Harmincöt éve jelent meg a Sing Sing második nagylemeze, a Törvények nélkül. A kilencvenes évek elejének magyar rockéletében ez már egy olyan időszak volt, amikor a korábbi évtized hangzásvilága mellett új zenei irányok és új zenekarok is keresték a helyüket. A Sing Sing pedig éppen ekkor lépett egyet előre: a második album már egy érettebb zenekart mutatott, és meghozta azt az országos figyelmet, amelyre az első lemez után még várni kellett.

A zenekar második lemeze már más arcát mutatja, mint az első. Az még egy nyersebb rockzene volt, a Törvények nélkül viszont egy magyar hard rock/glam metal album, amely mélyebb hangzást kapott, és amúgy jól is szól. Igaz, a korszaknak megfelelően kissé steril, hangulatában azonban negatívabb.

1991-ben a Sing Sing már túl volt az első lemezén, amely egy ígéretes fiatal zenekar képét mutatta, ám az országos áttörés még váratott magára. A második anyag viszont már egy érettebb, kiforrottabb arculatot tükrözött.

A felállás nem változott: Abaházi Csaba énekelt, a két gitáros Abaházi Zoltán és Csarnoki Antal volt, míg a dobos Boros Péter, a basszusgitáros pedig Hangyássy László.

Nézzük a jobb szerzeményeket.

A Miért játszol a tűzzel íve jól működik: a komorabb részek után a refrén valóban kinyitja a szerzeményt. A Holnap gyermekei viszont nagyon eltalált. A refrén különlegessége még inkább kiemeli a dal mondanivalóját, mert a zenei karakter és az érzelmi tartalom együtt működik. Igaz, kicsit a beatkorszakot idéző refrénje van.

Az Ártatlanul azért működik, mert nincs túlbonyolítva: dögös, húzós, és van benne elég energia ahhoz, hogy azonnal megmozdítson. A Tűrd el, ha fáj pedig olyan, mint egy ökölcsapás, amelyhez nem kell külön használati útmutató. Ez az, amit az ember egy rockdalban keres.

A Sing Sing karrierje a Törvények nélkül után felfelé ívelt. Nem csoda, hiszen a lemez fogadtatása kedvező volt, és a zenekar ezt követően országos turnéra is indult, amelyen a műsor gerincét a lemez dalai adták.

Ez volt az az album, amely a tehetséges, feltörekvő zenekarból szélesebb körben ismert hard rock együttest formált.

Az is igaz azonban, hogy a Törvények nélkül nagyon erősen kötődik a korszak magyar rockos, heavy metalos világához. Nem a bonyolultságával akar nyerni: a legerősebb számai éppen azok, amelyekben dög, húzás, lendület és karakter van. Nem baj, ha egy dal nem talál fel semmi újat, ha közben működik.

A lemez újrahallgatása valódi utazás volt a kilencvenes évek elejére, amikor a társadalomtól a zenéig minden a változásról szólt. Zeneileg a korong abszolút szerves része az akkori közegnek. Lehet, hogy mai füllel már máshogy rezonál, de a Törvények nélkül megítélésében a nosztalgia és a korszak emlékképei mindenképpen meghatározó tényezők.

Egy őszinte, dögös és korszakos magyar rockalbum ez. Bár nem minden dala egyformán erős, a jobb pillanataiban meglepő pontossággal kapja el azt a közvetlen, húzós rockérzést, amit azóta is keresünk.

„Az idő sok mindent elvesz az ember emlékeiből, de vannak dallamok, amelyek harmincöt év múltán is ugyanott találnak ránk, ahol egykor elhagytak.”

A Heti Metal két köre után most jöjjön egy újabb zenei kitérő. Sabaton, Architects, Trivium és Doro mellett is akadnak friss dalok, amelyek egészen más irányokba visznek. Nyolc új single, nyolc különböző hangulat – a hősies metal energiáitól a gépies ipari lüktetésig.

Sabaton – Templars (Single)
A Templars egy tipikusan hősies, menetelős Sabaton-tétel, ahol a csapat a történelmi tematikát masszív, arénás energiával húzza fel.

Architects – Machine (Single)
Búskomor, mégis felemelő érzelmi utazás: az Architects a Machine-ben a gépi kimértséget és a mély, emberi fájdalmat gyúrja össze egy lassan építkező, majd elementáris erővel kinyíló dallamtengerré.

