Self Deception – One Of Us

Pár éve még biztosan elkerültem volna ezeket a poposabb élű metalcore bandákat, ma viszont azon kapom magam, hogy kifejezetten élvezem őket. Nem is tudnám pontosan megmondani, miért működnek. A legegyszerűbb válasz az lenne, hogy „csak”, de ennél jóval mélyebb a dolog. Valami elkapott bennük: egy energia, egy hangulat, egy ösztönös húzás, ami miatt most már örömmel merülök bele ebbe a világba.

A Self Deception is ilyen zenét játszó zenekar. A pontos stílusmeghatározás valahogy így hangzana: modern rock/metal, erős popérzékenység, masszív refrénekkel és metalcore energiákkal. Kettős identitás: rádióbarát dallamok és feszes, kemény riffek. A stockholmi srácok 2007-es megalakulása óta a One Of Us már a hetedik nagylemezük.

Az Andreas Clark énekes, Patrick Hallgren basszusgitáros, Erik Eklund dobos, valamint Gabriel Rauhofer és Andreas Olsson gitárosok alkotta zenekar új albumának dalai nagyjából fele-fele arányban szólnak a poposabb irányt kedvelő rajongóknak és a metalcore híveknek.

Az utóbbi csoportba tartozik a Break, a maga dinamikájával és kiváló refrénjével. Csendben jegyzem meg, hogy több számban is felfedezni véltem – ebben is – az Ice Nine Kills hatását. Szintén kiváló a bólogatós, dögös, a verzéiben szaggatott Blame, amely megmutatja, hogy néha jó kimenekülni a világból, csak nem biztos, hogy ugyanoda találsz vissza. De a direkt, energikus, motiváltan nyugtalanító hardcore húzással és remek dallamokkal dolgozó nyitó One Of Us is ilyen.

Érdekesség az albummal kapcsolatban, hogy gyakorlatilag a turnébuszon született spontán energiákból, ami tovább erősítette a közösségi hangulatot.

Aki szereti a melodikus metalcore-t, amely időnként rádióbarát, popos irányba hajlik, nyugodtan tegyen vele próbát. A One Of Us dalai átgondoltak, nincs bennük felesleges elem, minden a szerkezeti ívet szolgálja. Kell hozzá némi nyitottság a mainstream felé, de cserébe dallamos, lüktető, sőt a stíluson belül kifejezetten izgalmas albumot kapunk.

„A dalok úgy épülnek egymásra, mint a gondolatok egy hosszú, álmatlan éjszakán: egyszerűek, tiszták, mégis mindegyikben ott a vágy, hogy valaki meghallja őket.”

Frozen Soul – No Place Of Warmth

Az az igazság, hogy az amerikai death metallal nem vagyok annyira jóban, mint az európai stílussal. Vannak azért kivételek, de általánosságban az elismerésen kívül más nem nagyon köt hozzájuk. A Frozen Soul zenekart a Heti Metal ajánló készítése közben találtam meg. A csapat a klasszikus amerikai old school death metal szellemiségében alkotja a lemezeit.

Szóval, ahogy hallgattam a banda harmadik albumát, a No Place Of Warmth-ot, nehezen gyűltek a jegyzetfüzetembe a mondatok. A lemez első fele eléggé egy síkon halad. Akárhonnan is indulnak ezek az amúgy vérbő dalok, előszeretettel lassulnak vissza szinte a doom határáig. Néha olyan érzésem volt, mintha a Duracell-nyuszikból fogyna ki az elem. Ez alól talán csak a Rob Flynn közreműködésével készült Invoke War jelentett kivételt.

Őszintén szólva már kezdtem elengedni a lemezt, ám az Eye Of Despair után megváltoztak a dolgok. Elkezdtek jobbnál jobb dalok érkezni. Az Ethereal Winds energikussága, átgondoltsága és jól felépített hullámzása, vagy a Skinned By The Wind rövidsége ellenére is hatalmas ereje mind azt mutatja, hogy itt már egészen más fokozatba kapcsol a zenekar. És nem volt még vége. A Frozen Heart nyomasztó, mázsás riffjei, valamint a Killin' Time Until It's Time To Kill ökölrázós brutalitása tovább emelik a színvonalat.

A csapat felállása a következő: Chad Green énekes, Samantha Mobley basszusgitáros, Matt Dennard dobos, valamint Michael Munday és Chris Bonner gitárosok. Egy interjúban elmondták, hogy a No Place Of Warmth tudatosan nyers, személyes, emberi és brutális album lett.

Végeredményben főleg az album második felének köszönhetően változott meg a véleményem. Amikor a dalok elkezdtek igazán szaggatni, ütni és vágni, az egész lemez hirtelen új lendületet kapott. Ezzel együtt azok a bizonyos jegyzetek is elkezdtek gyűlni, mintha az album saját súlyából merítene új energiát.

„A No Place Of Warmth sűrű, tapintható közeg: minden hang egy apró, jeges mozdulat, amely a test és a lélek határán próbál rendet teremteni.”

