A Sigyn zenekart egyetlen dal alapján választottam ki. Ennek azért van némi veszélye, hiszen könnyen előfordulhat, hogy az ember éppen az album legerősebb szerzeményébe fut bele, a lemez többi része pedig már nem éri el ugyanazt a színvonalat. Ezúttal azonban nem ez történt, mert a From Nation To Chaos egy kiváló dalgyűjtemény.

Kezdjük a szolgálati közleményekkel: a Sigyn egy finn epikus melodikus death metal zenekar. A névválasztás a skandináv mitológiából ered: Sigyn Loki felesége volt, a hűség, a kitartás és a belső erő megtestesítője.

A From Nation To Chaos a zenekar második albuma. Az első, Dehumanized, amely 2023-ban jelent meg, ígéretes bemutatkozásnak bizonyult. Már ott is érezhető volt a bennük rejlő potenciál, ugyanakkor a zenekar karaktere akkor még nem állt teljesen össze.

Az új lemez alapján azonban zenei arculatuk mára teljesen kiforrott. Érdekesség, hogy az album eredetileg jóval sötétebb atmoszférájúnak készült, ezt azonban még a felvételek előtt tudatosan átalakították: erősítették a dallamosságot, nagyobb szerepet kaptak a szimfonikus részek, a death metal elemeket pedig kissé visszafogták.

Mindez már rögtön a nyitó A New Nation című dalban hallható, ahol a dallamos billentyűs aláfestések remekül ellensúlyozzák a súlyosabb részeket. A Blind Prophet pulzáló riffjei olyanok, mint egy sötét északi tájon felvillanó hideg fények. Az album egyik legjobb dala számomra a Break The Chains, amely energiájával, súlyos középrészével és filmszerű hangulatával emelkedik ki a mezőnyből. A szintén kiváló The Crawlers szinte hangulati képeket fest, amelyeket a riffek keltenek életre. Az egyik személyes kedvencem az I Am Nothing, amely változatos dinamikájával, kiváló dallamaival és klasszikus metalos ízeivel ragadott magával. A World In Flames pedig folyamatosan mozgásban lévő szerkezetével és többrétegű felépítésével vált emlékezetessé.

Az album megszólalása erőteljes és kiegyensúlyozott, a zenészi teljesítmény pedig végig magas színvonalú. Valteri Nieminen billentyűs játéka azonban még ebből is kiemelkedik, hiszen ő alakítja ki azt a különleges atmoszférát, amely a Sigyn hangzásának egyik legfontosabb eleme. Ugyanakkor Tapani Rantanen énekes-basszusgitáros, Roni Wallin dobos, valamint Markus Suomela és Aki Saastamoinen gitárosok is kiváló munkát végeznek, és együtt egy rendkívül egységes produkciót hoznak létre.

A Sigyn nem egyszerűen a súlyosságra épít, hanem tudatosan használja a dallamokat, a gazdag atmoszférát és a klasszikus metal elemeit. A From Nation To Chaos így már nem csupán egy jól sikerült underground album, hanem egy olyan lemez, amely világosan megmutatja, hogy a zenekarnak saját elképzelése van arról, miként szeretne hatni a hallgatóra.

Ez a lemez valóságos energialöket: súlyos, epikus, filmzenei tágassággal megrajzolt melodikus death metal, amelyet magabiztos és érett hangszeres teljesítmény tart össze. Nem keres, nem próbálkozik – egyszerűen tudja, mit akar, és végig azt adja.

„A Sigyn új lemeze olyan, mint egy északi vihar: súlyos, fegyelmezett, mégis szabad, és minden hangjában ott lüktet a magabiztos erő.”

A Magyar Fémörökség rovat következő klasszikusa az Ossian idén 35 éves Ítéletnap albuma.

Miközben hallgattam az Ossian Ítéletnap lemezét, azon gondolkodtam, hogy ez nemcsak egy album, hanem egy kor lenyomata. Egy zavaros, nehéz, de mindenképpen izgalmas időszaké. A mai történészek, szociológusok és politikai elemzők – főleg azok, akik még nem is éltek akkor – hajlamosak a kilencvenes évek elejét a szabadság szelének nevezni, amikor megtörtént a rendszerváltás, és sikerült megszabadulni a régi korszak kötöttségeitől. Mi azonban, a kisemberek, a húszas éveink elején járó fiatalok ebből nem sokat éreztünk, vagy egyszerűen nem ezzel foglalkoztunk. Tele voltunk reményekkel, vágyakkal és persze bizonytalansággal a jövőnkkel kapcsolatban, mert ez az éra sokkal inkább volt a vadkapitalizmus időszaka, mint egy kiszámítható jövőkép kezdete. Nem csoda, hogy az Ítéletnap jóval keményebb, komorabb, társadalom- és rendszerkritikusabb lett elődeinél. Karcosabb, ugyanakkor technikásabb album is.