Trivium – Dead Inside Of Me (Single)
Ütős, dallamos, fogós és súlyos – a Trivium új dalmegjelenése egy modern metal-tétel, amely az első pillanattól mozgásba hoz. A dal érzelmi mélységgel és feszes energiával dolgozik, mintha egy belső árnyék próbálna hanggá válni.

Helion Prime – Live And Die On This Day (Single)
Építkező, melódikus és hősies – a Helion Prime új single-je egyetlen dalban hozza azt a nagyívű lendületet, amiért a csapatot szeretni lehet. A tétel fokozatosan emelkedik, mintha egy hitvallás épülne fel hangról hangra.

Doro – Rock You 2 Death (Single)
Tiszta, ösztönös rockenergia mellébeszélés nélkül: Doro a Rock You 2 Death-ben a tőle megszokott, szívből jövő, sodró lendülettel ragadja magával a hallgatót.

Ministry – Singularity (Single)
Lüktető, fejrázós és gépies – a Singularity a Ministry klasszikus impulzusát modern, feszes ritmusokkal húzza fel. A tétel végig vibrál, mintha egy digitális vihar akarna áttörni a hangfalakon.

Atavistia – In the Shadow of Tomorrow (Single)
Harcias, sebes és nagyívű: az Atavistia az In the Shadow of Tomorrow-val egy hősies, folk-színezett death metal-vágtát szállít, amely az első pillanattól kezdve megállíthatatlanul húz maga után.

Dragon Corpse – The Chosen (Single)
Lendületes, izgalmas és feszes – a Dragon Corpse új dalmegjelenése egy adrenalindús modern death-tétel, amely az első másodperctől húz. A dal olyan, mintha egy gyorsuló erő menetelne előre, megállíthatatlanul.

A Heti Metal második körében már jóval súlyosabb vizekre evezünk. Asenblut, Game Over, Nonpoint és The Bleeding mellett is akadnak olyan lemezek, amelyek nem hagyják könnyen nyugodni a hallgatót. Thrash, modern metal, súlyos atmoszférák és kompromisszummentes energiák – nyolc újabb lemez, nyolc különböző megközelítés.

Asenblut – Urgewalt
Nyers, mégis grandiózus pagan/viking metal: az Asenblut brutális riffeket és himnikus refréneket gyúrta össze az Urgewaltot, mintha a csatamező pora kelne életre a dallamokban.

Game Over – When Darkness Falls
Éles, mint a borotva: a Game Over a modern olasz thrash metal legfeszesebb, leghasítóbb arcát mutatja meg a When Darkness Falls-on.

Blackment – Pandemonium Portrait
Sötét elegancia és feszes ritmusok: a Blackment a Pandemonium Portrait-tel szintet lépett, remekül ötvözve a húzós, kemény témákat a lebegő, dallamos atmoszférával.

Deathyard – Here & Now
Mélyre húzó, nyomasztó sötétség: a Deathyard a What I Feel Inside-hoz képest még komorabb, személyesebb vizekre evez, ahol a hömpölygő témák észrevétlenül szippantják be a hallgatót.

Nonpoint – The Last Word
Folytonos feszültség és elszabadult energia: a Nonpoint a The Last Word-ön megalkuvás nélkül, egyetlen megállíthatatlan hullámként zúdítja ránk a modern amerikai rock lüktetését.

Hanging Garden – Dream Death
Gondolatébresztő, feszült és mélyen atmoszférikus: a Hanging Garden második lemezével egy tudatosan felépített, sötét utazásra hív, ahol a témák rétegről rétegre szippantják be a hallgatót.

The Bleeding – Godless Communion
Könyörtelen és pusztító energiabomba: a The Bleeding a Godless Communion-ön mindenfajta teketóriázás nélkül, végig feszülten és brutálisan csap le minden egyes riffet.

The Noctambulant – Revival
Fojtogató, fekete és kompromisszummentes: a The Noctambulant megállás nélkül támadó, brutális témákkal árasztja el a hallgatót, mintha a puszta sötétség is beállt volna a zenekarba.

