A norvég Einherjer megint az a zenekar, amit akár ismerhettem is volna, de eddig még nem hallottam felőlük. Egyértelműen kár volt, mert jó zenét játszanak.

De hát mikor máskor ismerjem meg az 1993 óta aktív csapatot, mint a jubileumi tizedik albumuknál?

Az Einherjer zeneileg a skandináv mitológiára és történelemre épülő, dallamos viking metalt játszik. A zenekar a színtér elismert és megbízható résztvevője, amely több mint harminc év után is hitelesen hozza a klasszikus északi fémzene világát.

A mostani Lifeblood nem egy összefüggő koncepcióalbum, inkább a gyökerekhez való kötődés köré épül. Maga a zene jól átgondolt és hangszerelt, megszólalásában is egységesen magas színvonalú, ugyanakkor meglehetősen színes.

Rögtön a Bloodborn megadja az alaphangot erős folkos hangulatával, amelyet végig áthat egyfajta fenyegető atmoszféra. Kicsit más az At The Threshold’s End, amely nem marad saját komorságának foglya, mert a refrénnél szépen kitárul.

A Gone már húzósabb és dögösebb darab, amely lendülete ellenére is megőrzi dallamosságát. Eddig inkább tempósabb szerzemények sorakoztak, aztán megérkezik az album egyik legjobb dala, a közel kilencperces Malstrøm. Ez már epikusabb léptékű, erős törzsi jelleget hordoz, és fokozatosan bontja ki a saját világát.

Egy dal van, amely engem annyira nem talált meg, ez pedig a Dei Så Ser. Pontosan nem tudom megmondani, miért. Viszont hangképet nagyon könnyű társítanom hozzá: szürke égbolt, ködös táj és egy távoli, elhaló emlék. Nem rossz dal, egyszerűen nem találkoztunk egymással.

Az Arr For Arr aztán visszatereli az albumot a saját medrébe. Lendületes, és ebben már a folkos játékosság is megjelenik. Majd ismét egy kiváló szerzemény következik, a Saltworn Runes. Ez tovább színesíti a lemezt, hiszen az egyik legdirektebb tétele, ahol inkább a metalos súly kerül előtérbe.

A közel kilencperces The Eternal North zárja a Lifeblood-ot. Szépséget és baljós erőt hordoz egyszerre, mintha egy hatalmas északi táj tárulna fel előttünk, amelynek lenyűgöző nyugalma mögött mindig ott rejtőzik valami fenyegető.

A zenészi teljesítményre sem lehet panaszunk. Frode Giesnes énekes-basszusgitáros reszelős hangja és biztos alapjai, Gerhard Storesund karakteres dobjátéka, valamint Ole Sønstabø és Tom Enge feszes, dallamos gitárjátéka egyaránt hozzájárul ahhoz, hogy az album megőrizze epikus hangulatát. Egyikük sem akarja túllicitálni a másikat, minden hangszer a megfelelő helyen teszi hozzá a maga részét a közös hangzáshoz.

A Lifeblood stabil és karakteres lemez. A folkos, pogány, viking hangulat, a súlyos, szikár metal és az epikus dallamosság folyamatosan váltogatja egymást, miközben egyik elem sem akarja kiszorítani a másikat. Az Einherjer nem akarja újra feltalálni a műfajt, egyszerűen magabiztosan használja annak eszközeit.

Talán éppen ez az album egyik legnagyobb erőssége. A Lifeblood nem akar többnek látszani annál, ami: egy érett, karakteres északi metal lemez, amelynek megvan a saját hangulata és tartása. Olyan, mintha az északi táj szépségét és könyörtelenségét fordítaná át zenére.

Én pedig több mint harminc év után végre megismertem az Einherjert. Nem tudom, hogyan kerülte el eddig a figyelmemet, de azt már tudom, hogy kár lett volna tovább várni.

„A ködbe vesző északi táj egyszerre hordoz szépséget és könyörtelenséget. Az Einherjer zenéje ezt a kettősséget fordítja át ősi, súlyos dallamokká.”