuerda Tu Muerte egy laza, karakteres búcsúalbum, amely tökéletesen összegzi a detroiti alternatív rock veteránjainak örökségét. Vinnie Dombroski nyers éneke és a húzós groove-ok mocsaras, stúdiótrükköktől mentes rock ’n’ roll életérzést árasztanak.

Temic – Ceiba

Ez nem tömegáru. A nemzetközi profi gárda olyan szintű tempót és dögös témáka tol az arcodba, hogy azonnal kiszakad a nyakcsigolyád a headbangeléstől!

Souls of Diotima – Arcade

Az Arcade a szardíniai csapat zenei evolúciójának legszélsőségesebb fejezete, ahol a dallamos harmóniák és a súlyos, death metalos zúzások találkoznak.

The Green Goblins – The Green Goblins

A svájci The Green Goblins magával ragadó lendülettel keveri a tradicionális kelta dallamokat a sodró akusztikus-fémes tempókkal és a rock ’n’ roll nyers erejével.

Methane – Demolate

Olyan ez a lemez, mint egy fék nélkül száguldó, acél tüskékkel kivert teherautó, ami megállás nélkül tarolja le a városi betonrengeteget.

Miss I May – No Place For Me

A No Place For Me a klasszikus amerikai dallamos metalcore-t hozza: hajszálpontos riffek és zúzós breakdownok mesteri egyensúlya.

Az első körben most igazán szélesre nyílik a metal palettája: az Amon Amarth epikus dallamai, a Frozen Crown virtuóz power metalja, a Zornheym pusztító extrém világa és a Hippotraktor komplex prog metalja is helyet kapott. Nyolc lemez, nyolc különböző megközelítés, a dallamos metal himnikus oldalától a legsúlyosabb hangzásokig.

Amon Amarth – The Allfather Awakens
Melodikus, epikus és hamisítatlan Amon Amarth: nagyívű refrének, harcias lendület és a zenekarra jellemző északi hangulat.

Frozen Crown – The Legend Of The Six Kings
Robbanékony olasz power metal, virtuóz háromgitáros felállással és monumentális hangzással – a Frozen Crown ezúttal is magasra teszi a lécet.

Ghøstkid – Follow The White Rabbit
Elszabadult ipari présgép: elektronikus és fémes zúzás, amely könyörtelenül bontja le a feszültséget és a hallgató ellenállását.

To The Grave – Liberation Front
Égből alázuhanó, izzó meteormagként csapódik be a To The Grave lemeze, és atomjaira bont mindent, ami az útjába kerül.

Zornheym – Descending Into Madness
Pusztító svéd melodikus blackened death metal orkán, epikus kórusokkal, brutális tempóval és szimfonikus riffáradattal.

Hippotraktor – Annihilist
Komplex prog metal, ahol a belga ötös matematikai pontossággal kapcsolja össze a groove-okat, tört ritmusokat és atmoszférikus témákat.

Imminence – Axis Mundi
Monumentális kompozíciók és szimfonikus mélységek emelik új szintre az Imminence komor, modern metalcore-világát.

Brymir – What We Leave Behind
Lendületes, melodikus és energikus anyag, ahol a Brymir gyors tempókat nagyívű dallamokkal és harcias hangulattal ötvöz.

Két lemez, két külön világ, mégis ugyanaz a szenvedély köti össze őket. A Tokyo Blade a klasszikus heavy metal örökségét viszi tovább érett, megfontolt formában, a finn Noumena pedig a melodikus death metal súlyát ötvözi a melankólia különös szépségével. Két eltérő út, kétféle hangulat, de mindkettőben ott van az a karakter, amiért érdemes közelebbről is meghallgatni őket.

Tokyo Blade  – Hoist The Colours High

Az 1983-ban alakult Tokyo Blade a NWOBHM egyik kultikus túlélője, amely több mint négy évtizede makacsul kitart a klasszikus brit heavy metal mellett. Bár sosem kerültek a műfaj élvonalába, karakteres dalaikkal és rendíthetetlen kitartásukkal stabil helyet harcoltak ki maguknak a metal történetében.

A lemez dalai között többféle arcát is megmutatja a zenekar. A Get Me Outa This a lemez komorabb oldalát mutatja, de az igényes kidolgozás miatt nem válik szürkévé. A címadó Hoist The Colours High súlyosabb, borongósabb hangulattal operál, amely inkább lassan telepszik rá a dalra, mintsem azonnal magával ragad. A When The Hammer Falls-ban a keményebb alap fölött a dallamos refrén adja meg azt a kapaszkodót, amitől a dal könnyebben megmarad. A This Time nem a fiatalkori hevességével akar hatni, hanem a természetes folyásával. A She Was A Soldier viszont az eddigiekhez képest valóban ellenkező irányba indul: modernebb, lüktetőbb és közvetlenebb.

