Mi sem bizonyítja jobban egy zenei műfaj sikerét és időtállóságát, mint hogy évtizedekkel a megszületése után is él és virul, sőt új zenekarok első lemezei is ebben a stílusban látnak napvilágot.

Mint például a debreceni Kereszttűz esetében. A társulat ugyanis a nyolcvanas-kilencvenes évek tradicionális magyar heavy metaljának hagyományaiból táplálkozik. Ahogy hallgattam az Árnyékháború lemezüket, a Pokolgép, az Omen és a szintén cívisvárosi Szfinx ugrott be, elsősorban az énekhang miatt, de erre még visszatérek.

A zenekart 2008-ban Széplaki András alapította. Volt szünet, tagcserék, de mára már a kelet-magyarországi klubélet aktív szereplői között tartják őket számon.

Az Elárulva indítja a lemezt. Jó a tempója, és különösen tetszenek a klasszikus időket idéző riffek. Van benne valami ismerős, régi vágású magyar metalos hangulat, ami jól áll a dalnak. A Hanyatlásban a lüktető alap, az erős refrén és egy jól elhelyezett gitárszóló érdemel említést. Igaz, elsőre nem jött be, de idővel megbarátkoztam vele, főleg a refrén miatt, amely végül megfogott. Az Éjszaka egy jól felépített dal, szépen visz előre, és ettől kiegyensúlyozottá válik.

Nekem az album második fele jobban működik, itt van a lemez legjobb dala, a Föld. Nem csak egy dal a hazáról, van benne gondolat is. Külön tetszik, ahogy ügyesen belecsempészett idézetekkel teszik még érdekesebbé a mondanivalóját.

A Túlélő egyik erőssége viszont éppen a komorsága: nem akarja szépíteni azt, amiről beszél, mint amikor valaki már túl sok mindenen ment keresztül, de még mindig állva marad.

A Hiába egy 2024-es felvétel, amelyen még Kurczina János énekel és Jebelóczki Benjámin dobol. Szerintem jó ötlet volt feltenni, mert a másik énekhang és a klasszikusabb metalos karakter még egy színt ad a lemeznek.

A zenekar felállása:

Vodila Gergely – gitár
Széplaki András – gitár, basszusgitár, dob
Sipos Ferenc – ének

Itt egy kicsit álljunk meg. Írtam már a Szfinx zenekarral való hasonlatosságról. Ennek egyik fő oka Sipos Ferenc énekhangja, amely nagyban hasonlít az egykori zenekar énekeséére, Koroknai Árpádéra (Omen, P. Box, Zorall), csak talán Sipos Ferencé egy kicsit nyersebb. Egyébként jól énekel, arcot ad a bandának, talán többet is játszhatna még a hangjával, és a dallamok is lehetnének néhol fogósabbak, de idővel majd ez is meglesz. A stúdiófelvételeknél Bucsi László működött még közre basszusgitáron.

A magyar zenekaroknál érdemes kicsit a szövegekkel is foglalkozni. Alapjában véve rendben vannak – a Föld egyértelműen kiemelkedik –, remek szófordulatokkal, igaz, van néhány, amely kicsit sablonosabb.

Az Árnyékháború egy izmos hangzású, alapvetően erős magyar metal lemez. Legnagyobb erénye a jó tempóérzék és a klasszikus riffek használata. Nem minden tétel talál be elsőre, lásd Hanyatlás, és van néhány sablonosabb, kommerszebb pillanat is, de összességében több olyan dal is van, amiben találni kapaszkodót. Egyértelműen kijelenthető, hogy a Kereszttűznek van saját karaktere és arca.

Ha egy mondatban kellene összefoglalni: Az Árnyékháború nem akarja újra feltalálni a magyar metalt, csak saját hagyományait dallamokkal, jó riffekkel és tartalommal tölti meg, ettől pedig nagyon is működőképes.

„Az Árnyékháború olyan, mint az idei pálinka: még nyers és karcos, de megvan benne a kraft, idővel pedig szépen beérik”

A Heti Metal Ráadás ezúttal is többféle irányból közelít, a klasszikus heavy metaltól az ipari és szimfonikus extrém metalig. A Dark Funeral, Wolf, Ministry és Zornheym neve mellett ezúttal is olyan friss megjelenések sorakoznak, amelyek különböző hangulatokkal és karakterekkel teszik változatossá a válogatást.

Dark Funeral – A Beast To Praise (koncert)
Az A Beast To Praise a Dark Funeral élő erejének esszenciája: gyors, nyers, modern és könyörtelen. A mai hangzás tisztasága mellé olyan intenzitás társul, amely csak élőben születhet meg. A Stockholmban, a Fållanban rögzített koncertanyag 13 tételben őrzi meg a zenekar színpadi erejét.

