Vannak hetek, amikor a dalok nem ugyanabba az irányba tartanak, mégis ugyanaz a belső feszültség járja át őket. Az Iommi, a Xentrix, az Eleine és a Cipher System négy különböző hangon szólalnak meg, mégis közös bennük, hogy a súlyt nem pusztán a riffekben, hanem a mögöttük húzódó gondolatokban is megtalálják. Ezúttal kilenc olyan megjelenés került a válogatásba, amelyek a metal sokféle arcát mutatják meg, anélkül hogy elveszítenék saját karakterüket.

Iommi – World Alone (single)
Sötét, középtempós kompozíció a komor riffek mesterétől. Minden hangja újabb súlyt rak a hallgatóra, drámai és disztópikus atmoszférával.

Xentrix – Allied With The Enemy (single)
A brit thrash legenda agresszív old school energiával tér vissza, amelyet modern megszólalás tesz még ütősebbé.

Eleine – Watch As We Rise (single)
Harcos szimfonikus metal roham, kemény megszólalással, mégis felemelő hangulattal.

Cipher System – Torn Between Realities (EP)
A zenekar szerint ez az EP a valóság szétesésének hangja. Nehéz lenne ennél pontosabban megfogalmazni.

Abyssus – The Meaning Of Pain (single)
Minimalista, pusztító, nyers és rideg blackened death metal a svéd bandától.

I Am Your God – Alias (single)
Az I Am Your God, In Flames feldolgozása  azt a pillanatot idézi meg, amikor az ember ráébred: a legnagyobb harc nem a világban, hanem önmagában zajlik.

Angra – Make Believe (single)
A brazil zenekar egy harmincéves dalt porolt le, koncertverzióban. Az új előadásmód különleges érzelmi töltetet ad a szerzeménynek.

The Eternal – Colours Fade (single)
Lassan építkező dark metal tétel, amelynek erejét az erőteljes érzelmi töltés adja.

Iridium – Endgame (single)
Az Endgame feszes, modern groove metal szerzemény, futurisztikus hangulattal és erőteljes megszólalással.

Nem minden zenei utazás a fény felé vezet. Vannak albumok, amelyek az árnyékok, az emlékek és a belső tájak felől közelítenek, ahol a hangulat ugyanolyan fontos, mint a dallam. A Lalu, a Tower, a Viande és a Rigor Sardonicous különböző világokat tárnak fel, mégis ugyanaz a komor szépség köti össze őket.

Lalu – A Mythmaker's Demise

Ez az album olyan, mintha egy fényes fantáziavilág lassan omlana össze körülötted, minden dallam egy újabb emlékfoszlány. A végére úgy érzed, mintha a zene próbálná visszahozni azt, amit a világ már elfelejtett.

Tower – Nie Pytaj Kim Jestem

Ez az album olyan, mintha egy sötét lengyel erdő mélyén bolyonganál, ahol minden riff egy újabb hideg fuvallat a semmiből. A dalok lassan bontják ki a bizonytalanság és az önkeresés komor világát.

Viande – Monument Aux

A francia blackened doom banda lemeze olyan, mintha egy földalatti kazamatában rád szorulna a levegő: fullasztó, disszonáns és sötét.

Rigor Sardonicous – Diatriba Deorum

Nyers, minimalista és fojtogató brutalitású doom death metal kompozíció, amely úgy szól, mintha egy temetői szobor kelt volna életre.

Cairiss – Wilderness

Második lemezével jelentkezett az angol atmoszférikus black metal zenekar. Minden tétel egy újabb tájkép a belső és külső vadonból.

Chamber Of Unlight – Avernus

Hideg, okkult atmoszférájú black metal Finnországból, amely a klasszikus dallamvezetést és a nyers, puritán brutalitást kapcsolja össze.

Disfiguring The Goddess – Bloom

Brutálisan mélyre hangolt death metal produkció, könyörtelen, földrengető és pusztító megszólalással.

Allt – Ataraxia

A svéd zenekar új lemeze olyan, mintha egy lassan hullámzó víztükör felett lebegnél, és azt éreznéd, hogy a zene maga simítja el benned a morajló vihart.

Az erőnek számtalan arca van. A Five Finger Death Punch, a Sinner, a Southpaw FLHC és Tim Montana más-más irányból közelítik meg, mégis ugyanoda érkeznek: a karakteres, őszinte megszólaláshoz. Ez a nyolc album nem akar megfelelni az elvárásoknak, egyszerűen azt játssza, amit a legjobban tud – és éppen ettől válik hitelessé.

