Rock/metal mindenek felett.

Acélbetét

Fémbe zárt idő – A múlt új hangon szól – Saxon: Rock the Nations

fembe_zart_ido.png

A Saxon 1986-ban megjelent Rock the Nations című albuma idén ünnepli negyvenedik évfordulóját, így a jubileumi év apropóján vettem ismét elő a lemezt.

A jubileumi újrahallgatások azért izgalmasak, mert néha nagyon nehéz objektívnek maradni. Bár őszintén szólva, kell-e egyáltalán? A Saxon Rock the Nations albumával is így voltam. Kamaszkorom közepén, vége felé hallgattam, és emlékszem, hogy akkoriban nem rajongtam érte különösebben. Legfeljebb két szám tetszett róla, a lemez végét pedig szerintem már meg sem hallgattam.

Valószínűleg azért nem találtam igazán a helyét nálam, mert hiányzott belőle az a nyersesség, ami annyira jellemző volt a Saxonra. Az előző lemez, az Innocence Is No Excuse már eleve erősen az amerikai irányba tolódott el, és bár a Rock the Nations is magán viselte ennek a hatását, szerintem valamelyest visszavettek ebből. Néhány dalban ismét a gyökerekhez nyúltak, legalábbis én ezt hallottam ki belőle. Így végül egyfajta hibrid lemez született.

Az újrahallgatás azért is érdekes, mert az adott kor szelleme és az akkori emlékek sokszor erősebben hatnak az emberre, mint maga az album. Az érzések mindig belejátszanak az ítéletünkbe, ezért talán nem is lehetünk teljesen tárgyilagosak. De ezzel együtt kell élni, és hál’ istennek vannak ilyen emlékeink: az albumok pedig képesek újra felszínre hozni őket.

Most, negyven év távlatából viszont kifejezetten jó lemeznek találom a Rock the Nationst. Akad ugyan egy-két gyengébb dal, de összességében nagyon pozitív a kép. Egészen mást hallottam most, mint annak idején, és nagyon jó érzés volt újra végighallgatni az albumot. Persze akadt néhány dolog, amit akkor is és most is ugyanúgy hallottam.

ae927a9001072bdd24bef61916097286.jpg

1986-ban a Saxon helyzete válságokkal terhelt volt. A zenekar próbált egyensúlyozni a saját NWOBHM-gyökerei és az EMI kiadó által erőltetett, rádióbarátabb, dallamos heavy metal között. Ráadásul Steve Dawson alapító basszusgitáros személyes okokra hivatkozva távozott a zenekarból. A lemezt azonban el kellett készíteni, így végül Biff Byford énekes játszotta fel a basszustémákat. Dawson helyére egyébként Paul Johnson érkezett.

A Rock the Nationshez egy érdekes történet is kapcsolódik: a lemez felvétele idején Elton John a szomszédos stúdióban dolgozott, és átugrott a Saxonhoz. Ennek köszönhetően az ő zongorajátéka is hallható a Party ’Til You Puke és a Northern Lady című dalokban.

A lemezt tulajdonképpen több részre lehet osztani. Az első csoportba azok a dalok tartoznak, amelyek ugyan erősen rádióbarátak, de jól sikerültek. Ilyen a lendületes Rock the Nations, a kissé komorabb Battle Cry, a Running Hot és az én személyes kedvencem, a We Came Here to Rock. Ennél a számnál egy picit álljunk is meg! Negyven év távlatából is ugyanaz a láng lobban fel bennem, ha megszólal az ismerős dallam. Számomra ez az album legfontosabb pillanata, mert ebben találom meg leginkább azt a Saxont, amelyhez mindig is kötődtem.

Aztán vannak azok a tételek, amelyekben ismét érezni a saxoni hagyományokat. Ilyen például a lassabb Empty Promises, vagy a Northern Lady, amely átmenetet képez a lemez kétféle zenei megközelítése között, és éppen ettől válik érdekessé. A Party ’Til You Puke ezzel szemben felszabadultabb, könnyedebb karakterével jól elkülönül a lemez komorabb vagy komolyabb hangvételű pillanataitól.

Viszont van két szerzemény, amelyet sem 1986-ban, sem most nem bírtam megszeretni. A Van Halen hatását magán viselő Waiting for the Night számomra alig értékelhető Saxon-darab, a sablonos You Ain’t No Angelt pedig túlságosan is áthatják a műfaj kliséi.

A lemez hangzása a korabeli, MTV-kompatibilis produkciós irányt követi, de összességében szépen szól. Paul Quinn és Graham Oliver gitárosként, Nigel Glockler pedig dobosként nyújt kiváló teljesítményt, Biff Byford pedig valóban csúcsformában énekel. A dobhangzás ugyanakkor nekem továbbra is kissé sterilnek tűnik.

A Rock the Nations kritikai fogadtatása összességében hűvös volt. A brit szaksajtó élesen bírálta a zenekart a túlzottan polírozott, amerikai stadionrockos hangzás miatt, amely szerintük eltávolította a Saxont a nyers heavy metal gyökereitől. A lemez végül két szék közé esett: a régi rajongóknak túl puhának bizonyult, az amerikai piacot pedig nem sikerült vele meghódítani. Elton John vendégszereplése és a slágeresebb irányvonal sokak szemében az elüzletiesedés jele volt. A rajongók egy része elfordult a zenekartól vagy csalódottan fogadta az irányváltást, mások viszont elfogadták a lemezt dallamosabb hard rock albumként. Élőben mindenesetre a Saxon továbbra is meg tudta fogni a közönséget.

