A Fémkapszula ezúttal három olyan zenekart rejt, amelyekhez nem kellett különösebb bemutatás. Az Evanescence egy régi emléket hozott vissza, a Deep Purple hat évtizednyi történetet formál tovább, a Sinner pedig egy 45 éves pályafutás végére tett pontot. Három különböző történet, mégis van bennük valami közös: egyikük sem akar egyszerűen a múltból élni.

Az Evanescence megmutatja, hogy egy régi kapcsolat a zenével évekkel később is újraéledhet. A Deep Purple azt bizonyítja, hogy a saját örökséget nemcsak őrizni, hanem ma is használni lehet. A Sinner pedig úgy búcsúzik, hogy közben eszébe sem jut ünnepélyessé válni: felteszi az erősítőket, előveszi a jó riffeket, és még egyszer eljátssza azt, amit mindig is szeretett.

Három ismert név, három különböző út, egy közös tanulság: a zene akkor él igazán, amikor nemcsak emlékeztet valamire, hanem még mindig képes megmozdítani bennünk valamit.

Evanescence – Sanctuary

Az az igazság az Evanescence-szel kapcsolatban, hogy több mint tíz éve nem hallgattam már őket. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert egy hozzájuk köthető életszakasz emléke is kapcsolódik hozzájuk.

A közelmúltban azonban, amikor az aktuális Heti Metal ajánlóban szembejött velem a Sanctuary címadó dala, elhatároztam, hogy az új lemezt biztosan meghallgatom. Aztán csak telt-múlt az idő, és valahogy nem találtam a helyét az Acélbetét tematikai felépítésében. Végül azonban csak sikerült.

Nem kell ezt az egészet túlbonyolítani. A Sanctuary egy kiváló lemez, remek dalokkal, rengeteg érzelemmel és meglepő súllyal.”

Amy Lee hangja nem uralja le a dalokat, viszont köré épülnek. A Beautiful Life szomorúságot hordoz, de ott van benne a kapaszkodó, a Tell Me When You’ve Had Enough pedig a zenekarra jellemző érzelmi mélységet kapja, erős dallamokkal. Az Afterlife nagyívű és melodikus, a How Do I Heal pedig lírai lebegéssel és angyali hangokkal kúszik be az ember elméjébe. Az album érzelmi csúcspontja a Forever Without You, amelyben Amy hangja már nem egyszerűen hangszer, hanem maga a dal.

És most jön a csavar: van ennek az albumnak egy másik, súlyosabb arca is, amely a címadó Sanctuary-ban csúcsosodik ki. Olyan, mint egy menedék a viharban, ahol azonban még hallani a mennydörgést. A Who Will You Follow morcosan szaggatott ritmusával, a Self Destruct pedig lüktető, feszült és meglepően súlyos megszólalásával mutatja meg ezt az oldalát.

A zenekar továbbra is azt a karakteres stílust hozza, amelyet már az első ütemnél fel lehet ismerni – főleg Amy Lee miatt, akinek a hangja azonnal kijelöli a dalok irányát. Kicsit tartottam az új lemeztől, mert régen hallgattam őket, és nem volt friss viszonyítási alapom, de gyorsan kiderült, hogy még mindig ott van a lüktetés, az atmoszféra és az a sajátos tónus, amitől ez a zenekar tényleg önmaga. Összességében ez az a lemez, ami után az ember csak annyit mond: ezt kár lett volna kihagyni.

Ja, és ezek után nem fogok még tíz évet várni az Evanescence következő lemezére.

„Egy jó lemez néha nem visszahozza a régi érzéseket, hanem megmutatja, hogy még mindig ott vannak bennünk – csak egy jó dal kellett hozzá, hogy előjöjjenek.”

Deep Purple – SPLAT!

Mit lehet írni egy olyan zenekar huszonnegyedik lemezéről, amely közel hatvan éve áll a világ színpadain, és amelynek neve gyakorlatilag a hard rock szinonimája? Sok újat talán nem. A SPLAT! azonban egy meggyőző, önazonos album, amely a klasszikus Deep Purple hagyományait modern hangzással és a zenészek korukat meghazudtoló energiájával ötvözi. Mindezt olyan hangszeres teljesítménnyel, ami csak a legnagyobb muzsikusok ismérve.