A kilencvenes évek elejére az Ossian a hazai heavy metal élvonalába tartozott. A rendszerváltás utáni zenei közegben a heavy metal már nem csupán egy szubkultúra része volt, hanem tömegeket megmozgató aranykorát élte. Kinyílt a piac, a koncertek teltházasak voltak, és a stílusnak – benne az Ossiannal – erős közösségépítő ereje volt. A nemzetközi színtéren ugyan már megkezdődtek a változások, de hozzánk ezek még nem értek el, nálunk a műfaj ekkor még a csúcson állt.

Az az érdekes, hogy azok a dalok, amelyek 1991-ben nem tudtak igazán közel kerülni hozzám, most valamelyest más megvilágításba kerültek. Ilyen a korai Iron Maiden hatásait idéző Motorőrület, a Hé, Rock ’n’ Roll és a Nehéz lesz minden nap.

Viszont azok a szerzemények, amelyek akkor is a kedvenceim voltak, ma sem veszítettek semmit az erejükből. Ilyen a gyors és agresszív nyitótétel, az Ítéletnap, vagy a középtempós, lüktető Szerelem gyilkosa, amely komoly mondanivalót hordoz. A dal az AIDS-ről szól, amiért külön dicséret illeti a zenekart. Bebizonyították, hogy a legnehezebb témákról is lehet őszintén és hitelesen dalokat írni.

A végére hagytam az album számomra legjobb dalait. A Nincs válasz refrénjét a mai napig szoktam dudorászni. A Magányos angyal az album legérzelmesebb pillanata, amely minden egyes hallgatásnál újra megnyílik előttem. A Rocker vagyok pedig nem csupán egy dal, hanem egy generáció önazonosságának himnusza.

Nem szabad megfeledkezni a zenészek teljesítményéről sem. Paksi Endre énekes, Maróthy Zoltán gitáros, Vörös Gábor basszusgitáros és az új fiú, Tobola Csaba dobos egységes zenekarként működtek. Egyénileg is kiváló teljesítményt nyújtottak, de az igazi erejük a közös játékban és az összhangban rejlett.

A korabeli kritikusok pozitívan fogadták a lemezt. Kiemelték Maróthy Zoltán gitárjátékát, valamint a dalok friss energiáját. Ha volt is észrevételük, az csupán néhány dalszövegben felfedezhető klisét érintett.

A rajongók viszont kitörő lelkesedéssel fogadták az albumot, amely kereskedelmileg is az Ossian klasszikus korszakának egyik csúcspontjává vált. Sőt, 1991 júniusában a MAHASZ eladási listájának első helyére is felkerült.

Az Ítéletnap a magyar tradicionális heavy metal egyik legmeghatározóbb stúdióalbuma, amely zeneszerzői érettségével és slágerérzékenységével a műfaj hazai csúcsteljesítményei közé tartozik. A Paksi–Maróthy-korszak legérettebb alkotásaként a rendszerváltás kori magyar rockzene megkerülhetetlen mérföldköve maradt.

Nem kínált megoldásokat, csak utat mutatott, mankót adott. Megmutatta, hogy a múltunkat vállalnunk kell, és ha nem is tudjuk mindig, hol a helyünk, de ha erősek és kitartóak vagyunk, van miben hinnünk, és a céljaink is elérhetők. Vagy egyszerűbben fogalmazva: 1991-ben vállaltuk, hogy rockerek vagyunk – és tessék, 35 év után is azok maradtunk.

„Az idő mindent elvisz, de vannak hangok, amelyek megmaradnak bennünk. Egy korszak emlékei, egy nemzedék kimondatlan szavai.”

Az extra kiadványok meglehetősen erős hetet zártak, ezt pedig jól mutatja, hogy ezúttal nem nyolc, hanem kilenc zenekar került a válogatásba. A felszín alatt vibráló energiák adják ennek a megjelenéshullámnak az igazi erejét. Míg az Amon Amarth és a Ministry a megszokott magabiztossággal hozza a saját világát, addig az Insomnium, az Imminence és a Noumena olyan dalokkal jelentkezett, amelyek mellett kár lenne szó nélkül elmenni.

Amon Amarth – Gjallarhorn (single)

Szép lassan csepegteti a közelgő album előzeteseit a svéd banda. Ez a dal pontosan azt a kaput nyitja meg, amelyen érdemes belépni.

Ministry – Burned Out (single)

Szikár, gépies dal, amely a legendás zenekar klasszikus korszakának hangulatát idézi.

Insomnium – Gleam In The Dark (single)

A Gleam In The Dark kemény, gyászosan szép melodikus death metal örvény.

Imminence – Crestfallen (single)

Érzelmi mélységű metalcore tétel, amely a modern és elektronikus hangzásokat egyetlen folyamatos ívbe rendezi.

Noumena – Tyhjyys (single)

A Tyhjyys lassan pulzáló, atmoszférikus melodikus death metal tétel, amely a zenekart még komorabb irányba vezeti.

Forbidden – Psyclops (single)

Feszes, groove-os thrash metal támadás, amely a Forbidden klasszikus energiáját modern megszólalással ötvözi.

