Tulajdonképpen vártam az új Five Finger Death Punch lemezt. Vártam, de mondjuk már nem annyira izgatottan, mint például az And Justice For None-t. A kvázi étvágygerjesztőként kiadott két jubileumi válogatás jó felütés volt, de azért az új dalok izgatják az embert leginkább.

Bátori Zoli és kisegyüttese a kedvenc zenekaraim között van, de az is igaz, hogy az utolsó két lemez nem koptatta simára a lejátszómat. Az F8-cal még csak-csak ki voltam békülve, az AfterLife viszont finoman szólva sem dobogtatta meg a szívem. Pont az hiányzott belőle, amiért a zenekart megszerettem: a keménység, a düh és a dallamok jól adagolt keveréke, amiből olyan dalok születtek, mint a Wash It All Away vagy a Lift Me Up. Ráadásul a korai albumok – Zoli miatt – hordoztak magukban egyfajta európai ízt, ami mára sajnos már eltűnt.

Ezután vizsgáljuk meg, hogy is sikerült a Legacy. Igazából elégedett lehetek, mert a tíz dalból a döntő többség betalált nálam. Például a De Oppresso Liber, amely egy jól működő szerzemény, a zenekar saját receptje szerint összeállítva. Az Eye Of The Stormmal és a Nails In The Coffinnal viszont egyértelműen sikerült emelni a nívón. Az első ugyan nem merészkedik új területekre, de összeszedett és hatásos, a második pedig izgalmas és dallamos, miközben a sötét tónusok is jelen vannak.

A Five Finger Death Punchnak van egy érzelmes oldala is, ezt megmutatja az In Time, de a zenekar hasonló slágereivel nem tud versenyre kelni. Innentől azonban valami megváltozik, mert jobb dalok sorjáznak, és ami még észrevehetőbb, modernebb hangokat is belecsempésznek.

Az Unscathed nem akar azonnal letarolni, szépen építi fel magát, és a refrénnel teljesedik ki igazán. A Joke’s On Me-ben ott van az újító szándék, a Shelter pedig a komor alapokból, fokozatosan emelkedő ívvel tölt be egyre nagyobb teret. A záró Scapegoatban pedig benne van a csapatra jellemző koncertenergia, amely élőben csak még erőteljesebbé válhat.

Tulajdonképpen a Legacy akkor működik igazán, amikor a súly mellé dallamok, hangulatok és modernebb megoldások is társulnak. Mert az igazán erős dalokhoz az érzelmek is fontosak.

Jó, még mindig az egyenriffek dominálnak, de úgy nézem, ez most már így marad. Nem tudom, lesznek-e még olyan dalaik, mint a Wash It All Away, a Lift Me Up, az Under And Over It vagy a Got Your Six. De a Legacy-ban azért érezni lehet valamelyest a zenekar klasszikus albumainak gyökereit.

A hangzás vaskos, erőteljes, de a steril dobhangzást, ha beletörődöm is, nem fogom megszokni.

Az album kiemelkedő teljesítményét Ivan Moody énekes nyújtja. Minden dalban ott van a dühe, a haragja, a bánata és az érzelmei.

A Legacy egy lecsupaszított, lényegre törő, jól megcsinált album. Nem lesz klasszikus, de az előzőekhez képest egyértelműen előrelépés.

„Nem kell újra ugyanazt adnia, mint régen. Elég, ha emlékeztet arra, miért lett egykor fontos.”

A norvég Einherjer megint az a zenekar, amit akár ismerhettem is volna, de eddig még nem hallottam felőlük. Egyértelműen kár volt, mert jó zenét játszanak.

De hát mikor máskor ismerjem meg az 1993 óta aktív csapatot, mint a jubileumi tizedik albumuknál?

Az Einherjer zeneileg a skandináv mitológiára és történelemre épülő, dallamos viking metalt játszik. A zenekar a színtér elismert és megbízható résztvevője, amely több mint harminc év után is hitelesen hozza a klasszikus északi fémzene világát.

A mostani Lifeblood nem egy összefüggő koncepcióalbum, inkább a gyökerekhez való kötődés köré épül. Maga a zene jól átgondolt és hangszerelt, megszólalásában is egységesen magas színvonalú, ugyanakkor meglehetősen színes.

Rögtön a Bloodborn megadja az alaphangot erős folkos hangulatával, amelyet végig áthat egyfajta fenyegető atmoszféra. Kicsit más az At The Threshold’s End, amely nem marad saját komorságának foglya, mert a refrénnél szépen kitárul.

A Gone már húzósabb és dögösebb darab, amely lendülete ellenére is megőrzi dallamosságát. Eddig inkább tempósabb szerzemények sorakoztak, aztán megérkezik az album egyik legjobb dala, a közel kilencperces Malstrøm. Ez már epikusabb léptékű, erős törzsi jelleget hordoz, és fokozatosan bontja ki a saját világát.

Egy dal van, amely engem annyira nem talált meg, ez pedig a Dei Så Ser. Pontosan nem tudom megmondani, miért. Viszont hangképet nagyon könnyű társítanom hozzá: szürke égbolt, ködös táj és egy távoli, elhaló emlék. Nem rossz dal, egyszerűen nem találkoztunk egymással.