A Heti Metal első körében ezúttal is többféle zenei világ találkozik. Anthrax, Hansen, Villagers Of Ioannina City és The Eternal mellett is akadnak izgalmas felfedezések és ismerős nevek. Hard rock, metal, progresszív hangképek és különleges zenei hatások – nyolc lemez, nyolc eltérő megközelítés.

Anthrax – Cursum Perficio
A Cursum Perficio egy dallamos, modern thrash/groove metal visszatérés: az Anthrax tíz év után is feszes, élő energiájú LP-t tett le az asztalra, ami egyszerre nosztalgikus és friss.

Hansen – Born With A Hammer
Súlyosabb, sötétebb tónusú anyag, amelyben Hansen egy évtized elteltével is óriási lendülettel formálja meg a modern heavy és power metal alapjait.

The Bites – The Bites
Napsütötte, mégis dögös LA-életérzés: a The Bites a klasszikus hard rock lazaságát és a dögös, fogós dallamokat ötvözi pörgős, modern energiákkal.

Gary John Barden – Empowered Emotions
Időtlen, elegáns és őszinte: Gary John Barden a klasszikus MSG-vonal hagyományait idézi meg, megmutatva, hogyan szól a régi iskola rockja teljes fegyverzetben.

Villagers Of Ioannina City – Venceremos
Mélység és sodrás a görög Villagers Of Ioannina City új albumán, amely a balkáni népzenét hipnotikus ritmusokkal és modern dinamikával gyúrja össze.

Velveteen Queen – The Greater Good (Single)
Csontnélküli svéd rock/metal elegancia: a Velveteen Queen lendületes, pulzáló témákkal és ragadós dallamokkal pörgeti fel a skandináv energiákat ezen az új dalon.

Playgrounded – A Flower To Water
Feszült, fojtogató hangulat és az elegáns, kimért építkezés tökéletes egyensúlya: a Playgrounded a harmadik albumára mesteri szintre emelte sötét, nyomasztó progresszív metalját.

The Eternal – Obscured Horizons
Intelligens, igényes és mély – The Eternal nyolcadik lemeze elegáns, rétegzett és kifinomult atmoszférát épít, amely végig magával húz. A dalok lassan nyílnak ki, mintha egy távoli horizontot figyelnénk, amely minden pillanatban új arcot mutat.

Vannak vasárnapok, amikor nehéz választani a jó lemezek közül, mert egészen különböző irányokból érkeznek, mégis mindegyikben van valami, ami miatt érdemes továbbhallgatni. A mostani Fémkapszulába három ilyen album került: más hangulat, más út, más világ – de mindegyik hagyott bennem valamit.

Xandria – Eclipse

A német szimfómetalos Xandria 1994-ben alakult, az Eclipse pedig a kilencedik nagylemezük. A jelenlegi felállást Ambre Vourvahis énekesnő, Marco Heubaum és Robert Klawonn gitárosok, Tim Schwarz basszusgitáros és Dimitrios Gatsios dobos alkotják. A zenekar több énekesváltással és belső nehézséggel is megküzdött, de Ambre 2022-es érkezésével új korszak kezdődött.

Az Eclipse szókimondóbb és kísérletezőbb anyag, amely a szimfonikus elemeket bátran ötvözi kelta motívumokkal, kemény riffekkel és filmszerű hangzással. Már a címadó Eclipse megmutatja, milyen világba érkezünk: dögös, komoly hangulatú darab, amelyben a szimfonikus dallamok és a különböző rétegek egymásra épülése adja az erejét.

A The Shannon's Home megadallamos, folkos részeivel pedig kicsit a Nightwish világát idézi. A Masquerade szintén azt bizonyítja, mennyire természetesen illenek a folkos elemek ebbe a szimfonikus metalos közegbe. A The Grand Delusionben viszont óriási szimfonikus terek, emelkedő dallamok, súlyos gitárok és filmszerű feszültség találkoznak.

Az Eclipse akár egy nagyszabású középkori eposz filmzenéje is lehetne – vagy épp fordítva: ez a lemez szinte ordít egy látványos fantasy-adaptációért.

A zenekar mesterien bánik a dallamokkal; ízlésesen elkerüli a giccses, szirupos kliséket, és az egészet dögös, súlyos riffekre építi rá, amelyekre tökéletesen ül a szimfonikus réteg. A melódiák könnyedén, magától értetődő természetességgel áradnak, majd koronaként helyezkednek el a dalok tetején. Ebben a műfajban ez számomra csúcskategória.

