A Heti Metal újabb válogatásában ezúttal is nyolc különböző karakter találkozik. A Beartooth, az Exumer, az In This Moment és a Kamelot mellett dallamos, súlyos, modern és atmoszférikus hangzásokból áll össze az első rész.
Beartooth – Pure Ecstasy A Pure Ecstasy súlyos, dallamos és dühös, miközben a Beartooth most valamivel nyitottabb oldalát is megmutatja. A lemez egyszerre harap és felszabadít.
Black Spikes – Ydos Hideg tónusok, feszes ritmusok és modern megszólalás jellemzik a Ydos-t. A Black Spikes úgy épít súlyt, hogy közben végig ott marad benne a nyugtalanság.
Issa – Fire And Ice A Fire And Ice dallamos hard rock, nagy ívű dallamokkal és tiszta női énekkel. Könnyed, érzelmes, mégis határozott megszólalás.
Exumer – Death Mask Messiah Gyors, dühös és kíméletlen thrash metal, amely egy pillanatra sem enged. Az Exumer itt tényleg odacsap.
In This Moment – Witch A Witch lassan izzó, sötét és érzelmileg feszült lemez. Az In This Moment most is tud úgy súlyos lenni, hogy közben atmoszférát teremt.
Miscreance – Reminiscence Technikás death metal, amelyben a bonyolult szerkezetek mögött is ott marad a brutalitás. A Reminiscence nem könnyű falat, de éppen ettől izgalmas.
The Warning – Everything's Falling Erőteljes, érzelmes hard rock, fiatalos lendülettel. A The Warning ezúttal is megmutatja, hogy a dallamosság és a súly jól megfér egymás mellett.
Kamelot – Dark Asylum Dallamos, drámai és monumentális power metal, amelyben a Kamelot ismét nagyban gondolkodik. A Dark Asylum hangulatból és dallamokból épít várat.
A Fémkapszula ismét olyan zenekarokat hoz, amelyekkel korábban még nem találkoztam, mégis mindegyikben találtam valamit, ami miatt érdemes volt tovább hallgatni őket. A Fires In The Distance lassan kibomló, sötét atmoszféráival beszippant, a Hellionight nyers energiával támad, a Tyrant pedig a keménység és a dallamosság között találja meg a saját hangját. Nem ugyanazt keresik, és talán éppen ettől érdekes ez a mostani válogatás: mindegyik lemez máshonnan közelít, mégis mindegyik hagy maga után valamit.
Fires In The Distance – Circadian Promise
A Fires In The Distance zenekarról igazából nem is tudtam, hogy létezik. Pedig igen, 2016 óta, méghozzá Connecticutban. A Circadian Promise a harmadik lemezük, a stílusuk pedig atmoszférikus, melodikus death/doom metal, amely epikus érzelmi magasságokba is képes eljutni.
A zenekart Yegor Savonin gitáros és dalszerző, Brendan Hayter énekes/gitáros, Craig Breitsprecher basszusgitáros és Jordan Rippe dobos alkotja. Hayter érkezése új fejezetet jelentett a zenekar számára, a Circadian Promise pedig már az ő énekével készült.
A Fires In The Distance ma az atmoszférikus, melodikus death metal színtér egyik figyelemre méltó zenekara. A Circadian Promise hat hosszú tételen keresztül építkezik, és a zenekar nem a gyorsan ható megoldásokkal, hanem lassan kibomló hangulatokkal és egymásra épülő zenei rétegekkel dolgozik.
Ez már jelen is van a nyitó Of Radiance And Levitationban: dallamos, sötét gitártémák, lebegő atmoszférák, mély tónusok és folyamatosan változó hangulat jellemzi. A To You, Author Of My Fade lendületes kezdése után olyan, mint egy zuhanás, amelyben furcsa lebegés következik. A Lightless Days Of A Songless Bird pedig mélyebb, sötétebb és dögösebb karaktert hoz, miközben a dallamos és atmoszférikus rétegek továbbra is fontos szerepet kapnak.
A Once The Silence Takes Your Place szaggatottabb alapokra épül, a melodikus rétegek és a sötét dallamok pedig fokozatosan engedik felszabadulni a súlyt. A lemez egyik érdekessége, hogy a hosszú tételek ellenére sem érződik öncélúan terjengősnek: a zene folyamatosan változik, egyik hangulati állapotból vezet át a másikba.
A zenészek közül kiemelkedik Jordan Rippe dobolása, a gitárjáték pedig szintén nagy erőssége a lemeznek. A hangszerelésben az elektronikus és billentyűs rétegek is fontos szerepet kapnak, ezek sokszor nem különálló elemként jelennek meg, hanem észrevétlenül simulnak bele a súlyosabb részekbe.
Hosszú, lassan kibomló tételek uralják a Circadian Promise világát: rétegzett dalstruktúrák, hullámzó hangulati ívek és olyan dallamvezetés, amely szépen hozzásimul a zenekar dögös alapjaihoz. A melodikus gitárjáték tovább színezi ezt a képet, finoman emelve a súlyos részek fölé. A fókusz egyértelműen a hangulatépítésen van, és az odavezető út minden lépését a fenti összetevők rakják ki.
Kell hozzá egy bizonyos lelki állapot – nem mindig találja meg az embert –, de amikor igen, akkor mély, tartós barátságot lehet kötni ezzel a lemezzel.
„A Circadian Promise úgy szól, mint egy fáradt, hideg vallomás, ahol a remény már csak a háttérben pislákol.”
