A Fémkapszula ismét olyan zenekarokat hoz, amelyekkel korábban még nem találkoztam, mégis mindegyikben találtam valamit, ami miatt érdemes volt tovább hallgatni őket. A Fires In The Distance lassan kibomló, sötét atmoszféráival beszippant, a Hellionight nyers energiával támad, a Tyrant pedig a keménység és a dallamosság között találja meg a saját hangját. Nem ugyanazt keresik, és talán éppen ettől érdekes ez a mostani válogatás: mindegyik lemez máshonnan közelít, mégis mindegyik hagy maga után valamit.

Fires In The Distance – Circadian Promise

A Fires In The Distance zenekarról igazából nem is tudtam, hogy létezik. Pedig igen, 2016 óta, méghozzá Connecticutban. A Circadian Promise a harmadik lemezük, a stílusuk pedig atmoszférikus, melodikus death/doom metal, amely epikus érzelmi magasságokba is képes eljutni.

A zenekart Yegor Savonin gitáros és dalszerző, Brendan Hayter énekes/gitáros, Craig Breitsprecher basszusgitáros és Jordan Rippe dobos alkotja. Hayter érkezése új fejezetet jelentett a zenekar számára, a Circadian Promise pedig már az ő énekével készült.

A Fires In The Distance ma az atmoszférikus, melodikus death metal színtér egyik figyelemre méltó zenekara. A Circadian Promise hat hosszú tételen keresztül építkezik, és a zenekar nem a gyorsan ható megoldásokkal, hanem lassan kibomló hangulatokkal és egymásra épülő zenei rétegekkel dolgozik.

Ez már jelen is van a nyitó Of Radiance And Levitationban: dallamos, sötét gitártémák, lebegő atmoszférák, mély tónusok és folyamatosan változó hangulat jellemzi. A To You, Author Of My Fade lendületes kezdése után olyan, mint egy zuhanás, amelyben furcsa lebegés következik. A Lightless Days Of A Songless Bird pedig mélyebb, sötétebb és dögösebb karaktert hoz, miközben a dallamos és atmoszférikus rétegek továbbra is fontos szerepet kapnak.

A Once The Silence Takes Your Place szaggatottabb alapokra épül, a melodikus rétegek és a sötét dallamok pedig fokozatosan engedik felszabadulni a súlyt. A lemez egyik érdekessége, hogy a hosszú tételek ellenére sem érződik öncélúan terjengősnek: a zene folyamatosan változik, egyik hangulati állapotból vezet át a másikba.

A zenészek közül kiemelkedik Jordan Rippe dobolása, a gitárjáték pedig szintén nagy erőssége a lemeznek. A hangszerelésben az elektronikus és billentyűs rétegek is fontos szerepet kapnak, ezek sokszor nem különálló elemként jelennek meg, hanem észrevétlenül simulnak bele a súlyosabb részekbe.

Hosszú, lassan kibomló tételek uralják a Circadian Promise világát: rétegzett dalstruktúrák, hullámzó hangulati ívek és olyan dallamvezetés, amely szépen hozzásimul a zenekar dögös alapjaihoz. A melodikus gitárjáték tovább színezi ezt a képet, finoman emelve a súlyos részek fölé. A fókusz egyértelműen a hangulatépítésen van, és az odavezető út minden lépését a fenti összetevők rakják ki.

Kell hozzá egy bizonyos lelki állapot – nem mindig találja meg az embert –, de amikor igen, akkor mély, tartós barátságot lehet kötni ezzel a lemezzel.

„A Circadian Promise úgy szól, mint egy fáradt, hideg vallomás, ahol a remény már csak a háttérben pislákol.”

Hellionight – Witches’ Sabbat

Ritkán hallani bahreini metalbandákról, pedig van ilyen. A Hellionight 2016-ban alakult, és a klasszikus ’80-as évek thrash metaljának nyers energiáját viszi tovább. A kezdetben Omar Zainal egyszemélyes projektjeként indult formáció azóta trióvá bővült, és a közel-keleti gyökerek ellenére a nemzetközi underground színtéren is megvetette a lábát.