Nem mondanám öregurasnak, még ha egy-egy tételnél be is figyel a kor: ez sokkal inkább egy megfontolt, érett anyag. A láng megvan még, csak már nem perzsel úgy, mint régen. Teli vannak rutinnal, de ezt a lemezt nem megszokásból nyomták le – szépen megszerkesztett, igényesen hangszerelt munka, a megszokottnál komorabb hangulattal. Nem mestermű, és a 14 szám is kicsit sok a jóból, de a zene és az előadásmód előtt le a kalappal. Tisztességes, korrekt iparosmunka.

„Nem a hangerővel győz meg, hanem azzal, hogy minden hangjának megvan a maga helye.”

Noumena-Maanääri

A Noumena sosem tartozott a finn melodeath legismertebb nevei közé, de erre láthatóan nem is volt különösebb szüksége. Saját, melankóliába burkolt világukat közel három évtizede építik következetesen, amivel méltán vívták ki a műfaj kultikus alakulatainak kijáró tiszteletet.

A Maanääri a zenekar hetedik lemeze.

A Kuolemankello lendületes death metal alapjára épülnek a női dallamok, amelyek egészen más színt hoznak. A kétféle ének nem egymással verseng, hanem egymást erősíti: a súlyosabb vokál mellé szépen simul a női hang. A Tyhjyys pedig olyan, mint amikor egy nehéz acélajtó mögül egyszer csak tiszta ének szűrődik ki – és furcsa módon nem enyhíti a súlyt, hanem még jobban kiemeli. A Verentahrimat kemény, súlyos, egyenesebb vonalú dal, jó refrénnel és erős dinamikával. A Hiidenmailla a lemez legösszetettebb darabja. A különböző vokálok és hangulatok nem széthúzzák, hanem rétegezik a dalt.

Ez a lemez maga a Szépség és a Szörnyeteg: a finn nyelv semmit sem vesz el a zenében rejlő nyers erőből, a sötét tónusokból pedig egyáltalán nem farag le, mégis árad belőle valami megkapó szépség. A death metal brutalitása és a melankolikus dallamvilág hibátlan egyensúlyban működik. Bár eleinte szkeptikus voltam, a korong lépésről lépésre teljesen magával rántott. Van ebben az anyagban valami sötét, mégis felemelő feszültség – hamisítatlan finn melankóliába mártott melodikus death metal, tele dögös súlyokkal és valódi lélekkel.

„Van, amikor a szépség nem megszelídíti a súlyt, hanem megtanít együtt lélegezni vele.”

Rajongóként mindig nehéz feldolgozni, amikor egy ikonikus figura távozik a kedvenc zenekarunkból. Az ilyen szakadások után óhatatlanul meggyászoljuk a megszokott felállást, a nyomában járó új korszak pedig vagy bejön a tábornak, vagy nem. Aztán évekkel később jön a borítékolható reunion, a nagy örömködés és a kötelező kérdés: mire volt jó ez az egész? Néha viszont kifejezetten jót tesz a különválás. A Helloweenből távozó Kai Hansen a Gamma Ray élén pontosan ezt bizonyította: megcsinálta azt, ami kevés renegátnak sikerül, és egy ízig-vérig ütőképes, saját jogán is sikeres csapatot hozott össze.

A Heading for Tomorrow megjelenésekor a Gamma Ray még könnyen maradhatott volna Kai Hansen mellékprojektje, a Helloween-korszak utórezgése. Ehelyett a következő időszakban vált önálló zenekarrá. A Helloweenből való kilépés sértettségéből stabil identitás lett, Kai pedig egyre kevésbé a „volt Helloween-gitáros” szerepében gondolkodott, és egyre inkább egy saját hangú banda vezetőjeként. A Sigh No More-ral a zenekar nyersebb, dallamosabb és önállóbb irányt vett, a közönség pedig lassan már nem Kai új zenekaraként, hanem Gamma Rayként kezdte hallgatni őket.

Németországban a Helloween, a Running Wild, a Blind Guardian, a Grave Digger és a Rage adták a dallamos vonal közegét. Ebben a Gamma Ray egyik fontos szerepe az volt, hogy a Helloween 1991-es lemeze, a Pink Bubbles Go Ape körüli változások idején Kai Hansen továbbra is egy jól felismerhető, korai Helloweenhez kötődő zenei örökséget vitt tovább. A Sigh No More olyan közegben jelent meg, ahol a power metalnak nem volt divatja, csak hívei. A Gamma Ray ekkor a német melodikus speed/power metal stílusában mozgott, amikor az már kifejezetten ellenszélben volt. Kai a Keeper-hagyományt vitte tovább olyan években, amikor a figyelem már máshová fordult.

