Tulajdonképpen vártam az új Five Finger Death Punch lemezt. Vártam, de mondjuk már nem annyira izgatottan, mint például az And Justice For None-t. A kvázi étvágygerjesztőként kiadott két jubileumi válogatás jó felütés volt, de azért az új dalok izgatják az embert leginkább.

Bátori Zoli és kisegyüttese a kedvenc zenekaraim között van, de az is igaz, hogy az utolsó két lemez nem koptatta simára a lejátszómat. Az F8-cal még csak-csak ki voltam békülve, az AfterLife viszont finoman szólva sem dobogtatta meg a szívem. Pont az hiányzott belőle, amiért a zenekart megszerettem: a keménység, a düh és a dallamok jól adagolt keveréke, amiből olyan dalok születtek, mint a Wash It All Away vagy a Lift Me Up. Ráadásul a korai albumok – Zoli miatt – hordoztak magukban egyfajta európai ízt, ami mára sajnos már eltűnt.

Ezután vizsgáljuk meg, hogy is sikerült a Legacy. Igazából elégedett lehetek, mert a tíz dalból a döntő többség betalált nálam. Például a De Oppresso Liber, amely egy jól működő szerzemény, a zenekar saját receptje szerint összeállítva. Az Eye Of The Stormmal és a Nails In The Coffinnal viszont egyértelműen sikerült emelni a nívón. Az első ugyan nem merészkedik új területekre, de összeszedett és hatásos, a második pedig izgalmas és dallamos, miközben a sötét tónusok is jelen vannak.

A Five Finger Death Punchnak van egy érzelmes oldala is, ezt megmutatja az In Time, de a zenekar hasonló slágereivel nem tud versenyre kelni. Innentől azonban valami megváltozik, mert jobb dalok sorjáznak, és ami még észrevehetőbb, modernebb hangokat is belecsempésznek.

Az Unscathed nem akar azonnal letarolni, szépen építi fel magát, és a refrénnel teljesedik ki igazán. A Joke’s On Me-ben ott van az újító szándék, a Shelter pedig a komor alapokból, fokozatosan emelkedő ívvel tölt be egyre nagyobb teret. A záró Scapegoatban pedig benne van a csapatra jellemző koncertenergia, amely élőben csak még erőteljesebbé válhat.

Tulajdonképpen a Legacy akkor működik igazán, amikor a súly mellé dallamok, hangulatok és modernebb megoldások is társulnak. Mert az igazán erős dalokhoz az érzelmek is fontosak.

Jó, még mindig az egyenriffek dominálnak, de úgy nézem, ez most már így marad. Nem tudom, lesznek-e még olyan dalaik, mint a Wash It All Away, a Lift Me Up, az Under And Over It vagy a Got Your Six. De a Legacy-ban azért érezni lehet valamelyest a zenekar klasszikus albumainak gyökereit.

A hangzás vaskos, erőteljes, de a steril dobhangzást, ha beletörődöm is, nem fogom megszokni.

Az album kiemelkedő teljesítményét Ivan Moody énekes nyújtja. Minden dalban ott van a dühe, a haragja, a bánata és az érzelmei.

A Legacy egy lecsupaszított, lényegre törő, jól megcsinált album. Nem lesz klasszikus, de az előzőekhez képest egyértelműen előrelépés.

„Nem kell újra ugyanazt adnia, mint régen. Elég, ha emlékeztet arra, miért lett egykor fontos.”