Broken By The Scream – Hanakabuka (single)

A Hanakabuka hiperaktív, digitális metalcore-kompozíció, amely a kawaii popot extrém screamekkel és modern elektronikus textúrákkal kapcsolja össze.

10000 Years – Paranoidium (single)

A svéd banda Paranoidium című dala lassan hömpölygő, fojtogató sludge tétel, amely a 10000 Years kozmikus doomvilágát még súlyosabb és még sűrűbb irányba viszi.

Enemy Inside – Dopamine (single)

A Dopamine úgy szól, mintha valaki véletlenül maximumra tolta volna az érzelmi EQ-t, a zenekar pedig csak annyit mondott volna: „Rendben, maradjon így.”

Vannak zenék, amelyek nem egyszerűen megszólalnak, hanem lassan körénk építik a saját világukat. A North Sea Echoes, a Litosth, a Zan/Cody és a Viscera/// más-más ösvényeken haladnak, mégis ugyanazt keresik: azt a pillanatot, amikor a hangok túlmutatnak önmagukon. Ezek az albumok nem sietnek, hanem időt kérnek a hallgatótól, hogy feltárják a mélyebb rétegeiket.

North Sea Echoes – How To Last A Shadow

A How To Last A Shadow lassan áramlik, mint egy sötét hullám, amely alatt ott húzódik a feszültség acélmagja. Egy mélyre merülő utazás, ahol minden hangulatnak súlya van.

Zan/Cody – Beautiful Damned

A Shotgun Messiah két tagja, Zinny Zan énekes és Harry Cody gitáros új projektje modern, sötét és pengeéles atmoszférával szólal meg.

Viscera/// – 4. Assets For Psychedelic Warfare

A Viscera/// az olasz extrém metal egyik legígéretesebb zenekara. Töredezett struktúrák, mégis tudatos narratíva jellemzi a lemezt, amely folyamatosan új irányokat tár fel.

Rezn – Cycles In The Infinite Dream

E hangok úgy lebegnek, mint a félhomályban gomolygó pára, amelyben egyszerre van jelen a szomorúság és a szépség.

Litosth – Dreaming

A Dreaming sűrű, filozófiai mélységű black metal kompozíció, amely a brutalitást és a szimfonikus rétegeket egyetlen, folyamatosan kibontakozó narratívába rendezi.

Sallow Moth – Hydrophilous Brood

Ez az album olyan, mintha egy idegen világ mélyére zuhannál, ahol minden dal egy újabb mutáció. A végére olyan érzésed lehet, mintha a saját tested is reagálna a zenére: gyorsabban ver a szív, és minden riff egy újabb genetikai törést idéz elő.

Lockstep – I Know What I Saw

Ez az album olyan, mintha egy sűrű, ködös álomvilágba lépnél, ahol minden dal egy újabb rezdülés a mélyben. A végére úgy érzed, mintha a hangfalak mögött egy lassan táguló, lélegző feszültség figyelné a mozdulataidat.

The Vicious Head Society – Call Of The Void

A Call Of The Void komplex, technikás progresszív metal kompozíció, amely a modern extrém metal súlyát epikus és atmoszférikus rétegekkel kapcsolja össze.

Nem minden zenei utazás ugyanott kezdődik. Van, amelyik a sztyeppék végtelen horizontjáról indul, más a nagyvárosok betonkemény ritmusából, a föld alatti sötétségből vagy éppen a black metal nyers erejéből építkezik. A The Hu, a Madball, a Caelestia és az Into Darkness különböző világokat nyitnak meg, mégis ugyanaz a szenvedély hajtja őket: olyan zenét alkotni, amely nem csupán megszólal, hanem nyomot is hagy maga után.

IX Of Blades – Way Of The Midnight Wave

Ez az album olyan, mintha egy sötét fantasyregény lapjai közé csapna a villám, és minden riff egy új fejezetet nyitna. A történet és a zene együtt ránt magával, és nem enged el a végéig.

Caelestia – Revelations In Black

A görög zenekar harmadik albuma dühös, black metalos éllel szólal meg. Az elődeinél sötétebb és agresszívebb, így igazán komor és nyers hangzásvilágot teremt.

The Hu – HUN

A mongol zenekar nem tágít a sikeres alaprecepttől. Sziklaszilárd, harcias lüktetés, nyers atmoszférával és a rájuk jellemző egyedi megszólalással.

 Into Darkness – Route To The Other Side

Az olasz zenekar lemeze szándékosan természetes és analóg megszólalású. Mélyre hangolt gitárok és lassan hömpölygő, monolitikus témák határozzák meg a hangulatát.

Madball – Not Your Kingdom

Az amerikai banda tizedik albuma, a Not Your Kingdom nyers, közvetlen és kompromisszummentes hardcore, modern súllyal.

Crusade Of Bards – Tales Of Distant Worlds

Harmadik albumával jelentkezett a spanyol szimfonikus metal zenekar. Epikus hangvételű anyag, amely méltó lezárása a Tales trilógiának.