Ambre teljesítménye pedig telitalálat. A hangja lenyűgöző, de szerencsére nyoma sincs benne a túltolt, mesterkélt áriázásnak – pontosan azt és úgy hozza, amit ez a zenei világ megkíván. Kiválóan énekel, a végeredmény pedig egy végtelenül szórakoztató, könnyen beszippantó zenei élmény.

„Van zene, amely nem egyszerűen megszólal, hanem kaput nyit egy másik világra.”

Deceptor Reign of Terror

Hogy kinek ajánlanám a Deceptor – Reign Of Terror albumát? Először is annak, aki nem idegenkedik a death metaltól, amelybe fecskendeztek egy adag thrash metalt, de még egy kis grindcore-t is.

Akinek bejönnek a tonnás súlyú, S.O.D.-hatású, betonfal vastagságú riffek – Red Dawn. Vagy aki kedveli az Exodus-féle középtempós darálást – Human Cavity. Aki a szélsebes death/grind zúzásért lelkesedik – Join or Die. Vagy aki szereti a húzd meg, ereszd meg szerkezetű tételeket – Firing Squad. A Whammer pedig azoknak lehet érdekes, akik a zúzás és a szerkezeti változatosság találkozásáért rajonganak. Aki pedig kíváncsi, milyen az, amikor az Exodus és a Slayer death metalos alapokon keveredik, az hallgassa meg a Fog Of Wart annak szintén van itt keresnivalója.

A Deceptor Észak-Karolinából származik, a Reign Of Terror pedig az első albumuk. A zenekar trióban nyomja: Gabe Early – ének, basszus és minden más; Andrew Harper – dob; Preston Lanier – gitár.

A Deceptor ezzel a lemezzel bebizonyítja, hogy az agresszió akkor jó, ha van karaktere. Ez egy súlyos, agresszív és sebességmániás death/thrash anyag, amely leginkább akkor talál be, amikor a pusztítás mögött a riffeknek is van saját arca. A Deceptor nem kopogtat az ajtón: rárúgja a falat, aztán még gyorsan át is szalad rajta.

„Ami igazán mélyre ér, annak nem kell kopogtatnia: egyszer csak ott találjuk magunkban.”

Beartooth – Pure Ecstasy

Az amerikai Beartooth 2021-es Below albuma hatalmas csalódás volt számomra. Nem volt egységes, és körülbelül csak a felét tudtam értékelni. Így a 2023-as The Surface már kimaradt. Szerencsére a Pure Ecstasy dalait viszont meghallgattam.

Már a címadó Pure Ecstasy-ban együtt van a Beartooth ereje és dallamossága. Az Eyes Closed olyan, mint egy ökölbe szorított kéz, amely közben még dallamot is fütyül. A Bullshit esetében a dallam nem megszelídíti a keménységet, hanem karaktert ad neki. Jó, hogy punk/rockosabb kitérők is helyet kaptak az albumon, mert ezek, például a Beautiful Again, színt visznek az anyagba.

Az album legjobbjai számomra a Free, a Sorry és a You. A Free egy Beartooth-összetevőkből felépített hullámzás, a Sorry a riffek és dallamok épülő erejéből gyúrt darab, a You pedig egyszerűen visz magával.

Érdemes kiemelni Caleb Shomo énekteljesítményét, aki kihozza magából a maximumot, valamint a két gitáros, Kamron Bradbury és Zach Houston dögös, ütős gitárjátékát és riffjeit.

Örülök ennek a lemeznek. Igaz, hogy ugrottam egyet a lemezeikkel, de ez kifejezetten jó album lett. Egyértelműen a dögös, kemény riffekre épül, és bár a dallamok néha még mindig kicsit sziruposak, már egyáltalán nem bántóak. Feszültebb és dühösebb is ez a lemez – kellemes csalódás, na. Visszaadták a beléjük vetett bizalmamat, és jó érzéssel gondolok erre az albumra.

„Van, amikor nem a régi hang tér vissza, csak az érzés, amely miatt egykor hinni kezdtünk benne.”

Harmincöt éve jelent meg Ozzy Osbourne egyik legfontosabb szólólemeze, a No More Tears, amely ennyi idő után is képes megszólítani az embert.