Five Finger Death Punch – Legacy

Húsz év lenyomata új dalokkal. A szerzemények direktebb felépítésűek, minden tétel a zenekar fejlődésének egy újabb pillanatképe.

Sinner – Boom Gang Goodday

A Boom Gang Goodday kemény heavy rock roham, energikus és klasszikus megszólalással. Minden dala egy-egy időtálló metalmotívumot idéz.

Southpaw FLHC – The Standard

A floridai hardcore brigád első lemeze fegyelmezett és nyers anyag. Olyan, mint egy betonon végighúzott vasgerenda.

Tim Montana – Entire State Of Tim Montana

Harmadik lemezével jelentkezett az amerikai előadó. Nyers, hangos és őszinte, minden sallangtól mentes.

Iconic – II

Az amerikai dallamos hard rock szupergroup második albuma erőteljes, modern megszólalással érkezett. Arénahangzás, friss és feszes dalokkal.

Sellsword – ...With Might And Vengeance

Epikus, nagy ívű power metal történet, akár egy fantasy csata: heroikus dallamokkal és mozgalmas hangszereléssel.

Finsterfrost – Still

Hetedik lemezével jelentkezett a német folk metal zenekar. Újabb hideg fuvallat, amely rád borítja a sötét rengeteg súlyát.

Fractal Sun – Divergent Paradox

A tengerentúli csapat harmadik albuma rétegzett, modern kompozíciókat kínál technikás ritmusokkal és komplex szerkezettel.

Nem volt könnyű összeállítani ezt a Fémkapszulát. Eleinte még én sem voltam biztos benne, hogy ez a három zenekar kerül majd egymás mellé. Aztán ahogy egyre mélyebbre ástam magam a dalaikban, a történeteikben és abban a világban, amelyet felépítettek maguk köré, minden a helyére került. A Guilt Trip nyers hardcore energiája, a Rauhbein közösségi hangulatú folkos rockja és a Fuming Mouth megrázóan személyes death/hardcore világa első pillantásra távol állnak egymástól. Mégis ugyanaz kötötte össze őket számomra: mindhárom zenekar őszintén, minden manír nélkül mondja el a saját történetét. És végül talán ez a legfontosabb.

Guilt Trip – Armour of Angels

A hardcore sosem tartozott a fő profilomhoz, de a műfajból áradó nyers energia mindig is lenyűgözött. Éppen ezért, amikor egy ilyen zenekar kerül elém, szívesen bemegyek vele a sűrűbe.

A manchesteri Guilt Trip szaggató riffekkel közvetíti a brit iparvárosok hardcore dühét. A zenekar felállása: Jay Valentine énekes, Tim Aimson dobos, Lily Kilcoyne basszusgitáros, valamint Jack Maden és Sam Baker gitárosok. Az Armour of Angels a zenekar negyedik albuma.

Előző lemezeikkel már komoly figyelmet vívtak ki maguknak, és ezzel párhuzamosan a brit hardcore új hullámának élvonalába is felkapaszkodtak, ahol mára stabil, meghatározó szereplővé váltak.

Az új album tudatosabb, súlyosabb megszólalást kapott, élőben pedig állítólag egészen pusztító erővel működnek ezek a dalok.

Erre kiváló példa a nyitó One By One, amely valóságos erődemonstráció megállíthatatlan lendülettel. A lemez kiemelkedő pillanatai közé tartozik a Dirt, amely ügyesen egyensúlyoz a brutális energiák és a dallamosabb megoldások között. Az Angel Eyes tovább fokozza az intenzitást, miközben a tempóváltások végig ébren tartják a figyelmet. A Resurrected vendége Sonny Sandoval (P.O.D.), aki plusz karaktert ad ennek a gyors, nyomasztó, mégis dallamos szerzeménynek.

Nem írják újra a hardcore szabálykönyvét, de minden hangból érződik, hogy pontosan tudják, kik ők és mit akarnak. A düh, a feszültség és az energia végig hiteles marad, így az Armour of Angels egy átgondolt, magabiztos és erős lemez lett.

„Van zene, amely szórakoztat. Ez nem ilyen. Ez szembenéz veled, aztán addig nem enged, amíg te is vissza nem nézel.”

Rauhbein – Rebellen & Helden

Van némi vonzódásom a német nyelvű rock- és metalzenéhez, ahogy a folkos dallamokat sem vetem meg. A Rauhbein pedig pontosan így működik: a német rockot ír dallamokkal házasítja össze, és ebből a találkozásból születik meg a zenekar saját világa. Olyan zene ez, amely elsősorban a hangulatra, a közösségi élményre és a könnyen énekelhető refrénekre épít.