Hellionight – Witches’ Sabbat
Ritkán hallani bahreini metalbandákról, pedig van ilyen. A Hellionight 2016-ban alakult, és a klasszikus ’80-as évek thrash metaljának nyers energiáját viszi tovább. A kezdetben Omar Zainal egyszemélyes projektjeként indult formáció azóta trióvá bővült, és a közel-keleti gyökerek ellenére a nemzetközi underground színtéren is megvetette a lábát.
A Witches’ Sabbat a zenekar első nagylemeze, amelyen Omar Zainal énekes/gitáros/basszusgitáros, Mohd Ishaq dobos és Naji basszusgitáros játszik.
Dalaik hozzák a műfaj dühét és sebességét, mint például a Temple of Madness, amely a tempóváltásoknak köszönhetően nem válik egysíkúvá. Ez igaz a Luciferian Pride-ra is, ahol még a punkos lendület is jelen van. Más jellegű az Evilust, amely karakteres, dögös és riffközpontú, a dallamos gitárok miatt pedig több egyszerű zúzásnál.
A Temptress Goldnál azt jegyeztem fel: sebesség, sebesség, sebesség, a refrén pedig egyszerűen ránehezedik. A címadó Witches’ Sabbat megint más: súlyos riffek, vastag gitárfalak, agresszív vokál és könyörtelen energia jellemzi.
Dögös, sebességorientált old school thrash metal lemez a Witches’ Sabbat, amely nem akar többnek látszani, mint ami, de azt nagyon jól csinálja. Időnként a dallamokat és a karaktert is beengedi a riffek közé, ettől nem válik egy hosszú, egybefüggő sebességrohammá. A mindössze félórás játékidő pedig kifejezetten jót tesz neki: nincs idő elfáradni vagy elveszíteni a lendületet.
Baromi tisztán szól a lemez, a hangszeres teljesítmény pedig kifejezetten erős. Nem akartam mást, csak színtiszta thrasht metalt hallgatni – és pontosan ezt kaptam.
„A lemez úgy kavarog, mint egy démoni tánc: játékos, vad, és mégis kozmikus rendbe simul.”
Tyrant – Emergo
A metal történetében a Tyrant név elég gyakori. A szó maga egyértelműen metalos: zsarnok, uralkodó, hatalom, dominancia. Pont ezért választotta több banda, és pont ezért vált a név egyfajta fekete lyukká.
A mi Tyrantünk az Egyesült Államokban, közelebbről Michiganban ügyködik, immár 15 éve. Az Emergo a harmadik lemezük. A csapat felállása: Philip Winters énekes/gitáros, Andrew Winters dobos, Charles Barber gitáros és Salvador Mora basszusgitáros.
A Tyrant zenei DNS-e modern heavy metal, darkos énekkel és felfelé törő dinamizmussal.
A zenekar otthon, az Államokban egy feltörekvő underground szereplő. A banda olyan zenekaroknak nyitott már, mint a Deicide vagy a Metal Church.
Érdekesség, hogy a csapat 2024 őszén új stúdiót épített kizárólag az Emergo felvételéhez, és a teljes albumot egyben, élőben, zenekari felállásban rögzítették.
Az album a legjobb dalával nyit. A Righteous erőteljes gitárokkal, feszes ritmusokkal és szélesen kibomló refrénnel szab irányt. A tempós Between The Dirty And The Sky egy jól sikerült dallamívvel jön, míg az In The Light dögös alapokon szellősebb hangulattal érkezik.
Más egy kicsit a Below The Sun, ahol a lebegős atmoszférát a keménység szépen fűzi össze.
Van olyan dal is, amit egyszerűen csak jó hallgatni, visz magával, ilyen a World Anew. A címadó Emergo pedig jól zárja a lemezt, összehozva a sötétebb hangulatot és az energiát.
A Tyrant nem egyetlen tempóra épül. Van lendületes, hosszabb, szellősebb és összetettebb dal is. A sötét hangulat pedig visszatérő elem, amely nem nyomja el a dallamosságot.
Szeretem az ilyen dögös, kemény, mégis dallamos zenéket: kiérlelt, szépen hangszerelt, jól eljátszott anyag. Az énekes darkos hangja és előadásmódja elsőre nem tipikus ehhez a lendületes, dögös zenéhez, de sikerült jól összepárosítani, így a modern heavy metal kap egy markáns, sötétebb tónust is. Erőteljes lemez, csak marha rövid.
„Az Emergo tiszta, kemény, mégis finoman rezgő metal, amely egyetlen pillanatban is egész világot sejtet.”
Húsz évvel ezelőtt jelent meg az Iron Maiden egyik legösszetettebb és legkomorabb albuma, az A Matter of Life and Death.
Mikor megláttam a tavaly év végén összeállított táblázatomban, hogy az Iron Maiden A Matter of Life and Death albuma a következő kerek jubileumi lemez, azt gondoltam, hogy egy olyan album, amibe annak idején se nagyon mélyedtem bele, relatív nagy slágere a bandának nincs rajta, és amolyan elfér a többi közt dalgyűjtemény. Hát nagyot tévedtem.
Nem azért, mert minden dal klasszikus értelemben vett sláger, hanem mert a lemez komplexebb, komorabb és atmoszférikusabb oldalát mutatja az Iron Maidennek, miközben a zenekar legfontosabb védjegyei – a dallamok, az ikergitárok, Bruce hangja és az építkező dalszerkezetek – végig megmaradnak.
2006-ban az Iron Maiden egy izgalmas és erőtől duzzadó korszakot élt. Nem egy nosztalgiázó, kiöregedett veterán banda volt, hanem egy intenzív, éhes és önazonos metalintézmény.
