A napokban volt 25 éves az Ensiferum saját nevét viselő bemutatkozó albuma. Ebből az alkalomból hallgattam meg újra.

2001-ben a nu metal és a melodikus death metal uralta a színteret, aztán jött egy csapat finn srác, akik fogták a Children of Bodom-féle riffelést, nyakon öntötték kelta és skandináv népzenei elemekkel, majd megfejelték epikus csatadalokkal. Eközben a hagyomány–osabb európai thrash- és heavy metal zenekarok identitásválsággal küzdöttek, vagy éppen a gyökereikhez próbáltak visszatérni.

Ebben az időszakban az Ensiferum még csak a finn undergroundban mozgott, de már érezhető volt körülötte a pezsgés. A kezdet azonban nem volt problémamentes. Amikor 2000 novemberében stúdióba vonultak, a felvételek után Oliver Fokin dobos távozott, billentyűsük sem volt, fiatalok és tapasztalatlanok voltak, ráadásul a rendelkezésre álló stúdióidő is meglehetősen szűkösnek bizonyult. Végül éppen ebből tudtak előnyt kovácsolni, hiszen nem nehezedett rájuk semmilyen elvárás vagy bizonyítási kényszer. Egyszerűen csak fel akarták venni azokat a dalokat, amelyeket az előző öt évben írtak.

Az Ensiferum dalai azt mutatják, hogy a zenekar ugyan még nyersebb megszólalással, de már teljes fegyverzetben érkezett. A Token of Time például úgy zúdul előre, mint egy sebes hegyi folyó, amely hol felgyorsul, hol örvényeket vet. A Guardian of Fate pedig annak a bizonyítéka, milyen természetesen tudják ezek a finn zenészek összeolvasztani a folk metalt a hagyományos heavy metal elemeivel.

Bár az album végig egy egységes ívet követ, azért akadnak rajta más hangulatú szerzemények is. Az Old Man – Väinämöinen lassabb felépítésével új árnyalatokat hoz, míg a Little Dreamer – Väinämöinen Part II organikusan olvasztja össze a kelta folk dallamvilágát a melodikus death metallal. A lemez egyik csúcspontja, az Abandoned, epikus hangvételével, szinte végig tiszta, dallamos énekével és pátoszos, emelkedett atmoszférájával. Van még egy kiemelkedő tétel a korongon: a Treacherous Gods, amely energiájával és váltott énekével az album egyik legütősebb szerzeménye. Nem szerencsés minden dalt külön kiemelni, de a záró Battle Song tökéletesen visszaadja a hősi csatára készülő harcosok hangulatát.

Jari Mäenpää énekes-gitáros az album egyik meghatározó alakja, természetesen és magabiztosan vált a hörgés és a tiszta ének között. Markus Toivonen gitáros Jarival kiváló egyensúlyt teremt, a szólók technikásak, mégsem öncélúak. Jukka-Pekka Miettinen basszusgitáros és Oliver Fokin dobos végig lendületben tartják az albumot.

Henri Sorvali billentyűs gyakorlatilag beesett a stúdióba, és alig ismerte a dalokat. Az improvizációi azonban annyira jól sikerültek, hogy alapjaiban formálták az album atmoszféráját. Nélküle egészen más lett volna a végeredmény.

A nemzetközi szaksajtó lelkesen fogadta az albumot, különösen a technikás riffelést és a skandináv népzene giccstől mentes, természetes beépítését méltatták.

A rajongók is gyorsan a szívükbe zárták a lemezt, amely ráadásul átjárót képezett a power és a death metal kedvelői között.

Az Ensiferum alapjaiban rázta fel a színteret, hiszen a melodikus death metal szélvésztempóit és virtuozitását ötvözte az addig jellemzően lassabb, kísérletezőbb folk metallal. Gyakorlatilag kikövezte az utat az európai folk metal zenekarok következő hulláma előtt.

„Olyan ez az album, mint egy álomszerű skandináv utazás, ahol a zord gitárok és a mesélő billentyűk nyomán az ember szinte a szájában érzi a régi csaták utáni sörök kesernyés zamatát.”