Fémkapszula – Ami bennünk rejtőzik

Van, amikor egy lemez nem egyszerűen megszólal, hanem valamit megmozdít bennünk. Nem feltétlenül ugyanazt, és nem is mindig kellemeset. A Malist sötét és nyomasztó világba húz be, a Solarus a dallamok mögött rejlő érzelmekkel próbál kapcsolatot teremteni, a DevilDriver pedig inkább kiszabadítja azt, amit az ember magában hordoz. Három különböző zenei út, mégis ugyanoda vezetnek: ahhoz a pillanathoz, amikor már nem kívülről hallgatjuk a zenét, hanem valami belőlünk válaszol rá.
Malist – Ethernal Echo

A Malist egy egyszemélyes moszkvai projektként indult 2017-ben, az Ethernal Echo pedig már a hatodik lemeze. Mára azonban az alakulat zenekarrá bővült. A csapat mozgatója Ovfrost, aki írja a dalokat és énekel, rajta kívül Rustam Ahomgatov basszusgitáros, Mihael Nepjuscij dobos, Valentina Astashova billentyűs, valamint Ilia Dykin és Sergej Britsky gitárosok alkotják a bandát.
A Malist stílusa az atmoszférikus és melodikus black metal határán mozog: dallamos, mégis komor, sötét és mély hangulatú.
Az Ethernal Echo egy konceptalbum, amely a hatalomvágyat és a döntések elkerülhetetlen következményeit járja körül.
A lemez már az első pillanatokban fenyegető energiákkal ránt magával, miközben atmoszférikus hangulatai és dallamos refrénjei különös, sodró lendületet adnak ennek a sötét utazásnak. Ahogy haladunk előre, egyre mélyebbre kerülünk ebbe a nyomasztó világba: a lebegő, ködös részeket építkező, súlyosabb pillanatok váltják, miközben lassan eltűnik minden kapaszkodó. Ennek a folyamatnak két jól érzékelhető állomása a To Walk The Path Of The Dead és az Above The Mists Of The World. Előbbinél a dallamok már szinte teljesen a sötét atmoszféra részévé válnak, miközben a zene egyre összetettebbé és súlyosabbá válik. Az Above The Mists Of The World pedig szokatlan dinamikával, lüktető ritmusokkal és váratlan váltásokkal visz tovább, mintha a köd mögött végre megmozdulna valami, amit egész idő alatt csak éreztünk.
Ahogy egyre többet hallgatok black metalt, úgy szippant be ez a világ. Kezdem megérteni, mit keresek benne, és mit képes nyújtani, amivel megszólít. A Malist lemezénél inkább a zene talált rá arra a részemre, amely abban a pillanatban nyitott volt a sötét, nyomasztó hangulatra. És épp ez benne a csoda: a zene képes olyan rejtett mélységeket felszínre hozni belőlünk, amelyekről talán nem is tudtunk – vagy amelyeket inkább próbáltunk elnyomni.
„Nem könnyű hallgatnivaló, de éppen ettől működik: magával visz egy sötétebb vidékre, ahonnan talán már nem ugyanúgy térünk vissza.”
Solarus – Of Sin And Ruin