Mi, zenerajongók abból a szempontból szerencsések vagyunk, hogy kedvenc előadóink lemezeit akkor is tudjuk hallgatni, ha már nincsenek közöttünk. Nem kell ahhoz elutaznunk a világvégére, hogy egy-egy kulturális kincset megcsodáljunk, csak elővesszük a lemezeiket, és már hallgathatjuk is őket. Ozzy, Lemmy, Dio, Bon Scott ott énekelik kedvenc dalainkat a saját nappalinkban, ahányszor csak akarjuk. Hálásak lehetünk érte.

Ozzy Osbourne-hoz érdekes viszony fűz. Érzelmileg sokkal jobban kötődöm a szólóanyagaihoz, mint a Black Sabbath lemezeihez. Ennek az az oka, hogy mire megvilágosodott a zenei identitásom, már nem Ozzy volt a Sabbath énekese. Viszont a Bark at the Moon, a The Ultimate Sin vagy épp a No More Tears pont a fiatalságom fénykorában talált meg. Így pedig egyértelmű a kötődés.

Még mielőtt azonban megnéznénk azokat a dalokat, amelyek hatottak akkoriban rám, nézzük meg a korszak zenei – és benne Ozzy – helyzetét is.

Az 1991-es No More Tears album készítése idején Ozzy Osbourne életében először próbált meg teljesen józanul dolgozni. Bár a józanságra való átállás komoly feszültséggel járt, ez az új állapot friss kreatív lendületet adott a munkának.

A lemez végül Ozzy szólókarrierjének egyik legmeghatározóbb, legsikeresebb anyaga lett. A sötétebb gondolatok és a magánéleti küzdelmek nem tűntek el, de a korábbi káoszt felváltotta a kidolgozottabb dalírás, a dögös groove-ok és a modernebb, lecsiszoltabb heavy metal hangzás. Zakk Wylde karakteres gitárjátéka és Lemmy Kilmister dalszerzői segítsége pedig tovább erősítette a lemez anyagát.

1991 a heavy metal történetének egyik legmeghatározóbb fordulópontja volt. Miközben a Metallica Black Albuma világméretű stadionkedvenccé tette a műfajt és elhozta a mainstream áttörést, a földalatti mozgalmakban a death és black metal úttörői teljesen új, extrém határokat feszegettek. A műfaj nem tűnt el, hanem egyszerre vált széles körben közismertté és elképesztően sokszínűvé.

Míg az amerikai piacon a No More Tears elsősorban a rádiók és az MTV slágerlistáit meghódító, monumentális visszatérésként futott be, Európában a közönség inkább a sötétebb, dögösebb tónusokat és a dalok mélyebb struktúráját értékelte. A lemez tökéletes egyensúlyt teremtett: egyszerre hozta a közérthető, rádióbarát slágereket és a dögös, érett heavy metal hangzást.

A No More Tears felvételekor a frissen józan Ozzy még tele volt kétségekkel, és maga sem sejthette, mekkora hatású lemezt tesz le az asztalra. Később azonban már az egyik személyes kedvenceként hivatkozott rá: ezen az anyagon állt össze tökéletesen a gépezet, és itt érett be igazán a közös munka Zakk Wylde-dal.

Ozzy és Zakk mellett olyan zenészek játszottak az albumon, mint Randy Castillo dobos, Bob Daisley basszusgitáros és John Sinclair billentyűs.

A munkamegosztás úgy zajlott, hogy a dalok javarészt jammelésből születtek, melyeknek fő pilléreit Zakk hozta, Bob pedig volt a titkos fegyver, több szöveg és dalszerkezet származik tőle. És ha már szövegek, Ozzy megkérte Lemmyt, írjon neki pár dalszöveget, és a jó öreg, bibircsókos pár nap alatt hatot írt neki. Ebből négy, a Mama, I’m Coming Home, az I Don’t Want to Change the World, a Desire és a Hellraiser fel is került a lemezre. Érdekesség, hogy utóbbi dal a Motörhead March ör Die albumán is szerepel. Ozzy pedig meghatározta a szövegek témáit, és ő írta az énekdallamokat.