Az Arr For Arr aztán visszatereli az albumot a saját medrébe. Lendületes, és ebben már a folkos játékosság is megjelenik. Majd ismét egy kiváló szerzemény következik, a Saltworn Runes. Ez tovább színesíti a lemezt, hiszen az egyik legdirektebb tétele, ahol inkább a metalos súly kerül előtérbe.

A közel kilencperces The Eternal North zárja a Lifeblood-ot. Szépséget és baljós erőt hordoz egyszerre, mintha egy hatalmas északi táj tárulna fel előttünk, amelynek lenyűgöző nyugalma mögött mindig ott rejtőzik valami fenyegető.

A zenészi teljesítményre sem lehet panaszunk. Frode Giesnes énekes-basszusgitáros reszelős hangja és biztos alapjai, Gerhard Storesund karakteres dobjátéka, valamint Ole Sønstabø és Tom Enge feszes, dallamos gitárjátéka egyaránt hozzájárul ahhoz, hogy az album megőrizze epikus hangulatát. Egyikük sem akarja túllicitálni a másikat, minden hangszer a megfelelő helyen teszi hozzá a maga részét a közös hangzáshoz.

A Lifeblood stabil és karakteres lemez. A folkos, pogány, viking hangulat, a súlyos, szikár metal és az epikus dallamosság folyamatosan váltogatja egymást, miközben egyik elem sem akarja kiszorítani a másikat. Az Einherjer nem akarja újra feltalálni a műfajt, egyszerűen magabiztosan használja annak eszközeit.

Talán éppen ez az album egyik legnagyobb erőssége. A Lifeblood nem akar többnek látszani annál, ami: egy érett, karakteres északi metal lemez, amelynek megvan a saját hangulata és tartása. Olyan, mintha az északi táj szépségét és könyörtelenségét fordítaná át zenére.

Én pedig több mint harminc év után végre megismertem az Einherjert. Nem tudom, hogyan kerülte el eddig a figyelmemet, de azt már tudom, hogy kár lett volna tovább várni.

„A ködbe vesző északi táj egyszerre hordoz szépséget és könyörtelenséget. Az Einherjer zenéje ezt a kettősséget fordítja át ősi, súlyos dallamokká.”

Magyar Fémművek – A mélyben ébredő hangok

Újabb merülés a hazai underground mélyére, ahol ezúttal is különböző irányok találkoznak. A Kereszttűz old school energiái, a Rivers Ablaze acéllavinája, a Magma Rise őszinte, melankolikus súlya és a Darkwave sötét, intellektuális világa mellett további különleges anyagokat is találtunk. Kilenc kiadvány, kilenc különböző megközelítés – közös bennük, hogy egyik sem akar beállni a sorba.

Kereszttűz – Árnyékháború
Acélkemény old school energiák, dinamikus, feszes riffekkel.

Assimilated Transdimensionalization – Exo Cognitive Matrix EP
Kísérletező, rétegzett, egyszemélyes death metal projekt, ahol a sűrű hangképek és disszonáns struktúrák folyamatosan egymásra torlódnak.

Garabonciás – Pandemonium
A Pandemonium egy olyan blackened death metal lemez, amely nem a megszokott keretek között mozog, kísérletező, progos beütéssel.

Rivers Ablaze – Inexternal Dread Pt. 2. (Tension) EP
Mint egy acélból született lavina, amely nem lassít, hanem elsodor mindent az útjából.

Magma Rise – The Window With Darkness Behind EP
Ez az EP egyből betalált, mert minden hang őszinte és van súlya. A dallamok finoman húznak, a szomorkás tónus pedig úgy ül a zenén, mint egy vékony árnyék.

Gormoth – The Man Who Became The Universe
Kozmikus felhőrétegben lebegő hangok, sebes, áramló black metallal.

Kazal/Shum – Öv//Acélcsontok EP
Két külön világ próbálja szétszedni, majd újra összerakni a hallgatót. Zajos, kísérletező, de valahogy mégis organikus.

Darkwave – Evanescent Horizons
Mint egy sötét, intellektuális labirintus, mélyre húz, de közben rétegzett és tele van ötletekkel.

Mortgrim – Helel single
Úgy indul, mintha egy lassan mozgó malomkő alatt állnál, minden hang komor és türelmesen őröl. A tempóváltás pedig hirtelen új impulzust ad neki.

Néha éppen azok a hetek tartogatják a legtöbb meglepetést, amikor nem egy nagy név köré épül a válogatás. A Sgáile, a Wormwood, az Intiate és a Trollfest négy teljesen eltérő irányból érkezik, mégis mindegyik határozott karakterrel tölti meg a maga terét. A folkos textúráktól a sötét atmoszférán és a dühös hardcore energián át a féktelen játékosságig ezúttal a kisebb nevek között is bőven akad olyan zene, amelynek van mit mondania.

Sgáile – Vindicated (single)
Az ír zenekar dala egy lüktető, jól felépített hangszerelésű, hosszú, atmoszférikus ívet húz, amelyben a folkos textúrák és a metalos mélység természetesen simulnak össze.

Wormwood – Å (EP)
Az Å úgy hömpölyög, mint egy fekete folyó, amely minden hullámával újabb árnyékot húz a hallgatóra.

Intiate – With Love//With Rage (EP)
Az amerikai hardcore banda EP-je feszültséggel teli, dühös és szikár anyag, amelyben az energiák egyre erősebben robbannak.