A társaság felállása: Henry M. Rauhbein énekes/gitáros, Godi Hildmann gitáros, Olli Schmidt basszusgitáros, Denis Poschwatta dobos és Justin Ciuché hegedűs. A Rebellen & Helden a Wacken Open Air rendszeres fellépőinek számító zenekar negyedik albuma.

Az új lemez dalai mögött valódi helyek, valódi emberek és valódi történetek állnak, ezért működik ennyire közvetlenül. Direktebb, élőbb és életközelibb megszólalás ez, amelynek minden dala úgy hat, mintha személyes élményekből született volna.

A Rebellen & Helden nem akarja újraírni a német folk rock szabályait. Fogja mindazt, amit ez a stílus jól tud – a közösségi refréneket, a folkos dallamokat, a punkos lendületet és a rockos energiát –, majd természetes módon gyúrja össze egy szerethető albummá. Nem elemezni kell, hanem átélni. Éppen ettől működik ennyire jól.

A dalok ezt hűen tükrözik. A Rausch folkos és punkos ízeket kever, mégis jellegzetesen német marad. A Meine Bar hallatán olyan érzésem támadt, mintha a németek egyszer csak beszabadultak volna egy ír kocsmába, és együtt kezdtek volna muzsikálni a helyi zenekarral. Az album legjobb szerzeménye számomra a személyes hangvételű, közvetlen dallamvilágú Mein Kaff. A címadó Rebellen & Helden lassan építkezik, majd a végére teljesen kibontakozik, míg a Tanzt energikus lendületével az első pillanattól mozgásra ösztönöz.

A Rebellen & Helden úgy kap el, hogy a német rock keménysége és az ír dallamok könnyedsége egyszerre mozdít meg: az ember megkíván egy korsó sört, jár a keze-lába, és ha ez otthon, a kanapén ülve is így működik, akkor élőben ez az energia minden bizonnyal még sokszoros erővel csap le.

„Van zene, amelyet meghallgatsz. És van olyan, amelyik egyszer csak odahúz egy fából ácsolt asztalhoz, eléd tesz egy korsó sört, és mire felnézel, már együtt énekelsz mindenkivel.”

Fuming Mouth – The Ringing Bell

Az amerikai Fuming Mouth zenekart egyszerűen csak kiválasztottam, mert megtetszett a zenéjük nyers energiája. Fogalmam sem volt róla, hogy a dobok mögött az ex-Slipknot-tag Jay Weinberg ül. A The Ringing Bell azonban messze nem róla szól, hanem Mark Whelan énekes/gitáros súlyos betegségéről, amelynek lelki terhe végig ott húzódik az album gerincében. Szinte minden dalból a túlélés makacs akarata árad.

A banda 2013-ban alakult, és a The Ringing Bell már a harmadik nagylemezük. Stílusuk a hardcore és a death metal határán egyensúlyoz, kiváló megszólalással és tudatos dalszerkesztéssel. A zenekar tagjai Mark Whelan énekes/gitáros, Jay Weinberg dobos, Patrick Merson gitáros és Chris Berg basszusgitáros.

Az előző két album is következetes fejlődést mutatott, és komoly szakmai elismerést hozott a zenekarnak. Érdekesség, hogy Weinberg első válaszlevele véletlenül Mark spam mappájába került, így kis híján meghiúsult az együttműködés. Amikor végül összeállt a csapat, Jay a már elkészült dobtémákat is teljesen újragondolta.

A lemez felépítése sem a megszokott. Az elején a hardcore/death metal hibrid dominál: a Cheat Death nem hagy időt felkészülni, iszonyatos súllyal robban be. A Finally Fearless lendületét dallamos gitártémák és jól időzített belassulások teszik még hatásosabbá. A Hidden The Moor már egy másik arcát mutatja a zenekarnak: lassabb tempója és melodikus hangulata új színt visz az albumba, míg a Vivid Revelations karakterváltásával lep meg. A címadó The Ringing Bell keserű, elgondolkodtató atmoszférát teremt, a Barbarian Scourge pedig ismét megmutatja, milyen erős a zenekar hangulatépítő képessége.

A The Ringing Bell nem a puszta brutalitásról szól. A Fuming Mouth a súlyos riffeket dallamos gitártémákkal, tudatos tempóváltásokkal és nyomasztó atmoszférával egészíti ki, így a dalok nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is megterhelik a hallgatót. Ereje éppen abban rejlik, hogy a fájdalmat, a feszültséget és a reményt egyetlen, végig hiteles egésszé formálja.

