Vannak lemezek, amelyekhez az ember nem évforduló miatt tér vissza, hanem mert egyszer csak újra meg akarja hallgatni őket. Az End Of All Days most ilyen lemez lett nálam.

A német Rage zenekart évtizedek óta a kedvenc bandáim között tartom számon. Már a nyolcvanas évek végén felfedeztem őket, és figyelemmel kísérem a pályafutásukat. Nem minden lemezük talált be, de összességében magamévá tudtam tenni azt a csak rájuk jellemző dögös, dallamos, néha egyedi felépítésű európai power metalt, amit játszanak. Az End Of All Days a zenekar tizenkettedik stúdiólemeze, egyben az egyik legmeghatározóbb is.

1996 a Rage számára különleges év volt. A Black In Mind után a zenekar egyszerre két nagyon különböző arcát mutatta meg. A Lingua Mortis a klasszikus zenei kísérletezés felé vitte őket, ahol korábbi Rage-dalokat dolgoztak át a Prágai Szimfonikus Zenekarral. Az End Of All Days ezzel szemben ismét a nyersebb, riffközpontúbb Rage-et állította előtérbe.

A két teljesen eltérő irány megoszthatta a figyelmet, de a zenekar vállalta ezt a kettősséget. Az End Of All Days pedig ismét egyértelműen megmutatta, hogy a Rage alapvető ereje továbbra is a sajátos dallamvilágban, a súlyos riffekben és Peavy Wagner karakteres hangjában rejlik.

A mostani lemezhallgatás természetesen nem volt érzelemmentes, de ugyanazt hallottam most is, mint akkoriban.

Az Under Control határozott, lendületes kezdés, jellegzetes Rage-dallamokkal. Aztán jön a Higher Than The Sky, amelynek dallamait egyszerűen imádom. Erős, felismerhető dal, benne Peavy karakteres énekével és azzal a sajátos Rage-ízzel, amely néhány hang után azonosítható.

Azt menet közben állapítottam meg, hogy most is ugyanazok a számok jöttek be, mint harminc éve, illetve megint sikerült újra felfedeznem valamit.

Az alulról építkező Deep In The Blackest Hole, majd az End Of All Days lendülete és nagyívű refrénje nálam továbbra is telitalálat. Utóbbihoz ráadásul személyes emlékek is társulnak, ezért ezt a dalt nem tudom egyszerűen csak egy Rage-számként hallgatni.

A folyamatosan mozgó Let The Night Begin természetes lendületű dal, amelyben a dinamika nem engedi ellaposodni a szerkezetet. A refrén pedig szépen ráül erre az áramlásra.

A két újrafelfedezett szerzemény a Talking To The Dead és a Fading Hours. Az előbbi dallamos, dögös, és még egy kis mélabú is belefér. Az utóbbi lassan kibontakozó, érzelmes balladai világ, amely fokozatosan építkezik. Peavy hangja sem egyetlen szerepet tölt be: többféle érzelmi árnyalatot enged megmutatni.

A lemez mélyen, öblösen, tisztán szól, kiváló zenészi teljesítménnyel. Peter „Peavy” Wagner énekes/basszusgitáros, Spiros Efthimiadis és Sven Fischer gitárosok, valamint Chris Efthimiadis dobos alkotta csapat úgy játszik igényesen, hogy a dalokból nem veszik ki a dög. Ráadásul a kétgitáros felállás csak még jobban ráerősít erre. Peavy pedig mindig is tudott játszani a hangjával, ezt ezen a lemezen többször is megmutatja.

Az End Of All Days fogadtatása összességében kedvező volt, bár nem mindenki érezte annyira egységesnek, mint a Black In Mind-ot. Kereskedelmileg sem lett belőle nagy áttörés, de a lemez a német albumlistán a 75. helyig jutott. Az évek során a címadó dal sem merült feledésbe, a Rage koncertprogramjában ma is felbukkan.

Nos, az album egy korszak lezárása lett a Rage történetében, miközben a zenekar ismét megmutatta nyers, harapósabb oldalát. A ’90-es évek metalválsága közepette is megmaradt annak, ami mindig is volt: egy karakteres, saját hanggal rendelkező Rage-lemez.

És, hogy nálam miért működik az End Of All Days ennyire jól? Mert a Rage jellegzetes ereje és dallamvilága mögött folyamatos mozgást, dinamikát, érzelmet és egyre több személyes emléket fedezek fel, és ettől a lemez nem csak tipikus Rage, hanem egy korszak hangja is lesz.

„Az ember idővel sok mindent elfelejt, de vannak dallamok, amelyek nem engedik. Ott maradnak valahol mélyen, és amikor újra megszólalnak, egy pillanatra visszaadják azt az embert, aki valaha voltunk.”

