A mai Fémkapszula három különböző stílusban mozgó zenekart mutat be, amelyeknek a közös kapcsolódási pontja egyrészt az, hogy mindhárman európai bandák, másrészt pedig a megbízhatóság. Egyikük sem forgatja fel a saját műfaját, mégis erős, karakteres albumokat tettek le az asztalra — hitelesen és őszintén.

A három zenekar: a metalcore-ban utazó The Narrator, a brutál death metalban pusztító Necrotted, illetve a power metalos Rexoria.

Aki megbízható produkciókra vágyik, műfajtól függetlenül, nyugodtan megpróbálhatja lenyelni a friss Fémkapszulát.

The Narrator – Phosphor

Ha elmegyek horgászni, jó eséllyel egy metalcore banda biztosan akad a horgomra. A túlkínálat egyszerre előny és hátrány, de legalább lehet válogatni közöttük. Nekem inkább a gitárcentrikusabb metalcore a kedvencem, a túl nyálas, nyafogósabb dolgokat nem igazán csípem.

A 2017-ben alakult német The Narrator is kedvemre való. A Phosphor a zenekar második lemeze, de már az első albumuk, a Lore is erőteljes, jól megírt debütálás volt.

A zenekar tagjai: Fabian Jochum énekes, Tom Hoppelschäuser gitáros, Robert Hoppe basszusgitáros és Fritz Dehn dobos. A stílus agresszív, modern metalcore, dallamos refrénekkel és német precizitással.

A srácok elmondása szerint az album egy tudatos szintlépés, a dalok mögött pedig évek alatt érlelődő közös fejlődés áll.

A Phosphor erőteljes dalokra épül, kemény riffekkel és feszes megszólalással. Ugyanakkor a stílus egyik fő védjegyének számító dallamos refrének néha kissé egysíkúan mozognak. Van azonban, amikor sikerül ebből kitörni, és igazán erős melódiákat írni. Ilyen például a nyitó Phosphor, amely ráadásul igazi ajtóberúgós tétel. Vagy ott a Stasis, amitől az ember egyszerre akar ordítani és mindent újrakezdeni.

Az Iron Grip esetében már máshogy építkeznek: a brutális riffek mellé fokozatosan kibontakozó refrént társítanak, ettől a dal vasmarokkal szorít, és nem ereszt. A direktebb Modern Age Blasphemy esetében pedig a refrénnel egyszerűen kinyílik a tér.

Összességében tehát egyáltalán nem rossz, amit a zenekar csinál, és ha a dallamokat még emlékezetesebbé tudják formálni, ezzel a vérbő metalcore-ral könnyen léphetnek egy szintet előre.

„A Phosphor úgy szól, mint amikor az ember végre kimondja a benne rekedt igazságot, és érzi, hogy ettől egyszerre szabadul fel és ég el.”

Necrotted – We Are The Gods That Tear

Ourselves Apart

A Necrotted a Fink testvérpár vezette német death metal brigád, amely saját stúdióból, civil munkák mellett építette fel technikás és brutális hangzásvilágát. Zenéjükben a kegyetlen death metal mellé dallamfoszlányok és black metalos atmoszféra társul. A mostani album tudatosan kerüli a deathcore-sablonokat, inkább régi koncepciókat emel új szintre.

A zenekar 2008-ban alakult, a We Are The Gods That Tear Ourselves Apart pedig már a hatodik lemezük.

A felállás: Fabian Fink énekes, Philipp Fink és Johannes Wolf gitárosok, Gregor Strunin basszusgitáros, valamint Markus Braun dobos.

A már említett zenei világ tökéletesen jelen van a Zeitenschächter című dalban, amely brutális erővel keveri a blackened death metalt, olyan könyörtelenül, mintha maga az idő akarna péppé verni. Az Origin Of Human ólomszínű lavinaként hömpölyög apokaliptikus hangképeivel, míg a Circus Sapiens egy összeomló civilizáció dühét és feszültségét idézi meg.

De hogy ne csak a pusztító energiákról legyen szó, a The Best And The Worst Of Times hullámzó rétegzettsége azt mutatja, hogy a csapatban megvan a hajlandóság a változatosságra is. Az elején említett dallamok pedig a Gottgeburt című tételben törnek igazán felszínre, ahol az isten nem megváltani érkezik, hanem temetni.

A Necrotted ereje főleg a tempóban és a nyers, agresszív dühben rejlik, de a dalírásuk sem összetákolt. Grindcore, black metal és atmoszferikus elemeket is magabiztosan olvasztanak bele a brutalitásba. Nem kiugró, de nem is átlagos anyag — érződik rajta a tudatosság, a koncepció és az, hogy minden hangnak megvan a helye.

„A Necrotted hangzása hideg, precíz és könyörtelen, mintha a düh minden rétegét lassan, tárgyszerű pontossággal hántanák le az emberről.”