Wolf – Death Satellite (single)
A Death Satellite lendületes, dallamos és feszes – a Wolf itt megmutatja, hogy a svéd heavy metal energiája ma is él és harap. Erős tétel, amely azonnal felkapja a hallgatót.

Mystic Prophecy – Robots (single)
A Robots modern, dallamos és feszes, úgy szól, mint egy acélból készült motor, amely minden ütemben újabb energiát lök előre.

Ministry – We Hate (single)
A We Hate egy komor, mélyre hangolt Ministry-tétel, amelyben az ipari metal sötét, gépies feszültsége uralja a teret. A dal lassan, súlyosan építkezik.

Zuul FX – Nothing Is Real (single)
A francia zenekar dala súlyos, sötét ipari tónusú tétel, amelyben a Zuul FX a gépies industrial metal feszültségét death metalos mélységgel húzza meg. A hangzás modern, kemény és nyers.

Old Corpse Road – From Ancient Roots (EP)
A From Ancient Roots két tételben is megmutatja az Old Corpse Road sötétebb, atmoszférikus oldalát. A brit zenekar itt is úgy ötvözi a black metal erejét a melódiákkal és a sejtelmes hangulatokkal, hogy minden hang mögött ott érezni a brit folklór árnyékát.

Avulsed – Heroes in Godly Blaze (single)
A Heroes in Godly Blaze brutális death metal tétel, amelyben az Avulsed a spanyol extrém metal teljes erejét ráengedi a hallgatóra. Ráadásul nem saját szerzeményről van szó: a dal az Adramelech előtt tisztelgő feldolgozás.

Zornheym – The Funeral March (single)
Komor, sötét dallamokra épülő szimfonikus extrém metal, amelyet a Zornheym filmzenei súllyal és hullámzó dinamikával formál meg. A The Funeral March egyszerre monumentális, fojtott és gyászos, miközben a klasszikus zenei hatások természetesen simulnak bele a zenekar világába.

Mob Rules – Stories From The Verdant Vale (EP)
A Stories From The Verdant Vale erős, karakteres kiadvány, amely a Mob Rules dallamos power metal világát viszi tovább. Az új szerzemények mellett korábbi felvételek is helyet kaptak rajta, így a megjelenés egyszerre kínál friss anyagot és egyfajta visszatekintést.

A második nyolcas már erősebben támaszkodik a klasszikus metal gyökereire, miközben a dallamos, sötétebb és atmoszférikus irányok is megmaradnak benne. A Noumena, a Tokyo Blade, a Cemetery Echo és a Blizzard Hunter neve mellett ezúttal is többféle karakter találkozik, a finn melankóliától a klasszikus heavy metalon át a gothic és speed metal világáig.

Noumena – Maanääri
A Maanääri tökéletesen megrajzolt híd a melódiák és a súly között: a Noumena ismét azt a mély, finn melankóliát hozza, amely egyszerre szép és könyörtelen.

Deceptor – Reign of Terror
A Reign of Terror a thrash energiáját a death metal súlyával húzza össze. Debütként kifejezetten harapós, nyers anyag.

Noveria – Becoming After
A Becoming After érett, erős és dallamos – úgy szól, mint egy acélból készült oszlop, amely minden ütemben szikrát vet.

Cemetery Echo – Civitas Lacrimarum
A Civitas Lacrimarum borongós, lüktető gothic metal, amelyben a sötét atmoszféra és a lassan pulzáló dallamok egymást erősítik. A debüt végig hideg, ködös hangulatot áraszt, miközben a ritmusok finoman, de határozottan húzzák előre a dalokat.

Tokyo Blade – Hoist the Colours High
A Hoist the Colours High meglepően modern hangzással érkezik, miközben végig ott pulzál benne a Tokyo Blade-féle ’80-as évek energiája.

Gloom – Reflexions
A Reflexions atmoszférája sötét, mégis mozgékony: minden dalban ott a mély tónus, de a lendület végig él és húz. Ezek együtt adják a lemez karakterét.

Fejd – Nifelheim
A Nifelheim komor, súlyos és ősi – Fejd itt a skandináv folk metal sötétebb oldalát mutatja meg. Az ötödik lemez érett, magabiztos, és pontosan tudja, hogyan kell a folklórt súllyal megtölteni.

Blizzard Hunter – The Pact
A perui csapat gyors, lendületes heavy metalja a klasszikus ’80-as évek szellemét modern erővel húzza meg. Feszes riffekkel, tiszta énekkel és friss energiával egyszerre nosztalgikus és teljesen mai.

