Van, amikor egy lemez nem egyszerűen megszólal, hanem valamit megmozdít bennünk. Nem feltétlenül ugyanazt, és nem is mindig kellemeset. A Malist sötét és nyomasztó világba húz be, a Solarus a dallamok mögött rejlő érzelmekkel próbál kapcsolatot teremteni, a DevilDriver pedig inkább kiszabadítja azt, amit az ember magában hordoz. Három különböző zenei út, mégis ugyanoda vezetnek: ahhoz a pillanathoz, amikor már nem kívülről hallgatjuk a zenét, hanem valami belőlünk válaszol rá.

Malist – Ethernal Echo

A Malist egy egyszemélyes moszkvai projektként indult 2017-ben, az Ethernal Echo pedig már a hatodik lemeze. Mára azonban az alakulat zenekarrá bővült. A csapat mozgatója Ovfrost, aki írja a dalokat és énekel, rajta kívül Rustam Ahomgatov basszusgitáros, Mihael Nepjuscij dobos, Valentina Astashova billentyűs, valamint Ilia Dykin és Sergej Britsky gitárosok alkotják a bandát.

A Malist stílusa az atmoszférikus és melodikus black metal határán mozog: dallamos, mégis komor, sötét és mély hangulatú.

Az Ethernal Echo egy konceptalbum, amely a hatalomvágyat és a döntések elkerülhetetlen következményeit járja körül.

A lemez már az első pillanatokban fenyegető energiákkal ránt magával, miközben atmoszférikus hangulatai és dallamos refrénjei különös, sodró lendületet adnak ennek a sötét utazásnak. Ahogy haladunk előre, egyre mélyebbre kerülünk ebbe a nyomasztó világba: a lebegő, ködös részeket építkező, súlyosabb pillanatok váltják, miközben lassan eltűnik minden kapaszkodó. Ennek a folyamatnak két jól érzékelhető állomása a To Walk The Path Of The Dead és az Above The Mists Of The World. Előbbinél a dallamok már szinte teljesen a sötét atmoszféra részévé válnak, miközben a zene egyre összetettebbé és súlyosabbá válik. Az Above The Mists Of The World pedig szokatlan dinamikával, lüktető ritmusokkal és váratlan váltásokkal visz tovább, mintha a köd mögött végre megmozdulna valami, amit egész idő alatt csak éreztünk.

Ahogy egyre többet hallgatok black metalt, úgy szippant be ez a világ. Kezdem megérteni, mit keresek benne, és mit képes nyújtani, amivel megszólít. A Malist lemezénél inkább a zene talált rá arra a részemre, amely abban a pillanatban nyitott volt a sötét, nyomasztó hangulatra. És épp ez benne a csoda: a zene képes olyan rejtett mélységeket felszínre hozni belőlünk, amelyekről talán nem is tudtunk – vagy amelyeket inkább próbáltunk elnyomni.

„Nem könnyű hallgatnivaló, de éppen ettől működik: magával visz egy sötétebb vidékre, ahonnan talán már nem ugyanúgy térünk vissza.”

Solarus – Of Sin And Ruin

A Fémkapszulába is azok a zenekarok kerülnek be, amelyeket a meghallgatás után érdekesnek tartok, és amelyek hordoznak számomra valamilyen értéket, csak éppen a hely- és időhiány miatt egy csomagba kerülnek.

A kanadai Solarus ha rezgeti is a lécet, azért még átvitte, így kerülhettek ők is a Fémkapszulába. A zenekar 2013-ban alakult, az Of Sin And Ruin pedig a negyedik lemezük.

A Sarah Dee énekesnő, Lucas McArthur és Troy Longe gitárosok, Daniel Gebczynski basszusgitáros, Christopher Demelo dobos és Nathan Gross billentyűs alkotta csapat dús, teátrális, szimfonikus metalt játszik, amelyet modern metalos elemekkel és erőteljes, dallamos női énekkel ötvöznek. Hatásaik között megtalálható a Nightwish és az Epica is.

Az eddigi három lemezük kifejezetten pozitív fogadtatásban részesült.

Tulajdonképpen a mostani sem rossz, de azért van néhány dolog, ami kicsit kaparja a torkom. No, nem a nyitó Close My Eyes esetében, mert az jó belépési pont az albumhoz: erős, dallamos és azonnal működik. Ahogy a The Isolate is, amely elektronikus pulzálással, súlyos riffekkel és egymásba kapaszkodó dallamokkal érkezik. A Lights lassabb, érzelmesebb dal, szimfonikus aláfestéssel. A korábbiakhoz képest visszafogottabb, de éppen ezért fontos hangulati váltást jelent.

Az album csúcspontja a monumentális, több mint tizenöt perces címadó szerzemény, az Of Sin And Ruin, amelynek középpontjában a belső vívódás, a bűntudat és a morális összeomlás áll. Sarah nagyot alakít benne, a zene pedig dinamikusan és rétegesen építkezik, így nem egyszerűen egy hosszú dal, hanem valódi zenei utazás.

Az a néhány dolog, ami miatt rezeg a léc, a következő két dalban mutatkozik meg igazán. A The Heavenly Burdenben megvan egy jó dal ígérete, de a kissé művi, kommersz riffek nem engedik igazán kibontakozni. Az Unbroken sem rossz dal, csak túl kevés meglepetést tartogat – a refrén viszont megmutatja, hogy több is lehetett volna benne.