Dyecrest– Defying Gravity

„A lemez pontos, fegyelmezett és tiszta, mint egy jól megoldott feladat, amelyben minden hang a helyére billen.”

Zeneileg a Defying Gravity rendben van: megvan benne a lendület, a hajlam a jó dallamokra, a zeneiség és a komponálás is stabil. Igaz azonban, hogy nem mindig sikerül igazán fogós refrénekkel előrukkolni, és ez időnként megtöri a lendületet. A lemez megszólalása jó, a dobhangzás viszont nagyon mai, és nem feltétlenül a jó értelemben. Inkább steril, mint súlyos.

Nem keveredtek össze a bekezdések, most direkt a végszóval kezdtem, csak hogy ne áruljak zsákbamacskát, és egy kicsit eltérjek a megszokottól.

A melodikus metalt heavy és power metal elemekkel ötvöző finn zenekar zenéje egyszerre harapós, nagy ívű és dinamikus. A 2003-as megalakulás óta a mostanival együtt öt lemezük jelent meg. A tagság a következő: Heidi Aaltonen énekesnő, Niko Takala dobos, Jukka Matilainen basszusgitáros, valamint a három gitáros, Henri Arola, Matti Pasanen és Pirkka Ohlis, aki a billentyűs hangszerekért is felel. A zenekar tagjai egybehangzóan állítják, hogy a Defying Gravity albumukkal sikerült elfoglalniuk a helyüket a fémzenei palettán.

Igazából szeretem az ilyen jellegű zenét játszó bandákat, a női énekes frontot pedig különösen. Akkor is, ha van még hova fejlődniük, ahogy a Dyecrest esetében is érzem, mert jelenleg inkább az erős középmezőnyt gyarapítják.

Miben nyilvánul ez meg?

Abban, hogy vannak itt egészen jó szerzemények. A több mint nyolcperces The Weight Of The Trigger különböző hangulati elemeket mozgat, amelyek jól illeszkednek egymáshoz. Az Enceladus a zenei szimbiózis megtestesítőjeként működik, míg a power metalosabb Fire Walk With Me csak tovább erősíti ezt az érzést. Persze, ahogy egy ilyen csapattól elvárható, akadnak érzelmesebb pillanatok is, ezt a szerepet pedig a Safe And Sound tölti be.

Viszont az is igaz, hogy valahol nem sikerült igazán emlékezetes dallamokat a hallójáratokba fecskendezni. Erre jó példa az amúgy nagy ívű és dögös Unravel Me, vagy a lüktető, de kissé egysíkú Forsaken.

Hogy van-e macska a zsákban, azt mindenki eldöntheti maga. A meghallgatás után úgyis kiderül.

Harminc év telt el a Swansong megjelenése óta, és számomra ez az album mindig egy üres hely volt a Carcass életművében. Nem kötődtem hozzá, nem is hallottam, mert nálam a zenekar története a Heartwork után egyszerűen lezárult. Most, hogy végre meghallgattam, őszintén meglepett az irányváltás, és biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Tulajdonképpen nem rossz ez a lemez. Egy heavy rockba ágyazott death ’n’ roll anyag, amelynek minden hangja éles kanyar a korábbi Carcass világához képest, és ezt a fülem nehezen szokta meg. A dalok rendben vannak, az album egységes, de ez az egységesség néha veszélyesen közel kerül az egysíkúsághoz.

Mégis van benne valami őszinte: egy zenekar utolsó mozdulata, amely nem akar többnek látszani annál, ami. Talán éppen ezért érdemes most, harminc év után újra elővenni.

1996-ban az európai fémzenei légkör egyszerre volt stabil, sokszínű és makacsul ellenálló a globális trendekkel szemben. Ebben az időszakban a Carcass már egy szétesőben lévő zenekar volt. Az album megjelenésekor gyakorlatilag nem is létezett, a tagok külön utakon jártak, és a zenekar története egy időre lezárult.

Az igazság az, hogy nem bírtam elvonatkoztatni attól, hogy ez mégiscsak egy Carcass-lemez. Az istennek sem ment a barátkozás vele. Pedig nem rosszak ezek a dalok. A nyitó Keep On Rotting In The Free World rögtön irányt mutat: erőteljes, rockos és dinamikus, tulajdonképpen jó kezdés. A Tomorrow Belongs To Nobody súlya és lüktetése megmutatja, hogy akármilyen törékeny is a remény, mégis ragaszkodunk hozzá. A Cross My Heart vérbő és sodró, a Child's Play groove-központú és egyszerűbb szerkezetű, mégis jól működik a dallamvilága. A Room 101 pedig pontosan úgy nyomaszt, mint a félelem, amely ott ül mellettünk.

A lemez két legjobb dala számomra talán a Polarized, amely a szembenállás és a megosztottság zenei lenyomata, valamint a markáns ívű albumzáró Go To Hell.

Tulajdonképpen adja magát a kérdés: ha ennyi minden tetszett a lemezről, akkor mit nyavajgok?

Egyszerűen nem ezt vártam. Valahogy idegen az egész. Nem bírtam befogadni. Nem az eszemmel volt baj, hanem a belsőm lökte ki magából a Swansong dalait.

