Nem volt könnyű összeállítani ezt a Fémkapszulát. Eleinte még én sem voltam biztos benne, hogy ez a három zenekar kerül majd egymás mellé. Aztán ahogy egyre mélyebbre ástam magam a dalaikban, a történeteikben és abban a világban, amelyet felépítettek maguk köré, minden a helyére került. A Guilt Trip nyers hardcore energiája, a Rauhbein közösségi hangulatú folkos rockja és a Fuming Mouth megrázóan személyes death/hardcore világa első pillantásra távol állnak egymástól. Mégis ugyanaz kötötte össze őket számomra: mindhárom zenekar őszintén, minden manír nélkül mondja el a saját történetét. És végül talán ez a legfontosabb.

Guilt Trip – Armour of Angels

A hardcore sosem tartozott a fő profilomhoz, de a műfajból áradó nyers energia mindig is lenyűgözött. Éppen ezért, amikor egy ilyen zenekar kerül elém, szívesen bemegyek vele a sűrűbe.

A manchesteri Guilt Trip szaggató riffekkel közvetíti a brit iparvárosok hardcore dühét. A zenekar felállása: Jay Valentine énekes, Tim Aimson dobos, Lily Kilcoyne basszusgitáros, valamint Jack Maden és Sam Baker gitárosok. Az Armour of Angels a zenekar negyedik albuma.

Előző lemezeikkel már komoly figyelmet vívtak ki maguknak, és ezzel párhuzamosan a brit hardcore új hullámának élvonalába is felkapaszkodtak, ahol mára stabil, meghatározó szereplővé váltak.

Az új album tudatosabb, súlyosabb megszólalást kapott, élőben pedig állítólag egészen pusztító erővel működnek ezek a dalok.

Erre kiváló példa a nyitó One By One, amely valóságos erődemonstráció megállíthatatlan lendülettel. A lemez kiemelkedő pillanatai közé tartozik a Dirt, amely ügyesen egyensúlyoz a brutális energiák és a dallamosabb megoldások között. Az Angel Eyes tovább fokozza az intenzitást, miközben a tempóváltások végig ébren tartják a figyelmet. A Resurrected vendége Sonny Sandoval (P.O.D.), aki plusz karaktert ad ennek a gyors, nyomasztó, mégis dallamos szerzeménynek.

Nem írják újra a hardcore szabálykönyvét, de minden hangból érződik, hogy pontosan tudják, kik ők és mit akarnak. A düh, a feszültség és az energia végig hiteles marad, így az Armour of Angels egy átgondolt, magabiztos és erős lemez lett.

„Van zene, amely szórakoztat. Ez nem ilyen. Ez szembenéz veled, aztán addig nem enged, amíg te is vissza nem nézel.”

Rauhbein – Rebellen & Helden

Van némi vonzódásom a német nyelvű rock- és metalzenéhez, ahogy a folkos dallamokat sem vetem meg. A Rauhbein pedig pontosan így működik: a német rockot ír dallamokkal házasítja össze, és ebből a találkozásból születik meg a zenekar saját világa. Olyan zene ez, amely elsősorban a hangulatra, a közösségi élményre és a könnyen énekelhető refrénekre épít.

A társaság felállása: Henry M. Rauhbein énekes/gitáros, Godi Hildmann gitáros, Olli Schmidt basszusgitáros, Denis Poschwatta dobos és Justin Ciuché hegedűs. A Rebellen & Helden a Wacken Open Air rendszeres fellépőinek számító zenekar negyedik albuma.

Az új lemez dalai mögött valódi helyek, valódi emberek és valódi történetek állnak, ezért működik ennyire közvetlenül. Direktebb, élőbb és életközelibb megszólalás ez, amelynek minden dala úgy hat, mintha személyes élményekből született volna.