„Nem minden győzelem hangos. Van, amelyik egy halk szívdobbanással kezdődik, aztán riffről riffre megtanít újra hinni abban, hogy érdemes továbbmenni.”

A Sabaton az elmúlt bő húsz évben megkerülhetetlen tényezővé vált az európai, sőt a világ power metal színterén. Lehet őket szeretni vagy nem szeretni, de a sikereik magukért beszélnek. Én egyértelműen a zenekart kedvelők táborába tartozom. Az Attero Dominatus azonban sosem tartozott a kedvenc lemezeim közé. Most, hogy húszéves jubileumához érkezett, újra elővettem, és alapvetően nem változott meg a véleményem róla.

A Sabaton zenéjében ott vannak a fogós refrének, a szimfonikus elemek, a dögös power metal és Joakim Brodén jellegzetes hangja, mindez történelmi, háborús témájú szövegvilággal párosítva. Én azonban leginkább azt szeretem bennük, amikor kilépnek a saját sablonjaikból. Amikor valami olyat mutatnak, amit elsőre nem várnék tőlük. Ezen a lemezen is akadnak ilyen pillanatok, igaz, nem túl sok.

Először azonban érdemes megnézni, milyen zenei közegben született meg az Attero Dominatus.

2006-ban a Sabaton még azon dolgozott, hogy végleg bekerüljön az európai power metal köztudatba. A Primo Victoria egy évvel korábban már meghozta az áttörést: a zenekar kezdte kinőni a kisebb svéd klubokat, és meghívást kapott a nagyobb európai fesztiválokra is. Az élvonal azonban még mindig távolinak tűnt.

A feladat adott volt: meg kellett erősíteniük a helyüket az európai power metal középmezőnyében, ahonnan már csak egy lépésnek látszott a nemzetközi áttörés. A Primo Victoria sikere azonban komoly nyomást is helyezett rájuk. Féltek attól, hogy nem tudják megismételni a bemutatkozó album sikerét, ezért inkább a biztos utat választották. Tulajdonképpen elkészítették az első lemez folytatását: ugyanarra az alapreceptre építettek, amely már egyszer bevált.

A zenekar később azt is elmesélte, hogy az album eredeti címe Ater Dominatus lett volna. A kiadó azonban felhívta a figyelmüket arra, hogy a latin kifejezés így nyelvtanilag hibás és valójában értelmetlen. Ezért végül Attero Dominatus lett a cím, amely már valóban azt a jelentést hordozza, amit szerettek volna: a zsarnokság eltiprását.

Én továbbra is azokat a Sabaton-dalokat szeretem a legjobban, amelyek egy kicsit kilépnek a zenekar jól ismert keretei közül. Az Attero Dominatuson is ezek a pillanatok működnek a leginkább. A Rise of Evil klasszikus heavy metal hatásai üdítően hatnak, a We Burn tempós és dallamos, míg az Angels Calling lassabb felépítésével és szaggatott riffjeivel mutat másik arcot. Az egyik személyes kedvencem a Back in Control, amelyben a lendület és a fogós dallamok tökéletes egyensúlyt alkotnak. Külön említést érdemel a Metal Crüe is. Első hallásra könnyed tisztelgésnek tűnhet a metal nagyjai előtt, de fogós refrénje és himnikus hangulata miatt idővel igazi koncertkedvenccé nőtte ki magát. Ha a cél a közösségépítés volt, akkor ezt a dalt biztosan eltalálták.

A lemez gyengébb oldala viszont éppen azokban a szerzeményekben mutatkozik meg, amelyek túlságosan ragaszkodnak a már bevált Sabaton-recepthez. A címadó Attero Dominatus, a Nuclear Attack és az In the Name of God ugyan hozzák a zenekartól megszokott menetelős hangulatot, mégis kevés bennük az igazán emlékezetes megoldás. Érdekes ugyanakkor, hogy több dalban is vissza-visszatérnek a keleties motívumok, amelyek egy kis változatosságot csempésznek az album hangzásába.

A zenészi teljesítménnyel kapcsolatban tulajdonképpen minden rendben van, de az Attero Dominatus nem az a lemez, amelyen valamelyik hangszeres különösen kiemelkedne. A zenekar ereje inkább az összhangban rejlik: a feszes ritmusszekció, a jól felismerhető gitártémák és Joakim Brodén karakteres éneke együtt adják meg a Sabaton jellegzetes hangzását.