A Rock the Nations hallgatása közben végig kettős érzések kavarogtak bennem. A lemez amerikai dallamos rock felé forduló irányával annak idején sem tudtam igazán megbékélni, mégis akadnak rajta olyan dalok, amelyekhez máig erősen kötődöm. Amikor Biff Byford hangja és a régi Saxon világát idéző dallamok megszólalnak, újra ott érzem magam a negyven évvel ezelőtti rajongói lelkesedésben, és legszívesebben már nyúlnék is a képzeletbeli léggitárért. Nem lett ez a lemez a kedvenc Saxon-albumom, de a hibáival, kitérőivel és szerethető pillanataival együtt is fontos része annak a történetnek, amely miatt ennyi évtized után is örömmel hallgatom ezt a zenekart.

„Új, fényes vizeken is ott izzik a régi, vad láz – csak most csillogó álarcban.”

Mélyebb rétegek – A lélek súlytalansága – Entheos: Empty On The Inside

screenshot_20261117_151337_spotify.jpg

A kaliforniai Entheos története abból a szempontból érdekes, hogy bár eredetileg teljes zenekarként indultak, idővel kétfősre apadt a társaság. A duót Chaney Crabb énekesnő és Navene Koperweis dobos alkotta. A banda zenéjét alapjaiban határozza meg Chaney sokoldalú éneke, amely a hörgéstől a tiszta, dallamos megszólalásig terjed, valamint Navene precíz, sokszínű és dinamikus dobolása. Most azonban úgy tűnik, újra szerveződik körülöttük a zenekar, hiszen a negyedik nagylemezük, az Empty On The Inside felvételénél már egy komplett formáció működött közre. A lemez megszületésében a duó mellett Scott Carstairs és Michael Stancel gitárosok, valamint Evan Brewer basszusgitáros is közreműködött.

Az Entheos stílusa progresszív modern metal, súlyos riffekkel, groove-okkal és hipnotikus atmoszférával. Az új lemeznél a saját zenei ösztöneikre hagyatkoztak, miközben a kilencvenes évek rock- és metalzenéjét, azon belül a nu metal hangulatát is beépítették a dalaikba.

Nézzük, milyen szerzemények születtek ebből!

A Hell Is A Part Of Me például rögtön utat talált hozzám. Több összetevőből építkező tétel, amely nem egyetlen zenei ívre fűzi fel a mondanivalóját. A címadó Empty On The Inside egyszerre hordoz elvontabb hangulatot és határozott zenei erőt.

Az album legjobb dala szerintem a Hollow: bólogatós, súlyos és extrém, de közben benne van az Entheosra jellemző atmoszféra is. A Golden Crown más világ. A disszonáns és tiszta hangok váltakozása feszül egymásnak, miközben a szerzemény folyamatos áramlásban marad. A Tomblightnak pedig egyszerűen jól áll az extrémitás és az érzelmi hatás. Hogy mennyire nem egysíkú az album, azt a Never Let Me Go is bizonyítja, amely egy érzelemgazdag dal az Entheos sajátos megközelítésében. A The Earth Will Move esetében pedig a nyomasztó atmoszféra és a dallamosság adja a szerzemény összetett karakterét.

Az Entheos az Empty On The Inside albumon olyan komplex zenei világot teremt, amelyben a súlyos riffek, az extrém hangzás és az érzelmes dallamok természetesen egészítik ki egymást. Különösen tetszik a hörgés és a tiszta ének váltakozása, valamint az a sokrétegű építkezés, amely több szerzeményt is izgalmassá tesz. A lemez komor, helyenként kifejezetten nyomasztó hangulata ellenére sem válik egyhangúvá, hiszen a dallamosabb és elszállósabb részek mindig új színt hoznak. Ez bizonyítja, mennyi lehetőség rejlik ebben a különleges zenei megközelítésben. Számomra ez egy erőteljes, változatos és érzelmileg is hatásos album, amely mesterien ötvözi az extremitást, a súlyt, a keménységet és az alteros elszállást, miközben egyfajta simogató atmoszféra járja át az egészet.

A hangzás remekül eltalált: pont annyira nyers és precíz, amennyire ehhez a zenéhez szükség van.

Lehet, hogy egyetlen hallgatás nem lesz elég – bár elsőre is mellkason tud vágni –, de annyi rétege van, hogy bőven akad benne mit felfedezni. Igazán izgalmas muzsika.

„Van, amikor éppen az emel a magasba, ami a legmélyebbre húz.”

 

Hazai acélöntöde –Új ösvényeken, saját hangon – Haatan: We Are Alive But Not

file_00000000fa1c71f68b5cb1118208943b_1.png

A tolnai Haatant az előző, Chalice of the Darkened Soul című albumával ismertem meg, és a nemrégiben megjelent We Are Alive But Not lemezzel folytatom a zenekar munkásságának felfedezését.

Nem lehet nem észrevenni a csapat fejlődését, legyen szó a dalírásról, a dallamok és a keménység egyensúlyáról, vagy éppen maguknak a dallamoknak a minőségéről. A zenészi teljesítményről még nem is beszéltem, pedig ezen a téren is jelentős előrelépést tapasztalok. A legnagyobb változást Csibi János énekében vélem felfedezni: kiforrottabban, magabiztosabban teljesít.

borito_feher_masolat_2.jpg

Az előző lemez zenei vonalvezetése egyenesebb volt, ezt az anyagot azonban inkább két irányra osztanám. Egyrészt – főleg a refrének terén – elmozdultak a nyolcvanas évek amerikai dallamos metaljának világába, de azért bőven maradt az európai gyökerekből is.