Ripper – Toward Rebirth

A Toward Rebirth acélos, könyörtelen death/thrash roham: a kíméletlen riffelés és az őrült tempóváltások folyamatosan egymásnak feszülnek. A lemez nem hagy időt a fellélegzésre, csak letarol – és éppen ettől működik.

Heretic Cult Redeemer – In Oculum Chaos

Negyedik albumával jelentkezett a görög okkult black metal banda, amely acélkeményen rúgja be a káosz kapuját.

A Fémkapszula újra három különböző zenei útra kalauzol. Ezúttal sem a megszokott nevek kerültek előtérbe, hanem olyan zenekarok, amelyek saját hanggal és elképzeléssel építik fel a világukat. A Smoking Snakes a nyolcvanas évek dallamos energiáit hozza vissza modern köntösben, az Apogean a technikás death metal precíz és súlyos oldalát mutatja meg, míg a Khemmis a doom, a heavy metal és a szélsőségesebb hangulatok találkozásából teremt különleges atmoszférát. Három különböző út, három eltérő élmény – de mindegyik bizonyítja, hogy mindig van még mit felfedezni.

Smoking Snakes – All Lights On

Azt vettem észre, hogy az utóbbi években egyre több olyan zenekar bukkan fel, amely a nyolcvanas évek zenei hagyományait viszi tovább. Nem veterán együttesekről van szó, hanem mai bandákról, amelyek hitelesen nyúlnak ehhez a hangzáshoz. A thrash metalban ez már régóta természetes jelenség, de egyre több tradicionális heavy metal-, hard rock-, sőt glam hatású csapat is bizonyítja, hogy ezek a stílusok ma is életképesek.

A svéd Smoking Snakes is ebbe a táborba tartozik. A zenekar 2022-ben alakult, az All Lights On pedig már a második albuma. A felállás: Brett Martin énekes és gitáros, Rob Raw gitáros, Andy Delarge basszusgitáros, valamint Mackey Gee dobos.

Az új lemez érdekessége, hogy nem csupán dalok gyűjteménye, hanem egy képzeletbeli nyolcvanas évekbeli éjszakai rádióadás köré épül. Már ez az ötlet is sokat hozzátesz az album hangulatához.

Nézzük is, mit rejt a mai műsor! A Don't Touch igazi nyolcvanas évekbeli hangulatot áraszt. Az óóó-zós refrén ugyan nem az én világom, de tökéletesen illik ahhoz a korszakhoz, amelyet a dal megidéz. Ugyanez elmondható az All I Need esetében is, amely vérbeli dallamos metal tétel. A Last Man Standing dögös és feszes szerzemény, bár itt a lendület erősebbnek bizonyul az énekdallamoknál. A Pleasure & Pain pedig hamisítatlan glam/heavy vintage hangulatot áraszt: húzós alapok, ismerős megoldások, és a végén az a klasszikus, lassú elhalkulás, amely a nyolcvanas években annyira természetes volt.

Azt gondolhatnánk, hogy ebben a műfajban már nem lehet újat mutatni, és ez részben igaz is. A Smoking Snakes azonban bebizonyítja, hogy a jól ismert műfaji sablonok között is lehet frissnek és hitelesnek maradni, ha a dalokat őszinte lelkesedéssel és mai lendülettel töltik meg.

„A Smoking Snakes nem akarja újraírni a nyolcvanas éveket. Egyszerűen csak bebizonyítja, hogy a jó daloknak ma sincs lejárati idejük.”

Apogean – Waste Where Life Begins

A kanadai Apogean modern, technikás death metalt játszik, amelyben a precíz és gyors játék futurisztikus atmoszférával, valamint erős gitárjátékkal párosul. A torontói zenekar második lemeze a Waste Where Life Begins, a felvételeken pedig Mac Smith énekes, Jack Post és Dexter Forbes gitárosok, Doug Noel dobos, valamint Robert Tam basszusgitáros dolgozott.

Már a nyitó Daughter Of The Oak szegelős riffjeinél érezni lehet az erős gitárjátékot, amelyet sötét légkör és elszállós hangulat egészít ki. A címadó Waste Where Life Begins – amely véleményem szerint az album legjobb szerzeménye – lassan lemerülő szegbelövő riffekkel építkezik, miközben a gyakori tempóváltások már az első pillanatokban kijelölik az album karakterét. A Nassaru esetében a technikás részek természetesen simulnak a súlyos riffek közé, míg a Black Smoke, Bleeding Earth kiváló zenei megoldásaival és összetett felépítésével az album egyik legizgalmasabb tétele.

Az egész albumot egy nyomasztó, súlyos légkör hatja át, miközben rövid, de energikus megszólalásával, valamint magabiztos hangszeres játékával mutatja meg, mennyire jól használja ki a zenekar a technikai tudásában rejlő lehetőségeket. Nem akarja újradefiniálni a műfajt, de nem is sablonos: egy erős, átgondolt death metal lemez, amely pontosan tudja, hogyan kell hatásosan használni a stílus eszközeit.

„Nincs szüksége látványos manírokra: a pontosság, a fegyelem és az átgondolt erő beszél helyette. Az Apogean nem harsányan bizonyít, hanem magabiztosan uralja a saját világát.”