A Matter of Life and Death a tizennegyedik Vasszűz-album, és a hosszabb dalszerkezetek miatt több mint hetven perc játékidővel bír. A lemezt masterelés nélkül, nyers hangzással adták ki, és a komor, sőt progresszív témáival hűek tudtak maradni magukhoz. Ráadásul hittek az újabb anyagokban.
A Different World az a jófajta nyitó Maiden-dal, amit nagyon tudnak, a These Colours Don’t Run pedig a rájuk jellemző alulról építkező tétel, jó dallamokkal, a tempóváltás pedig szépen megemeli az ívet.
Nem szerettem volna felsorolásszerűvé tenni az írást, de annyit itt a kiváló tétel, hogy nem kizárt, hogy bele fogok csúszni egy kicsit.
A The Longest Day egy összetett szerzemény, komorabb, tipikus Bruce-féle dallamokkal, szépen hullámzik a keményebb és a melodikusabb gitárjáték között. Szintén nagyot alakít az énekes az Out of the Shadowsban, mely lassabb, nem akar rohanni, csak kézen fogja és végigvezeti a hallgatót.
A The Reincarnation of Benjamin Breeg közben azért felkaptam a fejem a váratlanul odaröffentett riffnél, sodró, kemény és folyamatos mozgásban van.
Az album legjobbja a For the Greater Good of God, amely azok közé az Iron Maiden-dalok közé tartozik, amelyekben nincs mit magyarázni, úgy jók, ahogy vannak. A záró The Legacy pedig olyan, mint egy régi kastély, mely kívülről ugyan ismerős, de belül egy egészen más világ vár.
A háromgitáros felállásnak köszönhetően az albumon a melódiák és az ikergitáros témák alatt sem tűnik el a súlyos ritmusalap, így a zene sokkal teltebbé és arányosabbá vált. Adrian Smith szerkezetessége, Dave Murray dallamossága és Janick Gers nyers dinamizmusa tökéletes egyensúlyt alkotva hozza létre a lemez komplex, mégis élő megszólalását.
A szakma lelkesen éltette az albumot, és a zenekar 2000 utáni érájának legérettebb, legsötétebb és legbátrabb progresszív teljesítményeként értékelte.
Néhány bíráló túlságosan nyújtottnak érezte a 7–9 perces dalokat, felróva a refrének túlzott ismételgetését és a gyors, azonnal ható slágerek hiányát.
A Maiden-tábor komolyabb, metalosabb fele imádta a lemez tömény, nyers és komor megközelítését, és az újkori éra egyik legnagyobb dobásaként tartotta számon. A nosztalgiázni vágyó tömeg viszont nehezen nyelte le a nyakatekert, hosszú dalokat.
A 2006-os turnén a zenekar példátlan és rendkívül bátor lépésre szánta el magát: az A Matter of Life and Death albumot az elejétől a végéig, sorrendben eljátszották a koncerteken. A kockázat azonban kifizetődött: a merész húzás végül hatalmas sikert aratott, és bebizonyította, hogy a rajongók nemcsak a nosztalgiáért járnak koncertre, hanem nyitottak a zenekar friss, komplex anyagára is.
Kétarcú ez a lemez, hiszen tele van lassabb, elgondolkodtatóbb tételekkel és zenei részletekkel, de amikor kell, nagyon komolyan megdörren. Egyáltalán nem érződik túlpolírozottnak, kifejezetten nyers a hangzása. Tény, hogy túlsúlyban vannak a hosszú dalok, de sikerült őket valódi ötletekkel megtölteni, nem csak céltalanul ismételgetik bennük a témákat. Hangulatában is egy kicsit komorabb, sötétebb album. Bruce hatalmasat énekel rajta, Nicko pedig hozza a tőle megszokott zseniális formát.
Inkább azok a pillanatok válnak igazán értékessé, amikor a zenekar a saját hagyományos eszköztárából valami kicsit mást formál meg. Így ez az anyag már nem csupán egy jól sikerült Iron Maiden-albumként él tovább, hanem egy olyan munkaként, amelyben a megszokott klasszikus hangzás egy lényegesen komorabb, érettebb és nagyobb lélegzetű formában mutatkozik meg.
„A lemez úgy tárja fel a háború rendjét és zűrzavarát, mintha az ember a saját belső frontvonalán állna.”
Pár nappal ezelőttig a Finsterforst számomra csupán egy ismeretlen német név volt, ma viszont a Still nyomasztó, mégis felemelő dallamai már biztos helyet béreltek maguknak a ködös, hűvös esték lejátszási listáján.
A Finsterforst zenei világa a sötét, agresszív black metal és a dallamos folk metal egyedi ötvözete. Hangzásukra a tíz percet is meghaladó, epikus szerkezetű dalok, valamint a rendszeresen visszatérő, teljesen akusztikus neofolk elemek jellemzőek.
A népszerűbb, mulatósabb folk metal együttesekkel ellentétben a Finsterforst a műfaj művészibb, sötétebb vonalát képviseli, így szűkebb, de rendkívül hűséges kultuszzenei státuszt vívott ki magának. A szakma és a rajongók egyaránt nagyra értékelik őket.
Némi utánajárás után gyorsan kiderült, hogy a csapat nem tegnap kezdte a pályát: 2004 óta aktívak, a Still pedig a hatodik lemezük. A névválasztásuk sem a véletlen műve: a Finsterforst szó szerint „sötét erdőt” jelent, utalva szűkebb hazájukra, a Fekete-erdő sűrűjére. És ezt a védjegyet véresen komolyan is veszik. A műfajra jellemző giccset, műanyag páncélokat és sörpultos kliséket messzire elkerülik – helyette a koncertek előtt szó szerint tetőtől talpig sárral kenik össze magukat, mintha most másztak volna ki a vadon mélyéről.