Újabb nyolc album, nyolc különböző megközelítés, amelyek között ezúttal is könnyű elveszni a változatos zenei világokban. Az Axty, a Grand, a The Night Eternal és az Oddland neve mellett modern metalcore, alter rock, heavy metal és progresszív megoldások váltják egymást. A válogatásban közös pont talán csak az, hogy mindegyik lemez más irányból próbál valami sajátot hozzátenni a metal és a rock világához.

Axty – The Pain Made Me Who I Am
A The Pain Made Me Who I Am nem finomkodik: a súlyos, zaklatott alapokat a dallamok csak még élesebbé teszik. Axty itt megmutatja, hogy a modern metalcore lehet egyszerre érzelmes és pusztító.

Grand – Guilty Pleasure
A Guilty Pleasure egy jól felépített, igényesen hangszerelt norvég alter rock lemez, amely minden dalban hozza a letisztult, mégis karakteres hangzást.

The Night Eternal – Cold Velvet
A német zenekar harmadik albuma izgalmas, lüktető modern heavy metal, amely a klasszikus alapokat friss, energikus megközelítéssel húzza új szintre.

Oddland – Unilluminate To Illuminate
Az új lemez úgy tárul fel, mint egy többrétegű, lassan kibomló fénykép, amely minden nézésre mást mutat.

Rising Insane – Deathrace
A Deathrace dühös és energikus, de a dallamok folyamatosan új irányba terelik a lendületet. Rising Insane itt nemcsak a súlyt, hanem a dinamizmust is előtérbe helyezi.

Triskelyon – Metalmorphosis
A Metalmorphosis nem egyszerű feldolgozásgyűjtemény – a Triskelyon minden dalba beleteszi a saját thrash-gerincét. A lendület végig kitart, és a zenekar megmutatja, hogyan lehet tisztelettel, mégis saját hangon hozzányúlni a klasszikusokhoz.

Untitled With Drums – Made Flesh
A Made Flesh fojtogató, lebegő atmoszférával építkezik, mintha egy sűrű, lassan mozgó ködben haladnál, ahol minden hang egy újabb szorítás.

Bleeding Antlers – Songs Of Praise
A Songs Of Praise nem siet – inkább lassan présel, és minden dal egy újabb súlyos lépés. A dallamosság nem oldja fel a sötétséget, csak még emberibbé teszi.

Van, amikor egy lemez nem egyszerűen megszólal, hanem valamit megmozdít bennünk. Nem feltétlenül ugyanazt, és nem is mindig kellemeset. A Malist sötét és nyomasztó világba húz be, a Solarus a dallamok mögött rejlő érzelmekkel próbál kapcsolatot teremteni, a DevilDriver pedig inkább kiszabadítja azt, amit az ember magában hordoz. Három különböző zenei út, mégis ugyanoda vezetnek: ahhoz a pillanathoz, amikor már nem kívülről hallgatjuk a zenét, hanem valami belőlünk válaszol rá.

Malist – Ethernal Echo

A Malist egy egyszemélyes moszkvai projektként indult 2017-ben, az Ethernal Echo pedig már a hatodik lemeze. Mára azonban az alakulat zenekarrá bővült. A csapat mozgatója Ovfrost, aki írja a dalokat és énekel, rajta kívül Rustam Ahomgatov basszusgitáros, Mihael Nepjuscij dobos, Valentina Astashova billentyűs, valamint Ilia Dykin és Sergej Britsky gitárosok alkotják a bandát.

A Malist stílusa az atmoszférikus és melodikus black metal határán mozog: dallamos, mégis komor, sötét és mély hangulatú.

Az Ethernal Echo egy konceptalbum, amely a hatalomvágyat és a döntések elkerülhetetlen következményeit járja körül.

A lemez már az első pillanatokban fenyegető energiákkal ránt magával, miközben atmoszférikus hangulatai és dallamos refrénjei különös, sodró lendületet adnak ennek a sötét utazásnak. Ahogy haladunk előre, egyre mélyebbre kerülünk ebbe a nyomasztó világba: a lebegő, ködös részeket építkező, súlyosabb pillanatok váltják, miközben lassan eltűnik minden kapaszkodó. Ennek a folyamatnak két jól érzékelhető állomása a To Walk The Path Of The Dead és az Above The Mists Of The World. Előbbinél a dallamok már szinte teljesen a sötét atmoszféra részévé válnak, miközben a zene egyre összetettebbé és súlyosabbá válik. Az Above The Mists Of The World pedig szokatlan dinamikával, lüktető ritmusokkal és váratlan váltásokkal visz tovább, mintha a köd mögött végre megmozdulna valami, amit egész idő alatt csak éreztünk.

