Húsz évvel ezelőtt jelent meg az Iron Maiden egyik legösszetettebb és legkomorabb albuma, az A Matter of Life and Death.

Mikor megláttam a tavaly év végén összeállított táblázatomban, hogy az Iron Maiden A Matter of Life and Death albuma a következő kerek jubileumi lemez, azt gondoltam, hogy egy olyan album, amibe annak idején se nagyon mélyedtem bele, relatív nagy slágere a bandának nincs rajta, és amolyan elfér a többi közt dalgyűjtemény. Hát nagyot tévedtem.

Nem azért, mert minden dal klasszikus értelemben vett sláger, hanem mert a lemez komplexebb, komorabb és atmoszférikusabb oldalát mutatja az Iron Maidennek, miközben a zenekar legfontosabb védjegyei – a dallamok, az ikergitárok, Bruce hangja és az építkező dalszerkezetek – végig megmaradnak.

2006-ban az Iron Maiden egy izgalmas és erőtől duzzadó korszakot élt. Nem egy nosztalgiázó, kiöregedett veterán banda volt, hanem egy intenzív, éhes és önazonos metalintézmény.

A Matter of Life and Death a tizennegyedik Vasszűz-album, és a hosszabb dalszerkezetek miatt több mint hetven perc játékidővel bír. A lemezt masterelés nélkül, nyers hangzással adták ki, és a komor, sőt progresszív témáival hűek tudtak maradni magukhoz. Ráadásul hittek az újabb anyagokban.

A Different World az a jófajta nyitó Maiden-dal, amit nagyon tudnak, a These Colours Don’t Run pedig a rájuk jellemző alulról építkező tétel, jó dallamokkal, a tempóváltás pedig szépen megemeli az ívet.

Nem szerettem volna felsorolásszerűvé tenni az írást, de annyit itt a kiváló tétel, hogy nem kizárt, hogy bele fogok csúszni egy kicsit.

A The Longest Day egy összetett szerzemény, komorabb, tipikus Bruce-féle dallamokkal, szépen hullámzik a keményebb és a melodikusabb gitárjáték között. Szintén nagyot alakít az énekes az Out of the Shadowsban, mely lassabb, nem akar rohanni, csak kézen fogja és végigvezeti a hallgatót.

A The Reincarnation of Benjamin Breeg közben azért felkaptam a fejem a váratlanul odaröffentett riffnél, sodró, kemény és folyamatos mozgásban van.

Az album legjobbja a For the Greater Good of God, amely azok közé az Iron Maiden-dalok közé tartozik, amelyekben nincs mit magyarázni, úgy jók, ahogy vannak. A záró The Legacy pedig olyan, mint egy régi kastély, mely kívülről ugyan ismerős, de belül egy egészen más világ vár.

A háromgitáros felállásnak köszönhetően az albumon a melódiák és az ikergitáros témák alatt sem tűnik el a súlyos ritmusalap, így a zene sokkal teltebbé és arányosabbá vált. Adrian Smith szerkezetessége, Dave Murray dallamossága és Janick Gers nyers dinamizmusa tökéletes egyensúlyt alkotva hozza létre a lemez komplex, mégis élő megszólalását.

A szakma lelkesen éltette az albumot, és a zenekar 2000 utáni érájának legérettebb, legsötétebb és legbátrabb progresszív teljesítményeként értékelte.

Néhány bíráló túlságosan nyújtottnak érezte a 7–9 perces dalokat, felróva a refrének túlzott ismételgetését és a gyors, azonnal ható slágerek hiányát.

A Maiden-tábor komolyabb, metalosabb fele imádta a lemez tömény, nyers és komor megközelítését, és az újkori éra egyik legnagyobb dobásaként tartotta számon. A nosztalgiázni vágyó tömeg viszont nehezen nyelte le a nyakatekert, hosszú dalokat.

A 2006-os turnén a zenekar példátlan és rendkívül bátor lépésre szánta el magát: az A Matter of Life and Death albumot az elejétől a végéig, sorrendben eljátszották a koncerteken. A kockázat azonban kifizetődött: a merész húzás végül hatalmas sikert aratott, és bebizonyította, hogy a rajongók nemcsak a nosztalgiáért járnak koncertre, hanem nyitottak a zenekar friss, komplex anyagára is.

Kétarcú ez a lemez, hiszen tele van lassabb, elgondolkodtatóbb tételekkel és zenei részletekkel, de amikor kell, nagyon komolyan megdörren. Egyáltalán nem érződik túlpolírozottnak, kifejezetten nyers a hangzása. Tény, hogy túlsúlyban vannak a hosszú dalok, de sikerült őket valódi ötletekkel megtölteni, nem csak céltalanul ismételgetik bennük a témákat. Hangulatában is egy kicsit komorabb, sötétebb album. Bruce hatalmasat énekel rajta, Nicko pedig hozza a tőle megszokott zseniális formát.

Inkább azok a pillanatok válnak igazán értékessé, amikor a zenekar a saját hagyományos eszköztárából valami kicsit mást formál meg. Így ez az anyag már nem csupán egy jól sikerült Iron Maiden-albumként él tovább, hanem egy olyan munkaként, amelyben a megszokott klasszikus hangzás egy lényegesen komorabb, érettebb és nagyobb lélegzetű formában mutatkozik meg.

„A lemez úgy tárja fel a háború rendjét és zűrzavarát, mintha az ember a saját belső frontvonalán állna.”