Az első vonalhoz tartozik a nyitó Missed Call, amely kiváló belépő az album világába: könnyen megfog, és rögtön kíváncsivá tesz a folytatásra. Hasonlóan erős darab a Tear It Down, ahol a gitárdallam és a hullámzó dinamika adja a dal egyik legfontosabb vonzerejét. Ehhez a lendületes, nyolcvanas éveket idéző vonalhoz a Paper Crown is remekül illeszkedik, jól támogatva az album energikusabb pillanatait.

A másik irányt képviseli a We Are Alive But Not, az album egyik legkarakteresebb szerzeménye, amely a dallamosabb dalok mellett a zenekar komorabb oldalát is megmutatja. Ide sorolnám még a Ghost in the Darkot és a lemez egyik csúcspontját, a Venom In Your Mouth című dalt is. Olyan ez a szerzemény, mint egy keserű íz, amely sokáig ott marad az ember szájában, tovább árnyalva az album hangulatát.

Véleményem szerint a lemez legjobb dalai közé tartozik a Sun On My Skin. Nagyszerű a dallam íve, szépen hajlik, természetesen épül fel, és végig megőrzi a lendületét. A másik kiemelkedő darab a Heavy Metal Fan, amely tökéletes lezárása a korongnak: egyenes, energikus és őszinte tisztelgés a műfaj előtt.

Az előző lemezről még azt írtam, hogy a zenekar biztosan jelöli ki a saját útját – van benne erő, szenvedély és hit. A We Are Alive But Not által bejárt ösvény azonban már nem teljesen ugyanaz. Ez egy másik irány, amely semmiképpen sem visz rossz felé, inkább csak szélesíti a zenekar zenei horizontját, miközben a dalokra helyezett fókusz is jóval erősebbnek tűnik.

A Haatan új lemezében az tetszik, hogy egyszerre idézi fel bennem a nyolcvanas évek dallamos metaljának világát, és mutatja meg a keményebb, komorabb oldalát is. Különösen közel állnak hozzám azok a dalok, amelyekben a lendület, a jól eltalált dallamok és a remek szólók találkoznak – ezeknél érzem igazán, hogy otthon vagyok ebben a zenében. Jólesett hallgatni ezt az albumot, mert újra eszembe juttatta, miért szerettem bele annak idején a dallamos, mégis kemény rockzenébe.

„Finoman, szinte észrevétlenül tágul ki a világ: a korábbi határozott léptek most egy gazdagabb, fájdalmasan szép belső táj felé vezetnek.”

 

 

 

Heti Metal Ráadás – Zabolátlan társaság

copilot_image_1765064540912_2.jpeg

Kilenc friss szerzemény, a karácsonyi különcködéstől a modern metalcore-on át a könyörtelen death metalig. Zakk Wylde és Alissa White-Gluz vendégszereplése pedig külön színt ad a válogatásnak.

Avatar – Naughty List (Single)

A svéd Avatar karácsonyi kislemezén a lüktető boogie-woogie ritmusokat fanyar humor és dallamos lendület hajtja. A különcök mellett kiálló szerzeményt Zakk Wylde harapós gitárszólója koronázza meg.

Infected Rain – Bloom (Single)

Mélyre hangolt groove-okkal és Lena Scissorhands letaglózó, sokszínű énekteljesítményével támad a moldáv modern metal csapat legújabb kislemeze.

DragonForce – Neverending Nightmare (Single)

A brit DragonForce új szerzeménye a zenekar védjegyévé vált, nyaktörő tempót Alissa White-Gluz (ex-Arch Enemy) elementáris erejű tiszta énekével és jellegzetes hörgésével ötvözi.

Make Them Suffer – Black Sheep (Single)

A Make Them Suffer új kislemezén a súlyos breakdownok és az elektronikus hangzások vadul csapnak össze, miközben a refrén már első hallgatásra megragad. A modern metalcore keménysége és dallamossága itt egymást erősíti.

Wylk – Urtrieb (EP)

A sűrű, melankolikus hangtájak és a kíméletlen tempóváltások nyers, kompromisszummentes egységet alkotnak, amely már az első pillanattól fojtogató szorításban tartja a hallgatót.

Ten Ton Slug – Livid (Single)

A mélyből feltörő, sötét massza a lélek legrejtettebb, háborgó rétegeit forgatja fel. Nyomasztó, súlyos hangzás, amely könyörtelenül szembesít a valósággal.

Starkill – Hanging Up My Halo (Single)

Az amerikai melodikus death metal és modern metal határán mozgó Starkill a Hanging Up My Halo című kislemezen a lüktető groove-okat száguldó, epikus dallamokkal ötvözi.

Horndal – Swinripper (Single)

Ólomsúlyú industrial groove-okkal, zakatoló ritmusokkal és fogós, hullámzó dinamikával tarol a Horndal legújabb szerzeménye.

Memoriam – At The Point Of No Return (Single)

Csonttörő death metal tempókkal, nyers energiával és vaskos groove-okkal robbant a Memoriam friss kislemeze. Nincs kegyelem és nincs visszaút, csak gátlástalan, fejrángató zúzás az első pillanattól az utolsóig.

Heti Metal 2. rész – A metal anatómiája

heti_metal_loho_1_2.jpeg

A második válogatásban a gitárvirtuozitás találkozik a borongós doom hangulatával, a hardcore nyers erejével és a melodikus death metal örökségével. Yngwie Malmsteen, a Silvertomb, a Walls of Jericho és a Night in Gales mellett a holland és brazil death metal, valamint az amerikai blackened thrash is helyet kapott a heti kínálatban. A hangerő ezúttal sem marad alacsonyan.