Igen, kicsit elfogult vagyok a modern rock/metal, vagy metalcore bandákkal. A heti megjelenésekben mindig kutatom az ilyen stílusú zenekarokat, és izgatott vagyok, ha találok egyet-egyet. Ráadásul ha tetszik is, amit csinálnak, arra általában kissé túl lelkesedve reagálok. De hát ez van.

Az amerikai Saliva egy második vonalbeli, de megbecsült zenekar, amely a 2000-es években írta be magát a szcénába. Ha egy kicsit jobban megnézzük a zenei DNS-üket, akkor egy riffközpontú modern rock/metal banda, rap- és atmoszférikus rétegekkel. Ha konkrét hatást kéne megemlíteni, akkor nekem a kanadai Three Days Grace ugrik be elsőnek. A zenekar az 1996-os alakulása óta nem vált sztárbandává, de stabil, hiteles, és túlélte a saját hullámvölgyeit. Ugyanis 2023-ban, Wayne Swinny gitáros tragikus halála után a zenekar az utolsó alapító pillérét is elveszítette, ezzel lezárva a Saliva történetének eredeti fejezetét.

Azonban az örökséget inkább továbbgondolták, hisz a dalokban ott van a zenekar múltja, de egy új korszakot építve, amely nem a túlélésből táplálkozik, hanem a tiszteletből.

A Breaking Through a csapat 14. lemeze, amelyben a fent felsoroltak közül ott van minden.

Too Broke To Fix mélyebb érzelmi világot épít, olyan, mint egy régi seb, amely már nem vérzik, de még mindig tud fájni, és Three Days Grace-t egyértelműen hallom benne. Néha egy dal nem azért működik, mert különleges, hanem mert természetesen elkapja a hallgatót. Ilyen a címadó Breaking Through is. Egyszerűen jó hallgatni.

Sadistic Love olyan, mint egy bársonykesztyűbe bújtatott ököl, az érzelmet és az erőt egyszerre használja. A Peace of Mind, vagy a Weird is így dolgozik: erőteljes, rockos alap, amely mellett végig ott marad egy panaszos, érzelmes tónus. És hogy még egy kicsit színesítsék az amúgy sem szürke muzsikát, a Last Goodbye-ban ott a vidéki amerikai rockhangulat, countrys ízek és egy lazább, természetesebb érzés.

De hogy a Saliva mégis csak egy modern rock/metal csapat, az a Sin City Mistressben nyilvánul meg a legjobban. Modern rockos megszólalás, lendületes alap és egy olyan refrén, amely könnyen megmarad. A dal ereje inkább a mozgásban és a közvetlen hatásban van.

A dalgyűjteményt elkövető zenészek: Bobby Amaru énekes, Brad Stewart basszusgitáros, Sammi Jo Bishop dobos, valamint Josh Kulak és Sebastian LaBar gitárosok.

A lemez dallamos, érzelmes és amikor kell, erőteljes; jól szól, jól van hangszerelve, a vendégek tovább színesítik a már eleve gazdag világot, a zenészi teljesítmény végig a dalokat szolgálja, Bobby Amaru éneke pedig kiemelkedik a maga kellemes, jól játszott hangszíneivel — és mostanra már értem, miért működik nálam ennyire ez a kicsit panaszos, dallamos, érzelmes, mégis lüktető modern rock.

 „Ez a lemez úgy érint meg, mint egy későn felismert igazság: halkan érkezik, mégis maradandó nyomot hagy bennem.”

Ismét alámerültem a magyar underground metalba, és újra nem bántam meg. Ráadásul megint egy egyszemélyes projekt Némethy Zsolt műhelyéből, amelynek az elején azt gondoltam, nem pontosan az én zenei világom. Aztán az izgalmas zenei megoldások megmutatták, hogy nagyon is az.

Ha az infóim pontosak, a 2021-es indulás óta ez már az ötödik lemeze a projektnek.

Stílusát tekintve gyakorlatilag progresszív metal, amely régi sulis alapokra épül, death metalos, filmes és komolyzenei rétegekkel. Tematikailag a veszteség, a halandóság, az emlékezet és a remény törékeny lehetőségeinek témáit boncolgatja.

Vágjunk is bele.

A Gaslight Elegy erős kezdés. A narráció és a modern riffek együtt már kijelölik a projekt sajátos irányát, miközben a melodikus gitár miatt nem válik teljesen hideggé.

A Blood-Sealed Solitude esetében a komolyzenei hatás nem díszítés, hanem a szerkezet része. Ettől is kezd érdekesebbé válni az album zenei gondolkodása.

De a The Parchment Night ennél is tovább megy: súlyos metalos alapok, progresszív fordulatok, templomi kórusok és komolyzenei motívumok találkoznak benne. Az ének is előrébb lép: már nem pusztán történetet mond, hanem a zenei hangulat egyik meghatározó elemévé válik.

Az album legjobb dala szerintem a The Godhook Silence, amely direktebb a maga módján. A komolyzenei részek párhuzamosan kísérik, így pedig filmzenés hangulatot kap.