Az album két legnagyobb slágerére sok szót nem vesztegetnék, hisz ezt mindenki ismeri. A Mama, I’m Coming Home egy szép ballada, a címadó No More Tears pedig egy basszusból épülő alap, mély gitárokkal, Ozzy hangjával – az egész kiválóan eltalálva. A Desire-t viszont nagyon rég hallottam. Rögtön libabőrt hozott: húzós, lendületes, dögös, tipikus Ozzy-dallamokkal.

A Mr. Tinkertrain dögös, tipikus Ozzy, de közben érzed rajta azt a fajta nagyobb léptékű, amerikai gondolkodást. Vannak benne hatásvadász pillanatok, de nem zavaróak. Sőt, valahogy hozzátartoznak a dalhoz.

És akkor most jönnek azok a dolgok, amiért érdemes újrahallgatni ezeket az albumokat. Ugyanis az újrafelfedezéseknek van egy különleges varázsuk: ugyanazt a dalt hallgatjuk, mint több mint harminc évvel ezelőtt, csak közben mi is megváltoztunk.

Ilyen újrafelfedezett dal nálam a Road to Nowhere, amelyen érezni, hogy az amerikai piacra íródott, illetve a S.I.N., ahol a dallam teszi emlékezetessé a keménységet. És talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit most hallok benne: Ozzy ezen a lemezen már pontosan tudja, hogyan kell a saját világát szélesebbre nyitni anélkül, hogy elveszítené önmagát.

A kritikusok szerint a No More Tears Ozzy egyik legérettebb, legösszeszedettebb albuma: modern, súlyos, dallamos, és tele van időtálló csúcspontokkal. A lemez egyszerre hozott stadionos slágereket és sötétebb, komolyabb témákat – és ezzel újra a metal élvonalába lökte Ozzyt.

Az album kereskedelmileg is az egyik legsikeresebb szólólemeze lett. Az USA-ban négyszeres platina minősítést ért el, a Billboard 200-as listán pedig a hetedik helyig jutott.

A No More Tears Nem egyenes vonalú. Nem végig ugyanolyan tempójú. Hol felgyorsul, hol leül, hol sötétebb, hol érzelmesebb, hol pedig egyszerűen csak odaver. De végig van benne valami, ami visz tovább.

Harmincöt év alatt sok minden megváltozott körülöttem, és én sem ugyanaz az ember vagyok már, aki annak idején először hallgatta ezt a lemezt. De amikor megszólal Ozzy hangja, néhány pillanatra mégis visszatér valami abból az időből.

„Az idő elviszi az éveket, megváltoztat bennünket, de vannak dallamok, amelyek egy pillanatra visszaadják azt, amit már rég elveszettnek hittünk.”

Ha metal tananyag lenne egy zenei iskolában, és a tanár megkérdezné:

• No, Pistike, mit tudsz a Cancer Bats zenekarról?

Mivel Pistike készült, már hadarná is a bebiflázott leckét.

• A kanadai Cancer Bats 2004-ben alakult, a hardcore és sludge határán mozgó, kultikus koncertbanda, amelyet a színtér a nyers, őszinte energiájáért tisztel. Több mint húsz éve ugyanazzal a koszos, harapós lendülettel rombolnak, és ez a hitelesség tartja őket a felszínen. A Give Me Dirt a zenekar nyolcadik stúdióalbuma.

A Cancer Bats zenéje olyan, mintha egy hardcore punk banda belezuhanna egy olajos sludge-gödörbe, majd stoner-groove-okkal mászna ki belőle. Nyers, energikus, koncertre optimalizált hangzás, amelyet a punk lendület és a southern ízű riffek tartanak össze. Liam Cormier frontember motoros túrái is inspirálták a 2026-os Give Me Dirt albumot, a címadó dal pedig egy nepáli hegyi út élményéből született. A zenekar tagjai Liam mellett Mike Peters dobos, Jaye Schwarzer basszusgitáros és Jackson Landry gitáros, aki 2023-ban csatlakozott a csapathoz.

A cím egy nepáli hegyi úton látott szemetes feliratából született, ami belső poénná, majd albumfilozófiává vált. A zenekar a nyers, koszos, őszinte energiát akarta megőrizni, és ez a hangzásban is jól érezhető. A lemez 2026. augusztus 7-én jelent meg.