Trollfest – Day Drinking (single)
Az élet apró örömei hirtelen hangos zenévé válnak, amitől még a kerti törpék is táncra pattannak.

Project Silence – Final Report (single)
A Final Report hideg, ipari atmoszférára épülő, dinamikus és feszes tétel, amely elegáns megszólalással érkezik.

Pirate Queen – Lyxion (single)
Erőteljes power metal, ahol a női ének magabiztosan viszi a dallamívek csúcsait.

Tygers Of Pan Tang – Dark Divinity (single)
Erőteljes, lüktető old school heavy metal tétel a veterán banda közelgő albumáról.

Til The End – Dismal Paradise (single)
Súlyos, feszültséggel teli tétel, amely a black metal rideg atmoszféráját kapcsolja össze a death metal mélyre húzó energiáival.

Van, amikor éppen a különbségek adják egy válogatás erejét. A Cancer Bats, az Electric Callboy és az Allegiance Reign három egészen eltérő irányból érkezik, mégis mindegyik saját karakterrel tölti meg a zenéjét. A nyers energiától a játékos könnyedségen át a keleti hangulatokig ez a hét album nem egyetlen képet rajzol ki, hanem egymás mellé helyezi a különböző árnyalatokat.

Cancer Bats – Give Me Dirt

A kanadai zenekar nyolcadik lemeze feszes, agresszív és ütős. Nyers riffjei pontosan azt az energiát hozzák, amitől az embernek megjön a kedve a pogóhoz.

Electric Callboy – Tanzneid

A Tanzneid a német banda eddigi egyik legnagyobb szabású, poposabb és buliorientáltabb lemeze, rengeteg vendéggel és látványos megoldással.

Allegiance Reign – Sake Battle

A Sake Battle olyan, mintha egy japán ünnepi fesztiválon hirtelen beindulna a metal.

Warfist – Totengasse

A lengyel blackened thrash metal banda ötödik lemeze nyers, szándékosan koszos, mégis erőteljes produkció.

Cumulo Nimbus – Eruption

Német folk metal, mintha egy vulkán tetején hallanád, ahogy a föld morajlik alattad.

Ceremony – Tell Me Your Dream

A Tell Me Your Dream egy pulzáló érzelmi hullám, ahol a dalok belső rezdülése nem üt, hanem lassan és mélyen beépül.

Citizen – Halcyon Blues

A Citizen komoly evolúción ment keresztül: a korai, dühösebb emo hangzástól jutott el a mai alternatív zenei világáig.

Vannak zenék, amelyek nem egyetlen történetet mesélnek, hanem különös tájakat rajzolnak a hangok mögé. A Dymna Lotva, a 10000 Years, a Xandria és a Temple Of Dread négy különböző irányból közelít ehhez a világhoz: ősi erdők, széthulló univerzumok, sötét történelmi árnyak és csontig hatoló riffek rajzolnak ki egymástól távoli, mégis rokon képeket. A többi lemez sem marad ezen a határon kívül – mindegyik hozzátesz valamit ehhez a sötét panorámához.

Dymna Lotva – Vyraj

Ez az album olyan, mintha egy ősi erdő mélyén hallgatnád a világ régi történeteit. Minden dal felemel, elsodor, majd visszatesz a földre – de már nem ugyanoda, ahonnan elindultál.

10000 Years – Esox Lucifer

Mintha egy fekete lyuk szélén állnál, és hallanád, ahogy a világ szétesik körülötted. Minden riff könyörtelenül gyűr maga alá.

Dark Plague – Masquerade

A Masquerade egy erősen atmoszférikus francia melodikus black metal-anyag, amelyben a szimfonikus rétegek és a karcos gitárfalak feszesen tartják egymást.

Xandria – Eclipse

Az Eclipse egy precízen megkomponált, filmzenei ihletésű szimfonikus metal album. A dalokban ott lüktet a kor sötét bizonytalansága.

Temple Of Dread – Dreadspawn Dominion

A Dreadspawn Dominion egy csontropogtató metalroham, ahol minden dal egy újabb frontvonalat nyit.

Haast – Dreams Of Home

Lassan építkező, érzelmileg mély lemez a brit bandától. Organikus, erőteljes és sajátos hangulatú anyag.

Aphonic Threnody – Grace My Heart

A Grace My Heart egy mélyre húzó funeral doom-szertartás, amely lassan és könyörtelenül nehezedik rá a lélekre.

Hulder – Verbolgen

Egyszemélyes black metal projekt, nyers, vad és pogány hangulattal.

A Fémkapszula ezúttal három olyan zenekart rejt, amelyekhez nem kellett különösebb bemutatás. Az Evanescence egy régi emléket hozott vissza, a Deep Purple hat évtizednyi történetet formál tovább, a Sinner pedig egy 45 éves pályafutás végére tett pontot. Három különböző történet, mégis van bennük valami közös: egyikük sem akar egyszerűen a múltból élni.

Az Evanescence megmutatja, hogy egy régi kapcsolat a zenével évekkel később is újraéledhet. A Deep Purple azt bizonyítja, hogy a saját örökséget nemcsak őrizni, hanem ma is használni lehet. A Sinner pedig úgy búcsúzik, hogy közben eszébe sem jut ünnepélyessé válni: felteszi az erősítőket, előveszi a jó riffeket, és még egyszer eljátssza azt, amit mindig is szeretett.