Ez az elemi, nyers természetközeliség hatja át az új lemezt is. A sötét black metal és az atmoszférikus folk érett, epikus ötvözetét nyújtja.
Ahogy a nyitó Obduktionban is, gyakorlatilag így kell indítani egy lemezt: a dal már az elején irányt szab. Súlyos gitárok, hömpölygő dallamok, sötét atmoszféra, amelybe a folk természetesen simul bele. Az album egyik legjobbja a Herbstwanderung, amelyben lassan kibomló népzenei motívumok és a dögös alapok gazdagítják a hangulatot.
A Knie Nieder olyan, mint amikor két sötét felhő találkozik egymással, és egyik sem akar engedni. Az Im Wind erőssége pedig a rétegzettség: váltogatják a hangulatokat, de közben mégis egyben marad. Van az albumon egy 24 perces komplett zenekari mű, a Leere. Többféle hangulatot jár be, minden, a zenekarra jellemző elem benne van, egy valóságos zenei kaland.
Két feldolgozás is helyet kapott a lemezen. Az egyik az Immortal – Beyond the North Waves, amely nem akarja túlszárnyalni az eredetit, inkább beleilleszkedik a Finsterforst világába. A Pink Floyd – Another Brick in the Wall, Pt. 2 klasszikusának erősen metalosított, lendületes és dinamikus átdolgozása pedig az album egyik csúcspontja.
A Still hallgatása közben az embert gyorsan magával ragadja egyfajta atmoszférikus zenei örvény: ez az anyag hol kíméletlenül lehúz a sötét mélybe, hogy aztán ugyanazzal a lendülettel dobjon újra a felszínre. Bár a Finsterforstban alapvetően mindig ott lapul a zúzásra való hajlam, ezen a lemezen egyértelműen az atmoszféra dominál. Ehhez a súlyhoz a német nyelv is határozottan hozzátesz a maga karcos, sarkos karakterével, ami még komorabbá és veretesebbé teszi a dalokat.
A produkcióra nem lehet panasz, az album kifejezetten jól és arányosan szól. Johannes Joseph rendkívül kifejezően énekel, Cornelius Heck dobolása pedig nem szimpla iparosmunka, hanem ízes és intelligens alapja a számoknak. A dalok tele vannak kiváló zenei megoldásokkal, egy pillanatra sem válik unalmassá, mert folyamatosan történik valami a háttérben. Ez a lemez távolról sem a könnyed, sörözős bulizásról szól – viszont ha az embert elkapja az a bizonyos borongós, befelé forduló hangulat, akkor pontosan ez az a zene, amit elő kell vennie.
„A Still olyan, mint egy magányos vándorlás a sűrű ködben, ahol a viharos zúzást időről időre felváltják a csendes dallamok, az út pedig végig újabb és újabb titkokat tár fel.”
Mi sem bizonyítja jobban egy zenei műfaj sikerét és időtállóságát, mint hogy évtizedekkel a megszületése után is él és virul, sőt új zenekarok első lemezei is ebben a stílusban látnak napvilágot.
Mint például a debreceni Kereszttűz esetében. A társulat ugyanis a nyolcvanas-kilencvenes évek tradicionális magyar heavy metaljának hagyományaiból táplálkozik. Ahogy hallgattam az Árnyékháború lemezüket, a Pokolgép, az Omen és a szintén cívisvárosi Szfinx ugrott be, elsősorban az énekhang miatt, de erre még visszatérek.
A zenekart 2008-ban Széplaki András alapította. Volt szünet, tagcserék, de mára már a kelet-magyarországi klubélet aktív szereplői között tartják őket számon.
Az Elárulva indítja a lemezt. Jó a tempója, és különösen tetszenek a klasszikus időket idéző riffek. Van benne valami ismerős, régi vágású magyar metalos hangulat, ami jól áll a dalnak. A Hanyatlásban a lüktető alap, az erős refrén és egy jól elhelyezett gitárszóló érdemel említést. Igaz, elsőre nem jött be, de idővel megbarátkoztam vele, főleg a refrén miatt, amely végül megfogott. Az Éjszaka egy jól felépített dal, szépen visz előre, és ettől kiegyensúlyozottá válik.
Nekem az album második fele jobban működik, itt van a lemez legjobb dala, a Föld. Nem csak egy dal a hazáról, van benne gondolat is. Külön tetszik, ahogy ügyesen belecsempészett idézetekkel teszik még érdekesebbé a mondanivalóját.
A Túlélő egyik erőssége viszont éppen a komorsága: nem akarja szépíteni azt, amiről beszél, mint amikor valaki már túl sok mindenen ment keresztül, de még mindig állva marad.
A Hiába egy 2024-es felvétel, amelyen még Kurczina János énekel és Jebelóczki Benjámin dobol. Szerintem jó ötlet volt feltenni, mert a másik énekhang és a klasszikusabb metalos karakter még egy színt ad a lemeznek.
A zenekar felállása:
Vodila Gergely – gitár Széplaki András – gitár, basszusgitár, dob Sipos Ferenc – ének
Itt egy kicsit álljunk meg. Írtam már a Szfinx zenekarral való hasonlatosságról. Ennek egyik fő oka Sipos Ferenc énekhangja, amely nagyban hasonlít az egykori zenekar énekeséére, Koroknai Árpádéra (Omen, P. Box, Zorall), csak talán Sipos Ferencé egy kicsit nyersebb. Egyébként jól énekel, arcot ad a bandának, talán többet is játszhatna még a hangjával, és a dallamok is lehetnének néhol fogósabbak, de idővel majd ez is meglesz. A stúdiófelvételeknél Bucsi László működött még közre basszusgitáron.