A kritikusi fogadtatás is megosztott volt. Elismeréssel szóltak róla, ugyanakkor egyszerre tartották merész és vitatott irányváltásnak.

A rajongók ugyanígy kettészakadtak. Az egyik oldal szerint fogós, technikás és szórakoztató album lett, a másik szerint túl puha, túl rockos, és nem méltó a korábbi brutalitáshoz.

Kereskedelmileg a Swansong nem bukott meg, de inkább vált kultikus lemezzé, mint valódi sikertörténetté.

Az album hangzása jó, tisztán és arányosan szól minden hangszer. Jeff Walker énekes és basszusgitáros rockosabban énekel, kevésbé szélsőséges, basszusjátéka pedig masszív alapot biztosít. Bill Steer gitáros groove-osabb és egyszerűbb riffekkel dolgozik, míg a másik gitáros, Carlo Regadas inkább hangulati szólóival emelkedik ki. Ken Owen groove-orientáltabban, lecsupaszítottabban és egyszerűbben dobol, mint korábban.

A mai koncerteken leginkább a Tomorrow Belongs To Nobody hangzik el az albumról. A YouTube statisztikái alapján viszont a Black Star a lemez legismertebb dala, amelyet eddig több mint egymillióan hallgattak meg.

Mára az album jelentősége is megváltozott. Nem félresikerült váltásként hat, hanem egy korszak bátor és különös fejezeteként, amely nélkül a Carcass története sem lenne teljes.

Tudom, hogy a Swansong jó lemez, mert hallom benne a profizmust, a riffek pedig néha úgy elkapnak, mint egy váratlan kanyar a sötétben. Valahogy mégsem érzem teljesen az irányát. Elismerem, hogy a Carcass itt valami mást akart mondani, csak én még mindig ott állok a küszöbön, és nem tudom, be kellene-e lépnem ezen az ajtón.

„A Swansong pontos, fegyelmezett munka, amelyben a zenekar már nem a győzelemért játszik, hanem azért, hogy tisztességgel befejezze, amit elkezdett”

Amikor felbukkan egy-egy általam eddig nem ismert zenekar, mint például jelen írás tárgyát képező svéd Crashdïet, akkor jövök rá, mennyire érdemes ezt csinálni. Akárhányszor kinyitom a keményebb zenék világát rejtő szekrény ajtaját, mindig kipottyan belőle egy jó zenét játszó banda. Igazából a 2000-ben alakult stockholmi csapatot akár ismerhettem is volna, hiszen a mostani Art of Chaos már a hetedik lemezük.

A zenekar útja azonban egyáltalán nem volt zökkenőmentes. Több leállással és újraindulással, tragédiákkal és tagcserékkel tarkított pályafutás az övék. Az alapító Dave Lepard énekes 2002-ben szervezte újjá a zenekart, ekkor került a Crashdïetbe Martin Sweet gitáros is, aki Dave 2006-os halála óta életben tartja és továbbviszi a társulatot.

A Crashdïet egy sleaze metal túlélőmutáns: a nyolcvanas évekből örökölt glam és hard rock éleket mai hangzással, feszesebbre húzott formában tálalja. Gyakorlatilag utcai glam metal skandináv hidegfronttal nyakon öntve.

Az ezt megelőző időszak lemezeii jó fogadtatásban részesültek, így a zenekar láthatóan jó ösvényen halad. Egy interjúban el is mondták, hogy az Art of Chaos albumon tudatosan nyúltak vissza a banda nyersebb gyökereihez, miközben a stabilizálódó felállással egy új korszakot is nyitottak.

Ezt támasztja alá a fogós és energikus Satisfaction, de még inkább a Can of Worms. Laza, dallamos, csípőből eltolt és energikus szerzemények, amelyek az album legjobbjai közé tartoznak. Ugyanez elmondható a feelinges és provokatív Quitter, valamint a hullámzó, mégis dögös Edge of a Knife dalokról is.

A Crashdïet szerzeményei a káosz, az önpusztítás és a dacos túlélés történeteit mesélik el. A mélyebb és kevésbé felszabadult A Silent Place azonban megtöri ezt a vonalat. Az önként vállalt visszavonulásról szóló dal hullámzó atmoszférájával azt is megmutatja, hogy a zenekar ezen az oldalon is működőképes.

Persze nem minden szerzemény éri el a fent említettek színvonalát. A Sick Enough for Me és a Get Out például itt-ott mutat némi sablonosságot, de ez egyáltalán nem válik zavaróvá.

Annak ellenére, hogy ez egy lazább stílus, tehát nem elsősorban a technikai villogásról szól, a zenészi teljesítmény nagyon is rendben van. John Elliot énekes saját karakterrel bír, hangja egyszerre karcos és dallamos. Martin Sweet gitáros az album motorja, játéka fogós és könnyed. Chris Laney basszusgitáros olyan, mint az aszfalt: nem figyelsz rá külön, de nélküle nincs verseny. Michael Sweet dobos pedig végig érzi a műfaj lüktetését, pontosan annyit tesz bele, amennyit kell.