Az albumot a korszak akkori felállása rögzítette: Joakim Brodén énekes, Rikard Sundén és Oscar Montelius gitárosok, Pär Sundström basszusgitáros, valamint Daniel Mullback dobos. Mindannyian megbízhatóan szolgálják ki a dalokat, de ezen a lemezen nem az egyéni villanások, hanem a zenekari egység a meghatározó.

A kritikusok alapvetően pozitívan fogadták az albumot, de az értékelésekből némi óvatosság is kiérződött. A legtöbben egyetértettek abban, hogy a Primo Victoria szintjét ugyan nem sikerült felülmúlni, de a Sabaton stabilan hozta azt, amit már a bemutatkozó lemezen is megmutatott. Akadtak azonban olyan vélemények is, amelyek szerint a zenekar túlságosan is  biztonsági játékot választotta.

A rajongókat mindez jóval kevésbé foglalkoztatta. Ők pontosan azt kapták, amit vártak: menetelős riffeket, együtt énekelhető refréneket és történelmi témájú power metalt. Az Attero Dominatus, a Back in Control és a Metal Crüe gyorsan a koncertprogram fontos darabjai lettek, és az album tovább erősítette a Sabaton helyét az európai power metal színtéren.

Kereskedelmi szempontból is teljesítette a feladatát. A svéd albumlistán a 16. helyig jutott, ami akkoriban komoly eredménynek számított a zenekar számára. Az igazi lendületet azonban a Nuclear Blast 2010-es újrakiadása adta meg, amely bónuszdalokkal új közönséghez is eljuttatta a lemezt.

Amikor az utolsó taktus is elhallgatott és letettem a fülhallgatót, sokkal okosabb nem lettem. Igazából nem változott meg a véleményem: az Attero Dominatus nem a Sabaton legjobb albuma. Az idő nem szépítette meg, de nem is tette tönkre.

Ugyanakkor újra meghallgatva jobban érthetővé vált, milyen szerepet töltött be a zenekar történetében. A Sabaton akkor és ott azt az utat választotta, amelyben hitt, és bár ez az irány rövid távon nem mindenkinek tetszett, hosszabb távon bebizonyosodott, hogy működőképes volt.

Nem ettől a lemeztől lettek nemzetközi sztárok, de az Attero Dominatus fontos építőköve lett annak az útnak, amely végül a világ egyik legismertebb power metal zenekarává tette őket.

És talán ez az album legnagyobb tanulsága: nem mindig a legjobb lemezek a legfontosabbak egy zenekar életében. Néha azok az albumok rakják le az alapokat, amelyek első hallásra nem tökéletesek, mégis nélkülözhetetlen részei egy nagyobb történetnek.

„Nem minden küzdelem végződik győzelemmel. Vannak utak, amelyek nem a csúcsra vezetnek, mégis előkészítik az odáig vezető ösvényt. Néha a hátrahagyott nyom mutatja meg az igazi értéket.”

A Sigyn zenekart egyetlen dal alapján választottam ki. Ennek azért van némi veszélye, hiszen könnyen előfordulhat, hogy az ember éppen az album legerősebb szerzeményébe fut bele, a lemez többi része pedig már nem éri el ugyanazt a színvonalat. Ezúttal azonban nem ez történt, mert a From Nation To Chaos egy kiváló dalgyűjtemény.

Kezdjük a szolgálati közleményekkel: a Sigyn egy finn epikus melodikus death metal zenekar. A névválasztás a skandináv mitológiából ered: Sigyn Loki felesége volt, a hűség, a kitartás és a belső erő megtestesítője.

A From Nation To Chaos a zenekar második albuma. Az első, Dehumanized, amely 2023-ban jelent meg, ígéretes bemutatkozásnak bizonyult. Már ott is érezhető volt a bennük rejlő potenciál, ugyanakkor a zenekar karaktere akkor még nem állt teljesen össze.

Az új lemez alapján azonban zenei arculatuk mára teljesen kiforrott. Érdekesség, hogy az album eredetileg jóval sötétebb atmoszférájúnak készült, ezt azonban még a felvételek előtt tudatosan átalakították: erősítették a dallamosságot, nagyobb szerepet kaptak a szimfonikus részek, a death metal elemeket pedig kissé visszafogták.

Mindez már rögtön a nyitó A New Nation című dalban hallható, ahol a dallamos billentyűs aláfestések remekül ellensúlyozzák a súlyosabb részeket. A Blind Prophet pulzáló riffjei olyanok, mint egy sötét északi tájon felvillanó hideg fények. Az album egyik legjobb dala számomra a Break The Chains, amely energiájával, súlyos középrészével és filmszerű hangulatával emelkedik ki a mezőnyből. A szintén kiváló The Crawlers szinte hangulati képeket fest, amelyeket a riffek keltenek életre. Az egyik személyes kedvencem az I Am Nothing, amely változatos dinamikájával, kiváló dallamaival és klasszikus metalos ízeivel ragadott magával. A World In Flames pedig folyamatosan mozgásban lévő szerkezetével és többrétegű felépítésével vált emlékezetessé.