Három ismert név, három különböző út, egy közös tanulság: a zene akkor él igazán, amikor nemcsak emlékeztet valamire, hanem még mindig képes megmozdítani bennünk valamit.

Evanescence – Sanctuary

Az az igazság az Evanescence-szel kapcsolatban, hogy több mint tíz éve nem hallgattam már őket. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert egy hozzájuk köthető életszakasz emléke is kapcsolódik hozzájuk.

A közelmúltban azonban, amikor az aktuális Heti Metal ajánlóban szembejött velem a Sanctuary címadó dala, elhatároztam, hogy az új lemezt biztosan meghallgatom. Aztán csak telt-múlt az idő, és valahogy nem találtam a helyét az Acélbetét tematikai felépítésében. Végül azonban csak sikerült.

Nem kell ezt az egészet túlbonyolítani. A Sanctuary egy kiváló lemez, remek dalokkal, rengeteg érzelemmel és meglepő súllyal.”

Amy Lee hangja nem uralja le a dalokat, viszont köré épülnek. A Beautiful Life szomorúságot hordoz, de ott van benne a kapaszkodó, a Tell Me When You’ve Had Enough pedig a zenekarra jellemző érzelmi mélységet kapja, erős dallamokkal. Az Afterlife nagyívű és melodikus, a How Do I Heal pedig lírai lebegéssel és angyali hangokkal kúszik be az ember elméjébe. Az album érzelmi csúcspontja a Forever Without You, amelyben Amy hangja már nem egyszerűen hangszer, hanem maga a dal.

És most jön a csavar: van ennek az albumnak egy másik, súlyosabb arca is, amely a címadó Sanctuary-ban csúcsosodik ki. Olyan, mint egy menedék a viharban, ahol azonban még hallani a mennydörgést. A Who Will You Follow morcosan szaggatott ritmusával, a Self Destruct pedig lüktető, feszült és meglepően súlyos megszólalásával mutatja meg ezt az oldalát.

A zenekar továbbra is azt a karakteres stílust hozza, amelyet már az első ütemnél fel lehet ismerni – főleg Amy Lee miatt, akinek a hangja azonnal kijelöli a dalok irányát. Kicsit tartottam az új lemeztől, mert régen hallgattam őket, és nem volt friss viszonyítási alapom, de gyorsan kiderült, hogy még mindig ott van a lüktetés, az atmoszféra és az a sajátos tónus, amitől ez a zenekar tényleg önmaga. Összességében ez az a lemez, ami után az ember csak annyit mond: ezt kár lett volna kihagyni.

Ja, és ezek után nem fogok még tíz évet várni az Evanescence következő lemezére.

„Egy jó lemez néha nem visszahozza a régi érzéseket, hanem megmutatja, hogy még mindig ott vannak bennünk – csak egy jó dal kellett hozzá, hogy előjöjjenek.”

Deep Purple – SPLAT!

Mit lehet írni egy olyan zenekar huszonnegyedik lemezéről, amely közel hatvan éve áll a világ színpadain, és amelynek neve gyakorlatilag a hard rock szinonimája? Sok újat talán nem. A SPLAT! azonban egy meggyőző, önazonos album, amely a klasszikus Deep Purple hagyományait modern hangzással és a zenészek korukat meghazudtoló energiájával ötvözi. Mindezt olyan hangszeres teljesítménnyel, ami csak a legnagyobb muzsikusok ismérve.

Az eredeti felállásból megmaradt Gillan–Glover–Paice trióról sem lehet sok újat mondani azon kívül, hogy remek formában vannak. Különösen Ian Gillan és Ian Paice van elemében. A két nem eredeti tag azonban most igazán megmutatja, mit tud: Don Airey billentyűs és Simon McBride gitáros gyakorlatilag tovább turbózza a virtuozitást, főleg az amúgy is erős dalok középrészeiben brillírozva.

Az erős kezdés, az Arrogant Boy olyan, mint egy régi kastély, amelynek falai között még mindig ugyanaz a tűz ég, csak újabb történeteket mesél. A Diablo kidolgozott részleteivel repít vissza a zenekar klasszikus korszakába. Nekem nagyon tetszik a The Rider, amely kicsit más karaktert képvisel: lágyabb, nyugodtabb, egyszerűen csak visz magával. Az Only Horse In Town a másik kedvencem. Dallamos, hangulatos és mégis húzós, olyan, mint egy régi út, amelyet jól ismerünk, mégis minden kanyar tartogat valami újat.

A Sacred Land komorabb, keleties ízekkel operál, a Guilt Trippin szögletesebb, hangszeres csúcshódítással érkezik, a Scriblin’ Gib’rish pedig komorabb visszanyúlás a zenekar régebbi világához, modern köntösben. Nem egyszerű nosztalgia, inkább egy régi hangulat újrafogalmazása. A Jessica’s Bra pedig olyan, mint a hullám, amely nem csapódik a partnak, hanem szépen körbeöleli.

A SPLAT! azért működik, mert van benne élet. A Deep Purple nem múltat idéz, hanem megmutatja, hogy a saját történetét képes újra használni. A hard rock alapjai ott vannak, de nem ragad bele: a komorabb, keleties és jazzes fordulatok mind azt jelzik, hogy a zenekar még mindig szeret játszani a saját határaival. Ez az album nálam nem nosztalgia, hanem egy friss, működő pillanat: a Purple most is tud olyat tenni az asztalra, amiért érdemes odaülni.