A Farewell to the Angel of Sardis pedig olyan, mint egy történet, amelyet valaki sötét szobában mesél, miközben a falak lassan labirintussá változnak körülötte.

Az On the Turning of the Years-ben a határozott riffek, keleties dallamok és különleges vokális rétegek találkoznak. A zene ettől egyszerre lesz súlyos és misztikus.

Nyugodtan végig lehetne menni az összes dalon, de inkább meg kell hallgatni. Mert az Evanescent Horizons akkor a legerősebb, amikor a sok réteg nem külön-külön akar feltűnni, hanem egyetlen nagy, sötét zenei képpé áll össze.

Nem csalódtam: a lemezen végig kiváló zenészi teljesítmény működik, amit erős, tudatos dalszerkezetek tartanak össze. Izgalmas, de nem egyszerű zene – folyamatosan változik, mégis stabil, karakteres alapra épül.

Zsolt hangja nem túl tág mozgásterű, de narrálással, hörgéssel és kórusokkal ügyesen kitágítja a teret, így a lemez egy pillanatra sem válik egyhangúvá. Ez a zene él, lüktet, mozog.

Érdekes utazás, és egyáltalán nem bánom, hogy felszálltam erre a hajóra: dagadó vitorlákkal halad a zenei óceánon, néha kerülőutakon, néha váratlan irányokba fordulva, de ettől csak még izgalmasabb lesz az egész út.

„Ez a lemez úgy húz magához, mint egy mélyből induló, lassan kitáruló erő, és egyszer csak azt érzem, hogy nem akarok leszakadni róla.”

Jönnek az extra kiadványok, ahol ezúttal is széles volt a merítés. A Behemoth, a Judiciary, az All Shall Perish és az End Of Green mellett további öt EP és single került be a válogatásba.

Behemoth – I, Scvlptor (EP)

Az I, Scvlptor úgy szól, mint egy lassan emelkedő, fekete rituális füst, amely minden tételnél mélyebbre húz.

Judiciary – Stalagmite Angels (EP)

Súlyos, fémes, húzós és dögös – a Judiciary ezen az EP-n egy brutális, modern hardcore/metal energiát hoz, amely végig feszes és támadó.

Deviated Instinct – Scavenger Gospel (EP)

A Scavenger Gospel egy erőteljes, agresszív és koszos EP, ahol minden hang nyers, kaparós és szándékosan mocskos.

Solarcycles – Zombie (single)

Lerágott csont ide vagy oda – a Solarcycles egy dögös, modern, tiszta hangzású feldolgozást rakott le, amely tiszteletben tartja az eredetit, mégis saját karaktert ad neki.

All Shall Perish – Be as Kings, Be as Gods (single)

A Be as Kings, Be as Gods úgy szól, mint egy zaklatott, fémes földalatti rengés, amely minden ütemnél erősebben tör fel.

Blue Medusa – Crocodile (single)

A Crocodile egy gyors, határozott dal, ahol Alissa White-Gluz hangja pengeélesen vág át a sötét, modern metal-rétegeken.

End Of Green – Angry Son Of An Angry Old Man (single)

Az End Of Green jellegzetes melankóliája erőteljesebb, sodróbb formát kap. A dal egyszerre húz lefelé és előre, mintha a sötét tónusok saját lendületet termelnének.

Polaris – Without You (single)

Tempó, súly, dallam, düh – a Without You úgy szól, mint egy dühből születő, súlyos fénycsík, amelyet a dallam tart egyben.

Maceration – Mercy To Miserable (single)

Vérbő és dermesztő – a Maceration ezen a tételen a death metal legnyersebb, legkegyetlenebb oldalát hozza. A hangzás hideg, súlyos és könyörtelen, mintha minden ütem egy újabb fagyos roham lenne.

Folytatjuk a Heti Metal válogatását újabb nyolc lemezzel. A Sigh, a Vanaheim, a Shakra és a Boötes Void mellett ezúttal is különböző zenei világok találkoznak, a black metaltól a folk metalon át a heavy rockig és a melodeathig.

Sigh – Goh-Ka

Izgalmas, japán folkkal átszőtt atmoszférikus black metal – a Sigh itt egy merész, avantgarde LP-t rak le, amely egyszerre rituális, sötét és lenyűgözően egyedi.

Spirit Mother – Thistle

Komor, bús, mély tónusú nagylemez az amerikai Spirit Mothertől, amit a melankolikus dallamok és a sötét, lebegő hangszínek együtt hoznak létre.

Vanaheim – Roede voor de Borst

Súlyos, dallamos és folkos világot épít fel a holland Vanaheim: erőteljes riffek, pörgő ritmusok, epikus népi motívumok.

Sworn – Null Crowned The Infinite

Úgy szól, mint egy sebesen kavargó, fekete-fényű örvény, ahol minden tétel újabb, pengeéles villanást húz a zenére.

