Amikor Tarja Turunen kilépett, illetve kiléptették a többiek a Nightwishből, finoman szólva sem voltam boldog. Szerettem a vele készült albumokat és dalokat, el sem tudtam képzelni a finn zenekart az ő éteri hangja nélkül. Az viszont igaz, hogy hiába volt meg bennem a szimpátia, a további szólókarrierjét már nem igazán követtem. Hallottam tőle néhány dalt, de komplett albumokat nem. Hogy ez miért alakult így, magam sem tudom, viszont az immáron tizedik szólólemeze, a Frisson Noir előzetese felkeltette az érdeklődésemet.

Nos, a finn énekesnő a Nightwishből való távozása után tudatosan és bátran építette fel szólókarrierjét. A metal mellett rendszeresen visszatért a klasszikus zenéhez és az operához is, közben pedig megbékélt a múltjával, és saját, stabil rajongótábort épített.

Az album kapcsán elmondta, hogy a Frisson Noir egy súlyos és izgalmas zenei utazás. A lemez az emberi sebezhetőség és a halandóság témakörét járja körül.

A vendéglistára sem lehet panasz, Tarja ezúttal sem bízta a dolgot a véletlenre. Nézzük a dalokat!

A Frisson Noir tele van erős szerzeményekkel. A címadó rögtön megadja az alaphangulatot, amelyben a keménység és a kitárulkozás természetes egységet alkot. A lemez egyik, ha nem a legnagyobb erőssége, hogy a súlyos riffek milyen jól illeszkednek Tarja operás előadásmódjához. Erre kiváló példa a The Eternal Return és a The Trace Outlives.

Más karaktert mutat az At Sea, amely ugyanúgy dögös, de monumentális hullámként hömpölyög előre, miközben a klasszikus zenei motívumok szinte észrevétlenül simulnak bele a metalos hangszerelésbe. A Blaze Forever egyszerűen izgalmas, erőteljes és elegáns.

Az album egyik csúcspontja a Dani Filth közreműködésével készült I Don't Care, amelyben a feszültség az első pillanattól az utolsóig végig jelen van. Ugyancsak kiemelkedő a monumentális, már-már filmzeneszerű Against the Odds, amelyben Chad Smith, a Red Hot Chili Peppers dobosa vendégszerepel. Emellett hallhatunk közös dalt régi harcostársával, Marko Hietalával, valamint az Apocalypticával is.

Természetesen az album kreatív motorja Tarja. A zenészek mindent megtesznek azért, hogy a lemez végig változatos maradjon, de az énekesnő jelenti az egész album érzelmi középpontját. Hangja adja meg a dalok igazi súlyát, ráadásul ismét kiváló formában énekel.

A fő dalszerzőtárs, Julian Barrett gitáros, a dalok erejéhez járul hozzá, Pit Barrett basszusgitáros stabil alapokat biztosít, Alex Menichini dobos pontos és dinamikus játékával tartja lendületben a lemezt, míg Niklas Pokki zongorajátéka fontos hangulati szerepet tölt be.

A Frisson Noirnak magyar vonatkozása is van, hiszen a klasszikus zenei részeket a Budapest Art Orchestra és Kórus játszotta fel. Érdekesség, hogy a lemez globális együttműködésben készült, a közreműködők ugyanis saját hazájukban rögzítették a rájuk eső részeket.

Szó mi szó, Tarja erre az albumra nagyon odatette magát. Olyan vendégcsapatot verbuvált maga köré, amelynek tagjai nem akarják elvinni a reflektorfényt, hanem hagyják érvényesülni az énekesnőt. Ő pedig a produkció élére áll, és végig magabiztosan vezeti a menetet. A legnagyobb örömömre ráadásul pontosan abba az irányba vitte a zenéjét, amerre én is szívesen követem.

„Mint fekete bársonyba burkolt, titokzatos és édes méreg, úgy borzongat meg ez a zene. A halál sötét árnyai mögül Tarja hangja egyszerre szólal meg bűntudatként, kegyelemként és tiszta életörömként.”