Rexoria – Fallen Dimension

A 2016-ban alakult Rexoria számára a Fallen Dimension már a negyedik nagylemez, így nyugodtan mondhatjuk, hogy a zenekar meglehetősen termékeny. Stílusukat tekintve melodikus power metalt játszanak himnikus refrénekkel, skandináv hangulattal és sötétebb tónusú témákkal.

Gyakorlatilag az egész album ezen a vonalon mozog. Ilyen például a Dominion, amely menetelős, döngölős és tempóváltásokkal teli szerzemény. Ebben a dalban vendégszerepel a Tungsten énekese, Mike Andersson is. A másik vendég Johnny Gioeli, Axel Rudi Pell frontembere, aki a Heart Of Sorrow című tételben hallható. Ez egy érzelmesebb, nagyívű duett, amely mögött egy érdekes történet is húzódik: Frida Ohlin énekesnő elküldte a dalt véleményezésre az amerikai frontembernek, aki végül felénekelve küldte vissza azt — így került fel az albumra.

Véleményem szerint a lemez két legerősebb dala a Metallic Rain és a Running With The Stars. Az előbbi tornádóként csap le, utóbbi pedig szárnyaló, dallamos és kellően dögös power metal tétel.

Frida mellett még Jonas Gustavsson és Cristopher Svensson gitárosok, Martin Gustavsson dobos, valamint Adam Nordquist basszusgitáros alkotják a zenekart.

Összességében a Fallen Dimension egy női frontos, lendületes, refrénközpontú power metal album, amely minden elemét becsületesen és profin rakja össze, ugyanakkor nem lép túl a műfaj biztonságos keretein. Frida Ohlin hangja erőteljes és tiszta, karakterében azonban nincs meg az a plusz, ami igazán egyedivé emelhetné a Rexoriát, így a zenekar továbbra is az erős középmezőny stabil és megbízható szereplője marad.

„Fegyelmezett, tiszta munka ez, olyan, amit jó érzékkel raktak össze, még ha nem is ír új szabályokat.”

A napokban volt harmincéves az Amorphis korszakváltó albuma, az Elegy.

Emlékszem, 1996-ban az Elegy megjelenésekor nem volt mindenki felhőtlenül boldog. Az amúgy kiváló Tales from the Thousand Lakes után sokan nem ezt várták a finn bandától. Azt viszont már akkor is lehetett érezni, hogy valami különleges született, mert a finn folk, az északi atmoszféra és a metal lenyűgözően működött együtt.

A kilencvenes évek közepén az Amorphis a stílusváltás kellős közepén állt. Gyakorlatilag átmeneti pozícióban voltak: már nem death metal zenekarként működtek, de még nem váltak teljesen progresszív vagy folk metal bandává sem. Valahol a két világ határvidékén mozogtak. A death metal még ott lüktetett a dalaikban, ugyanakkor már erőteljesen beemelték a népi és progresszív elemeket is. Ezzel a zenekar szinte légüres térbe került, mert akkoriban ezt a fajta zenét gyakorlatilag senki sem játszotta.

Pontosan ezt erősítette meg egy interjúban a zenekar gitárosa, Esa Holopainen is, amikor arról beszélt, hogy a zenekar tudatosan szakított a death metalos hagyományaival, és az Elegy célja az volt, hogy a finn zenei világot és a progresszivitást természetes módon olvassza össze. Ebben óriási szerepe volt a három újonnan érkező zenésznek is: Pasi Koskinen énekesnek, Kim Rantala billentyűsnek és Pekka Kasari dobosnak, akik friss energiákat hoztak az új korszakba.

A mostani énem egyszerűen odavan az Elegyért. Már a baljós hangulatú, keleti dallamokkal átszőtt Better Unborn megadja az alapot, amit a hideg északi szélként fújó Against Widows csak tovább mélyít. A finn melankólia esszenciáját hordozó The Orphan, vagy az egyszerre folkos, katartikus és death metalos On Rich and Poor az album legerősebb pillanatai közé tartoznak.

Nem akarom végigvenni az összes dalt. Aki hallotta, pontosan tudja, miről beszélek. Aki pedig még nem ismeri, és kíváncsi egy valóban stílusteremtő lemezre, bátran hallgasson bele. Meg fogja hallani, milyen az, amikor a szomorú szépség egy többrétegű, gondosan felépített dallamban találkozik, mint a My Kantele esetében.

A kritikák már akkor úgy beszéltek az Elegyről, mint az Amorphis nagy stílusváltó mesterművéről. Vitát leginkább a tiszta ének, valamint a folkos és progresszív elemek erőteljes jelenléte váltott ki, de végül minden a helyére került. Manapság sokan már a zenekar legnagyobb hatású albumának tartják.