Yngwie Malmsteen – Hell Or High Water

Fénysebességű gitárfutamokkal, barokk ízű dallamívekkel és hamisítatlan klasszikus heavy metal lüktetéssel tér vissza a svéd gitárvirtuóz. Nincs visszafogottság, csak maximális fordulatszámú gitárvarázslat.

Silvertomb – The Interpretation of Nightmares

Mint a brooklyni kikötő felett hömpölygő, sűrű őszi köd, amely lassan és elkerülhetetlenül vonja be a város hideg acélszerkezeteit. A Type O Negative veteránja, Kenny Hickey vezette New York-i ötös második lemezén sűrű, fojtogató doom riffek és borongós, dallamos ívek uralják a hangzást.

Walls of Jericho – System Error

Tíz év hallgatás után tért vissza a detroiti hardcore színtér egyik meghatározó alakulata a System Error című nagylemezzel, amelyen a zenekar semmit sem veszített egykori harci hevületéből.

Serpent – The Pit And The Pendulum

A Serpent bemutatkozó nagylemeze, a The Pit And The Pendulum a klasszikus göteborgi iskola melodikus death metal hagyományait gondolja tovább friss, harapós lendülettel.

Night in Gales – Bitter Harvest

Tizedik stúdióalbumához érkezett a német melodikus death metal egyik legrégebbi és legkitartóbb képviselője, a Night in Gales. A Bitter Harvest korongon a zenekar ismét biztos érzékkel egyensúlyoz a kilencvenes évek skandináv hagyományai és a modern, harapós megszólalás között.

Sinister – Lucid Nightmares

A holland death metal színtér egyik nagyágyúja, a Sinister a Lucid Nightmares lemezen sem enged a több mint három évtizede képviselt kíméletlen brutalitásból. A villámgyors blastbeatek és a fojtogatóan komor atmoszféra ezúttal is kéz a kézben járnak.

Nervochaos – Chaosmongers

Kíméletlen, koszos, thrashes riffekkel és kompromisszummentes brazil death metal dühvel ront rá a hallgatóra a Nervochaos új albuma.

Wraith – Descent Into Darkness

Az amerikai blackened thrash metal alakulat, a Wraith ötödik stúdióalbumán tovább fokozza a nyolcvanas évek első hullámos black metalját és a sebességorientált thrash alapjait ötvöző, könyörtelen tempót.

 

Heti Metal 1. rész – A hangerő törvényei

heti_metal_logo_5.jpeg

A dallamos rock lendületétől a modern metalcore erején át a klasszikus power metal világáig vezet az első válogatás. Az Anberlin, a Heavens Edge, az Iron Savior és a Royal Blood mellett a Chastity, a Kingdom of Giants, a Minute After Midnight és a Sable Hills is saját karakterrel gazdagítja a heti kínálatot.

Anberlin – Currency

A feszes ritmusok és a nagyívű, dallamos gitártémák már az első pillanattól magukkal ragadják a hallgatót. Az energikus lüktetés és a fogós refrének könnyen a napi zenei rotáció állandó darabjává tehetik a lemezt.

Chastity – I Built This Prison Myself

Kíméletlen tempókkal és nyers, zabolátlan punk-rock energiával megtámogatott zúzás, amely azonnal felpörgeti a pulzust.

Heavens Edge – Philadelphia

A Philadelphia az amerikai dallamos hard rock és heavy metal színtér egyik legtapasztaltabb képviselőjének számító Heavens Edge legújabb nagylemeze, amelyen a veterán alakulat szülővárosa zenei öröksége előtt tiszteleg.

Iron Savior – Deathbringer

A végzet hideg acélja és a csillagok közötti csend feszültségében az emberi akarat törhetetlen lángja világítja meg a sötét horizontot. Kíméletlen tempókkal, pengeéles riffekkel és elsöprő agresszióval támadó német power metal csapás.

Kingdom of Giants – Usurper

A kaliforniai Kingdom of Giants az Usurper című lemezen tovább csiszolta modern metalcore hangzását, amelyben a lüktető ritmusok és a nagyívű, tiszta refrének dinamikai egyensúlyban működnek.

Minute After Midnight – Matter Of Time

Derrick Ryan egyszemélyes projektje, a Minute After Midnight a Matter Of Time albumon kifejezetten sötét, belső feszültségekkel teli zenei világot tár elénk, ahol az érzelmes, melankolikus énekdallamok mélyre húzó, nyomasztó atmoszférával találkoznak.

Royal Blood – Dear Company

Az angol basszusgitár-dob duó, a Royal Blood ötödik stúdióalbumán, a Dear Company-n is hű marad védjegyévé vált, bluesos és modern garage rockos hangzásához, miközben a szerzemények még közvetlenebb, sodróbb lendületet kapnak.

Sable Hills – Homura

A japán modern metalcore élvonalába tartozó Sable Hills a Homura című nagylemezen kíméletlen agresszióval és kompromisszummentes energiával szabadítja rá hallgatójára a japán metal színtér nyers erejét.

Fémkapszula – Két világ, egy szenvedély

copilot_image_1763925306794_2.jpeg

A két album közös pontja a dallamosság és az érzelmi töltet, de egészen más módon közelítik meg a hallgatót. Az Escape The Fate a modern metal lendületével és személyes hangvételével, az Europe pedig érett, súlyos rockzenével és több évtizedes tapasztalattal mutatja meg, hogy a dallamoknak ma is komoly erejük van.