„A Deep Purple már rég nem keresi a fiatalságát; egyszerűen felhangosítja a régi erősítőt, és megmutatja, hogy még mindig tud vele tüzet gyújtani.”

Sinner – Boom Bang Goodbye

Mat Sinner úgy döntött, hogy beszünteti a 45 éve működő zenekarát. A Boom Bang Goodbye a 21. és egyben utolsó Sinner album. Erre az alkalomra a basszusgitáros összetrombitált mindenkit, akit csak tudott: szerepel a lemezen Michael Bormann, Ronnie Romero, Björn Strid, Magnus Karlsson és még sokan mások.

Ez az illusztris társaság pedig csinált egy olyan lemezt, amelyen semmi extra sincs. Semmilyen különleges dolgot nem akarnak csinálni, csak játsszák azt a muzsikát, amit a legjobban tudnak: lendületes, gitáralapú heavy rock/metalt, mindenféle túlbonyolítás nélkül.

Csak jönnek szépen sorban a végtagmozgató dalok. A harapós, lendületes Dreams Can Come True, vagy a rock-metal műfaji kódexét betéve tudó All Night Long, illetve a keményebb Hellbreaker, amelyben a kalapács nemcsak lecsap, hanem szikrázik is.

Vagy a vérbeli erőből dolgozó, semmit nem túlgondoló Power, illetve hogy legyen valami más is, a Turn The Page, amely kissé elüt a többitől. Könnyedebb, lazább, mégis hallgattatja magát.

Nem kell mást, csak jól érezni magunkat ezen a kiváló hangzású, remekül hangszerelt és kitűnően eljátszott albumon. A Boom Bang Goodbye egy hagyományos heavy rock/metal lemez, amelynek legnagyobb ereje a lendületben, a jó riffekben és az erős refrénekben rejlik. A középtempós, könnyedebb és keményebb daloknak köszönhetően mégsem válik egyhangúvá.

Nem akarja újraírni a heavy metal szabálykönyvét, egyszerűen nagyon jól játszik belőle. Talán éppen ezért működik ennyire jól búcsúlemezként is. Nincs benne görcsös bizonyítási vágy, nincs szükség nagy gesztusokra: csak jó dalok, jó zenészek és az a fajta lendület, amely 45 év után is képes megmozgatni az embert.

„Semmi extra, mégis rohadt jó hallgatni – néha ennyi pont elég egy búcsúhoz.”

A napokban volt 35 éve, hogy megjelent a Holy Moses Terminal Terror című albuma, ebből az alkalomból vettem elő újra a lemezt.

Emlékszem, hogy a német Holy Moses a nyolcvanas évek közepén mekkora sokkot okozott nekünk. Nemcsak a zenéjük miatt, hanem amikor kiderült, hogy azt az extrém énekhangot egy nő adja. Még bőven az internet világa előtt jártunk, így nem volt egyszerű információkat szerezni a zenekarokról, de az valóban döbbenetes és egyáltalán nem megszokott volt, hogy egy ilyen brutális hang egy hölgy torkából tör elő.

Akkoriban a Holy Moses számomra is azok közé a zenekarok közé tartozott, amelyekre érdemes volt odafigyelni. A Terminal Terror viszont valahogy kimaradt az életemből. Most, több mint három évtizeddel később vettem elő először igazán, és kíváncsi voltam, mit mond nekem ma az a lemez, amelyet annak idején nem ismertem.

Nézzünk pár alapinformációt a társulatról. A Holy Moses a német thrash metal egyik meghatározó zenekara, amely úttörő szerepet játszott a műfaj európai elterjedésében, és abban is, hogy az extrém női ének elfogadottabbá váljon a metalban.

A banda 1980-ban alakult, és 1986-ig nyolc demót készített, majd a következő hat évben öt nagylemezzel rukkolt elő, köztük az 1991-es Terminal Terrorral. A zenekar első időszaka 1980-tól 1994-ig tartott, majd egy hosszabb szünet következett. 2000-ben újra összeálltak, és egészen 2023-ig aktívak maradtak, amikor ismét visszavonultak.

A Holy Moses története során kis túlzással a fél német metal színtér megfordult a zenekarban. Olyan neveket is találunk közöttük, mint Dan Lilker az Anthraxból (ő mondjuk pont nem német), Uli Kusch a Helloweenből vagy Thilo Herrmann a Running Wildból. A különböző korszakokban rengeteg zenész fordult meg náluk hosszabb-rövidebb ideig, ami önmagában is külön fejezetet érdemelne.

A Terminal Terror felvételein a Classen házaspár, Sabina és Andy Classen, valamint Benny Schnell basszusgitáros és Uli Kusch dobos játszott. Kusch azonban a felvételek után távozott, és a későbbi turnékon már Frank Ullrich ült a dobok mögött, aki a lemezborítón is szerepelt.

Az 1990-es évek elején a Holy Moses pályafutása egyik legerősebb időszakát élte, miközben a zenekaron belül korántsem volt minden rendben. A Classen házaspár kapcsolata válságba jutott, később el is váltak, és ez természetesen a közös munkára is rányomta a bélyegét. Az ekkoriban felhalmozódó feszültségek, problémák és indulatok szerintem ott vannak a Terminal Terror hangulatában is.