Az album megszólalása erőteljes és kiegyensúlyozott, a zenészi teljesítmény pedig végig magas színvonalú. Valteri Nieminen billentyűs játéka azonban még ebből is kiemelkedik, hiszen ő alakítja ki azt a különleges atmoszférát, amely a Sigyn hangzásának egyik legfontosabb eleme. Ugyanakkor Tapani Rantanen énekes-basszusgitáros, Roni Wallin dobos, valamint Markus Suomela és Aki Saastamoinen gitárosok is kiváló munkát végeznek, és együtt egy rendkívül egységes produkciót hoznak létre.

A Sigyn nem egyszerűen a súlyosságra épít, hanem tudatosan használja a dallamokat, a gazdag atmoszférát és a klasszikus metal elemeit. A From Nation To Chaos így már nem csupán egy jól sikerült underground album, hanem egy olyan lemez, amely világosan megmutatja, hogy a zenekarnak saját elképzelése van arról, miként szeretne hatni a hallgatóra.

Ez a lemez valóságos energialöket: súlyos, epikus, filmzenei tágassággal megrajzolt melodikus death metal, amelyet magabiztos és érett hangszeres teljesítmény tart össze. Nem keres, nem próbálkozik – egyszerűen tudja, mit akar, és végig azt adja.

„A Sigyn új lemeze olyan, mint egy északi vihar: súlyos, fegyelmezett, mégis szabad, és minden hangjában ott lüktet a magabiztos erő.”

A Magyar Fémörökség rovat következő klasszikusa az Ossian idén 35 éves Ítéletnap albuma.

Miközben hallgattam az Ossian Ítéletnap lemezét, azon gondolkodtam, hogy ez nemcsak egy album, hanem egy kor lenyomata. Egy zavaros, nehéz, de mindenképpen izgalmas időszaké. A mai történészek, szociológusok és politikai elemzők – főleg azok, akik még nem is éltek akkor – hajlamosak a kilencvenes évek elejét a szabadság szelének nevezni, amikor megtörtént a rendszerváltás, és sikerült megszabadulni a régi korszak kötöttségeitől. Mi azonban, a kisemberek, a húszas éveink elején járó fiatalok ebből nem sokat éreztünk, vagy egyszerűen nem ezzel foglalkoztunk. Tele voltunk reményekkel, vágyakkal és persze bizonytalansággal a jövőnkkel kapcsolatban, mert ez az éra sokkal inkább volt a vadkapitalizmus időszaka, mint egy kiszámítható jövőkép kezdete. Nem csoda, hogy az Ítéletnap jóval keményebb, komorabb, társadalom- és rendszerkritikusabb lett elődeinél. Karcosabb, ugyanakkor technikásabb album is.

A kilencvenes évek elejére az Ossian a hazai heavy metal élvonalába tartozott. A rendszerváltás utáni zenei közegben a heavy metal már nem csupán egy szubkultúra része volt, hanem tömegeket megmozgató aranykorát élte. Kinyílt a piac, a koncertek teltházasak voltak, és a stílusnak – benne az Ossiannal – erős közösségépítő ereje volt. A nemzetközi színtéren ugyan már megkezdődtek a változások, de hozzánk ezek még nem értek el, nálunk a műfaj ekkor még a csúcson állt.

Az az érdekes, hogy azok a dalok, amelyek 1991-ben nem tudtak igazán közel kerülni hozzám, most valamelyest más megvilágításba kerültek. Ilyen a korai Iron Maiden hatásait idéző Motorőrület, a Hé, Rock ’n’ Roll és a Nehéz lesz minden nap.

Viszont azok a szerzemények, amelyek akkor is a kedvenceim voltak, ma sem veszítettek semmit az erejükből. Ilyen a gyors és agresszív nyitótétel, az Ítéletnap, vagy a középtempós, lüktető Szerelem gyilkosa, amely komoly mondanivalót hordoz. A dal az AIDS-ről szól, amiért külön dicséret illeti a zenekart. Bebizonyították, hogy a legnehezebb témákról is lehet őszintén és hitelesen dalokat írni.