A zenei teljesítmény végig kiemelkedő. Esa Holopainen játéka epikus, ugyanakkor még hordozza magában a death metal súlyát is, dallamvezetése pedig egyszerre progresszív és folkos. Pasi Koskinen tiszta énekével teljesen új dimenziót nyitott, és végleg egy összetettebb irányba tolta a zenekart. Olli-Pekka Laine basszusjátéka vastag és lüktető, míg Tomi Koivusaari hörgései továbbra is súlyt adnak a daloknak, gitárjátéka pedig remekül keretezi Esa dallamait. Pekka Kasari letisztultabb, rockosabb dobjátéka kiváló hangzással párosul, Kim Rantala pedig lebegő hangszőnyegeivel gyakorlatilag a lemez lelkévé válik.

Az Elegy nemcsak az Amorphis pályáját fordította új irányba, hanem a metal színteret is megtanította arra, hogy a folklór, a melankólia és a modern metal egyetlen lélegző egésszé olvasztható.

Ez a lemez számomra mindig több volt egyszerű albumnál. Olyan, mint amikor az ember először érzi meg, hogy a világ nem csak zajból áll, hanem súlya is van. Fiatalon csak azt hallottam, hogy ez más, mélyebb és sötétebb, mint bármi, amit addig ismertem. Most, harminc fölött már azt is értem, miért. Ahogy telik az idő, egyre inkább érzem, hogy ezek a dalok nem csupán megszólalnak, hanem beszélnek hozzám: arról, amit elvesztettem, amit megtartottam, és arról is, amit már csak magamban hordozok tovább.

„Ez a lemez olyan, mint egy lassú, szomorú fény, ami végigkísér a napodon, és közben észrevétlenül beléd költözik.”

Vreid – The Skies Turn Black

Fekete ég alatt mozdul a hegyek lélegzete,
jégből faragott dallamok húzzák szét a csendet.
A múlt árnyai menetelnek a hóba vájt ösvényeken,
és a sötétben valami ősi erő lassan nevetni kezd.

Mivel a Vreid zenekarról lövésem sem volt, és valahogy el kell kezdeni az irományt, kerestem egy norvég verset. Abból kiragadtam ezt a pár sort, amely nagyjából illik a zenekar új lemezéhez. A bandát eddig nem ismertem, mégis úgy csapott arcon ez az album, mintha mindig is ott lapult volna a polcomon — csak arra várt, hogy végre meghalljam.

A 2004-ben alakult zenekarnak ez a tizedik lemeze. A Vreid melodikus black metalt játszik, black ’n’ rollos gerinccel és erős norvég tájhangulattal.

Az előző két lemez fogadtatásának is utánanéztem, hogy valamennyire képben legyek. A 2018-as Lifehunger kísérletezőbb és ezért megosztóbb anyag volt, ugyanakkor fordulópontnak is számít. A 2021-es Wild North West már erősebb és sokszínűbb irányt mutatott.

Egy interjúban a zenekar tagjai elmondták, hogy az új album egyfajta kreatív újjászületés, amely új energiákat és irányokat nyitott meg számukra. A norvég természet és a belső feszültségek egyszerre formálták a lemez dalait.

Őszintén szólva ilyen színes albumot ritkán hallani. Van itt folkos gitárdallammal átszőtt, a norvég erdők megtisztító magányát megidéző szerzemény, From These Woods. Aztán erőteljes, thrash alapú The Skies Turn Black, vagy a céltudatosabb, atmoszférikus A Second Death. Megjelenik a zenekar alapjait idéző, egyszerűbb black ’n’ roll tétel, a Build and Destroy. Ezután jön a folyamatosan építkező black metal vonal, Chaos címmel, majd a melankolikus és harcias Flammen.

Tudom, hogy ez így most kicsit felsorolás jellegű, de tényleg nehéz ezt a zenei kavalkádot egyszerűen összefoglalni. Ráadásul a legerősebb dalok a végére maradtak: a pattogós, black metalos, de Amon Amarth jellegű riffekkel támadó Smile of Hate, a letisztult, tágas hangszerelésű Echoes of Life, illetve a súlyos, földrengésszerű The Earth Rumbled.

Persze mindez a zenészi teljesítmény nélkül nem jött volna létre. Sture Dingsøyr énekes és gitáros szélesebb hangszínskálát használ, és stabil alapot ad a daloknak. Karle Hváll Kvåle basszusjátéka előtérben marad, nemcsak követi a témákat, hanem dallamrétegeket is hozzáad. Jørn Steingrim Holen dobjátéka természetes hangzású, mégis dinamikus, míg Stian Storm Baggateig a lemez atmoszférájának egyik kulcsépítője, Espen billentyűi pedig ezeknek a rétegeknek a megtartó pillérei.

A The Skies Turn Black  nem egyszerűen egy kiváló album, hanem egy hideg, sokszínű erődemonstráció. Minden dal más arcot mutat, és ez nem identitászavar, hanem tudatos rétegzés. Mintha a zenekar saját árnyékait és fényeit feszítené egymásnak. A Vreid ezzel a lemezzel egy új korszak küszöbére lépett, ahol a múlt sötét öröksége és a jelen nyers ereje végre közös ritmusra talál.

