A telítődött szimfonikus metal mezőnyben nehéz újat alkotni, még nehezebb kitűnni. De nem lehetetlen. Van ugyanis Angliában egy házaspár, Vicky és Steve Johnson, akiknek – ha nem is a szokványos módon – de sikerült. De haladjunk sorjában.

A Winter In Eden 2007-ben alakult, a Never Untold pedig már az ötödik albumuk. Stílusuk alapvetően nem tér el a műfaj többi képviselőjétől: kemény metalos alapokra épülő dallamos énektémák, szimfonikus, filmzenei ízekkel átszőve. Zenéjükben azonban a metalos atmoszféra és az érzelmi ív nem egymás mellett halad, hanem egy ponton természetesen fonódik össze.

A zenekar helye a műfajon belül ugyanakkor meglehetősen kettős. A kritikusok rendre elismerően írnak róluk, mégis inkább stúdióorientált rétegzenekarként működnek, afféle rejtett kincsként. Ennek oka, hogy bár minőségben felveszik a versenyt a nagyobb nevekkel, a lemezek közötti hosszabb szünetek és a ritkább koncerttevékenység eleve korlátot szabnak a szélesebb ismertségnek. Az első három album négy év alatt jelent meg, a következő kettőre viszont tizenkét évet kellett várni. Ennek hátterében tudatos döntés áll: a Johnson házaspár fontosnak tartja a magánélet és az alkotás egyensúlyának megőrzését. Steve Johnson billentyűsként és basszusgitárosként a zenéket írja, míg Vicky Johnson az énekdallamokért és a dalszövegekért felel.

Korábbi albumaikat ugyan nem hallottam, de a Never Untold alapján egyértelmű, hogy ezúttal a dallamos refrénekre és az érzelmi töltetre helyezték a hangsúlyt.

A Sleepwalk három tétele egy összefüggő trilógiát alkot, amely a digitális eszközöktől való függőséget járja körül. Az erős dallamok és a magával ragadó metalos lendület hitelesen mutatják be a mesterséges világ árnyoldalait.

Más hangulatot hoz a Nobody, amely ismét bebizonyítja, hogy a metal nemcsak hangokat, hanem képeket és érzéseket is képes közvetíteni. Az album egyik legjobb dala számomra a Silence, annak ellenére, hogy refrénje már a pop határát súrolja, ugyanakkor tökéletesen illeszkedik a dal szerkezetéhez. Kiváló szerzemény a Prove You Wrong, amely lendületével és erős dallamaival ragad magával, valamint a záró Show Me, ahol a lüktetés és a dallamok természetesen simulnak egymásba.

A zenészek közül Vicky Johnson énekesnő viszi a prímet. Kiváló dallamokat használ, előadásmódja pedig egyértelműen magasabb szintre emeli az albumot. Mellette Arun Kamath gitáros remek munkát végez, Owen Alec pedig biztos kézzel tartja össze a ritmusokat. A lemezen négy dalban vendégszerepel Ruud Jolie, a Within Temptation gitárosa, aki tovább színesíti a hangszeres megszólalást.

Az album hangzása telt és öblös, talán egyedül a dobok lehetnének karakteresebbek. A belbecs mellett azonban a külcsínre is odafigyeltek: a borító kifejezetten igényes és hangulatos lett.

A Winter In Eden kiváló dallamokkal dolgozik. Végre egy szimfonikus metal album, amely megőrzi a műfaj sajátosságait, nem akar mindenáron kitörni belőlük, mégis maradandót alkot. A zenekar jó értelemben fordítva ül a lovon: itt a metal dominál, a szimfonikus réteg csupán finoman színezi a dalokat. Mindezt olyan dallamokkal teszik, amelyek csak ritkán csúsznak át a pop irányába, miközben végig megmarad a lüktetés, és a gitárjáték sem engedi elveszni a dögösséget. A filmzenei hangulatok nem tolakodnak előtérbe, csupán finoman keretezik a dalokat. Ettől válik a Never Untold egyszerre keménnyé, dallamossá és érzelmileg is mély lemezzé, így inkább egy utazás, mint egyszerű dalok gyűjteménye.

„A legszebb dallamok nem mindig a csendből születnek. Néha a gitárok ereje vezet vissza bennünket azokhoz az elveszett emberi kincsekhez, amelyeket a rohanó világban hajlamosak vagyunk szem elől téveszteni.”