A napokban volt 35 éve, hogy megjelent a Holy Moses Terminal Terror című albuma, ebből az alkalomból vettem elő újra a lemezt.

Emlékszem, hogy a német Holy Moses a nyolcvanas évek közepén mekkora sokkot okozott nekünk. Nemcsak a zenéjük miatt, hanem amikor kiderült, hogy azt az extrém énekhangot egy nő adja. Még bőven az internet világa előtt jártunk, így nem volt egyszerű információkat szerezni a zenekarokról, de az valóban döbbenetes és egyáltalán nem megszokott volt, hogy egy ilyen brutális hang egy hölgy torkából tör elő.

Akkoriban a Holy Moses számomra is azok közé a zenekarok közé tartozott, amelyekre érdemes volt odafigyelni. A Terminal Terror viszont valahogy kimaradt az életemből. Most, több mint három évtizeddel később vettem elő először igazán, és kíváncsi voltam, mit mond nekem ma az a lemez, amelyet annak idején nem ismertem.

Nézzünk pár alapinformációt a társulatról. A Holy Moses a német thrash metal egyik meghatározó zenekara, amely úttörő szerepet játszott a műfaj európai elterjedésében, és abban is, hogy az extrém női ének elfogadottabbá váljon a metalban.

A banda 1980-ban alakult, és 1986-ig nyolc demót készített, majd a következő hat évben öt nagylemezzel rukkolt elő, köztük az 1991-es Terminal Terrorral. A zenekar első időszaka 1980-tól 1994-ig tartott, majd egy hosszabb szünet következett. 2000-ben újra összeálltak, és egészen 2023-ig aktívak maradtak, amikor ismét visszavonultak.

A Holy Moses története során kis túlzással a fél német metal színtér megfordult a zenekarban. Olyan neveket is találunk közöttük, mint Dan Lilker az Anthraxból (ő mondjuk pont nem német), Uli Kusch a Helloweenből vagy Thilo Herrmann a Running Wildból. A különböző korszakokban rengeteg zenész fordult meg náluk hosszabb-rövidebb ideig, ami önmagában is külön fejezetet érdemelne.

A Terminal Terror felvételein a Classen házaspár, Sabina és Andy Classen, valamint Benny Schnell basszusgitáros és Uli Kusch dobos játszott. Kusch azonban a felvételek után távozott, és a későbbi turnékon már Frank Ullrich ült a dobok mögött, aki a lemezborítón is szerepelt.

Az 1990-es évek elején a Holy Moses pályafutása egyik legerősebb időszakát élte, miközben a zenekaron belül korántsem volt minden rendben. A Classen házaspár kapcsolata válságba jutott, később el is váltak, és ez természetesen a közös munkára is rányomta a bélyegét. Az ekkoriban felhalmozódó feszültségek, problémák és indulatok szerintem ott vannak a Terminal Terror hangulatában is.

Közben a zenei környezet is alaposan megváltozott. A nyolcvanas évek nyers lendületét egyre gyakrabban váltotta fel a technikásabb, letisztultabb, sokszor sterilebb megszólalás, miközben megjelent a death metal, és már a grunge is kopogtatott az ajtón. A zenekar előző lemeze, a World Chaos jó fogadtatásban részesült, amely a technikásabb megközelítést ötvözte a letisztultabb megszólalással.

A Terminal Terror esetében azonban a Holy Moses nem akart finomítani önmagán. A cél egy modern, mégis szándékosan dühös és kompromisszummentes album volt. És valóban, a lemez nem próbál megfelelni az akkoriban változó zenei trendeknek: inkább még mélyebbre ás a zenekar saját világában.

A nyitó, sebes és agresszív Nothing for My Mum után a nyomasztó és fokozatosan építkező Two Sides Terror húz még beljebb. Érdekes módon nekem éppen a címadó Terminal Terror jön be a legkevésbé. Megvan benne a lüktetés, de ezt a dalt egy kicsit kísérletezőbbnek érzem, így nem igazán áll közel hozzám.

A Creation of Violation viszont pontosan azt az ösztönös erőt tartalmazza, amelyben a Holy Moses igazán otthon van. Nekem ez a kedvencem a lemezről. A Distress and Death mellett is érdemes egy kicsit elidőzni. A dal érdekessége, hogy vannak részei, ahol a riffek szándékosan lemaradnak a tempó mögött, ettől pedig egészen sajátos lüktetést kap.

A karakteres riffek és a jó dinamika miatt a Malicious Race a dalgyűjtemény egyik stabil pontja, míg a záró, sebességorientált Tradition of Fatality könyörtelen, belülről fakadó energiával tarol le.

A Terminal Terror egyik legfontosabb eleme természetesen Sabina Classen hangja. Az extrém, agresszív és azonnal felismerhető énekstílusa a zenekar védjegyévé vált, és továbbra is ő adja a Holy Moses zenéjének azt a különleges karaktert, amely megkülönbözteti őket a kortársaiktól.

Andy Classen gitárjátéka szintén meghatározó: a súlyos riffek, a technikás megoldások és a nyers energia tökéletesen illeszkednek a zenekar világához. A háttérben dolgozó ritmusszekció pedig pontosan azt teszi hozzá, amire ennek az agresszív thrash anyagnak szüksége van.

A kritikusok pozitívak voltak a Terminal Terroral kapcsolatban, elsősorban azt emelve ki, hogy a zenekar képes volt egyensúlyt teremteni a technikás precizitás és a nyers agresszió között. A Holy Moses nem próbált megfelelni az aktuális trendeknek, hanem megőrizte saját, markáns világát.

Az ős-thrash rajongók örömmel fogadták, hogy a zenekar nem lágyult el, hanem egy még dühösebb, gyorsabb és keményebb anyagot tett le az asztalra. A lemez nem a szélesebb közönség meghódításáról szólt, hanem arról, hogy a Holy Moses hű maradjon önmagához.

A Terminal Terror nem hozott mainstream áttörést, de az undergroundban komoly visszhangot kapott, és megerősítette a zenekar helyét az európai extrém metal színtéren.

Nekem ez a lemez az, amelyen érezni lehet, hogy a zenekaron belüli feszültségek és indulatok valamilyen formában utat találtak a zenébe. Több arcukat is megmutatták rajta: a sebességet, az agressziót és a ritmusokkal való játékot. A nagykiadós szerződés ellenére sem próbálták megszelídíteni a saját hangzásukat, hanem egy gyors, nyers és kőkemény thrash anyagot tettek le az asztalra.

Lehet, hogy a kereskedelmi áttörés a grunge térhódítása miatt elmaradt, de számomra ez a lemez a Holy Moses egyik legőszintébb és legmeghatározóbb műve lett. Érdekes érzés úgy felfedezni egy albumot több mint harminc évvel a megjelenése után, hogy annak idején még kimaradt az életemből. Talán éppen ezért tudtam most tisztábban hallgatni: nem az emlékeim szóltak belőle, hanem maga a zene.