Az Of Sin And Ruin alapvetően nem rossz album, bár a modern riffek és a kissé egyhangú dinamika néhol idegenül hatnak. A lemez igazi mentőöve az énekesnő, aki kiváló teljesítményével valódi karaktert kölcsönöz a daloknak, és egyértelműen pozitív irányba billenti a mérleget. Ugyan nem mindegyik tétel ragad meg az ember fejében, összességében egy – ha nem is kiemelkedő, de – kifejezetten hallgatható anyagról van szó.

 „Nem minden dal hagy mély nyomot, de néha egyetlen erős pillanat is elég ahhoz, hogy egy lemezt ne engedjünk egyszerűen elsétálni mellettünk.”

DevilDriver – Strike And Kill

A kaliforniai DevilDriver tizenegyedik lemeze előtt a Santa Barbarai zenekarnak komoly elvárásoknak kellett megfelelnie. Sokan úgy gondolták, hogy fel kellene hagyniuk a kísérletezéssel, és vissza kellene térniük a korai albumok nyersességéhez és groove-osabb hangzásához. Egy interjúban ezt a banda is megerősítette: tudatosan tértek vissza a gyökereikhez, nem variálták túl a dolgot, inkább próbáltak ösztönből játszani.

Azt kell mondjam, ez kiválóan sikerült is. Csupa brutális erejű, dinamikus, jó dal található a lemezen, közülük is kiemelkedik pár.

A Sanctified in Scars kalapáló, dögös riffekkel és folyamatos lüktetéssel jön. Már az elején megvan benne az a feszes energia, amely azonnal mozgásba hozza a dalt. Az In the Moonlight egyik nagy erőssége, hogy a könyörtelenség és a dallamosság nem kioltja, hanem erősíti egymást. Nehéz gitárok, feszes ritmus, elektronikus árnyalatok és egy erős refrén jellemzi a Headed For The Fallt. A Shut the Silence On a lemez egyik legelemibb erejére épít: ritmus, energia és ösztönös mozgás, tényleg csak fejrázva lehet végighallgatni. Az Oath of Iron pedig a DevilDriver nyers erejének koncentrált változata: brutális, sodró és megállíthatatlan.

De azért a zenekar nem csak az őrült energiákban jeleskedik. Erre jó példa a Summoning Shadows, amely visszafogott kezdésből, fokozatosan erősödő rétegekből és a végén felszabaduló érzelmi feszültségből építkezik.

A zenekaron abszolút a csapat egysége uralkodik, amelyet Dez Fafara énekes karaktere fog össze.

Az egész Strike And Kill egy hatalmas adrenalinalöket. Az a fajta zene, amiben ki lehet engedni a felgyülemlett feszültséget, viszont fordítva is működik, hisz csak úgy pumpálja az emberbe az adrenalint. Nem műanyag, nem sablon, nem unalmas.

„Az ember néha nem békére vágyik, hanem valamire, ami végre kisöpri belőle mindazt, amit túl sokáig hordozott.”

A 30. évfordulóra emlékezve érdemes újra elővenni Michael Kiske Instant Clarity című lemezét, amely három évtized után is tartogat emlékezetes pillanatokat.

Vacilláltam ezzel a lemezzel. Az volt vele a gondom, hogy 1996-ban hallottam belőle valamennyit, az egészet biztos, hogy nem, és bizony nem nagyon tetszett. Ami azért volt hatalmas csalódás, mert egyrészt ugye kivált a Helloweenből – a rossz nyelvek szerint kirúgták –, másrészt az egyik kedvenc énekesem volt, és most is az.

Mikor láttam, hogy jubileumhoz érkezett az Instant Clarity, bizonytalan voltam, hogy górcső alá vegyem-e, vagy engedjem el. Végül mégis az előbbi mellett döntöttem. Azonban a lemez első teljes meghallgatása után a kételyek egyre csak nőttek bennem. De mégiscsak úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, írok róla, így még egyszer nekiduráltam magam az albumnak. Nézzük, mit tudtam kihozni belőle.

Az Instant Clarity Michael Kiske első szólólemeze. Az énekes a Helloweenből való kiválása után meg akarta mutatni, hogy érett, sokoldalú és inspirált művész. Az album annak a korszaknak a lenyomata, amikor még vibrált benne a Helloween-féle energia, a háttérben viszont már ott volt az útkeresés és a tiszta alkotói szabadság vágya.

Főhősünk azonban nem volt könnyű helyzetben. 1996-ban a tradicionális heavy metal hatalmas átalakuláson ment át, hiszen a stílus kezdett háttérbe szorulni. Ha nagyon sarkosan akarunk fogalmazni, akkor az Instant Clarity megjelenése nem a legjobban volt időzítve. Az viszont külön érdekesség, hogy a lemezen több dalban is szerepel a szintén ex-Helloweenes és Gamma Ray-gitáros Kai Hansen, illetve az akkor éppen nem az Iron Maidenben zenélő Adrian Smith is. És azok a nóták bizony a lemez legjobbjai közé tartoznak.

Ilyen a The Calling, sűrű hangszereléssel, lendületes alapokkal, erős gitárszólókkal és szépen felépített refrénnel. Vagy éppen a New Horizons, amely Helloweenes, lendületes és energiával teli. Jó hallani benne ezt az ismerős világot. Teljesen más, de még a jobb tételek sorát erősíti a Burned Out, amelynek ereje nem a nagy gesztusokban van, hanem abban, hogy Kiske hangja magától megtölti érzelemmel a dalt. De ebbe a kategóriába tartozik az album utolsó szerzeménye, a Do I Remember A Life is, amely olyan, mint amikor egy festő nem használ több színt, csak végre minden ecsetvonást pontosan a helyére tesz.

