Fémbe zárt idő – A múlt új hangon szól – Saxon: Rock the Nations

A Saxon 1986-ban megjelent Rock the Nations című albuma idén ünnepli negyvenedik évfordulóját, így a jubileumi év apropóján vettem ismét elő a lemezt.
A jubileumi újrahallgatások azért izgalmasak, mert néha nagyon nehéz objektívnek maradni. Bár őszintén szólva, kell-e egyáltalán? A Saxon Rock the Nations albumával is így voltam. Kamaszkorom közepén, vége felé hallgattam, és emlékszem, hogy akkoriban nem rajongtam érte különösebben. Legfeljebb két szám tetszett róla, a lemez végét pedig szerintem már meg sem hallgattam.
Valószínűleg azért nem találtam igazán a helyét nálam, mert hiányzott belőle az a nyersesség, ami annyira jellemző volt a Saxonra. Az előző lemez, az Innocence Is No Excuse már eleve erősen az amerikai irányba tolódott el, és bár a Rock the Nations is magán viselte ennek a hatását, szerintem valamelyest visszavettek ebből. Néhány dalban ismét a gyökerekhez nyúltak, legalábbis én ezt hallottam ki belőle. Így végül egyfajta hibrid lemez született.
Az újrahallgatás azért is érdekes, mert az adott kor szelleme és az akkori emlékek sokszor erősebben hatnak az emberre, mint maga az album. Az érzések mindig belejátszanak az ítéletünkbe, ezért talán nem is lehetünk teljesen tárgyilagosak. De ezzel együtt kell élni, és hál’ istennek vannak ilyen emlékeink: az albumok pedig képesek újra felszínre hozni őket.
Most, negyven év távlatából viszont kifejezetten jó lemeznek találom a Rock the Nationst. Akad ugyan egy-két gyengébb dal, de összességében nagyon pozitív a kép. Egészen mást hallottam most, mint annak idején, és nagyon jó érzés volt újra végighallgatni az albumot. Persze akadt néhány dolog, amit akkor is és most is ugyanúgy hallottam.

1986-ban a Saxon helyzete válságokkal terhelt volt. A zenekar próbált egyensúlyozni a saját NWOBHM-gyökerei és az EMI kiadó által erőltetett, rádióbarátabb, dallamos heavy metal között. Ráadásul Steve Dawson alapító basszusgitáros személyes okokra hivatkozva távozott a zenekarból. A lemezt azonban el kellett készíteni, így végül Biff Byford énekes játszotta fel a basszustémákat. Dawson helyére egyébként Paul Johnson érkezett.
A Rock the Nationshez egy érdekes történet is kapcsolódik: a lemez felvétele idején Elton John a szomszédos stúdióban dolgozott, és átugrott a Saxonhoz. Ennek köszönhetően az ő zongorajátéka is hallható a Party ’Til You Puke és a Northern Lady című dalokban.
A lemezt tulajdonképpen több részre lehet osztani. Az első csoportba azok a dalok tartoznak, amelyek ugyan erősen rádióbarátak, de jól sikerültek. Ilyen a lendületes Rock the Nations, a kissé komorabb Battle Cry, a Running Hot és az én személyes kedvencem, a We Came Here to Rock. Ennél a számnál egy picit álljunk is meg! Negyven év távlatából is ugyanaz a láng lobban fel bennem, ha megszólal az ismerős dallam. Számomra ez az album legfontosabb pillanata, mert ebben találom meg leginkább azt a Saxont, amelyhez mindig is kötődtem.
Aztán vannak azok a tételek, amelyekben ismét érezni a saxoni hagyományokat. Ilyen például a lassabb Empty Promises, vagy a Northern Lady, amely átmenetet képez a lemez kétféle zenei megközelítése között, és éppen ettől válik érdekessé. A Party ’Til You Puke ezzel szemben felszabadultabb, könnyedebb karakterével jól elkülönül a lemez komorabb vagy komolyabb hangvételű pillanataitól.
Viszont van két szerzemény, amelyet sem 1986-ban, sem most nem bírtam megszeretni. A Van Halen hatását magán viselő Waiting for the Night számomra alig értékelhető Saxon-darab, a sablonos You Ain’t No Angelt pedig túlságosan is áthatják a műfaj kliséi.
A lemez hangzása a korabeli, MTV-kompatibilis produkciós irányt követi, de összességében szépen szól. Paul Quinn és Graham Oliver gitárosként, Nigel Glockler pedig dobosként nyújt kiváló teljesítményt, Biff Byford pedig valóban csúcsformában énekel. A dobhangzás ugyanakkor nekem továbbra is kissé sterilnek tűnik.
A Rock the Nations kritikai fogadtatása összességében hűvös volt. A brit szaksajtó élesen bírálta a zenekart a túlzottan polírozott, amerikai stadionrockos hangzás miatt, amely szerintük eltávolította a Saxont a nyers heavy metal gyökereitől. A lemez végül két szék közé esett: a régi rajongóknak túl puhának bizonyult, az amerikai piacot pedig nem sikerült vele meghódítani. Elton John vendégszereplése és a slágeresebb irányvonal sokak szemében az elüzletiesedés jele volt. A rajongók egy része elfordult a zenekartól vagy csalódottan fogadta az irányváltást, mások viszont elfogadták a lemezt dallamosabb hard rock albumként. Élőben mindenesetre a Saxon továbbra is meg tudta fogni a közönséget.
A Rock the Nations hallgatása közben végig kettős érzések kavarogtak bennem. A lemez amerikai dallamos rock felé forduló irányával annak idején sem tudtam igazán megbékélni, mégis akadnak rajta olyan dalok, amelyekhez máig erősen kötődöm. Amikor Biff Byford hangja és a régi Saxon világát idéző dallamok megszólalnak, újra ott érzem magam a negyven évvel ezelőtti rajongói lelkesedésben, és legszívesebben már nyúlnék is a képzeletbeli léggitárért. Nem lett ez a lemez a kedvenc Saxon-albumom, de a hibáival, kitérőivel és szerethető pillanataival együtt is fontos része annak a történetnek, amely miatt ennyi évtized után is örömmel hallgatom ezt a zenekart.
„Új, fényes vizeken is ott izzik a régi, vad láz – csak most csillogó álarcban.”