Az Art of Chaos számomra hatalmas meglepetés, mert pontosan az a fajta fémes, feelinges, laza és pozitív energiájú bulizós-fejrázós muzsika, amit a rockra fogékony embereknek bátran lehet ajánlani. Autóban, letekert ablaknál és fesztiválokon egyaránt működik.

Hadd lobogjon az a haj!

„Az Art of Chaos azt a tiszta örömöt adja vissza, amikor az ember érzi: a zene fel tud szabadítani.”

Az idén 45 éves az Edda második lemeze, az Edda Művek 2. Egy masszív alapmű, ahol a korszak indulata, lendülete és a kelet-európai feszültség csapódik össze.

A nyolcvanas évek elején még nem fordultam teljesen a keményebb zenék irányába, de már mutattam érdeklődést feléjük. Emlékszem, mekkora durranásnak számítottak az Edda lemezei, bár én magam nem tartoztam a rajongóik közé. Persze az évek során többször is összefutottam a zenekar munkásságával, hanghordozón és koncerten egyaránt. Legutóbb például tavaly, az Edda – A Kör musical kapcsán.

Az Edda Művek 2. születésének időszaka izgalmas rockzenei éra volt. A korszak nagyágyúi, az Omega, az LGT és a Piramis a csúcson jártak, a Fekete Bárányok, vagyis a Beatrice, a P. Mobil és a Hobo Blues Band még parkolópályán voltak, de a rockzene új hulláma már döngette a kapukat. A nyolcvanas évek eleje egyszerre volt robbanásra kész és politikailag kontrollált időszak.

Az Edda 1981-ben már túl volt egy sikeres bemutatkozó albumon, és gyakorlatilag egy lázadó, fékezhetetlen lendületű, korszakformáló gravitációs központként működött. Ugyanebben az évben került a mozikba a Ballagás című film is, amelyben többek között a Kölyköd voltam és a Néma völgy is felhangzott.

Természetesen a lemez hallgatása közben rám tört a korszak gulyásszocializmusának hangulata. A kamaszkori lázadás, a vágy egy másik élet után, valamint a szürkeségből való kitörés igénye. Mégis inkább jó emlékek kerültek elő belőlem: a fiatalságom, sőt még inkább a gyerekkorom színes időszakai.

Maga a lemez azonban meglehetősen komor hangulatú és erősen antimilitarista szemléletű. A két nyitó dal, a Kölyköd voltam és a Hűtlen boncolgatása felesleges lenne, hiszen a mai napig az Edda-koncertek kihagyhatatlan részei. Inkább azokkal a szerzeményekkel foglalkoznék, amelyek talán kevesebb reflektorfényt kaptak.

Ilyen a nyomasztó, sötét hangulatú, kiváló refrénnel rendelkező Keselyű, vagy a két háborúellenes dal, a Torony és az Ítélet. Előbbiben remekül működik a gitár és a billentyűs hangszerek összjátéka, a dal fokozatosan építkezik, majd a refrénben teljesedik ki. Utóbbi az album egyik leggyorsabb tétele, egy kifejezetten odavágós hard rock szerzemény.

Az elején említettem magát a korszakot, amelyben a lemez született. Ennek tökéletes lenyomata, zeneileg és szövegileg egyaránt, a Kínoz egy ének. A Kék sugár más karaktert mutat, mint az album többi dala, számomra mégis valamiféle reménnyel teli feloldozást hordoz.

Egyetlen dal van a lemezen, amellyel most sem tudtam igazán mit kezdeni: ez a Néma völgy, amelyet egyébként Slamovits István énekel, elüt a lemez hangulatától, valahogy nekem itt  nem működik,

Ha már róla esett szó, az albumon hallható zenei teljesítményre nem lehet panasz. Minden fronton kiváló munkát végeznek a zenészek. Pataky Attila a csapat motorja. Remekül bánik a hangjával, kiválóan énekel, és bár már itt is karakteres előadó, még nyersebb, ösztönösebb, mint a későbbi években. Slamovits István gitárosként és vokalistaként a másik meghatározó pillér. Játéka technikailag fejlett, és gyakorlatilag az album egyik legfontosabb védjegye. A ritmusszekciót alkotó Zselencz László basszusgitáros stabil alapokat biztosít, míg Csapó György dobos feszesen és energikusan tartja egyben a dalokat. Barta Alfonz pedig nem csupán színez, hanem karakteres irányt is mutat a zenének, ráadásul kiváló összhangban dolgozik Slamóval.

A kritikusi fogadtatás szerint a lemez nem hibátlan, de olyan erővel csapódott be, hogy egyszerűen számolni kellett vele.

A rajongók számára az Edda Művek 2. nem egyszerű lemez volt, hanem saját életük lenyomata: düh, vágy, bizonytalanság és erő egyszerre. Nem a hibákat keresték benne, hanem azt érezték, hogy ez a zenekar végre pontosan azt mondja ki, amit ők addig magukban hordtak.

A lemez kereskedelmileg is jól teljesített, platinaminősítésig jutott, ami akkoriban százezer eladott példány után járt. Az évek során többször is újra kiadták különböző formátumokban.

