Pár nappal ezelőttig a Finsterforst számomra csupán egy ismeretlen német név volt, ma viszont a Still nyomasztó, mégis felemelő dallamai már biztos helyet béreltek maguknak a ködös, hűvös esték lejátszási listáján.

A Finsterforst zenei világa a sötét, agresszív black metal és a dallamos folk metal egyedi ötvözete. Hangzásukra a tíz percet is meghaladó, epikus szerkezetű dalok, valamint a rendszeresen visszatérő, teljesen akusztikus neofolk elemek jellemzőek.

A népszerűbb, mulatósabb folk metal együttesekkel ellentétben a Finsterforst a műfaj művészibb, sötétebb vonalát képviseli, így szűkebb, de rendkívül hűséges kultuszzenei státuszt vívott ki magának. A szakma és a rajongók egyaránt nagyra értékelik őket.

Némi utánajárás után gyorsan kiderült, hogy a csapat nem tegnap kezdte a pályát: 2004 óta aktívak, a Still pedig a hatodik lemezük. A névválasztásuk sem a véletlen műve: a Finsterforst szó szerint „sötét erdőt” jelent, utalva szűkebb hazájukra, a Fekete-erdő sűrűjére. És ezt a védjegyet véresen komolyan is veszik. A műfajra jellemző giccset, műanyag páncélokat és sörpultos kliséket messzire elkerülik – helyette a koncertek előtt szó szerint tetőtől talpig sárral kenik össze magukat, mintha most másztak volna ki a vadon mélyéről.

Ez az elemi, nyers természetközeliség hatja át az új lemezt is. A sötét black metal és az atmoszférikus folk érett, epikus ötvözetét nyújtja.

Ahogy a nyitó Obduktionban is, gyakorlatilag így kell indítani egy lemezt: a dal már az elején irányt szab. Súlyos gitárok, hömpölygő dallamok, sötét atmoszféra, amelybe a folk természetesen simul bele. Az album egyik legjobbja a Herbstwanderung, amelyben lassan kibomló népzenei motívumok és a dögös alapok gazdagítják a hangulatot.

A Knie Nieder olyan, mint amikor két sötét felhő találkozik egymással, és egyik sem akar engedni. Az Im Wind erőssége pedig a rétegzettség: váltogatják a hangulatokat, de közben mégis egyben marad. Van az albumon egy 24 perces komplett zenekari mű, a Leere. Többféle hangulatot jár be, minden, a zenekarra jellemző elem benne van, egy valóságos zenei kaland.

Két feldolgozás is helyet kapott a lemezen. Az egyik az Immortal – Beyond the North Waves, amely nem akarja túlszárnyalni az eredetit, inkább beleilleszkedik a Finsterforst világába. A Pink Floyd – Another Brick in the Wall, Pt. 2 klasszikusának erősen metalosított, lendületes és dinamikus átdolgozása pedig az album egyik csúcspontja.

A Still hallgatása közben az embert gyorsan magával ragadja egyfajta atmoszférikus zenei örvény: ez az anyag hol kíméletlenül lehúz a sötét mélybe, hogy aztán ugyanazzal a lendülettel dobjon újra a felszínre. Bár a Finsterforstban alapvetően mindig ott lapul a zúzásra való hajlam, ezen a lemezen egyértelműen az atmoszféra dominál. Ehhez a súlyhoz a német nyelv is határozottan hozzátesz a maga karcos, sarkos karakterével, ami még komorabbá és veretesebbé teszi a dalokat.

A produkcióra nem lehet panasz, az album kifejezetten jól és arányosan szól. Johannes Joseph rendkívül kifejezően énekel, Cornelius Heck dobolása pedig nem szimpla iparosmunka, hanem ízes és intelligens alapja a számoknak. A dalok tele vannak kiváló zenei megoldásokkal, egy pillanatra sem válik unalmassá, mert folyamatosan történik valami a háttérben. Ez a lemez távolról sem a könnyed, sörözős bulizásról szól – viszont ha az embert elkapja az a bizonyos borongós, befelé forduló hangulat, akkor pontosan ez az a zene, amit elő kell vennie.

„A Still olyan, mint egy magányos vándorlás a sűrű ködben, ahol a viharos zúzást időről időre felváltják a csendes dallamok, az út pedig végig újabb és újabb titkokat tár fel.”