Shakra – JUST LIVE LOUD!

Melódikus, húzós, hangulatos heavy rock – a Shakra ezen a lemezen egy energikus, modernre csiszolt anyagot hoz, ahol a dallam és a húzás végig egymást erősíti.

Boötes Void – Panta Rhei

Fagyos, sebesen örvénylő black metal, amely minden tételnél újabb, éles fénycsóvát húz a sötétségbe.

Vanessa Funke – Aura

Dallamos, hangulatos, mégis kemény atmoszférikus black metal: Vanessa Funke fényes, érzelmes dallamíveket ütköztet rideg, sűrű fekete metal-rétegekkel.

Delivery The Galaxy – Those Who Came From Heaven

Erős, átgondolt, súlyos melodeath nagylemez: masszív riffek, feszes ritmika, okosan felépített dalstruktúrák és végig jelen lévő, fényes melodikus ívek.

 Újabb nyolc lemez érkezik a Heti Metal válogatásába. Az Accept, az Airbourne, a Green Carnation és az Audrey Horne mellett ezúttal is találunk izgalmas, különböző irányokba kalandozó anyagoka

Accept – Teutonic Titans1976-2026

Ötven év Accept egyetlen kiadványon, közel ötven vendégzenésszel. Klasszikus dalok új köntösben, a metalvilág legnagyobb neveivel – igazi jubileumi különlegesség.

Airbourne – Airbourne

Az Airbourne új lemeze egyszerre friss és ismerős: modern lendület, klasszikus ausztrál rockérzés, és az a fajta húzás, amihez nem kell magyarázat.

Green Carnation – A Dark Poem Part III: The Messiah Complex

A trilógia befejező része sötét, atmoszférikus és súlyos prog-doom, amelyben a Green Carnation nemcsak lezárja a történetet, hanem erős zenei pontot is tesz a végére.

Audrey Horne – Achilles

Nyolcvanas éveket idéző hard rock, modern megszólalással és rengeteg dallammal. Az Audrey Horne ezúttal is tudja, hogyan kell úgy visszanyúlni a múlthoz, hogy közben ne váljon múltidézővé.

Castle – Carrie Chains

Sötét, nyers és borongós doom metal, élő megszólalással. A Castle ezen az anyagon nem finomkodik: súlyos riffek és komor atmoszféra visznek végig a lemezen.

Gradience – Anomaly

Sötét és vibráló, nehezen beskatulyázható anyag, amelyben többféle hatás találkozik. A Gradience pont attól érdekes, hogy nem akar egyetlen irányba beállni.

Mad Max – Stories Of Destiny

Klasszikus heavy metal, dallamos refrének és veterán rutin. A Mad Max új lemeze azoknak lehet telitalálat, akik szeretik, ha a hagyományos metal friss, modern hangzással szólal meg.

Pirate Queen – Traveling Around The World

Dallamos, szimfonikus és epikus kalandozás. A Pirate Queen könnyedebb oldalról közelít a metalhoz, de közben végig megmarad a nagyívű, kalandos hangulat.

Van olyan zene, amelyik az első pillanatban megmutatja magát, és van, amelyiknek idő kell, hogy közelebb engedjen. Néha pedig csak hallgatjuk, és közben lassan változik meg bennünk valami. A mostani Fémkapszulában mindháromra találunk példát. A Megascavenger már azelőtt meggyőzött, hogy tudtam volna, ki áll mögötte, a Raunchyval óvatosan kellett megbarátkoznom, a Sellsword pedig csak később mutatta meg, hogy több egy korrekt power metal lemeznél. Három album, amelyeknél az első benyomás nem feltétlenül mondta el a teljes történetet.

Megascavenger – Toxic Noxiuos Undeath

Esküszöm, nem tudtam. Csak megtetszett, és elkezdtem hallgatni a Megascavenger – Toxic Noxious Undeath lemezét. Persze nem teljesen vakon, hiszen a Heti Metal ajánlóban már kicsit feltérképeztem, igaz, csak stílusilag, amely életteli, dús európai death metal. Aztán amikor elkezdtem az anyagot gyűjteni, akkor láttam, hogy a zenekar Svédországból származik. Ugye nem? Megnéztem a zenekari felállást, és bizony igen.

A Megascavenger egy Rogga Johansson által vezetett projekt, aki a hangszeres részek nagy részét maga készíti, az albumon pedig több vendégénekes is közreműködik. Nem tudom, hányadik lemezéről írok már, és ami a legmeglepőbb, vagy már nem is az, de jó, amit csinál. Nem tudom, miért van ennyi zenekara, de mindig minőségi muzsikát produkál.

Szóval Roggának ez már a hatodik lemeze, egy életteli, dús és tömör death metal album. Tíz dal, alig több mint 30 percben, semmi cicoma, semmi túlbonyolítás, csak a halálfém veleje.