Elmondható tehát, hogy az Edda Művek 2. nem csupán sikeres album volt, hanem egyfajta iránytű is, amely hosszú évekre meghatározta, hogyan lehet magyarul, magyar közegben és magyar dühből rockzenét játszani. Hatása évtizedeken át érezhető maradt, és mára a hazai rockzene egyik meghatározó alkotásává vált.

„Ez a lemez egyszerű szavakkal mond ki bonyolult érzéseket, és épp ettől lesz igaz. A dalok úgy pattannak el, mint egy ceruza hegye: törékenyen, mégis megkerülhetetlenül.”

A Heti Metal Ráadás ezen a héten az extra kiadványokra koncentrál: EP-k, koncertfelvételek és friss kislemezek érkeztek a metal világából. A Deep Purple, a Mastodon, a Voivod és az Avatar ismét hallat magáról, miközben több izgalmas underground formáció is új anyaggal jelentkezik. Különböző műfajok, különböző megközelítések, de egy közös pont biztosan van bennük: mindegyik kiadvány valami pluszt tesz hozzá a zenekar saját történetéhez. 

The 69 Eyes – I Survive (EP)
Ez az EP a zenekar sötéten dögös oldalát villantja meg: rozsdás, fémes, mégis mocskosan élő energiával.

Voivod – Symphonique (koncert)
Ez egy teljes nagyzenekari koncertfelvétel, ahol a kanadai zenekar úgy tárja fel saját világát, mintha egy egész galaxis zenekara szólna mögöttük.

Darker Half – Book Of Beinsheim (koncert)
Ez a koncertlemez olyan, mintha egy metaloperába csöppenne az ember, csak több riffel, több tűzzel és még nagyobb erővel.

Deep Purple – Diablo (single)
A hamarosan megjelenő új lemez második hivatalos kislemeze ez a dal, amely játékosabb és könnyedebb oldalát mutatja a zenekarnak.

Muorn The Light – Live At The Wolf Den (koncert)
Nyers, vágatlan heavy/doom koncertfelvétel az amerikai zenekartól, amely őszinte és sallangmentes megszólalást kínál.

Electric Callboy – Let The Good Times Roll (single)
Az új album egyik előfutára ez a dal, amely az The Offspring közreműködésével készült.

Black Magnet – Keep It Downtown (single)
Az amerikai industrial metal banda új dala, a közelgő lemez előzetese: lüktető, mechanikus és hideg.

Avatar – Crying Fire (single)
A dalt az előző album munkálatai alatt rögzítették, de a zenekar szándékosan visszatartotta egészen mostanáig.

Mastodon – Your Ghost Again (single)
Lassan építkező, monumentális szerzemény, amely magán hordozza a zenekarra jellemző melankolikus súlyt.

A Heti Metal Ráadás második része már mélyebbre merül az underground világában. A Bloody Falls, a Revolting, a Midnight Rider és a Guilt Trip különböző irányokból érkeznek, de közös bennük a nyers energia és a kompromisszummentes hozzáállás. Súlyos riffek, sötét hangulatok és intenzív pillanatok várnak azokra, akik szeretnek a felszín alá nézni.

Guilt Trip – Armour Of Angels
A manchesteri hardcore/metal brigád új lemeze úgy szaggat, mintha a brit iparvárosok összes dühe egyszerre zúdulna rád.

Midnight Rider – Limited Infinity
A németországi Koblenzből származó zenekar heavy rock albuma organikus hangzással és friss energiákkal pumpálja fel a hallójáratokat.

Urzah – A Tranquil Void
A bristoli csapat második lemeze olyan, mintha a föld mélyének lassan pulzáló energiája találkozna a kozmikus terek hangjaival.

Bloody Falls – IV
A finn melodikus death metal zenekar új lemeze könyörtelenül feszes és pusztító, mégis dallamilag kifinomult.

W.M.D. – Against All Warnings
A kanadai csapat frissen megjelent lemeze úgy csap arcon, mintha a nyolcvanas évek szelleme személyesen tért volna vissza.

Revolting – Supernatural Anthems
A svéd zenekar tizedik albuma a Supernatural Anthems. Vastag riffek, komor atmoszféra és könyörtelen tempók uralják.

Belushi Speed Ball – Toxic Waste Was Everywhere In The '80s
A zenekar negyedik lemeze egy őrült, színházias, gyors, punkos és szándékosan túlzó dalgyűjtemény.

Dead Void – Cranial Devastation
A Cranial Devastation egy földalatti, lassan záródó kőkoporsó hangulatát idézi. A doom súlya és a nyers brutalitás egyetlen fojtogató masszává áll össze.

A Heti Metal Ráadás első felében ismert és kevésbé ismert nevek találkoznak. Az Evergrey, az August Burns Red, a Converge és az Evanescence ezúttal is megmutatja, hogy a súly, az érzelem és a dallamosság nem zárják ki egymást. Melléjük pedig olyan előadók sorakoznak fel, akik tovább színesítik a hét extra megjelenéseinek palettáját.

