Nem lehet nem észrevenni, hogy a spanyol metalzenekarok milyen komoly mozgolódásban vannak. Én magam is többször írtam már egy-egy ibériai csapatról ezeken a hasábokon. Most sincs ez másként.

A Bloodhunter 2008-ban alakult, a szóban forgó lemezük pedig már a negyedik a sorban. Az igazi karakterük 2011-re alakult ki, amikor csatlakozott hozzájuk Diva Satanica, aki később egy ideig a brazil Nervosában is megfordult. Érdekesség vele kapcsolatban, hogy a The Voice España című tehetségkutatóban tűnt fel.

A zenekar stílusa leginkább a svéd melodikus death metalhoz áll közel, azon belül is elsősorban az Arch Enemy világához. A lemezen akadnak olyan dalok, amelyek akár Michael Amott zenekarától is származhatnának. Erre még rátesz Diva acsarkodó, agresszív hörgése is, amely leginkább Angela Gossow (ex-Arch Enemy) és Sabina Classen (Holy Moses) hangját idézi.

Egy interjúban a zenekar elmondta, hogy ez eddigi legszemélyesebb albumuk. Tudatosan feszegették a műfaji határokat, amelyeken belül bonyolult ritmusképletek, akusztikus részek és vendégzenészek is helyet kaptak. Diva először írt egyes szám első személyben dalszövegeket, amelyek leginkább a magányról és az emberi kapcsolatokról szólnak.

Az Arch Enemy hatása már a nyitó The Devil’s Own során is egyértelmű, ugyanakkor azt is megmutatja, hogy az erős hatásokból is lehet saját karaktert építeni. A The Outspoken gépies lüktetésével és feszes ritmikájával az album egyik legkarakteresebb darabja. A Thresholds of Hell sötétebb tónusai és kiváló dinamikája az album egyik legemlékezetesebb szerzeményévé teszik, amelyhez Fernando Ribeiro (Moonspell) vendégéneke is sokat hozzátesz. A Code Aeternam szaggatott riffjei feszült lüktetést teremtenek, a Masters of Deceit pedig olyan, mint egy szikrákat vető acélkorong. A lemezt az Annihilator klasszikusának, a Human Insecticide ütős feldolgozásával zárják.

Hogy ne lehessen azt mondani, hogy nekem minden tetszik, két dal – The Path That Never Ends és éppen a címadó Sons of the Abandoned – kevésbé nyerte el a tetszésemet. Ez azért is érdekes, mert a The Path That Never Ends című számban Laura Guldemond (Burning Witches) vendégénekesként működik közre, mégsem tartozik nálam az album legerősebb pillanatai közé.

A zenészi teljesítményre egy rossz szavunk sem lehet. Diva Satanica magabiztos, erőteljes hörgése egy pillanatra sem válik egysíkúvá, végig érzelmet és karaktert visz a dalokba.

A két gitáros, Dani Arcos és Guillermo Starles játéka a lemez egyik legnagyobb erőssége. A súlyos riffeket ízléses dallamok egészítik ki, a szólók technikásak, mégis végig a dalokat szolgálják. Játékuk egyszerre agresszív és dallamközpontú. A ritmusszekció, Fabián Tejeda basszusgitáros és Adrián Perales dobos végig feszesen és nagy energiával dolgozik. Együtt olyan stabil alapot teremtenek, amelyre a gitárok és az ének magabiztosan építkezhetnek.

Az album kiválóan szól, ami nem is csoda, hiszen a produceri munkát Tue Madsen végezte, akire ezúttal nem kis feladat hárult. A Sons of the Abandoned esetében a legnagyobb kihívást a különböző zenei megoldások összehangolása jelentette. A düh, a dallamok, a gitárharmóniák és a bonyolult ritmusképletek egységes egésszé formálása nem volt egyszerű feladat. Tue Madsen azonban úgy fésülte össze Diva Satanica acsarkodó énekét Dani Arcos neoklasszikus gitárszólóival, hogy a végeredmény egy összefüggő, monumentális és letaglózó hangzás lett.

A Sons of the Abandoned lényege az egyensúly, ahol a nyers, zsigeri düh és a pontosan megtervezett riffek találkoznak. A Bloodhunter tudatos, fegyelmezett és precíz zenei gépezetként működik. Ez, valamint a fent említett kettősség teszi a lemezt egyszerre kíméletlenül agresszívvá és zeneileg lenyűgözően intelligenssé.

Bátran ajánlom ezt a lemezt mindazoknak, akik szeretnék hallani, hogyan lehet a svéd dallamosságot és a könyörtelen aprítást egy modern, jéghideg hangzású és kimagasló melodikus death metal albummá gyúrni.

„Az ember életében eljön a pillanat, amikor szembe kell néznie a legfegyelmezettebb haraggal, amely megmutatja, mit jelent elhagyatottnak lenni a modern világban”