De most jönnek azok a dalok, amelyek miatt felmerült bennem, hogy nem írok erről az albumról. A nyitó, nem túl izgalmas Be True Yourself – Kai itt is vendégszerepel –, vagy a Somebody Somewhere, amivel nem tudtam mit kezdeni. A Hunted-nél azt jegyeztem fel, hogy semmilyen és sehova sem megy. Vagy a So Sick, amely ugyan kísérletezőbb dal, csak éppen nem jó.

Az album jól szól, a hangszerelés rendben van, a zenészek pedig végig magabiztosan teljesítenek. Kiske mellett Rudi Wolke dobos, Jens Mencl basszusgitáros és Ciraco Taxes gitáros rögzítette a lemezt.Kiske mellett Rudi Wolke dobos, Jens Mencl basszusgitáros és Ciraco Taxes gitáros rögzítette a lemezt.

A korabeli kritikusi vélemények pozitívak voltak. Dicsérték Kiske bátorságát, hogy nem hódolt be a trendeknek, illetve az énekteljesítményét, amelyet a szellősebb hangszerelés még jobban előtérbe helyezett.

A negatív vélemények azt rótták fel, hogy a lemez nem elég karakteres, túl sok a könnyedebb dal, ennek ellenére hiányoznak az emlékezetes refrének. A legnagyobb kritika viszont az volt, hogy az énekes csak pazarolja a tehetségét.

A rajongók egy része érzelmesnek és vokálisan kiemelkedőnek tartja. Volt, aki viszont erőtlennek, zeneileg szétesőnek, lendületlennek és túl lágynak vélte.

Kétszer hallgattam meg az Instant Clarityt. Elsőre idegennek tűnt a zenei közeg, nem nagyon találtam a kapaszkodót. A második hallgatásnál viszont már kezdett közelebb kerülni hozzám – nem minden dal, de voltak köztük olyanok, amelyek megtaláltak.

Talán vannak olyan előadók, akiket az évtizedek alatt annyira megkedvel az ember, hogy elnézi nekik azokat a kísérleteket is, amelyek elsőre nem állnak kézre. Mégis helyük van az életműben, meghatározzák az adott korszakot, és hatással vannak a következőkre is.

„Az Instant Clarity nem minden pillanatában működik, de amikor Kiske igazán megmutatja magát, az ember egyszerre megérti, miért őrzi ennyi év után is olyan szeretettel ezt a hangot.”

Már megint egy tartozáslemez. Ismét olyan zenekar, amely több évtizedes munkássággal bír, mégis előttem eddig ismeretlen volt. Tehát tartozom az együttesnek, de legfőképpen önmagamnak.

Tulajdonképpen az Evergrey a múltja alapján akár a hétvégi rovatba is kerülhetett volna, de a Mélyebb rétegek talán jobban passzol hozzájuk. A zenekar 1995-ben alakult a svédországi Göteborgban, az Architects Of A New Weave pedig a tizenötödik stúdióalbumuk. A csapat egyedi tónusú, melankolikus, érzelmes és komor progresszív metalt játszik, csipetnyi gótikus atmoszférával. Súlyos riffek, komplex ritmusok és dallamos refrének – ezek a fő összetevők.

És hogy mégis miért inkább a Mélyebb rétegek rovatba került az Evergrey új albuma, annak az az oka, hogy bár a zenekar a progresszív metal színtér egyenletes minőséget nyújtó képviselője, mégis csak a szűk elit mögött helyezkedik el. Igaz azonban az is, hogy a banda elismert és elkötelezett rajongótáborral rendelkezik.

Egy interjúban elhangzott, hogy az új album egy optimistább lemez.

Nézzük a megvalósítást.

A The Shadow Self már az elején érzékelteti, hogy az Evergrey a súlyosságot és a dallamosságot nem egymás ellen, hanem egymásért használja. Az Architects Of The New Weave pedig jó példa arra, hogyan lehet a modern hangzású szintit úgy használni, hogy ne elvegye, hanem még jobban kiemelje a metal súlyát. Pont olyan, mint egy masszív gépezet, amelynek fogaskerekei között mégis dallamok futnak.

A The World Is On Fire megmutatja az Evergrey egyik legerősebb oldalát: amikor a súlyosság érzelemmel párosul, abból igazán mély dal születhet. A Leaving The Emptiness-ben gördülő ritmus, tiszta dallamok és egy könnyedebb hangulat található, amely kiszabadul a lemez sötétebb világából. A slágeresebb Longing hard rockosabb, könnyedebb vonalat képvisel. Jól működik, bár itt már lehet, hogy egy kicsit túl is van tolva ez az irány.

A Burning Flame lendületes, kiváló dallamokkal és hullámzó dalstruktúrával érkezik, ráadásul Mikael Stanne vendégénekét is hallhatjuk benne, aki a Dark Tranquillity, az In Flames és a The Halo Effect énekeseként is ismert.

A lemez megszólalása és a hangszeres játék kiváló. Az albumot készítő zenészek közül Rikard Zander billentyűs, Johan Niemann basszusgitáros, Simen Sandnes dobos, Henrik Danhage gitáros és Tom S. Englund énekes-gitáros teljesítményét is érdemes megemlíteni. Englund különösen kiemelkedő, hiszen egyértelműen megszabja a lemez irányát és hangulatát.