Evanescence – Sanctuary
Ez a lemez az a hely, ahová akkor mész, amikor minden széthullik, és Amy Lee hangja összerakja azt, ami még megmaradt.

Evergrey – Architects Of A New Dawn
A svéd zenekar új albuma mély, személyes és sötét progresszív melodikus metal, amely egyszerre monumentális és bensőséges.

August Burns Red – Seasons Of Surrender
Tizenegyedik lemeze ez már az amerikai metalcore bandának. Nyers, céltudatos, feszes és technikás anyag, amelynek minden dala újabb réteget hánt le a zenekar identitásáról.

Converge – Hum Of Hurt
A Hum Of Hurt minden rezdülése egy sötét, fénylő szilánk: röpke, mégis maradandó pillanat, amelyben a lélek saját sebeinek visszhangját hallja.

Cyhra – Requiem For A Pipe Dream
A svéd modern metal zenekar új lemeze érett és őszinte, személyes traumákból építkező erővel csap le.

Jared James Nichols – Louder Than Fate
Negyedik lemeze az amerikai előadónak, amelyben az erő és az ösztön időtlen rockzenei utazássá sűrűsödik.

A.A. Williams – Solstice
A Solstice olyan, mintha a fény és a sötétség lassú, ünnepélyes párbaját hallgatnánk. Williams hangja egyszerre sebezhető és elementáris.

Blood Incantation – All Gates Open
Ez a filmzenei ihletésű soundtrack a denveri csapat legbelsőbb, meditatív arcát mutatja meg.

A Fémkapszula eheti szereplői három különböző irányból érkeznek, mégis van bennük valami közös. A The Order a klasszikus heavy metal erejére épít, az Upiór sötét és atmoszférikus világokat nyit meg, míg a Haste The Day érzelmekkel telített metalcore dalokkal dolgozik. Más hangzás, más megközelítés, de mindhárom zenekar a saját elképzelései szerint formálja a zenéjét, kompromisszumok nélkül.

The Order – Empires

A The Order egy svájci zenekar, amely 2004-ben alakult, az Empires pedig már a hetedik nagylemezük. A felállásban Gianni Pontillo énekes, Mauro Casciero dobos, Bruno Spring gitáros és Alain Schwaller basszusgitáros szerepel. Érdekesség, hogy Pontillo jelenleg a Nazareth frontembere is.

Stílusukat leginkább klasszikus heavy metalként lehet meghatározni, amely a nyolcvanas évek energiáját ötvözi modern hangzással.

A The Order utóbbi lemezei kifejezetten jól sikerültek, különösen a Supreme Hypocrisy. Szerencsére az Empires sem töri meg ezt a sorozatot. A lemez tematikusan egységes, tisztán, mégis kellő dögösséggel szólal meg. Különösen a dobhangzás ragadta meg a figyelmemet. Ha valaki emlékszik a Van Halen, különösen a Balance korszakának dobsoundjára, akkor könnyen megtalálhatja a rokonságot. És ha már Van Halen: helyenként a hatásuk is hallható. Az amúgy kifejezetten kellemes Wherever I Go akár az ő repertoárjukba is belefért volna. Nem véletlen, hogy Pontillo hangja többször is Sammy Hagar énekstílusát idézte fel bennem.

A lemez tele van lendületes, dallamos szerzeményekkel. Ilyen például a címadó Empires, vagy az arcodba mászó Fight for Your Rights. A masszív alapokon nyugvó Warriors jól mutatja meg, hogy az ember attól válik harcossá, hogy nem hajlandó feladni azt, ami igazán fontos számára.

Számomra az album legerősebb pillanatai a refrénre kifutó Thieves in the Night, valamint a feszesebb és szigorúbb The Last Call. Igaz, a zenekar néha belecsúszik némi sablonosságba is. A Living for the Nightlife például nem a legerősebb szerzemény a lemezen, de még így is bőven a hallgatható kategóriába tartozik.

Összességében az Empires azt bizonyítja, hogy a The Order hitelesen és modern megszólalással képes életre kelteni a nyolcvanas évek, elsősorban amerikai ihletésű heavy metalját. Olyannyira magukévá tették ezt a világot, hogy első hallásra akár egy régi tengerentúli zenekarnak is hihetnénk őket. Nem minden dal telitalálat, de összességében egy igényesen kidolgozott, élvezetes produkciót tett le az asztalra a zenekar az Empires lemezzel.

„Ha világ széthullik, a zene akkor is képe megtartja a gerincet”

Upiór – Forefather’s Eve

A blackened death metal sötét, rituális és atmoszférikus világában mozgó Upiór már a harmadik lemezénél jár. Mindezt úgy teszi, hogy a black metal hangulatát és sebességét ötvözi a death metal súlyával, miközben a progresszív zene technikás hangszeres megoldásai is fontos szerepet kapnak. Ehhez sajátos dallamvilág, helyenként női ének és tudatosan felépített atmoszféra társul. Ebből a sok összetevőből formálják meg dalaikat.