Közben a zenei környezet is alaposan megváltozott. A nyolcvanas évek nyers lendületét egyre gyakrabban váltotta fel a technikásabb, letisztultabb, sokszor sterilebb megszólalás, miközben megjelent a death metal, és már a grunge is kopogtatott az ajtón. A zenekar előző lemeze, a World Chaos jó fogadtatásban részesült, amely a technikásabb megközelítést ötvözte a letisztultabb megszólalással.

A Terminal Terror esetében azonban a Holy Moses nem akart finomítani önmagán. A cél egy modern, mégis szándékosan dühös és kompromisszummentes album volt. És valóban, a lemez nem próbál megfelelni az akkoriban változó zenei trendeknek: inkább még mélyebbre ás a zenekar saját világában.

A nyitó, sebes és agresszív Nothing for My Mum után a nyomasztó és fokozatosan építkező Two Sides Terror húz még beljebb. Érdekes módon nekem éppen a címadó Terminal Terror jön be a legkevésbé. Megvan benne a lüktetés, de ezt a dalt egy kicsit kísérletezőbbnek érzem, így nem igazán áll közel hozzám.

A Creation of Violation viszont pontosan azt az ösztönös erőt tartalmazza, amelyben a Holy Moses igazán otthon van. Nekem ez a kedvencem a lemezről. A Distress and Death mellett is érdemes egy kicsit elidőzni. A dal érdekessége, hogy vannak részei, ahol a riffek szándékosan lemaradnak a tempó mögött, ettől pedig egészen sajátos lüktetést kap.

A karakteres riffek és a jó dinamika miatt a Malicious Race a dalgyűjtemény egyik stabil pontja, míg a záró, sebességorientált Tradition of Fatality könyörtelen, belülről fakadó energiával tarol le.

A Terminal Terror egyik legfontosabb eleme természetesen Sabina Classen hangja. Az extrém, agresszív és azonnal felismerhető énekstílusa a zenekar védjegyévé vált, és továbbra is ő adja a Holy Moses zenéjének azt a különleges karaktert, amely megkülönbözteti őket a kortársaiktól.

Andy Classen gitárjátéka szintén meghatározó: a súlyos riffek, a technikás megoldások és a nyers energia tökéletesen illeszkednek a zenekar világához. A háttérben dolgozó ritmusszekció pedig pontosan azt teszi hozzá, amire ennek az agresszív thrash anyagnak szüksége van.

A kritikusok pozitívak voltak a Terminal Terroral kapcsolatban, elsősorban azt emelve ki, hogy a zenekar képes volt egyensúlyt teremteni a technikás precizitás és a nyers agresszió között. A Holy Moses nem próbált megfelelni az aktuális trendeknek, hanem megőrizte saját, markáns világát.

Az ős-thrash rajongók örömmel fogadták, hogy a zenekar nem lágyult el, hanem egy még dühösebb, gyorsabb és keményebb anyagot tett le az asztalra. A lemez nem a szélesebb közönség meghódításáról szólt, hanem arról, hogy a Holy Moses hű maradjon önmagához.

A Terminal Terror nem hozott mainstream áttörést, de az undergroundban komoly visszhangot kapott, és megerősítette a zenekar helyét az európai extrém metal színtéren.

Nekem ez a lemez az, amelyen érezni lehet, hogy a zenekaron belüli feszültségek és indulatok valamilyen formában utat találtak a zenébe. Több arcukat is megmutatták rajta: a sebességet, az agressziót és a ritmusokkal való játékot. A nagykiadós szerződés ellenére sem próbálták megszelídíteni a saját hangzásukat, hanem egy gyors, nyers és kőkemény thrash anyagot tettek le az asztalra.

Lehet, hogy a kereskedelmi áttörés a grunge térhódítása miatt elmaradt, de számomra ez a lemez a Holy Moses egyik legőszintébb és legmeghatározóbb műve lett. Érdekes érzés úgy felfedezni egy albumot több mint harminc évvel a megjelenése után, hogy annak idején még kimaradt az életemből. Talán éppen ezért tudtam most tisztábban hallgatni: nem az emlékeim szóltak belőle, hanem maga a zene.

A telítődött szimfonikus metal mezőnyben nehéz újat alkotni, még nehezebb kitűnni. De nem lehetetlen. Van ugyanis Angliában egy házaspár, Vicky és Steve Johnson, akiknek – ha nem is a szokványos módon – de sikerült. De haladjunk sorjában.

A Winter In Eden 2007-ben alakult, a Never Untold pedig már az ötödik albumuk. Stílusuk alapvetően nem tér el a műfaj többi képviselőjétől: kemény metalos alapokra épülő dallamos énektémák, szimfonikus, filmzenei ízekkel átszőve. Zenéjükben azonban a metalos atmoszféra és az érzelmi ív nem egymás mellett halad, hanem egy ponton természetesen fonódik össze.

A zenekar helye a műfajon belül ugyanakkor meglehetősen kettős. A kritikusok rendre elismerően írnak róluk, mégis inkább stúdióorientált rétegzenekarként működnek, afféle rejtett kincsként. Ennek oka, hogy bár minőségben felveszik a versenyt a nagyobb nevekkel, a lemezek közötti hosszabb szünetek és a ritkább koncerttevékenység eleve korlátot szabnak a szélesebb ismertségnek. Az első három album négy év alatt jelent meg, a következő kettőre viszont tizenkét évet kellett várni. Ennek hátterében tudatos döntés áll: a Johnson házaspár fontosnak tartja a magánélet és az alkotás egyensúlyának megőrzését. Steve Johnson billentyűsként és basszusgitárosként a zenéket írja, míg Vicky Johnson az énekdallamokért és a dalszövegekért felel.