Van itt minden, amitől a műfajt szeretni lehet: brutalitás, tempóváltások, súly és sebesség. Ez megtalálható a Graveyard Dreams And Bonehouse Screams, vagy az album egyik legjobbjában, a Heading For The Furnace-ban. Sőt, van, ahol a melodikus gitárjáték is felüti a fejét, a szintén kiváló Corpses Below-ban, illetve az A World Of Fire And Brimstone-ban és a Toxic Noxious Undeath-ben. Az As Purgatory Ascends pedig egy katartikus, kontrollált őrület.

A lemez megszólalása brutális, mély és súlyos. Azt is feljegyeztem – igaz, még a lemez hallgatása közben, amikor még nem tudtam a felállást –, hogy a zenészek kiválóan teljesítenek. Egyébként széles a Megascavenger sebességi skálája, van gyors, középtempós zúzás, doom-os lassulás, még dalon belül is. És amúgy is kiváló nóták sorjáznak a lemezen.

Úgyhogy ha tudtam, ha nem, de Rogga Johansson újra egy minőségi death metal lemezt hozott össze nekünk. Legközelebb gondolkozom, hogy svédországi death metal zenekaroknál először megnézem a felállást. De nem, inkább mégsem!

„Van, amikor a zene már kimondta az ítéletét, mire az ember megtudja, ki áll mögötte.”

Raunchy – Prisoner

 A Raunchy egy dán modern metal, metalcore és futurisztikus indusztriális zenekar, de tulajdonképpen egyik kategóriába sem illik tisztán bele.

1992-ben alakult, és a Prisoner a hetedik lemezük. 2014-ben eltűntek a színtérről, teljesen leálltak, és most tértek vissza.

Szakmai berkekben tisztelet övezi a zenekar munkásságát, a rajongók is szerették őket, de a nagy áttörés még nem jött össze.

A nyitó és az egyik legjobb tétel, a Frostbite olyan, mint egy sötét épület, amelyben minden szoba újabb réteget tár fel, de egyikből sem vezet ki könnyen az út. A Frameworker másképp hat, szaggatott, kemény ritmikai részek váltakoznak lágyabb, levegősebb pillanatokkal. A dal ereje éppen ebből az állandó feszültségből születik. A Darkest Self megint más, és azért itt előjön a zenekarral szemben felállított problémám, mert ugyan a lüktető részek erősek, de a túlságosan ragadós refrén egy kicsit elvesz abból a sötétebb karakterből, amit a szám többi része felépít.

Aztán innentől, vagyis a Designed Despair-től érkezett meg hozzám a Raunchy igazán, ahol érdekes módon ugyanaz az eszköz az egyiknél gyengíti, a másiknál erősíti a dalt. A Designed Despair esetében a baljós, dögös alap és a refrén nagyon jól megtalálja a helyes utat. Ez van a Revealing I-ban is, viszont a Vanishing Act az egyik legteljesebb dal a lemezről. Pont azokat az elemeket hozza: dallam, súly, dinamika és hullámzás. Nem egyetlen ötlettől jó, hanem az egész dal együtt működik.

A Prisoner időnként szétcsúszik, de mindig van benne dög, súly és ötlet.

A refrének néha kissé sziruposak: van, amikor jól belesimulnak a dalokba, és van, amikor inkább kilógnak belőlük. Elsőre nem lopták be magukat a szívembe, mégis volt bennük valami, ami izgatott – akkor is, ha nem minden tetszett.

A végére pedig szépen berántottak. Ez egy olyan zenekar, amihez óvatosan kell közeledni, de lehet vele azonosulni.

„A Prisoner nem hibátlan, mégis van benne egy makacs belső erő, amely lassan közel húz, míg egyszer csak a saját ritmusod szerint él benned.”

Sellsword – ...With Might And Vengeance

Tényleg már Dunát lehet rekeszteni a power metal zenekarokkal, de szerencsére mindig dob fel a víz egy-egy jobb bandát.

Ilyen az angol Sellsword is. A 2013-ban alakult zenekarnak a ...With Might And Vengeance a harmadik lemeze, és a stúdióban a következő muzsikusok működtek közre: Nathan Harrison énekes, Tom Keeley basszusgitáros, Tom Warner dobos, illetve Henry Mahy és Jaymz Stephenson gitárosok.

A Sellsword az epikusabb, fantasy ihletésű power metalt játssza, céljuk pedig, hogy egyre mélyebben bekerüljenek a műfaji köztudatba, mindezt ezzel a lemezzel és koncertekkel.

A The Bringers Of War nagyívű, bevetve a műfaj eszköztárát. Kicsit elnyúlik, pedig jó dolgok vannak benne. A Reignite The Flame egyértelműen csúcspont: súlyos, komor, dallamos, dinamikus, és a tempóváltások nem veszik el belőle a dögöt. De ilyen a Boadicea, Rise! és a New Gods is. A másik kiváló szerzemény a Hall Of The Heroes, ahol a dallamosságot nem a keménység helyett használja, hanem ráépíti a súlyos alapra. A szintiszőnyeg pedig csak hozzáad a hangzáshoz.