• Nagyon jó, Pistike, most mondj pár szót a zenekar nyolcadik, Give Me Dirt albumáról.
• A World Wild Fire Death Race végig ugyanazzal az intenzitással támad, brutális energia közepébe beenged egy kis levegőt, amitől még nagyobbat üt. A Don’t Trip nyers riffek, zakatoló ritmus, megállás nélküli fejmozgás. A címadó Give Me Dirt pedig olyan, mint amikor a groove pumpálja a véred, iszonyat kemény.

A Long Tooth az a pillanat, ami miatt nem válik egyhangúvá egy brutális lemez: dallamosabb, elszállósabb, más, mint a többi. A Prognosisban pedig a súlyos alap fölé emelkedő dallamok, középen egy lebegő résszel, mely az erőből nemhogy elvesz, csak még hozzáad.

A lemez állat módjára szól, minden fronton erős teljesítményekkel, mintha a zenekar egyetlen pillanatra sem engedné el a gyeplőt. A Give Me Dirt egy energiabomba: dühből, porból és rohanó riffekből összegyúrt lendület, amely úgy ront neked, mint egy megvadult pitbull, ha túl sokáig néztél a szemébe.

A Cancer Bats zenéje elkapja az embert, főleg, amikor a düh vagy az elkeseredettség már belül gyűlik – ilyenkor a dalok nem csak szólnak, hanem neked feszülnek.

A Give Me Dirt a Cancer Bats egyik legfegyelmezettebb, mégis legnyersebb anyaga: minden hangszer pontos, minden energia kontrollált, és a zenekar olyan stabil teljesítményt tesz le, amely egyértelműen megmutatja, mennyire természetesen működik náluk a hardcore, a sludge, a punk és a súlyos groove-ok találkozása.

• Jól van, Pistike, ez szép volt, ötös.

„A por leül, a riffek elhallgatnak, de ami egyszer belénk mart, az ott marad – mint egy út emléke, amelyről nem is tudtuk, hogy egyszer még hiányozni fog.”

A magyar underground metalban most is akad bőven felfedeznivaló. Ezúttal kilenc különböző arcát mutatjuk meg a hazai mezőnynek, a tradicionális power metaltól az atmoszférikus black metalig. Ismét egy csokor hazai lemez és EP, amelyek bizonyítják, hogy az underground továbbra is tele van ötletekkel, karakterrel és felfedezésre váró zenékkel.

Burning Sun – Power of Survive

Száguldó riffek, klasszikus dallamok és gőzerő – a Burning Sun a Power of Survive-ban mesteri módon frissíti fel a tradicionális power metalt.

Wall Of Sleep – Monolith [EP]

A Monolith egy igényes, érzelmes és dögös doom/stoner EP, ahol a Wall Of Sleep a lassan hömpölygő súlyt meleg, organikus hangzással és karakteres dallamokkal tölti meg.

Babona – Memories [EP]

A sötétség itt nem fenyeget, hanem a lélek mélyére mutat, ahol a hangok között lassú, komor fény vibrál, mintha az emlékek is súlyt kapnának, és a mélyben egy töredezett, lassan mozgó árnyék marad.

 Hetumoger – Már régóta

A Már régóta egy jól hangszerelt, rétegzett pagan/folk metal visszatérés, ahol a Hetumoger húsz év után is pontosan tudja, hogyan kell természetes, organikus hangzást építeni. A lemez egyszerre földszagú és emelkedett – olyan, mintha egy régi történet nyílna meg új fényben.

Rettenet – Sundance [EP]

Alternatív, progos és dögös – a Rettenet ezen a debütáló EP-n bátran lép ki a megszokott keretekből, és egy sajátos, elvont, mégis húzós világot épít.

Gormoth – The Sigh of the Earth [EP]

Természetközeli, áramló és atmoszférikus – a Gormoth ezen az EP-n a melankolikus black metal legbelsőbb, legorganikusabb oldalát hozza. A dalok lassan építkeznek, mégis húznak, mintha a föld sóhaja rezegne végig a hangokon.

Informer – The End of Something Never Started [EP]

A The End of Something Never Started egy feszült, erőteljes kecskeméti metalcore EP, ahol az Informer a modern, szikár riffeket érzelmi súllyal és tudatos feszültségépítéssel kapcsolja össze.