Az Architects Of A New Weave igényes muzsika: súllyal, döggel és olyan progresszív jelenléttel, amely beépül a zenébe, de nem tolakodik előre, inkább megízesíti a dalokat. Érdekes, milyen könnyedén mozog a zenekar, és milyen természetesen vált egy-egy súlyosabb tételből egy könnyedebb szerzeménybe. Az Evergrey zenéje pont az a fajta muzsika, amely hallgattatja magát, miközben megőrzi a metal erejét – még akkor is, ha néhol a dallamok kissé átcsúsznak a popos irányba. Ezeket a részeket is úgy ágyazzák be a saját stílusukba, hogy nem törik meg az összképet, hanem gazdagítják.

„A mélyre hangolt északi akkordok megszólalásakor a fájdalom útitárssá válik, a melankólia pedig különös szépséggé nemesedik.”

A fene se gondolta volna, hogy a thrash metal manapság többedik reneszánszát fogja élni, mert bizony voltak nehéz időszakai a műfajnak. Majdnem minden hétre jut egy-egy külföldi megjelenés, és ami talán még fontosabb, hogy a nagy öregek mellett örvendetesen sok a fiatal, feltörekvő és lelkes banda. Szerencsére itthon is.

A 2020-ban alakult soproni KillerSick is ezt a stílust választotta zenei kifejezési formájának. A Schönwald Márk énekes-gitáros, Horváth Milán basszusgitáros és Erős Norbert dobos alkotta brigád azonban nem vegytiszta thrashben utazik, mert zenéjükben ott a crossover, a hardcore, a punk, illetve több dalban a Motörhead szelleme is. Mindezt koncertekre optimalizált energiával és lendülettel.

A zenekar célja a fiatalok megszólítása, egy erős hazai és külföldi rajongótábor kiépítése, és ezáltal a thrash metal népszerűsítése. Mit mondjak, a debütáló albummal magasra tették a lécet, és jó irányban haladnak a fent említett célok megvalósítása felé.

Ugyanis a Pizza Antichrist egy pofátlanul lendületes, dögös és kemény anyag, ahol a különböző zenei hatások energiája remekül megfér egymás mellett.

Lendületes, dögös nyitány a Fuck Your Pineapple, amely már az elején megmutatja, hogy itt nem nagyon lesz idő pihenni. Nem hagy békén, folyamatosan zaklat, és pontosan ettől működik ilyen jól. A Demon Surfer – Motörhead, hardcore és sebesség – nagyjából ebből épül fel a dal karaktere. Nyers, húzós és mocskos energiája van, amelyben a rock’n’roll ösztön és a hardcore agresszivitása jól találkozik. A Mozzarella Satanban is érezni a hardcore hatását, ráadásul egy kifejezetten kemény darabról van szó. A dal közepe különösen odaver, ahol a súlyosság még egy lapáttal rákerül az addigi energiára.

Hogy mennyire változatos ez a lemez, azt jól példázza a Weekend Disaster. Gyors és lendületes, a dallamos refrén pedig meglepő húzás, de nagyon jól működik. A Mushroom-nál nálam az Exodus is megjelenik, mint egy betonfal: súlyos és hatásos. A Gore-Gonzola két és fél perce pont arra elég, hogy rendesen szétverjen. A Young Blood Raiders egy kicsit punkosabb, thrashes zúzás, amelyet kiváló gitáros megoldások tesznek még érdekesebbé. A Pizza Antichrist pedig tökéletesen összefoglalja az eddig hallottakat: sebesség, súly és energia.

Nem pont erre számítottam. Nyers, egy kicsit csiszolatlan, de lendületes muzsikára készültem – ehhez képest ez a lemez minden, csak nem csiszolatlan. Kiérlelt, átgondolt, jól összerakott dalok sorakoznak rajta, ráadásul változatosak és színesek. Egyrészt azért, mert simán bele mernek tenni a dalaikba plusz ötleteket, apró csavarokat, és ezeket el is tudják játszani, nem is akárhogy. Másrészt kiválóan ötvözik a stílusokat, de nem úgy, hogy ugrálnak közöttük, hanem szépen beépítik őket a dalaikba, mintha teljesen természetes módon ott lenne a helyük. Ettől lesz élő, lüktető és karakteres a Pizza Antichrist. A hangszeres teljesítmény pazar, a megszólalás pedig nem különben.

A KillerSick nálam élre állt az év végi hazai listán. Marha jó lemez!

„A Pizza Antichrist nem akarja megszelídíteni a káoszt – inkább ráadja a gázt, aztán hagyja, hogy menjen, amerre akar.”

Ezúttal is változatos mezőnyből válogathatunk: a Deathyard, a Wage War, a Nestor és az Extinction A.D. neve mellett egészen különböző hangulatok és zenei világok sorakoznak. A komorabb tónusoktól az agresszív energiákon és dallamos hard rockon át a játékosabb pillanatokig ismét több irány találkozik ebben a válogatásban.

Deathyard – What I Feel Inside (single)
A What I Feel Inside lassan húz be, nem enged – a komor hangulat és a melankólia együtt adja a dal erejét.

Wage War – Sweet Dreams (single)
A Sweet Dreams agresszív, zaklatott energia, a dallamos részek szépen megtörik a feszültséget. Folyamatosan vibrál, mintha két érzelmi pólus harcolna egymással.