Escape The Fate – The Last Goodbye

screenshot_20261114_140023_spotify.jpg

A 2005-ben alakult, Las Vegas-i Escape The Fate kilencedik nagylemeze a The Last Goodbye. Zenéjük többféle stílus ötvözete: a metalcore, a post-hardcore, az emo és a punk rock elemei egyaránt megtalálhatók benne. Kemény, súlyos riffek, dinamikus váltások és fülbemászó refrének jellemzik a muzsikájukat. Gyakorlatilag hidat képeznek két közönség között: elég súlyosak a metalosoknak, ugyanakkor kellően dallamosak a mainstream rock kedvelőinek is.

A zenekar jellemzően klubok és kisebb koncerttermek aktív fellépője, masszív rajongótáborral. Olyan nevekkel turnéztak már együtt, mint a Skillet, a Papa Roach, az Avenged Sevenfold és a Five Finger Death Punch.

Az Escape The Fate jelenlegi felállását Craig Mabbitt énekes, Matti Hoffman és Eric Jensen gitárosok, valamint az egyetlen megmaradt alapító tag, Robert Ortiz dobos alkotja.

A címadó The Last Goodbye remekül indítja az albumot: lendületes, dallamos és jól felépített szerzemény, amely rögtön megteremti a lemez alaphangulatát. A Comatose punk/rockos energiájú verzéje mellett a súlyosság és a dallamosság is fontos szerepet kap, a Coffin Kingdom pedig ugyanezeket az elemeket ötvözi hatásos, erőteljes formában.

A Déjà Vu fogós dallamai könnyen magukkal ragadnak, míg a Money Power Fame lassabb, szabadabban áradó szerzeményként az érzelmesebb oldalát mutatja meg a zenekarnak. A Hurt, a Medicine és az Other Side együtt egy kellemesen dallamos, könnyedén hallgatható blokkot alkot, amelynél egyszerűen jólesik hátradőlni és átadni magunkat a zenének.

A Bedroom Wall játékosabb karakterével, valamint az Ice Nine Kills világát idéző megoldásaival újabb színt visz az albumba. A Remedy of Numbers lendületes, húzós alapja és fogós refrénje pedig remekül összefogja a lemez záró szakaszát.

Az eddigi legszemélyesebbnek mondott albumon Craig Mabbitt terápiás őszinteséggel ír saját mentális küzdelmeiről és szorongásairól. Zeneileg a fókuszáltabb, sötétebb hangzást ötvözik a zenekarra jellemző, stadionrockos refrénekkel.

Ügyesen egyensúlyoznak a dögösség és a dallamok között, hiszen nem a sablonos modern metalt hozzák, hanem a melódiák köré húzzák fel a keményebb zenei falakat. A súlyok és a tempók aránya végig telitalálat: éppen annyira tolják ki a műfaj határait, hogy friss maradjon, miközben végig megőrzi a könnyű befogadhatóságát. Vessenek rám követ, de nekem ez tetszik!

„Az ember néha éppen a legmélyebb sebeiből hallja meg azokat a dallamokat, amelyek visszavezetik önmagához.”

Europe – Come This Madness

screenshot_20261111_202737_spotify.jpg

 A svéd Europe 1986-ban adta ki a The Final Countdown albumot, amely elsősorban a címadó dal hatására óriási sikert hozott a zenekarnak. Ez egyrészt nagyszerű volt, másrészt kissé be is skatulyázta őket, pedig már akkor is sokkal több volt bennük annál, mint amit ez a lemez megmutatott. Ezt az utána következő albumok is igazolták. A korábbi sikert ugyan nem tudták megismételni – bár az is lehet, hogy nem feltétlenül akarták –, azóta is aktívak, és a klasszikus felállásban készítik újabb lemezeiket. Ez önmagában is igazán becsülendő.

A régi nagy sikerek már a múltat jelentik, a The Final Countdown című dalt pedig nyilvánvalóan minden koncerten el kell játszaniuk. Ez az új album azonban ismét bizonyítja, hogy az Europe jóval több egyetlen slágeres zenekarnál: egy érett, mai hangzású hard rock bandáról van szó, amely most is egy igazán jó lemezt tett le az asztalra.

A zenekar jelenlegi felállása változatlan: Joey Tempest – ének, John Norum – gitár, Mic Michaeli – billentyűs hangszerek, John Levén – basszusgitár és Ian Haugland – dob.

A Come This Madness egyik fontos erénye a húzós, dögös megszólalás, az érzelmes dallamok és a komor hangulat találkozása. Az első két dalban ez rögtön meg is mutatkozik. A One on One és a The Cult of Ignorance egyaránt lendületes, határozott húzású szerzemények, amelyek úgy közelednek felénk, mint egy magabiztos léptekkel haladó menet.

A címadó Come This Madness is hasonló energiákat mozgat meg, a középrésze azonban kellemesen elringat, és egy pillanatra más irányba tereli a figyelmet.

A zenekar a balladák világában is otthonosan mozog. A This Time of Year dallamaival olyan hangulatot teremt, amelybe jólesik megérkezni, és egy kicsit elidőzni benne.

A Scandinavian Eyes hagyományosabb vonalú, masszív szerzemény, határozott húzással, amely szépen idézi meg az Europe klasszikus rockzenei karakterét. A Nothing Can Follow This remekül felépített, dögös tétel, amelynek legnagyobb vonzerejét a verze és a refrén közötti dinamikai különbség adja.

Komor, mégis energikus és dögös lemez született. A dalok erősek és érzelemmel teliek, a hangszerelés kiváló, a zenészi teljesítmény pedig magabiztos. Érezni rajta a tudást és a sokéves tapasztalatot, de ez egyáltalán nem rutinmunka: a dalok mögött ott van a megújulásra való törekvés is. Joey Tempest hangja szépen öregszik, mélyebb lett, az album pedig remekül szól.