Ahogy egyre többet hallgatok black metalt, úgy szippant be ez a világ. Kezdem megérteni, mit keresek benne, és mit képes nyújtani, amivel megszólít. A Malist lemezénél inkább a zene talált rá arra a részemre, amely abban a pillanatban nyitott volt a sötét, nyomasztó hangulatra. És épp ez benne a csoda: a zene képes olyan rejtett mélységeket felszínre hozni belőlünk, amelyekről talán nem is tudtunk – vagy amelyeket inkább próbáltunk elnyomni.

„Nem könnyű hallgatnivaló, de éppen ettől működik: magával visz egy sötétebb vidékre, ahonnan talán már nem ugyanúgy térünk vissza.”

Solarus – Of Sin And Ruin

A Fémkapszulába is azok a zenekarok kerülnek be, amelyeket a meghallgatás után érdekesnek tartok, és amelyek hordoznak számomra valamilyen értéket, csak éppen a hely- és időhiány miatt egy csomagba kerülnek.

A kanadai Solarus ha rezgeti is a lécet, azért még átvitte, így kerülhettek ők is a Fémkapszulába. A zenekar 2013-ban alakult, az Of Sin And Ruin pedig a negyedik lemezük.

A Sarah Dee énekesnő, Lucas McArthur és Troy Longe gitárosok, Daniel Gebczynski basszusgitáros, Christopher Demelo dobos és Nathan Gross billentyűs alkotta csapat dús, teátrális, szimfonikus metalt játszik, amelyet modern metalos elemekkel és erőteljes, dallamos női énekkel ötvöznek. Hatásaik között megtalálható a Nightwish és az Epica is.

Az eddigi három lemezük kifejezetten pozitív fogadtatásban részesült.

Tulajdonképpen a mostani sem rossz, de azért van néhány dolog, ami kicsit kaparja a torkom. No, nem a nyitó Close My Eyes esetében, mert az jó belépési pont az albumhoz: erős, dallamos és azonnal működik. Ahogy a The Isolate is, amely elektronikus pulzálással, súlyos riffekkel és egymásba kapaszkodó dallamokkal érkezik. A Lights lassabb, érzelmesebb dal, szimfonikus aláfestéssel. A korábbiakhoz képest visszafogottabb, de éppen ezért fontos hangulati váltást jelent.

Az album csúcspontja a monumentális, több mint tizenöt perces címadó szerzemény, az Of Sin And Ruin, amelynek középpontjában a belső vívódás, a bűntudat és a morális összeomlás áll. Sarah nagyot alakít benne, a zene pedig dinamikusan és rétegesen építkezik, így nem egyszerűen egy hosszú dal, hanem valódi zenei utazás.

Az a néhány dolog, ami miatt rezeg a léc, a következő két dalban mutatkozik meg igazán. A The Heavenly Burdenben megvan egy jó dal ígérete, de a kissé művi, kommersz riffek nem engedik igazán kibontakozni. Az Unbroken sem rossz dal, csak túl kevés meglepetést tartogat – a refrén viszont megmutatja, hogy több is lehetett volna benne.

Az Of Sin And Ruin alapvetően nem rossz album, bár a modern riffek és a kissé egyhangú dinamika néhol idegenül hatnak. A lemez igazi mentőöve az énekesnő, aki kiváló teljesítményével valódi karaktert kölcsönöz a daloknak, és egyértelműen pozitív irányba billenti a mérleget. Ugyan nem mindegyik tétel ragad meg az ember fejében, összességében egy – ha nem is kiemelkedő, de – kifejezetten hallgatható anyagról van szó.

 „Nem minden dal hagy mély nyomot, de néha egyetlen erős pillanat is elég ahhoz, hogy egy lemezt ne engedjünk egyszerűen elsétálni mellettünk.”

DevilDriver – Strike And Kill

A kaliforniai DevilDriver tizenegyedik lemeze előtt a Santa Barbarai zenekarnak komoly elvárásoknak kellett megfelelnie. Sokan úgy gondolták, hogy fel kellene hagyniuk a kísérletezéssel, és vissza kellene térniük a korai albumok nyersességéhez és groove-osabb hangzásához. Egy interjúban ezt a banda is megerősítette: tudatosan tértek vissza a gyökereikhez, nem variálták túl a dolgot, inkább próbáltak ösztönből játszani.

Azt kell mondjam, ez kiválóan sikerült is. Csupa brutális erejű, dinamikus, jó dal található a lemezen, közülük is kiemelkedik pár.