A Sellsword ...With Might And Vengeance lemeze nálam csak a második felénél érkezett meg igazán: addig egy korrekt, de sablonos power metalnak tűnt, onnantól viszont megjött a saját íze. A zenekar összerakta a műfaj alapköveit, az ének és a gitár végig erős, a hangzás pedig dögösen, feszesen szól. Onnantól már nem csak egy újabb power metal lemez volt, hanem egy olyan anyag, amelyre érdemes volt odafigyelni.

„Néha nem a zene változik meg, hanem mi kezdjük másképp hallani.”

A Hallows Eve – Death And Insanity az a lemez, amiről mindenképpen írni akartam. Nem csak azért, mert gyakorlatilag egy kultlemez lett, hanem mert van hozzá kötődésem is.

Tisztán emlékszem, hogy a zenekar második albuma egy hatvanperces, másolt TDK kazettán volt meg. Az akkoriban megszokott kazettacserélős módszerrel jutott el hozzám. Abban az időszakban az úgy volt, hogy valaki beszerzett valami új zenét, és büszkén mutatta meg a többieknek, hogy milyen kincsre talált. Aztán persze elindult a másolás.

Abban az időben, a vékonyan csordogáló információk miatt, az új zenekarokról szinte semmit nem tudtunk. A Hallows Eve-ről is csak annyit, hogy Amerikából jöttek. Vicces, de az album borítójával most szembesültem először, azelőtt soha nem láttam. Hiába, azok a nyolcvanas évek!

Szóval odavoltunk a Death And Insanityért. És hogy miért? Mert erre vágytunk. Másra, mint amit a hasonló korú kamaszok hallgattak, keményebbre és gyorsabbra. Akkor nekünk ezt jelentette ez a lemez.

És hogy most mit? Ennek jártam utána a lemez jubileuma kapcsán.

Az Enciklopédia ezt írja róluk:

A Hallows Eve az amerikai thrash egyik korai, vadul lüktető, horrorba mártott alapcsapata, amely a nyers energiát kultikus szintre emelte.

A Hallows Eve-t a ’80-as években a színtér tisztelettel fogadta. A Death And Insanity a zenekar stabilizációs pontja: itt váltak valódi, karakteres, fókuszált thrash bandává.

Egyből az album címadó és egyben legjobb dalával indul a lemez. A Death And Insanity nem a bonyolultságával hat, hanem azzal, hogy van egy erős alapriffje, és erre épít egy könnyen megjegyezhető énektémát. Ezt akkor is, most is ugyanúgy hallottam.

A Goblet Of Gore-t viszont másként, mert jók ezek a témák, csak néha olyan érzésem van, mintha a zenekar útközben döntötte volna el, merre menjen tovább. Most kevésbé tűnt tudatosnak.

A Lethal Tendencies súlyosabb, málházós alappal és a dallamos refrénnel nagyon jó párosítás, az ének pedig karaktert ad neki.

Az album következő kiváló szerzeménye a Suicide/D.I.E.. Egyrészt az album leghosszabb tétele, másrészt szélsebes kezdés, daráló riffek, hadaró ének, majd hirtelen fékcsikorgás: a dal lelassul, súlyos középtempóra vált, és ettől még nagyobbat üt.

Viszont ami anno és most is odavágott, a Nobody Lives Forever, amely felépít, felpörget, majd a lassítással teremti meg az igazi súlyt, meg az egyszerű, de hatásos refrénjével.

A lemezt Stacey Andersen énekes, Tym Helton dobos, David Stuart gitáros és Tommy Stewart basszusgitáros rögzítette. Közülük is kiemelkedik Stacey és David. Az énekes fazont szab a daloknak, és a stíluson belül színesen énekel, míg a gitáros jól és technikásan játszik, és jó riffeket hoz.

A korabeli kritikusok jól fogadták a lemezt, érettebbnek és sötétebbnek tartották, amelyben a zenekar végre megmutatta, hogy mit tud.

A közönség is csúcsnak vélte, amely szerintük igazi áttörést jelentett. Nem is csoda, hogy megnövelte a rajongói bázist. Az addig jobbára kisebb klubokban előzenekarként fellépő együttes önálló turnén már nagyobb helyeket is meg tudott tölteni.

A Hallows Eve a Death And Insanity-nek köszönhetően kilépett az undergroundból és valódi kultzenekarrá vált.

A Hallows Eve a ’80-as évek végére szétesett a tagcserék, tragédiák és a kreatív mag széthullása miatt, majd 2003-ban még egyszer feltámadt, hogy két utolsó, sötétebb hangzású lemezzel lezárja a történetét. Ma már csak a kultikus státusz maradt: egy banda, amely fontos volt, de nem tudott tartósan életben maradni, egy réteg ikon. A korai lemezeket becsben tartják, de a banda neve inkább a műfaj történeti lábjegyzete lett.