A progresszív él egyik jó példája a túlélési mechanizmusként is értelmezhető The Black Paintings. A Blessing of a Curse viszont szinte mindent felvonultat, ami az Upiór zenéjét jellemzi. Az album legerősebb pillanata számomra a lassabb, egyszerre romantikus és horrorisztikus hangulatú címadó Forefather’s Eve (Part l). A Spells of Necromancy és a Between Living and Dead a zenekar mércéjével mérve direktebb megközelítést képviselnek.

A csapat felállása a következő: Chris Bone énekes, Tomasz Jaskuła gitáros, Sebastian Stachowiak billentyűs, Ben B basszusgitáros és Kévin Paradis dobos.

A hosszabb dalok olykor nehezebben bontakoznak ki, máskor viszont váratlan fordulatokkal lepik meg a hallgatót. Ez nem háttérzene, és nem is a könnyen befogadható albumok közé tartozik. A zenekarban komoly zenészi kvalitások rejlenek, ugyanakkor a lemez befogadásához megfelelő hangulat is szükséges. Rajongójuk valószínűleg nem leszek, de az ilyen anyagok is hozzájárulnak ahhoz, hogy táguljon és színesedjen a zenei spektrumom.

„ A dalok sötétje megmutatja az utat, amely a halál és a megváltás között feszül”

Haste The Day – Dissenter

Az amerikai Haste The Day 2001-ben alakult az indianai Carmel városában. A Dissenter a zenekar hetedik nagylemeze. Az együttes pályafutása során több szünetet is tartott, de jelenleg ismét aktív.

Stílusuk melodikus metalcore, amelyben a hardcore-ból örökölt energia találkozik az érzelmi intenzitással. A zenekar feszesen, helyenként kifejezetten katartikus erővel építi fel dalait.

A Haste The Day jelenlegi felállását Stephen Keech énekes, Brennan Chaulk gitáros/énekes, Scott Whelan és Dave Krysl gitárosok, Mike Murphy basszusgitáros, valamint Giuseppe Antonio Capolupo dobos alkotják.

A Dissenter dalai nagyjából egy közös íven mozognak: metalcore alapok, dallamos refrének és erősen érzelmi töltetű megszólalás jellemzi őket. A Shadows például egy enyhén alternatív ízt is hordoz magában. Az album egyik legerősebb szerzeménye számomra a mélyebb hangvételű, érzelmekkel telített Grave, amely szinte a válladra teszi a kezét, és mindarra emlékeztet, amit az évek során elveszítettél.

A Burn nem csupán felégeti maga mögött a hidakat, hanem előtte még végig is vezet rajtuk. A Teeth szintén erős darab, hullámzó dalszerkezetével, amelyben az erő és az érzelem folyamatosan váltja egymást. Akadnak azonban pillanatok, amikor a refrének kissé erőltetettnek hatnak, ilyen például a Liminal.

A Dissenter nem feltétlenül egy kiugró vagy műfajformáló lemez, ugyanakkor egy kifejezetten erős metalcore album. Nem az újdonság erejével hat, viszont jól hallható, hogy a Haste The Day pontosan érti és érzi a műfaj működését. A lemez legnagyobb erőssége talán az a belső energia, amely végig ott lüktet a dalokban, és amelyből a hallgató is képes erőt meríteni.

„Ez a lemet annak a bizonyossága, hogy az ember a saját romjai között is képes újra felállni, ha elég hangosan üvölt a szívében a tisztaság”

A Heavenfall nevű olasz zenekar alapítása 2003 környékére datálódik és a most megjelent Thorn a második lemezük. Bizony az ember ilyenkor elgondolkodik, hogy hoppá! hogy is van ez, 23 év alatt két lemez? Ráadásul a debüt anyag is 2012-es volt. Nem csoda, hogy a csapat teljesen ismeretlen volt előttem. Azonban megvan a magyarázat, a zenekar tagjai élik a maguk polgári életét, ha pedig kedvük tartja, zenélnek. Gyakorlatilag a mostani album is a csillagok együtt állasának köszönhető.

A dalok megírásában és a felvételek elkészítésével sem kapkodnak a talján zenészek, hisz a Thorn dalainak egy része már évekkel korábban készen állt. Szándékosan nem rögzítették őket, mert érzelmileg sem álltak készen még rá. Hát nem egy szokványos zenekari menedzselés az biztos.

Egyébként pontosan a hosszú érlelési folyamat miatt, érezni a Heavenfall dalaiban a mélységet és az érettséget. A hangzás is tudatosabban lett sötétebb, súlyosabb, melodikusabb és kiforrottabb.

A banda zenei DNS-e valahogy úgy fogalmazható meg a legpontosabban: modern, érzelmileg mély, a klasszikus alapokat sötét, néhol progos megoldásokkal fűszerezve. Ha konkrét hatásokat kéne megemlítenem, akkor a Nevermore-t és az Iced Earth-t mondanám.