Nestor – Live At Gothenburg Film Studios (koncert)
A svéd zenekar koncertanyaga tiszta, dallamos hard rock, amely pontosan hozza a műfaj minden jellegzetességét.

Extinction A.D. – Insomnia (single)
Az Insomnia kemény, feszült, dinamikus energiával robban be, mintha egy felgyülemlett indulat törne ki. Olyan, mintha a kialvatlanság saját zenekart alapított volna.

Mental Cruelty – Raise The Raven Banner (single)
A német deathcore zenekar anyagában a sűrűség válik fegyverré – a dal súlya nem enged, csak présel.

Hevisaurus – Soita Ilmakitaraa! (single)
A dal laza, hullámzó és szándékosan furcsa – pontosan azt a játékos energiát hozza, amit a Hevisaurus képvisel. A váratlan váltások miatt végig mosolyogtató és könnyed.

Defiled Embrace – The Touch Of Rain (single)
Az izraeli banda dala mély, nehéz és nyomasztó, mintha egy lassú eső alatt állnál, amely nem akar elállni. A hangzás sűrű, minden elem lefelé húz.

Avulsed – Recantation Of The Forsaken (single)
Az Avulsed itt a brutalitást teszi központba. A hangzás nyers, a ritmus könyörtelen – ez a szám nem ismeri a finom átmeneteket.

Green Lung – Black Magick Radio (single)
A dal alteros, erőteljes és kissé elvont – a Green Lung saját okkult rockvilága itt is működik. A dallamok nem sablonosak, szépen kanyarognak, a hangzásnak pedig van egy különös, mágikus vibrálása.

A második válogatás már sötétebb tónusokat hoz, de itt sem egyetlen irány uralja a mezőnyt. A Show N Tell, a Coma Control, a Gleichmacher és a Face Down Hero mellett a súly, a feszültség és a változatos megközelítések egymás mellett kapnak helyet. A klasszikus heavy metaltól a progresszív és black metalon át a groove/thrash vonalig ezúttal is többféle arcát mutatja meg a metal.

Show N Tell – Eyes Of Evil
Az amerikai zenekar második albuma szabálykövető heavy metal, amely a klasszikus alapokra épít, és nem akar modernkedni. A riffek egyenesek, a dalok feszesek, az egész lemez pedig olyan, mintha egy régi iskola újra kinyitotta volna a kapuit.

Coma Control – Shed The Sleep
A Shed The Sleep nem simulékony – inkább folyamatosan változik, és minden váltásnál új súlyt rak rád. A progresszív építkezés itt nem dísz, hanem a lényeg.

Gleichmacher – Exil
Az Exil dinamikus, nyomasztó black metal, amely folyamatosan feszít, mintha egy sötét gondolat próbálna kitörni. A dalok egyszerre gyorsak és súlyosak, az egész lemez pedig olyan, mintha egy szűk térben mozognál, ahol minden hang közelebb jön.

Face Down Hero – Ecstasy Of Gold
A német zenekar hatodik lemezével érkezett a héten. Az Ecstasy Of Gold sodró, kemény groove/thrash metal, a dalok egyenesek és feszesek.

Megascavenger – Toxic Noxious Undeath
A Toxic Noxious Undeath pusztító, folyamatosan daráló death metal, amely nem hagy levegőt. A lendület megállíthatatlan, mintha a zene maga is rombolni akarna.

Bloody Cumshot – Libidinosis
Az amerikai csapat második lemeze, a Libidinosis gyors, dallamos és energikus – egyetlen számnak sincs üresjárata, a ritmus végig lüktet és magával ránt.

Warforged – The Grove / Almanac
A The Grove / Almanac nem csak súlyos – könyörtelenül rétegzett, és minden hangja alatt ott a disszonáns feszültség. A progresszív felépítés présel, az út nem lesz könnyű, de végig kell menni rajta.

Ezúttal szokatlanul erős és változatos mezőny állt össze. A Dead Tired, az Ironflame, a Marilyn Manson és a Lalu neve mellett olyan lemezek sorakoznak, amelyek egészen különböző irányokból érkeznek, mégis jól megférnek egymás mellett. Klasszikus és modern metal, sötétebb hangulatok, progresszív megoldások és dallamosabb pillanatok váltják egymást – éppen ettől lett ennyire színes ez a válogatás.

Dead Tired – Hornets Of Fall
A kanadai zenekar lemeze egyszerűen neked jön, és minden ütemmel tovább feszít. A düh itt nem póz – ez a zenekar természetes állapota.

Ironflame – Worlds To Conquer
Az Ironflame itt nem nosztalgiázik – egyszerűen megmutatja, hogy a klasszikus heavy metal még mindig tud ütni. A lendület végig kitart, mintha egy régi motor újra életre kelt volna.

Marilyn Manson – One Assassination Under God – Chapter 2
A Chapter 2 hideg, lebegő, melodikus hangzással építkezik, amely alatt folyamatosan ott húzódik egy nyomasztó súly. A dalok úgy mozdulnak, mintha egy fagyott álom próbálna életre kelni.

Raunchy – Prisoner
A dán zenekar lemeze lendületes, dögös modern metal, amely tele van különc dallamfordulatokkal. A zenekar továbbra is azt a furcsán működő energiát hozza, amitől minden dalnak saját karaktere lesz.

Saliva – Breaking Through
A súly nem teher, hanem a mélyben rezdülő fény felismerése – a dallamok pedig olyanok, akár egy félbeszakadt, mégis oltalmat adó vallomás.