Ez a zene nem csak megszólal — felemel, és lassan elidőzik benned, mint egy halk, hosszú visszhang.

„A dalok úgy peregnek, mint a hideg fényű gyöngyök: mind más szín, mind más rezdülés, mégis ugyanaz a titok csillan bennük.”

A hazai underground most sem finomkodik. A friss magyar megjelenések között ott hömpölyög a személyes káosz, a nyers düh, az ipari zaj, a black metal sötétsége és a hardcore pusztító energiája.

Ezúttal a modern metalos önboncolást végző Noway, a rideg és kísérletező zajvilágot építő Borg, az ökológiai dühöt hardcore támadássá formáló Escalate, a remény és kilátástalanság határán mozgó Still Cold, valamint a húsz év után visszatérő Assur kerül fókuszba.

Közben a Crippled Fox egy utolsó, villámgyors crossover robbanással köszön el, az Urachel a black metal klasszikusai előtt hajt fejet saját sötét hangzásvilágán keresztül, a győri Mortal Vomit pedig úgy darál végig mindenen, mintha nem maradhatna túlélő a romok között.

Crippled Fox – So Fast, So Good... So Long
Villámgyors crossover támadás a budapesti zenekartól, amely egyben búcsú is. Rövid, pimasz, agresszív és kaotikus.

Noway – Arcok a görbe tükörben EP
Modern metalos önboncolás, amelyben a zenekar a személyes káoszt riffekbe és groove-okba préseli.

Borg – The Boo Pt. II
A budapesti kísérletező duó torz ipari zajmasszája és extrém metal keveréke rideg, mechanikus és nyomasztó világot épít.

Urachel – The Blacker the Better
A The Blacker the Better egy nyers, őszinte és sötét black metal tisztelgés, amelyben az Urachel vendégzenészekkel idézi meg a klasszikusokat saját hangzásvilágán keresztül.

Escalate – The Cry of Nature EP
A veszprémi banda 11 perces hardcore támadása, amelyben az Escalate az ökológiai düh teljes erejét csontrepesztő intenzitással vágja az arcunkba.

Still Cold – Hope Against Hope EP
A Hope Against Hope úgy szól, mintha a remény utolsó szikrája próbálna áttörni a legsötétebb éjszakán.

Assur – Vörös fellegek felett
Monumentális pagan black metal visszatérés, amelyben a banda húsz év csendjét töri meg.

Mortal Vomit – Extreme Human Deformity EP
A győri brutal death metal/grindcore zenekar hörgő, bugyborékoló nyers rohama olyan, mint egy húsdarálóba esett betondarab.

A heti nagylemezek mellett most ismét jutott hely a rövidebb, de annál intenzívebb kiadványoknak is. A Heti Metal Ráadás új körében groove/thrash pusztítás, spirituális death metal mélység, jeges black metal és glam metalos őrület ütközik egymással.

Ezúttal az indiai Bloodkill, a sötét rituálékat építő Scarab, a finn black metal veterán Azaghal, valamint a mindig pimasz és provokatív Steel Panther kerül fókuszba, de mellettük több erős single és EP is megmutatja magát.

Modern agresszió, himnikus dallamok, okkult atmoszféra és nyers energia — rövidebb formában, maximális hatással.

Bloodkill – Systemic Disruption (EP)
Az indiai zenekar EP-je egy modern groove/thrash metal roham, amely a társadalmi széthullást pengeéles riffekbe sűríti.

Scarab – Transmutation of Fate (EP)
Egy alkimista death metal rituálé, amelyben a zenekar a brutalitást és a spirituális mélységet sötét szertartásba olvasztja.

Azaghal – Noitalasia (single)
Jeges, okkult finn black metal: a kislemez a közelgő album sötét előfutára.

Steel Panther – The Mother’s Day Song (single)
A dal egy glam metalba csomagolt pimasz és szemtelen tétel, amely egyszerre paródia és tisztelgés.

Dust Bolt – Fire in Your Eyes (single)
Pengeéles, modern thrash metal Germániából.

Xandria – Shannon’s Home (single)
Álomszerű, kelta szimfonikus hangulatú utazás életről, változásról és emberi történetekről.

Tungsten – Joker (single)
Energikus, himnikus power metal robbanás modern dallamokkal és erős karakterrel.

Lifesick – Die With Me (single)
A dán banda agresszív és őszinte kiáltványa, amely kíméletlenül néz szembe a halállal.

A heti merítés második felében ismét egymásnak feszülnek a metal különböző arcai: progresszív monumentalitás, hősies power metal, okkult black metal és mocskos glam/sleaze energia sodorja előre ezt a válogatást.