Svoid – Spiral Dan MMXXVI [EP]

A Spiral Dan MMXXVI úgy szól, mint egy sötét, lassan örvénylő gondolat, amelyet a dallamok tartanak mozgásban. Izgalmas, erős és mélabús – a Svoid ezen az újrafelvett EP-n a dark rock/metal legmélyebb, legatmoszférikusabb oldalát hozza.

Southrise – Rohad a föld

A rohad a föld egy súlyos, groove központú anyag, ahol a Southrise a Pantera féle harapós riffeket, Akela ízű dögösséggel és lendületes dinamikával húzza össze.

A Heti Metal után most jöjjön egy kis ráadás. Slipknot, Forbidden, Insomnium és még néhány izgalmas név hozott új dalokat. Kilenc friss tétel, kilenc különböző hangulat.

Slipknot – Arsenal (Single)

Erőteljes, elektronikus és ipari hangzású Slipknot-single, ahol a zaklatott ritmusok és gépies textúrák feszültsége végig uralja a teret. Modern, agresszív és pulzáló.

 Orbit Culture – Nuclear God (Single)

Súlyos, feszes és robbanékony új dal – egyértelmű jelzés arra, hogy az érkező album nem fog finomkodni.

Forbidden – Burning the Lungs of Earth (Single)

Erőtől duzzadó, szélsebes, dallamos Bay Area thrash tétel, ahol a Forbidden a klasszikus ’80-as évekbeli energiát modern, pengeéles hangzással turbózza fel. Feszes és támadó.

Insomnium – Arch of the Sky (Single)

Tiszta, széles atmoszférával építkező dal – olyan előre mutató darab, amely egyértelműen jelzi, merre tart az Insomnium.

Enterprise Earth – Neo-Promethean (Single)

Izmos groove-ok, sötét melodika és milliméterpontos düh – az Enterprise Earth új dala a modern death metal kompromisszummentes támadása.

Scardust – Symphony (Single)

Progresszív elegancia és nyers erő találkozása: a Scardust legújabb tétele a komplex szimfonikus metalt egy magával ragadó, színpadi fényű duettel kelti életre.

Ov Sulfur – Disciple (Single)

Kíméletlen, sötét és elfojtott düh – a Disciple pusztító deathcore-csapás, amellyel az Ov Sulfur a legmélyebb, rituális brutalitást szabadítja el.

Thulcandra – Black Sun Aeon (Single)

Erőtől duzzadó, dinamikus és sötét – a Thulcandra a modern black/death metal legkomorabb, mégis lendületes oldalát hozza.

Eleine – Liars Linger (Single)

Dallamos szimfónia és nyers feszültség találkozása. Az Eleine gyönyörűen építkező, magával ragadó dallal nyitja meg a zenekar új fejezetét.

A Heti Metal második körében tovább keményítünk a hangzáson. A Space Chaser, a Harlott, a Whispered és a From The Vastland mellett is akadnak súlyos, intenzív és izgalmas felfedezések. Thrash, black metal, modern metal és különlegesebb hangképek – nyolc újabb lemez, nyolc eltérő megközelítés.

Space Chaser – Razorblade Bay
Erőteljes, lendületes és tele energiával – a Space Chaser a modern thrash metal egyik legpörgősebb oldalát mutatja.

Harlott – Exsequiis
Úgy szól, mint egy acélból faragott, vadul pörgő örvény, amelyet a düh tart folyamatos mozgásban.

Whispered – Honorbound
Feszes, intenzív és csatatéri energiával telített, mintha minden dal egy precízen megkomponált harci manőver lenne.

Til The End – Til The End
Erőteljes és melodikus debüt, modern, feszes hangzással és Veress Márton dobjainak precíz erejével.

Wrong Man – Here’s That Feeling
Elvont, áramló és izgalmas post-hardcore/alt-rock, ahol a Wrong Man a feszültséget finom dallamokkal és hullámzó dinamikával keveri.

Godslave – Godslave
Acélból faragott, pörgő lendületgép, amelyet a thrash hajt előre – dinamikus, feszes és energikus.

From The Vastland – Servant of Ahriman
A perzsa mitológia sötét tónusait pengeéles riffekkel és változó tempókkal ötvözi, könyörtelen és atmoszferikus világot teremtve.

Horizon Ablaze – Livets Høst
Mint egy lassan gomolygó, sötét füstoszlop, amelyet a belső tűz tart mozgásban – súlyos és atmoszferikus hangképek.