A végére hagytam az album számomra legjobb dalait. A Nincs válasz refrénjét a mai napig szoktam dudorászni. A Magányos angyal az album legérzelmesebb pillanata, amely minden egyes hallgatásnál újra megnyílik előttem. A Rocker vagyok pedig nem csupán egy dal, hanem egy generáció önazonosságának himnusza.

Nem szabad megfeledkezni a zenészek teljesítményéről sem. Paksi Endre énekes, Maróthy Zoltán gitáros, Vörös Gábor basszusgitáros és az új fiú, Tobola Csaba dobos egységes zenekarként működtek. Egyénileg is kiváló teljesítményt nyújtottak, de az igazi erejük a közös játékban és az összhangban rejlett.

A korabeli kritikusok pozitívan fogadták a lemezt. Kiemelték Maróthy Zoltán gitárjátékát, valamint a dalok friss energiáját. Ha volt is észrevételük, az csupán néhány dalszövegben felfedezhető klisét érintett.

A rajongók viszont kitörő lelkesedéssel fogadták az albumot, amely kereskedelmileg is az Ossian klasszikus korszakának egyik csúcspontjává vált. Sőt, 1991 júniusában a MAHASZ eladási listájának első helyére is felkerült.

Az Ítéletnap a magyar tradicionális heavy metal egyik legmeghatározóbb stúdióalbuma, amely zeneszerzői érettségével és slágerérzékenységével a műfaj hazai csúcsteljesítményei közé tartozik. A Paksi–Maróthy-korszak legérettebb alkotásaként a rendszerváltás kori magyar rockzene megkerülhetetlen mérföldköve maradt.

Nem kínált megoldásokat, csak utat mutatott, mankót adott. Megmutatta, hogy a múltunkat vállalnunk kell, és ha nem is tudjuk mindig, hol a helyünk, de ha erősek és kitartóak vagyunk, van miben hinnünk, és a céljaink is elérhetők. Vagy egyszerűbben fogalmazva: 1991-ben vállaltuk, hogy rockerek vagyunk – és tessék, 35 év után is azok maradtunk.

„Az idő mindent elvisz, de vannak hangok, amelyek megmaradnak bennünk. Egy korszak emlékei, egy nemzedék kimondatlan szavai.”

Az extra kiadványok meglehetősen erős hetet zártak, ezt pedig jól mutatja, hogy ezúttal nem nyolc, hanem kilenc zenekar került a válogatásba. A felszín alatt vibráló energiák adják ennek a megjelenéshullámnak az igazi erejét. Míg az Amon Amarth és a Ministry a megszokott magabiztossággal hozza a saját világát, addig az Insomnium, az Imminence és a Noumena olyan dalokkal jelentkezett, amelyek mellett kár lenne szó nélkül elmenni.

Amon Amarth – Gjallarhorn (single)

Szép lassan csepegteti a közelgő album előzeteseit a svéd banda. Ez a dal pontosan azt a kaput nyitja meg, amelyen érdemes belépni.

Ministry – Burned Out (single)

Szikár, gépies dal, amely a legendás zenekar klasszikus korszakának hangulatát idézi.

Insomnium – Gleam In The Dark (single)

A Gleam In The Dark kemény, gyászosan szép melodikus death metal örvény.

Imminence – Crestfallen (single)

Érzelmi mélységű metalcore tétel, amely a modern és elektronikus hangzásokat egyetlen folyamatos ívbe rendezi.

Noumena – Tyhjyys (single)

A Tyhjyys lassan pulzáló, atmoszférikus melodikus death metal tétel, amely a zenekart még komorabb irányba vezeti.

Forbidden – Psyclops (single)

Feszes, groove-os thrash metal támadás, amely a Forbidden klasszikus energiáját modern megszólalással ötvözi.

Broken By The Scream – Hanakabuka (single)

A Hanakabuka hiperaktív, digitális metalcore-kompozíció, amely a kawaii popot extrém screamekkel és modern elektronikus textúrákkal kapcsolja össze.

10000 Years – Paranoidium (single)

A svéd banda Paranoidium című dala lassan hömpölygő, fojtogató sludge tétel, amely a 10000 Years kozmikus doomvilágát még súlyosabb és még sűrűbb irányba viszi.

Enemy Inside – Dopamine (single)

A Dopamine úgy szól, mintha valaki véletlenül maximumra tolta volna az érzelmi EQ-t, a zenekar pedig csak annyit mondott volna: „Rendben, maradjon így.”