Ezúttal a technikás és érzelmileg is grandiózus Teramaze, a pengeéles dallamokkal támadó Torian, a sötét rituálékat idéző Yoth Iria, valamint a neonfényes káoszt szabadjára eresztő Crashdïet kerül fókuszba, de mellettük több erős megjelenés is helyet kapott a mostani körben.

Van itt hideg melankólia, himnikus erő, klasszikus thrash lendület és modern progresszív feszesség is — a lényeg azonban most is ugyanaz: olyan zenék, amelyek nem háttérzajnak készültek.

Teramaze – The Silent Architects
Az ausztrál progresszív metal csapat tizedik lemezével jelentkezett: egy monumentális építmény, amelyben minden dal egy újabb szint a zenekar érzelmi és technikai felhőkarcolójában.

Torian – The Lost Legion Rising
Pengeéles, hősies power metal Németországból, amely az erőt és a dallamosságot tökéletes arányban kovácsolja össze.

Yoth Iria – Gone with the Devil
Lassan izzó, okkult black metal lemez, amely a görög iskola teljes súlyát és méltóságát idézi meg.

Crashdïet – Art of Chaos
A svéd banda új lemeze egy vad, neonfényben izzó dalcsokor, amely a korai évek mocskos energiáit robbantja újra életre.

Rexoria – Fallen Dimension
A zenekar új albuma himnikus, modern power metal erődemonstráció.

Sacriversum – Before the Birth of Time
A lengyel zenekar hatodik lemeze sötét, atmoszférikus és okkult hangulatú gótikus rituálé.

Old Moon – Home to Nowhere
A Home to Nowhere olyan, mint bolyongás egy esőáztatta, szürke északi erdőben: fájdalmat, veszteséget és belső széthullást hordoz.

Fateful Finality – Desolation
Tizenkét pengeéles dal a német bandától, amely a klasszikus német thrash agresszióját friss, dinamikus energiával turbózza fel.

Black Orchid Empire – Lore
Az angol banda új albuma feszes, technikás progresszív metal erődemonstráció, egy precízen felépített gépezet.

A metal világában nincs megállás: hétről hétre új lemezek, friss hangzások és visszatérő nagy nevek zúdulnak ránk. A Heti Metal első részében ismét olyan albumok kerültek elő, amelyek között ott lapul a sötét melodráma, a nyers black metal, a melankolikus doom és a modern metalcore feszültsége is.

Ezúttal a Black Veil Brides, a legendás Darkthrone, a melankólia mestereinek számító Draconian, valamint a punkos energiákat sodró The Flatliners kerülnek fókuszba, de mellettük több erős megjelenés is helyet kapott a mostani válogatásban.

Sötét hangulatok, hideg riffek, őszinte indulatok és súlyos dallamok — induljon a heti merítés.

Black Veil Brides – Vindicated
A zenekar új lemeze sötét, feszült és modern, ahol a melodráma és az agresszió találkozik, mint egy dühből kovácsolt ítélet.

Darkthrone – Pre-Historic Metal
A norvég underground egyik alapköve hosszú utat járt be. Az új album nyers, őszinte black metal esszencia.

Draconian – In Somnolent Ruin
Az In Somnolent Ruin olyan, mint egy álmatlan, hideg éjszaka: lassú, súlyos és melankolikus.

The Flatliners – Cold World
A zenekar új lemeze a nyers energiát és a dallamos merengést tökéletes egyensúlyba hozza.

Frozen Soul – No Place of Warmth
Masszív, modern death metal Texasból. A zenekar harmadik albuma olyan, mint egy hideg pince levegője.

Haggard Cat – The Pain That Orbits Life
Az angol zenekar harmadik albuma személyes, nyers és mélyre ásó.

The Narrator – Phosphor
A német banda második lemeze feszült, modern metalcore, amelyben a riffek és refrének a túlélés és az önfeladás vékony határvonalát karcolják.

The Quill – Master of Skies
A svéd zenekar új lemeze a régi iskola erejét hozza vissza modern tűzzel.

Social Distortion – Born to Kill
A kaliforniai csapat nyolcadik albuma koszos, kemény és őszinte.

Ebben a Fémkapszulában ismét három külön világ találkozik, három különféle megközelítése ugyanannak az alapvetésnek: hogyan szól ma a súlyos zene, és mennyi erő maradt még a klasszikus formákban.

A svéd Vomitory továbbra is kompromisszummentes death metal gépezetként darálja végig a maga brutális, nyers világát, ahol minden riff a széthullás szélén egyensúlyoz. A kanadai Threat Signal ezzel szemben modern metalcore-ral dolgozik, gépiesen feszes ritmusokkal és sötét, érzelmi feszültségekkel, még ha nem is minden pillanatban találja el ugyanazt az erőt. A kaliforniai Nukem pedig a Bay Area thrash hagyományait hozza vissza modern megszólalással, vendégszólókkal és klasszikus, nyers energiával, ami egyszerre ismerős és friss.

