1986. július 25-én jelent meg a Lightning Strikes. Negyven év múltán sem a hibátlansága, hanem a korszak hangulata miatt érdemes újra elővenni.

A nyolcvanas évek közepén egy japán zenekar nagy feltűnést keltett a világ zenei palettáján. Főleg itt, Kelet-Európában. Hiszen ide hozzánk – és gyanítom, a világ többi részére is – akkoriban főként amerikai, európai, azon belül angol, német, később skandináv, valamint néhány holland és ausztrál zenekar jutott el. Ehhez képest a Loudness makacsul próbálta meghódítani az amerikai zenei piacot.

1986-ra az előző album, a Thunder in the East hatására végre sikerült megvetniük a lábukat a „nagy vízen túl”. Ennek eredményeként egy teljes arénaturnét játszottak végig a Mötley Crüe előzenekaraként. A kiadó azonban még nagyobb üzletet látott bennük, ezért úgy döntött, hogy a hangzást és a stílust még dallamosabbá, rádióbarátabbá kell formálni. Az új album producerének az akkori egyik sztárproducert, Max Normant kérték fel.

A lemez Japánban még Shadows of War címmel jelent meg, néhány hónappal az amerikai kiadás előtt. Max Norman javaslatára azonban megváltoztatták a címet Lightning Strikes-ra, újrakeverte az anyagot, sőt még a dalok sorrendjébe is belenyúlt. Így lett a pörgősebb Let It Go a nyitódal, az eredetileg Shadows of War című szerzeményből pedig Ashes in the Sky, amely az album közepére került.

Egy későbbi interjúban a zenekar elmondta, hogy komoly kihívást jelentettek Max Norman megszállottan precíz munkamódszerei. Főként Minoru Niihara énekest nyúzta sokat az angol kiejtés miatt, miközben Akira Takasaki azon dolgozott, hogy a rádióbarát megközelítés mellett is megőrizze virtuóz gitárjátékát.

Az igazság az, hogy hiába vetették be Max Normant, nem jó ez a lemez. Túl sok a sablonos, klisés szerzemény, vagy egyszerűen nem állnak össze igazán. Jó példa erre a Dark Desire, amely nem hagy mély nyomot maga után, bár Akira itt is villant egy remek szólót. A 1000 Eyes verzéi ígéretesek, de a refrén túlságosan kiszámítható. A Who Knows szintén nem találja meg az egyensúlyát, a mélypont pedig egyértelműen a Compilation, ahol az erőltetett dallamok és a széteső szerkezet miatt nem működik a dal.

A másik oldal viszont egészen más képet mutat. A nyitó Let It Go ügyesen ötvözi a Loudness saját karakterét az amerikai glam metal hatásaival, ráadásul kapott egy erős, szinte Van Halen-hangulatú refrént. A Face to Face gyors, energikus és végig működik. A Street Life Dream ugyan lassabb tempójú, de jóval keményebb, amelyet Akira Takasaki játéka koronáz meg. Az album csúcspontja pedig az átkeresztelt Ashes in the Sky, amely tudatosan építkező dinamikájával kevésbé rádióbarát, sokkal inkább a hangulatra és Takasaki virtuozitására épít.

Ha már a gitárosnál tartunk, Akira Takasaki kimagaslót nyújt. A riffek, a szólók és a dallamok egyaránt kiválóak, gyakorlatilag ő viszi a hátán az albumot. A másik kiemelkedő teljesítményt Minoru Niihara nyújtja, akinek hangja tökéletesen illik a zenekar stílusához, ráadásul angol kiejtése is sokat fejlődött. Az albumot mellettük Masayoshi Yamashita basszusgitáros és Munetaka Higuchi dobos rögzítette.

A kritikusok jól fogadták az albumot. Dicsérték a dalok kidolgozottságát, Akira játékát és a megszólalást.

A rajongók körében már megosztóbb volt a fogadtatás. Sokan szerették az albumot, a keményvonalas Loudness-rajongók azonban számon kérték a zenekaron a túlzottan amerikai hangzást.

Kereskedelmi szempontból viszont bejött a számítás. Ez lett a Loudness legsikeresebb amerikai albuma: több mint 300 ezer példány fogyott belőle, a Billboard 200 listán pedig a 64. helyig jutott. A Let It Go videója ráadásul az MTV kiemelt rotációjába is bekerült.

A zenekar az idén is futó 45th Anniversary Tour koncertjein ma is játssza a Let It Go című dalt.

Az album tulajdonképpen mérföldkő volt a Loudness pályafutásában. Bebizonyította, hogy egy japán heavy metal zenekar is képes lehet betörni az amerikai piacra.

Tudom, hogy azt írtam, nem jó ez a lemez, mégsem keserű szájízzel álltam fel a Lightning Strikes meghallgatása után. Egyrészt hallani rajta a zenekar fejlődését, másrészt a korszakhoz fűződő érzelmi kötődésem miatt egészen másként hatott rám. De talán éppen ez a zene igazi ereje: nem csupán hangokat, ritmusokat és dallamokat közvetít, hanem képes emlékeket, érzéseket és emberi történeteket is felidézni.

„Ebben a fegyelmezett villámlásban nem a vihar ereje ragad meg, hanem a virtuozitás mögötti rendíthetetlen tartás”