A magyar zenekaroknál érdemes kicsit a szövegekkel is foglalkozni. Alapjában véve rendben vannak – a Föld egyértelműen kiemelkedik –, remek szófordulatokkal, igaz, van néhány, amely kicsit sablonosabb.
Az Árnyékháború egy izmos hangzású, alapvetően erős magyar metal lemez. Legnagyobb erénye a jó tempóérzék és a klasszikus riffek használata. Nem minden tétel talál be elsőre, lásd Hanyatlás, és van néhány sablonosabb, kommerszebb pillanat is, de összességében több olyan dal is van, amiben találni kapaszkodót. Egyértelműen kijelenthető, hogy a Kereszttűznek van saját karaktere és arca.
Ha egy mondatban kellene összefoglalni: Az Árnyékháború nem akarja újra feltalálni a magyar metalt, csak saját hagyományait dallamokkal, jó riffekkel és tartalommal tölti meg, ettől pedig nagyon is működőképes.
„Az Árnyékháború olyan, mint az idei pálinka: még nyers és karcos, de megvan benne a kraft, idővel pedig szépen beérik”
A Heti Metal Ráadás ezúttal is többféle irányból közelít, a klasszikus heavy metaltól az ipari és szimfonikus extrém metalig. A Dark Funeral, Wolf, Ministry és Zornheym neve mellett ezúttal is olyan friss megjelenések sorakoznak, amelyek különböző hangulatokkal és karakterekkel teszik változatossá a válogatást.
Dark Funeral – A Beast To Praise (koncert) Az A Beast To Praise a Dark Funeral élő erejének esszenciája: gyors, nyers, modern és könyörtelen. A mai hangzás tisztasága mellé olyan intenzitás társul, amely csak élőben születhet meg. A Stockholmban, a Fållanban rögzített koncertanyag 13 tételben őrzi meg a zenekar színpadi erejét.
Wolf – Death Satellite (single) A Death Satellite lendületes, dallamos és feszes – a Wolf itt megmutatja, hogy a svéd heavy metal energiája ma is él és harap. Erős tétel, amely azonnal felkapja a hallgatót.
Mystic Prophecy – Robots (single) A Robots modern, dallamos és feszes, úgy szól, mint egy acélból készült motor, amely minden ütemben újabb energiát lök előre.
Ministry – We Hate (single) A We Hate egy komor, mélyre hangolt Ministry-tétel, amelyben az ipari metal sötét, gépies feszültsége uralja a teret. A dal lassan, súlyosan építkezik.
Zuul FX – Nothing Is Real (single) A francia zenekar dala súlyos, sötét ipari tónusú tétel, amelyben a Zuul FX a gépies industrial metal feszültségét death metalos mélységgel húzza meg. A hangzás modern, kemény és nyers.
Old Corpse Road – From Ancient Roots (EP) A From Ancient Roots két tételben is megmutatja az Old Corpse Road sötétebb, atmoszférikus oldalát. A brit zenekar itt is úgy ötvözi a black metal erejét a melódiákkal és a sejtelmes hangulatokkal, hogy minden hang mögött ott érezni a brit folklór árnyékát.
Avulsed – Heroes in Godly Blaze (single) A Heroes in Godly Blaze brutális death metal tétel, amelyben az Avulsed a spanyol extrém metal teljes erejét ráengedi a hallgatóra. Ráadásul nem saját szerzeményről van szó: a dal az Adramelech előtt tisztelgő feldolgozás.
Zornheym – The Funeral March (single) Komor, sötét dallamokra épülő szimfonikus extrém metal, amelyet a Zornheym filmzenei súllyal és hullámzó dinamikával formál meg. A The Funeral March egyszerre monumentális, fojtott és gyászos, miközben a klasszikus zenei hatások természetesen simulnak bele a zenekar világába.
Mob Rules – Stories From The Verdant Vale (EP) A Stories From The Verdant Vale erős, karakteres kiadvány, amely a Mob Rules dallamos power metal világát viszi tovább. Az új szerzemények mellett korábbi felvételek is helyet kaptak rajta, így a megjelenés egyszerre kínál friss anyagot és egyfajta visszatekintést.
A második nyolcas már erősebben támaszkodik a klasszikus metal gyökereire, miközben a dallamos, sötétebb és atmoszférikus irányok is megmaradnak benne. A Noumena, a Tokyo Blade, a Cemetery Echo és a Blizzard Hunter neve mellett ezúttal is többféle karakter találkozik, a finn melankóliától a klasszikus heavy metalon át a gothic és speed metal világáig.
Noumena – Maanääri A Maanääri tökéletesen megrajzolt híd a melódiák és a súly között: a Noumena ismét azt a mély, finn melankóliát hozza, amely egyszerre szép és könyörtelen.
Deceptor – Reign of Terror A Reign of Terror a thrash energiáját a death metal súlyával húzza össze. Debütként kifejezetten harapós, nyers anyag.
Noveria – Becoming After A Becoming After érett, erős és dallamos – úgy szól, mint egy acélból készült oszlop, amely minden ütemben szikrát vet.
Cemetery Echo – Civitas Lacrimarum A Civitas Lacrimarum borongós, lüktető gothic metal, amelyben a sötét atmoszféra és a lassan pulzáló dallamok egymást erősítik. A debüt végig hideg, ködös hangulatot áraszt, miközben a ritmusok finoman, de határozottan húzzák előre a dalokat.
