A Hazai Acélöntöde ezúttal a Fémkapszula – Magyar Gyártmány rovattal jelentkezik. A Dead Gray, a Solidity és a Borgil három különböző zenei világot képvisel, mégis egy közös bennük: mindhárom zenekar bizonyítja, hogy a hazai metal színtér tele van értékes, izgalmas és felfedezésre váró produkciókkal.

Dead Gray – Bone Marrow

A Dead Gray nem az én terepem, mégis brutális súlyával és fojtott atmoszférájával úgy rántott magával, mint egy lassan hömpölygő, fekete áramlat.

A zenekar erős szakmai háttérrel bír, hiszen kipróbált muzsikusok alkotják. László Gergely a Dungaree énekese is, Sipos András a Strong Deformityből lehet ismerős, Bánfalvi Sándor pedig a Magma Rise, a Neck Sprain, vagy éppen Ákos zenekarából. A lemezen basszusgitáron Áldott András segítette ki a zenekart.

Stílusilag nem egyszerű behatárolni a zenekart. A legegyszerűbb ráaggatni az alter metal címkét, de ennél jóval szélesebb a zenei spektrumuk. A Dead Gray tudatosan használja a kontrasztokat: súlyos, groove-os riffeket párosít emlékezetes alternatív dallamokkal, így zenéjük egyszerre nyomasztó és mégis könnyen befogadható.

A nyitó The Reckoning súlyos riffjei baljós atmoszférát teremtenek, míg az Abyss fokozatos építkezése katartikus kitörésbe torkollik. Az album csúcspontjai közé tartozik az In The Hollow, amelynek karaktere apró részleteiből áll össze kerek egésszé, valamint az Ecliptic, amely remekül megmutatja, milyen természetesen képes a zenekar egyensúlyban tartani a keményebb tónusokat és a dallamokat. Az egyik kedvencem az Echoes, amely különleges érzelmi ívet jár be: a keserűbb alapokat fokozatosan oldják fel a kiváló dallamok. A másik a Tension, ahol a lendület és a jól felépített refrén kéz a kézben járnak.

A Bone Marrow egyik legnagyobb erőssége a változatos zenei textúrák használata. A dalok nemcsak súlyosak, hanem folyamatosan mozognak és építkeznek. Mindez egy kiérlelt, átgondolt produkcióban ölt testet, amelyet biztos kézzel szólaltatnak meg. A zenekarra jellemző elemeket hullámzó dinamikai ívek teszik még izgalmasabbá, ettől válik az album igazán egységes egésszé. Ráadásul a lemez felépítése is kiváló: a dalok remek érzékkel követik egymást, így a súly és az atmoszféra végig megőrzi erejét.

 „A Dead Gray úgy nehezedik az emberre, mint egy kimondatlan igazság, amelyet végül mégis vállalni kell.”

Solidity – Invisible

A Solidity zenei DNS-e: mélyre hangolt, feszes groove-alapokra épülő, ritmikus modern progresszív metal. Karakteres hangzás, valamint a tiszta és a hörgős ének dinamikus kontrasztja teszi teljessé.

Rögtön a War Again meg is mutatja ezeket az erényeket. Olyan, mint egy acélból épített labirintus: az erőteljes riffeket a refrén ügyesen ellenpontozza.

És ez még csak a kezdet, hiszen a Black Desert keménysége mellé váratlan refrén érkezik, amely tökéletesen illeszkedik a dal hangulatához. A The Revenant jól felépített dinamikája pedig a visszafogott középrész után új lendülettel robban vissza.

Az album legjobb dalai számomra a Who I Am, az At The Edge és a Words Of A Wise Man. Az első a lemez legkerekebb szerzeménye, természetesen és gördülékenyen épül fel, a második egy fokozattal feljebb tekeri az intenzitást, amelyet egy remek gitárszóló koronáz meg. A harmadik az Invisible legkeményebb tétele: a géppuskaszerű riffek, az elektronikus rétegek és a fogós dallamok alkotnak egységes egészet.

Van egy magyar nyelvű szerzemény is a lemezen, a Magam maradni, amely azt bizonyítja, hogy a zenekar muzsikája magyarul is teljes értékűen működik.

A Solidity legénysége – Kovács Attila énekes, Triesz László gitáros, Kemény Zsolt basszusgitáros és Gazsó Krisztián dobos – nem kispályás. Hangszeres tudásban, előadásmódban és dalszerzésben egyaránt kimagasló teljesítményt nyújtanak.

Az Invisible legnagyobb erénye az egyensúly. Úgy agyas ez a lemez, hogy közben dögös, tudatosan építkező, mégis könnyen befogadható. A progresszív megközelítés sosem öncélú: a technikás részek mindig a dalokat szolgálják, a súlyos gitáralapok biztosítják az intenzitást, miközben a refrének szokatlan, mégis természetesen ható dallamokkal emelik tovább a szerzeményeket.

„Az Invisible nem egyszerűen megszólal, hanem jelen van, ahol a torzított gitárok és a groove-ok feszültségéből egyszer csak előlép a puszta valóság.”

Borgil – Asylum Of Damned EP

A szombathelyi Borgil már hónapokkal ezelőtt bekerült a naptáramba, de valahogy nem sikerült időt szakítanom rájuk. Nem akartam elengedni őket, így ha kissé késve is, de sort kerítettem az Asylum Of Damned EP meghallgatására.

A Borgil zenei DNS-e a kilencvenes évek nyers, kompromisszummentes old school death metaljából táplálkozik. Kiérlelt hangzásviláguk a történelem sötét fejezeteit, a pszichológiai horrort és az emberi elme tébolyát formálja pusztító riffekké.

A zenekar felállása: Wellner Zoltán énekes, Gosztom Martin gitáros, Eberhart Zoltán basszusgitáros és Keibinger Norbert dobos. A szövegvilág is tökéletesen illeszkedik ehhez a zenei közeghez. Nem valószínű, hogy a Napsugár Nyugdíjasotthon lakói vidáman ropnák rá a következő táncos klubdélutánon.

A produkció erős, tisztán szól, a zenészek pedig magabiztosan bánnak a hangszereikkel. A dalok üresjárat nélkül gördülnek előre, a technikai megoldások pedig remekül támasztják meg a súlyos, kemény karaktert.

A nyitó Furnace Of Flesh könyörtelen, és izzik a belső energiától, a The Ruthless Cannibal Clan dinamikus váltásai pedig folyamatos mozgásban tartják a dalt. A Bedlam Asylum kérlelhetetlen páncélvonatként robog át a hallgatón, a Russian Roulette elszabadult viharként tombol, míg a Level Of Mental Disharmony hullámzó szerkezete végig megőrzi lendületét.

Külön kiemelném a Brainwashing című tételt, mert számomra ez az EP legjobb dala. Éppen attól válik ennyire erőssé, hogy a zenekar visszavesz a tempóból, amitől a súlya még nagyobbat üt. Ellenállhatatlanul headbangelős szerzemény.

Az Asylum Of Damned kifejezetten az ösztönös erőre épít. Nem a finomkodás vagy a technikai villogás kerül előtérbe, hanem a nyers energia, a súly és a folyamatos feszültség. Az EP központi eleme a nyers, fizikai erejű megszólalás, amellyel a zenekar inkább letaglózni akar, mint elkápráztatni – és ezt maradéktalanul sikerül is elérnie.

„Az ember hallgatja a lemez nyers tébolyát, és hűvös tárgyilagossággal megérti: az Asylum Of Damned könyörtelen riffjeiben a saját elkerülhetetlen kárhozatunk van jelen”