Vannak zenék, amelyek nem egyszerűen megszólalnak, hanem lassan körénk építik a saját világukat. A North Sea Echoes, a Litosth, a Zan/Cody és a Viscera/// más-más ösvényeken haladnak, mégis ugyanazt keresik: azt a pillanatot, amikor a hangok túlmutatnak önmagukon. Ezek az albumok nem sietnek, hanem időt kérnek a hallgatótól, hogy feltárják a mélyebb rétegeiket.

North Sea Echoes – How To Last A Shadow

A How To Last A Shadow lassan áramlik, mint egy sötét hullám, amely alatt ott húzódik a feszültség acélmagja. Egy mélyre merülő utazás, ahol minden hangulatnak súlya van.

Zan/Cody – Beautiful Damned

A Shotgun Messiah két tagja, Zinny Zan énekes és Harry Cody gitáros új projektje modern, sötét és pengeéles atmoszférával szólal meg.

Viscera/// – 4. Assets For Psychedelic Warfare

A Viscera/// az olasz extrém metal egyik legígéretesebb zenekara. Töredezett struktúrák, mégis tudatos narratíva jellemzi a lemezt, amely folyamatosan új irányokat tár fel.

Rezn – Cycles In The Infinite Dream

E hangok úgy lebegnek, mint a félhomályban gomolygó pára, amelyben egyszerre van jelen a szomorúság és a szépség.

Litosth – Dreaming

A Dreaming sűrű, filozófiai mélységű black metal kompozíció, amely a brutalitást és a szimfonikus rétegeket egyetlen, folyamatosan kibontakozó narratívába rendezi.

Sallow Moth – Hydrophilous Brood

Ez az album olyan, mintha egy idegen világ mélyére zuhannál, ahol minden dal egy újabb mutáció. A végére olyan érzésed lehet, mintha a saját tested is reagálna a zenére: gyorsabban ver a szív, és minden riff egy újabb genetikai törést idéz elő.

Lockstep – I Know What I Saw

Ez az album olyan, mintha egy sűrű, ködös álomvilágba lépnél, ahol minden dal egy újabb rezdülés a mélyben. A végére úgy érzed, mintha a hangfalak mögött egy lassan táguló, lélegző feszültség figyelné a mozdulataidat.

The Vicious Head Society – Call Of The Void

A Call Of The Void komplex, technikás progresszív metal kompozíció, amely a modern extrém metal súlyát epikus és atmoszférikus rétegekkel kapcsolja össze.

Nem minden zenei utazás ugyanott kezdődik. Van, amelyik a sztyeppék végtelen horizontjáról indul, más a nagyvárosok betonkemény ritmusából, a föld alatti sötétségből vagy éppen a black metal nyers erejéből építkezik. A The Hu, a Madball, a Caelestia és az Into Darkness különböző világokat nyitnak meg, mégis ugyanaz a szenvedély hajtja őket: olyan zenét alkotni, amely nem csupán megszólal, hanem nyomot is hagy maga után.

IX Of Blades – Way Of The Midnight Wave

Ez az album olyan, mintha egy sötét fantasyregény lapjai közé csapna a villám, és minden riff egy új fejezetet nyitna. A történet és a zene együtt ránt magával, és nem enged el a végéig.

Caelestia – Revelations In Black

A görög zenekar harmadik albuma dühös, black metalos éllel szólal meg. Az elődeinél sötétebb és agresszívebb, így igazán komor és nyers hangzásvilágot teremt.

The Hu – HUN

A mongol zenekar nem tágít a sikeres alaprecepttől. Sziklaszilárd, harcias lüktetés, nyers atmoszférával és a rájuk jellemző egyedi megszólalással.

 Into Darkness – Route To The Other Side

Az olasz zenekar lemeze szándékosan természetes és analóg megszólalású. Mélyre hangolt gitárok és lassan hömpölygő, monolitikus témák határozzák meg a hangulatát.

Madball – Not Your Kingdom

Az amerikai banda tizedik albuma, a Not Your Kingdom nyers, közvetlen és kompromisszummentes hardcore, modern súllyal.

Crusade Of Bards – Tales Of Distant Worlds

Harmadik albumával jelentkezett a spanyol szimfonikus metal zenekar. Epikus hangvételű anyag, amely méltó lezárása a Tales trilógiának.

Ripper – Toward Rebirth

A Toward Rebirth acélos, könyörtelen death/thrash roham: a kíméletlen riffelés és az őrült tempóváltások folyamatosan egymásnak feszülnek. A lemez nem hagy időt a fellélegzésre, csak letarol – és éppen ettől működik.

Heretic Cult Redeemer – In Oculum Chaos

Negyedik albumával jelentkezett a görög okkult black metal banda, amely acélkeményen rúgja be a káosz kapuját.