A lemezt kétszer hallgattam meg és minél jobban belemerültem annál több mindent mutatott meg. A nyitó Squall-Led azt, hogy kell egy metal lemezt indítani és, hogy a zenekar komolyan gondolja a dolgot. Az erő, dögösség és dallamok kéz a kézben járnak a Thorn-on és a Sudden Zenith-ben pontosan ez hallható. De, hogy lássunk a Heavenfall sokszínűségére is példát, arra ott van a Left a Part, mely emlékeztet rá, hogy vannak sebek, melyek sosem gyógyulnak be. A zenekar viszont jó kőművesmesterként építkezni is tud, mint a Lingering Under The Acid Rainben, a dal végére megmutatva, hogy hagy nyomott rajtunk az élet napról- napra. Illetve ugyanez az építkezés zajlik az album egyik legjobbjában, a Ora Pro Nemine-ben. Ami még nálam nagyon működik az a Midnightingale, szintén épül, és  izgalmasan hullámzik. Két szerzemény, ami nekem nem annyira jön be, a komorabb, No Candleligth és a Thorn leghosszabb progos ízekkel megspékel záródala, a Stratonium.

Az album hangzásileg rendben van, a zenészi teljesítmény szintúgy. A pálmát a két gitáros viszi el, Pave és Simo riffközpontú játéka miatt működik igazán a lemez. Dest dinamikusan használja a hangját, a ritmus szekciót alkotó Ste basszer és Marco dob, stabilan, feszesen és vastagon biztosítják az alapokat.

A zenekar fegyelmezett, erős alapokra épít, amelyekre nagyívű dallamok feszülnek rá. A dalok hangulata váltakozik, de a végső tónus mindenhol szigorú és komor. A Heavenfall ereje ebben a kettős szerkezetben áll: kemény alap + emelkedő dallamív, feszesen összezárva.

A Thorn nem csupán dalok gyűjteménye, hanem egy érzelmi utazás. Sebekről, veszteségekről, reményről és önismeretről mesél, miközben végig megőrzi azt a melankolikus szépséget, amely a Heavenfall zenéjének egyik legnagyobb erőssége. Olyan album, amely nem feltétlenül az első hallgatáskor tárja fel minden titkát, de minden visszatéréssel egyre többet mutat magából.

„A dalokban fegyelem van, amelyet csak a komor alapok törnek meg. A dallamok magasra emelnek, de mindig visszahullanak ugyanabba a sötét térbe.”

A Keops egy horvát zenekar, amely 1995-ben alakult Rijekában. A több mint harmincéves múlt ellenére a társaság még csak a negyedik albumánál tart. Ennek oka, hogy a zenekar pályafutása meglehetősen széttagolt, tagcserékkel és hosszabb inaktív időszakokkal tarkított. Az egyetlen megmaradt alapítótag, Bruno Macetić mozgatja a szálakat, az együttes gyakorlatilag köré szerveződik. Tavaly csatlakozott a bandához Vana Beara énekesnő, aki új lendületet és friss impulzusokat hozott a zenekar életébe.

Stílusuk a hard rockból kinőtt, modernizált heavy metal. Egy interjúban elmondták, hogy a Bitter Story of Humanity a modern élet kiüresedéséről szól, és a világ szétesett állapotát mutatja be komoly érzelmi súllyal.

Nem csoda, hogy a komorabb hangulat átlengi az egész lemezt, ugyanakkor a dalok megkomponálása, hangszerelése és nem utolsósorban előadása is magas színvonalon mozog. A lendületes nyitó Wall of Death kiváló refrénjével máris egy kijózanító pofonnal ér fel, ahogyan a Misery Memento is, bár annak nyitóriffje erősen emlékeztet az Iron Maiden 2 Minutes to Midnight témájára. A címadó dal szigorúságát a szinte csípőből előrántott, remek dallamok teszik izgalmassá. Megkockáztatom, hogy ez a lemez szíve és lelke. A The Rite ha akarod, ha nem, egyszerűen beszippant, a She Sells pedig a zenekar gyökereit villantja fel a hetvenes éveket idéző dallamvilágával. Az album talán legnyomasztóbb tétele a támadó és agresszív Sinner, amely kíméletlen szembenézés az emberi természet árnyoldalaival.

A zenekar teljesítményébe nehéz lenne belekötni. A már említett Vana Beara hangja karakteres, előadásmódja hiteles és magabiztos. Bruno Macetić és a másik gitáros, Branimir Habek stabil alapokon nyugvó játéka szállítja a groove-orientált riffeket, míg a ritmusszekció, Zoran Ernoić basszusgitáros és Adam Miller dobos személyében kellő mélységet, pontosságot és energikus húzást ad a daloknak.

A lemez hangzása erőtől duzzadó, modern hard rock és heavy metal, amely már az első másodperctől odacsap. A sötétebb tónus végig ott lüktet a háttérben, a dalok pedig természetesen állnak össze egységgé. Nincs erőlködés, csak kiváló dallamok, masszív groove-riffek és magabiztos építkezés. A végére ugyan valamelyest visszaül a lendület, de még így is bőven az „újraindítós, még egy kört megérdemel” kategória.

„Ez a zene befelé húz, rétegeket hánt le, és közben könyörtelenül pontos marad. A sötét tónus nem dísz, hanem szerkezet — a dalok úgy állnak, mint egy hideg, mégis tökéletesen megmunkált építmény.”