Különösen tiszteletre méltó, hogy a nosztalgiázás helyett folyamatosan alkotnak, friss lemezeket adnak ki, és büszkén vállalják mai, súlyosabb hangzásukat. Persze a koncertek végén továbbra is felhangzik az a bizonyos szintetizátortéma, de az Europe ma már régen nem csak erről szól. Erős lemez a Come This Madness, jó volt hallgatni.

„A zene messzire visz, de közben önmagamhoz vezet vissza.”

 

Fémbe zárt idő – A brutalitás koreográfiája – Entombed: Clandestine

fembe_zart_ido.png

Harmincöt évvel ezelőtt jelent meg az Entombed második nagylemeze, a Clandestine, amely a svéd death metal történetének egyik meghatározó alkotásává vált. A zenekar ezen az albumon tovább formálta sajátos hangzását, és olyan lemezt készített, amelynek hatása a mai napig érezhető a műfajban.

screenshot_20261112_123731_spotify.jpg

A kilencvenes évek eleje számomra az az időszak volt, amikor valamiért az extrémebb zenék felé fordultam, és ekkor fedeztem fel a death metalt. Ebbe talán az is belejátszott, hogy világ akkoriban izgalmas, kissé zavaros, változásokkal teli időszakot élt át.

Az amerikai zenekarok, különösen a floridai vonal, nekem annyira  jöttek be, mert túl idegennek hatottak. Ezért fordultam inkább az európai, azon belül is főként a svéd death metal felé. Az ismerkedés az Entombed első lemezével, a Left Hand Path-szal indult, majd a Clandestine-nel folytatódott. Ebből a szempontból ez a mostani újrahallgatás nagyon mély, személyes találkozás volt a múltammal.

1991-ben az Entombed kreatív és sikeres időszakot tudhatott maga mögött, a zenekaron belüli feszültségek azonban egyre inkább éreztették hatásukat. Személyes ellentétek miatt távozott Lars-Göran Petrov énekes, és a történetnek van egy kevésbé ismert, érdekes folytatása is. A Clandestine fő énekszólamait ugyanis a dobos, Nicke Andersson rögzítette. A borítón ugyanakkor Johnny Đorđević szerepelt énekesként, aki a Sinners Bleed című dalban valóban hallható, de mindössze egyetlen sort énekel. Nicke vokáljai eredetileg ideiglenes, vezető éneksávnak készültek, ám végül ezek kerültek a lemezre. Uffe Cederlund háttérvokálokkal egészítette ki a hangzást.

A Clandestine felvételein tehát a következő zenészek működtek közre: Nicke Andersson – dob, ének; Alex Hellid – gitár; Uffe Cederlund – gitár, háttérvokál; Lars Rosenberg – basszusgitár. Johnny Đorđević vendégénekesként szerepelt a lemezen. A borítón feltüntetett felállás és a tényleges felvételeken hallható közreműködők közötti különbség sokáig félreértésekre adott okot.

Ekkorra az Entombed már az európai death metal élvonalába tartozott, és a floridai nagyágyúkkal is felvette a versenyt. A zenekar egyedi hangzásának kialakulásában az is közrejátszhatott, hogy tagjai bevallásuk szerint többféle zenei irányzatból merítettek. Ez a nyitottság a Clandestine dalaiban is tetten érhető: a nyers agresszivitás mellett hangsúlyos szerepet kapnak a groove-ok, a változatos ritmusok és a váratlan zenei fordulatok.

Az album legerősebb dalai közé tartozik nálam a Living Dead, amely rendkívül izmos szerzemény, és bátran eltér a megszokott death metal sémáktól. A szögletes riffek helyett itt nagyobb teret kap a groove, miközben a folyamatos tempóváltások és hangulati ívek tartják fenn a feszültséget. A Sinners Bleed sem finomkodik: a riffek könyörtelenül jönnek szembe, és egy pillanatra sem engednek levegőhöz jutni. Az Evilyn a lemez egyik legsúlyosabb pillanata, amelynek hatását a kevésbé kapkodó tempó csak még jobban kidomborítja.

A Stranger Aeons-t az első pillanattól az utolsóig átjárja a fenyegető agresszivitás. A Chaos Breed olyan, mint egy egyre nagyobb tömeget maga alá gyűrő lavina, amely könyörtelenül letarol mindent, míg a Through the Collonades maga a pusztító energia, egy széthulló világ romjain.

A Clandestine-t a kritikusok és a rajongók már a megjelenése idején is a death metal fejlődésének fontos állomásaként értékelték. A Left Hand Path után a zenekar technikásabb, összetettebb és érettebb anyaggal jelentkezett, amely mára a műfaj egyik alapvető klasszikusává vált.

A lemez az underground death metal keretein belül jelentős kereskedelmi sikert ért el: a svéd albumlistán a 14. helyig jutott, és nemzetközi szinten is komoly érdeklődést váltott ki. Ezzel tovább erősítette az Entombed helyét a műfaj meghatározó zenekarai között, és hozzájárult a későbbi szélesebb körű ismertségükhöz.

Háromnegyed óra megtervezett, megkomponált brutalitás, iszonyatosan állat hangzással és játékkal: egy hidrogénbomba ereje, amely rendet vág a káoszban. A Clandestine hallgatása közben újra és újra magával ragadott az Entombed nyers ereje és az a súlyosság, amely szinte letépi az ember fejét. A pusztító riffek mellett a groove-ra, a tempóváltásokra és a változatos hangulati ívekre is épít: van, amikor a lendületével sodor, máskor a nyomasztó, fenyegető atmoszférájával szegez a hangfalak elé. Nálam egyértelműen betalált, igazi, zsigeri death metal élmény.