Korábbi albumaikat ugyan nem hallottam, de a Never Untold alapján egyértelmű, hogy ezúttal a dallamos refrénekre és az érzelmi töltetre helyezték a hangsúlyt.

A Sleepwalk három tétele egy összefüggő trilógiát alkot, amely a digitális eszközöktől való függőséget járja körül. Az erős dallamok és a magával ragadó metalos lendület hitelesen mutatják be a mesterséges világ árnyoldalait.

Más hangulatot hoz a Nobody, amely ismét bebizonyítja, hogy a metal nemcsak hangokat, hanem képeket és érzéseket is képes közvetíteni. Az album egyik legjobb dala számomra a Silence, annak ellenére, hogy refrénje már a pop határát súrolja, ugyanakkor tökéletesen illeszkedik a dal szerkezetéhez. Kiváló szerzemény a Prove You Wrong, amely lendületével és erős dallamaival ragad magával, valamint a záró Show Me, ahol a lüktetés és a dallamok természetesen simulnak egymásba.

A zenészek közül Vicky Johnson énekesnő viszi a prímet. Kiváló dallamokat használ, előadásmódja pedig egyértelműen magasabb szintre emeli az albumot. Mellette Arun Kamath gitáros remek munkát végez, Owen Alec pedig biztos kézzel tartja össze a ritmusokat. A lemezen négy dalban vendégszerepel Ruud Jolie, a Within Temptation gitárosa, aki tovább színesíti a hangszeres megszólalást.

Az album hangzása telt és öblös, talán egyedül a dobok lehetnének karakteresebbek. A belbecs mellett azonban a külcsínre is odafigyeltek: a borító kifejezetten igényes és hangulatos lett.

A Winter In Eden kiváló dallamokkal dolgozik. Végre egy szimfonikus metal album, amely megőrzi a műfaj sajátosságait, nem akar mindenáron kitörni belőlük, mégis maradandót alkot. A zenekar jó értelemben fordítva ül a lovon: itt a metal dominál, a szimfonikus réteg csupán finoman színezi a dalokat. Mindezt olyan dallamokkal teszik, amelyek csak ritkán csúsznak át a pop irányába, miközben végig megmarad a lüktetés, és a gitárjáték sem engedi elveszni a dögösséget. A filmzenei hangulatok nem tolakodnak előtérbe, csupán finoman keretezik a dalokat. Ettől válik a Never Untold egyszerre keménnyé, dallamossá és érzelmileg is mély lemezzé, így inkább egy utazás, mint egyszerű dalok gyűjteménye.

„A legszebb dallamok nem mindig a csendből születnek. Néha a gitárok ereje vezet vissza bennünket azokhoz az elveszett emberi kincsekhez, amelyeket a rohanó világban hajlamosak vagyunk szem elől téveszteni.”

A Hazai Acélöntöde ezúttal a Fémkapszula – Magyar Gyártmány rovattal jelentkezik. A Dead Gray, a Solidity és a Borgil három különböző zenei világot képvisel, mégis egy közös bennük: mindhárom zenekar bizonyítja, hogy a hazai metal színtér tele van értékes, izgalmas és felfedezésre váró produkciókkal.

Dead Gray – Bone Marrow

A Dead Gray nem az én terepem, mégis brutális súlyával és fojtott atmoszférájával úgy rántott magával, mint egy lassan hömpölygő, fekete áramlat.

A zenekar erős szakmai háttérrel bír, hiszen kipróbált muzsikusok alkotják. László Gergely a Dungaree énekese is, Sipos András a Strong Deformityből lehet ismerős, Bánfalvi Sándor pedig a Magma Rise, a Neck Sprain, vagy éppen Ákos zenekarából. A lemezen basszusgitáron Áldott András segítette ki a zenekart.

Stílusilag nem egyszerű behatárolni a zenekart. A legegyszerűbb ráaggatni az alter metal címkét, de ennél jóval szélesebb a zenei spektrumuk. A Dead Gray tudatosan használja a kontrasztokat: súlyos, groove-os riffeket párosít emlékezetes alternatív dallamokkal, így zenéjük egyszerre nyomasztó és mégis könnyen befogadható.

A nyitó The Reckoning súlyos riffjei baljós atmoszférát teremtenek, míg az Abyss fokozatos építkezése katartikus kitörésbe torkollik. Az album csúcspontjai közé tartozik az In The Hollow, amelynek karaktere apró részleteiből áll össze kerek egésszé, valamint az Ecliptic, amely remekül megmutatja, milyen természetesen képes a zenekar egyensúlyban tartani a keményebb tónusokat és a dallamokat. Az egyik kedvencem az Echoes, amely különleges érzelmi ívet jár be: a keserűbb alapokat fokozatosan oldják fel a kiváló dallamok. A másik a Tension, ahol a lendület és a jól felépített refrén kéz a kézben járnak.