Az eredeti felállásból megmaradt Gillan–Glover–Paice trióról sem lehet sok újat mondani azon kívül, hogy remek formában vannak. Különösen Ian Gillan és Ian Paice van elemében. A két nem eredeti tag azonban most igazán megmutatja, mit tud: Don Airey billentyűs és Simon McBride gitáros gyakorlatilag tovább turbózza a virtuozitást, főleg az amúgy is erős dalok középrészeiben brillírozva.

Az erős kezdés, az Arrogant Boy olyan, mint egy régi kastély, amelynek falai között még mindig ugyanaz a tűz ég, csak újabb történeteket mesél. A Diablo kidolgozott részleteivel repít vissza a zenekar klasszikus korszakába. Nekem nagyon tetszik a The Rider, amely kicsit más karaktert képvisel: lágyabb, nyugodtabb, egyszerűen csak visz magával. Az Only Horse In Town a másik kedvencem. Dallamos, hangulatos és mégis húzós, olyan, mint egy régi út, amelyet jól ismerünk, mégis minden kanyar tartogat valami újat.

A Sacred Land komorabb, keleties ízekkel operál, a Guilt Trippin szögletesebb, hangszeres csúcshódítással érkezik, a Scriblin’ Gib’rish pedig komorabb visszanyúlás a zenekar régebbi világához, modern köntösben. Nem egyszerű nosztalgia, inkább egy régi hangulat újrafogalmazása. A Jessica’s Bra pedig olyan, mint a hullám, amely nem csapódik a partnak, hanem szépen körbeöleli.

A SPLAT! azért működik, mert van benne élet. A Deep Purple nem múltat idéz, hanem megmutatja, hogy a saját történetét képes újra használni. A hard rock alapjai ott vannak, de nem ragad bele: a komorabb, keleties és jazzes fordulatok mind azt jelzik, hogy a zenekar még mindig szeret játszani a saját határaival. Ez az album nálam nem nosztalgia, hanem egy friss, működő pillanat: a Purple most is tud olyat tenni az asztalra, amiért érdemes odaülni.

„A Deep Purple már rég nem keresi a fiatalságát; egyszerűen felhangosítja a régi erősítőt, és megmutatja, hogy még mindig tud vele tüzet gyújtani.”

Sinner – Boom Bang Goodbye

Mat Sinner úgy döntött, hogy beszünteti a 45 éve működő zenekarát. A Boom Bang Goodbye a 21. és egyben utolsó Sinner album. Erre az alkalomra a basszusgitáros összetrombitált mindenkit, akit csak tudott: szerepel a lemezen Michael Bormann, Ronnie Romero, Björn Strid, Magnus Karlsson és még sokan mások.

Ez az illusztris társaság pedig csinált egy olyan lemezt, amelyen semmi extra sincs. Semmilyen különleges dolgot nem akarnak csinálni, csak játsszák azt a muzsikát, amit a legjobban tudnak: lendületes, gitáralapú heavy rock/metalt, mindenféle túlbonyolítás nélkül.

Csak jönnek szépen sorban a végtagmozgató dalok. A harapós, lendületes Dreams Can Come True, vagy a rock-metal műfaji kódexét betéve tudó All Night Long, illetve a keményebb Hellbreaker, amelyben a kalapács nemcsak lecsap, hanem szikrázik is.

Vagy a vérbeli erőből dolgozó, semmit nem túlgondoló Power, illetve hogy legyen valami más is, a Turn The Page, amely kissé elüt a többitől. Könnyedebb, lazább, mégis hallgattatja magát.

Nem kell mást, csak jól érezni magunkat ezen a kiváló hangzású, remekül hangszerelt és kitűnően eljátszott albumon. A Boom Bang Goodbye egy hagyományos heavy rock/metal lemez, amelynek legnagyobb ereje a lendületben, a jó riffekben és az erős refrénekben rejlik. A középtempós, könnyedebb és keményebb daloknak köszönhetően mégsem válik egyhangúvá.

Nem akarja újraírni a heavy metal szabálykönyvét, egyszerűen nagyon jól játszik belőle. Talán éppen ezért működik ennyire jól búcsúlemezként is. Nincs benne görcsös bizonyítási vágy, nincs szükség nagy gesztusokra: csak jó dalok, jó zenészek és az a fajta lendület, amely 45 év után is képes megmozgatni az embert.

„Semmi extra, mégis rohadt jó hallgatni – néha ennyi pont elég egy búcsúhoz.”