A Rebellen & Helden nem akarja újraírni a német folk rock szabályait. Fogja mindazt, amit ez a stílus jól tud – a közösségi refréneket, a folkos dallamokat, a punkos lendületet és a rockos energiát –, majd természetes módon gyúrja össze egy szerethető albummá. Nem elemezni kell, hanem átélni. Éppen ettől működik ennyire jól.

A dalok ezt hűen tükrözik. A Rausch folkos és punkos ízeket kever, mégis jellegzetesen német marad. A Meine Bar hallatán olyan érzésem támadt, mintha a németek egyszer csak beszabadultak volna egy ír kocsmába, és együtt kezdtek volna muzsikálni a helyi zenekarral. Az album legjobb szerzeménye számomra a személyes hangvételű, közvetlen dallamvilágú Mein Kaff. A címadó Rebellen & Helden lassan építkezik, majd a végére teljesen kibontakozik, míg a Tanzt energikus lendületével az első pillanattól mozgásra ösztönöz.

A Rebellen & Helden úgy kap el, hogy a német rock keménysége és az ír dallamok könnyedsége egyszerre mozdít meg: az ember megkíván egy korsó sört, jár a keze-lába, és ha ez otthon, a kanapén ülve is így működik, akkor élőben ez az energia minden bizonnyal még sokszoros erővel csap le.

„Van zene, amelyet meghallgatsz. És van olyan, amelyik egyszer csak odahúz egy fából ácsolt asztalhoz, eléd tesz egy korsó sört, és mire felnézel, már együtt énekelsz mindenkivel.”

Fuming Mouth – The Ringing Bell

Az amerikai Fuming Mouth zenekart egyszerűen csak kiválasztottam, mert megtetszett a zenéjük nyers energiája. Fogalmam sem volt róla, hogy a dobok mögött az ex-Slipknot-tag Jay Weinberg ül. A The Ringing Bell azonban messze nem róla szól, hanem Mark Whelan énekes/gitáros súlyos betegségéről, amelynek lelki terhe végig ott húzódik az album gerincében. Szinte minden dalból a túlélés makacs akarata árad.

A banda 2013-ban alakult, és a The Ringing Bell már a harmadik nagylemezük. Stílusuk a hardcore és a death metal határán egyensúlyoz, kiváló megszólalással és tudatos dalszerkesztéssel. A zenekar tagjai Mark Whelan énekes/gitáros, Jay Weinberg dobos, Patrick Merson gitáros és Chris Berg basszusgitáros.

Az előző két album is következetes fejlődést mutatott, és komoly szakmai elismerést hozott a zenekarnak. Érdekesség, hogy Weinberg első válaszlevele véletlenül Mark spam mappájába került, így kis híján meghiúsult az együttműködés. Amikor végül összeállt a csapat, Jay a már elkészült dobtémákat is teljesen újragondolta.

A lemez felépítése sem a megszokott. Az elején a hardcore/death metal hibrid dominál: a Cheat Death nem hagy időt felkészülni, iszonyatos súllyal robban be. A Finally Fearless lendületét dallamos gitártémák és jól időzített belassulások teszik még hatásosabbá. A Hidden The Moor már egy másik arcát mutatja a zenekarnak: lassabb tempója és melodikus hangulata új színt visz az albumba, míg a Vivid Revelations karakterváltásával lep meg. A címadó The Ringing Bell keserű, elgondolkodtató atmoszférát teremt, a Barbarian Scourge pedig ismét megmutatja, milyen erős a zenekar hangulatépítő képessége.

A The Ringing Bell nem a puszta brutalitásról szól. A Fuming Mouth a súlyos riffeket dallamos gitártémákkal, tudatos tempóváltásokkal és nyomasztó atmoszférával egészíti ki, így a dalok nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is megterhelik a hallgatót. Ereje éppen abban rejlik, hogy a fájdalmat, a feszültséget és a reményt egyetlen, végig hiteles egésszé formálja.

„Nem minden győzelem hangos. Van, amelyik egy halk szívdobbanással kezdődik, aztán riffről riffre megtanít újra hinni abban, hogy érdemes továbbmenni.”