Lalu – A Mythmaker’s Demise
Az A Mythmaker’s Demise igényes, hullámzó prog metal, amelyben minden hangszer szépen, tisztán kap helyet. A dalok rétegesek, gondolatiak, és úgy épülnek, mintha egy hosszú történet fejezetei lennének.

Soulgrind – Ad Pulchram Mortem
A finn csapat zenéje úgy árad, mint egy fekete folyó, amely mégis fényt hordoz magában.

Vannak lemezek, amelyek már az első néhány percben megmutatják, mire képesek, és vannak, amelyekhez idő kell, hogy igazán megmutassák az arcukat. Ezúttal a román Ruyned, a finn Amberian Dawn és az amerikai No Cure került a Fémkapszulába, és bár zeneileg egészen más világot képviselnek, mindegyikben van valami, ami miatt érdemes volt tovább hallgatni őket. A nyers energia, a dallamok, a súly és mindenekelőtt a karakter köti össze őket. Nem tökéletességet kerestem, hanem olyan zenéket, amelyekben van valami, ami miatt érdemes még egyszer megnyomni a lejátszás gombját.

Ruyned – Profanum Sacrificium

A romániai Ruyned első hallásra úgy tűnt, mintha egy, a nyolcvanas évekből itt maradt veterán thrash banda lenne, amely tojik a trendekre meg a világra, és csak játsza azt a zenét, amely fölött annak idején zászlót bontott. Aztán kiderült, hogy erről szó sincs: a temesvári srácok egy friss formáció, 2023-ban alakultak, a szóban forgó album pedig már a második lemezük.

A stílust már belőttük, annyit azonban még hozzátennék, hogy nem csak egy műfaji sínpáron mozognak. Van benne black metal és punk is, kellő mocskossággal és dühvel. Valami olyasmi, mintha a Venomot, Bathoryt és a Razort összeeresztenénk a korai német thrash bandákkal.

A Profanum Sacrificium 29 percében semmi sallang és felesleges kör nincs, csak agresszió és sebesség, a nyolcvanas évek koszos hangulatával. Az album végére azért mégis tudnak meglepetést szerezni.

A Speedchain még nem, mert pontosan azt adja, amit a címe ígér: energikus old school thrash metal érzést. A Sex ’n Speed-nél viszont már befigyel egy kis Motörheades kosz és punkos hozzáállás. Jó helyre tették az Orgasm Through Death tételt is, amelynek black metalos karaktere jól töri meg az addigi sebességközpontú lendületet. A Malleus Maleficarum pedig kettős felépítésével lepi meg a hallgatót: a sötét, blackes felvezetés után egy éles váltással thrashba fordul. A Witches Gallows szintén egy erőteljesebb, direktebb vonalú szerzemény.

A legnagyobb meglepetést azonban a záró Outro nyújtja, amely bizonyítja, hogy a legnagyobb zaj után a nyugodtabb hangulat is tud nagyot ütni.

A Profanum Sacrificium egy ízig-vérig nyers, old school album. Nem a csiszoltság az ereje, hanem a dühös energia és a műfaji keveredés. Eszükben sincs modernek látszani: büszkén vállalják a nyolcvanas évek mocskos, kompromisszummentes örökségét.

„A Profanum Sacrificium nyers-fekete muzsikája nem csiszolt eleganciával támad, hanem úgy zúdul rád, mint egy sötét pince mélyéről feltörő, megállíthatatlan zaj.”

Amberian Dawn – The Temptation’s Gates

Az Amberian Dawn zenekarral fura volt a viszonyom. Az előzetes dalokból hallottam, hogy jók, de úgy igazán nem hódítottak meg. Egy ideje már rakosgattam az albumot, de mivel a Fémkapszulába kellett egy ilyen stílusú csapat, elővettem hát a finn zenekart. Aztán ahogy hallgattam a lemezt, és mentem előre a dalokban, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy ezek a helsinki zenészek bizony egy baromi jó lemezt csináltak.

A zenekar idén húszéves múltra tekint vissza, a The Temptation’s Gates pedig már a tizenegyedik lemezük. Ráadásul fontos mérföldkőhöz érkeztek, hiszen a fronton változás történt: Nicole Winterton énekesnő érkezett. Rajta kívül az aktuális lemezt Jukka Hoffrén basszusgitáros, Joonas Pykälä dobos, valamint Tuomas Seppälä és Emil Pohjalainen gitárosok hozták össze.

A zenei DNS szimfonikus power metal, a hatások között pedig ott van a Nightwish, a Stratovarius, a Sonata Arctica és a korai Epica. A zenekar a The Temptation’s Gates lemezt egy új korszak nyitányának tekinti, Nicole érkezése pedig friss energiákat és sokoldalúbb énekhangot hozott. Az új albummal úgy tűnik, véget ért a kísérletezés: visszatértek a gitárközpontúbb szimfonikus gyökereikhez.

A nyitó The Temptation’s Gates ezt szépen meg is mutatja. Olyan, mint egy gyönyörű kastély, amelynek napfényes termei mögött sötét folyosók húzódnak. Az album egyik legjobb tétele a The Vision Of Dreaming, amely jól egyensúlyoz a lendület és az érzelem között. Van itt könnyedebb, klasszikus zenei ívekkel és kellő súllyal érkező dal is, az Eternal Flame képében, amely éppen ettől a kettősségtől válik működőképessé.