Három zenekar, három eltérő megközelítés, mégis közös bennük a lényeg: a súly, a feszültség és az a fajta zenei őszinteség, ami miatt ezek a műfajok még mindig élnek és működnek.

Vomitory – In Death Throes

A műfaj kedvelőinek a svéd Vomitory zenekart aligha kell bemutatni. A banda 1989-ben alakult, az In Death Throes pedig már a tizedik lemezük, bár a csapat idővonala korántsem volt egyenes. 2013-ban feloszlottak, majd 2017-ben reaktiválták magukat, igaz, akkor még nem készítettek új anyagot. Erre egészen 2023-ig kellett várni, amikor megjelent az erős visszatérésnek számító All Heads Are Gonna Roll.

A Vomitory zenéje hamisítatlan svéd death metal: zúzós lendület, nyersen és puszta dühvel.

A zenekar jelenlegi felállása: Erik Rundqvist ének/basszusgitár, Tobias Gustafsson dobok, Urban Gustafsson és Christian Fredriksson gitárok.

Egy interjúban elmondták, hogy a lemez célja egy még brutálisabb és intenzívebb, kompromisszummentes svéd death metal album elkészítése volt.

A bandában megvan a hajlandóság arra, hogy a folyamatos darálást megtörjék, és ezt szinte minden dalba belecsempészik. A szerzemények nyersek, a tempók pedig mennek, mint a meszes. Ha kell, visszafogják a sebességet, súlyt adnak a riffeknek, majd újra belehúznak. Ez tökéletesen hallható az Erased In Red és a Forever Scorned dalaiban.

Néhol thrash és black metalos elemek is felbukkannak, sőt az In Death Throes még dallamosabb pillanatokat is villant. A dalok azonban továbbra is elsősorban az erőről szólnak, ahogy azt az Oblivion Protocol, a For Gore And Country vagy a melodikusabb részekkel megtűzdelt Wrath Unbound is bizonyítja.

Az album hangzása kifejezetten erős: öblös, tiszta, és minden hangszer jól hallható.

Mivel vérbeli death metalról beszélünk, nem kérdés, hogy aki nincs otthon a műfajban, annak ez a lemez valószínűleg keveset fog mondani. A stílus kedvelőinek viszont az In Death Throes garantáltan erős, adrenalindús perceket szerez. Energikus, lendületes anyag, és még ha fel is bukkannak a műfaj klasszikus sablonjai, a Vomitory olyan erővel és hitelességgel játssza őket, hogy minden hang a helyére kattan.

Az In Death Throes kiváló hangzású, brutális minőségű lemez — a svéd death metal egyik legmagabiztosabb idei állásfoglalása.

„Dacos, vasízű zsoltár ez, amelyben a halál fekete lángja újra és újra fellobban.”

Threat Signal – Revelations

A kanadai Threat Signal 2004 óta működik, a Revelations pedig már az ötödik lemezük. Az előző album óta eltelt kilenc év után igazán aktuális volt egy új anyag.

A zenekar felállása: Jon Howard ének, Travis Montgomery és Oswin Wong gitárok, Joey Muha dobok, valamint Ryan Miller basszusgitár.

A Threat Signal stílusa gépiesen precíz metalcore: modern riffek, melodikus refrének, sötét társadalmi és pszichológiai témák, valamint kettős vokál jellemzi. A zenekar láthatóan törekszik a fogós dallamokra is — igaz, ez nem minden esetben sikerül egyformán erősen.

A lemezen erre is találni példát. A zaklatott Exiled The Demons esetében például jól működik a dallam és a súly egyensúlya. Az album legerősebb tétele viszont egyértelműen az NME, amelyben a masszív riffek mellé erőteljes elektronikus háttér társul.

Az érzelmi vonal szintén hangsúlyos a zenekar dalaiban. A Hell To Pay szenvedélyesen építkező ívével működik jól, míg a Live For You líraibb dallamokkal és szaggatottabb dinamikával emelkedik ki.

De hogy ne csak dicsérjem a lemezt: akadnak kevésbé erős pillanatok is. A Fire At Will refrénje például kissé erőltetettnek hat.

Érdekesség, hogy az egész album Jon Howard saját otthoni stúdiójában készült.

Ez az a fajta metalcore, amit tényleg könnyű szeretni: megvan benne a metal nyers ereje, a düh és a folyamatos feszültség, miközben végig gitárcentrikus marad. A riffek súlyosak, helyenként szaggatottak, a dallamok pedig szépen simulnak rájuk, így az egész anyag egységes képet mutat.

Nem minden dal üt ugyanakkorát, de a kilencéves csend után a Revelations egy erős, összeszedett és meggyőző visszatérő lemez.

„A dalok finom, mégis kegyetlen fényben csillannak meg, mintha a fájdalomnak is volna saját eleganciája.”