Tokyo Blade – Hoist the Colours High A Hoist the Colours High meglepően modern hangzással érkezik, miközben végig ott pulzál benne a Tokyo Blade-féle ’80-as évek energiája.
Gloom – Reflexions A Reflexions atmoszférája sötét, mégis mozgékony: minden dalban ott a mély tónus, de a lendület végig él és húz. Ezek együtt adják a lemez karakterét.
Fejd – Nifelheim A Nifelheim komor, súlyos és ősi – Fejd itt a skandináv folk metal sötétebb oldalát mutatja meg. Az ötödik lemez érett, magabiztos, és pontosan tudja, hogyan kell a folklórt súllyal megtölteni.
Blizzard Hunter – The Pact A perui csapat gyors, lendületes heavy metalja a klasszikus ’80-as évek szellemét modern erővel húzza meg. Feszes riffekkel, tiszta énekkel és friss energiával egyszerre nosztalgikus és teljesen mai.
Újabb nyolc album, nyolc különböző megközelítés, amelyek között ezúttal is könnyű elveszni a változatos zenei világokban. Az Axty, a Grand, a The Night Eternal és az Oddland neve mellett modern metalcore, alter rock, heavy metal és progresszív megoldások váltják egymást. A válogatásban közös pont talán csak az, hogy mindegyik lemez más irányból próbál valami sajátot hozzátenni a metal és a rock világához.
Axty – The Pain Made Me Who I Am A The Pain Made Me Who I Am nem finomkodik: a súlyos, zaklatott alapokat a dallamok csak még élesebbé teszik. Axty itt megmutatja, hogy a modern metalcore lehet egyszerre érzelmes és pusztító.
Grand – Guilty Pleasure A Guilty Pleasure egy jól felépített, igényesen hangszerelt norvég alter rock lemez, amely minden dalban hozza a letisztult, mégis karakteres hangzást.
The Night Eternal – Cold Velvet A német zenekar harmadik albuma izgalmas, lüktető modern heavy metal, amely a klasszikus alapokat friss, energikus megközelítéssel húzza új szintre.
Oddland – Unilluminate To Illuminate Az új lemez úgy tárul fel, mint egy többrétegű, lassan kibomló fénykép, amely minden nézésre mást mutat.
Rising Insane – Deathrace A Deathrace dühös és energikus, de a dallamok folyamatosan új irányba terelik a lendületet. Rising Insane itt nemcsak a súlyt, hanem a dinamizmust is előtérbe helyezi.
Triskelyon – Metalmorphosis A Metalmorphosis nem egyszerű feldolgozásgyűjtemény – a Triskelyon minden dalba beleteszi a saját thrash-gerincét. A lendület végig kitart, és a zenekar megmutatja, hogyan lehet tisztelettel, mégis saját hangon hozzányúlni a klasszikusokhoz.
Untitled With Drums – Made Flesh A Made Flesh fojtogató, lebegő atmoszférával építkezik, mintha egy sűrű, lassan mozgó ködben haladnál, ahol minden hang egy újabb szorítás.
Bleeding Antlers – Songs Of Praise A Songs Of Praise nem siet – inkább lassan présel, és minden dal egy újabb súlyos lépés. A dallamosság nem oldja fel a sötétséget, csak még emberibbé teszi.
Van, amikor egy lemez nem egyszerűen megszólal, hanem valamit megmozdít bennünk. Nem feltétlenül ugyanazt, és nem is mindig kellemeset. A Malist sötét és nyomasztó világba húz be, a Solarus a dallamok mögött rejlő érzelmekkel próbál kapcsolatot teremteni, a DevilDriver pedig inkább kiszabadítja azt, amit az ember magában hordoz. Három különböző zenei út, mégis ugyanoda vezetnek: ahhoz a pillanathoz, amikor már nem kívülről hallgatjuk a zenét, hanem valami belőlünk válaszol rá.
Malist – Ethernal Echo
A Malist egy egyszemélyes moszkvai projektként indult 2017-ben, az Ethernal Echo pedig már a hatodik lemeze. Mára azonban az alakulat zenekarrá bővült. A csapat mozgatója Ovfrost, aki írja a dalokat és énekel, rajta kívül Rustam Ahomgatov basszusgitáros, Mihael Nepjuscij dobos, Valentina Astashova billentyűs, valamint Ilia Dykin és Sergej Britsky gitárosok alkotják a bandát.
A Malist stílusa az atmoszférikus és melodikus black metal határán mozog: dallamos, mégis komor, sötét és mély hangulatú.
Az Ethernal Echo egy konceptalbum, amely a hatalomvágyat és a döntések elkerülhetetlen következményeit járja körül.
A lemez már az első pillanatokban fenyegető energiákkal ránt magával, miközben atmoszférikus hangulatai és dallamos refrénjei különös, sodró lendületet adnak ennek a sötét utazásnak. Ahogy haladunk előre, egyre mélyebbre kerülünk ebbe a nyomasztó világba: a lebegő, ködös részeket építkező, súlyosabb pillanatok váltják, miközben lassan eltűnik minden kapaszkodó. Ennek a folyamatnak két jól érzékelhető állomása a To Walk The Path Of The Dead és az Above The Mists Of The World. Előbbinél a dallamok már szinte teljesen a sötét atmoszféra részévé válnak, miközben a zene egyre összetettebbé és súlyosabbá válik. Az Above The Mists Of The World pedig szokatlan dinamikával, lüktető ritmusokkal és váratlan váltásokkal visz tovább, mintha a köd mögött végre megmozdulna valami, amit egész idő alatt csak éreztünk.