A Bone Marrow egyik legnagyobb erőssége a változatos zenei textúrák használata. A dalok nemcsak súlyosak, hanem folyamatosan mozognak és építkeznek. Mindez egy kiérlelt, átgondolt produkcióban ölt testet, amelyet biztos kézzel szólaltatnak meg. A zenekarra jellemző elemeket hullámzó dinamikai ívek teszik még izgalmasabbá, ettől válik az album igazán egységes egésszé. Ráadásul a lemez felépítése is kiváló: a dalok remek érzékkel követik egymást, így a súly és az atmoszféra végig megőrzi erejét.

 „A Dead Gray úgy nehezedik az emberre, mint egy kimondatlan igazság, amelyet végül mégis vállalni kell.”

Solidity – Invisible

A Solidity zenei DNS-e: mélyre hangolt, feszes groove-alapokra épülő, ritmikus modern progresszív metal. Karakteres hangzás, valamint a tiszta és a hörgős ének dinamikus kontrasztja teszi teljessé.

Rögtön a War Again meg is mutatja ezeket az erényeket. Olyan, mint egy acélból épített labirintus: az erőteljes riffeket a refrén ügyesen ellenpontozza.

És ez még csak a kezdet, hiszen a Black Desert keménysége mellé váratlan refrén érkezik, amely tökéletesen illeszkedik a dal hangulatához. A The Revenant jól felépített dinamikája pedig a visszafogott középrész után új lendülettel robban vissza.

Az album legjobb dalai számomra a Who I Am, az At The Edge és a Words Of A Wise Man. Az első a lemez legkerekebb szerzeménye, természetesen és gördülékenyen épül fel, a második egy fokozattal feljebb tekeri az intenzitást, amelyet egy remek gitárszóló koronáz meg. A harmadik az Invisible legkeményebb tétele: a géppuskaszerű riffek, az elektronikus rétegek és a fogós dallamok alkotnak egységes egészet.

Van egy magyar nyelvű szerzemény is a lemezen, a Magam maradni, amely azt bizonyítja, hogy a zenekar muzsikája magyarul is teljes értékűen működik.

A Solidity legénysége – Kovács Attila énekes, Triesz László gitáros, Kemény Zsolt basszusgitáros és Gazsó Krisztián dobos – nem kispályás. Hangszeres tudásban, előadásmódban és dalszerzésben egyaránt kimagasló teljesítményt nyújtanak.

Az Invisible legnagyobb erénye az egyensúly. Úgy agyas ez a lemez, hogy közben dögös, tudatosan építkező, mégis könnyen befogadható. A progresszív megközelítés sosem öncélú: a technikás részek mindig a dalokat szolgálják, a súlyos gitáralapok biztosítják az intenzitást, miközben a refrének szokatlan, mégis természetesen ható dallamokkal emelik tovább a szerzeményeket.

„Az Invisible nem egyszerűen megszólal, hanem jelen van, ahol a torzított gitárok és a groove-ok feszültségéből egyszer csak előlép a puszta valóság.”

Borgil – Asylum Of Damned EP

A szombathelyi Borgil már hónapokkal ezelőtt bekerült a naptáramba, de valahogy nem sikerült időt szakítanom rájuk. Nem akartam elengedni őket, így ha kissé késve is, de sort kerítettem az Asylum Of Damned EP meghallgatására.

A Borgil zenei DNS-e a kilencvenes évek nyers, kompromisszummentes old school death metaljából táplálkozik. Kiérlelt hangzásviláguk a történelem sötét fejezeteit, a pszichológiai horrort és az emberi elme tébolyát formálja pusztító riffekké.

A zenekar felállása: Wellner Zoltán énekes, Gosztom Martin gitáros, Eberhart Zoltán basszusgitáros és Keibinger Norbert dobos. A szövegvilág is tökéletesen illeszkedik ehhez a zenei közeghez. Nem valószínű, hogy a Napsugár Nyugdíjasotthon lakói vidáman ropnák rá a következő táncos klubdélutánon.

A produkció erős, tisztán szól, a zenészek pedig magabiztosan bánnak a hangszereikkel. A dalok üresjárat nélkül gördülnek előre, a technikai megoldások pedig remekül támasztják meg a súlyos, kemény karaktert.

A nyitó Furnace Of Flesh könyörtelen, és izzik a belső energiától, a The Ruthless Cannibal Clan dinamikus váltásai pedig folyamatos mozgásban tartják a dalt. A Bedlam Asylum kérlelhetetlen páncélvonatként robog át a hallgatón, a Russian Roulette elszabadult viharként tombol, míg a Level Of Mental Disharmony hullámzó szerkezete végig megőrzi lendületét.

Külön kiemelném a Brainwashing című tételt, mert számomra ez az EP legjobb dala. Éppen attól válik ennyire erőssé, hogy a zenekar visszavesz a tempóból, amitől a súlya még nagyobbat üt. Ellenállhatatlanul headbangelős szerzemény.

Az Asylum Of Damned kifejezetten az ösztönös erőre épít. Nem a finomkodás vagy a technikai villogás kerül előtérbe, hanem a nyers energia, a súly és a folyamatos feszültség. Az EP központi eleme a nyers, fizikai erejű megszólalás, amellyel a zenekar inkább letaglózni akar, mint elkápráztatni – és ezt maradéktalanul sikerül is elérnie.

„Az ember hallgatja a lemez nyers tébolyát, és hűvös tárgyilagossággal megérti: az Asylum Of Damned könyörtelen riffjeiben a saját elkerülhetetlen kárhozatunk van jelen”