Nukem – The Grave Remains

A kaliforniai Nukem zenekar 2012-ben alakult, a The Grave Remains pedig a második albumuk — igaz, az első lemezük már tíz évvel ezelőtt jelent meg.

A zenekar felállása: Steve Brogden ének/gitár, Don Lauder basszusgitár, Norm Leggio dobok és Xander Gambini gitár.

A srácok egy interjúban elég markánsan fogalmazták meg az általuk játszott zene lényegét: old school Bay Area thrash metal modernebb, erősebb és teltebb hangzással. A céljuk pedig egyértelműen az volt, hogy ezzel a lemezzel magasabbra tegyék a lécet.

Az album érdekessége, hogy több ismert vendégzenész is szólózik rajta: Gary Holt és Lee Altus az Exodusból, Rob Cavestany a Death Angelből, valamint Russ Tippins a Satanből.

A The Grave Remains jó hangzású, gyors és agresszív lemez. Az old school gyökerek annyira mélyen beágyazódtak a zenekar zenéjébe, hogy lehetetlen nem észrevenni őket. Az Into The Kill Zone például erősen Slayer- és Exodus-hatású, míg a Random Acts Of Violence lendületes, klasszikus thrash roham. Az Empress Of Evil pedig olyan, mintha a Slayer és a Testament fogott volna kezet egy sötét sikátorban.

Tulajdonképpen minden benne van, amiért a Bay Area thrasht szeretni lehet. A lemezen helyet kapott egy instrumentális szerzemény is, a Pro Mortuis, amely vérbeli thrash témázás: melodikus, lendületes, kiváló gitárjátékkal, ének nélkül is remekül működik.

Semmi különös nem történik — a Nukem egyszerűen játssza a jóféle Bay Area thrasht modern megszólalással és kellő erővel. Az album kiválóan szól, a zenészek pedig, főleg gitárfronton, kifejezetten erős teljesítményt nyújtanak.

Nincsenek hatalmas meglepetések, de üresjáratok sem: a The Grave Remains hiteles, élvezetes és sallangmentes thrash metal lemez.

„Vasból kovácsolt, dacos zsoltár ez, amelyben a modern kor dühe és a régi thrash szent lángja egyszerre lobban fel.”

Most írhatnám, hogy az új Atreyu-lemez a zenekar legérettebb, legnyersebb munkája, és alapozhatnám ezt arra, hogy kívülről fújom a közel három évtizedes pályafutásukat. Csakhogy ez nem lenne igaz. Én most találkoztam velük először. Így viszont teljes nyugalommal mondhatom: ez egy baromi jó lemez. De haladjunk csak szépen sorjában.

Először is a szolgálati közlemények. Az Atreyu egy kaliforniai zenekar, amely 1998-ban alakult. Stílusukat tekintve metalcore-alapú zenét játszanak erősen popérzékeny, rádióbarát refrénekkel. Egyszerre dühös, zúzós és dallamos csapat, amely folyamatosan a mainstream és a metal határán egyensúlyoz.

Kicsit utánanéztem az előző időszak lemezeinek is, és a szaksajtó szerint az elmúlt évek anyagai meglehetősen ingadozó színvonalat hoztak: volt köztük túlságosan csiszolt, gyengébbre sikerült album is, de úgy tűnik, a zenekar mostanra újra megtalálta a saját hangját.

Az Atreyu tagjai szerint a The End Is Not The End azért lett ilyen erős, mert végig gondoltak, mi működik igazán a zenekarban, és ezt próbálták a lehető legtisztábban megmutatni.

Mivel az elején már elszóltam magam, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ezen a lemezen gyakorlatilag csak jó vagy még jobb dalok vannak.

Az Atreyu-ra jellemző a harapós tempók, erősen melódikus refrénnel, amely hol popos, hol nagyívű, hol csak makacsul tapadós, már a címadó, The End Is Not The End dalban tetten érhető. Az All For You jó példa arra, amikor a zenekar közelít a poposabb megoldások felé, mégis megmarad erős metaldalnak.

A lemez egyik legerősebb pillanata szerintem a Glass Eater: súlyos, arcba vágó tétel, amelynek refrénje váratlanul oldja a feszültséget, majd a dal a végére újra teljes erővel robban be. A nagyívű dallamosságra pedig ott az In The Dark, amely jól mutatja, milyen természetesen mozog a zenekar a keményebb és érzelmesebb részek között.

A záró Break The Cycle pedig gyakorlatilag összefoglalja az egész album lényegét: düh és dallam dolgozik benne egymásnak feszülve, mégis tökéletes egyensúlyban.

Meg kell említeni még a Max Cavalera (ex Sepultura, Soulfly) közreműködésével előadott, erősen Sepultura hatású Children of Light-ot is mint érdekességet.

