A Sabaton az elmúlt bő húsz évben megkerülhetetlen tényezővé vált az európai, sőt a világ power metal színterén. Lehet őket szeretni vagy nem szeretni, de a sikereik magukért beszélnek. Én egyértelműen a zenekart kedvelők táborába tartozom. Az Attero Dominatus azonban sosem tartozott a kedvenc lemezeim közé. Most, hogy húszéves jubileumához érkezett, újra elővettem, és alapvetően nem változott meg a véleményem róla.

A Sabaton zenéjében ott vannak a fogós refrének, a szimfonikus elemek, a dögös power metal és Joakim Brodén jellegzetes hangja, mindez történelmi, háborús témájú szövegvilággal párosítva. Én azonban leginkább azt szeretem bennük, amikor kilépnek a saját sablonjaikból. Amikor valami olyat mutatnak, amit elsőre nem várnék tőlük. Ezen a lemezen is akadnak ilyen pillanatok, igaz, nem túl sok.

Először azonban érdemes megnézni, milyen zenei közegben született meg az Attero Dominatus.

2006-ban a Sabaton még azon dolgozott, hogy végleg bekerüljön az európai power metal köztudatba. A Primo Victoria egy évvel korábban már meghozta az áttörést: a zenekar kezdte kinőni a kisebb svéd klubokat, és meghívást kapott a nagyobb európai fesztiválokra is. Az élvonal azonban még mindig távolinak tűnt.

A feladat adott volt: meg kellett erősíteniük a helyüket az európai power metal középmezőnyében, ahonnan már csak egy lépésnek látszott a nemzetközi áttörés. A Primo Victoria sikere azonban komoly nyomást is helyezett rájuk. Féltek attól, hogy nem tudják megismételni a bemutatkozó album sikerét, ezért inkább a biztos utat választották. Tulajdonképpen elkészítették az első lemez folytatását: ugyanarra az alapreceptre építettek, amely már egyszer bevált.

A zenekar később azt is elmesélte, hogy az album eredeti címe Ater Dominatus lett volna. A kiadó azonban felhívta a figyelmüket arra, hogy a latin kifejezés így nyelvtanilag hibás és valójában értelmetlen. Ezért végül Attero Dominatus lett a cím, amely már valóban azt a jelentést hordozza, amit szerettek volna: a zsarnokság eltiprását.

Én továbbra is azokat a Sabaton-dalokat szeretem a legjobban, amelyek egy kicsit kilépnek a zenekar jól ismert keretei közül. Az Attero Dominatuson is ezek a pillanatok működnek a leginkább. A Rise of Evil klasszikus heavy metal hatásai üdítően hatnak, a We Burn tempós és dallamos, míg az Angels Calling lassabb felépítésével és szaggatott riffjeivel mutat másik arcot. Az egyik személyes kedvencem a Back in Control, amelyben a lendület és a fogós dallamok tökéletes egyensúlyt alkotnak. Külön említést érdemel a Metal Crüe is. Első hallásra könnyed tisztelgésnek tűnhet a metal nagyjai előtt, de fogós refrénje és himnikus hangulata miatt idővel igazi koncertkedvenccé nőtte ki magát. Ha a cél a közösségépítés volt, akkor ezt a dalt biztosan eltalálták.

A lemez gyengébb oldala viszont éppen azokban a szerzeményekben mutatkozik meg, amelyek túlságosan ragaszkodnak a már bevált Sabaton-recepthez. A címadó Attero Dominatus, a Nuclear Attack és az In the Name of God ugyan hozzák a zenekartól megszokott menetelős hangulatot, mégis kevés bennük az igazán emlékezetes megoldás. Érdekes ugyanakkor, hogy több dalban is vissza-visszatérnek a keleties motívumok, amelyek egy kis változatosságot csempésznek az album hangzásába.

A zenészi teljesítménnyel kapcsolatban tulajdonképpen minden rendben van, de az Attero Dominatus nem az a lemez, amelyen valamelyik hangszeres különösen kiemelkedne. A zenekar ereje inkább az összhangban rejlik: a feszes ritmusszekció, a jól felismerhető gitártémák és Joakim Brodén karakteres éneke együtt adják meg a Sabaton jellegzetes hangzását.

Az albumot a korszak akkori felállása rögzítette: Joakim Brodén énekes, Rikard Sundén és Oscar Montelius gitárosok, Pär Sundström basszusgitáros, valamint Daniel Mullback dobos. Mindannyian megbízhatóan szolgálják ki a dalokat, de ezen a lemezen nem az egyéni villanások, hanem a zenekari egység a meghatározó.

A kritikusok alapvetően pozitívan fogadták az albumot, de az értékelésekből némi óvatosság is kiérződött. A legtöbben egyetértettek abban, hogy a Primo Victoria szintjét ugyan nem sikerült felülmúlni, de a Sabaton stabilan hozta azt, amit már a bemutatkozó lemezen is megmutatott. Akadtak azonban olyan vélemények is, amelyek szerint a zenekar túlságosan is  biztonsági játékot választotta.

A rajongókat mindez jóval kevésbé foglalkoztatta. Ők pontosan azt kapták, amit vártak: menetelős riffeket, együtt énekelhető refréneket és történelmi témájú power metalt. Az Attero Dominatus, a Back in Control és a Metal Crüe gyorsan a koncertprogram fontos darabjai lettek, és az album tovább erősítette a Sabaton helyét az európai power metal színtéren.

Kereskedelmi szempontból is teljesítette a feladatát. A svéd albumlistán a 16. helyig jutott, ami akkoriban komoly eredménynek számított a zenekar számára. Az igazi lendületet azonban a Nuclear Blast 2010-es újrakiadása adta meg, amely bónuszdalokkal új közönséghez is eljuttatta a lemezt.

Amikor az utolsó taktus is elhallgatott és letettem a fülhallgatót, sokkal okosabb nem lettem. Igazából nem változott meg a véleményem: az Attero Dominatus nem a Sabaton legjobb albuma. Az idő nem szépítette meg, de nem is tette tönkre.

Ugyanakkor újra meghallgatva jobban érthetővé vált, milyen szerepet töltött be a zenekar történetében. A Sabaton akkor és ott azt az utat választotta, amelyben hitt, és bár ez az irány rövid távon nem mindenkinek tetszett, hosszabb távon bebizonyosodott, hogy működőképes volt.

Nem ettől a lemeztől lettek nemzetközi sztárok, de az Attero Dominatus fontos építőköve lett annak az útnak, amely végül a világ egyik legismertebb power metal zenekarává tette őket.

És talán ez az album legnagyobb tanulsága: nem mindig a legjobb lemezek a legfontosabbak egy zenekar életében. Néha azok az albumok rakják le az alapokat, amelyek első hallásra nem tökéletesek, mégis nélkülözhetetlen részei egy nagyobb történetnek.

„Nem minden küzdelem végződik győzelemmel. Vannak utak, amelyek nem a csúcsra vezetnek, mégis előkészítik az odáig vezető ösvényt. Néha a hátrahagyott nyom mutatja meg az igazi értéket.”