Khemmis – Khemmis

A Khemmis neve számomra teljesen ismeretlen volt, amikor a Heti Metal ajánlóban találkoztam velük. Ezúttal is egy olyan felfedezés történt, amely megmutatta, mennyi izgalmas zene rejtőzik még a nagyobb nevek mögött. A denveri zenekar epikus, dallamos doom metalt játszik, amely a tradicionális heavy metal dallamosságát ötvözi a sludge és a death metal nyers erejével.

A zenekar tagjai Phil Pendergast és Ben Hutcherson gitárosok, akik közül Phil a tiszta énekért, Ben pedig a hörgős vokálokért felel. Rajtuk kívül Zach Coleman dobos alkotja a csapatot, míg David Small kisegítő basszusgitárosként szerepel a felvételeken.

A saját nevét viselő album a zenekar ötödik lemeze, amely vizuálisan és szövegileg az önvédelmi mechanizmusok, valamint az elszigetelődés kettősségét dolgozza fel. Zeneileg mindez egy nyersebb, magabiztosabb és organikusabb megszólalásban jelenik meg.

Az Invocation Of The Dreamer súlyos riffjeit melankolikus dallamok és finom progresszív megoldások egészítik ki. A Corpsebloom Garden rétegzett felépítésével és változatos énekmegoldásaival az album egyik legösszetettebb szerzeménye. A lemez kiemelkedő pillanatai közé tartozik a Beneath The Scythe, amely fokozatos építkezésével és hullámzó dinamikájával bontakozik ki, valamint a Tombs Of Roses, amely közvetlenebb megközelítésével kellemes ellenpontot képez az összetettebb tételek mellett.

A Khemmis különlegessége abban rejlik, ahogy a különböző hatásokat egységes egésszé formálja. A gitárok hozzák a súlyt és a zúzást, erre érkezik a lassabb, szomorkás tiszta ének vagy a hörgős váltás, miközben egy enyhe progresszív szemlélet tartja össze a dalokat. A hangszeres teljesítmény végig meggyőző: minden elemnek megvan a maga helye, és ettől válik igazán működőképessé az összkép.

Nem teljesen az én világom, de jó volt egy kicsit megmártózni abban a hullámban, amit a zenekar muzsikája kelt. A Khemmis megmutatja, hogy a doom metal nem csupán súly és sötétség lehet, hanem dallam, érzelem és különleges hangulatok találkozása is.

„A zúzás ritmusa fölött lebeg a lassú ének, a hörgés mély hulláma, a prog játékos rezdülése, és az egész úgy ring, mintha egy különös, fémes tenger sodorna tovább”

1986. július 25-én jelent meg a Lightning Strikes. Negyven év múltán sem a hibátlansága, hanem a korszak hangulata miatt érdemes újra elővenni.

A nyolcvanas évek közepén egy japán zenekar nagy feltűnést keltett a világ zenei palettáján. Főleg itt, Kelet-Európában. Hiszen ide hozzánk – és gyanítom, a világ többi részére is – akkoriban főként amerikai, európai, azon belül angol, német, később skandináv, valamint néhány holland és ausztrál zenekar jutott el. Ehhez képest a Loudness makacsul próbálta meghódítani az amerikai zenei piacot.

1986-ra az előző album, a Thunder in the East hatására végre sikerült megvetniük a lábukat a „nagy vízen túl”. Ennek eredményeként egy teljes arénaturnét játszottak végig a Mötley Crüe előzenekaraként. A kiadó azonban még nagyobb üzletet látott bennük, ezért úgy döntött, hogy a hangzást és a stílust még dallamosabbá, rádióbarátabbá kell formálni. Az új album producerének az akkori egyik sztárproducert, Max Normant kérték fel.

A lemez Japánban még Shadows of War címmel jelent meg, néhány hónappal az amerikai kiadás előtt. Max Norman javaslatára azonban megváltoztatták a címet Lightning Strikes-ra, újrakeverte az anyagot, sőt még a dalok sorrendjébe is belenyúlt. Így lett a pörgősebb Let It Go a nyitódal, az eredetileg Shadows of War című szerzeményből pedig Ashes in the Sky, amely az album közepére került.

Egy későbbi interjúban a zenekar elmondta, hogy komoly kihívást jelentettek Max Norman megszállottan precíz munkamódszerei. Főként Minoru Niihara énekest nyúzta sokat az angol kiejtés miatt, miközben Akira Takasaki azon dolgozott, hogy a rádióbarát megközelítés mellett is megőrizze virtuóz gitárjátékát.

Az igazság az, hogy hiába vetették be Max Normant, nem jó ez a lemez. Túl sok a sablonos, klisés szerzemény, vagy egyszerűen nem állnak össze igazán. Jó példa erre a Dark Desire, amely nem hagy mély nyomot maga után, bár Akira itt is villant egy remek szólót. A 1000 Eyes verzéi ígéretesek, de a refrén túlságosan kiszámítható. A Who Knows szintén nem találja meg az egyensúlyát, a mélypont pedig egyértelműen a Compilation, ahol az erőltetett dallamok és a széteső szerkezet miatt nem működik a dal.