A Sanctified in Scars kalapáló, dögös riffekkel és folyamatos lüktetéssel jön. Már az elején megvan benne az a feszes energia, amely azonnal mozgásba hozza a dalt. Az In the Moonlight egyik nagy erőssége, hogy a könyörtelenség és a dallamosság nem kioltja, hanem erősíti egymást. Nehéz gitárok, feszes ritmus, elektronikus árnyalatok és egy erős refrén jellemzi a Headed For The Fallt. A Shut the Silence On a lemez egyik legelemibb erejére épít: ritmus, energia és ösztönös mozgás, tényleg csak fejrázva lehet végighallgatni. Az Oath of Iron pedig a DevilDriver nyers erejének koncentrált változata: brutális, sodró és megállíthatatlan.

De azért a zenekar nem csak az őrült energiákban jeleskedik. Erre jó példa a Summoning Shadows, amely visszafogott kezdésből, fokozatosan erősödő rétegekből és a végén felszabaduló érzelmi feszültségből építkezik.

A zenekaron abszolút a csapat egysége uralkodik, amelyet Dez Fafara énekes karaktere fog össze.

Az egész Strike And Kill egy hatalmas adrenalinalöket. Az a fajta zene, amiben ki lehet engedni a felgyülemlett feszültséget, viszont fordítva is működik, hisz csak úgy pumpálja az emberbe az adrenalint. Nem műanyag, nem sablon, nem unalmas.

„Az ember néha nem békére vágyik, hanem valamire, ami végre kisöpri belőle mindazt, amit túl sokáig hordozott.”

A 30. évfordulóra emlékezve érdemes újra elővenni Michael Kiske Instant Clarity című lemezét, amely három évtized után is tartogat emlékezetes pillanatokat.

Vacilláltam ezzel a lemezzel. Az volt vele a gondom, hogy 1996-ban hallottam belőle valamennyit, az egészet biztos, hogy nem, és bizony nem nagyon tetszett. Ami azért volt hatalmas csalódás, mert egyrészt ugye kivált a Helloweenből – a rossz nyelvek szerint kirúgták –, másrészt az egyik kedvenc énekesem volt, és most is az.

Mikor láttam, hogy jubileumhoz érkezett az Instant Clarity, bizonytalan voltam, hogy górcső alá vegyem-e, vagy engedjem el. Végül mégis az előbbi mellett döntöttem. Azonban a lemez első teljes meghallgatása után a kételyek egyre csak nőttek bennem. De mégiscsak úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, írok róla, így még egyszer nekiduráltam magam az albumnak. Nézzük, mit tudtam kihozni belőle.

Az Instant Clarity Michael Kiske első szólólemeze. Az énekes a Helloweenből való kiválása után meg akarta mutatni, hogy érett, sokoldalú és inspirált művész. Az album annak a korszaknak a lenyomata, amikor még vibrált benne a Helloween-féle energia, a háttérben viszont már ott volt az útkeresés és a tiszta alkotói szabadság vágya.

Főhősünk azonban nem volt könnyű helyzetben. 1996-ban a tradicionális heavy metal hatalmas átalakuláson ment át, hiszen a stílus kezdett háttérbe szorulni. Ha nagyon sarkosan akarunk fogalmazni, akkor az Instant Clarity megjelenése nem a legjobban volt időzítve. Az viszont külön érdekesség, hogy a lemezen több dalban is szerepel a szintén ex-Helloweenes és Gamma Ray-gitáros Kai Hansen, illetve az akkor éppen nem az Iron Maidenben zenélő Adrian Smith is. És azok a nóták bizony a lemez legjobbjai közé tartoznak.

Ilyen a The Calling, sűrű hangszereléssel, lendületes alapokkal, erős gitárszólókkal és szépen felépített refrénnel. Vagy éppen a New Horizons, amely Helloweenes, lendületes és energiával teli. Jó hallani benne ezt az ismerős világot. Teljesen más, de még a jobb tételek sorát erősíti a Burned Out, amelynek ereje nem a nagy gesztusokban van, hanem abban, hogy Kiske hangja magától megtölti érzelemmel a dalt. De ebbe a kategóriába tartozik az album utolsó szerzeménye, a Do I Remember A Life is, amely olyan, mint amikor egy festő nem használ több színt, csak végre minden ecsetvonást pontosan a helyére tesz.

De most jönnek azok a dalok, amelyek miatt felmerült bennem, hogy nem írok erről az albumról. A nyitó, nem túl izgalmas Be True Yourself – Kai itt is vendégszerepel –, vagy a Somebody Somewhere, amivel nem tudtam mit kezdeni. A Hunted-nél azt jegyeztem fel, hogy semmilyen és sehova sem megy. Vagy a So Sick, amely ugyan kísérletezőbb dal, csak éppen nem jó.