„Vannak hangok, amelyek nem kérnek bebocsátást. Betörnek, felforgatják a rendet, és mire elül a zaj, már semmi sem marad úgy, ahogyan előtte volt.”

Mélyebb rétegek – A düh természetrajza – Hatesphere: Guillotine

screenshot_20261110_142044_spotify.jpg

A dán Hatesphere 2000-ben alakult, a Guillotine pedig a banda tizenkettedik nagylemeze. A társulat az európai extrém metal színtér meghatározó, nem élvonalbeli, de stabil zenekara. Hatásai között megtalálható a Slayer, az At The Gates és a Machine Head is.

A zenekar főleg klubokban zúzza le a hallgatóságot, de olyan előadók előtt is fellépett már, mint a Kreator és a Morbid Angel.

A Guillotine az emberi természet és a társadalmi konstrukciók közötti harcot dolgozza fel. A kompromisszummentes, kevesebb mint 39 perces, old-school thrash-death metal album elkészítésében ismét Tue Madsen producer volt a zenekar segítségére. Az eredmény egy nyers, lényegre törő és arcba mászó hangzású anyag.

A zenekar zenéje a thrash metal agresszióját és lendületét ötvözi a modern death metal súlyosságával, valamint technikás, groove-orientált riffekkel. Hangzásvilágukra a dühös, mégis dallamos gitártémák, a zakatoló tempóváltások és a nyers energia jellemző.

A Guillotine esetében a szaggatott ritmusok, a karakteres riffek és a vészjósló hangulat határozzák meg az összképet. A szerzeményben megjelenő dinamikus düh és a folyamatos hullámzás különösen izgalmassá teszi a hatást. A Cleansing szellősebb dalszerkezetével és változatosabb zenei megközelítésével mutatja meg, hogy a Hatesphere a súlyos megszólalás mellett a dallamokra is figyelmet fordít. A Heresy tömören képviseli a lemez egyik fontos erényét: a keménység és a dallamosság egymást erősítő jelenlétét.

Vannak dalok, amelyekben a thrash metal markánsabban van jelen. Ilyen például a Snake Charmer, amely zaklatott karakterével újabb lendületet ad az albumnak. A Mouth Filled with Barbed Wire hullámzó felépítése miatt nem egyetlen lendületi fokozatra épül, miközben a thrashes elemek végig meghatározó szerepet kapnak. A Human Scum esetében pedig a thrashes energia és a melodikus gitárok együttese adja a szerzemény egyik legérdekesebb vonását.

A zenekar felállását Mathias Uldall énekes, Peter Lyse Karmark és Franz Aleksander Posch gitárosok, Jimmy Fyrstenberg basszusgitáros, valamint Mike Park dobos alkotja.

A Guillotine kemény, súlyos és brutális hangzással, valamint kimagasló zenészi teljesítménnyel tarolja le a hallgatót. Erő, súly, brutalitás, sebesség és kemény riffek – mindez hullámzó dinamikával párosul. A lemez nyugtalanító, éles és dühös, miközben egy pillanatra sem válik kiszámíthatóvá. Nem ragaszkodnak egyetlen tempóhoz, még dalon belül sem: a sebesség és a hangulat folyamatos változása adja a szerzemények lüktetését. Ettől válik igazán izgalmassá ez az izmos, kompromisszummentes album.

A Hatesphere a Guillotine albumon meggyőzően ötvözi a súlyos, vészjósló hangulatot a dinamikus, hullámzó megszólalással és a dallamos gitármegoldásokkal. Különösen tetszik, hogy a thrash metal lendülete több szerzeményben is erőteljesen előtérbe kerül, miközben a dallamosság sem szorul háttérbe. Számomra ez egy energikus, változatos és kellően dühös lemez, amelyben a nyers erő és a zenei változatosság jól megfér egymás mellett.

 

„A rend csak vékony hártya az emberben lakozó indulatok fölött.”

Magyar Fémörökség – Egy korszak lenyomata – P. Mobil: Mobilizmo

copilot_image_1785345935881_1.jpeg

A Mobilizmo megjelenésének 45. évfordulója alkalmából a jubileumi sorozatban most egy olyan lemez kerül terítékre, amely számomra nemcsak a magyar rocktörténet fontos darabja, hanem egy egész korszak személyes emlékeit is őrzi.

screenshot_20261109_155136_youtube.jpg

Vannak lemezek, amelyek erős emlékeket idéznek fel bennem. Amikor eljutok hozzájuk, mindig egy kicsit izgatottan, várakozással hallgatom meg őket. És valóban: megérkeznek azok az emlékek és érzések, amelyekre számítottam.

Így voltam a P. Mobil Mobilizmo című lemezével is. Alig szólalt meg, máris ott álltam az általános iskola utolsó éveiben, az iskola előtt, és vártam a többieket, hogy együtt induljunk haza. Szerencsére messze laktunk, így jó félórás séta várt ránk, fiúk és lányok vegyesen. Beszélgettünk, hülyéskedtünk, és ettől lett igazán jó az egész.