Jó volt újra meghallgatni a lemezt. Jó, de más. Mert ugyanazt hallottam, mint 40 éve, csak másképp. Most meghallottam a hibáit is. Igaz viszont, hogy nem azt kerestem benne, mint akkor. Most valami egészen mást. Azt a kort, azt az érzését és azokat az időket. Azt viszont megtaláltam benne.

„Az idő múlik, a lemezek pedig egyszer csak újra megszólalnak. És akkor értjük meg, hogy nem a zene változott meg, hanem mi hallgatjuk már másképpen.”

Mikor a kezembe kaptam az Ironflame – Worlds To Conquer albumát, a hallgatása közben a jegyzeteimbe többek között bekerült, hogy jó torkú az énekes, jól játszik a gitáros. Aztán mikor utánanéztem a zenekarnak, akkor jött a döbbenet, ugyanis az Ironflame egy egyszemélyes stúdióprojekt: Andrew D'Cagna írja a dalokat, ő énekel, játssza fel a hangszerek nagy részét, és a saját Sacred Sound stúdiójában keveri-mastereli az albumokat. A koncertekre összeállított öttagú felállás csak élőben létezik — a kreatív mag teljes egészében D'Cagna kezében van, ettől lett az Ironflame hangzása következetesen klasszikus, melodikus heavy metal, mai attitűddel, kiváló dalírási képességgel, erőtől duzzadó energiával.

Az amerikai multifunkciós zenésznek a Worlds To Conquer a hatodik lemeze, melyet három év stúdiómunka előzött meg. A teljesen saját kezűleg készített anyag az egyszemélyes zenekar szerint fókuszáltabbra és acélosabbra sikerült.

Andrew egyébként azért dolgozik egyedül, mert így tudja megőrizni az Ironflame kompromisszummentes, kézműves heavy metal karakterét.

A projekt megítélése kifejezetten erős: a kritikusok szerint a műfaj egyik stabil amerikai zászlóvivője, a rajongók pedig a következetes minőséget, a tiszta heavy/power és kompromisszummentes, egyemberes alkotói világát értékelik.

Andrew D'Cagna egy extrém módon aktív, több mint tíz zenekarban és projektben játszó zenész — a heavy/power metaltól a doomon és blacken át a modern metalig —, ez a széles zenei háttér pedig közvetlenül hozzájárul az Ironflame kiforrott, magabiztos hangzásához.

Fémes gitárok, borongós dallamok, feszes ritmus és fokozatosan kibontakozó heavy metalos energia, ez mind ott van a nyitó Night Closes Inben. Where Cauldrons Burn pedig olyan, mint egy üst, amelyben lassan egyre magasabbra kúszik a hőmérséklet, míg végül minden forrni kezd.

Shadow Slaveben dinamikus és nagyívű a refrén, amelyben egyszerre érzed a Judas Priest és érdekes módon a Pokolgép világát. A dal egyik nagy erőssége a kiváló gitárszóló, ami tovább emeli az amúgy is erős szerzeményt. A Valhalla Is Calling szépen egyensúlyoz energia és dallam között, miközben a változó dinamika megakadályozza, hogy egyhangúvá váljon. A lemezt záró címadó felvétel pedig olyan, mint egy hatalmas acélajtó, amely lassan, de megállíthatatlanul nyílik ki előttünk, majd becsukódik és bezárja a lemezt.

A Worlds To Conquer hagyományos alapokon álló, mégis egyáltalán nem unalmas heavy metal-album: fémes, dögös, dallamos és erőteljes, ráadásul a gitárokra különösen jó érzékkel épít. Rég hallottam ilyen erőtől duzzadó klasszikus lemezt — nem ciki, nem puha, nem popos, nem sablonos; egyszerűen önazonos, és pontosan azt adja vissza, amiért ez a műfaj egyáltalán létezik.

„A lemez olyan, mint a magányos kovács munkája: türelme és fegyelme izzik benne, a riffekben ott a parázs, a dalokban pedig a fém tiszta csengése.”

A Karthago bemutatkozó nagylemeze 45 év után is a magyar rock egyik meghatározó darabja, amely méltán foglal helyet a Magyar Fémörökségben.

Érdekes a viszonyom ezzel az albummal. Maga a lemez még kazettán sem volt meg nekem, viszont a szeméből lézert lövellő elefántos borító belém égett.

Akkoriban az úgy volt, hogy iskola után, még mielőtt a szülők hazaértek, mi, a rockzene iránt érdeklődő cimborák összegyűltünk egyikünknél, akinek volt lemezjátszója, és ott hallgattuk az akkori albumokat. Köztük volt a Karthago lemeze is. Valahogy így mentek a dolgok a nyolcvanas évek elején.