Az album jól szól, a hangszerelés rendben van, a zenészek pedig végig magabiztosan teljesítenek. Kiske mellett Rudi Wolke dobos, Jens Mencl basszusgitáros és Ciraco Taxes gitáros rögzítette a lemezt.Kiske mellett Rudi Wolke dobos, Jens Mencl basszusgitáros és Ciraco Taxes gitáros rögzítette a lemezt.

A korabeli kritikusi vélemények pozitívak voltak. Dicsérték Kiske bátorságát, hogy nem hódolt be a trendeknek, illetve az énekteljesítményét, amelyet a szellősebb hangszerelés még jobban előtérbe helyezett.

A negatív vélemények azt rótták fel, hogy a lemez nem elég karakteres, túl sok a könnyedebb dal, ennek ellenére hiányoznak az emlékezetes refrének. A legnagyobb kritika viszont az volt, hogy az énekes csak pazarolja a tehetségét.

A rajongók egy része érzelmesnek és vokálisan kiemelkedőnek tartja. Volt, aki viszont erőtlennek, zeneileg szétesőnek, lendületlennek és túl lágynak vélte.

Kétszer hallgattam meg az Instant Clarityt. Elsőre idegennek tűnt a zenei közeg, nem nagyon találtam a kapaszkodót. A második hallgatásnál viszont már kezdett közelebb kerülni hozzám – nem minden dal, de voltak köztük olyanok, amelyek megtaláltak.

Talán vannak olyan előadók, akiket az évtizedek alatt annyira megkedvel az ember, hogy elnézi nekik azokat a kísérleteket is, amelyek elsőre nem állnak kézre. Mégis helyük van az életműben, meghatározzák az adott korszakot, és hatással vannak a következőkre is.

„Az Instant Clarity nem minden pillanatában működik, de amikor Kiske igazán megmutatja magát, az ember egyszerre megérti, miért őrzi ennyi év után is olyan szeretettel ezt a hangot.”

Már megint egy tartozáslemez. Ismét olyan zenekar, amely több évtizedes munkássággal bír, mégis előttem eddig ismeretlen volt. Tehát tartozom az együttesnek, de legfőképpen önmagamnak.

Tulajdonképpen az Evergrey a múltja alapján akár a hétvégi rovatba is kerülhetett volna, de a Mélyebb rétegek talán jobban passzol hozzájuk. A zenekar 1995-ben alakult a svédországi Göteborgban, az Architects Of A New Weave pedig a tizenötödik stúdióalbumuk. A csapat egyedi tónusú, melankolikus, érzelmes és komor progresszív metalt játszik, csipetnyi gótikus atmoszférával. Súlyos riffek, komplex ritmusok és dallamos refrének – ezek a fő összetevők.

És hogy mégis miért inkább a Mélyebb rétegek rovatba került az Evergrey új albuma, annak az az oka, hogy bár a zenekar a progresszív metal színtér egyenletes minőséget nyújtó képviselője, mégis csak a szűk elit mögött helyezkedik el. Igaz azonban az is, hogy a banda elismert és elkötelezett rajongótáborral rendelkezik.

Egy interjúban elhangzott, hogy az új album egy optimistább lemez.

Nézzük a megvalósítást.

A The Shadow Self már az elején érzékelteti, hogy az Evergrey a súlyosságot és a dallamosságot nem egymás ellen, hanem egymásért használja. Az Architects Of The New Weave pedig jó példa arra, hogyan lehet a modern hangzású szintit úgy használni, hogy ne elvegye, hanem még jobban kiemelje a metal súlyát. Pont olyan, mint egy masszív gépezet, amelynek fogaskerekei között mégis dallamok futnak.

A The World Is On Fire megmutatja az Evergrey egyik legerősebb oldalát: amikor a súlyosság érzelemmel párosul, abból igazán mély dal születhet. A Leaving The Emptiness-ben gördülő ritmus, tiszta dallamok és egy könnyedebb hangulat található, amely kiszabadul a lemez sötétebb világából. A slágeresebb Longing hard rockosabb, könnyedebb vonalat képvisel. Jól működik, bár itt már lehet, hogy egy kicsit túl is van tolva ez az irány.

A Burning Flame lendületes, kiváló dallamokkal és hullámzó dalstruktúrával érkezik, ráadásul Mikael Stanne vendégénekét is hallhatjuk benne, aki a Dark Tranquillity, az In Flames és a The Halo Effect énekeseként is ismert.

A lemez megszólalása és a hangszeres játék kiváló. Az albumot készítő zenészek közül Rikard Zander billentyűs, Johan Niemann basszusgitáros, Simen Sandnes dobos, Henrik Danhage gitáros és Tom S. Englund énekes-gitáros teljesítményét is érdemes megemlíteni. Englund különösen kiemelkedő, hiszen egyértelműen megszabja a lemez irányát és hangulatát.