A zenével együtt a kor divatja is felidéződött. Akkoriban, különösen a rocker körökben, egyértelműen a farmer uralta az öltözködést. Farmernadrág, amennyire csak lehetett, leszűkítve, hozzá farmerdzseki, farmering, sőt farmerkabát is. Szövetnadrág szóba sem jöhetett. Lábbelink általában Tisza cipő volt. És persze ott volt a szumka, az a szovjet vegyvédelmi táska, amelyet vállra akasztva hordtunk. Meg a kitűzők, amelyeket sokszor házilag készítettünk az Ifjúsági Magazinból kivágott képekből.

Abban az időben három nagy zenekar uralta a hazai rockéletet: az LGT, az Omega és a Piramis. Mellettük ott voltak a fekete bárányok: a Beatrice, a Hobo Blues Band és a P. Mobil. Én közülük inkább Mobilos voltam, hozzám az ő zenéjük állt a legközelebb.

Az 1973-as megalakulás után nyolc évvel, 1981-ben jelent meg a zenekar első nagylemeze, a Mobilizmo. Addigra azonban a felállás gyökeresen megváltozott. Ezt az albumot már Tunyogi Péter énekes, Kékesi László basszusgitáros, Mareczky István dobos, Sárvári Vilmos gitáros, Zeffer András billentyűs és Schuster Lóránt közreműködésével rögzítették.

A Főnix éjszakája már az első taktusoknál előhozza azt a bizonyos libabőrös érzést. Annak idején is imádtam ezt a dalt, és a mostani újrahallgatás semmit sem vett el az élményből. Különösen érdekes, ahogyan a szerzemény eljut a kezdeti hangulatától a teljes kibontakozásig. Fenyegető atmoszférája végig meghatározza a dalt. Tunyogi Péter éneke pedig nem pusztán előadja a szöveget: szinte történetet mesél el, amelynek a hallgató is részese lesz.

A Billy, a kölyök különleges színfoltja a lemeznek. A vadnyugati párbaj hangulatának zenei megjelenítése olyan ötlet, amelyre nehéz nem elismerően bólintani. Megjegyzem, tizenpár évesen nem láttam a dal mögötti mondanivalót, most pedig már nem is ez az érdekes számomra.

A Szerettél már, szamuráj? című dalt egy film ihlette, nekem viszont jó érzés volt megtapasztalni, hogy egy régi kedvenc ennyi idő után is ugyanúgy működik.

A Varjúdal jó példa arra, hogy egy szerzeményhez nem feltétlenül kell minden kérdésre választ találnunk. A régi kötődés és a zenei élmény önmagában is megőrzi a helyét.

Az Örökmozgó számomra a lemez legkedvesebb dala, az abszolút kedvenc. Nem egyszerűen egy jól sikerült szerzemény, hanem egy nemzedék hitvallása. A dal refrénje adja a leginkább emlékezetes pontot, azt a kapaszkodót, amelyhez hallgatóként újra és újra visszatérünk.

A Rock ’n’ Roll talán az egyetlen dal, amely nem állt és ma sem áll közel hozzám. Egy lemez megítéléséhez azonban az is hozzátartozik, hogy őszintén vállaljuk, melyik szerzemény talál el bennünket kevésbé.

Az Átlagember kifejezetten érdekes szerzemény. Egy elszállós, kissé futurisztikus zenei alapra Schuster Lóránt mondja rá az átlagember akkori helyzetét, tulajdonságait és adatait egy statisztikai könyv alapján. A 4150 forintos havi kereset különösen beszédes részlet, amely ma már egészen más megvilágításba kerül.

Az Asszonyt akarok lendületes és emlékezetes darab, amelynek egyik legjobb pillanata számomra a refrén előtti váltás. Az ilyen apró, de jól eltalált megoldások sokat hozzátesznek egy dal karakteréhez.

Az Oh Yeah lüktető szerzemény, amelyet annak idején is szerettem, és most is örömmel hallgattam. Külön kiemelném a gitárszólót, amely nagyon jól illik a dal egészéhez.

Az Alkohol Blues remek geg, amely a lemez végén könnyedebb, játékosabb pillanatot teremt az amúgy is színes albumon.

A Mobilizmo fogadtatása összességében lelkes volt. Bár a rajongók egy része eleinte hiányolta a klasszikus felállást, az új zenészekkel és Tunyogi Péter énekével megszületett album idővel a zenekar egyik meghatározó kiadványává vált. A lemez nemcsak zenei szempontból jelentett fontos állomást, hanem azért is, mert a hosszú éveken át akadályozott P. Mobil számára végre lehetőséget adott arra, hogy hivatalos hanghordozón is megmutassa az újjászervezett zenekar munkáját. Provokatív, rendszerkritikus szövegeivel és kemény hangzásával a magyar hard rock történetének fontos dokumentuma lett.

Az album dalai a mai napig felcsendülnek a zenekar koncertjein, ami önmagában is sokat elárul arról, hogy ezek a szerzemények mennyire kiállták az idő próbáját.

A Mobilizmo újrahallgatása számomra igazi időutazás volt. A dalok nemcsak a régi kedvenceimet idézték fel, hanem előhozták azokat az érzéseket is, amelyek annak idején ehhez a zenéhez kötöttek. Vannak szerzemények, amelyek az évek során sem veszítenek az erejükből, az Örökmozgó például ma is ugyanazt a nemzedéki hitvallást jelenti számomra, mint annak idején. Zeneileg is sok értéket találok ezen a lemezen, de a legnagyobb ajándéka az, hogy ennyi év után is képes ugyanazt a lelkesedést kiváltani belőlem. Csillagos ötös.

„Vannak lemezek, amelyek nem akarnak többet, mint megszólítani bennünket – mégis egy egész nemzedék érzései férnek el bennük.”

 

süti beállítások módosítása