A másik oldal viszont egészen más képet mutat. A nyitó Let It Go ügyesen ötvözi a Loudness saját karakterét az amerikai glam metal hatásaival, ráadásul kapott egy erős, szinte Van Halen-hangulatú refrént. A Face to Face gyors, energikus és végig működik. A Street Life Dream ugyan lassabb tempójú, de jóval keményebb, amelyet Akira Takasaki játéka koronáz meg. Az album csúcspontja pedig az átkeresztelt Ashes in the Sky, amely tudatosan építkező dinamikájával kevésbé rádióbarát, sokkal inkább a hangulatra és Takasaki virtuozitására épít.

Ha már a gitárosnál tartunk, Akira Takasaki kimagaslót nyújt. A riffek, a szólók és a dallamok egyaránt kiválóak, gyakorlatilag ő viszi a hátán az albumot. A másik kiemelkedő teljesítményt Minoru Niihara nyújtja, akinek hangja tökéletesen illik a zenekar stílusához, ráadásul angol kiejtése is sokat fejlődött. Az albumot mellettük Masayoshi Yamashita basszusgitáros és Munetaka Higuchi dobos rögzítette.

A kritikusok jól fogadták az albumot. Dicsérték a dalok kidolgozottságát, Akira játékát és a megszólalást.

A rajongók körében már megosztóbb volt a fogadtatás. Sokan szerették az albumot, a keményvonalas Loudness-rajongók azonban számon kérték a zenekaron a túlzottan amerikai hangzást.

Kereskedelmi szempontból viszont bejött a számítás. Ez lett a Loudness legsikeresebb amerikai albuma: több mint 300 ezer példány fogyott belőle, a Billboard 200 listán pedig a 64. helyig jutott. A Let It Go videója ráadásul az MTV kiemelt rotációjába is bekerült.

A zenekar az idén is futó 45th Anniversary Tour koncertjein ma is játssza a Let It Go című dalt.

Az album tulajdonképpen mérföldkő volt a Loudness pályafutásában. Bebizonyította, hogy egy japán heavy metal zenekar is képes lehet betörni az amerikai piacra.

Tudom, hogy azt írtam, nem jó ez a lemez, mégsem keserű szájízzel álltam fel a Lightning Strikes meghallgatása után. Egyrészt hallani rajta a zenekar fejlődését, másrészt a korszakhoz fűződő érzelmi kötődésem miatt egészen másként hatott rám. De talán éppen ez a zene igazi ereje: nem csupán hangokat, ritmusokat és dallamokat közvetít, hanem képes emlékeket, érzéseket és emberi történeteket is felidézni.

„Ebben a fegyelmezett villámlásban nem a vihar ereje ragad meg, hanem a virtuozitás mögötti rendíthetetlen tartás”

Nem tagadhatom, a power metal az egyik kedvenc műfajom. Bár a színtéren meglehetősen sok zenekar mozog, még mindig érdeklődéssel kutatom az újabb csapatokat és lemezeket. A nagy számok törvénye itt is érvényesül: előbb-utóbb mindig találok valami igazán érdekes produkciót. Pontosan így jártam a német Dominum esetében.

Ahogy hallgattam az albumot, egy kicsit elbizonytalanodtam a zenekar stílusát  illetően. Egyértelműen power metal, méghozzá zombi-, teátrális és cirkuszi tematikával, ugyanakkor modern metalos elemekkel is bőven megfűszerezve. Ehhez társul az erős dallamközpontúság, amely kifejezetten változatossá teszi a zenekar hangzását.

Így van ez a zenekar harmadik, Night Is Calling című albumával is. A lemez egy igazi zenei utazás, amely számos hangulatot és érzelmet bejár, így szinte biztos, hogy a műfaj kedvelői megtalálják rajta a saját kedvenceiket.

A zenekar motorja Dr. Dead, polgári nevén Felix Held, aki dalszerző, producer és énekes egy személyben. Emellett dalokat ír a Powerwolf és a Feuerschwanz számára is.

És ezt itt is sikerült kamatoztatnia. A The Circus Is In Town tökéletes nyitány: cirkuszi hangulatot áraszt, dallamai ugyan kissé poposak, mégis remekül megalapozzák az album atmoszféráját. Őszintén szólva a Doctor Doctor hallgatása közben először azt hittem, hogy feldolgozás, annyira hitelesen idézi meg a nyolcvanas évek hangulatát. A Dark Melody már a modern metal érzelmi intenzitását hozza, míg a tempós és nagyívű címadó Night Is Calling lendületes refrénjével könnyen magával ragadja a hallgatót. A dalban vendégként szerepel a Battle Beast énekese, Marina La Torraca, aki tovább színesíti a szerzeményt.