Bár a riffek és a lendület itt is kulcsfontosságúak, az igazi erőt a felépítés és a dinamika adja. A lemez nem mindig azonnal robban: a Changes visszafogottan, játékosan indul, már az elején jelezve, hogy a Gamma Ray ezen a lemezen nem kizárólag a gyors power metalból akar építkezni. A Rich And Famous a lemez direktebb, energikusabb dala, a Father And Son alulról építkezik, mielőtt a végén teljesen elszabadulna, a Dream Healer pedig a maga hullámzó összetettségével taglóz le. A One With The World a maga Priest-es felütésével, pulzáló alapjával és hibátlan refrénjével a korong egyik abszolút csúcspontja, míg a menetrendből kilépő Countdown éppen rendhagyó szerkezetével mutatja meg a zenekar egyik legizgalmasabb arcát. Az egész lemezen Helloween, Judas Priest, AC/DC és Accept hatásai rajzolnak ki jól felismerhető tájékozódási pontokat, amelyekből lassan egy saját világ áll össze.

A zenekar felállásában Ralf Scheepers énekes, Kai Hansen és Dirk Schlächter gitárosok, Uli Kusch dobos és Uwe Wessel basszusgitáros kapott helyet. Természetesen Ralf és Kai viszi a prímet, de a többiek is jó teljesítményt nyújtanak, és a hangszeres játék végig megfelelő alapot ad a változatosabb daloknak.

Az én benyomásaim szerint a Sigh No More energikus, színes és változatos lemez, amely fokozatosan húzott be, és a végére kifejezetten élveztem. Próbál elszakadni a Helloween árnyékától, és ez több helyen is érződik: a Gamma Ray saját hangja mellett néhol az Accept és a Judas Priest hatásai is felbukkannak, miközben a régi Helloween-örökség sem tűnik el teljesen. Több jó dal is helyet kapott rajta, és bár számomra nem mérföldkő, a zenekar identitásának fontos állomása. A Sigh No More már nem egyszerűen Kai Hansen újabb fejezete a Helloween után, hanem egy saját lábára álló zenekar útkeresésének fontos lenyomata.

„A tegnap még ráveti árnyékát a hangokra, de a dallamok lassan megtanulják a maguk útját.”

12 600 kilométer. 15 óra repülőút. Ennyi a távolság Melbourne és San Francisco között. A Harlott zenekar ezt a távolságot a zenéjével küzdötte le. Ugyanis ezek az ausztrál srácok olyan fokon művelik a Bay Area thrash metalt, mintha soha életükben el sem hagyták volna a San Franciscói-öböl környékét.

A zenekar létezése 2006-ra tehető, és az Exsequiis az ötödik album a sorban. Ha konkrét hatásokat kellene megfogalmazni velük kapcsolatban, az a Slayer, az Exodus és a Testament lenne. Zenéjükbe vegyül még egy kis melodikusság is, ettől csak különlegesebbé válik.

A Harlott helye jelenleg a thrash metal új hullámának középmezőnyében van, de a Metal Blade Records-szal való együttműködés, valamint az Annihilatorral közös európai turné is mutatja, hogy már korábban is komolyabb színpadokon mozogtak. Az Annihilatorral közös Európa-turnéra 2015-ben került sor.

Annak idején a névválasztást sem bonyolították túl, hisz a Harlott felirat egyszerűen csak jól mutatott a fekete pólón.

És hogy a zenéjük hogy mutat? Egyértelműen jól.

Már az indulás is kiváló, hisz a Void gyors, feszes és lendületes, ráadásul már az első percekben megmutatja, hogy a Harlott továbbra is a klasszikus thrash energiájából építkezik.

Az album egyik legjobb dala a The God That Knows No Name, melynek iszonyat groove-os riffje felrobbantja a légkört. A dallamos refrén pedig nagyon odaver. De kiváló a A Still More Glorious Dawn Awaits is, amiben a többrétegű felépítés miatt érdekesebbnek tűnik, mint egy egyszerű sebességre építő darab. A dallamos refrén pedig pont azt az ellenpontot adja hozzá, amitől a keménység mellett is marad benne kapaszkodó.

A The Joyful Stain az Exodus-féle vaskos, támadó thrash karakter mellé dallamosabb részeket és Testament-hangulatot is hoz. Ettől a dalban egyszerre van jelen a súlyos riffelés és a dallamosabb megközelítés.

A Harlott tagsága a következő: Andrew Hudson énekes/gitár, Tom Richards basszusgitár, Glen Trayhern dob és Leigh Bartley gitár. Ténykedésükben abszolút csapatként működnek, mindent alárendelve a daloknak.

Bár a tiszta thrash-zúzás is betalál, a lemez igazi erejét a groove-ok, a dallamok és a rétegzett hangszerelés rafinált fúziója adja meg.

Vulkánként kitörő őrült energiájával, virtuóz hangszerkezelésével és dinamikus témaváltásaival ez a lemez bemutatja, hogyan kell hibátlanul felmondani a Bay Area thrash leckét és meglovagolni a műfaj száguldó hullámait.

„A test ráhangolódik a zenére, az idegek megnyílnak, és a hallgató a riffek között egy pillanatra tisztán érzi saját múlandóságát.”