Az Architects Of A New Weave igényes muzsika: súllyal, döggel és olyan progresszív jelenléttel, amely beépül a zenébe, de nem tolakodik előre, inkább megízesíti a dalokat. Érdekes, milyen könnyedén mozog a zenekar, és milyen természetesen vált egy-egy súlyosabb tételből egy könnyedebb szerzeménybe. Az Evergrey zenéje pont az a fajta muzsika, amely hallgattatja magát, miközben megőrzi a metal erejét – még akkor is, ha néhol a dallamok kissé átcsúsznak a popos irányba. Ezeket a részeket is úgy ágyazzák be a saját stílusukba, hogy nem törik meg az összképet, hanem gazdagítják.

„A mélyre hangolt északi akkordok megszólalásakor a fájdalom útitárssá válik, a melankólia pedig különös szépséggé nemesedik.”

A fene se gondolta volna, hogy a thrash metal manapság többedik reneszánszát fogja élni, mert bizony voltak nehéz időszakai a műfajnak. Majdnem minden hétre jut egy-egy külföldi megjelenés, és ami talán még fontosabb, hogy a nagy öregek mellett örvendetesen sok a fiatal, feltörekvő és lelkes banda. Szerencsére itthon is.

A 2020-ban alakult soproni KillerSick is ezt a stílust választotta zenei kifejezési formájának. A Schönwald Márk énekes-gitáros, Horváth Milán basszusgitáros és Erős Norbert dobos alkotta brigád azonban nem vegytiszta thrashben utazik, mert zenéjükben ott a crossover, a hardcore, a punk, illetve több dalban a Motörhead szelleme is. Mindezt koncertekre optimalizált energiával és lendülettel.

A zenekar célja a fiatalok megszólítása, egy erős hazai és külföldi rajongótábor kiépítése, és ezáltal a thrash metal népszerűsítése. Mit mondjak, a debütáló albummal magasra tették a lécet, és jó irányban haladnak a fent említett célok megvalósítása felé.

Ugyanis a Pizza Antichrist egy pofátlanul lendületes, dögös és kemény anyag, ahol a különböző zenei hatások energiája remekül megfér egymás mellett.

Lendületes, dögös nyitány a Fuck Your Pineapple, amely már az elején megmutatja, hogy itt nem nagyon lesz idő pihenni. Nem hagy békén, folyamatosan zaklat, és pontosan ettől működik ilyen jól. A Demon Surfer – Motörhead, hardcore és sebesség – nagyjából ebből épül fel a dal karaktere. Nyers, húzós és mocskos energiája van, amelyben a rock’n’roll ösztön és a hardcore agresszivitása jól találkozik. A Mozzarella Satanban is érezni a hardcore hatását, ráadásul egy kifejezetten kemény darabról van szó. A dal közepe különösen odaver, ahol a súlyosság még egy lapáttal rákerül az addigi energiára.

Hogy mennyire változatos ez a lemez, azt jól példázza a Weekend Disaster. Gyors és lendületes, a dallamos refrén pedig meglepő húzás, de nagyon jól működik. A Mushroom-nál nálam az Exodus is megjelenik, mint egy betonfal: súlyos és hatásos. A Gore-Gonzola két és fél perce pont arra elég, hogy rendesen szétverjen. A Young Blood Raiders egy kicsit punkosabb, thrashes zúzás, amelyet kiváló gitáros megoldások tesznek még érdekesebbé. A Pizza Antichrist pedig tökéletesen összefoglalja az eddig hallottakat: sebesség, súly és energia.

Nem pont erre számítottam. Nyers, egy kicsit csiszolatlan, de lendületes muzsikára készültem – ehhez képest ez a lemez minden, csak nem csiszolatlan. Kiérlelt, átgondolt, jól összerakott dalok sorakoznak rajta, ráadásul változatosak és színesek. Egyrészt azért, mert simán bele mernek tenni a dalaikba plusz ötleteket, apró csavarokat, és ezeket el is tudják játszani, nem is akárhogy. Másrészt kiválóan ötvözik a stílusokat, de nem úgy, hogy ugrálnak közöttük, hanem szépen beépítik őket a dalaikba, mintha teljesen természetes módon ott lenne a helyük. Ettől lesz élő, lüktető és karakteres a Pizza Antichrist. A hangszeres teljesítmény pazar, a megszólalás pedig nem különben.

A KillerSick nálam élre állt az év végi hazai listán. Marha jó lemez!

„A Pizza Antichrist nem akarja megszelídíteni a káoszt – inkább ráadja a gázt, aztán hagyja, hogy menjen, amerre akar.”