Ahogy egyre többet hallgatok black metalt, úgy szippant be ez a világ. Kezdem megérteni, mit keresek benne, és mit képes nyújtani, amivel megszólít. A Malist lemezénél inkább a zene talált rá arra a részemre, amely abban a pillanatban nyitott volt a sötét, nyomasztó hangulatra. És épp ez benne a csoda: a zene képes olyan rejtett mélységeket felszínre hozni belőlünk, amelyekről talán nem is tudtunk – vagy amelyeket inkább próbáltunk elnyomni.
„Nem könnyű hallgatnivaló, de éppen ettől működik: magával visz egy sötétebb vidékre, ahonnan talán már nem ugyanúgy térünk vissza.”
Solarus – Of Sin And Ruin
A Fémkapszulába is azok a zenekarok kerülnek be, amelyeket a meghallgatás után érdekesnek tartok, és amelyek hordoznak számomra valamilyen értéket, csak éppen a hely- és időhiány miatt egy csomagba kerülnek.
A kanadai Solarus ha rezgeti is a lécet, azért még átvitte, így kerülhettek ők is a Fémkapszulába. A zenekar 2013-ban alakult, az Of Sin And Ruin pedig a negyedik lemezük.
A Sarah Dee énekesnő, Lucas McArthur és Troy Longe gitárosok, Daniel Gebczynski basszusgitáros, Christopher Demelo dobos és Nathan Gross billentyűs alkotta csapat dús, teátrális, szimfonikus metalt játszik, amelyet modern metalos elemekkel és erőteljes, dallamos női énekkel ötvöznek. Hatásaik között megtalálható a Nightwish és az Epica is.
Az eddigi három lemezük kifejezetten pozitív fogadtatásban részesült.
Tulajdonképpen a mostani sem rossz, de azért van néhány dolog, ami kicsit kaparja a torkom. No, nem a nyitó Close My Eyes esetében, mert az jó belépési pont az albumhoz: erős, dallamos és azonnal működik. Ahogy a The Isolate is, amely elektronikus pulzálással, súlyos riffekkel és egymásba kapaszkodó dallamokkal érkezik. A Lights lassabb, érzelmesebb dal, szimfonikus aláfestéssel. A korábbiakhoz képest visszafogottabb, de éppen ezért fontos hangulati váltást jelent.
Az album csúcspontja a monumentális, több mint tizenöt perces címadó szerzemény, az Of Sin And Ruin, amelynek középpontjában a belső vívódás, a bűntudat és a morális összeomlás áll. Sarah nagyot alakít benne, a zene pedig dinamikusan és rétegesen építkezik, így nem egyszerűen egy hosszú dal, hanem valódi zenei utazás.
Az a néhány dolog, ami miatt rezeg a léc, a következő két dalban mutatkozik meg igazán. A The Heavenly Burdenben megvan egy jó dal ígérete, de a kissé művi, kommersz riffek nem engedik igazán kibontakozni. Az Unbroken sem rossz dal, csak túl kevés meglepetést tartogat – a refrén viszont megmutatja, hogy több is lehetett volna benne.
Az Of Sin And Ruin alapvetően nem rossz album, bár a modern riffek és a kissé egyhangú dinamika néhol idegenül hatnak. A lemez igazi mentőöve az énekesnő, aki kiváló teljesítményével valódi karaktert kölcsönöz a daloknak, és egyértelműen pozitív irányba billenti a mérleget. Ugyan nem mindegyik tétel ragad meg az ember fejében, összességében egy – ha nem is kiemelkedő, de – kifejezetten hallgatható anyagról van szó.
„Nem minden dal hagy mély nyomot, de néha egyetlen erős pillanat is elég ahhoz, hogy egy lemezt ne engedjünk egyszerűen elsétálni mellettünk.”
DevilDriver – Strike And Kill
A kaliforniai DevilDriver tizenegyedik lemeze előtt a Santa Barbarai zenekarnak komoly elvárásoknak kellett megfelelnie. Sokan úgy gondolták, hogy fel kellene hagyniuk a kísérletezéssel, és vissza kellene térniük a korai albumok nyersességéhez és groove-osabb hangzásához. Egy interjúban ezt a banda is megerősítette: tudatosan tértek vissza a gyökereikhez, nem variálták túl a dolgot, inkább próbáltak ösztönből játszani.
Azt kell mondjam, ez kiválóan sikerült is. Csupa brutális erejű, dinamikus, jó dal található a lemezen, közülük is kiemelkedik pár.
A Sanctified in Scars kalapáló, dögös riffekkel és folyamatos lüktetéssel jön. Már az elején megvan benne az a feszes energia, amely azonnal mozgásba hozza a dalt. Az In the Moonlight egyik nagy erőssége, hogy a könyörtelenség és a dallamosság nem kioltja, hanem erősíti egymást. Nehéz gitárok, feszes ritmus, elektronikus árnyalatok és egy erős refrén jellemzi a Headed For The Fallt. A Shut the Silence On a lemez egyik legelemibb erejére épít: ritmus, energia és ösztönös mozgás, tényleg csak fejrázva lehet végighallgatni. Az Oath of Iron pedig a DevilDriver nyers erejének koncentrált változata: brutális, sodró és megállíthatatlan.
De azért a zenekar nem csak az őrült energiákban jeleskedik. Erre jó példa a Summoning Shadows, amely visszafogott kezdésből, fokozatosan erősödő rétegekből és a végén felszabaduló érzelmi feszültségből építkezik.
A zenekaron abszolút a csapat egysége uralkodik, amelyet Dez Fafara énekes karaktere fog össze.