Igaz azonban, hogy az album dalait már jó rég nem hallottam, ezért is voltam kíváncsi, milyen érzés lesz ennyi év után újra találkozni velük. Egyértelműen élmény volt visszatérni ehhez a lemezhez, sőt még egy olyan tételt is újra felfedeztem rajta, amelyre alig emlékeztem.

A zenekart Szigeti Ferenc gitáros, az ex-Corvina tagja alapította 1979-ben. Sikerült tapasztalt, jó muzsikusokat találni az együttesbe, aminek az egyik kuriózuma, hogy az azóta kialakult ötös felállás a mai napig változatlan. Takáts Tamás énekes, Kocsándi Miklós dobos, Kiss Zoltán basszusgitáros, ex-Tűzkerék és Scampolo, valamint Gidófalvy Attila billentyűs, ex-Beatrice, immáron több mint négy évtizede zenélnek együtt.

A nyolcvanas évek elejének magyar rockszíntere egy egymásnak feszülő, kreatív energiáktól sistergő bomba volt. Az akkori nagy zenekarok – Omega, Piramis, LGT – a csúcson jártak, de az alsóbb régiókban már komoly mozgolódás indult. Egy széttartó, forrongó, többfrontos kitörés előtt álló közeg volt.

Ekkor jött a Karthago lemeze. A zenekar egy profi, de különutas együttes volt, amely a hazai mezőnyben egyedi stílust képviselt. Hard rock alapú, többszólamú vokállal megtámogatott west coast muzsikát játszottak, helyenként progresszív, a beatkorszakba visszanyúló elemekkel, de egyértelműen magyar hangzással.

A lemezt hallgatva komoly érzelmi és nosztalgikus utazáson vettem részt. A Lépd át a múltat jó nyitány: korhű, dallamos és változatos, miközben nem ragad bele a korszak sablonjaiba. Az Indulj tovább lendületes dal, amelynek már az elején megfog a jó szintitéma. Az Apáink útján eddig egyértelmű csúcspont. Ez az a dal, ahol a dallam, az előadás és a hangulat egyszerre talál egymásra, és ettől valóban túlmutat a saját korán.

Az Áruló libabőr. A dallamív nagyon ott van az egész dalban, a refrén pofonegyszerű, mégis hatásos. A közepén keleties ízek jelennek meg, és ez is egy nagyon jól összerakott dal.

A Lázban égő nemzedék ma is aktuális mondanivalóval rendelkező, jól felépített nóta. Megbújik itt, az album végén, mégis nagyon jó, és bevallom, meglepett, mert nem nagyon emlékeztem rá. Az album leghosszabb dala: komoly, mély, és van súlya.

De van itt keményebb szerzemény is. Az Éjszaka vándora ikonikus riffre épül, az ének kicsit Piramisos, bluesos elemek is megjelennek benne, és egy nagyon jó szintiszóló is színesíti.

Van viszont olyan tétel, ami kilóg a lemezről, ugyanakkor jó ellenpontja a rockosabb daloknak. A Fények, a hangok, az árnyak könnyedebb, beates lüktetést, tisztább dallamokat és egy olyan hangulatot hoz, amely kissé eltávolodik az album keményebb oldalától.

A korabeli kritikák profi, jól összerakott anyagnak tartották, amely azonban nem vált a kritikusok kedvencévé, igaz, pozitív megítélést kapott.

A közönség viszont az első pillanattól kezdve a zenekar mellé állt, a lemez egyértelműen kedvenc lett a körükben.

A Karthago I. hatalmas siker lett, bearanyozódott, mi több, 178 ezer példányban kelt el.

Az album azon dalai, amelyek a mai napig a koncertprogramban vannak:

A Fények, a hangok, az árnyak

Indulj tovább

Az Áruló

Apáink útján

A hangzás steril, ahogy a korszak megkívánja, de minden hangszer tisztán és arányosan szól, ami azért fontos, mert a zenészi teljesítmény végig erős, minden fronton érződik a profizmus. A dalok szépen fel vannak vezetve: a lemez elefántdübörgéssel csap bele, és ugyanazzal zár, keretbe foglalva az egész utazást. A hard rock alapok mellé beúszik a blues, néhol futurisztikus elektronika, mindezt kemény, rockos riffek tartják egyben.

A lemez jelentősége abban áll, hogy új hangzást hozott a magyar rockba, ezzel pedig stílustörténeti fordulópontot jelentett. A Karthagót országos szintre emelte, és máig az egyik legfontosabb magyar rockdebütként tartják számon.

Végül egy markáns korrajz áll össze, nosztalgiával megfűszerezve, a nyolcvanas évek elejének árnyékos, mégis izgalmas hangulatával.

„Egy lemezről az idő mindent lemos, ami fölösleges. S ha negyvenöt év után még mindig van benne valami, ami megszólít, akkor nem múlt el fölötte az idő: megmaradt.”