Ezúttal is változatos mezőnyből válogathatunk: a Deathyard, a Wage War, a Nestor és az Extinction A.D. neve mellett egészen különböző hangulatok és zenei világok sorakoznak. A komorabb tónusoktól az agresszív energiákon és dallamos hard rockon át a játékosabb pillanatokig ismét több irány találkozik ebben a válogatásban.

Deathyard – What I Feel Inside (single)
A What I Feel Inside lassan húz be, nem enged – a komor hangulat és a melankólia együtt adja a dal erejét.

Wage War – Sweet Dreams (single)
A Sweet Dreams agresszív, zaklatott energia, a dallamos részek szépen megtörik a feszültséget. Folyamatosan vibrál, mintha két érzelmi pólus harcolna egymással.

Nestor – Live At Gothenburg Film Studios (koncert)
A svéd zenekar koncertanyaga tiszta, dallamos hard rock, amely pontosan hozza a műfaj minden jellegzetességét.

Extinction A.D. – Insomnia (single)
Az Insomnia kemény, feszült, dinamikus energiával robban be, mintha egy felgyülemlett indulat törne ki. Olyan, mintha a kialvatlanság saját zenekart alapított volna.

Mental Cruelty – Raise The Raven Banner (single)
A német deathcore zenekar anyagában a sűrűség válik fegyverré – a dal súlya nem enged, csak présel.

Hevisaurus – Soita Ilmakitaraa! (single)
A dal laza, hullámzó és szándékosan furcsa – pontosan azt a játékos energiát hozza, amit a Hevisaurus képvisel. A váratlan váltások miatt végig mosolyogtató és könnyed.

Defiled Embrace – The Touch Of Rain (single)
Az izraeli banda dala mély, nehéz és nyomasztó, mintha egy lassú eső alatt állnál, amely nem akar elállni. A hangzás sűrű, minden elem lefelé húz.

Avulsed – Recantation Of The Forsaken (single)
Az Avulsed itt a brutalitást teszi központba. A hangzás nyers, a ritmus könyörtelen – ez a szám nem ismeri a finom átmeneteket.

Green Lung – Black Magick Radio (single)
A dal alteros, erőteljes és kissé elvont – a Green Lung saját okkult rockvilága itt is működik. A dallamok nem sablonosak, szépen kanyarognak, a hangzásnak pedig van egy különös, mágikus vibrálása.

A második válogatás már sötétebb tónusokat hoz, de itt sem egyetlen irány uralja a mezőnyt. A Show N Tell, a Coma Control, a Gleichmacher és a Face Down Hero mellett a súly, a feszültség és a változatos megközelítések egymás mellett kapnak helyet. A klasszikus heavy metaltól a progresszív és black metalon át a groove/thrash vonalig ezúttal is többféle arcát mutatja meg a metal.

Show N Tell – Eyes Of Evil
Az amerikai zenekar második albuma szabálykövető heavy metal, amely a klasszikus alapokra épít, és nem akar modernkedni. A riffek egyenesek, a dalok feszesek, az egész lemez pedig olyan, mintha egy régi iskola újra kinyitotta volna a kapuit.

Coma Control – Shed The Sleep
A Shed The Sleep nem simulékony – inkább folyamatosan változik, és minden váltásnál új súlyt rak rád. A progresszív építkezés itt nem dísz, hanem a lényeg.

Gleichmacher – Exil
Az Exil dinamikus, nyomasztó black metal, amely folyamatosan feszít, mintha egy sötét gondolat próbálna kitörni. A dalok egyszerre gyorsak és súlyosak, az egész lemez pedig olyan, mintha egy szűk térben mozognál, ahol minden hang közelebb jön.

Face Down Hero – Ecstasy Of Gold
A német zenekar hatodik lemezével érkezett a héten. Az Ecstasy Of Gold sodró, kemény groove/thrash metal, a dalok egyenesek és feszesek.

Megascavenger – Toxic Noxious Undeath
A Toxic Noxious Undeath pusztító, folyamatosan daráló death metal, amely nem hagy levegőt. A lendület megállíthatatlan, mintha a zene maga is rombolni akarna.

Bloody Cumshot – Libidinosis
Az amerikai csapat második lemeze, a Libidinosis gyors, dallamos és energikus – egyetlen számnak sincs üresjárata, a ritmus végig lüktet és magával ránt.

Warforged – The Grove / Almanac
A The Grove / Almanac nem csak súlyos – könyörtelenül rétegzett, és minden hangja alatt ott a disszonáns feszültség. A progresszív felépítés présel, az út nem lesz könnyű, de végig kell menni rajta.