A Fémkapszula újra három különböző zenei útra kalauzol. Ezúttal sem a megszokott nevek kerültek előtérbe, hanem olyan zenekarok, amelyek saját hanggal és elképzeléssel építik fel a világukat. A Smoking Snakes a nyolcvanas évek dallamos energiáit hozza vissza modern köntösben, az Apogean a technikás death metal precíz és súlyos oldalát mutatja meg, míg a Khemmis a doom, a heavy metal és a szélsőségesebb hangulatok találkozásából teremt különleges atmoszférát. Három különböző út, három eltérő élmény – de mindegyik bizonyítja, hogy mindig van még mit felfedezni.

Smoking Snakes – All Lights On

Azt vettem észre, hogy az utóbbi években egyre több olyan zenekar bukkan fel, amely a nyolcvanas évek zenei hagyományait viszi tovább. Nem veterán együttesekről van szó, hanem mai bandákról, amelyek hitelesen nyúlnak ehhez a hangzáshoz. A thrash metalban ez már régóta természetes jelenség, de egyre több tradicionális heavy metal-, hard rock-, sőt glam hatású csapat is bizonyítja, hogy ezek a stílusok ma is életképesek.

A svéd Smoking Snakes is ebbe a táborba tartozik. A zenekar 2022-ben alakult, az All Lights On pedig már a második albuma. A felállás: Brett Martin énekes és gitáros, Rob Raw gitáros, Andy Delarge basszusgitáros, valamint Mackey Gee dobos.

Az új lemez érdekessége, hogy nem csupán dalok gyűjteménye, hanem egy képzeletbeli nyolcvanas évekbeli éjszakai rádióadás köré épül. Már ez az ötlet is sokat hozzátesz az album hangulatához.

Nézzük is, mit rejt a mai műsor! A Don't Touch igazi nyolcvanas évekbeli hangulatot áraszt. Az óóó-zós refrén ugyan nem az én világom, de tökéletesen illik ahhoz a korszakhoz, amelyet a dal megidéz. Ugyanez elmondható az All I Need esetében is, amely vérbeli dallamos metal tétel. A Last Man Standing dögös és feszes szerzemény, bár itt a lendület erősebbnek bizonyul az énekdallamoknál. A Pleasure & Pain pedig hamisítatlan glam/heavy vintage hangulatot áraszt: húzós alapok, ismerős megoldások, és a végén az a klasszikus, lassú elhalkulás, amely a nyolcvanas években annyira természetes volt.

Azt gondolhatnánk, hogy ebben a műfajban már nem lehet újat mutatni, és ez részben igaz is. A Smoking Snakes azonban bebizonyítja, hogy a jól ismert műfaji sablonok között is lehet frissnek és hitelesnek maradni, ha a dalokat őszinte lelkesedéssel és mai lendülettel töltik meg.

„A Smoking Snakes nem akarja újraírni a nyolcvanas éveket. Egyszerűen csak bebizonyítja, hogy a jó daloknak ma sincs lejárati idejük.”

Apogean – Waste Where Life Begins

A kanadai Apogean modern, technikás death metalt játszik, amelyben a precíz és gyors játék futurisztikus atmoszférával, valamint erős gitárjátékkal párosul. A torontói zenekar második lemeze a Waste Where Life Begins, a felvételeken pedig Mac Smith énekes, Jack Post és Dexter Forbes gitárosok, Doug Noel dobos, valamint Robert Tam basszusgitáros dolgozott.

Már a nyitó Daughter Of The Oak szegelős riffjeinél érezni lehet az erős gitárjátékot, amelyet sötét légkör és elszállós hangulat egészít ki. A címadó Waste Where Life Begins – amely véleményem szerint az album legjobb szerzeménye – lassan lemerülő szegbelövő riffekkel építkezik, miközben a gyakori tempóváltások már az első pillanatokban kijelölik az album karakterét. A Nassaru esetében a technikás részek természetesen simulnak a súlyos riffek közé, míg a Black Smoke, Bleeding Earth kiváló zenei megoldásaival és összetett felépítésével az album egyik legizgalmasabb tétele.

Az egész albumot egy nyomasztó, súlyos légkör hatja át, miközben rövid, de energikus megszólalásával, valamint magabiztos hangszeres játékával mutatja meg, mennyire jól használja ki a zenekar a technikai tudásában rejlő lehetőségeket. Nem akarja újradefiniálni a műfajt, de nem is sablonos: egy erős, átgondolt death metal lemez, amely pontosan tudja, hogyan kell hatásosan használni a stílus eszközeit.

„Nincs szüksége látványos manírokra: a pontosság, a fegyelem és az átgondolt erő beszél helyette. Az Apogean nem harsányan bizonyít, hanem magabiztosan uralja a saját világát.”

Khemmis – Khemmis

A Khemmis neve számomra teljesen ismeretlen volt, amikor a Heti Metal ajánlóban találkoztam velük. Ezúttal is egy olyan felfedezés történt, amely megmutatta, mennyi izgalmas zene rejtőzik még a nagyobb nevek mögött. A denveri zenekar epikus, dallamos doom metalt játszik, amely a tradicionális heavy metal dallamosságát ötvözi a sludge és a death metal nyers erejével.

A zenekar tagjai Phil Pendergast és Ben Hutcherson gitárosok, akik közül Phil a tiszta énekért, Ben pedig a hörgős vokálokért felel. Rajtuk kívül Zach Coleman dobos alkotja a csapatot, míg David Small kisegítő basszusgitárosként szerepel a felvételeken.

A saját nevét viselő album a zenekar ötödik lemeze, amely vizuálisan és szövegileg az önvédelmi mechanizmusok, valamint az elszigetelődés kettősségét dolgozza fel. Zeneileg mindez egy nyersebb, magabiztosabb és organikusabb megszólalásban jelenik meg.

Az Invocation Of The Dreamer súlyos riffjeit melankolikus dallamok és finom progresszív megoldások egészítik ki. A Corpsebloom Garden rétegzett felépítésével és változatos énekmegoldásaival az album egyik legösszetettebb szerzeménye. A lemez kiemelkedő pillanatai közé tartozik a Beneath The Scythe, amely fokozatos építkezésével és hullámzó dinamikájával bontakozik ki, valamint a Tombs Of Roses, amely közvetlenebb megközelítésével kellemes ellenpontot képez az összetettebb tételek mellett.

A Khemmis különlegessége abban rejlik, ahogy a különböző hatásokat egységes egésszé formálja. A gitárok hozzák a súlyt és a zúzást, erre érkezik a lassabb, szomorkás tiszta ének vagy a hörgős váltás, miközben egy enyhe progresszív szemlélet tartja össze a dalokat. A hangszeres teljesítmény végig meggyőző: minden elemnek megvan a maga helye, és ettől válik igazán működőképessé az összkép.

Nem teljesen az én világom, de jó volt egy kicsit megmártózni abban a hullámban, amit a zenekar muzsikája kelt. A Khemmis megmutatja, hogy a doom metal nem csupán súly és sötétség lehet, hanem dallam, érzelem és különleges hangulatok találkozása is.

„A zúzás ritmusa fölött lebeg a lassú ének, a hörgés mély hulláma, a prog játékos rezdülése, és az egész úgy ring, mintha egy különös, fémes tenger sodorna tovább”