A Witches’ Sabbat a zenekar első nagylemeze, amelyen Omar Zainal énekes/gitáros/basszusgitáros, Mohd Ishaq dobos és Naji basszusgitáros játszik.

Dalaik hozzák a műfaj dühét és sebességét, mint például a Temple of Madness, amely a tempóváltásoknak köszönhetően nem válik egysíkúvá. Ez igaz a Luciferian Pride-ra is, ahol még a punkos lendület is jelen van. Más jellegű az Evilust, amely karakteres, dögös és riffközpontú, a dallamos gitárok miatt pedig több egyszerű zúzásnál.

A Temptress Goldnál azt jegyeztem fel: sebesség, sebesség, sebesség, a refrén pedig egyszerűen ránehezedik. A címadó Witches’ Sabbat megint más: súlyos riffek, vastag gitárfalak, agresszív vokál és könyörtelen energia jellemzi.

Dögös, sebességorientált old school thrash metal lemez a Witches’ Sabbat, amely nem akar többnek látszani, mint ami, de azt nagyon jól csinálja. Időnként a dallamokat és a karaktert is beengedi a riffek közé, ettől nem válik egy hosszú, egybefüggő sebességrohammá. A mindössze félórás játékidő pedig kifejezetten jót tesz neki: nincs idő elfáradni vagy elveszíteni a lendületet.

Baromi tisztán szól a lemez, a hangszeres teljesítmény pedig kifejezetten erős. Nem akartam mást, csak színtiszta thrasht metalt hallgatni – és pontosan ezt kaptam.

„A lemez úgy kavarog, mint egy démoni tánc: játékos, vad, és mégis kozmikus rendbe simul.”

Tyrant – Emergo

A metal történetében a Tyrant név elég gyakori. A szó maga egyértelműen metalos: zsarnok, uralkodó, hatalom, dominancia. Pont ezért választotta több banda, és pont ezért vált a név egyfajta fekete lyukká.

A mi Tyrantünk az Egyesült Államokban, közelebbről Michiganban ügyködik, immár 15 éve. Az Emergo a harmadik lemezük. A csapat felállása: Philip Winters énekes/gitáros, Andrew Winters dobos, Charles Barber gitáros és Salvador Mora basszusgitáros.

A Tyrant zenei DNS-e modern heavy metal, darkos énekkel és felfelé törő dinamizmussal.

A zenekar otthon, az Államokban egy feltörekvő underground szereplő. A banda olyan zenekaroknak nyitott már, mint a Deicide vagy a Metal Church.

Érdekesség, hogy a csapat 2024 őszén új stúdiót épített kizárólag az Emergo felvételéhez, és a teljes albumot egyben, élőben, zenekari felállásban rögzítették.

Az album a legjobb dalával nyit. A Righteous erőteljes gitárokkal, feszes ritmusokkal és szélesen kibomló refrénnel szab irányt. A tempós Between The Dirty And The Sky egy jól sikerült dallamívvel jön, míg az In The Light dögös alapokon szellősebb hangulattal érkezik.

Más egy kicsit a Below The Sun, ahol a lebegős atmoszférát a keménység szépen fűzi össze.

Van olyan dal is, amit egyszerűen csak jó hallgatni, visz magával, ilyen a World Anew. A címadó Emergo pedig jól zárja a lemezt, összehozva a sötétebb hangulatot és az energiát.

A Tyrant nem egyetlen tempóra épül. Van lendületes, hosszabb, szellősebb és összetettebb dal is. A sötét hangulat pedig visszatérő elem, amely nem nyomja el a dallamosságot.

Szeretem az ilyen dögös, kemény, mégis dallamos zenéket: kiérlelt, szépen hangszerelt, jól eljátszott anyag. Az énekes darkos hangja és előadásmódja elsőre nem tipikus ehhez a lendületes, dögös zenéhez, de sikerült jól összepárosítani, így a modern heavy metal kap egy markáns, sötétebb tónust is. Erőteljes lemez, csak marha rövid.

„Az Emergo tiszta, kemény, mégis finoman rezgő metal, amely egyetlen pillanatban is egész világot sejtet.”