A This Night As Waiting For Me esetében a fény és az árnyék ugyanazon az ösvényen halad, csak nem egymás mellett, hanem egymással bújócskázva. A The Temptation’s Gates másik kiváló tétele a The Garden, amelyet lüktető alapok, lágy dallamok és egyre szélesebbre nyíló zenei tér jellemez. Az Amberian Dawn legnagyobb ereje pedig éppen az, hogy a lendület és a melódiák egy irányba húznak, ahogy például a Phantasmagoria esetében is.

A The Temptation’s Gates egy erőteljes, dögös és dallamos anyag, amely elkerüli a kommersz szimfonikus power metal kliséit. Az Amberian Dawn tökéletes érzékkel egyensúlyoz a nyers erő és a dallamok között: pontosan tudják, mikor kell kinyitni a műfaj mellékutcáit anélkül, hogy a dalok elveszítenék saját, karakteres arculatukat.

„A műfaj borongós, rejtett zugait járva az erő és a dallam mély, csengő összhangba olvad, mintha maga a zene öltött volna lelket.”

No Cure – It Is Going To Get Dark

A No Cure zenekar jó példa arra, hogy a kitartás, az elhivatottság és az önazonosság is képes arra, hogy egy zenekar a saját útját járva, kompromisszumok nélkül is megtalálja a helyét.

A DIY-alapokról induló alabamai csapat sikerrel bizonyította, hogy a puszta agresszió, a mély társadalmi üzenetek és a megalkuvás nélküliség egyenes út a mai keményzenei underground legfelsőbb ligájába.

A 2021-ben alakult csapat első nagylemeze az It Is Going To Get Dark, de megalakulásuk óta minden évben jelentkeztek valamilyen kiadvánnyal.

A Blaythe Stever énekes, Duncan Newey dobos, Aesop Mongo gitáros és Kyle Ray gitáros alkotta csapat egy lecsupaszított, kompromisszummentes, pusztító hardcore-ral és death metalos súllyal taglózza le a hallgatót.

A zenekar a szövegeiben tudatosan kerüli a kliséket. Inkább a fojtogató déli vallásosságot, a környezetpusztítást és a társadalmi elidegenedést boncolgatják.

Nézzük meg, ez hogyan nyilvánul meg a dalaikban. A When The Spasms Cease mélyre hangolt gitárokkal, kalapáló ütemekkel és dühös ritmusaival folyamatosan nyomás alatt tartja az embert. Az Oblivion Crusade egy iszonyatosan súlyos szerzemény, amelyet a sodró lendület visz előre, a csordavokállal pedig csak tovább növeli a harcos energiát. A Slowly Turning Blue úgy hullámzik, hogy közben végig súlyos tud maradni. Az album egyik legjobb dala a Starved In Sanctuary, meglepő dallamokkal, sakálvokállal és dühödt keménységgel. A másik kiemelkedő tétel pedig a hullámzó dinamikájú, agresszív Sharpen The Blade.

A No Cure It Is Going To Get Dark című albuma egy pillanatra sem enged a súlyból, csupán megmutatja, hányféleképpen lehet ugyanazzal a pusztító erővel, istenigazából odavágni. A zenekar legnagyobb erénye, tiszta súly, erő, lendület és brutalitás. Ez a fajta kompromisszummentesség pedig még annak is könnyen beüthet, aki amúgy nem mozog otthonosan ebben a műfajban.

„Van abban valami megrendítő, amikor az ember minden nyugalmát feladva engedi, hogy ez a dühös zene minden teketória nélkül, tiszta erőből mellbe vágja.”

Tulajdonképpen vártam az új Five Finger Death Punch lemezt. Vártam, de mondjuk már nem annyira izgatottan, mint például az And Justice For None-t. A kvázi étvágygerjesztőként kiadott két jubileumi válogatás jó felütés volt, de azért az új dalok izgatják az embert leginkább.

Bátori Zoli és kisegyüttese a kedvenc zenekaraim között van, de az is igaz, hogy az utolsó két lemez nem koptatta simára a lejátszómat. Az F8-cal még csak-csak ki voltam békülve, az AfterLife viszont finoman szólva sem dobogtatta meg a szívem. Pont az hiányzott belőle, amiért a zenekart megszerettem: a keménység, a düh és a dallamok jól adagolt keveréke, amiből olyan dalok születtek, mint a Wash It All Away vagy a Lift Me Up. Ráadásul a korai albumok – Zoli miatt – hordoztak magukban egyfajta európai ízt, ami mára sajnos már eltűnt.

Ezután vizsgáljuk meg, hogy is sikerült a Legacy. Igazából elégedett lehetek, mert a tíz dalból a döntő többség betalált nálam. Például a De Oppresso Liber, amely egy jól működő szerzemény, a zenekar saját receptje szerint összeállítva. Az Eye Of The Stormmal és a Nails In The Coffinnal viszont egyértelműen sikerült emelni a nívón. Az első ugyan nem merészkedik új területekre, de összeszedett és hatásos, a második pedig izgalmas és dallamos, miközben a sötét tónusok is jelen vannak.

A Five Finger Death Punchnak van egy érzelmes oldala is, ezt megmutatja az In Time, de a zenekar hasonló slágereivel nem tud versenyre kelni. Innentől azonban valami megváltozik, mert jobb dalok sorjáznak, és ami még észrevehetőbb, modernebb hangokat is belecsempésznek.