A Fémkapszulába is azok a zenekarok kerülnek be, amelyeket a meghallgatás után érdekesnek tartok, és amelyek hordoznak számomra valamilyen értéket, csak éppen a hely- és időhiány miatt egy csomagba kerülnek.
A kanadai Solarus ha rezgeti is a lécet, azért még átvitte, így kerülhettek ők is a Fémkapszulába. A zenekar 2013-ban alakult, az Of Sin And Ruin pedig a negyedik lemezük.
A Sarah Dee énekesnő, Lucas McArthur és Troy Longe gitárosok, Daniel Gebczynski basszusgitáros, Christopher Demelo dobos és Nathan Gross billentyűs alkotta csapat dús, teátrális, szimfonikus metalt játszik, amelyet modern metalos elemekkel és erőteljes, dallamos női énekkel ötvöznek. Hatásaik között megtalálható a Nightwish és az Epica is.
Az eddigi három lemezük kifejezetten pozitív fogadtatásban részesült.
Tulajdonképpen a mostani sem rossz, de azért van néhány dolog, ami kicsit kaparja a torkom. No, nem a nyitó Close My Eyes esetében, mert az jó belépési pont az albumhoz: erős, dallamos és azonnal működik. Ahogy a The Isolate is, amely elektronikus pulzálással, súlyos riffekkel és egymásba kapaszkodó dallamokkal érkezik. A Lights lassabb, érzelmesebb dal, szimfonikus aláfestéssel. A korábbiakhoz képest visszafogottabb, de éppen ezért fontos hangulati váltást jelent.
Az album csúcspontja a monumentális, több mint tizenöt perces címadó szerzemény, az Of Sin And Ruin, amelynek középpontjában a belső vívódás, a bűntudat és a morális összeomlás áll. Sarah nagyot alakít benne, a zene pedig dinamikusan és rétegesen építkezik, így nem egyszerűen egy hosszú dal, hanem valódi zenei utazás.
Az a néhány dolog, ami miatt rezeg a léc, a következő két dalban mutatkozik meg igazán. A The Heavenly Burdenben megvan egy jó dal ígérete, de a kissé művi, kommersz riffek nem engedik igazán kibontakozni. Az Unbroken sem rossz dal, csak túl kevés meglepetést tartogat – a refrén viszont megmutatja, hogy több is lehetett volna benne.
Az Of Sin And Ruin alapvetően nem rossz album, bár a modern riffek és a kissé egyhangú dinamika néhol idegenül hatnak. A lemez igazi mentőöve az énekesnő, aki kiváló teljesítményével valódi karaktert kölcsönöz a daloknak, és egyértelműen pozitív irányba billenti a mérleget. Ugyan nem mindegyik tétel ragad meg az ember fejében, összességében egy – ha nem is kiemelkedő, de – kifejezetten hallgatható anyagról van szó.
„Nem minden dal hagy mély nyomot, de néha egyetlen erős pillanat is elég ahhoz, hogy egy lemezt ne engedjünk egyszerűen elsétálni mellettünk.”
DevilDriver – Strike And Kill

A kaliforniai DevilDriver tizenegyedik lemeze előtt a Santa Barbarai zenekarnak komoly elvárásoknak kellett megfelelnie. Sokan úgy gondolták, hogy fel kellene hagyniuk a kísérletezéssel, és vissza kellene térniük a korai albumok nyersességéhez és groove-osabb hangzásához. Egy interjúban ezt a banda is megerősítette: tudatosan tértek vissza a gyökereikhez, nem variálták túl a dolgot, inkább próbáltak ösztönből játszani.
Azt kell mondjam, ez kiválóan sikerült is. Csupa brutális erejű, dinamikus, jó dal található a lemezen, közülük is kiemelkedik pár.
A Sanctified in Scars kalapáló, dögös riffekkel és folyamatos lüktetéssel jön. Már az elején megvan benne az a feszes energia, amely azonnal mozgásba hozza a dalt. Az In the Moonlight egyik nagy erőssége, hogy a könyörtelenség és a dallamosság nem kioltja, hanem erősíti egymást. Nehéz gitárok, feszes ritmus, elektronikus árnyalatok és egy erős refrén jellemzi a Headed For The Fallt. A Shut the Silence On a lemez egyik legelemibb erejére épít: ritmus, energia és ösztönös mozgás, tényleg csak fejrázva lehet végighallgatni. Az Oath of Iron pedig a DevilDriver nyers erejének koncentrált változata: brutális, sodró és megállíthatatlan.
De azért a zenekar nem csak az őrült energiákban jeleskedik. Erre jó példa a Summoning Shadows, amely visszafogott kezdésből, fokozatosan erősödő rétegekből és a végén felszabaduló érzelmi feszültségből építkezik.
A zenekaron abszolút a csapat egysége uralkodik, amelyet Dez Fafara énekes karaktere fog össze.
Az egész Strike And Kill egy hatalmas adrenalinalöket. Az a fajta zene, amiben ki lehet engedni a felgyülemlett feszültséget, viszont fordítva is működik, hisz csak úgy pumpálja az emberbe az adrenalint. Nem műanyag, nem sablon, nem unalmas.
„Az ember néha nem békére vágyik, hanem valamire, ami végre kisöpri belőle mindazt, amit túl sokáig hordozott.”