Az egész Strike And Kill egy hatalmas adrenalinalöket. Az a fajta zene, amiben ki lehet engedni a felgyülemlett feszültséget, viszont fordítva is működik, hisz csak úgy pumpálja az emberbe az adrenalint. Nem műanyag, nem sablon, nem unalmas.
„Az ember néha nem békére vágyik, hanem valamire, ami végre kisöpri belőle mindazt, amit túl sokáig hordozott.”
A 30. évfordulóra emlékezve érdemes újra elővenni Michael Kiske Instant Clarity című lemezét, amely három évtized után is tartogat emlékezetes pillanatokat.
Vacilláltam ezzel a lemezzel. Az volt vele a gondom, hogy 1996-ban hallottam belőle valamennyit, az egészet biztos, hogy nem, és bizony nem nagyon tetszett. Ami azért volt hatalmas csalódás, mert egyrészt ugye kivált a Helloweenből – a rossz nyelvek szerint kirúgták –, másrészt az egyik kedvenc énekesem volt, és most is az.
Mikor láttam, hogy jubileumhoz érkezett az Instant Clarity, bizonytalan voltam, hogy górcső alá vegyem-e, vagy engedjem el. Végül mégis az előbbi mellett döntöttem. Azonban a lemez első teljes meghallgatása után a kételyek egyre csak nőttek bennem. De mégiscsak úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, írok róla, így még egyszer nekiduráltam magam az albumnak. Nézzük, mit tudtam kihozni belőle.
Az Instant ClarityMichael Kiske első szólólemeze. Az énekes a Helloweenből való kiválása után meg akarta mutatni, hogy érett, sokoldalú és inspirált művész. Az album annak a korszaknak a lenyomata, amikor még vibrált benne a Helloween-féle energia, a háttérben viszont már ott volt az útkeresés és a tiszta alkotói szabadság vágya.
Főhősünk azonban nem volt könnyű helyzetben. 1996-ban a tradicionális heavy metal hatalmas átalakuláson ment át, hiszen a stílus kezdett háttérbe szorulni. Ha nagyon sarkosan akarunk fogalmazni, akkor az Instant Clarity megjelenése nem a legjobban volt időzítve. Az viszont külön érdekesség, hogy a lemezen több dalban is szerepel a szintén ex-Helloweenes és Gamma Ray-gitáros Kai Hansen, illetve az akkor éppen nem az Iron Maidenben zenélő Adrian Smith is. És azok a nóták bizony a lemez legjobbjai közé tartoznak.
Ilyen a The Calling, sűrű hangszereléssel, lendületes alapokkal, erős gitárszólókkal és szépen felépített refrénnel. Vagy éppen a New Horizons, amely Helloweenes, lendületes és energiával teli. Jó hallani benne ezt az ismerős világot. Teljesen más, de még a jobb tételek sorát erősíti a Burned Out, amelynek ereje nem a nagy gesztusokban van, hanem abban, hogy Kiske hangja magától megtölti érzelemmel a dalt. De ebbe a kategóriába tartozik az album utolsó szerzeménye, a Do I Remember A Life is, amely olyan, mint amikor egy festő nem használ több színt, csak végre minden ecsetvonást pontosan a helyére tesz.
De most jönnek azok a dalok, amelyek miatt felmerült bennem, hogy nem írok erről az albumról. A nyitó, nem túl izgalmas Be True Yourself – Kai itt is vendégszerepel –, vagy a Somebody Somewhere, amivel nem tudtam mit kezdeni. A Hunted-nél azt jegyeztem fel, hogy semmilyen és sehova sem megy. Vagy a So Sick, amely ugyan kísérletezőbb dal, csak éppen nem jó.
Az album jól szól, a hangszerelés rendben van, a zenészek pedig végig magabiztosan teljesítenek. Kiske mellett Rudi Wolke dobos, Jens Mencl basszusgitáros és Ciraco Taxes gitáros rögzítette a lemezt.Kiske mellett Rudi Wolke dobos, Jens Mencl basszusgitáros és Ciraco Taxes gitáros rögzítette a lemezt.
A korabeli kritikusi vélemények pozitívak voltak. Dicsérték Kiske bátorságát, hogy nem hódolt be a trendeknek, illetve az énekteljesítményét, amelyet a szellősebb hangszerelés még jobban előtérbe helyezett.
A negatív vélemények azt rótták fel, hogy a lemez nem elég karakteres, túl sok a könnyedebb dal, ennek ellenére hiányoznak az emlékezetes refrének. A legnagyobb kritika viszont az volt, hogy az énekes csak pazarolja a tehetségét.
A rajongók egy része érzelmesnek és vokálisan kiemelkedőnek tartja. Volt, aki viszont erőtlennek, zeneileg szétesőnek, lendületlennek és túl lágynak vélte.
Kétszer hallgattam meg az Instant Clarityt. Elsőre idegennek tűnt a zenei közeg, nem nagyon találtam a kapaszkodót. A második hallgatásnál viszont már kezdett közelebb kerülni hozzám – nem minden dal, de voltak köztük olyanok, amelyek megtaláltak.
Talán vannak olyan előadók, akiket az évtizedek alatt annyira megkedvel az ember, hogy elnézi nekik azokat a kísérleteket is, amelyek elsőre nem állnak kézre. Mégis helyük van az életműben, meghatározzák az adott korszakot, és hatással vannak a következőkre is.
„Az Instant Clarity nem minden pillanatában működik, de amikor Kiske igazán megmutatja magát, az ember egyszerre megérti, miért őrzi ennyi év után is olyan szeretettel ezt a hangot.”