Az albumon helyet kapott egy valódi feldolgozás is, Michael Jackson klasszikusa, a Thriller. A Dominum power metalos átirata egyáltalán nem rossz, bár számomra az a legnagyobb problémája, hogy ebből a dalból már számtalan feldolgozás készült. Ettől függetlenül jól illeszkedik a lemez tematikájához. Az Endzeit modern megszólalásával, lendületes tempójával az album egyik legjobb szerzeménye, míg a Don't Get Bitten by the Wrong One érzelmesebb oldalát mutatja meg a zenekarnak.

Az albumot Patient Zero basszusgitáros, Victor Hilltop dobos és Tommy Kemp gitáros készítette. Dr. Dead énekest azonban érdemes külön is kiemelni, mert nemcsak kiváló hanggal rendelkezik, hanem remekül is használja azt. Magabiztos előadásával minden dalnak saját karaktert ad.

A Night Is Calling meghallgatása után azon gondolkodtam, hogy a zenének nem kell mindig mélyenszántó gondolatokat hordoznia, és nem szükséges folyton a világ sötétebb oldalát elénk tárnia. Néha bőven elég, ha egyszerűen csak szórakoztat – ahogyan ez az album is teszi. Nem hibátlan lemez, de tisztességesen összerakott, rendkívül szórakoztató anyag, amelyet jó hallgatni. Könnyen el tudom képzelni, ahogy koncerteken beindítja a közönséget. Kell ennél több?

„Az ember néha csak keres egy zenét, ez az album pedig mintha tudná, mire van szükséged, mielőtt még kimondanád.”

A magyar underground ismét megmutatja a sokszínűségét. Ezúttal az Assur, a Still Cold és a Platform Edge került a lejátszóba. Három zenekar, három különböző stílus: atmoszférikus black metal, elszabadult hardcore/metal és hagyománytisztelő heavy metal. Ha nyitott vagy az új hazai bandákra, érdemes velük egy próbát tenni.

Assur – Vörös fellegek felett

A pagan black metal vonalon mozgó Assur Vörös fellegek felett albumának alapjai már jó ideje a fiók mélyén pihentek, azonban ez az év végre elhozta a nyilvánosságra kerülés lehetőségét. A zenekar mindenese, Thomas Khrul, aki az összes hangszert kezeli, Rajnai Péter énekessel karöltve egy atmoszférával mélyen átitatott black metal albumot készített, amelyben a klasszikus metal elemei is jelen vannak. A hitelesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy két gitárszólót Mithat Can Albayrak jegyez az albumon, mégpedig a Kőtestbe zárva és az Elfeledett erdő című dalokban.

Egyébként pont az előbbi az album egyik legjobb szerzeménye: rövidsége ellenére is hatásos és karakteres. Ha pedig már az Elfeledett erdő szóba került, a jegyzeteimbe az került, hogy a szimfonikus rétegek avarszőnyegként tompítják a súlyos léptek zaját. A Lélektükör ösvény elsősorban az atmoszférájával hat, a finoman elhelyezett dallamok fokozatosan építik fel a dal világát. A Lelkek táncában pedig végig ott húzódik egy baljós feszültség. Nálam az utolsó két tétel is nagyot üt. Az Ősi varázslatban a melodikus gitárdallam vezérfonálként szövi át a zenei világot, szépen összekapcsolva a metalos alapokat az érzelmi hangulattal, míg az Ahol ég és föld összeér az album legzúzósabb tétele, amelyet egy ízléses, melodikus gitárszóló koronáz meg.

A dalok atmoszférája végig magával ragadó. A black metalos részek remekül keverednek a klasszikus metal elemeivel, elsősorban a gitárjátékban – a szólókban, a dallamokban, sőt időnként még a riffekben is. A szövegeket csak foszlányokban lehet érteni, de ennél a műfajnál ez megszokott, és semmit sem von le abból a sötét, mélyre húzó hangulatból, amely az egész albumot áthatja.

„A Vörös fellegek felett közben egyértelművé válik: a sötétség és a tiszta düh itt nem öncélú, hanem a világ zajára adott ösztönös válasz.”

Still Cold – Hope Against Hope

A Still Cold egy budapesti hardcore/metal brigád. Tagjai: Fekete Márk énekes, Ágoston Balázs basszusgitáros, Erdei Gergő dobos, valamint Márton Balázs és Pék Miklós gitárosok.

A Hope Against Hope EP igazi lélekápoló kiadvány – már ha az a lélek tele van dühvel, agresszióval, indulattal és fölös energiával. Ezek levezetésére az album tökéletes terápia. A felvezető címadó után érkező Disease Of The Earth már az első pillanatokban letarolja a hallgatót, és bármilyen tempóban is játszanak, szétfeszíti az erőtől duzzadó kereteket. A Journey agresszív hangulatával és súlyos megszólalásával csak tovább mélyíti az EP sötét oldalát, a Calypso pedig nemcsak dinamizmusával, hanem folyamatos vibrálásával is hat. A Same End olyan, mint egy megállás nélkül őrlő mázsás malomkő, a Splinterben pedig a nyitány után érkező tempóváltás ad új lendületet a dalnak. Letaglózó, na.