A zenészi teljesítmény végig stabil és magabiztos. Brandon Saller telt, jellegzetes hangja vezeti a lemezt, Dan Jacobs és Travis Miguel groove-os, feszes riffjei adják a gerincét, Marc McKnight screamjei pedig valódi harapást visznek a zenébe. Kyle Rosa dobolása végig energikus és pontos, folyamatos mozgásban tartja az albumot.

A szaksajtó egy része szerint a The End Is Not The End legnagyobb hibája, hogy nem akar megújulni, és néhány dala kevésbé emlékezetes. Engem ez egyáltalán nem zavar.

Az album hangzása kiváló, a dalok pedig tudatosan és okosan épülnek fel: mindig hozzátesznek valami pluszt, amivel tovább emelik a feszültséget. A popos dallamokat úgy illesztik a súlyos részek közé, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga — és ezt szinte hibátlanul csinálják.

A lemez színes, néha egyik vagy másik irányba billen, de éppen ettől marad élő és izgalmas. Az Atreyu 2026-ban egy olyan gépezet, ahol a dallam és a düh pontosan kimért arányban dolgozik együtt.

„Van ebben az anyagban valami méltóságos rend: a zenekar tudja, mit akar mondani, és kimondja — tisztán, erővel, megalkuvás nélkül.”

A német Godsnake zenekart a Heti Metal rovat készítése közben fedeztem fel magamnak — ezért is érdemes böngészni ezt a rovatot, hogy egy kis reklámot is csináljak neki. Pedig nem most kezdték: a hamburgi srácok 2013-ban alakultak, az Inhale The Noise pedig már a harmadik lemezük.

A Godsnake zenei DNS-e valahogy így néz ki: melodikus groove-alapok, riffközpontú gitárjáték, harmonikus részekkel megtűzdelve. Mindezt erőteljes dallamosság, modern atmoszféra, klasszikus hatások és telt, dögös hangzás fogja össze. Nekem végig ott motoszkált az Iced Earth a fejemben.

A lemezkészítés nem volt zökkenőmentes. A felvételek közben Pepe Pierezan gitáros kilépett a zenekarból, ami majdnem megakasztotta az egész folyamatot. A kritikus hiányt végül Jean Bormann, a Rage gitárosa hidalta át villámgyors beugrással — három dalban is szólózik: Digital Dumbass, Inhale The Noise és Rotten To The Core. A lemez után érkező Mark pedig végleg stabilizálta a zenekar új korszakát. Ez a váltás adta meg az anyag pengeéles fókuszát és azt a feszes, modern karaktert, amely a Godsnake hangzását mostanra teljesen új szintre emelte.

A zenekar kiemelte, hogy az Inhale The Noise azért lett ennyire fókuszált és harapós, mert mindent lehántottak róla, ami nem volt lényeges.

Egységes lemez, és tényleg nincs túlbonyolítva: húzós, dögös, groove-orientált dalok kiváló, dallamos refrénekkel. Ilyen például a Lost And Forgotten, amelynek verzéje gyakorlatilag letarol. Hasonló színvonalat képvisel a Place To Call Home is a maga tapadós refrénjével — egy fémbecsomagolt hazatérés, amely végig lüktet.

A Fear Is The Key már nyomasztóbb, melodikusan rideg, mint egy lassan szoruló satupad, amely addig présel, míg végül a saját félelmeid ritmusára kezdesz lélegezni. Az album végét záró The Price We Have To Pay pedig gyakorlatilag összefoglalja az egész lemez erejét: kiváló témákból felépített, feszes és emlékezetes dal.

A többi szerzeményre sem lehet panasz. Az Enemy Of Greatness gomolygó viharfelhőként zúdítja rád az érzelmi feszültséget, míg a Rotten To The Core szaggató, fenyegető és mocskos húzással támad. Egyedül a Digital Dumbass halványabb valamivel a többinél, bár a digitális világ felszínességére épített témája így is érdekes.

A zenészi teljesítmény végig erős. Stevo magára maradása nem okozott törést: játéka adja a lemez gerincét, lényegre törő, fegyelmezett és fókuszált. Torger hangja erőteljes, dacos, modern és stabil. The Walt basszusa együtt lélegzik a gitárokkal, Sidney dobolása pedig precíz és groove-központú.

Az album hangzása kiváló: telt, öblös és masszív, mintha minden hangsávot külön-külön acélba mártottak volna. Az Inhale The Noise lemezen nincs mellébeszélés vagy felesleges cicoma — a Godsnake egyszerűen azt a zenét játssza, ami belőlük fakad: ösztönből, erőből és fókuszból.

A végeredmény egy feszes, kemény, groove-os, mégis dallamos album, amely nem akar többet mutatni magáról annál, ami: egyszerűen megszólal, és önmagáért beszél.

„A riffekben ott zúg a modern kor zaklatott lüktetése, a dallamokban pedig mégis megmarad valami tiszta, emberi rezdülés.”