Az Unscathed nem akar azonnal letarolni, szépen építi fel magát, és a refrénnel teljesedik ki igazán. A Joke’s On Me-ben ott van az újító szándék, a Shelter pedig a komor alapokból, fokozatosan emelkedő ívvel tölt be egyre nagyobb teret. A záró Scapegoatban pedig benne van a csapatra jellemző koncertenergia, amely élőben csak még erőteljesebbé válhat.

Tulajdonképpen a Legacy akkor működik igazán, amikor a súly mellé dallamok, hangulatok és modernebb megoldások is társulnak. Mert az igazán erős dalokhoz az érzelmek is fontosak.

Jó, még mindig az egyenriffek dominálnak, de úgy nézem, ez most már így marad. Nem tudom, lesznek-e még olyan dalaik, mint a Wash It All Away, a Lift Me Up, az Under And Over It vagy a Got Your Six. De a Legacy-ban azért érezni lehet valamelyest a zenekar klasszikus albumainak gyökereit.

A hangzás vaskos, erőteljes, de a steril dobhangzást, ha beletörődöm is, nem fogom megszokni.

Az album kiemelkedő teljesítményét Ivan Moody énekes nyújtja. Minden dalban ott van a dühe, a haragja, a bánata és az érzelmei.

A Legacy egy lecsupaszított, lényegre törő, jól megcsinált album. Nem lesz klasszikus, de az előzőekhez képest egyértelműen előrelépés.

„Nem kell újra ugyanazt adnia, mint régen. Elég, ha emlékeztet arra, miért lett egykor fontos.”

A norvég Einherjer megint az a zenekar, amit akár ismerhettem is volna, de eddig még nem hallottam felőlük. Egyértelműen kár volt, mert jó zenét játszanak.

De hát mikor máskor ismerjem meg az 1993 óta aktív csapatot, mint a jubileumi tizedik albumuknál?

Az Einherjer zeneileg a skandináv mitológiára és történelemre épülő, dallamos viking metalt játszik. A zenekar a színtér elismert és megbízható résztvevője, amely több mint harminc év után is hitelesen hozza a klasszikus északi fémzene világát.

A mostani Lifeblood nem egy összefüggő koncepcióalbum, inkább a gyökerekhez való kötődés köré épül. Maga a zene jól átgondolt és hangszerelt, megszólalásában is egységesen magas színvonalú, ugyanakkor meglehetősen színes.

Rögtön a Bloodborn megadja az alaphangot erős folkos hangulatával, amelyet végig áthat egyfajta fenyegető atmoszféra. Kicsit más az At The Threshold’s End, amely nem marad saját komorságának foglya, mert a refrénnél szépen kitárul.

A Gone már húzósabb és dögösebb darab, amely lendülete ellenére is megőrzi dallamosságát. Eddig inkább tempósabb szerzemények sorakoztak, aztán megérkezik az album egyik legjobb dala, a közel kilencperces Malstrøm. Ez már epikusabb léptékű, erős törzsi jelleget hordoz, és fokozatosan bontja ki a saját világát.

Egy dal van, amely engem annyira nem talált meg, ez pedig a Dei Så Ser. Pontosan nem tudom megmondani, miért. Viszont hangképet nagyon könnyű társítanom hozzá: szürke égbolt, ködös táj és egy távoli, elhaló emlék. Nem rossz dal, egyszerűen nem találkoztunk egymással.

Az Arr For Arr aztán visszatereli az albumot a saját medrébe. Lendületes, és ebben már a folkos játékosság is megjelenik. Majd ismét egy kiváló szerzemény következik, a Saltworn Runes. Ez tovább színesíti a lemezt, hiszen az egyik legdirektebb tétele, ahol inkább a metalos súly kerül előtérbe.

A közel kilencperces The Eternal North zárja a Lifeblood-ot. Szépséget és baljós erőt hordoz egyszerre, mintha egy hatalmas északi táj tárulna fel előttünk, amelynek lenyűgöző nyugalma mögött mindig ott rejtőzik valami fenyegető.

A zenészi teljesítményre sem lehet panaszunk. Frode Giesnes énekes-basszusgitáros reszelős hangja és biztos alapjai, Gerhard Storesund karakteres dobjátéka, valamint Ole Sønstabø és Tom Enge feszes, dallamos gitárjátéka egyaránt hozzájárul ahhoz, hogy az album megőrizze epikus hangulatát. Egyikük sem akarja túllicitálni a másikat, minden hangszer a megfelelő helyen teszi hozzá a maga részét a közös hangzáshoz.

A Lifeblood stabil és karakteres lemez. A folkos, pogány, viking hangulat, a súlyos, szikár metal és az epikus dallamosság folyamatosan váltogatja egymást, miközben egyik elem sem akarja kiszorítani a másikat. Az Einherjer nem akarja újra feltalálni a műfajt, egyszerűen magabiztosan használja annak eszközeit.

Talán éppen ez az album egyik legnagyobb erőssége. A Lifeblood nem akar többnek látszani annál, ami: egy érett, karakteres északi metal lemez, amelynek megvan a saját hangulata és tartása. Olyan, mintha az északi táj szépségét és könyörtelenségét fordítaná át zenére.

Én pedig több mint harminc év után végre megismertem az Einherjert. Nem tudom, hogyan kerülte el eddig a figyelmemet, de azt már tudom, hogy kár lett volna tovább várni.

„A ködbe vesző északi táj egyszerre hordoz szépséget és könyörtelenséget. Az Einherjer zenéje ezt a kettősséget fordítja át ősi, súlyos dallamokká.”