Hat intenzív és súlyos tétel kapott helyet az EP-n, amelyhez kiváló megszólalás társul. Felesleges sallangok nélkül árad belőle a dög, az energia, az agresszivitás és a düh. Egy indulatkezelési tréningen akár szemléltető anyagként is megállná a helyét: a problémát ugyan nem oldja meg, de a felgyülemlett feszültséget garantáltan segít levezetni. Ez az EP pontosan arra készült, hogy kiengedje azt, ami benned fortyog.

 „Amikor az emberben összegyűlik az indulat, jólesik egy olyan hang, ahol a düh végre feltartóztathatatlanul kiszabadulhat.”

Platform Edge – Útvesztő

 A fővárosi Platform Edge zenéjén egyértelműen érződnek a kilencvenes évek hazai metalzenekarainak hatásai, ugyanakkor az is, hogy mindezt a jelenben akarják megszólaltatni. A hagyományokból építkeznek, de mai szemlélettel formálják a dalaikat. Ha konkrétabban kellene meghatároznom a stílusukat, akkor erőteljes, dögös heavy metalról beszélünk, amelyben én leginkább az Omen, a Carmen és a Szfinx hatásait hallom vissza.

A Weisz Péter énekes, Illés Gábor gitáros, Németh Krisztián basszusgitáros és Gájer Konrád dobos alkotta csapat Útvesztő EP-je számomra kellemes meglepetés volt. Már a nyitó Vedd el azonnal felpörgeti az eseményeket, megágyazva az album egyik legjobb dalának. Az Útvesztő lassabb tempójú, de annál tudatosabban építkezik, közepén egy narratív résszel. A dögös alapokat az emelkedő, melodikus refrén teszi még emlékezetesebbé. A dal rádióváltozata az EP végére is felkerült, ebből azonban a középrészt elhagyták. Ennél komorabb szerzemény a Hagyj békén, amely súlyos és dühös hangulatot áraszt, míg a Képzavarban a dinamika és a keménység találkozik a fiatalos energiákkal.

Ismét egy olyan album került a lejátszómba, amelyet egyszerűen jó volt hallgatni. A zenekar nem akarja újradefiniálni a műfajt, ugyanakkor hitelesen idézi meg a felsorolt elődök örökségét, mindezt kiváló hangzással és remek hangszeres játékkal. Az EP egységes képet mutat: valamennyi tétel utat talált hozzám, kiváltképp az Útvesztő. Van potenciál a Platform Edge-ben, és a stílus kedvelői bátran tehetnek velük egy próbát, mert megérdemlik a rájuk szánt időt.

„Az eleganciával átitatott, kimért muzsika nem váltja meg a világot, de a kimunkált dallamok mélyén ott lüktet a hamisítatlan, sorsszerű erő.”

A Heti Metal Ráadás ezen a héten is izgalmas kislemezeket és EP-ket hoz a metal világából. A Flotsam and Jetsam, a Heathen, az Atlas Pain és a Repentance mellett olyan megjelenések sorakoznak fel, amelyek más-más ösvényen járnak, mégis ugyanabba az irányba vezetnek: a minőségi metal felé. A veterán thrashtől a modern groove metalig, a dallamos folk/power metaltól a progresszív hangzásokig ez a nyolcas remek keresztmetszetet ad a hét legérdekesebb újdonságaiból.

Flotsam and Jetsam – Harvesting The Hate (single)

A Harvesting The Hate az arizonai veteránok kíméletlen, végtelenül pontos és gyors ízelítője a tőlük megszokott, kompromisszummentes energiából.

Haken – In A Fever Dream (EP)

A Haken a modern brit progresszív metal színtér egyik zászlóvivője. Ez az EP rétegzett, kiforrott és érett anyag.

Poison The Preacher – Things I Want (EP)

Kíméletlen energialöket a kolumbiai thrash metal/hardcore bandától: nyers, sallangmentes kiadvány, amely egy pillanatra sem vesz vissza a lendületéből.

Generation Steel – Witches Cross (single)

A germán heavy metal iskolapéldája a zenekar új dala. Olyan, mint egy jó német sör: nyers, dögös, és már az első korty után rázni kezded a fejed.

End Of Green – Ashes And Gold (single)

Az Ashes And Gold komor, melankolikus és karakteres szerzemény, amely visszafogott építkezésével, súlyos gitárjaival és katartikus refrénjével ragadja magával a hallgatót.

Heathen – The Prisoner (single)

Az Iron Maiden klasszikusának Bay Area thrash metal feldolgozása, amely tisztelettel nyúl az eredetihez, mégis megőrzi a Heathen saját karakterét.

Atlas Pain – Light At Last (single)

Hosszú csend után új dallal jelentkezett az olasz folk/power metal zenekar. Sodró tempó, kórusok és gazdag hangszerelés teszik emlékezetessé a szerzeményt.

Repentance – Retaliate (single)

A Retaliate a modern groove metal tankönyvi példája. Sziklaszilárd szerkezet, kimért ritmusok és vaskos gitárok jellemzik.